Munkahelyi csapatépítés címszóval egy három napos kirándulásra utaztunk a csendes kisvárosba, Mystic Falls-ba. Szép, napos idő köszöntött ránk. Miután elfoglaltuk a szálláshelyet, ami egy aranyos kis faházikó volt, Detty, miután 48 óra leforgása alatt ez volt a második repülőútja, úgy döntött, hogy ledől pár órácskára. Mitch is követte a példáját. Nikky és Riel is bezárkóztak egy szobába, csak éppen egymással. Barbieék pedig elindultak feltérképezni a környéket. Engem is magukkal hívtak, de visszautasítottam az ajánlatukat. Nem sok kedvem lett volna azt hallgatni, hogyan csorgatják a nyálukat egy-egy megnyerő külsejű férfiegyedre. Márpedig a csajoknak ez volt a fő elfoglaltságuk városnézés közben. Mondhatni férfinézőbe indultak. Nem volt kedvem azt mímelni a többiek előtt, hogy én is mennyire lelkes vagyok pár kidülledő izomtömeg láttán, így Rivhez csatlakoztam, aki fel akarta térképezni a a kisváros természeti adottságait. A verbénás láncot nyakamba akasztottam, elvégre nem tudtam, miféle vámpírok járják a Mystic Falls-i utcácskákat. Nem különösebben rajongtam a vérszívókért a nővéremen kívül. Ő amúgy is más volt. Sosem bántott, és még soha nem harapott meg. Riv az öltönyt melegítő nadrágra és egy fekete trikóra cserélte, én is kényelmes, kirándulós ruhába bújtam és egy komfortos topánkába léptem. Riv a konyhában említette, hogy van valami nagyobb park a városban, ami szépen karban van tartva, a sűrűjében esetleg gyakorolni tudnám a telekinézist vagy fejleszthetném az elmevédő varázslatomat, ami jelenleg még nem működik tökéletesen. - Rendben, ha tudunk elég kietlen helyet találni. - csicseregtem jókedvűen, miközben pár darab zöldséges és húsos szendvicset csomagoltam el a hátizsákomba. Mosolyogva lépegettem Riv mellett a kövesúton és beszívtam a friss, tiszta oxigéndús ájert. Mennyivel jobb volt ott a levegő, mint a szmoglepte nagyvárosokban. Olyan jó kedvem volt, talán semmi sem tudta volna elrontani arra a napra. Úgy feltöltődtem a parkban, mint egy kis Duracell nyuszika, kellett is az energia a gyakorláshoz. Miután Rivvel keresztül szeltük a parkot, egy takaros kis tó mellett táboroztunk le a fák sűrűjében. Rivvel megbeszéltük, hogy a telekinézist fogjuk ma gyakorolni, mert a kisebb-nagyobb tárgyakkal már el tudtam bánni tudatosan is. De eddig csak akkor voltam képes nehéz, nagy tárgyakat mozgatni, ha veszélyben éreztem magam. Akkor sem tudatosan, hanem önvédelmi pánikban. - Szeretném, ha megpróbálnál a föld felett röptetni. - kérte Riv, majd megállt és intenzív pillantásokkal illetett. Válaszképp én is intenzív pillantásokat vetettem rá. Amolyan intenzív, te nem vagy eszednél pillantást. Élő személyeken még nem próbáltam telekinézist, nem mintha halottakon már kísérletezgettem volna. - Ne vágj már ilyen fejet ma chérie! Meg tudod csinálni. Higgy benne! - kérte Riv, majd ismét behelyezkedett a csodára várva. Ami persze nem jött el. Már vagy negyed órája gyakoroltam, hogy Rivnek szárnyakat adjak, de csak addig jutottam, hogy féloldalasan fel tudtam emelni a földről. Talán egy Redbull hamarabb csodát tett volna. Húsz perc múlva már pár centiméterrel a föld felett levitált és elismerő pillantással nézett rám, mindaddig, míg egy gyermeki sikoly hallatán a koncentrációm lelankadt és Riv a földre nem esett egy hangos puffanás kísértében. - Jujj, bocsi Riv! - néztem rá aggodalmasan, majd kínosan lesütöttem a szemem. - Semmi baj. - legyintett Riv, majd feltápászkodott a földről és leporolta magát. Közben egy vékonyka hang segítséget kért. A hang irányába fordulva kinyargaltam a sűrű rengetegből, majd a tópartra érve megpillantottam a hang forrását. Egy kisfiú fuldoklott a Riv elmondása szerint petit kis kacsaúsztatóban. De mélyebb volt az egy kacsaúsztatónál, valószínűleg hirtelen is mélyült. - Hogy kerülhetett ide ez a kiskölyök? - értetlenkedett Riv, de nem volt idő a találgatásokra. Ledobta magáról a trikóját és a melegítőt, majd beugrott a tóba, hogy kimentse a kisfiút, de nem ért oda időben, a kis lurkó elmerült, ezért tudtam, cselekednem kell. Összeszedtem minden erőmet, majd hangosan és határozottan kántálni kezdtem a tanult varázslatot. - La énergie de la terre, élever cet enfant vers le ciel! - ismételtem meg a fiú felé koncentrálva többször is egyre hangosabban kántálva. A gyermek teste kiemelkedett a vízből, majd a tekintetemmel összekapcsolódva a part felé kezdett lebegni. Amint földet ért előttem, lehajoltam hozzá és ellenőriztem a pulzusát. Addigra már Riv is kiért a partra és lihegve vette át tőlem a kisfiú ellátását, mert kicsit megszédültem, le kellett üljek, hogy ismét energiával töltődhesse fel.
Alapvető hiba: szinte mindenki elköveti. A valóságnak nem megfelelő súlyozása – túlzott jelentőség tulajdonítása az emocionális beállítódásnak. Téves következtetésekhez, frenetikus sémák kialakításához vezet. Az emóciók nehezítő tényezők a világos, tiszta, logikus gondolkodásban, a törődés hátrány, hagyni, hogy elragadjanak az érzelmeink pedig végzetes hiba, köszönöm a végső bizonyítékot, Tye. Az objektív, racionális nézőpont az a biztos talaj, ahonnan a legjobb esélyekkel indulhatunk, hogy elérjük a kívánt célt, bármi legyen is az. A tegnap esti vitánk Tye-al épp ezért érthetetlen és felesleges: ő ragaszkodik a sémáihoz, én pedig előre tisztában voltam vele, hogy nem fogom tudni meggyőzni. Mégis megpróbálkoztam vele, miért? Miért gondoltam fontosnak, hogy megértse a nézőpontom? Aggasztó. Ő egy kisfiú, aki most veszítette el a családját, nem arra van szüksége, hogy az én hóbortjaim után szaladgáljon. - Tye. - kopogtam két vékony ujjal ajtaján reggel, hogy megbeszélhessük az estét. Halk válasz érkezett, ami biztosított afelől, hogy bemászhatok hozzá. Zene szól. Két hónapja nem hallatszott ilyen halk, nyugodt muzsika a házban. Címkéket ragaszthatnék egy homlokránchoz, egy megránduló szemöldökhöz, egy lassan kibomló mosolyhoz. Félelmetes. Nem szabadna hagynia, hogy ennyire kiszolgáltatottá váljon, aggasztó, hogy ilyen sebezhető, és észre sem veszi, nem foglalkozik vele, valószínűleg még élvezi is, a fiziológiai jelek alapján. (Újabb kérdés: miért aggasztó ez számomra? Közelebbi vizsgálatot igényel.) - Tudod, hogy ma a Parkban kell lenned. Nem tudtam elintézni az ebédet és nem hagylak otthon felügyelet nélkül. - az autóban ülve igyekeztem némi mosolyt varázsolni fáradt, sápadt arcára - Van egy gyönyörű folyó kicsit beljebb, azt még biztosan nem láttad. - próbálok, tényleg igyekszem motiváló lenni, de képtelenség egy ennyire beburkolt, gyászba öltözött fiút rávenni arra, hogy örömmel forduljon a napnak bármelyik szakaszához. És ezt megértem. Én is így érzek ezzel kapcsolatban. Rendkívül nehéz mosolyogni, miközben belül szétmarnak a gyász férgei. És a szavait újra megforgatja bennem. Ismét vitázunk. Valami történik, az elméleti síkról egy fiziológiai síkra lépünk, abban a pillanatban. És látom, hogy az arcán az alsó pillasor tövében egy fényes vonal jelenik meg, hirtelen rádöbbenek a mellkasomat szorító nyomásra, különös, pszichés eredetű tünet. Az ujjaim csúszóssá válnak a kormányom és elgyengülnek, a fék lámpái felgyúlnak. Megérkezünk. Feltépi a kocsi ajtaját és elmenekül. Elmenekül tőlem. -Tye! - kiáltok utána, de hasztalan már a Parkot szeli. Felpattanok, de olyan hevességgel csapom be a autó ajtaját, hogy sikerült kicsapnom az ablaküvegeket. Fránya képesség! - átkozom magamban, majd szelni kezdem az utat. Pár vendéget sikeresen fellökve rohanok a fiú után. Elvesztem a nyomát, de nem állok meg. Sok szempár éktelenkedik rajtam és zavaromon nem segít, hogy szoknyában próbálom útól érni a fiút. Szüksége van rám, én meg folyton elrontom. Vagy igazából nekem van rá szükségem. Elvesztem a nyomokat. És ekkor villanásszerűen megtörténik bennem a felismerés. A tó. Amiről beszéltem neki, biztosan oda ment. Felveszem az irányt és átrágom magam a bokroson. Megtorpanok. A vízből emeli ki egy lány. Egy boszorkány lány. Sztoikus nyugalommal arcán. Ő bizonyára hozzá van szokva az ilyesmihez. Igazán helyes lány. A vízből? Értem meg az előbbi látvány és azonnal átszelem a sziklást, hogy a karjaimba ragadhassam. - Tye! Tye, jól vagy? Szólalj meg. - ölelem mellkasomhoz, miközben reakciót váró kifejezéssel figyelem a felköhögő fiút. Szorosan átölelem. - Ne csinálj ilyet többet! - zihálom és egy hatalmas gombócot nyelek le, mielőtt azt kiszakadna belőlem sírás formájában. Borzasztóan reszket a karom. Tudom, hogy nem vagyok egy anya-típus, de elborzaszt, hogy mellettem képes lett volna vízbe fulladni, ha nincs itt ez a leány. A tekintetem az elsápadt boszorkányra téved. Habozok, végül elnyílnak ajkaim. - Köszönöm! - duruzsolom a fiú hajába, akinek kezei váratlanul átöleli a derekam. Még mindig a lányra révedek, majd a társaságára. Érzem, hogy elpirulok. Zavartan fogom közre a Tye hűvös testét. Lekapom magamról a blézerem és belecsavarom a fiút. Közelebb vonom magamhoz, úgy ücsörgünk a sziklás peremen. - Köszönöm. - ismétlem kellemesebb, pihentebb hangon.
Kimentettem a kisfiút a vízből, sikeresen kimentettem! A boszierőm vészhelyzetben remekül működött. Ám legyengültem, le kellett ülnöm, hogy energiát merítsek a környezetemből. És nem volt idő örömködésre, mert még korántsem volt minden rendben. A félmeztelen Riv azonnal elsősegélynyújtásba fogott, ám egy nő hirtelen előbukkant a rengetegből és rémültem odaszaladt hozzájuk, majd a karjába fonta a gyermeket, aki akkorra Riv segítségével elkezdte felköhögni a benyeldekelt vizet. A kisfiú a Tye névre hallgatott. A nő szorosan ölelte magához a gyermeket. Minden kétségbeesett anyuka ezt tenné a helyében. Megértettem őt, Riv viszont racionális maradt. - Óvatosan szorítsa a gyereket, most kezdett épp csak levegőt venni. - figyelmeztette a csurom vizes animágusom a nőt, miközben kirázta a hajából a vizet. A kisfiú, amint kinyitotta a szemét, átölelte a reszkető nőt. Olyan kedves látvány volt ez, majdnem megkönnyeztem. Egyszer majd én is szeretnék gyerekeket, minimum kettőt, mert nem akarnám, hogy egyke gyermekem magányosan érezze magát. Mellettem is mindig ott állt Detty, jó ha van az embernek testvére és nincs egyedül. De ez még a jövő zenéje, hisz a láthatáron sincs sehol egy apajelölt. Ekkor Riv elsétált előttem a ruháihoz. Na jóóóó, nem! Rivvel legjobb barátok vagyunk, nem működne a dolog közöttünk. Túl sokat tudunk a másikról. Azért halvány pír jelent meg az arcomon, miközben próbáltam elhessegetni a gondolataimat. Igazából az anyuka köszönete térített észhez. Hálás arckifejezéssel nézett rám és a ruháit összeszedegető Rivre, aztán apró pír jelent meg az ő arcán is. Talán Riv hiányos öltözete miatt, talán más miatt. Levette a blézerét, szépen ráegyengette a fiúra. - Igazán nincs mit. - mosolyogtam rá a nőre, aki inkább engem nézett, mint a félmeztelen Rivet. Meg tudtam érteni, miért. Pedig igazából a férfinak kellett volna hálálkodjon, ő volt csurom vizes, nem én. A hivatalos verzió szerint is ő mentette meg a fiút, nem az én boszierőm. Bár éreztem, hogy volt valami különleges a nőben, azért nem ártott az elővigyázatosság. Riv nem zavartatta magát, komótosan kezdett neki az öltözködésnek. Magára húzta a trikóját, majd a melegítőnadrágot. Hát ő sem volt szívbajos, ahogy Detty sem. Miközben a sportcipőit húzta fel egy fának dőlve, Tye anyuka ismét hálálkodni kezdett immáron nyugodtabb hangnemben. Közben Tye is kissé felélénkült, de apró ajkai sírásra biggyedtek. Biztosan nagyon megijedt. - Tényleg nincs mit, ez csak természetes. A lényeg, hogy Tye szerencsésen megmenekült és hogy Ön megtalálta a kisfiát. Szóval nem szabad szomorkodni. - mosolyogtam rá a kisfiúra, hogy kicsit oldjam az ijedtségét, de nem jött be. A fiú hangosan sírni kezdett. Nem értettem. Talán valami rosszat mondtam neki??? Közben Riv is visszasétált és megállt mögöttem a pityergő fiút nézve. Elfogott a pánikhangulat, nem akartam semmi rosszat mondani, de mégis úgy éreztem, megbántottam valamivel a gyermeket. Riv a kezeit a vállamra fektette, majd az anyuka felé fordult. - Remélem, minden rendben lesz a fiúval. Azért nem ártana, ha egy orvos is megnézné. - közölte a nővel, miközben szelíd mosolyt villantott, majd elhúzta a hajtincseimet a fülem mögé, odahajolt és belesúgta, hogy szerinte a nő boszorkány volt. Riv érzékei soha sem csalták meg, a boszorkányokat méterekről is kiszúrta, ahogy engem is annak idején. Kíváncsian pillantottam vissza a vörös hajú, fiatalos anyukára. Úgy látszik, nemcsak a vörös hajunk volt közös bennünk.
Úgy szeltem át a Parknak ezen részét, mint még soha. A szél arcomba csípett, ahogy a talpam, minden dobbanása átjárta lényem egészét. Küzdöttem a levegővel, fölényes akartam maradni, míg utol nem érem a fiút, akit jól láthatóan kiemelt - szó szerint - egy vörös hajó leány a vízből. Riadtan szaladtam és fogtam közre, hogy magamhoz ölelhessem, félbe szakítva a stabilizálását. Arcát mellkasomba szorítottam, úgy nyúltam két karja alá, hogy közre foghassam. - Ohh, igen. - óvatosan húzódom el Tye mellől, hogy nyugodtan lubickolhasson a friss oxigénben, amiét annyira kiált fáradt, apró tüdeje. Lágyan pillantok végig arcán, miközben szeméből kihalászom a belebújó tincseket, s közben ujjbegyemmel cirógatom finom, kihűlt bőrét. Gépiesen nyitja fel szemhéját, majd karjaimba veti magát. Döbbenten tűnődök el öröme okán, végül viszonozva azt, közre fogom és magamhoz ölelem olyan szorosan, mint ezelőtt még soha. Ő már az én kölyköm, már hozzám tartozik. Az én felelősségem. - próbálom mélyre vésni mentális jegyzetemben. Végül felpillantok a lányra gyengéd mosollyal arcomon és a mellette állóra is pillantanék - végül nem teszem, öltözéke hiánya miatt -. Blézerembe csavarom Tyet, aki folyamatosan mosolyog rám, mintha valamit tudna, amit én még nem. - De, van. Ha bárhogy meghálálhatnám... - próbálok célravezető lenni, ám kétlem, hogy elfogadná. Ő úgy tudja, hogy nekem nincs elképzelésem se az itt történtekről. Mármint a valódiakról, hogy igazából ő mentette meg a fiút. És nem a vizes, félmeztelen. Bár gyanítom nem szándékosan öntötte nyakon magát és végül ő hozta ki, de az érdem az apró lányé, akiből sugárzik a mágia. Ezért is próbálok közelebb kerülni hozzá. Számomra ritka számba mennek az ilyen találkozások. A lány következő szavai azonban szíven ütnek és ledöntik fellegváram a bizonyosságból. A kisfiam? Rápillantok a mellettem álló apróságra, aki szintén felém réved, majd zokogásba tör ki. Bátortalanul nyílnak el ajkaim,míg végül karjaimmal közre fogom és némán megrázom fejem. - Köszönjük a kedves szavakat. - próbálok barátságosan pillantani a lányra, miközben karjaim óvón, féltőn ismét magukhoz vonják a fiút. Mintha ezzel darabokra törhetném, olyan gyengéden karolom át. Lehunyva szemem gondolok rá, hogy mit jelenthetett ez a mondat őneki. Úgy éreztem egy részem azonnali távozásra int a helyszínről, még egy részem maradni akart és megismerni a lányt, jobban. - Ohh, igen, megnézetem. Mindenképpen! - szavaltam bátran, majd Tye álla alá kapva megemeltem buksiját, hogy íriszei enyémekbe fussanak és próbáltam arra ösztönözni, hogy jobb kedve legyen. X-box délután, vagy elmehetünk moziba este. Bármi, amibe kapaszkodhat. Bármi, amitől jobb kedve lehet. Bármi, amiben vele lehetek.
Nem értettem, mi olyat szólhattam, ami ennyire felzaklatta a kisfiút. Bár lehet, csak a sokk miatt fogott keserves zokogásba. Miután Riv a fülembe súgta, hogy a nő boszorkány, ismét rá esett a pillantásom. Ahogy kikapcsoltam kicsit, megnyugodtam és összeszedtem magam, én magam is éreztem a nőből áradó mágiát. Sőt a kisfiúban is volt valami mágikus. Bizonyosan warlock lesz, ha majd felnő. Riv, hogy megnyugtassa az apróságot és oldja a feszültséget, odalépett a gyermekhez. Megmutatta, hogy nincs semmi a kezében, aztán a gyermek füle mögé nyúlt és könnyedén kihúzott egy száz dollárost. - Egy nap ennél nagyobb varázslatokat is véghez vihetsz, csak légy erős fiú. A férfiak nem sírnak! Talán nem is oly sokára neked kell majd megvédeni ezt a csinos nőt, aki most a karjaival ölel téged. - nyújtotta át a fiúnak a százdollárost egy szelíd mosollyal kísérve, majd visszalépett mögém, miután a Tye elfogadta a pénzt. Csodával határos módon már nem sírt, csillogó szemekkel vette el a száz dollárost és ő maga törölte le a könnyeit. Riv szavai felbátorították. Aranyos kis lurkó volt. Hiába, Riv sok mindenben jó volt, de nem hittem volna, hogy még a gyerekkel is ilyen jól tudott bánni. - Szívesen elkísérném önöket az ügyeletre, hogy megbizonyosodjak én is, hogy Tye jól van. Utána szívesen elfogadok egy kávémeghívást, ha ennyire meg szeretné hálálni. Úgyis körbe akartunk nézni a városban, mivel nem idevalósiak vagyunk. - tettem ajánlatot a nőnek cuki mosollyal, majd Rivre pillantottam felvont szemöldökkel, aki az órájára pillantott. - Nekem lassan vissza kell térnem a szállásra, még le kell zuhanyoznom a konferencia megbeszélés előtt. És nem ártana a többiek orrára se koppintani, ki tudja, mit művelnek. De te érezd jól magad. - pillantott rám, majd a fülemhez hajolt és belesuttogott. - De ne feledd, sötétedésre érj vissza! Errefelé sok vámpír kószál. - figyelmeztetett, majd egy puszit nyomott az arcomra és a nő és a fiú felé fordult. - Elnézést kérek, de szólít a kötelesség. Remélem most már minden rendben lesz. Örvendtem a szerencsének! - intett Riv, majd otthagyott engem a boszorkány és az édes kisfia társaságában. Tudta, hogy nem sok boszorkányt ismerek és nagyon örültem, ha találkozhattam egy fajtámbélivel, nem akarta volna kedvemet szegni. - A nevem Michelle. Michelle Noiret. És nyugodtan tegeződjünk. - mutatkoztam be a nőnek enyhe francia akcentusommal, miközben a kezem barátságosan felé nyújtottam. A bemutatkozás után a kicsi Tyehoz fordultam, aki óvatosan felült. - Nagyon erős fiúcska vagy, azt hiszem Rivaille bácsi igazat beszélt, nemsokára nagy és erős férfi lesz belőled és mindenkit meg tudsz majd védeni, akit szeretsz. - mosolyogtam rá, miközben megpróbáltam felsegíteni őt. - Nos, gyerünk akkor, az lesz a legjobb, minél hamarabb megvizsgálja az orvos, hogy aztán nyugodtan ehessünk valami finom sütit. Benne vagy Tye? - érdeklődtem tőle, mire ő félénk mosollyal bólogatott. Olyan kis cuki volt, mentem megzabáltam volna. Szerencsére úgy tűnt, az ijedtségen kívül komolyabb baja nem esett, de nem árt az óvatosság. Előttünk lépkedett a száz dollárost vizsgálgatva, miközben én azon gondolkodtam, vajon hogyan is fogjak bele a boszis mondókámba. - Nem akarlak megijeszteni, de szerintem te is arra gondolsz velem kapcsolatban, amire én veled. Spirituálisan mindketten fejlettebbek vagyunk az átlag embereknél. Érzem a belőled áradó mágiát. Te is boszorkány vagy, igaz? - érdeklődtem tőle mosolyogva és reméltem, nem üldözöm el a túlzott közvetlenségemmel. Megeshet az is, hogy ő még nem igazán ismeri a boszorkány oldalát, ezért teljesen hülyének néz. De néha kockáztatni kell és én most megtettem, in medias res belevágtam a sűrűjébe.
Egész szép napra virradtunk ma. Hát igen, errefelé megesik, hogy néha egész nap szakad az eső, aztán kisüt a nap, de a lényeg, hogy mindig változik. Ezért is imádom Mystic Fallst, vagyis inkább Virginia minden egyes szegletét. Bár néhol egészen hideg. Máshol túl forró... hát, ez Amerika. Európát már körbejártam. Ott is születtem. Bulgáriában. Azt a helyet főleg nem kell félteni. Ami azt illeti, ha valami középkori hódító lettem volna, hiszen a lehetőségem adott volt rá (csak nem éltem vele), biztosan Olaszország lett volna az első hely, amit az uralmam alá vontam volna. De hát... erről bizony jócskán lekéstem. Majd legközelebb. Egy következő életben. Hiszen egyszer az is eljön. Na jó, nem hiszek én az indiaiak hülyeségeinek. A lélekvándorlás nagy hülyeség. Visszatérve Európára... a többi ország olyan... semmilyen. Mindegyik küzd a hatalomért, ami nem lenne szabad, hogy egy emberé legyen. Ha a középkorban élnék, már-már megégetnének eretnekség vétkével, amiért nem hiszek istenben, és megtagadom őt, valamint nem tisztelem a hazámat sem. De mit tisztelnék? Vámpír vagyok, nekem nincs szükségem az otthon nagy melegére, amiről olyan sok legendát szórnak szét a szentimentális emberpalánták. Ez a nap tökéletesnek bizonyult a vadászathoz. Nemrégiben sikeresen megöltem egy lányt, pedig nem állt szándékomban. Éhes voltam. Ez mióta olyan nagy vétek? És ahogy egyre beljebb haladtam a városban, végül csak egy parkban kötöttem ki. Meglepő, hogy eme kisvároshoz mekkora fás terület tartozik a város középpontjában, és mennyiren terebélyesek ezek az ágak. Tökéletes a fogócskázásra még így is. Egyre mélyebb halatam befelé, lesve minden nyom, nesz és hang után, végre megláttam valamit, nem olyan messze tőlem, és ez rögtön ravasz vigyort varázsolt az arcomra. Bár csak pár másodpercig, mert elég hamar rájöttem, hogy a táplálkozás hangja nem egy felnőtt lénytől hallaszódik. Az, hogy eddig mi mindenen gondolkodtam, hirtelen semmissé vált. Már nem volt kedvem tovább keresni. A látvány elég volt. Egy kicsiny gyermek állt előttem, mellette valamivel, ami az előbb még valószínűleg élt. - Ez most valami tréfa? - kérdeztem. Ennyi év elteltével sem volt még szerencsém ilyen apró vérszívóhoz. Talán csak egy durva vicc.
Aki egy embert öl meg, az gyilkos. Aki milliókat, az hódító.
Mark megint egyedül hagyott, azt mondta siet vissza. Megígértette velem, hogy sehová nem megyek nélküle, de unatkozok. Már több óra telt el azóta, hogy itt hagyott, egyáltalán nem úgy tűnik, mintha sietne. És ha nem lenne elég ez a iszonyú unatkozás, még éhes is lettem. Emlékszem, amíg még halandó voltam, mennyi mindent kellett ígérnie Marknak csak azért, hogy normálisan egyek, most meg mióta vámpír vagyok... képtelen vagyok leállni ezzel az egésszel. Folyamatosan a vérre gondolok, ami egy kicsit rémísztő. Elfog múlni ez valaha is? Igazából én nem szeretek másokat bántani, mégis akárhányszor meglátok egy embert nem tudok magamnak megálljt parancsolni, és... bumm. Szívem szerint mindenkiből kiszívnám az utolsó csepp vért is, amit Mark sosem enged. Mindig leállít, én meg sosem lakok jól. Pont ezért döntök úgy, hogy ismét elmegyek nélküle, elvégre is már tudom, hogy hogyan kell becserkészni egy áldozatot. Egyedül is boldogulok, nem értem, hogy Ő miért haragszik rám mégis mindig, ha elszökök. Mindegy is. Gyorsan hazaérek, és akkor nem is kell majd észrevennie, hogy elkóboroltam. Az ablakon szökök ki, nem törődve azzal, hogy talán észre vett valaki, aztán zsebredugott kézzel haladok végig Mystic Falls utcáin. A park felé sietek, és próbálok nem törődni a kíváncsi emberekkel, akik minden bizonnyal azon tűnődnek, hogy miért kóborolok egyedül ilyen kicsin. Nem állhatok meg itt egy pillanatig sem, mert akkor nem tudnék uralkodni magamon. Mark arra tanított, hogy tömegben sosem mutathatom meg, hogy ki vagyok. Így a földet bámulva, szapora léptekell megyek tovább, amíg el nem érek ahhoz a helyhez, ahová nevelőapám is többször elhozott már. A park ezen részében nagyon kevés ember fordul meg, így csak egy kopott padon ülve várok, miközben az egész testemmel remegek és próbálom leküzdeni a kéztetést, ami arra búzdít, hogy menjek vissza az a sok ember közé. Ekkor azonban egy kiskutya szalad el elöttem, és tőle nem messze egy 18 év körüli lány, a kutyát üldözi. Egy fa mögé megbújva várom amíg a lány ideér, aztán ráugrok, és ő a földre esik. Érzem ahogyan a arcom átváltozik egy szörnyeteggé, és mielött a lány síkoltana, a nyakába harapok. Élvezem vérének minden egyes cseppjét. Nem akartam Őt megölni, tényleg nem. De már késő. A lány holtan fekszik alattam, én meg rémülten talpra szökök. A ruhám véres, ahogyan az arcom is. Mielött azonban elmenekülhetnék innen, már késő. Egy férfi áll velem szemben. Nagyokat pislogva nézek fel rá, és kézfejemmel törlök egyet a számon. Most aztán nagy bajban vagyok, azt hiszem. - Éhes voltam. - motyogom, mintha ez olyan nagyon természetes dolog lenne, majd a halott lányra nézek. Egy kicsit csillapodott az éhségem, de valami még mindig nagyon hiányzik. Ismét érzem, hogy elváltozik az arcom, és bízok abban, hogy ezzel elijesztem a velem szemben álló férfit, akárki is legyen az.
Ahogy ránéztem, az jutott eszembe, mikor a saját lányom ilyen kicsiny teremtmény volt. Ilyen szempontból ez az egész félelmetes és morbid. Belegondolni abba, hogy az én gyermekem is lehrett volna ilyen apró korában efféle szörnyeteg, mint én... és ezt nem tudtam hová pakolászni a fejemben. Az egész durva, túlontúl félelmetes és azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek ezzel az információval. Hogyan kezeljek egy ilyen találkozást? Mégis, ki ez az apró csöppség, és hol bújkált eddig? Egyáltalán hány éves, és mióta éli ezt az életet? Túl sok kérdés merült fel bennem. Bár a vámpíroknak nincs bibliája, ahogyan kódexe sem. Semmi nem írta elő azt, hogy egy gyermekből nem lehet vámpír. Csak még talán sekinek nem jutott eszébe, hogy ilyesmit csináljon egy aprósággal. Nekem is van egy lányom... és nem a kegyelemről vagyok híres, de sosem tettem volna vele ilyesmit, mikor ilyen korú volt. Elmosolyodtam. Azt sem tudtam, hogy miért. Magam sem tudom, hogy néhányan miért érzünk kényszert arra, hogy egyfolytában mosolyogjunk. Még egy olyan helyzetben is, ahol mosolynak helye nincs. Hirtelen minden indok, minden magyarázat feleslegessé vált. Már tudtam, hogy a lehető legjobb helyre érkeztem. Mystic Falls... máris több itt a keresnivalóm, mint gondoltam. Hát ezért olyan különleges a hely. De csak óvatosan... az ittlétének biztosan megvan az oka is. - Engem nem fogsz megijeszteni. - reagáltam arra, ahogyan elváltozott az arca, majd végignézve rajta, kicsit közelebb sétáltam hozzá. Elé érve leguggoltam, és belenéztem a szemeibe. Ismertem ezt a nézést, tényleg éhség tombolt a gyomrában, amit csillapítani kellett. Valamilyen úton és módon. Mi vámpírok általában ezt így tesszük. Ebben részemről semmi kivetnivaló nem volt. - Ki vagy te, kicsi lány? Hány éves vagy? - kérdeztem tőle, és egy kis kendőt elővéve a zsebemből, a véres ajkait kezdtem el letisztítani. Nincs szükség arra, hogy valaki erre tévedve meglássa, hogy ez a gyermek szinte vérben fürdik.
Valami ügy aktái miatt kellett ebbe az utazásba is valami kitérőt beiktatni, szerencsére a lányom jól vette ezt az akadályt, hiszen ha neki nem tetszett volna, akkor biztosan nem telt volna el ilyen jókedvben ez az út se, pedig így sokkal többet kell majd utaznunk, de nem baj. Legfeljebb nem egy, hanem két nap alatt érünk el New Orleansba, legalábbis egy-két barátnak köszönhetően sikerült kideríteni, hogy a bátyám ott lehet. Biztosan Eleanor is örülni fog, hogy végre láthatja Brett-et, s remélhetőleg ez fordítva is igaz lesz. Annyira nagy már, szinte már önálló személy, de ennek ellenére még mindig imád bújni, beszámolni a napjairól. Bárcsak sose érne ez végett, hiszen tudom, hogy egy napon majd jönnek a titkok, a bulik és a hasonló dolgok Eleanor életébe, de addig még van pár évünk. Meg eleve próbáltam úgy nevelni, ahogyan minket a szüleink, vagyis az őszinteségre. Sietve adtam le az ügy aktáit, majd Eleanor unszolására betértünk az egyik cukrászdába is, hogy együnk valami finomat és kicsit kényeztessük magunkat. Jó érzés volt kicsit ellazulni, s végre nem az utat figyelni, a pedálokat nyomkodni vagy éppen a kormányt markolni. Mosolyogva és nevetgélve telt az idő, majd próbáltam elérni a bátyámat, de még mindig nem felelt semmi se, mintha még a számát is megváltoztatta volna. Az evés után pedig jöhetett egy kis séta, mielőtt még újra a kocsiba ülnék, hogy folytassuk az utunkat. Mosolyogva figyeltem, ahogyan elveszik a többi gyerek között, de egy percre se vettem volna le a szememet róla. Boldog voltam azért, amiért a családom nem engedte, hogy feladjam, hogy lemondja róla, mert ő lett az én mindenem. Majd egy pillanatra körbe pillantottam és ekkor egy ismerős arcot pillantotta meg. Talán az egyik ügy, vagy talán az egyik partin találkoztunk volna? Hmm, már nem is tudom, de akkor is jót beszélgettük. Bár akkoriban még a hasamba volt Eleanor. 7 év telt már el azóta, vagyis kicsit több. - Sarah? Tényleg te vagy az? Rég láttalak!– mosolyodtam el az egyre közelebb érő nőhöz. – Mit csinálsz itt? Esetleg ideköltöztél? – halmoztam el kérdésekkel, s reménykedtem, hogy megismer még pocak nélkül is.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 19, 2016 10:16 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Layla and Sarah
see you again
Most már végre ki tudom jelenteni azt, hogy kezdem megszokni a vámpír létet. Persze nem azt mondom, hogy mosolyogva tűröm a velem történt dolgokat, és, hogy egyeltalán nem érdekel az, hogy másra sem vágyok jobban, mint a vérre; hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy sikerült elfogadnom azt, ami velem történt, így pedig könnyebben fog menni az, hogy megtanuljam uralni a vérszomjamat, és megtanuljam azokat a dolgokat is, amiket tudnom kell. Igézés, gyorsaság, erő, és minden olyan dolog, ami a vámpírrá válással jár. Azt, hogy vágyok a vérre még nem sikerült megszoknom és szerintem nem is fogom tudni, ez egy olyan érzés ami... Nem mindennapi amihez az ember csak úgy, könnyedén hozzá tud szokni. Zavaró, hogy mikor például ülök az egyik órán akkor az előttem ülő ember nyakát figyelem, hallgatom a szívdobogását, a nyakán lévő ütőeret... Nem akartam ilyen lenni, és ezt az egy dolgot nem tudom megszokni, ezen nem tudok túl lépni, nem lehet úgy tenni, mintha ez olyan könnyű lenne, mert nem az. Aki azt mondja, hogy egyik napról a másikra megtudta szokni ezt a sok új dolgot, érzést, az hazudik. Gondolataimból egy nő szavai ébresztenek fel. A hang irányába fordulok, majd kicsit kutakodok az emlékeim közt, hogy ki lehet ő. Ismerős volt, de nem ugrott be egyből a neve. - Layla, szia. - köszönök neki mosolyogva, mikor eszembe jutott, hogy honnan ismerjük egymást. Kb 7 éve nem találkoztunk, hmm, jó sok idő. - Itt lakok. A Duke-ra járok, nemsokára végzek. - mondom neki, válaszolva a kérdésére.
Mondhatnánk, hogy az élet mindig könnyebb lesz, de ez egy vicc, de ennek ellenére vannak olyanok, akik hisznek benne. Szerintem az ilyeneket fejbe kellene verni, hogy hátha akkor észhez térnek. Én is voltam naiv, ahogyan a mai fiatalság is az, ez talán nem is akkora bűn, de az már igen, hogy mennyire azok tudnak lenni és mennyire hagyják elveszni az emberi értékeket. Remélem, hogy Eleanor-ból nem lesz ilyen gyermek, hiszen mindig is törekedtem arra, hogy olyan neveltetést kapjon, hogy ráébredjen, hogy sokkal jobban számít az, ami a felszín alatt lappang, mint a külső, hiszen lehet valaki gyönyörű, ha valójában a szíve ében fekete, vagy éppen a sötétség szolgái közé tartozik. Oké, ez már eléggé elvont, de azok után, hogy van sötét vakfoltja az életemnek, nem csoda, hogy képes vagyok ilyen gondolatokra is. Hamarosan pedig egy ismerős arcot pillantok meg, ahogyan a parkban álldogálok, hogy kicsit kiszórakozza magát a lányom. Barátokra itt is szert tehet, hiszen még később is láthatja őket. Nem biztos, hogy véglegesen New Orleansban maradunk, másrészt meg, ha igen, akkor ott is vendégül láthatjuk őket. - Ohh, ezt nem is tudtam. – jegyzem meg meglepetten és ha engedi, akkor meg is ölelem, ha nem, akkor csak közelebb sétálok, hogy ne kelljen üvöltve beszélnünk. - Mit tanulsz? Mármint mi lesz belőled, ha végzel? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen tényleg nem tudtam azt, hogy itt tanul, meg itt is él. De 7 év alatt sok minden megváltozhat. - S szeretsz itt lakni? Esetleg rokonaid élnek itt? – lehet túl kíváncsi voltam, de valójában csak érdekelt egy régi ismerős hogy léte és semmi több. Most nem az ügyvéd beszélt, hanem csak egy ismerős szavai lappangtak a kérdéseimben.
Mosolyogva ölelem meg a régi barátnőmet, hiszen azok voltunk, majd pedig leguggolok a gyermeke mellé aki pont akkor jött oda hozzánk. Istenem, annyira aranyos és le se tagadhatná az anyját. Layla szavaira ismételten kiegyenesedek majd megmutatom a jobb kezemben tartott kamerát. - Fotós szeretnék lenni. Mióta az eszemet tudom, imádok képeket készíteni. Most is pár csendélet képet jöttem ki készíteni, de végül örülök, hogy ti is itt vagytok. - mondom mosolyogva és hol rá, hol pedig a gyerekre nézek. 7 éve már, hogy nem találkoztunk. Úristen, milyen hosszú idő telt el már azóta és milyen sok minden is történt ezalatt a röpke 7 év alatt. Kérdésén pár pillanatig elgondolkodok. Szeretek itt lakni? Vannak itt rokonaim? Nos, mind a kettő nagyszerű kérdés, hisz mind a kettőre kétféleképpen tudnék válaszolni; egy igennel és egy nemmel. Szeretek itt élni, mert itt fedeztem fel azt, hogy mihez van tehetségem, hogy mit szeretek annyira csinálni és sok barátomat ismertem itt meg, de nem szeretek itt élni, mert eléggé sok rossz emlék fűz ehhez a városhoz. Vagy is csak egy rossz emlék, de az olyan ami megváltoztatta az egész életemet örökre. Ami pedig a rokonokat illeti... Itt van a Salvatore család akik a rokonaim, de se Damont se Stefant nem akarom felvállalni vérszerinti rokonaimnak. Bár sokakkal ellentétben én Stefant utálom jobban és nem Damont. Stefan változtatott át vámpírrá úgy, hogy méghozzá semmi magyarázatot nem adott eme tettére, csak követett az egyik este majd amikor megunta a sétát a sarokba szorított, megitatott a vérével és egy egyszerű mozdulattal ki is törte a nyakamat. Azóta sem láttam őt, de talán jobb is, mert úgy érzem, hogy soha többé nem akarok találkozni vele, nem fogom neki tudni soha megbocsájtani azt amit tett velem. - Nem a legrosszabb ez a város, de ha lenne rá lehetőségem akkor máshova mennék. - válaszolok neki, a rokonokra való válaszomat pedig direkt kihagyom, mert nem tudom, hogy hogyan fogalmazhatnám meg neki úgy, hogy közben ne ijesszem el. Azt sem tudja, hogy vámpír vagyok, sőt, szerintem a természetfelettiekről sem tud.
Mosolyogva pillantottam le a lányomra, aki könnyedén és közvetlenül viszonozta Sarah közeledését, hiszen mindig is barátkozós típus volt. Nem volt nehéz neki sose barátokat szereznie, ahogyan ő mindig mindenkiben a jót próbálta meglátni. Ezt szerintem főként a szüleimtől örökölte, de már én is egész jó voltam ebben a szemlélődésben. – Ohh, tényleg? Biztosan nagyon ügyes vagy benne. Esetleg lesz valami kiállításod is, vagy esetleg valami újságnak dolgozol? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben a pillantásommal őt fürkésztem, majd amikor Eleanor újra elindult, hogy játsszon tovább a gyerekekkel, akkor picit aggódva pillantottam utána, de megnyugodtam, hogy kétes alak még a közelben sincs. Azt valahogy nem élném túl, ha neki valami baja esne vagy esetleg elrabolnák. Pedig ügyvédként ez se elkerülhetetlen, ezért is szoktam titkolni azt, hogy van egy lányom. Természetes, hogy érdekel mennyire szereti ezt a helyet, vagy éppen milyen itt az élet. A barátnőm, még ha 7 éve nem is láttuk egymást. Attól még ezek a dolgok nem illannak el, vagyis normális esetben biztosan nem. S szerencsére úgy tűnt, hogy ő se felejtette el azt, hogy mennyire jóban voltunk egykoron. Nem sürgetem a válaszadással, de valahogy nem számítok túl sok jóra se, hiszen jócskán habozik és gondolkodik. Nem értem, hogy mi lehet a gond. Esetleg történt valami? De annyira boldognak tűnt az előbb is. Főleg, amikor a munkájáról beszélt. Csak nincs semmi nagy baj. A válasza eléggé meglep, s egy pillanatra nem is szólalok meg. Mintha csak az aggóst szeretném távol űzni, de persze nem sikerül. – Baj van? Miért ne mehetnél el? Valaki fogva tart? – kérdeztem meg végül sietve, hiszen ez azért eléggé durva lenne. Nem értettem, hogy mi lehet a gond. – Sarah, valaki bánt téged, vagy bántott? – tettem fel alig hallhatóan a kérdést, miközben az aggodalom csak egyre inkább nőtt az íriszeimben. Lopva pillantottam a lányomra, de ő l elvolt, így végül újra a barátnőmet találtam meg vele és őt fürkésztem, mintha csak a sorok között szeretnék olvasni.
Elegem lett a folyamatos elutasításból, abból, hogy egy nő miatt vágyakozzak. Ki akartam kapcsolni az érzelmeked, de még osha nem tettem iylet így nem tudtam, hogy hogyan is tegyem mind ezt. Ahogy haladtam a falba vágtam egy borzalmas nagyon és a kezem elkezdett vérezni. Folyamatosan ő járt a fejemben, és az, hogy elvezstettem és az, hogy éjelente majd más férfi csókolgatja és öleli.
Leültem és figyeltem az emereket, a oldog párokat, hogy sodrodhatott így a sorsom? Kezem még véres, régen ettem talán azért nem gyógyul be, de egyre jobban fel emészt a düh. HIrtelen a semmiből valaki elkap és a nyakamnak esik, csak egy szőke hajzuhatagot látok smemit mást, erősebb volt, én pedig már nagyon gyenge. Talán hagyom, hogy végezzen velem ea vámpír? Talán hagyom, hogy megöljön, hiszen mást úgy sem érdemelek.
Nagyon rossz, hogy nem beszélhetek Laylaról erről az egész vámpírrá válásról, arról ami történt velem, mert nem merem felhozni a témát, mert ha nem tud a természetfeletti lények létezéséről akkor csak megijeszteném vele, egy olyan világba rángatnám bele amibe nem öröm tartozni, ahonnan szívem szerint elmenekülnék, de nem tudok, mert már oda tartozom. Nem tudok megválni ettől az egész vámpíros dologtól, bármennyire is szeretnék, ezentúl ezzel együtt kell élnem. Csak... Csak olyan nehéz. Már eltelt jó 2 hónap mióta Stefan követett és se szó, se beszéd, semmi indoklás nélkül megitatott a saját vérével, a következő pillanatban pedig már ki is törte a nyakamat. Minden elsötétült, fogalmam sincs, hogy meddig lehettem eszméletlen, de már nem számít, az időt vissza pörgetni már nem lehet, pedig higgye el nekem mindenki, ha lenne rá lehetőségem, megtenném. - Minden tanév végén szokott lenni egy kiállítás az egyik galériában, idén eljöhetnétek amikor többes számban beszélek, Layla gyermeke felé biccentek a fejemmel megnézni. Örülnék nektek. - mondom mosolyogva és pár pillanatig a pillantásom elidőzik a gyereken. Mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, és az, hogy rá kellett jönnöm arra, hogy nekem soha sem lehet gyerekem... Iszonyatosan fáj, iszonyatosan fáj az, hogy Stefan mindent elvett tőlem, elvette annak a lehetőségét tőlem, hogy normális emberi életet éljek, elvette tőlem azt, hogy majd pár év múlva szülhessek egy gyereket. Elvett tőlem mindent, s miokon? Nos, ezt a mai napig nem tudom, fogalmam sincs arról, hogy miért tette tönkre az egész életemet. Nem ártottam neki, sőt, még nem is találkoztunk. Világéletemben ő vigyázott rám, ő intézte el, hogy nevelőszülőkhöz kerüljek, mert állítólag a bátyja, Damon tuti megölt volna. Nos, most ő tette meg azt amitől 18 éven keresztül védelmezni próbált. Gratulálok neki... Gondolataimból hirtelen térek vissza a valóságba, amikor meghallom a barátnőm aggódó szavait. Hirtelen nem is tudom, hogyan kéne reagálnom rájuk. - Nem, dehogy is, Layla. Erről szó sincs. - mondom halványan mosolyogva. - Senki sem bánt engem és fogva sem tartanak. Csak az egész életem ide köt, nem hiszem, hogy tudnék újat kezdeni egy teljesen új helyen.
A szellő békésen ölelt körbe minket, mosolyogva figyeltem a rég nem látott barátnőmet, de legalább most már tudom, hogy merre találom őt. Lehet, hogy az úti célunk, New Orleans nincs túl közel hozzá, de attól még talán lesz lehetőségünk néha találkozni. Bár ki tudja, hogy mit fog hozni a holnap, vagy éppen a későbbi hetek. Sok minden csak a filmekben létezik, s ez így is van jól. A bátyámat próbáltam megtalálni, az ő nyomára szerettem volna bukkanni, de ki tudja, hogy merre vitte az északi szellő. Ahogyan azt se tudom, hogy miért vagyok képtelen arra az éjszakára emlékezni, amikor is a lányom megfogant. Nem tudom, hogy ki az édesapja, ahogyan semmire se emlékszem, mintha egyszerűen csak túl mélyre vagy éppen feloldhatatlan lakat alá zárták volna az emlékeimet és az érzéseimet azzal az estével kapcsolatban. - Rendben, benne vagyok. Biztosan szép és érdekes lehet a kiállításod, de miért csak a tanév végén? Nem gondoltál arra, hogy állandóan ezt csináld, ha annyira szereted? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd előhalásztam egy névjegykártyát, ha már ügyvéd voltam és odaadtam neki. Rajta volt minden elérhetőségem, így fog tudni szólni, ha újra kiállítása lenne. Biztosan gyönyörű képeket készíthet. Szerintem van ahhoz érzéke, hogy megörökítse az élet legváratlanabb és a legszebb pillanatait. Lassan a lányomra pillantottam, hiszen olyan nagy volt már. Pedig olyan az egész, mintha csak tegnap tartottam volna a karjaim között, mintha most kezdett volna csak eljárni vagy éppen beszélni. Szinte elrohant az idő, majd újra megkeresem Sarah-t a pillantásommal. - Akkor jó, ennek örülök. Már kezdtem aggódni, hogy esetleg valaki bánt téged. Akkor maradtam volna pár napot és segítettem volna jogi úton megszabadulni az illetőtől. – mosolyodom el barátságosan és kicsit még meg is érintem a karját. – De akkor jó, ha itt megtaláltad azt, amit kerestél. Mármint, hogy itt otthonra leltél és barátokra, mert gondolom találtál itt azokat is. Jó érzés az, amikor az ember megtalálja azt, ahova tartozik. Talán a legnagyobb kincs is az. – mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon. Fontos volt számomra, így szép, hogy aggódtam érte. Melyik barát ne aggódna a barátjáért?
Tudom jól, hogy kegyetlenül bántam Dayton-nal, de valahogy nem érzem úgy, hogy valaha is meg tudnék benne bízni. Legalábbis nem teljes mértékben. Hiszen senki nem felejti el könnyedén azt, hogy a férfi, akit a világon a legjobban szeretett könnyű szerrel képes lett volna megölni. Efelett senki nem hunyhat szemet. A legrosszabb igazából az egészben az, ha még akarnék sem tudnék olyan könnyedén megbocsájtani neki, hiszen a mai napig üldöz engem a törékenységem miatti rémálom. Gyenge voltam, mert teljes mértékben átadtam magam a szerelemnek. Olyan férfit szerettem, akiről semmit nem tudtam igazán. Hiszen az, hogy valakinek az ereiben ott csörgedezik egy vámpír vére azt éreznem kellett volna, de túlságosan is naiv voltam. Egyszerűen csak a boldogságot hajkurásztam és közben pedig elveszítettem a józan eszemet. Szerettem volna valamilyen szinten tiszta vizet önteni a pohárba Dayton-nal ezért is kerestem meg őt egy varázslatnak köszönhetően, ahol éppen a halállal járt táncot. Én tehetnék erről? Ennyire ledöntöttem volna a lábairól? Több sem kellett nekem egyszerűen hozzávágtam a támadóját az egyik fához és egy apró csuklómozdulat kíséretében pedig kitörtem a nyakát, majd pedig az összecsuklott Dayton elé guggoltam. - Héé.. Térj magadhoz. Dayton! Ne csináld ezt velem. - Óvatosan megkarcoltam a kezem, hogy a vérem előbuggyanjon a bőröm alól és a szájához emeltem. - Szedd össze magad, kérlek.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Aug. 12, 2016 9:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Layla and Sarah
see you again
- Rengeteg vizsga van, év közben inkább kisebb fajta kiállítások vannak, de azok sem nyílvánosak, inkább csak a tanárok számára van készítve. - mondom neki halványan mosolyogva. - Így hát év végén van megtartva az, ahol az évközben készült képeket állíttatják ki a tanárok, amiket bárki megnézhet.- szavaim közben eszembe jutnak azok a napok, amik még nem is voltak olyan régen, amikor is az volt a legnagyobb gondom, az okozott a legnagyobb fejtörést, hogy milyen képeket küldjek a kiállításra, mi legyen a legközelebbi fotósorozatom témája. Most pedig... Vámpír vagyok, egy szörnyeteggé váltam Stefan által. Mondjuk az is igaz, hogy Devonne által már tudom kontrollálni a vér iránti szomjamat, de még is mikor egy emberrel találom szemben magamat, mint például most is Laylaval aki végül is mondható a barátnőmnek, ha nem figyelek oda csak a vérére tudok gondolni. Az ütőerére, arra, hogy milyen édes és mennyei lehet a vérének az íze, aztán oldalra pillantok, a kislányára és egy pofonszerű sorscsapással térek vissza a valóságba a pillanat töredékrésze alatt. Hogyan gondolhatok akár csak arra is, hogy bántsam őt? Egy olyan embert akinek van egy saját gyereke, aki a barátom... A szívem össze szorul már csak a gondolattól is, ha Layla vérére gondolok és arra, hogy bántanám őt. Istenem, mi vált belőlem, mi lettem... Undorodom saját magamtól! - Bánt, de nem olyan komoly ami ügyvédet igényel. - mondom miközben elnevetem magamat, ezzel is elnyomva a téma komolyságát. Fogalmam sincs arról, hogy tud-e a természetfelettiekről, de muszáj beszélgetnem valakivel, elmondanom valakinek és kibeszélnem ezt...
Kezdőlap
• 
