Rögvest a tánctérre vezetem, tudatlan önmagával, beleegyezve egy sátán alkujába. A klisé mit a nyakatekert névével akart közölni, nem volt túl meggyőző ahhoz, hogy elhiggyem ez az igazi neve. De a játék kedvéért, én is eljátszom az idegent. - Ignacius Cromfont. - a kis színműt közreadva, emelem kezét, és hozom olyan testtartásba, hogy észlelhető legyen számára, felkérem egy táncra. S míg ő tanácstalanul áll a helyzet előtt, volt alkalmam belemélyedni az álarcába, immáron részletesebben. A halandóság parázslott a szemében, ahogy a hiszékeny önfejűsége. S ahelyett, hogy most azonnal kirántsam torkából dobogó életben maradását, arra marasztal, hogy tartogassam hűvösebb időkre az éhségemet. Talán, jó darab lenne a bállal kiegészülve, ahogy egy vámpír ármányt szőve elhiteti kiszemeltjével emberiségét, ami valójában sose létezett, csak a képzeletében. Igen, remek ötlet! A keringő még csak kezdő előleg. Az ütem lassan elragadja az örök szédülésben, s mikor észbe kap én a feje fölött habzsolom majd az életjelikszérét. De mégis, hogyan vegyem rá? Hogyan térítsem el a józan gondolatokat belőle? Ha nem....ha nem egy...egy kései, káprázat szerelemmel. Igen, szerelem! Az érzelem, melynek majd önként dőlt majd hátat. Hiszen az ember kifinomultan igényli az odaadást. Az én elhitetett szerelemem pedig öröm tor lesz a kihunyt teste felett. - Nem bánja? - ingatom meg őt a gondolataiban, epedve várva a válaszát.
Egyértelműen táncra kér miközben minden mozdulatomat ragadozóként lesi. Ekkor döbbenek rá micsoda. A mélyről fakadó idegen sötét hirtelen értelmet kap, ahogy a csáberő is mi körülötte leng, a jó modor, egy letűnt kor kézcsókja. – Nem vagyok gyakorlott táncos, félek, hogy nem lenne túl szerencsés a parkettre engedni. – mondom némi gondolkozás után. Hiszen többnyire vámpírokkal osztom meg a testem és van is egy amelyik a lelkemet uralja. Charles. Nála többet vámpír nem adhat nekem, ehhez kétség sem fér és ez az idegen itt is csak félelmet hordoz. Meg kéne ijednem, el kellene futnom. Alig ugyan de elhúzódom mellőle. – Tudja csak a játék kedvéért neveztem el magam Lucrazianak. Azt gondoltam egy estére talán levethetjük azt akik vagyunk de a gúny mivel válaszolt azt sugallja számomra, hogy kétségkívül megveti egy halandó apró örömét egy éjszakára. Pedig csak kérnie kellett volna. – ott hagyom. Feldúlt érzelmeim tükrében lépek a pulthoz és a pincérek egyike már tölti is ki nekem a kért vodkát. Karomra tekintek; most, a fényben végre látom a horzsolást, ami mélyebb, mint gondoltam. – Kaphatnék esetleg egy kendőt vagy akármit, amivel beköthetem? – kérdem és a pincér, aki az italt töltötte nekem, már kísér is odébb, hogy bekötözzön. Nincs szükség arra, hogy később a hullámat kelljen eltakarítania, nem kérdéses. Lehúzom a vodkát és aztán még egyet. Haragom egyre nő és meg akarom találni a férfit. El akarom küldeni a fenébe. Nem jobb ő szemernyivel sem nálam. A megvető hangnem, a ragadozó tekintet amivel rám nézett mégis azt mondatja velem, hogy jobb lesz elindulni haza, ez nem az én éjszakám. Elindulok kifelé és már magam mögött tudom a tömeget, amikor a hátamnak simuló alak a falhoz taszít. A sötét elrejti előlem és én félelemtől megnémultan tűröm, ahogy a férfi megragadja torkomat.
Az idő kereke forog. A tánc szirtje megállás nélkül pörög, hölgyeivel és uraival. A parkett tükör sima felülette, arany színt fog. Míg a lépcsősort befedő bíbor anyag, minduntalan hangsúlyozta, hogy ember és szörnye osztozik közösen a táncon. Elhagy a korai áldás a lány képében, csúf, undok gátlást festve arcára. Becsapva, árultan hagy magamra, a maszk özönbe, amely tébolyult szellem áradatként ragad el. Elvesztem a leányt, nem találom az örökös pille-táncban. A csipke és az előkelőség beterít, a hízelgő szajhák parfümje elkábít. A maszkok élettelen szemei megragadnak egy illúzió világában. De...megpillantom. Megpillantom végre. Teste a falhoz vetve, egy gyanús árny előtt megtörve. Próbálom találgatni, de egy maszk több homályt vet mint eddig bármilyen álruha. Szeretném kinézett ajándékomat visszalopni. Ismét a karjaimba csalni. De nem tudom a fenyegetőm hordoz-e olyan jegyeket, melyektől óvakodnom kéne. Nem tudom milyen szörny ivadéka. Az azonban bocsátást nem igénylő, hogy rátámad, mihelyst markomból kiszabadult. - Uram?! Remélem csak a fikcióm kreálmánya, hogy rátámad egy védtelen hölgyre, nyilvános közegben? - szegezem kérdésemet a sötét alaknak, akinek maszkját tisztátlan fehérség lepett be. Némasága nem türtőztetett szorításomon, mit a megjelenésem során az alkarjába helyeztem. Mivoltjából ítélve megrezzen, és félő pillantással búcsút vesz. Bármilyen jóleső hír, hogy saját fajtársaim óvakodnak tőlem, nem szabadnom megfeledkeznem, hogy nem én vagyok itt az elit. - Jól van? - fordulok a lányhoz, kinek rémültsége nagymértékben a szemé szökik.
Torkomat szorongatja, tekintete fogva tartja az enyémet. A maszk mögött egy szörnyeteg lapul, egy rém, ami rám veti magát, tekintet nélkül a helyre és az időre. Értem, hogy vérem vonzza de legutóbb mikor nekem támadtak, majdnem belehaltam és most ismét magáénak akar a halál, visszaidézve a fájdalmat amikor a csontom tört, a félelmet amitől a szívem majd kiszakad a helyéről, a rémületet ami a tekintetemet égető könnyekkel tölti fel, az élni akarás ösztönös dühét, aminek hála a térdem a magasba lendül de mielőtt elérné a férfi legérzékenyebb pontját, a kígyó visszatér a kertből és megmarva támadómat űzi messze. Hangosan lüktető szívem elárulja, hogy nem vagyok jól és nem is igyekszem a jól vagyok hazug maszkját magamra festeni. Ujjaim a férfi karját szorítják, hogy ne essek össze ott helyben. Egyik prédától a másikhoz kerültem, de nem tudok most erre gondolni. A félelem még mindig fojtogatja torkomat és csak fejemet megrázva jelzem, hogy nem vagyok jól. Hogy is lehetnék? Épp most támadtak meg. Nem lenne normális, ha ez nem rémítene meg legalább annyira, hogy percekig csak gondolataim kergessék egymást. – Köszönöm. – sóhajtom végül lesütött tekintettel, ajkamba harapva. Tudom, hogy akar engem. Nem úgy, mint férfi a nőt és nem is úgy, mint vámpír egy pillanatnyi szórakozást. Hús vagyok és vér, nem több. – Nem akarok meghalni. – pillantok fel végül és ebben a pillanatban érzem, hogy tekintetemet az élni akarás haragos lángjai borítják el. – Tudom, mit akar. – halkítom le hangomat – és megadhatom. Nem csak mert a félelem diktál hanem mert megmentett. De ha csak azért tette, hogy maga ölhessen meg, akárki is legyen, nagyon meg fogom nehezíteni a dolgát, mert én élni akarok. Kerül, amibe kerül. – eresztem el végre, mert úgy érzem, hogy most már képes vagyok megállni lábaimon. Erős szavaim ellenére még mindig zakatol a szívem az iménti történtektől és még mindig reszket a testem. De azt akarom, hogy tudja. Az életemért foggal-körömmel küzdök ha kell.
A halál koporsójától megszabadítom. De dédelgetett kis kalitkájából, melynek halandóságban olyan nagyon ragaszkodik, nem foszthatom meg. Nekem vér kell, neki pedig az élet. Két külön forrás a boldogsághoz. Hogy meglegyen közös jussunk, hát had halljam a kiengesztelő jussot. - Hát akkor mondja meg, mit tud felajánlani az élete helyett? - kezeimet a falba ékelem, derekának akadályt vetve, hogy el ne szökhessen ismét előlem. Egy pillanatra még engedő időt szánva, várom mit felel, majd ismét találgatni kezdek az arcát illetőleg. A maszka fekete csipkétől volt vonzó a szemnek, míg a ruha ugyancsak feketén nyíló dekoltázzsal minden fajtársat magához csábított. Ha ennyire ragaszkodó, a mihaszna kis életéhez, miért tért be vendégként a sárkány barlangjában? Főleg, ha ilyen jól értesült a faji ismeretségekben. Akkor mégis miért van jogtalanul megbotránkoztatva, ha egy ragadozó elfogyasztaná a jogos prédáját? Nah de...előbb arra szeretnék választ kapni, hogy milyen formában is szeretné megmenteni magát tőlem? Konok ember. - Egy perce elfelejtem, milyen sorból születettem, és egér-utat adva, maga szerint, milyen messzire jutna? - mostanra, közvetlen közelségben már a fülébe súgom a szavakat. Teste rezgő aurája egyedi illatot áraszt. Ha már egy városon is túl lenne, akkor is felismerném a jellegzetes illatát. Ez már nem más...csak vadász és préda utójátéka. Egy perce se szánom, sem bánom, főleg egy halandó életét. Ha eddig nem tanulta meg értékelni az életét, hát később tán fogja? Nyilvánvalóan nem. Főként, hogy egy ilyen ünnepélyen díszvendégként szerepel.
Ez jellemzi őket. A gőg, a képzelgés, miszerint többek és joguk van elvenni más életét. – Mi jogosítja fel arra, hogy sárkány legyen?! Milyen jogon veheti el az életem? – hajolok pimasz közel és hirtelen kapok erőt a haragból. – Nem kellene olyan messzire mennem. Ha csak fele ennyi arrogancia szorult volna magába, akkor tudná, miért veszélyes ez a fenyegetés. – nem tudom miért táplálok ilyen dühvel felé. Talán mert megaláz a szavaival és ezt nehezen viseli büszkeségem? Nem. Sokkal inkább mert emberi létem miatt gyaláz meg. Úgy hiszi keveset vagy semmit sem ér. – Vér az életért. A mohósága miatt lesz ennyire taszító. – vágom hozzá durván és szemtelenül a keresetlen szavakat. Tűz villan tekintetemben. Élet. Élni akarás. Valami veszélyes lángnyelv ami küzdelmet hirdet. – Ez a bál nem a vámpírok dicsőítésére született, hanem békére a fajok között. Vajon mennyire veszélyezteti ha maga végez velem? – ejtem oldalra fejemet és a véremben végigfutó adrenalinnak hála lököm magam testének. – Nem maga az első vámpír aki a véremet veszi. Tudom mit jelent. Az életemet azonban egyhez közözzem. S az nem maga.
Miért ez a kiállhatatlan makrancosság? Minek ez a megrögzött arrogancia, mintha azt hinné Isten áldotta képességgel volna megáldva? Elismerem, bátorsága meghaladja az itteni népség teljesítményét. De attól még igen messze van, hogy fenyegetéssel elűzzön egy vámpírt az ételétől. Értem én ezt az egész ragaszkodom az életemhez minden maradék erőmmel, ahogy lehet maszlagot...ugyan, volt rá eset, hogy valaki megúszta? Eddig még senki. Még olyan se aki menekülését legendába foglalta volna. Dehát, ilyen a természet az állatvilágban is. Az oroszlán megeszi a gazellát, a vámpír pedig megeszi az embert. Mi ebben az az eget-verően nagy vétek, hogy ellenkezzen ellene? - Béke? Maga szerint ez béke? - gúnyos forgatom ki a szavait, miközben örömteli vigyort rántok. Nem csak konok de kissé vak is. Sejtése szerint itt nyugalmas tánc folyik. De akkor kérdem én, minek a nagy hírű Mikaelson vérvonal szervezte ezt az ünnepséget, ha nem egy jó kis vérengzés céljából? Lehet at elvétel rejtett, nyilvános vagy megengedett, hiszen ezen az estén senki sem a békeszeretetéről híres. - Ha módomban állt volna hagyni, hogy az imént magára támadott alak elfogyasszon, akkor most nem lenne ilyen ellenszenves velem! - egy kezemmel közre fogom arccsontját, mialatt gondolatban letépem a maszkot róla. Hálátlan halandó, még a kedvemet is elvette, hogy elfogyasszam. Éhségem csakis dühből fakadó lenne, ami sem örömöt sem játék-kedvet nem hozna magával. Rendben van...legyen égi szerencséje, hogy nem fogyasztom el, először és utoljára. Ilyen kivitel is egyszer esik meg, egy évtizedben. Vajon most hálálkodni fog érte, vagy amire leginkább számítok, csak felhúzott orral reagálja le?
Meglep, hogy jeges szavai és kihűlt tekintete ellenére érintése milyen váratlanul gyöngéd. – S ha önzetlen tett lett volna, már a karjaiban lennék, de csupán a szögek beverésének késleltetése volt, nem több. – dacos tekintetem az övét fürkészi. Látom benne a megvetést, az arroganciát, a kegyetlen éhséget, a makacs förtelmet és undort. Mégis megragadja arcom s bár könnyedén törhetné csontjaimat, nem teszi. Felsóhajtok. – Maga igazán több, mint amennyit elsőre feltételez az ember. – suttogom csöndesen s kezem mellkasára fut, hogy közelsége ne váljon kínzó teherré de tekintetem továbbra sem vonom el, hagyom, had kutassa az enyémet. Végre eltűnik belőlem a düh, a harag az arroganciája végett és nem marad más, mint elfogadása a hatalmának mert végre megtörtént, amit talán ő nem is ért. Nem akart uralni minden áron s ezzel megfosztott kényszeres ellenállásomtól, dacos mihez véget tartásomból. Bátorságomon ugyan éket nem vetett burkolt fenyegetése, mégsem olyan nyersek s erősek a szavaim, mikor újra megszólalok. – Kétlem, hogy engesztelni tudnám de ha engedi, meghívom egy italra. – tolom meg finoman s kihúzva arcomat gyengéd érintéséből lépek ki az árnyékból a fénybe. Már ha nem tart vissza természetesen. Eltűröm zilált tincseim és megigazgatom magamon a ruhát mert ebben a látszat világban egy zűrös megjelenés, nagyobb bűn, mint a gyilkosság melynek ma este kétszer is majdnem elrabolt áldozata lettem, csupán emberi mivoltomnak hála. Kár, hogy a vámpír elfeledi, egykoron ő is épp olyan gyámoltalan s megvetendő ember volt, mint aminek ma engem tekint. Őt vagy megragadták az árnyak vagy maga választotta őket, én nem tudom. Csak annyit, hogy amit én kínálok, a vér, ami önként adatik, mindig édesebb mint a lopott, halálos csókkal hintet sebek összessége.
Végig kísérem ármánynak vélt mozdulatát, ahogy keze a mellkasomat szeli fel. Ha nem érteném annyira a testi jeleket, most talán egy röpke felhívásnak vélném mindezt. S sejtésem igaznak bizonyul, mégha egy ital erejéig, de beadja a fegyver-szünetet. Most, hogy felhagytam zabos természetemmel, hirtelen át vált engedelmes halandóba, ki egy erősebb uralmat tesz múzsájává. Megilletődötten rázom meg a fejem, miután ő mértékletesen felszabja a közelségemet, azzal hogy eltol magától. Ízig-vérig megvetem a halandó népséget, de felülmúlhatatlan meglepetés erejüket nem becsülhetem le. Fajtársaim is gyakran ragaszkodnak az újításokhoz, főként ha eltelik néhány évszázad. Ám az ember, mindennap letesz egy olyan alap követ, amit sajnálatos módon a fajtársaim se überelhetnek. Undort kiváltó cselekménysorozata, érdeklődésbe torkollik. Váratlanul megfordul a felé irányított érdeklődésem. Sokkal intenzívebb mint eddig bármikor. Azt italt természetesen elfogadom. - Elfogadom az ital, egy feltétellel. - jelképesen tolom a levegőbe mutatóujjamat, miközben elragadom pillantását az enyémben. - Ha bővebben kifejti a feltételezését rólam! - markáns mosoly tér a számra, mialatt az alkaromat megemelve felé ívelem, hogy közös utunk során belekapaszkodhasson. Addig míg megszelídült énem felhagy a cukormázzal. Látom, az előrébb jutáshoz némi kedves szó a megoldó kulcs. Lehet, az italozás során mégjobban megpuhítom őrködő természetét. Aztán mikor lelankad átverhetetlen figyelme...
Egy perc erőnyi hezitálás után engedem ismét karomat az övé rabságának és bólintva az alkura hívom meg egy italra, hogy aztán, már megadjam azt amit kér tőlem cserébe s ez az oda-vissza játék kénytelen-kelletlen ragad magával. Nem azonnal s nem csomagolva bókokba, mint azt ő hallani akarná. Nem a provokáció a cél és nem is a mismásolás. – Tudja mit jelent az erő? – kérdem de már nem az elveszendéshez szükséges lélektükröket figyelem, már a tömeget fürkészem. – Nem a fizikai fölényre gondolok és nem az erőszakra. – jegyzem meg és kíváncsian várom válaszát, mialatt lassú, kimért mozdulattal kortyolok aprót. Ezek után ébernek kell lennem. Engedelmességem sem nem megadás, sem nem hordoz magában békítő szándékot. Tisztelni nem vagyok képes, egyszerűen annál az oknál fogva amilyen undorral tekint rám, mint emberre. – A tekintetében van dac, harag, éhség, sötétség, kegyetlenség, kíméletlen jég. Ez a tekintet viszont nem kényszerít térdre senkit. A fizikai erő, igen, persze, ahogy a félelem is. De a szolgálat, nos… az engedelmesség, Mr… az már teljesen más kérdés. – nyújtok egy morzsolódó szeletet önmagamból. Aztán rápillantok. Érdekel a válasz de nem ennek függvényében felelek az ő kérdésére, hiszen nem ez volt az alku tárgya. – Mire felfogtam mi maga, azt gondoltam nem ért semmit. Egy újabb arrogáns, beképzelt szülötte egy másik világnak, aki istent játszik. Mondja csak, idegen, milyen érzés istennek lenni? – kérdezek ismét, feneketlen tekintetem melyben több az élni akarás, mint az összes többi itt levőben az övébe emelve. – Furfangos vadász, manipulatív hazug. Ha azt gondolja, pár kedves szóval majd meghajlít, elszomorít. Bár bizonyos vagyok benne, hogy az én szomorúság egy pillanatra sem zavartatná, ha végre befoghatná a számat és feltéphetné a torkomat. – Sóhajtok. Ajkamba harapok és lehunyom a tekintetem. – Meglepte a bátorságom. Meglepte és egyetlen pillanatra azt gondolta, talán lesz egy kivétel ki megszabadulhat isten haragjától. Persze, ki lenne képes erre, igaz? – sűrű szempilláim alól pillantok fel. – Aztán megérintette az arcomat. Összetörhetett volna a csontjaim, összezúzhatott volna. Ezzel persze nem győz le. Az érintése gyengéd volt a szavai ellenére. Ez lepett meg. Amilyen hideg, rút és amennyire megvet, annak az érintése minden ellentétet sugallt. Ezek gyilkos kezek, amik rettegnek. De persze, tévedhetek. Hazudhatok is akár. Nemde?
Gőgös áhítat teríti be a torkomat, a vörös bor jellegzetes keserűségét hozva magával. Több tagból álló mondata közt emelem az egyik poharat, majd a másikat. Váratlan kísértésbe essek, s faggató hangsúlyát a borba fojtom míg nem tudok helytálló válasszal fordulni hozzá. Az ital nem csillapítja látványként, de még ízként sem azt amire most a leginkább vágyok. Ehelyett egy halandó vallat a bornak kesernyés mámorában. Az embert...érdeklődés motorja hajtja. Mi más is lenne olyan jó a fülnek, mint egy vérszomjas szörnyeteget hallani élete feltárásának közepette? A kérdezés a kíváncsiság jele, ami a tudásszomjból fakad. S akit egyszer elcsábít a kíváncsiság, belenéz a szakadék mélyébe, elveszett! - Nem Istenhez hasonlítanám magam...inkább szöges ellentétéhez! - kezdek bele, míg szemem fürkésző írisze megfordul a teremben. - Ha létezik ördög, én bizonyosan, a trónörökös jobb kezét foglalnám el. Egy mérhetetlen étvággyal megáldott szörnyeteg, melyet maga a gonoszság, az ördög teremtetett magának, védelmezőnek. - számra sátáni vigyor siklik, miközben az álarcom alá vonom tettlegességet követelő ujjaimat. - A gyengédség pedig egyetlen sebezhetőségem Isten előtt, aki annak idején száműzte egy sorból való felét, az ördögöt. Őt szolgálom és nem Istent. - hozzá fordulva húzom végig kezemet, arcának kanyarulatait útvonalként követve, de nem megérintve. Halandó könnyed sérthetősége újra- és újra megbabonáz, vérének kimondhatatlanul gyilkos hiánya miatt. Miért nem vethetek véget életének, most azonnal? Miért kérdezősködik, spekuláltan az időt húzva? - Közölnöm kell önnel, hogy nem a hazugsága által döntöm el, hogy milyen sorsa legyen. Az ember hazug teremtmény, és bennem sem kelt súlyos vétket a hazugság. Hiszen magam is, igazán jól művelem. Bátorsága azonban lenyűgözött, egy percre. - poharamat ideges gesztusban lököm el magamtól, miután tekintetemet a szemében fészkelem. Megemelt kezem az előzőkhöz képest, most folytonos előre haladással körül fogja a torkát, éppolyan gyengéden, mint ahogy azt ő kifejezte. Csak egy mozdulat választ el csupán, hogy megtegyem.
Rajtam a sor az ízes bor kóstolására. Még ő beszél én aprót, megfontoltan kortyolok, hiszen semmi kedvem nincs elveszteni józanságomat. Ha megtenném, olyan könnyedén esnék karjai csapdájába, hogy sosem lennék képes kikerülni onnan. Válaszadása egyszerre késztet mosolygásra és kígyó nyelvű párbaj táncra. – Lucifer, Isten kitaszított gyermeke, így hát mégiscsak Istenként tetszeleg. Képmására teremtette majd a mélybe hajította, megfosztva szárnyaitól. Hogy is ne száműzte volna legkedvesebb gyermekét, miután az nem szerette az embert? – kortyolok újfent, tovább hallgatva okfejtését az ördögről és annak gonoszságáról. – Téved. Az ördög egyetlen vétke az volt, hogy túlságosan szerette Istent és féltékennyé vált az emberre, akit Isten jobban szeretett nála. Legalábbis ezt gondolta. – állok határozottan okfejtésem bizalmas védelmezőjévé. – Így hát ha követem a gondolatmenetét maga nem a gonosz jobb keze és védelmezője. S ha így gondolja, nem is érdemelné meg, hogy Lucifer jobbján üljön. – szenvtelen szavaim nem rejtenek gúnyt sem megvetést. Nem célom gyalázatot kelteni és kegyetlenséggel válaszolni a kegyetlenségre. Ez azonban nem akadályozott meg eddig sem abban, hogy megosszam véleményem a vámpírral ki ölni vágyik. Rossz halandót választott áldozatul maga mellé. Megéltem nálánál jóval mocskosabb szörnyetegeket is. – A gyengédség pedig ilyen formában emberi gyarlósága, esdeklése Isten felé és nem pedig gyengeség. Lucifer letépett szárnyai nyugszanak ujjai között. – kortyolok újabbat és nem tehetek róla. Akaratlanul is elmosolyodom, mikor ismét életemről beszél. – Nem kell, hogy döntsön, az nem is az ön joga. Az az enyém. – torkom köré simogató szárnyak fonódnak én pedig nem táncolok el. Közelebb lépek, tekintetem lélektükreit figyeli. – Most már felkérhet keringőre. – ejtem ki könnyedén szavaimat, miközben a boros pohár az asztalon kerül megnyugvásra. – Persze, biztos vagyok benne, hogy könnyedén találhat új partnert és ha úgy kívánja, az én vérem is magamhoz vonzhat más lenyűgöző bestiákat. – kacsintok a maszk mögül könnyedén és a parkett fele veszem utamat.
✡ note: nagyon boldog karácsonyt kedves <3 ✡ words: passz ✡ made by
Csáberőmet megbolygatja. A torka körül eltűnik feszes markolásom. Olyan válaszokkal illet, mely sértik férfi-büszkeségem. Kioktató lejtéssel hasonlít megrögzötten ahhoz az ítélő nagysághoz, akit szívemből megvetek és utálok. Irgalmas kegyelmessége bennem felszínesség érzetét kelti. Nem vonok óvó tekintettet semelyik áldozatomra. Nem ejt bennem lelki tüskét, ahogy artériájukból a vért vakumként kiszívom. Nincs bennem bűntudat, még az az ábránd lelkiismeret sem, hogy megsajnáljam azt, mi szolgasorba jutott. Szolgálva a vámpírokat, akik örömmel megszabadítják az embereket életükben elkövetett minden bűnüktől. Az önző, kapzsi természet csak vonzza az éles fogazatokat. Ritkítani teremtetettem. Ritkítani az embert, aki egocentrikus életében tönkre tesz mindent maga körül. Egy ragadozót nem a fösvényesség hajt. Annyit súlyt halálsorba, amennyit a természet ad. Felajánlva, mint Évának az almát, az örök erőért és halhatatlanságért, melyet az ember sötét, irigylő szemmel kísér. Eljön a nap mikor megkezdődik a kísérletezés, a kutatás az örök halhatatlanság fényében, mely fajtám vesztét hozná ki paradoxonként. Ha rajtam múlik, az a nap sosem jön el. Követem az ármányként libbenő szoknyát és fekete maszkba burkolt mázat. S mielőtt kicsúszna kezem közül ismét, karon ragadom, és határozottan magamhoz rántom. Testtartásomba épül a tánc formáit felvéve. Először perdítem, eleinte lassú kört írva le vele. Majd a következőben, újra és újra megteszem. Érzem, kellően elszédítettem. S a legalkalmasabb pillanatba hátra vetem, hogy dereka íves félkört írjon le a kezemben. Teste önkénytelenül hátra hajlik előttem, s hamvas nyakának íve beleég a tekintetembe. Ennél jobban nem sóvárogtam még vérre. - Önrendelkezése élete felett, nem helyénvaló tett. - ejtem ki halk suttogásban, miközben előreesett hajtincseit kitérítem nyakának fogságából. - Engedje meg hogy ... - hosszan elnyomott szótagokban kap el kísértés, mi oly sokszor előtört a végső perceknél. Lüktető szívdobbanása, majd kiszakad a vénájából, olyan erőteljesen küszköd a levegővételért. Ajkaim már majdnem súrolják bőre felszínét. Csak kínzó leheletem alatt válik libabőrössé.
Rárivallok. - Magának nem helyénvaló! - nem kerülne többe egy sikkantásnál. Szívem dallamtalan ritmust ver, testem önkéntelenül, rabiga nyomására hajlik meg a szédület és karja mesterkélt játékától. Mégsem hezitálok megvetni akaratomat ellőtte. – Nem engedem meg. – furakodnak ujjaim a maszk alá és körmeimet már lezárt tekintetét nyugtatva veszem el látását, ha nem enged. Suttogássá szelídül az ellenállás, miközben hátam lassan de magabiztosan egyenesedik ki tartásában. Ellenállásom makacs és követelőző. Nem érdekel gyermeteg sértettsége. Ő beszél szánalomról és megvetésről, gyarlóságról, miközben ő is ember volt, aztán letépték szárnyait és az éjszaka szolgaurává avanzsálták. Miért érdemelne hát életet mikor már azt éli mely nem neki teremtetett? Dühödten taszítok rajta egyet de mintha valóban csak táncolnánk, lépek utána. Az adrenalin mocskosabb mindenféle drognál. Bátrabbá tesz és éhesebbé. A fájdalom kiszolgáltatott éhezőjeként állok készen egy olyan viadalra, amiben a vámpír éhsége a párbej felem. – Ha nem köt alkut, nem kapja meg, amit akar. – jelentem ki határozottan és ellentmondást nem tűrve engedem, hogy a körtánc folytán új partner ragadjon magához és jusson áldozatul más a vámpírnak abban a két körben még vissza nem kerülök mellé társául. Tekintetét keresem. Az enyémben furcsa fény csillog, furcsa, reszketeg maró láng lobban. Nem vagyok hajlandó nekiadni életemet, ez a játék, ez a tánc, ez nem ezért született. A sátán tangó lelket zabáló és testet őrlő libabőre festi meg bőrömet, mikor újra megérint. – Miért szükséglet az ölés, a halál? – kérdem hirtelen, élesen és megállva a parkett közepén vonom fel a figyelmet kettősünkre csupán mozdulatlanságommal. Színjátékának gyenge pontja a türelmetlensége, mi épp olyan heves és tetetett, mint a bűbájos szavak melyek pókhálót fonnak a kígyószorító éhség áldozata köré. – Hogy döntött? – lépek közel de ügyelek a tartásra, az érintésre, a vágyra és félelemre mi doboló szívemet fojtogatja… s persze a függőségre mi úgy terelt ideáig ezen az úton, mint egy igazi bábmester.
✡ note: neked köszönhető! ✡ words: passz ✡ made by
A New Orleans-i bál még számomra is egy teljesen új terep. Leginkább azért, mert egy kisebb fülest kaptam, hogy megérné itt is körülnézni. Vajon miért? Persze hogy Tatia miatt! A történteknek már lassan hét évtizede, de még mindig arra vágyom, hogy minden egyes csepp vérét egyszerűen a padlóra folyassam, hiszen még arra sem méltó, hogy bárki megigya. Talán én vagyok túl kegyetlen... de ő elvette az egyetlen személyt, aki képes lett volna engem boldoggá tenni. A vőlegényemet, aki szeretett... és lényegében apám helyett apám volt, ezen kár gondolkodni. Tatia az egyetlen olyan személy, aki nő, és mégis meg akarom ölni. A clpontjaim általában férfiak. Nyilván nem véletlen; az erőszaktevést a törvény a mai napig bünteti. De mióta ilyen fene nagy demokráciában élünk, nos.... körülbelül csak azóta hangoztatják ezt ennyire. Felesleges lenne firtatni, mi volt előtte. Mi volt a háború időszakában. A nők is tárggyá váltak. Koszos katonák mocskos tárgyaivá, kik nem bírták vágyaikat másképp csillapítani, erőszakkal vették el azt, amelyre oly' ellenálhatatlanul vágytak. A testem is áldozatául esett két ilyen katonának... én még jobban jártam, hogy csupán ketten voltak. A világ azóta fenekestül felfordult, de én nem változom. A vámpírlétnek vannak bizonyos szabályai, azonban vannak előnyei is; sosem vagy hajlandó lemondani a bosszúról. S ebben nálam jobbat senki nem találhat. Ne is próbálkozzék senki. Nem fogom felfedni magam Tatia előtt, de ha tényleg itt van.. jobb lesz, ha elkezd gondolkodni a végakaratán. Nyilvánvalóan egészen szép kis holmikra tett szert az emúlt pár száz évben. A terem levegője végigcikázott arcomon, kellemesen szívtam be a bál, az ételek és italok furcsa egyvelegének illatát, hogy átjárja testem, miközben szemem egy pillanatra lehunytam, és egy régen érzett kölnit szimatolt ki az orrom. Bár meg kell vallanom őszintén, ez csupán annak köszönhető, hogy nagyon régen láttam Charlie-t. Nos... igen. nem tudom, mennyire válik majd előnyömre, hogy egy vadász szerepel barátaim névsorán, de még hasznomra is válhat. - Mondd Charlie... - kezdtem bele a szokványos mosolyommal, miközben határozottan levettem két poharat a megjelenő pincér tálcájáról, és az egyik pezsgőt átnyújtottam neki. - ma este szórakozni jöttél ide vagy itt is eltökélten dolgozol azon, ami már... évek óta hajt téged? - kérdeztem. Talán nem a legkellemesebb téma. De a legártatlanabb arccal tudtam emlékeztetni élete legnagyobb fájdalmára, ha akartam, és úgy tűnik, most akartam. Kétszínű barát vagyok. Nem vitás. - Csupán azért, mert ha ma estére félredobtad a hivatásodat, nos... talán táncolhatnánk is egyet, ha a poharak kiürültek - kacsintottam rá.
Éhes fajzatom azonnal dühbe fordul, ahogy a tánc parkettről elvonják tekintetemből. Felaljazva vetem szúrós pillantásomat a váratlan partneremben, miközben kínzóan mar a méreg, hogy nem jártam sikerrel. Ismét. A szeméremsértő hölgy elvonaglik a közelemből, én pedig unottan szabadulok meg a partneremtől. Mikor újra a karjaim között érzem, hidegebb küllemet ránt előttem. Megtorpan és a hívatlan szemeket akarattal magukra vonja. Ez az emberi üdvrivalgási vágy, az őrületbe kerget. Felbőszülten ragadom meg alkarjától, s vérmes csúfságba vonom közel az álarcomhoz. - Nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzon! - magammal rántom, ki a figyelem központjából. A kinyíló, erkély felé húzom, mint megátalkodott gyermeket, bocsátást nem tűrő csínytevéséért. Kilépek vele a hűvös, hold-töltötte éjbe, s kezesség nélkül, erőt merítve a kőerkély szélének repítem. Béketűrésem hajszál cérnaszála megszakadt, általa. Ellenszenves mivoltja kihozta az ördögöt barlangjából. Nincs miért puhítanom, formázgatnom többé. Elegem van a folytonos érvként használt mentő igéiből. Nem több ma, csak egy fogás a lakodalom előtt. Szavai nem ejtek mély sebet, abban a reményteli hitben, hogy hat a lelkiismeretemre. Elmúlt az idő. S ha ember is voltam valaha, már nem tekintem azokat az éveket életem lapjainak. Egy szimpla kezdetnek, ami ugyanolyan szánalommal teli élet volt, mint most az övé. Erőszakos cselekvésem vért fakaszt a megalvadt sebhelyen. Iriszeim vér-vörösbe fordulnak a holdfénye alatt. Ajkaim szétválasztódnak és kibuggyannak jellegzetes szemfogaim rajtuk. Alku? Hogy is képzelte, hogy én mint a gonoszság fajzata alkut kötök egy haszontalan halandóval? Bátorsága már majdnem a szemtelenséget súrolja. Védje az életét, ameddig életereje tartja!
Őszintén? Fel kéne robbantani az egész kócerájt, mert amennyi természetfeletti jött el erre a partira már lassan úgy éreztem kiújul az allergiám is tőlük. Undorítóak, komolyan mondom. Mást sem tudnak csinálni, csak gyilkolnak szabadidejükben, ezzel megfosztva másokat a normális élet lehetőségétől. Tőlem is elvették az egyik legnagyobb kincset az életben: a családomat. A húgom és az apám halott, anyám diliházba kötött ki és ezért a nagybátyámnál kell élnem valószínűleg még legalább egy-két évig, amíg munkába nem állok és szerzek elég pénzt egy saját lakásra vagy legalább albérletre. A legkevesebb amit tehetnék ennek a nyomorult bolygónak, hogy kiirtom legalább a boszorkányokat, ha más fajt nem is sikerül teljes egészében. Mert azokra a démon lelkűekre haragszok a legjobban, tulajdonképpen az ő hibájuk, hogy ennyire kisiklott az életem, a többieken már csak a feszültséget vezetem le. Javasoltam Spencer-nek, hogy menjünk ketten fegyverrel és nézzünk körül a partin, hátha beleütközünk a régiek mellett a legújabb ellenségeinkbe: a bérgyilkos vámpírbandába. De azt mondta, hogy ne idegeskedjek annyit, lazítsak a haverokkal, viszont minimum egy fegyver legyen nálam, mert sosem tudhatom mikor támadnak meg. Így hát az öltönyömben elrejtettem egy méretes tőrt, kezdetnek ez is megteszi, a semminél mindenképpen jobb. Egyébként meg nyilván túlestem két év alatt már a haladó vadász képzéseken is, aminek hála fegyver nélkül is egész jól meg tudom védeni magam. Azt nem mondom, hogy puszta kézzel le tudnék győzni egy vámpírt, viszont látok rá esélyt, hogy legalább az ütéseit ki tudjam kerülni. A haverokkal már lehúztunk egy whiskyt, amikor ismerős hang szólított meg hátulról. Azonnal megfordultam és megengedtem magamnak egy elismerő mosolyt. Devonne Cole, egyike a régi ismerőseimnek, mostanában viszont már egy ideje nem láttam. A külseje azonban nem változott, még mindig ugyanolyan szép és dögös, mint amilyennek megismertem. Kár, hogy nem tudom róla milyen titkokat őrizget... -Nem, ma este kivételesen lazítok -és hogy lássa: nem hazudok, a pezsgőt is elfogadtam. Azonban még nem ittam bele, mert belekezdett a következő mondatába, aminek mindenképpen meg akartam várni a végét. Ha esetleg azt szerette volna, hogy nyomottnak érezzem magam attól, hogy felhozta a családomat, van egy elkeserítő hírem: nem sikerült a terve. Egyrészt az alkohol mindenképp dobott a hangulatomon, másrészt úgy érzem eléggé megedződtem ahhoz, hogy ne kezdjek el „pityeregni” pusztán szavak miatt. Valahogy még a húgom és apám halálának évfordulóján sem tudtam soha sírni. Talán azért lehetséges ez, mert már elkezdték kiölni belőlem az érzékeny énemet azok a szemét természetfelettiek. -Hölgyem, igazán megtisztelő, hogy engem választott táncpartnernek -hajoltam meg előtte úriemberhez méltóan, kicsit rájátszva a dologra. Aztán a poharamat magasabbra emeltem egy koccintásra. -Egészség! -húztam le a pezsgőt, mert nem akartam vele sokáig tökölni. Ha már alkalmam adódott táncolni egy ilyen szexi nővel, úgy éreztem ki kell használnom lehetőleg minél előbb... mármint az alkalmat. Már úgy is elkezdődött egy új szám, a Linkin Park - Roads Untraveled, amire szerintem tökéletesen lehet keringőzni.
Magam részéről mindig is azt vallottam, hogy... szeretek gonoszkodni. Az egészen más kérdés, hogy ki az aktuális préda. Talán Charlie-val kivételt kellene tennem, hiszen tényleg ő az egyetlen, akire esetlegesen számíthatok, ha a sorsom rossz irányt vesz... Tatia Petrova erősebb mint én, hiszen majd' kilencszáz évvel előrrébb van mint én. És... igen, a legjobb, ha taktikát váltok, és még közvetve sem próbálok ostoba gonosz megjegyzéseket tenni, hiszen... ma este egészen másért vagyunk itt. Ma először tényleg szeretném elfelejteni azt a gonosz nőt, akinek köszönhetem azt, amivé lettem. Arról már nem is beszélve, hogy ha csak úgy szó nélkül jelentem meg, hát... illenék normálisan viselkedni. Ahogyan anyám is tanította. De ki emlékszik már azokra a tanításokra? - Hm, eddig még inni sem igazán láttalak - mosolyodtam el, ahogyan a pezsgőt elvette, s mintegy bizonyítva azzal, hogy ma a hivatását otthon felejtette, tudtam, hogy előbb-utóbb bele is fog kortyolni, sőt. A fenekére fog nézni annak a pohárnak. De megeshet, hogy a világnak pontosan egy ilyen Charlie Tron-ra van szüksége, nem? Nekem minden bizonnyal igen. Kivéve mikor komolyabb dolgokról van szó. Akkor jobb, ha józan. Aljas tőlem, de egyre közelebb a cél, és azt nem fogom tudni csak úgy megvívni.. az persze megint más lesz, ha kideríti, hogy vámpír vagyok... furcsa, hogy eddig még nem jött rá. Remek a jelmezem? A poharam összekoccant az övével, majd halkan felkuncogtam. - Nos, Charlie. Az enyém a megtiszteltetés. Bepofátlankodtam az estédbe, igazán kedves tőled, hogy még táncba is viszel - kacsintottam rá. - Szóval én most rád iszom - kortyoltam aztán bele a poharamba, majd ahogy az előbbi kissé gyorsabb zene végetért, és elkezdődött egy olyan, amelyre már táncolni is kényelmesebb számomra, hát felcsillant a szemem. Ritka pillanatok egyike. - Gyere - fogtam meg a kezét mosolyogva, és a táncparkettre húztam őt, hogy egyik kezemet a vállára csúsztassam. Utoljára James-szel táncoltam, azt pedig, hogy mikor voltam ennyire mosolygós utoljára, nem is érdemes kutatni. Mindkettőnknek megvan a maga keresztje. Én vámpírként egy vámpírt kutatok, aki megölte a boldogabb élet reményét bennem, azzal együtt, akit szerettem... ő pedig kutatja, hogy ki tehet húga haláláról. Nekem könnyebb kideríteni róla az információkat, mint neki rólam. - Elég régen keringőztem már utoljára - motyogtam, ahogy a zene üteme egyre inkább hasonlított a keringőére, és erre az ütemre kezdtem el mozogni az oldalán, majd rámosolyogtam. - Holnaptól pedig megint egy kis vadász leszel? Sosem lazítasz? - kérdeztem kíváncsian.
-Azért, mert nem vagyok alkesz -vontam vállat. Nem sűrűn szoktam alkoholhoz fordulni, főleg azért, mert a fiatal korom miatt nem sok helyen szolgálnak ki. Másrészt Spencertől hiába kérem, csak ritkán vesz piát, akkor is általában azért, mert egy baráti összezörrenést tart. Nem arról van szó, hogy nem engedi meg azt, hogy igyak, csak nem szeretné, ha nagyon rászoknék. Hiába ismer már engem elég jól, úgy érzem nem bízik meg bennem eléggé továbbra sem. Főleg miután látta, hogyan eldeformálta a személyiségemet a családtagjaim elvesztése. -Egyébként szoktam inni, csak ritkán -pont annyiszor, hogy a legtöbb barátom szerint még szűz legyek ilyen téren. Hiába mondom, hogy már volt olyan alkalom is, amikor már azért elég jól éreztem a fejemet az italtól, ők nem hisznek nekem, mert előttük ritkán iszok. De már belefáradtam abba, hogy győzködjem őket. Jelenleg az a legkisebb problémám, hogy szerintük még az életben nem fogtam feles poharat olyan célból, hogy lehúzzam a tartalmát. -Remek, akkor mindenki rám! -emeltem a poharam az égbe és a három haverom felé is fordultam néhány pillanat erejéig, majd körülbelül a pezsgő felét meg is ittam. A többit még tartogattam egy rövid ideig, csak utána húztam le. Már úgy is kezdett elmúlni az előző pia hatása. Azt vettem észre, hogy egész jól bírom az alkoholt. Megvártam míg Devonne is a pohár fenekére néz és utána megfogtam a kezét, úgy mentem be vele a táncoló tömeg közepére, ahol sikerült felszabadítanunk egy durván 2x2 méteres helyet. Az egyik kezemet a hátához csúsztattam, a másikkal továbbra is a kezét fogtam és átvettem a keringőző tömeg ritmusát. -Én meg még az életben nem voltam ilyen komoly bálon -mosolyogtam, amikor körülnéztem újra. Persze a közérzetemet rontotta a sok természetfeletti jelenléte, de a díszítés meg általánosan a hangulat miatt nehéz volt állandóan szúrós tekintettel pásztáznom a többieket. -De, lazítani fogok. Már ha az lazítás, hogy a vizsgáimra kell tanulnom. Mindig van valami dolgom, ha éppen nem a húgom gyilkosát keresem, akkor gyakorlok, edzek vagy magolok. Mikor melyik -azért azt senki sem mondhatja, hogy a vadászok dolga egyszerű, mert csak jó fegyverek kellenek a munkához. Ez nagyon nem igaz. Először is a felszereléshez sok lóvé kell, másodszor nem árt, ha az ember tud maga köré szervezni egy kisebb csapatot, harmadszor gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás. Sosem lehet abba hagyni, mert a technika is nagyon fontos. Fejlesztenünk kell a gyorsaságunkat, a reflexeinket, hogy a lehető leggyorsabban, mindenféle gondolkodás nélkül meg tudjuk húzni a ravaszt, vagy el tudjuk hajítani a szúróeszközt. Egy-egy másodperces késés már az életünkbe kerülhet, főleg ha vámpírok ellen harcolunk. -Tudod, nem venném zokon, ha segítenél nekünk a nyomozásban -nevezhetjük ezt akár egy kérésnek is, bár egyáltalán nem úgy hangzott. Mindenesetre kétlem, hogy maradt ideje Devonne-nak a válaszra, ugyanis a velem szemközti sarokból néhány hangos sikítás törte meg a zene ritmusát. Azonnal leálltam a tánccal. -Mi történt? -kérdeztem a lánytól, mintha ő többet tudna mint én. Ami végül lehet, hogy így is volt...
Támadása váratlanul ér és letaglóz. Olyan erő kel benne, amit alábecsültem, ami gyilkolni vágyik és most azonnal. Kikényszerít a teraszra, ahol senki sem lehet tanúja a kegyetlen gyilkosságnak amit temperamentuma és éhsége vezérel. Felszakad a nemrég keletkezett seb. Felszisszenek. Sarokba kényszerít. – Mégiscsak Istent játszik, nemde? – kérdem dühösen, reszketve a hirtelen hidegben. Libabőr öltöztet, miközben vér csorog le karomon. Nincs hová menekülnöm de nem adhatom fel, egyszerűen nem tehetem, nem fogom hagyni, hogy elvegye az életemet. – Mit tegyek azért, hogy megkímélje az életem? – kérdem – Nem látja, hogy önként adom a véremet, hogy nem érdekel, hogy ha belém harap? – kérdem haragosan és a terasz széléig hátrálok előle. – Az életemet kérem nem többet, nem kevesebbet. Miért akarja elvenni? – újabb kérdéseimbe csalódottság költözik ami méregként fúrja magát ereimbe. Miért kell ilyen árat fizetnem, miért hiszi, hogy megérdemli és miért nem volt képes megérteni háború nélkül a számára és számomra is előnyökkel járó békét? Reszketésem csak fokozódik, ahogy még közelebb kerül. Nincs hova mennem így mozdulatlanságban nézek farkas szemet leendő gyilkosommal. Arca eltorzul. Szemei vérben forognak, mik a földre csöppenő vér útját követik. Legyőzve minden félelmet, rettegést, gyávaságot lépek elé. Meghazudtolnál önmagam. Nem a becsületvágy hajt a nem könyörgés útján. Egyszerűen ez vagyok én. – Bárcsak az lett volna akinek mutatta magát. – suttogom halkan és hajamba túrva oldom a maszk kötelékét ami aztán a földre hull. Az övéért nyúlok. Ha engedi, oldom azt. Látni akarom az arcot, amely talán az utolsó az életemben. Az arcot amely titkon gyöngédséget is hordoz magában. Tudom. Érzem. Még ha nem is irántam.
Kereket oldva a külvilágba száműzöm gyilkos szempárom közé. Megrémülése, bennem önelégültséget ébreszt. Végre, igazán tapintható a halandó halál féleleme. Túl sokat kér. Egy élet vagy sorba dönt, vagy sorban tart. Az élet és a halál násztánca, csak egy milliméteres tükör-jégen táncol. Az előbbiekben még ódzkodva hajtott dühbe, hogy nem adta alkalomhoz illően vérét a számba. Most pedig, váratlan felfedezésben megakarja adni, amire a bál bejárata előtt oly nagyon vágytam. Kiigazodni e személyes természetben, nem csak kétszer annyi figyelmet, de ugyanannyi vérmérsékletet is megkíván. Ösztöneim azt diktálják, azonnal roppantsam ketté feszes nyaki piruettjét. - Ha engedélyt adsz a kóstolásra, ha nem...akkor is belehalsz. - közlöm vele a megjósolt végkifejletet. Biztosra veszem, hogy valami sokkal nyugtatóbb, lelket békítőbb kijelentésre várt. Az őszinteségemet azonban nem engedhetem mocskos, hazug váladékban hempergőzni. Annyi kivételezést megérdemel, szegény pára, hogy őszintén válaszoljak kétségbeesett kérdésére. A vadászat kielőződésének érdekében, közeledem feléje, ami már túlzottan nagy előnyt ad nekem, míg az ő egér útja csak szűkülni tér. Észlelem, maszkom után nyúlva leplezné le arcom robusztus vonásait. Eleget teszek, mint utolsó kívánságnak. Leveszem tehát, s hasonló vérszomjjal forgatom szemeimet az övében. Csábító kiszolgáltatott aurája, azonban szomjúságból, csodálatba fordul. Mitagadás, az estélyem legszebb főétele.
"Könnyek mossák arcomat. Kezem reszket, orromból még itt-ott csordogál a vér. Csak a jobb szemem van bedagadva, a ballal tisztán látok. Átölelve térdeim ringatom magam a fák takarásában. Az erdő, a csendes de nagyon is élő erdő adott menedéket. Ide már nem mertek követni. Az a kövér kis fiúcska az utcából, meg a barátai gyakran vernek el, nem ez az első de ennyire még sosem. Nem szeretik, hogy nemet mondok. Egy faár reccsen és ijedten pattanok fel. Apró vagyok, vézna és esetlen. Alig kilenc. A férfi magas és arcán érdeklődő aggodalom pihen.”
Arcát látva megrázom a fejem. – Nem lehet. Nem. – nem tehetek róla. Arcára simulnak ujjaim. – Te nem… te nem… - az emlék megragad. Visszaránt a jelenből.
„- Többé nem fognak bántani. Megígérem. – magához ölel. Órákkal később a többi árva között ébredek az ágyamban. Két nappal később a kövér fiú és a barátai holttestére találnak az erdőben. Ott ahol megismertem őt.”
– Te vagy az. – suttogom kirekedő tekintettel. – Te vagy a férfi az erdőből! Te ölted meg azokat a fiúkat. Te mentettél meg! Én… - elnémulok. Döbbenetem heves érzelmekkel szakad fel belőlem. Reszketni kezdek de képtelen vagyok elvonni tekintetem az övéből. Hirtelen mosolyodom el. – Persze te már biztosan nem emlékszel. Több, mint tíz éve már. – csillogni kezd a tekintetem. – Azok a fiúk minden nap megvertek. S azután nekem nem kellett többet menekülnöm. – aztán észbe kapok. Őt ez nem érdekli. Nincsenek benne olyan érzések, mint bennem, mint egy halandóban. Hideg leszek és büszkén húzom ki magam. – Akkor megmentettél. Ma pedig megölsz. Hát van humora a sorsnak. – nem menekülök többé. A teljes megadással lépek közelebb és hajtom félre tincseimet. Megbékélek azzal, hogy most meg fogok halni bármennyire is nem vágyom rá.
✡ note: neked is kedvesem <3 words: passz ✡ made by
Késve kap észbe a fejem, mikor már hasadó, félelemtől rezgő testéhez préselem az enyémet. A váratlan emlékezés elragad egy fél percre, megrögzötten áskálódva a legeldugottabb szekcióba. Megannyi emléktár készült hosszú életemben. Gyilkosságok, rablások, ármányok...ám, a jó-tékenykedésről csupán egy akta volt fenntartva. Belenézve, az emberiségem azonnal szemet szúrt, mikor még az első vámpír időszakomban a jóságot előrébb helyzetem. Az idő azonban hatalmas váltás gyakorolt természetemre, s mostanra csak az öldökölődésben láttam meg a szépséget. Igen...már emlékszem hamvas, ifjú gyermeki arcára. Alig érhette el a tizenévest kort. Én pedig megszokottan akkoriban az erdőt portyáztam, és nem reméltem idegentalálkozót. De amikor a kedves gyermeki játékból vér folyt, nem bírtam ösztöneimnek parancsolni. Utálatomat a két gyermeken végeztem le, akik a gyengébbik nemben keresték ellenfelüket. Annál bőszebb mérgesség még sosem fogott el. - Te lennél a gyermek? - illetődök meg, testemet is elhúzva tőle. A jelenkori látvány nem idézi bennem a múltbélit. Ennyit változhatott egy emberi élet? Az illata, a jelleme, a kinézete teljesen más embert hozott előtérbe. Valóban ő az? Láthatóan, sajátos emlékei hallatán, semmi kétség. Ő az. Azonban a kérdése most jóval rosszabbul érint, mint mikor még nem tudtam pontosan, hogy kicsoda. - Nem..nem öllek meg. - nyöszörgöm, meglepettségem legfelső lépcsőfokán toporzékolva. Se balra se jobbra. Hogy is...hogy is nem vettem észre előbb? S esküt akkor sem szakítok, ha ezért életemmel lakolok! Igaza van, és igazat adva nem tehetek egyik végletből a másik végletbe dolgokat. Elfordulok, s emlékeim ismét elragadnak. Ha akkor őt is számközé ragadom, akkor nem történne meg ez ellentmondó helyzet.
Words: 376 ♣ Music: here ♣ Note: remek ötletelés volt (:
Fogadkoztam, hogy a ma este különleges lesz. Hogy mily' szempontból, azt magam sem tudom, hisz konkrét tervem nem volt. Azon kívül, hogy tudtam, Serah is tiszteletét fogja tenni itt ma este. Ez már nekem bőven elég volt ahhoz, hogy magamat is rászánjam a tisztelettételre. Hát kiragadtam egy öltönyt a szekrényből, majd magamra öltöttem. Nem telt el túl sok idő, hogy belépdeljek az épület falain belülre, és szemügyre vegyem a népet. Milyen szánalmas, ahogyan egy-két páros itt kedvére ropja erre a bugyuta dallamra. Réges régen, mikor tiszteletemet tettem első bálomon, lágy zene szólt. Emlékeztem minden egyes momentumra, szinte magával ragadott a pillanat, mikor táncoltam egy szépséggel, kinek teste együtt ringott az én testemmen a zene gyengéd ritmusára. Szégyen, amit most látok. De talán meg tudom emészteni előbb vagy utóbb. Kutatni kezdtem pillantásommal, egy szőke hajtömge után. Magam sem tudom, hogy tévúton járok-e, esetleg Serah szándékosan vert át, netán én értesültem rosszul (ezen esetben fővesztéssel sújtva informátoromat), de mikor egy visszafogott, mégis elegáns ruhában megpillantottam őt, már tudtam, hogy igenis jó helyen és jó időben vagyok. Egy vigyor kúszott a képemre, ahogy megindultam felé, és lehúztam arcomról az álarcot, melyet az imént még viseltem. - Netán egy táncra vársz... tőlem? - kérdeztem, ahogy ujjam lágyan végigcirógatta fedetlen vállát és karját.
Kezdőlap
