Azt hiszem, sikerült az elmúlt egy hétben összeszednem magam. Ez volna a harmadik hete a városba érkezésemnek. A város fontosabb és legalapvetőbb pontjait már ismerem. Megfordultam néhányszor a legkülönfélébb szórakozóhelyeken. Túl vagyok a helyi boszorkányok intő szavain is. Mi több, volt egy idős asszony - valami jós féleség lehetett, aki nem különösebben játszik szerepet a város életében - azt hajtogatta, hogy segíthetek a bajaikon. Hát, elismerem, hogy sokszor segítek másokon, de azért megfelelő árat kell fizetni. Olyat, amilyet én akarok. Ráadásul nem segítek mindenféle jött mentnek. Csak annak, aki NEKEM szimpatikus. Mégis, volt valami reménnyel teliség a nő hangjában és tekintetében. A vele való találkozás vett rá arra, hogy szembenézzek a dolgokkal. A szállodában töltött időmet is komolyabban vettem. Már nem riogatom annyit az ott dolgozókat. Jaj, a legutóbb is tigrissé változva találtak meg a lakosztályomban. Az a félelemmel teli arc. Há-há! Minden fáradtságot megért. De, most tényleg legyük egy kicsit komolyak. Az elmúlt egy hét a tetteim végiggondolás a és a nagyobb felelősség tudaté volt. Tiszta hülye vagyok, hogy egyáltalán beszélek ilyenekről, mint a komolyság, felelősségérzet és mindenféle más badarság, ami nem én vagyok. Ritkán vagyok olyan, amilyennek lennem kéne. Legalábbis olyan személyiség, amit mások várnak el tőlem. Az a valaki, akit elképzelnek, ha mesélnek rólam. Valójában, egy igenis vicces és szórakoztató személy vagyok, aki kissé őrültnek mondható, de a jobbik, imádnivalóan szexi formában. Ez most furcsán hangzott, ugye? Magamat fényezem... hát igen, ez volnék én, Chase... boszorkányok, varázslók és mindenki rémálma. Ahová megyek, ott mindig felborul a rend. De, tényleg. Nem tudom eldönteni, hogy abban a helyzetben - na, már megint belekeveredtem valami természetfeletti összevisszaságba - ahová most kerültem a komolyságom vagy az egyébként igen szórakozott kedvű részemnek lenne több haszna. Igazából van bármi haszna a létezésemnek? Azon kívül, hogy amikor összevissza beszélek van, aki új ötletet mer a küldetéséhez. Most, mégis mit kellene tennem? Tovább sétálni, közbeavatkozni? Komolynak vagy szórakozottnak lenni? Hát igen... általában én segítek másoknak, és rajtam... rajtam bizony Isten sem segíthet. Elegáns, sötét színű, csíkos nadrágomban és a hozzá tartozó zakómban sétáltam végig az erdőn. Ingem gyűrötten, lazán állt rajtam. Elegáns cipőm megkopott. Enyhe sminkem és kiegészítőim sem segítettek a helyzetemen. A sok karika a fülemben, a hosszú lánc amely igyekezett fehér ingem alá elbújni - de nem tudott, mert a felső négy gomb nem volt begombolva - és az arany karóra. Ha ez eddig nem lett volna elég valakinek, ujjaimon több, nagyobb gyűrű is helyet kapott a szárnyait kitáró sasban végződő fejű sétapálcáról már említést tenni is felesleges. Tényleg! Miért hoztam ezt magammal? Hát, megjelenésem és kedvem sincs a toppon, úgy érzem. Nyomott hangulatom egy forró jakuzzi után és egy nagy, pihe-puha ágyért sóvárog egy doromboló cicalánnyal. És itt most nem szó szerint kell venni a "cica" részét. Tompaságom ékes bizonyítékává vált a hirtelen elém táruló kép. Vége az erdőnek, és az utolsó fák között állva a tisztáson egy nő fenyegeti a földön térdepelő férfit. Biztos vagyok benne, ha nem lennék ilyen... kukából szedetten agyon mosott - micsoda paradox - akkor már jóval a látvány előtt hallottam, vagy legalábbis éreztem volna őket. Oh... a hölgy csak nem egy boszorkány. Jaj, máris utállak. Ráadásul a bolhásabbik fajtából! Micsoda utálatos turmix. Még a szaga sem jó. Akárhogy is, kotnyeleskedésem ebben a mosott szar állapotban is előmerészkedett rejtekéből. - Ha ki akarja faggatni a rét közepén tegye, ahol az orrát csiklandozzák a fűszálak, kedves... - nem találtam a megfelelő befejezést, de ez nem tesz semmit. Így is jó lesz, azt hiszem - Mit tett az a szerencsétlen, hogy ilyen kellemetlen körülmények között kell szóra bírni? - teszem fel a kérdést nem sokkal később. Tekintetem csak egy apró pillanatig időzik a férfin. Könnyen végigmérhető. Ellenben a bolhás, mágikus hölggyel. Barna szemeim rajta tartom, enyhén oldalra és lefelé billentett fejemmel. Nem csoda, mindenkinél magasabb vagyok és ha ez nem lenne elég ok erre, fáradt is vagyok. Rosszabbul nézhetek ki, mint az, akit valóban kínozni kényszerült a nő. Vagy csak én gondolom így?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Dec. 23, 2014 4:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chase & Alex
A kocsim csomagtartójában fészkelődő vámpír puszta gondolata is arra sarkallt, hogy utáljam magam, amiért összemocskolja a nemrég tisztára vakart teret. Első látásra normális útnak néztünk elébe, ahol sor kerülhet akár arra is, hogy elengedem... mondjuk egy karóval a szívében. De nem tettem. A folyamatos nyöszörgést még a zenénk keresztül is hallottam. Morcosan húzódtam hát félre, és szálltam ki a kocsiból, hasonló lendülettel. -Tanácsoltam valamit, de nem könnyíted meg, igaz?-nyitom ki a csomagtartót, és ráncigálom meg kicsit, hogy kábultan ugyan, de felüljön. Szájába nyomom a verbénával kevert vizet, amit újabb prüszkölés közepedet köhög ki. Elmosolyodom, és a "biztonság kedvéért" az oldalába állított fa karón csavarok egyet. Nyöszörög valamit, mire megragadom újra fadarabot, és beljebb nyomom testében. -Azt hiszem, hogy nem értettük meg egymást. De ezen könnyen változtathatunk.-rángatom ki a kocsiból, és kezdem el lökdösni előre, hogy a saját lábán, még ha csak vonszolva is, de az életéért sétáljon még egy jót. A tisztásra érve a földre taszítom, és a kezemben eddig lóbálva cipelt íjat a szíve felé tartom, természetesen egy nyíl kíséretében. Jobb szeretem az ósdinak mondható fegyvereket, amikkel hatásosabban el tudom érni, hogy válaszoljanak arra, amit kérdezek. A kopott csizmámon a vérfoltok mellé immár az erdei sétából ráragadt sár is nyomot hagyott, nadrágom kopott szára azért úszhatta meg, mert a bakancsba tűrtem, mint ahogy mindig is tettem. Bőrdzsekim és az alatta viselt kisebb fegyverraktár, a pulcsival kezdett kicsit hűvös lenni az itt beköszöntő idő mellé, de ez legkisebb bajom most ez volt. A nyom, amit követek egyenlőre jó úton vezetett, de nem tudtam, hogy még meddig lesz mit követni. -Két lehetőséged van. Végre elmondod, amit tudsz, a másik... nos... tudjuk jól, hogy hogy végződik.-billentetem kíváncsian oldalra fejem, de hallom, ahogy valaki megszólal és léptei épp annyira fülön csapnak, mint amennyire a külseje szemen vág. Férfiak... Ha ő annak mondható. És az a furcsa szag, amit farkas énem megérez, szó szerint felállítja a szőrt a hátamon. -Majd az íj fogja csiklandozni a szívét.-arcvonásaim gúnnyal átitatottak, hangom kissé recés, ahogy a pillanatnyi düh átjárja testem. Utálom, ha játék közben megzavarnak. -Ahhoz magának semmi köze. Ahogy én sem érdeklődöm afelől, hogy bálba készül e vagy cirkuszba.-teszek hozzám méltó csípős megjegyzést, mire a vámpír, aki eddig csendes nyöszörgésben létezett felhorkan, mintha csak nevetni próbálna. Egy határozott és jól irányzott mozdulattal csapom fejbe, mire megnyikkan állkapcsa, és az eddigi sérülései mellé kap még valamit, aminek gyógyításával elütheti az idejét, ami még hátra maradt neki.
Rongyos külső, mégis elegáns. Hát, mit ne mondjak?! Néztem már ki rosszabbul is... részegen. Már csak az alkohol befolyásoltsága hiányzik az életemből és akkor máris minden tökéletesen passzol. Már amennyiben csatornából szedett háborús szerencsétlennek akarok tűnni. Ó igen, jaj. A háborúk. Nem csak az emberek képesek ilyen csatákat vívni. A természetfeletti lények is ezt teszik... csak, borzalmasan unalmas és undorító módon. Az emberek szándékai legalább tiszták és átláthatóak. Vér, káosz, halál, hódítás, uralkodás. Azt hiszem semmit sem hagytam ki az emberi logikából. Vedd el ami kell, és vissza ne add. Légy kapzsi és becstelen. Erről szól az ő háborújuk. De a természetfelettiek! Ch! Ha egyszer belekeveredsz egy idő után azt sem fogod tudni te mit akartál és kinek az oldalán állsz. Borzasztó! Azt hinnénk, hogy erre a káoszra teremtettek a vadászok. Felkutatnak és elpusztítanak. De, amelyik nem vérbosszúval egy célért küzd az épp vedel egy kocsmában. Szép kis hősök! Borzadály. Hmm... van még szó ami 'bor'-al kezdődik? Hogy az mennyire finom. Vöröset kérek! Ja, hogy ez nem kocsma, pedig már azt hittem ennyi... tiltott szó után. Ha-ha! Barna szemeimet a vadász nőszemélyen tartottam. Jól felvágta valaki a nyelvét, mert ellenszenve épp olyan kézzelfogható, mint macskás néni arckifejezése és gondolatai egy bolhás eb láttán. Mondjuk, nekem nincs túl sok bajom ezekkel a lényekkel. Hiszen, magam is szoktam ilyen állat bőrébe bújni. De, ha választanom kellene macskás, öreg hölgy és egy veszett kutya között, akkor inkább leszek dédelgetni való cirmos. Független, erős és igenis tud hűséges lenni. Épp csak annyira, amennyire kell. Nem viszi túlzásba. Ellenben azok a folyton nyivákoló és ugató veszedelmek. Kevés jót tudok róluk mondani. Sajnos. Pedig ők is bundásak, azt pedig szeretem. Na, mindegy. Nem kell kedvelnem mindent és mindenkit. Különösen akkor ha az egy bolhás, morgós vadász. Bár, el kell ismernem, hogy eddig tetszik. Megmosolyogtat és akárhogy vesszük, vadászoknak is épp ugyanúgy segítek, mint a nem-vadászoknak. Ajkaim egy ravaszul elégedett félmosolyra húzódnak a csípős szavak hallatán. Lehet nem erre számított. Bár, én mindig csupa meglepetés vagyok. - Ami azt illeti, szerény személyemhez jobban illene egy bál. Illendőbben öltözöm fel oda. Most sokkal inkább úgy festhetek, mint aki épp onnan jön, és nem oda tart. Ez egy apró figyelmességgel észre is vehető, Kedvesem. - egyenesedem ki és szelíd hangnemben oktatom ki a hölgyet - Bár, úgy hiszem egy vadásznak nem kell a figyelmességről beszélnem. Mégis, fel kell tennem a kérdést. Ha az íjjal csiklandozza a vámpír szívét, hogy fogja szóra bírni? Javasolhatom az életben tartását, amíg regélni kezd? - közelebb lépek pár lépést miközben folytatom a beszédet a továbbra is fenntartott szelíd hangnememben. Nem akarom magam ellen kihívni a hölgyet. Nem lenne előnyös, egyikünk számára sem. - Segíthetek, egy kis bűbájjal vagy egyedül óhajtja megtudni azt, amit bár ugyan titkol előlem, de akár még én magam is tudhatok? - lehet ezt nem kellet volna mondanom. A végén még magam ellen fordítom, de hátha így többet szedek ki belőle. Lássuk, mennyire értékes számára az, amit oly hevesen meg akar tudni. - Vagy, az is lehet, hogy... a vámpírnak kivágták a nyelvét, és sosem fog tudni válaszolni a kérdésre. Legyen az bármi. - terelem vissza a szót a vámpírra mielőtt a torkomnak ugrik. Pedig én igazán nem csináltam semmit sem, azon kívül, hogy közelebb mentem hozzá. Még hanglejtésem is szelíd, bár talán egy cseppet nem tetszetősek a szavaim.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Dec. 26, 2014 12:18 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chase & Alex
Ma különösen rossz lábbal keltem, a hosszú út, és a bizonytalanság vezérletével pedig a kedvem is alábbhagyott létezni. Mondhatni ebben a szerencsétlenben próbáltam megtalálni azt a valamit, ami jobb kedvre deríthet. A siker elmaradt ebben is, hisz törhetetlennek bizonyult, de semmit nem szokásom abbahagyni addig, amíg ki nem derítem, amit ki szeretnék deríteni. A hozzám hű külső ellenére arcom nyúzottabb volt a szokásosnál is, és a hely adta remek lehetőség, hogy a helyzeten csak rontsak, egyre jobban úgy tűnt, hogy sikerült felülemelkednie rajtam. Idejét sem tudom egy jó alvásnak vagy egy kiadós fürdésnek, pláne nem egy mosásnak. Az utóbbi időben előnyösebbnek véltem a ruháim elégetni és folyton folyvást újakat beszerezni, avagy több darabot venni egy típusból, hogy legalább ezzel ne kelljen olyan sűrűn húznom az időm. Nem szerettem, ha lenéznek vagy amit m ég kevésbé, ha a fajtám miatt ellenszenvet ébresszek. Nem én választottam, mégis én szenvedem el a hátrányait, de kamatoztatni éppen annyira tudom az előnyeit is. Ez a különös külsejű férfinak nevezett valaki is felkeltette a figyelmem, de a kezeim között sínylődő vámpír is mókásnak találhatta a helyzetet, épp ezért hamar adtam neki indokot, hogy ne tudjon röhögni vagy épp gondolkodni. A véleménynyilvánítás lehetőségével élve, a hozzám hű reakciót egyből tudtára adtam, már ami a külsőségeket illeti. Nem is értem, hogy a kinézettel miért kell ennyire kitűnni a tömegből, s miért nem azzal akar kitűnni, micsoda vagy, hogy éppen mennyire vág az esze... Kezdem úgy érezni, hogy a korom ellenére maradi vagyok. Na szép... még én érzem magam miatta rosszul? Na, nehogy már. -Akárcsak a figyelmesség, a tanácsok elfogadása vagy mérlegelése is a vadászok előnye, de még szerencse, hogy utóbbi nem kötelességük.-vágok vissza, fanyar mosollyal arcomon. A nyíl még csak bőrét sem sértette fel, a törött bordák és a kicsavart kezek mellé szerintem a legkisebb baja most az, hogy a mellkasát is veszélyeztetem a puszta jelenlétemmel. Igaza van, vallatni csak élve lehet, ugyanakkor a kliensem jó másfél napja küzd a szófukarsággal. Ez neki hátrány, én csak élvezem, hogy kísérletezhetek a bőrén. -A nyelvével semmi baj, ahogy a fogai is a helyén vannak. Még-jegyzem meg, lepillantva a szerencsétlenre, aki egy pillanatra kitágult pupillával néz rám, mintha csak csodálkozni próbálna a szavaimon, csupán nem tudja kimutatni ezt a fajta érzést. -Köszönöm, a felajánlást a segítségre, de azt hiszem, hogy nincs rá szükségem. Annyit már mondott, amivel előbbre jutok, de szeretném még kicsit kamatoztatni az egyéb tudásom is.-teszek utalásszerű megjegyzést arra, hogy igencsak erőm tejében vagyok, semmi okom nincs arra, hogy spóroljak az erőmmel, s mivel csak egy vámpír, különösebb bajom nem lesz belőle, ha rásegítek erre vagy arra a puszta lényem által adott szeretetemmel. Az irónia érezhető a gondolataimon is, amitől elmosolyodom, holott kimondott szavaimban semmi nevetésre vagy humorizálásra alkalmas dolog nincs. -Bár kíváncsivá tett, hogy egy maga fajta különc, miért is segítene nekem. Pláne egy ilyen ügyben.-méregetem szemeimmel a velem szemben álló férfit, miközben az íj továbbra is a vámpír szíve fölött tartatott, s eszemben sincs elmozdítani onnan, még egy milliméternyit sem.
Vadászok. Semmi tisztelet nincs bennük. Azt hiszik legyőzhetetlenek és mindent megtudnak oldani egyedül. Képzelem, hogy akkor miért segítettem életem során számtalan egyednek, közülük. Oké, volt aki önfejűségből csapott fel annak és nem azért, mert a híres ötös tagja volt. De, még őket is megsegítettem párszor. Különösen akkor, amikor újoncok voltak a szakmában. Noha, idősebb és tapasztaltabb egyedek is jönnek hozzám. Akárhogy is, mindig nehéz esetek. Mire megértik, hogy te nem vagy az ellenségük és szót tudsz velük érteni anélkül, hogy kést vagy bármi egyebet szegeznének a torkodnak, már menniük is kell tovább. Sosem fogom megszeretni őket. Kicsit óvatlanul, gyanúba kevertem magamat. Szerencsére ennek a bolhás nősténynek ez nem tűnt fel. Vagy, épp nekem nem. Minden esetre, örülök, hogy sikerült megtartanom a fejemet és minden más tulajdonomat is. Míg beszéltem közelebb léptem párat. Csökkentettem a távolságot közöttünk. Vajon jól ettem? Első szavaira elismerően bólintok egyet. A többit nem hagyom szó nélkül. Miért is tenném? - Hogyne. A tudását. - kicsit gúnyos a hangvételem, és hitetlenkedő. Nem tűnik a,legbölcsebbnek. Ám, az is lehet, hogy csak a fajtája teszi azzá. Elvégre, az igazán jó vadász ember. Őket semmilyen faji beállítottság nem akadályozza feladatuk elvégzésében. Persze, vannak természetfelettiek akik tudják hogyan kamatoztassák erejüket. Ő vajon tudja? - Élő csont játéknak akarja használni vagy voodoo baba lesz belőle? - kérdezem egy kicsit szemtelenül, és választ épp ezért nem várok kérdésemre. Lassan, közelebb lépek a vadászhoz és a szerencsétlen vámpírhoz. Bár, magam sem kedvelem különösebben a fajtáját, mégis jobb, mintha egy boszorkánnyal találkoznék. Őket valahogy jobban utálom. Miért? Mert több fejfájással járnak. Túl... makacsok. Mint a vadászok. Ahogy közelem egy, a magas fűben megbúvó apró gallyra is rálépek. Mondanom sem kellene a reccsenést, amivel kellően hangosan eltörött. Reflex szerűen emelem fel kezeimet. Védekezőn, hogy lássa a nő, nem készülök semmi olyanra, ami nem tetszene neki. A végén még az én szívemet lövi keresztül az íjjal. Nagyon, nagyon nem örülnék neki. Persze, akkor már mindegy, nem? Hah. - Több mindenben különbözöm a természetfeletti lényektől, mint azt gondolná. - mondom megtorpanva és ezúttal lágy, kedves, mégis őszinte hangon. Nem is áll szándékomban hazudni neki. Őszintének tartom magam. - Én mindenkinek segítek, akinek tudok. Illetve, ha úgy gondolom, hogy megérdemli. Kegyed, bármennyire is sértő, úgy vélem megéri a fáradtságot. Nem tűnik olyannak, aki viszonzatlanul hagyja a szívességet. Meg hát... én ebből élek. Az én munkám, hogy segítek másoknak. Olyanoknak, akik kellően magas pénzösszeget tudnak nekem ajánlani. És, olyanoknak is, akik felkeltik az érdeklődésemet. Maga az utóbbi kategóriába esik bele. - magyarázom, majd lassan leengedem a kezemet. Már alig pár lépésnyire vagyok tőlük. Nem szabad elszúrnom, különben gyorsan csótánnyá kell változnom, ha el akarok iszkolni innen. Fúj! Milyen undorító lények. Utálom a csótányokat!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Dec. 30, 2014 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chase & Alex
Soha nem voltam az a típus, aki hajlandóságot érez abban, hogy másokra hallgasson. Most is kételkedve álltam a helyzethez, a különös egyedhez, akivel összehozott ez a sorsnak nevezett valami. Önfejű természetem a zsigereimmel összejátszva húzta feljebb és feljebb a bennem dúló ingert, hogy minél csípősebb megjegyzéseket tegyek, de féktelen nyelvem így is utat talált magának. Így a legkevésbé sem érdekelt, sem a véleménye, sem pedig az, hogy most épp úgy viselkedek, ahogy a vadászok többsége, holott más szemében még mindig én vagyok a préda. Túltenni magam azon az időn, mikor még ezt nem tudtam, és mikor nem kellett épp emiatt menekülnöm, elég nehéz volt, de nem lehetetlen. Ezen viszont nem most kellett volna töprengenem, ez nem a megfelelő idő volt rá. -Őszinte leszek. Lehet, hogy nem vagyok ízig-vérig boszorkány, de van legalább annyi tudásom, mint a korombelieknek. A különbség csak az, hogy a szőrösebbik oldal nyelvét is megértem ha kell, ami ismerjük el, néha igen hasznos lehet.-ha ő így, hát én sem most születtem meg, és hagyom, hogy megverjen a kis szócsatában. Nem értem, és nem is akarom megérteni, hogy miért kóstolgat, és próbálom magam a lehető leghiggadtabb állapotomban tartani, hangom pedig egyenest azt sugallja, hogy nem akarok bajt, abból már így is van elég. A kérdés hallatán egyik szemöldököm a homlokom közepére siklik, arcomról pedig lerí, ha csupán egy percre is, hogy most elérte, hogy még hülyébbnek nézzem, mint amennyire eddig gondolni sem mertem. A felesleges kérdésre nem adok feleslegesebb választ, csupán megrázom fejem, és felnyögök, kínomban vagy a nevetésnek jeléül, azt én magam sem tudom. De minden esetre jólesik. Ahogy elindul felém, gyanakvó pillantással méregetem, az íjam továbbra is a vámpír mellkasának szegezve, s ahogy megreccsen a furcsa alak lábai alatt az ág, a vámpír is felszisszent, ahogy a reflexszerű mozdulattal felsértem a bőrét, amint az íj a kelleténél közelebb kerül hozzá. Hallom, amit mond, de újabb csípős és frappáns megjegyzés szökik nyelvem hegyére, melyet nem hagyhatok kimondatlanul tengődni magamban, a következő megfelelő lehetőségre várva, hogy kimondhassam. -Ez most valami szeretetszolgálattól vett duma volt?-billentem kissé balra fejem, újra végigmérve különös külsejét, és fogalmazását hallgatva elismerem magamban, hogy valóban érdekes egy jelenség. -Mondjuk, hogy hiszek magának. Mi az egészben a buktató? Hallottam, amikor azt mondta, hogy nem tűnök olyannak, aki viszonzatlanul hagyja a szívességet.-tisztázni akarom, hogy mit jelentsen ez a mondat, ami imént mondott az ő olvasatában, hogy ezzel is megpróbáljam kiismerni minél rövidebb idő alatt. -Annak pedig nem igen tudom eldönteni, hogy mennyire örüljek, hogy felkeltettem az érdeklődését, minden esetre maga is az enyémet.-teszek felelőtlennek ható kijelentést, ezzel is felfedve egy olyan gondolatom, amit eddig csak magamban forgattam, és élesített tovább még inkább minden szava.
Ha-ha-ha! Tud annyit, amennyit a korabeliek! Ez a nő most tényleg saját magát szidta és oldotta le a sáros, mocsaras földig? Magabiztossága és őszintének tűnő szavaiból arra tudok következtetni, hogy nem sokat tud arról, hogy ezt most mennyire szórakoztatónak találtam. Nem tartom nagyra a korabeli boszorkányokat. Utálom őket, megvetem őket és azt, hogy milyen nagyképűek és képmutatóak. Szórakozottságom kiül az arcomra, melyet egy széles mosollyal meg is erősítek. Fiatalok! Milyen ostobák és önelégültek. Nagyon bosszantó, de ez most, kimondottan szórakoztató volt. Egyre jobban tetszik nekem ez a nő. - Ha ez így van, akkor miért választja minden vadász a nehezebbik utat? Árulja el nekem. Boszorkány, akkor tud igazságmondó bűbájt is alkalmazni, így már rég megtudta volna tud-e egyebet a vámpírja avagy sem. Hazudni meg nem tudna ebben az esetben. - szólalok meg egy cseppet gúnyos hangon. Felettébb jól szórakozom ezen az egészen. Ki hitte volna, hogy itt kötünk ki? Na, nem mintha üres lenne a tarsolyom. - Mindig kérek valamit a szolgálataimért cserébe. Hiszen, én ebből élek. Általában pénzt. Máskor, információt vagy valami más egyebet. Az ügyféltől is függ. - adtam választ a kérdésére - Az ellenszolgáltatást, szintén személytől függően, nem mindig azonnal kérem vissza. Ennyi az egész. Had adjam át a névjegyemet! - mondtam megbűvölő hangon az igazat. Valóban ez a munkám és értek a jó üzlethez. Épp ezért teszem meg ezt is. Öltönyöm belső zsebébe nyúltam lassan, ám nem névjegykártyát vettem elő, hanem valami egészen mást. Egy kis port, amit mágikus célokra lehet használni. Halkan ejtettem ki a latin szót: somniatis. És a port a nő arcába fújva elaltattam. Eszméletét vesztve csuklottak össze a lábai, mint egy rongybabának. Épp időben kaptam el és vettem a karjaimba. - Később meghálálod. - mondtam a vámpírnak, aki lassan összeszedte magát és értetlenül nézett rám - Menj! - utasítottam az indulásra, miközben a nőt betettem a saját kocsijába. A sofőrülésre tettem. Elvettem a kocsi kulcsot és a fegyvereit is. Már amelyiket megtaláltam. Majd megköszöni. Én magam a jármű másik oldalánál álltam meg és neki támaszkodva, karba tett kézzel élveztem a napsütést. Csend van.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jan. 01, 2015 10:55 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chase & Alex
Számít az, hogy itt van ez a furcsa alak? Túlzottan, mert nem hagyja, hogy a dolgom végezzem, és a leginkább utálom az olyan embereket, akik belepofátlankodnak más dolgába. És ez a helyzet most pontosan ilyen volt. Lehet, hogy nem kellett volna eddig kínoznom a vámpírom, de ha egyszer zsákutca volt a kutatásban, amit végeztem, jól esett kicsit fejleszteni a képességem, ami a vadászatra irányult. -Aba mégis mi izgalom lenne? A legegyszerűbb út lehet, hogy a legkönnyebb és a legkézenfekvőbb, de semmi élvezetet nem nyújt.-ismerem be a véleményem, mely szerint hiába vagyok boszorkány IS, számomra nem annyira nyújt élvezetet, ha ilyen egyszerű és pitiáner módszerrel szedek ki másból valamit, amit nem akar elmondani. Jobb szeretem bemocskolni a kezem, összevarrni a sebeim és napokig úgy mozogni, mint egy megfáradt öreglány, amiért nem bírom kinyújtóztatni a hátam. Furcsa szemmel néztem rá eddig is, most pedig a gyanakvásom még jobban felkeltette, és a mézes-mázas szöveg pontosan úgy hatott a szájából, mintha valami házaló vagy túl kecsegtető hitelt adó bank lenne, amibe könnyen bele lehet bukni, ha nem figyelünk oda. Ahogy közelebb lép, igyekszem én is egy lépést hátrálni, de a mellettem fekvő félhulla vámpírtól szinte nullára csökken a mozgásterem. Amikor keze a zsebébe siklik, összevonom szemöldököm, de a reakcióidőm lecsökkenésével már mozdulni sem tudok a por elől, amit arcomba fúj... Kinyitom szemem, de már a kocsiban, illetve a kocsimban ülök. Pislogok egy-két nagyot, megrázom fejem, és körbepillantok, de semmi sem hasonlít arra, amit eddig hihettem, hogy ott van körülöttem. Álmodtam volna? -Most ugye csak szórakozol velem?-dünnyögök kipattanva az autóból, és ahogy körbepillantok, megpillantom a furcsa külsejű fickót. Egy másodperc alatt termek előtte, és szorítom hátát a kocsinak a bakancsomból előhúzott kést nyakához szorítva. -Egy okot mondj rá, hogy ne próbáljam ki, milyen egy gerinctelen nyakát elvágni.teszek csípős megjegyzést arra, hogy mely fajt erősíti, aki sosem nyugszik meg egy macska vagy kutya alakjával. Szívem majd kiugrott a helyéről a testem elöntő dühtől, s bár fejem kissé kába volt, szemem úgy csillogott, mintha egy pillantásommal meg tudnám ölni. És bár nem akartam így tenni, nem élveztem, hogy olyasmibe szólt bele, amihez nem volt köze.
A vadász kocsijának dőlve vártam a pillanatra, amikor magához tér és kitér a hitéből. Ha-ha, hittérítő pap lettem! Milyen förtelmes! Mondjuk a sejtésem beigazolódott. A gondolataimba merülve igyekeztem elütni az időt. Élveztem a hely adta nyugodtságot és a csendet, amelyet hamarosan megfog törni a nőszemély. El tudom képzelni milyen ideges lesz. Őszintén szólva nem tudom miért maradtam itt. Elmehettem volna és akkor nem kell ezt a macerát végigcsinálnom. Talán, épp az a lélek vett rá a maradásra, amelyik a vámpír kiszabadítására is. Ám, én ennél sokkal ravaszabb vagyok. Miután elmondtam mivel is foglalkozom, bőven ki is fejtettem, tudtam, hogy a vámpír érti mibe is keveredett. Nem arra számított ugyan, hogy neki fogok segíteni, de amilyen ostoba, nem is fog mindent megérteni. Mind a hárman jól fogunk járni. Ebben biztos vagyok. Csak előbb... Hallottam a nő dühös fújtatását. Szemem sarkából figyeltem, ahogy megkerüli az autóját és előre caplatva előveszi a kését is. Tudtam, hogy meg kellett volna tapiznom minden egyes porcikáját. Úgyse tűnt fel neki, mélyen aludt. Ej, micsoda piszkos gondolatok! De, nem ezt kell a tudtára adnom. Hanem az elképzelésemet. Vajon megérti, vagy inkább elvágra a torkomat? Áh, úgysem fogja. Senki sem tette meg eddig és nem is fogják. Ennek pedig különböző okai vannak. - Hé, nyugalom! Szerinted vagyok olyan ostoba, hogy itt maradjak egy két lábon járó gyilkos mellett, mindenféle érthető magyarázat nélkül? - emelem fel kezeimet védekezőn a mellkasom magasságába - A te oldaladon állok. Nyugi. Úgy csinálsz, mintha nem tudnád mivel foglalkozom. - vigyorogtam a végére. Na, vajon rájön a dolgok nyitjára vagy a szájába kell rágnom? Na, nem mindenki lehet olyan ravasz, mint én. Elvégre, én tudok rókává is változni. Ha-ha! Barna szemeimmel a nő arcát kutatom. Próbálom leolvasni róla a gondolatait. Ez most nem boszorkányos megjegyzés akart lenni. Egyszerűen, jó lenne tudni hányadán állunk odabent is. Őrültekkel egy kicsit másképp kell beszélni. Nemde? - Te magad mondtad, hogy az egyszerű megoldásokat nem szereted. Hát, tessék! Vittem bele egy kis csavart. De, ne aggódj. - fogtam meg egyik kezemmel a csuklóját és lassan elhúztam a nyakamtól. Jobb, ha nem érzem magam feszélyezve. Innentől kezdve egyre jobban beleéltem magam a magyarázásba és előszeretettel artikuláltam és mutogattam, ahogy az szokásomhoz illett - Te is jól jársz, a vámpír is jól jár és én is! Kell ennél jobb üzlet? Ne válaszolj! - emeltem fel egyik mutatóujjamat, majd leírtam vele egy kis kört. Küldtem egy mosolyt a nő felé, aztán ugyanazzal az ujjammal az egyik fára mutattam. Annak is az egyik, 170 centi magasan lévő odújára. - Oda rejtettem a kocsi kulcsod. Most szépen elmegyünk a hotelbe ahol lakom, és megvárjuk a repülőújság érkezését. De, ha akarod elmehetünk egy klubba is. Rád férne egy kis szórakozás és lazítás, ha engem kérdezel. Túl feszült vagy. - magyaráztam a forrófejű vadásznak. Az ajánlatom pedig nagyon is élt. Szívesen elviszem valahova, ha akarja. Persze, erre - különösen ezek után - nem sok esélyt látok. De, kitudja? Remélem nem lesz ennyire morcos, mert az én jókedvemet és szórakozottságomat is lefogja rombolni. Annak pedig nem örülnék. Különösen így, hogy épp neki segítek. Mindamellett, hogy szerzek magamnak egy informátort. Nevezzük ezt, a nő fizetségének. Nem öli meg a vámpírt. Nekem ennyi, egyenlőre, bőven megteszi. Majd egy másik alkalommal - amikor megint segítek neki - kitalálunk valami mást is.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jan. 02, 2015 4:20 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chase & Alex
Kicsit kába vagyok, de a helyzet nem veszett, ahogy az ügy sem, csak kell egy pár perc, hogy újraindítsam magam annyira, hogy meg tudjak mozdulni. Mikor ez sikerül, úgy pattanok ki az autóból, a helyzet felismerése után, mint akit puskából lőttek ki. Testemen a megszokott nyomáspontok eltűntek, ami arra utalt, hogy a magamon viselt kisebb fegyverzet arzenálja megcsappant számban maradt a gazdán. De szerencsémre vagy az ő szerencsétlenségére egy elrejtett zseb a bakancsomban, még most is véka alatt tudott maradni. De a többi... kitekerem a nyakát, a fegyvereket elvehette, de közben... utálom a taperolós fajtát. -Az én oldalamon? Ne szórakozz, akkor mégis miért engedted el? Pontosan tudom, hogy mivel foglalkozol, de nekem nem kell a segítséged, mert találkoztam már a fajtáddal. Tudom, hogy mi az ára, elég volt egyszer megismernem...-szorítom a pengének markolatát olyan hévvel, hogy ujjaim szinte belilulnak, s a fa nyekeregve jelzi, ha így folytatom, eltörik. Úgy méreget, hogy összevonom a szemöldököm, nem azért, mert zavarba hoz, inkább amiért néz. Ismertem ezt a fürkészést, mikor gondolataidba akarnak látni, a velőmig hatoló pillantás mégsem idegesít fel jobban, mint amennyire eddig tett. A csuklómra kulcsolódó ujjak láttam és érzésétől, még jobban szorítottam a pengét, de szinte üvöltöttem volna, ahogy hagytam, hogy elcsitítson és magyarázásba kezdjen. Arcomra kiül a meglepettség, és az, hogy megint őrültnek hiszem, joggal, ha azt vesszük. Férfi létére igen különc volt, nem mellékesen a megjelenése mellé társuló artikulálás és heves mutogatás, csak dobott ezen. Szinte hátra hőkölök, de hangosan elnevetem magam a kijelentéstől, amit tett. -Azzal járok jól, hogy elmegyek veled, ahogy te fogalmazol "szórakozni"-rajzolok a levegőbe macskakörmöt, hangom pedig derűs és szórakozott, de a kétkedés így is vegyül benne, éreztetve, hogy cseppet sem győzött meg. -Kezdjük azzal, hogy a neved sem tudom, nem is beszélve róla, hogy letapiztál, mikor nem voltam eszméletemnél. Lemaradtam valamiről, és karácsony helyett igazából bolondok napja van?-forgatom meg ujjaim között a kést, majd a biztonság kedvéért a kocsikulcsomért nyúlok, és a farzsebembe csúsztatom. Megállok előtte, felvont szemöldökkel várom a reakcióját, és a kést a bakancsomba csúsztatom, ahol eddig is volt, erőteljes célzást téve arra, hogy kicsit elszámolta magát a lehetséges helyek terén, ahol fegyver elférhet testemen. Egy részem jól eső érzés birtokában volt, ami inkább ahhoz hasonlított, hogy szórakozok, és nem ahhoz, hogy hűű, de mérges lennék rá. Furcsa ellentét volt, akárcsak én és Ő, viszont nem értettem teljesen, hogy miért hiszi, ilyen könnyen kapható vagyok a kis szívességére.
Ez a nő tényleg ennyire ostoba vagy csak ennyire jól megjátssza magát? Tényleg, a szájába kell rágnom, hogy miről van szó? Tanuljon meg gondolatban olvasni, mint egy agy túrkász orvos. Egy egyszerű cselszövés leleplezésére is képtelenek a vadászok? Hogy akarják így csapdába csalni az ellenfelüket? És, miért mindig én vagyok a fekete bárány? Miért feltételezik rólam a legrosszabbat? Nem vagyok egy szent és ahol járok ott mindig felfordulás lesz, de ez akkor is! Aljas rágalom! De... Lenyugszom. Nyugodt természetű ember vagyok, aki szeret segíteni másoknak. Elmagyarázza a dolgokat és megbocsájtja a másiknak azt is, ha mélyen megbántotta. Már kezdem azt hinni tényleg megőrültem és... már azt sem tudom miért csinálom ezt az egészet. Kíváncsi természetem miatt, vagy, egyszerűen csak szeretek másokon segíteni. Nem tudom. A nő arcát fürkésztem. Mélyen belül már kezdett idegesíteni a szemtelensége. Ennek ellenére, nem adtam fel. Álltam a tekintetét, ahogy ő az enyémet. Szavai hallatán egyre csúnyábban néztem rá. Őszintén felajánlottam a segítségemet, mire ő csak a rosszra tud gondolni. Csinos nő, de ez nem jelenti azt, hogy minden jött-ment ügyfelemmel összefekszem. Nem keverem a munkámat a saját szórakozásommal. Nem! Monológjai közben egyre ráncosabb lett a homlokom és a szemöldökeim is egyre jobban közelítettek egymáshoz. Majd hirtelen, elkomorodtam és elfordulva tőle mentem arrébb néhány lépést. Én komolyan lelkes voltam, hogy tudok segíteni neki és megérti majd a helyzetet. De... bonyolultak az emberek. És ide most a természetfelettiek is beletartoztak. Hiszen, mint egyformák vagyunk. Mármint ők! Sosem fogom megérteni őket. Néhány fajra tudok egy közös leírást, de a félvérek és az emberek... mindig kiborítottak. Egy darabig csak álltam mozdulatlanul és a lábam előtti fűcsomót bámultam. Próbáltam helyre tenni a gondolataimat. Mikor elhatározásra jutottam; - Tiszta hülye vagyok. - mondtam magamnak nem túl hangosan. Megfordultam és a nőre néztem - Neked áll feljebb azok után, hogy az ember csak segíteni akar neked? Igen, megmotoztalak, hogy csökkentsem a torkom elvágásnak esélyét. Lássuk be, elég heves természetű vagy. Párzási időszak van vagy egyszerűen csak havibajos vagy? Igazából teljesen mindegy! Felajánlottam a segítségemet és még azt is, hogy ha épp nem dolgozol akkor elviszlek valahova szórakozni, ahol végre nem azt kell lesned mikor ölhetsz meg valakit. Semmi rossz szándék nem vezérelt! Mindössze annyit kértem volna cserébe, hogy ha nekem is szükségem lesz egy vadász segítségére akkor fontold meg a lehetőségét annak, hogy te segíts nekem. Kölcsön kenyér visszajár alapon. De, nem érdekes. Befejezzük ezt az ügyet és utána elfelejtjük ezt az egészet! - adtam ki magamból egy cseppet felháborodottan és felemelt mutatóujjal. Lehet egy kicsit elragadtattam magamat, de nem érdekel. Befejezem amit elkezdtem és utána, nem érdekel tovább ez a nő. Nem érdekel, hogy nem fog fizetni. Nem kell a segítsége és a tartozása sem. Unok boszorkány! - Szállj be a kocsiba és vigyél a hotelbe. - utasítottam és beültem az anyósülésre. Nem érdekel a véleménye és az sem, mennyire fog kérdezősködni és tovább értetlenkedni. Ha nem esik le neki, hogy mi ez az egész hát legyen. Majd rájön a dolgok nyitjára, amikor eljön az ideje. De most, el kell mennünk a hotelszobámba és ott várakozni. Hm... el kell rejtenem ott a nőt. Nem láthatják meg. Mert ha igen... egyikünk sem jár jól. Én legalábbis el kell hagyjam a várost. A nő pedig... remélem van végrendelete.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 10, 2015 10:57 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chase & Alex
Nem szerettem, ha beleköpnek a levesembe, s minden hízelgően lekezelő szava arra ösztökélt, hogy annyira bízzak meg, amennyire az időjárás jelentésekben. Végül is, az ember is olyan, mint az időjárás. Mindig úgy alakul, ahogy kedve tartja, önző és makacs, még ha magáról nem is ismeri ezt be. Kicsit furcsának találtam a hirtelen felgyülemlett visszautasítást és gyanakvást, ami úrrá lett rajtam, ugyanakkor valami felkeltette a bennem lakozó kíváncsiságot is. Az érdekes alak, a maga módján meggyőző volt, noha a nevét sem tudtam, valami azt súgta, hogy hasznomra lehet, de megbíznom benne, nem tanácsos első körön. Sőt, még utána is elgondolkodtató, hogy megérné e. Felkuncogok azon, amit mond. Legalább beismeri, hogy azért ő sincs épp az eszesség csúcsán. Na jó, ezt így nem jelenteném ki, de jól esett a fülemnek hallani ezt a mondatot a saját szájából is, nem csak az én gondolataim között fellelni. Felvont szemöldökkel és egy kellemes mosollyal arcomon, hallgatom, amit mond, kihasználva a lehetőséget, hogy a penge már nem veszélyezi a beszédben. A helyzet az, hogy a hülye jelző helyett leginkább a mókás üt szöget fejemben. Ahogy és amit mond, az egyenesen üdítő füleimnek, hiába a maga nemében nem is különösebben vicces. De ezzel az előadásmóddal fenomenális kombinációvá lesz. -Na, ez lenyűgöző, és meggyőző beszéd volt, le a kalappal előtted. Örülök, hogy végre nyílt lapokkal játszottál teljesen. Ezért túlteszem magam a kedves kis parancson.-szállok be mellé, és megengedek magamnak egy mosolyt, ami immár őszinte. -Alex vagyok.-hangomban egészen más fajta él csillan meg, mint amit eddig megismerhetett. Ez kicsit barátságosabb, de nem arról árulkodó, hogy lelohadt volna a bennem dúló kételkedés, vagy elveszett volna a gyanakvásom. Viszont ha már egyszer van valami, ami miatt még másik utálatán is felülemelkedve, kimondottan jót vitáztunk, akkor azt hiszem jobb tisztázni, hogy ki hol áll és mi a neve. A családi történetére nem voltam kíváncsi különösebben. A gázra taposok, ahogy a motor halk duruzsolás közepedet elindul, és a rádió hasonló zaja meg nem üti fülem. A kedvenc cédém a soros, a kedvenc számaimmal, így dobolok a kormányon ujjaimmal, és ajkaim között suttogom a dalszövegeket.
Válaszok kellenek, több, mint amit Christopher hajlandó volt elmondni. Tudni akarom, hogy ki voltam, tudni akarom, hogy milyen volt a családom. Mondott pár dolgot, de... honnan tudhatnám, hogy abból mennyi volt igaz? Mi van akkor, ha csak el akart hessegetni mondott pár félinformációt, netán hazugságokat és ennyi? Nem bízom benne... ezek után most még képtelen vagyok. Talán majd idővel, talán majd egyszer újra képes leszek rá, de egyelőre nem megy. Amit tett velem... ellenem az túl sok, elnyom mindent, ami jó volt. Főleg, ha azt nézem a jó talán csak szimplán azért volt, hogy megpróbálja helyretenni a hibáit, hogy megpróbálja kijavítani azt, amit rosszul csinált, de ez nem ilyen egyszerű. Nem jön hirtelen minden rendbe és nem fogok én sem hirtelen elnézni neki mindent, főleg hogy nem segít igazán, nem ad bővebb válaszokat, pedig tudhatja, hogy ez nekem igenis nagyon fontos lenne, hogy újra képes legyek rendbe jönni önmagammal. Csendes léptekkel vágok át az erdőn. Nem ismerem őt, boszorkány ennyi biztos és állítólag nem kis erővel rendelkezik. Úgy kaptam meg a nevét, mondhatni ajánlásból és még az sem biztos, hogy eljön. Nem akartam telefonálni, az akár még lekövetkező is lehet, és nem akarom, hogy erről bárki is tudomást szerezzen. Ki tudja, hogy Chris nem akadályozná-e meg. Az a baj, hogy lassan tényleg már csak rosszat nézek ki belőle, talán azért érthető módon. Végül elérem a célt. A rétet a fák között, ahol ilyen kései órában remélhetőleg senki sem jár. Figyeltem mindenre, nem hiszem, hogy bárki is követne és nagyon remélem, hogy neki sincsenek olyan rosszakarói, akik a nyomában járhatnak. Fázósan fonom össze magam előtt a két karomat, ahogy megállok a tisztás szélén, hogy mindent jól lássak és tudjam, ha érkezik. Az érzékeim kiélesítve, tudni fogom, ha nem egyedül jön, vagy ha eleve támadni akad, bár persze azt is tudom, hogy boszorkány... nem sok esélyem lenne ellene, csak a menekülés, ha nem segíteni akar, hanem valami mást. Mint mondtam... nem tudom, hogy mit tervez jelenleg Chris, hogy tervez-e egyáltalán valami, de az a jobb, ha a legrosszabbra számítok, akkor nem érthet meglepetés. Remélem, hogy ez a találkozó tényleg rejtve marad, ha már annyira igyekeztem figyelni minden egyes részletre. És főképp remélem, hogy kapok válaszokat.
New Orleans.. New Orleans.. Remek helynek bizonyult arra, hogy a meglévő problémáim mellé újakat szerezzek, ahelyett, hogy az elvárt funkcióját teljesítette volna. De gondolhattam volna erre korábban is, elvégre a város egynegyede boszorkány. A vének természetesen megérzik az erős vérvonalat, főleg ha az a világ egyik legősibb máguscsaládjához tartozik. Évezredeken keresztül szállt át a varázslás képessége minden egyes családtagra, így rám is. Még akkor is, ha első ránézésre nem hasonlítok egyetlen Bennettre sem. Nincs kreol bőröm, és a szemeimet is apámtól örököltem. Állítólag. Ez persze hasznomra vált az elmúlt másfél évszázadban, hisz anyám nem egy ellenségre tett szert, akik személyes bosszúval fenyegetnék az életemet, ha tudnának rólam. Másrészről viszont a folyamatos kételkedés és bizonytalanság nem tesz jót, főleg ha valaki segítséget kér. Számtalanszor vizslattak már úgy, mint valami cirkuszi majmot show közben azt várva, hogy kiderüljön valami.. Hát, itt kiderült. Az anyámmal egyelőre nem vagyok olyan viszonyban, hogy találkozzunk, így a levegőváltozás mellett döntöttem. Persze nem húzhatom az elkerülhetetlent a végtelenségig, de ahhoz kell egy elég stabil lelkierő, ami végigkísér. Tényleg lenne mit megbeszélnünk. Azonban Sébastien is a városban van, és most, hogy ismét rábukkantam, nem szándékozom faképnél hagyni. Feltéve persze, ha sikerül visszanyernem a bizalmát. S addig, míg ezen ügyködöm, egy rejtélyes idegen kért találkozót tőlem. Fogalmam sincs, hogy ki informálta le őt, de elég bizonyíték a tudása ahhoz, hogy túl sokan tudják, hogy Bennett-vér folyik az ereimben. Meglehet, hogy olyanok is, akiknek ezt sosem lett volna szabad megtudniuk. Az idők folyamán rájöttem, hogy a világ mocska mindent maga alá temetett, itt már nincs közösség, csak önös érdek és az egyének külön-külön tartják magukat annyira fontosnak, hogy úton-útfélen megtaláljanak. De már rég nem vagyok olyan naiv, hogy hagyom magam kihasználni. Dia mellett tanultam meg, hogyan kell nemet mondani, akkor is, ha nem teljesen értek egyet saját döntésemmel, de van, mikor a dolgokba nem szabad belepiszkálni.. Csak kár, hogy ezt a legtöbben nem értik meg, vagy nem akarják felfogni. A természet képes arra, hogy ajándékokat adjon, de mindig meg kell fizetni az árát. Sokszor túlságosan nagy áldozatot követel. Persze, ha valaki úgy szervezi meg a találkozót, olyan gonddal, hogy még egy helymeghatározó bűbájt sem tudok elvégezni előtte, hogy mégis hogyan és hányan is vannak, akik találkozni akarnak velem, az egyrészt figyelemfelkeltő, másrészt kissé ijesztő is a számomra. De ez elég ahhoz, hogy komolyan vegyem és odaérjek a megbeszélt helyre és időpontra. A terepet valószínűleg biztosította valaki, legalábbis olyasmit érzek, amit eddig sosem és ebből egyszerű erre a következtetésre jutni. Kis zajt csapva lépek ki az erdőből és megigazítom magamon vékony sálamat, ami felfogja a réten átfutó hirtelen széllökés hidegét, de még így is megérzem és megborzongok tőle. - Hacsak nem tévelyedett el ezen a kései órán, úgy hiszem, rám vár.. - állapítom meg elmésen, de kicsit tartózkodóan. Az óvatlanságommal már többször is kerültem életveszélybe, és most nincs itt senki, hogy kihúzzon a bajból, ha belesétálok. - Molly vagyok.. - mutatkozom be kisvártatva és lecövekelek, amint kellő távolságba kerülök hozzá ahhoz, hogy a sötét ellenére is lássam az arcát. Érzem rajta a természetfeletti erőt, csakúgy, ahogy Diamondban is éreztem, mikor rátaláltam, de ha találkoztam volna már hozzá hasonlóval, akkor arra emlékeznék.
Egyszerűen csak azt érzem, hogy valamit tennem kell, hogy... muszáj segítséget kérnem. Egyszer már megtettem és csak a véremet kellett adnom érte és abból se sokat. A boszorkányok azért mindig rizikósak, soha sem tudhatod, hogy mit várnak el cserébe a segítségért és mindig meg van az esélye, hogy nem segítenek, vagy nem akarnak, vagy mert nem tudnak. Azért én reménykedem, hogy nem ez lesz a helyzet, hogy ő majd segíteni fog nekem... rajtam, mert valakinek muszáj. Ha esetleg nem is képes rá, hogy visszahozza az emlékeimet, akkor van más lehetőség is. Akkor valahogy remélem képes lesz levédeni az elmémet. Nem tudom hogyan, de... csak lehetséges ez is valami módon. Nem akarom azt, hogy tudom is én... Chris megint rájöjjön, hogy könnyebb dolga lenne, ha nem lenne ez a feszültség közöttünk, hogy úgy akar visszakapni, mint barátot, hogy minden előröl kezd. Bár azt hiszem sejtheti, hogy idővel akkor is rájönnék, utána járnék, mert hát a jellemem nem igazán változik, azt mondta. De nem akarom megkockáztatni, hogy egyszer így dönt. Én... egyszerűen csak védeni akarom magamat, mert úgy érzem már így is épp eleget kaptam az élettől és nem érdemlek meg többet. Meghallom végül a lépteket. Remélem, hogy ő az, és nem valakit rám küldtek esetleg. Azért mégis összeszorul a gyomrom, nem csak a félelemtől, azért is mert... nem tudhatom, hogy egyáltalán mi lesz ennek az egésznek a kimenetele. Izgulok, félek... nagyon, és remélem, hogy megoldásokat találok majd és nem pedig csak zsákutcát. Az mondjuk biztos, hogy ha nem segít, akkor keresek mást. Nem fogom annyiban hagyni és biztos, hogy nem adom fel, mert segítség kell, akárkitől... akárhogyan is, de muszáj. A hangja alapján úgy hallom, hogy ő is kellően ideges, nem csak én vagyok így ezzel szerencsére. Ez azért valahol... megnyugtató. Néha már úgy érzem, hogy állandóan csak bizonytalankodom, és persze ezt Chris tette velem. Valahogy ki kéne kászálódnom a rossz hatása alól, de egyáltalán nem könnyű, bármennyire is igyekszem. - Igen, akkor rád vártam. Connie. - közelebb lépek hozzá és vagyok annyira illedelmes, hogy a kezemet nyújtsam felé. Boszorkány, gondolom van valami detektoruk, abból talán le tudja szűrni, hogy mi vagyok és akkor nem kell bővebben ecsetelnem, bár majd úgyis muszáj leszek neki részletekkel szolgálni végül az életemről, másképp nem tudna segíteni. Remélem, hogy a tegeződéssel sem lesz gondja, nem tűnik idősben, bár ez mint tudjuk a bosziknál nem jelent semmit sem. - Azt hiszem egyszerűbb, ha a közepébe csapunk. Reménykedem benne, hogy segíteni tudsz nekem feltárni a múltamat, azt amire nem emlékszem és... talán ennél is fontosabb megvédeni a jelenemet. - hogy ne legyen abból is egy elveszített múlt végül. A mondaton végén csak halkan sóhajtok egyet. Tudom, hogy ez talán még kevés, hogy értse miről is lenne szó, de felvezetés mégis csak kell igaz? Remélhetőleg ez alapján tud azért mondani valami biztatót, aztán végül úgyis kénytelen leszek beszámolni neki részletesebben, csak akkor van rá esély, hogy végül azt a választ hallom, amit szeretnék. "Meg tudjuk oldani." És még csak az sem számít különösebben, hogy milyen áron.
A Bennett-név az évszázadok alatt összefonódott a boszorkánysággal, így semmi kétség sem fért hozzá, hogy aki egy Bennettet név szerint keres, annak valami gondja van és a legegyszerűbb megoldás után folyamodik. Régen nagyobb volt a hírfolyás, vagy csak kevesebb a boszorkány, aki vállalta a nyilvánosságot. Anyám is azt tette egy ideig, most pedig ki tudja, merre kószál. Megunta azt, amit saját magának köszönhetett, így jobbnak látta, ha Emily Bennett meghal a nagyvilág számára és ez így is lett. Bonnie maradt, meg én. Kettőnk között nincs túl sok különbség, talán a család árny oldala is örökletes a vérvonalon. Lelombozó tud lenni. De talán nekem is ezt az utat kellene választanom és akkor nem akarna minden volt ellensége a nyakamra járni. Azért nekem is résen kell lennem, hiába vagyok erőm teljében, vannak olyanok, akik nem pillangóröptetésre használnák a képességeimet, vagy épp a véremet. De abba már inkább bele sem gondolok, hogy az idők során hány alkalommal kezdtek vagy zártak a leszármazottaim valamiféle csatározást. Túl sok bűbáj és varázslat fűződik ehhez a névhez, ráadásul a komolyabbik fajtából. Azon mégsem járt soha az eszem, hogy megváltoztassam.. Az annyit jelentene, hogy megtagadom önmagam. És persze elkerülném az ilyen és ehhez hasonló megkereséseket. Éberen figyelem a nő.. Connie minden mozdulatát felkészülve arra, ha esetlegesen csak rettentően jól leplezi az ártó szándékát. De ha így van, akkor bizony rossz taktika kezet nyújtania, mert abban a pillanatban kiderülne, hogy milyen céllal is érkezett. Elfogadom hát a felém nyújtott kezét, s talán kissé csalódott vagyok, hogy nem érzek semmi negatívat felőle. Félretéve persze, hogy fél, izgul és elég zaklatott is. Ez természetes. Nem mindennap folyamodik az ember lánya, pontosabban egy farkas lánya egy boszorkány segítségéért. Legalábbis jobb esetben. Egyébként elég nagy hiba, mert a komoly varázslatoknak nem csak én iszom a levét, hanem az is, akire irányul. De nem néz ki megviseltnek, nem úgy, ahogy a mágia művelné vele. Eszerint viszont a két opció közül már csak az egyik lehetséges. Ha nem rosszakaró, akkor segítséget vár és reménykedik, hogy meg is kapja. De ha minden reményt táplálnék, akkor már kileheltem volna a lelkemet is. - Oh.. Ez elég komolyan hangzik.. – nézek nagyot, amint meghallom, mit is várna tőlem. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan letámad, de megköszönhetem neki legalább azt, hogy nem rabolja az időmet feleslegesen. – Úgy érted… Abból, hogy meg akarod védeni a jelenedet, arra következtetek, hogy nem pusztán egy amnézián akarsz túljutni.. – beszélek halkan, de érthetően. A homlokomat ráncolva vágok gondolkodó képet és várom a továbbiakat. Ennyi információ édeskevés ahhoz, hogy én bármit is kezdjek, az viszont bizonyos, hogy ha itt egy másik boszorkány vagy más természetfeletti bújik meg a háttérben, akkor tanácsosabb lenne, ha nem másznék bele ész nélkül a dolgaiba.
Félek még most is, hiszen nem tudom, hogy mi az, ami kiderülhetne abból, ha tényleg el tud érni valami a gondolataimmal. Mi van akkor, ha olyasmit húz elő a mélyből, amit nem akarok tudni? Mi van, ha kiderül, hogy Chris még ebben is hazudott, hogy amiket elmondott nem igazak, netán máskor is rájöttem már erre, de újra csak elvettek minden emléket. Túl sok bennem a félsz, túl sok bennem a kétség és egyelőre még sejtelmem sincs, hogy ezt ő mennyire érzi meg majd és mennyire lesz hatással rá. Nem akarom, hogy már most előre megijedjen mondjuk tőlem, vagy rossz kisugárzásként értelmezze azt, hogy izgatott vagyok, félek és... hát elég sok vegyes érzés kavarog most bennem, szó se róla. Amikor megérkezik próbálom azért megnyugtatni magam, de nem nagyon megy. Az a baj, hogy ha netán igen lesz a válasza az e miatt félelmetes, hiszen akkor talán megpróbálja, akkor talán nehéz lesz, és ki tudja mik lesznek a következményei. Ha viszont nem tud tenni semmit, akkor keresnem kell mást, netán az derül ki, hogy az emlékeim visszahozhatatlanok, az ugyanúgy kétségbeejtő, mert... tudni akarom, hogy mi történt velem, hogy mi az, amire nem emlékszem, amit Chris elvett tőlem. Nem hiszem, hogy képes lennék ezt csak úgy annyiban hagyni. - Elég... komoly is és nem tudom, hogy kihez fordulhatnék. - ez ebben a legrosszabb, hogy nem ismerek én boszorkányokat, akik segíthetnének. Őt sem ismerem, de ha nem próbálok meg bízni benne, akkor más végképp nincs, aki segíthetne. Valakit viszont muszáj találnom. - Nem... nem csupán bevertem a fejemet. Elvették a múltamat, az emlékeimet és vissza akarom őket kapni, vagy... legalább nem akarom elveszíteni a mostaniakat. Egy boszorkány tette, mint... te... de nem tudom, hogy ki és nem tudom, hogy pontosan mit csinált. Szerinted tudnál segíteni? Van rá bármilyen mód? - a végén már kissé kapkodva beszélek, kissé még talán hadarva is, pedig nem akarok, de túl sok bennem az indulat, az izgatottság, ha csak ez az egész felmerül. Túl sok a rossz, ami történt, túl sok a fájdalom és nem akarom átélni ezt újra, mert azt már nem biztos, hogy el tudnám viselni. Reménykedem, és elmondok én neki mindent, amit csak kell és vállalok is... azt hiszem bármit. Csak tudnom kell, hogy vajon lehetséges-e az emlékeimet valahogyan visszahozni, vagy megvédeni a mostaniakat. Nem akarok felejteni, nem akarok megint átverve lenni, hogy azt higgyem Chris nem tett rosszat. nem akarom elfelejteni Augustust és Gregory-t, nem akarom, hogy megint minden köddé váljon amit elértem és, amit átéltem. Csak... csak az életemet akarom.
Nem ez az első eset, hogy valaki megkeresett, mert a segítségemet akarja. Sokszor próbálkoztak már sokan.. Az elmút 150 évem alatt nem egyszer átkoztam, hogy Bennett vagyok és a nevem pecsétet nyom az életemre. A modern világban már nem kell túl nagy gondot fordítani erre, hiszen bárki felveheti vagy átvehet egy másik nevet. Megtehetném én is, de aattól még én maradnék Emily lánya.. Anyát ugyanis nem választhat magának az ember.. Pont úgy, ahogy felmenőket sem. Megtagadhatnám magamtól az erőmet is, de semmi haszna nem lenne.. Csak rekord gyorsasággal öregednék meg, ami azt illeti. Az pedig nem vonzó a számomra.. Egyáltalán nem. - Szóval itt jövök a képbe én... - bólogatok, hogy értem, amit mond. Hát persze, jó az, ha nem aprózza el és egyből biztosra akar menni azzal, hogy egy magamfajtát keres fel. Az viszont egy kicsit nyugtalanít, hogy szinte elvárja tőlem, hogy a segítségére legyek. Csak a monológja végére bigygeszt oda egy kérdést, ami aztán megnyugtat afelől, hogy pontosan tudja, hogy nemet is mondhatok. Megtehetem azt is, hogy én is elveszem az emléket tőle, hogy valaha találkozott velem, és egyáltalán informálták a létezésemről. És meg is tenném, mert nem akarok magamnak még egy személyt, aki aztán elsőszámú közelenséggé avanzsál a feketelistáján. Nincs szükségem arra, hogy a jóért, amit adok valami olyasmit kapjak a nyakamba, ami csak baj okozna. Egy másik boszorkány pedig minden lehetőséget egybevetve, valószínűleg azoknak a csoportját erősítené, akikből így is vannak egy páran. - Tudnék segíteni... - válaszolom őszintén, de nem hagyom, hogy a remény eltelítse, mielőtt még a mondandóm végére érnék. - Nem lenne kellemes, sőt, valószínáleg a kínok kínját élnéd át vele. Az emlékeket nem lehet elvenni és visszaadni, azokat csak elrejtik az elme elől, hogy ne tudjon hozzáférni. Blokkolja egy varázslat, ha úgy tetszik.. Mondjuk veled, vagy nálad még nem tudom mi a helyzet.. Valószínűleg valami ilyesmi. De ha nem tudod, ki tette, miért várod el tőlem, hogy segítsek neked, amivel valószínűleg magamra haragítom? Az ismeretlen ellen én sem tudok tenni semmit... - leplezem le egyetlen aggályomat, ami felmerült bennem. Segítenék neki, hisz látom a vágyat a szemében és azt is érzem, hogy igazat beszél. Nem egy olyanfajta csapda ez, amire számítottam, mégis az. És ha puszta szívjóságból belesétálnék, akkor én lennék a világon a legnagyobb bolond. Még az sem kizárt, hogy most igazat mond, de ezzel valakinek a kezére játszik. Vannak néhányan, akik egy ideje már azon fáradoznak, hogy a vérvonalunk mindörökre eltűnjön a föld színéről, én viszont nem fogok nekik ebben segédkezni. Ahogy Connie-nak sem tudok segíteni mindaddig, míg én magam nem tudom, hogy ki átkozta meg.
Egyszerűen csak biztos akarok lenni végre abban, hogy normális életem lesz végre, hogy biztosan nem lesz ilyen újra majd, hogy nem veszik el tőlem újra az életemet, mert azt... nem élném túl. Na persze ez így vicces, mert ha megint kitörölnének mindent, akkor nem tudnék róla, tehát nem is boríthatna ki igazán a dolog, de pont e miatt akarok előre dolgozni, mert nem akarom, hogy újra ilyesmi történjen. Szeretném úgy elkezdeni élni az életemet, hogy közben nem kell attól félni, hogy Chris megint... valami olyasmit csinál, amivel véget vet mindennek. Megtette már többször is, akkor miért ne tehetné újra? Az a baj, hiába mondja, hogy nem törölte még a memóriámat, miután rájöttem mindenre... hogy hihetném el neki? Nem bízom benne és ezek után azt hiszem ez teljesen érthető. A legjobb barátomnak tartottam eddig, ő volt az egyetlen, aki segített, aki mellettem állt és kiderült, hogy ennek az alapja egy baromi nagy átverés volt, és ezt nem tudom csak úgy szemrebbenés nélkül lenyelni és elfelejteni, egyszerűen nem megy. A szavaira csak lassan bólintok egyet. Hát igen nem sok értelmét láttam volna annak, ha bonyolítom a dolgokat, vagy nem mondom el, hogy miért is kérem a segítségét. Ez most nem olyasmi, ahol értelme lenne a ködösítésnek. Ha nem próbálok megbízni benne, akkor már az egész eleve értelmetlen. Itt most én vagyok az, akinek segíteni kell és igen... jó eséllyel én vagyok az, aki bajba sodorhatom őt, e miatt pedig még inkább muszáj vagyok őszintén beszélni vele és elmondani, hogy mi is a helyzet, akkor talán van esély rá, hogy segít nekem. Igazság szerint fogalmam sincs még, hogy fogom rábeszélni, ha esetleg tart attól, hogy bajba kerülhet és e miatt kihátrál majd. Az a baj, hogy nem tudom, mit ajánlhatnék neki, nem tudom, hogy mégis mivel győzhetném meg őt, hiszen... nincs semmi a kezemben, ami hatásos lehet, nincs semmim amit adhatnék neki. Se pénz... se más, ami elég erős lehet, hogy teljesítse a kérésemet. De megpróbálom meggyőzni és ha nem sikerül... hát igyekszem keresni valaki mást, mert fel nem adom, ez az egy biztos. - Akkor azt mondod talán az emlékeim ott vannak valahol a fejemben, csak... fel kell szabadítani őket? - igazából az nem érdekel, hogy milyen fájdalommal járna, erre e miatt nem is reagálok. A kínt ismerem, mennyivel lehet vajon rosszabb, mint az első átváltozás, majd a sokadik... minden egyes hónapban? Nem tudom, hogy annál létezik-e rosszabb, de ha igen, akkor is elviselem majd, mert tudni akarom, hogy ki voltam, nem csak rövid elbeszélés, vagy emlékeztető alapján, hanem... a saját emlékeimet akarom visszakapni. És persze megértem én őt is, az aggodalmát, hogy bajba sodorhatom őt, de... nem tudom, hogy mégis kihez fordulhatnék, nem tudom, hogy ki tette ezt velem, nem tudom, hogyan deríthetném ki. Csak Chris tudja, ő pedig... nem az a beszédes típus, aki az orromra kötné, főleg mert jelenleg nem nagyon akaródzik szóba állni vele. - Én... én tudom, hogy ez veszélyes lehet és fogalmam sincs, hogy ki tette, de... bármit megteszek azért, hogy segíts nekem. Ha kell én könyörgöm érte... bármit megadok, csak... muszáj tudnom, hogy ki voltam, hogy mit vettek el tőlem. Én... - elharapom a mondatot, talán már így is túlzásba vittem, de kétségbe vagyok esve, ez nagyon jól látszik rajtam, és nem tudom, hogy mégis mit tehetnék, hogy jobb belátásra bírjam, vagy hogy visszakapjam azt, amit elvettek tőlem. Tudom, hogy szánalmas dolog így kérlelni valakit, de... mégis mi mást tehetnék? - Vagy, ha ismersz mást... bárkit, aki segítene... - nekem úgy is tökéletes, de nincsenek boszorkány ismerőseim. Talán Gregory ismer ilyet, de... egyáltalán nem biztos, és főleg nem hiszem, hogy kockáztatná, hogy megtalálják itt őt olyanok, akik rosszat akarnak neki és nekem is, csak hogy nekem segítsen. De akkor mégis mit tehetnék és kihez fordulhatnék?
Szeretem az egyenes beszédet, de szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy manapság az emberek többsége nem erre törekedik. Egyszerűbb nekik valami mondvacsinált indokkal lepattintani a másikat, vagy épp rászedni, ha bajos ügyről van szó. Ez pedig pont egy ilyen eset. Csak fordított. Nem érzek felőle hazugságot, nem látom rajta bármi jelét is annak, hogy valótlant mondana, vagy csak megpróbálna megvezetni. Pedig én igazán keresem az indokot, hogy miért mondjam, hogy állj és ne tovább. Számát sem tudom, hányan próbálkoztak már, felismerem azt, aki önös, számító, bűnös érdekből kér, róla viszont csak azt tudom leolvasni, hogy tényleg nincs már a tarsolyában, amit aztán szavakkal is alátámaszt.. Kétségbeesett, nem kell ahhoz különösképpen túl nagy emberismeret sem, a vak is láthatja és hallhatja a hangjából áradó elkeseredettséget, amit a múlt homálya miatt érez. Egészen szíven üt a felajánlása is, és talán ez az utolsó csepp a pohárban. Mennyire lehet valaki reményvesztett, ha mindent és bármit megtenne azért, hogy segítségre találjon? Valószínűleg ez már a végső stádiuma a dolognak.. Én pedig egymáshoz mérem a lehetőségeket, a lehetséges következményekkel együtt. De még ez sem győz meg, magamban még mindig a segítségnyújtás felé hajlok, annak ellenére, hogy nem akarom, hogy hiábavaló remények lebegjenek a szemei előtt. - Igen. Valahogy így. Maga a folyamat nem csak fájdalmas, de időigényes is. Nekem pedig többet kéne tudnom.. Sokkal többet. Mire emlékszel, mikor történt mindez… Van egy sor megválaszolatlan kérdés. – válaszolok nagyot sóhajtva némi gondolkodás után. Ajánlani a feladatra magamon kívül az anyámat tudnám, akinek tudom, hogy megvan hozzá az ereje, de arról szó sem lehet, hogy hozzá irányítsam. Én magam sem jövök ki vele, nem érdemli meg, hogy akár egyetlen gondolatomat is rá vesztegessem el, hát még ha azzal kellene foglalkoznom, hogy fel is kutassam, merre tartózkodik mostanában. Na meg, ha róla van szó, akkor semmit nem lehet készpénznek venni. - Segítek neked.. – válaszolok röviden, aztán mielőtt beleélné magát, folytatom is. – De előbb azt kell megtudnom, hogy ki tette ezt.. – jelentem ki. Ez persze azzal jár, hogy megnyitom az elméjét magam előtt és visszamegyek addig, ameddig csak lehetséges, hogy találjak egy arcot, vagy egy nevet. A többi rám marad, de ha egy magamfajtával találkozom, biztos, hogy fel fogom ismerni. – Addig nem tudok tenni semmit. Nem is ígérek semmit. Minden nagyban függ attól, hogy milyen erős volt, aki ezt tette veled, és mennyire végzett alapos munkát. – magyarázom el az alap ötletemet. Mást egyelőre nem tehetek érte, de a semminél talán ez is több. Habár nem is ismerem, és először találkozunk, nincs az az isten, hogy az anyám vagy más kezére adjam.. Jól gondoltam, tényleg bolond vagyok, amiért kockáztatok. De fordított esetben én is remélhetek segítséget idegentől. Vagy túl naiv gondolat?
Semmi értelmét nem látom annak, hogy titkoljam azt, hogy miért is hívtam ide, hiszen nem érnék el vele az ég világon semmit sem. Ezt nem lehet finoman körülírni. Nem lehet a részletek nélkül csak félig-meddig felvázolni, mert túlságosan komoly ügy hozzá, és amúgy is csak akkor segíthet, ha tud, vagy akar, ha beavatom minden részletre, legalábbis a nagy részébe, azokba, amikkel én is tisztában vagyok, hiszen a legnagyobb gond, hogy én is alig tudok erről az egészről valamit. Nem tudom, hogy ki tette velem és kétlem, hogy ki tudnám húzni a részleteket Chrisből, az is kész csoda, hogy legalább valamelyest mesélt nekem az életemről, amiről én semmit sem tudok. Olyan jó lenne emlékezni a családomra, még ha amiket mondott róluk nem is valami jól hangzanak, de itt a legnagyobb baj, hogy még csak nem is tudom, hogy mennyire hihetek neki. Nem tudom, hogy egyáltalán nem hazudott-e, hogy ne bolygassam őt tovább. Az a baj, hogy ha egyszer oda a bizalom, azt már nagyon nehéz újra építeni, iszonyatosan sok munkával jár, amire nem mindenki képes. - A fájdalom nem számít, az... nem riaszt el. - rázom meg a fejemet. Vérfarkas vagyok, tudom, hogy milyen durva kínokat kiállni. Havonta élem meg és minden bizonnyal van annál is rosszabb, amikor minden egyes csontod sorra roppan és törik, de jelenleg nem tudom, hogy mi lehet ennél nagyobb kín és az is biztos, hogy a mostani lelki fájdalom mindennél rosszabb. - Alig tudok valamit. Tudom, hogy ez így nagyon rizikós, de én... tényleg nem tudom, hogy kihez fordulhatnék. Az emlékeimet kicserélték, az biztos, hogy tizenhat évesen örökbe fogadtak, de... előtte nem tudom, hogy mi igaz és mi nem. - zavaros minden, és én magam is kellően össze vagyok zavarodva. Pont hogy alig tudok valamit, és nem tudom, hogyan erőltethetném a gondolataimat, ha egyszer az emlékek iszonyatosan mélyen vannak. De már az is reményt ad, hogy legalább tudom, hogy ott vannak, csak valahogyan elő kell őket csalogatni. Ha fájdalmas lesz, hát akkor fájdalmas lesz, csak legyenek meg. Ez még mindig jobb hír, mint amit eredetileg hittem, hogy nincsenek meg és nem is kaphatom vissza őket már sosem. Az első szavaira azért felcsillan a szemem, de igyekszem nem azonnal és nem túlzott lelkesedésbe átcsapni, tudom, hogy nem lenne értelme, hiszen folytatja tovább. - Tehát valahogy ki kell szedned a fejemből, hogy ki az a boszorkány, aki ezt tette. - aprót bólintok csak, de nem látszik rajtam, hogy ez bármitől is eltántorítana. Nem is lehet, hiszen én is tudni akarom, hogy ki tette, és persze hogy miért. Vajon Christopher szimplán csak jól megfizette, vagy... valami komolyabbról van szó a háttérben, amiről sejtésem sem lehet? - Nem érdekel, hogy mivel jár, én tudni akarom, hogy ki tette, hogy miért és hogy vissza lehet-e fordítani. - jelentem ki aztán határozottan. Ki is húzom magamat kicsit. A tartásom eddig is feszes volt, de most csak még inkább az. Muszáj válaszokat kapnom, mert úgy érzem, hogy nem tudok nélkülük tovább létezni. Egyszerűen csak kínoz a tény, hogy nem tudom, hogy ki voltam... mintha azt se tudnám e miatt, hogy ki vagyok most. Ez talán annak a boszorkánynak csak egy feladat volt, talán Chrisek is eredetileg csak egy játék és remek büntetés számomra, de az életemről van szó... én nem tudom ezt így kezelni. Felemészt, üresnek érzem magamat, ha nem tudom, hogy mi miért történt és ha attól kell rettegnem, hogy bármikor megtörténhet újra.
Imádok kocogni, kikapcsol közben az agyam és nem kell a problémákkal foglalkoznom. Semmi másra nem figyelek csak a légzésre, a tájra, arra, hogy szabályosan mozgassam izmaim és nem hallok semmit a szívdobbanásaimon kívül. Éppen ezért sosem futok zenére, elvonná a figyelmemet arról, hogy szeretnék megtanulni a saját testemmel foglalkozni, magamra hangolódni. Talán butaság, de én ettől érzem jól magam. Nem ijedek meg a saját árnyékomtól, így nem zavar, hogy futás közben rám esteledett. Voltam már ezen a réten, a tájékozódó képességem mindig remek volt, így ismerősként köszöntöm a szagokat, melyek orrlikaimba kúsznak a környéken. Nem állok meg azonnal, csak lassítok, majd már a végén helyben futok, fokozatosan csökkentve az izomfelhasználást. Nem akarom, hogy beálljon a lábam, s az se jönne túl jól, ha elsavasodnának az izmaim, aztán nesze nekem izomláz. Oké, nem olyan sok ideig, mint pár évvel ezelőtt lett volna, de jobb a békesség. Amikor már úgy érzem, hogy baj nélkül leállíthatom magam, nemes egyszerűséggel térdeimre támaszkodom, lehajolva így annak céljából, hogy kifújjam magam. Hosszú, magasra felfogott lófarkam előre hullik, a lendületemtől kis híján orron töröl. Fújtatva-morogva egyenesedek fel, s vetem hátra hajamat. Nincs kedvem visszaindulni, így gondolok egyet, s elheverek a fűben. Hanyatt fekvésben karomat fejem alá húzom, így bámulom a csillagokat. Nem zavar a magány, kell néha a nyugalom is ekképp.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 20, 2015 9:10 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Miracle Cherrywood
A hétvégét a partneremmel, Frau Bergerrel töltöttem New Orleans külvárosában. Az itteni kollégákkal részt vettünk egy kötelező terepgyakorlaton. A társam is élvezte a kiképzést egészen az esti programig, az éjjeli ejtőernyős ugrásig. Már a gépre is nehéz volt felpakolni, mert saját bevallása szerint tériszonya volt. A főnököt viszont nem érdekelték az ilyen apró kifogások. Ugrani kell, akkor ugorjunk. Láttam, hogy a nő magától nem kerül fel a gépre, ezért gondoskodtam róla, nehogy lemaradjon. Először a bázis női vécéjében bújkált, remélve, hogy ha nem látják, majd elfeledkeznek róla. Szépen kértem, hogy jöjjön ki, de makacskodott. Így nem hagyott más választást. Be kellett mennem érte. A klotyóról rángattam ki, majd a hátamon cipelve vittem el a kifutópályáig, de a lépcső előtt a keze még megkapaszkodott egy zászlórúdba. -Nein. Neeein. - sikította kétségbeesetten. Az istenért nem akart felszállni. -Ne gyerekeskedjen már. - szóltam rá, és hurcoltam tovább immáron a rúddal együtt, mert az menet közben kiszakadt a földből. A new orleansi kollégák jót szórakoztak Frau Bergeren. Egy negyed órával később már ejtőernyővel a hátunkon repültünk a magasban. -Nékém éz ném mégy. Még fogok hálni. - kapaszkodott remegve az ülésébe. Az ujjvégei már el voltak fehéredve, olyan erősen markolta a karfát. Eközben én karbatett kézzel, teljes nyugalommal vártam, mikor szólnak, hogy ugrás van. -Még 10 perc az ugrásig. - közölte a felügyelő. A nő már falfehér volt. Az egyik rendőr megszánta, és adott neki egy kis szíverősítőt, hogy bátrabban ugorjon majd. -Készüljenek, ugrunk! - szólt a következő parancs kis idő múlva. Frau Berger remegő térdekkel lépett a nyitott ajtó elé. Lenézett, de olyan sötét volt, hogy szinte semmit nem látott. -Igyekezzen. - szólt rá a felügyelő, mire a nő kereszetet vetett maga előtt, aztán sikítva ugrott ki a gépből. Majd én is követtem őt. Pontosan megadták azt a tisztást, ahová meg kellett érkeznünk. Erős volt a légáramlat, komoly feladat volt az ernyővel manőverezni. Ezért alig vártam, hogy földet érjek. Végül a célhelytől kicsit távolabb landoltam. -Frau Berger. Merre van? Nem látom sehol? - kérdeztem rádión, miközben megpróbáltam levakarni magamról az ernyőt. Alig láttam ki belőle, úgy rámcsavarodott a vászondarab. A válaszán igencsak meglepődtem. A kolléganőm még mindig a levegőben keringett, de már a lábát érték a faágak. Aztán egy hangos sikitás, faágak hangjai, és hosszú, néma csend. Miközben vártam, hogy a nő újra beleszóljon a rádióba, elindultam az ösvényen, majd arra kaptam fel a fejem a következő lépésem előtt, hogy valaki a fűben hever. -Hogy az a.....majdnem rátapostam. - gondoltam magamban.
Kezdőlap
