Látom az arcán a felismerés apró de annál határozottabban helyet kapó jeleit. Először csak szorítása enyhül, mintha csak el akarná küldeni a fájdalmat amit okoz… aztán eltol magától… és végül, mi számomra a legszörnyűbb, elfordul tőlem. Elrejti a gyilkos arcot, a kezeket, mik a torkomat szorongatták. Tagadhatatlan félelemtől zakatoló szívvel lépek utána. Kezem vállára csúszik. Némileg csitul a reszketésem de nem sokkal. – Akkor segítettél nekem. Megmentetted az életemet. Engedd meg, hogy segíthessek neked. Engedd meg, hogy törleszthessem az adósságom. – amint megfordul eleresztem és hátrébb lépek. Nem akarok túl tolakodó lenni és nem akarom a felszarvazott bikát tovább hergelni. – Kérlek. – suttogom csendesen mert nem állhatom a szenvedését… mert nem akarom végignézni, ahogy az éhség felülkerekedik rajta és a végzetévé válik. Ő megmentett engem egyszer régen, gyermekként. Most az én dolgom megmenteni őt… a félelem, a reszketés, a lélekszaggató kétségbeesés határán táncolva és megmerítkezve benne. Legyőzve önmagam lépek ismét közel. Ujjaim arcára siklanak. – Sajnálom, hogy feldühítettelek. – lehúzom sebzett karomról a kesztyűt és felé nyújtom. Szabadon, lemeztelenítve, vértől vörösre festve. Az éjszaka hidege libabőrt csal a bőrömre. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy vámpír megharap. Tudom milyen érzés. – nem vallom meg neki a bűnt, amiben élek. Félek, újra haragra gerjedne, amiért a megmentett élet a fájdalomban lel magára teljes tudatával, a szabadságra, a megbékélésre. Ez vagyok én… egy fiatal nő, aki abban lel önmagára, ha valaki felé kerekedik… ha valaki felülkerekedik rajta… ha egy nagyobb hatalom veszi el az irányítást tőle és a teste felett, miközben a fájdalommal úgy büntetni, hogy az újra és újra kéjbe forduljon. Charles képes megadni ezt nekem… ő képes arra, hogy megadja nekem azt amiben kiteljesedhetek.
Igazából el se kellett volna jönnöm tudom, hiszen nem vagyok az a típus, aki túlságosan gyakran szeret szórakozni. Meg vagyok én e nélkül. Az szórakozik, aki élvezi az életet, tőlem pedig ez már jó ideje nagyon-nagyon távol áll és nem hiszem, hogy ez valaha is változhat, nem hiszem, hogy valaha is úja élvezném majd az életemet, kizárt. Főleg azok után, hogy Oliver... Tudom én, hogy mit kéne tennem, tudom, hogy az lenne a legkönnyebb, ha végeznék vele, de nem megy. Talán nem is tudnám megölni akkor sem, ha akarnám, talán csak egyszerűen nem akarom eléggé. Megérdemelné pedig, nagyon is! Nem tudom, hogy akkor miért nem megy, de félek talán ez a rémes bűbáj nem is hagyná, ő pedig nem hajlandó nekem segíteni. Nem is tudom, hogy miért hittem, de tudom, hogy végül el fogom érni nála, ha eléggé akarom. Végül is, csak kellően meg kell keserítenem az életét igaz? Akkor majd magától rájön szépen, hogy mit kell tennie, ami természetesen az, hogy szépen végez velem, vagy legalábbis megpróbálja, mert továbbra is benne van a pakliban, hogy a dolog nem igazán fog sikerülni. No, de a bál. Végül csak eljöttem, nem is tudom, valamivel nekem is el kell foglalnom magam és hát... telihold. A telihold veszélyes, jobb ha van a közelben olyan valaki is, aki meg tud állítani egy elvadult farkast. Igen, magamra gondolok, időnként csak előbukkan belőlem a világmegváltó szándék, és néha még engedek is neki. Álarcom nincs, igazából nem láttam értelmét felvenni, mert amúgy sem azért jöttem, hogy szórakozzam. Az viszont nem tölt el jó kedvvel, amikor megérzem az érintést a vállamon, és mikor megfordulok az ismerős arcot látom meg. Az első fintor után jön egy lazább szájhúzás is. - Mindenre vágyom csak rád nem... - szökik fel végül a szemöldököm, amikor eljutok oda, hogy pár szót is kipréseljek magamból. Ezt nem gondolhatja komolyan igaz? Hogy majd pont vele akarok táncolni... - De tudod mi? Végül is miért ne? Legalább addig sem ártasz másoknak. - mondhatni addig is szemmel tarthatom, nem biztos, hogy olyan rossz az, ha lejtek vele egy táncot. Egyébként is az a cél, hogy figyeljek rá, hogy ne tegyen semmit, amivel másnak árthat, vagy hogy inkább én tegyek olyat, amivel neki ártok... csak épp annyira, hogy felhúzzam, hogy aztán megpróbáljon végre végezni velem. Talán neki sikerülne, valakinek muszáj, hogy sikerüljön!
Nem akarok a szememnek hinni. A szavaknak, melyek belülről kivájják a józan gondolkodásmódomat. Minden forma, mozzanat, e lebilincselő öntudat, boszorkányság és mágia. Bűnős gondolatokat sodor magával. Akaratlanul is körbe pillanatok, hogy drága jussom más fajtársam személye által nem fenyegeti, s nem kel bátorságra hogy elszedje előlem. Sosem volt ily közeli, mégis elérhetetlen egy halandó vére. Szám pirosra sarkad, ahogy kezét felém nyújtja. Így kapok hát szabad kezet, végleges önrendelkezést általa, hogy megízlelhessem halandó vérének minden fájdalmát. Közli velem, hogy nem ez az első ajándék amit egy vámpírnak ajánl fel. Tehát egy ösztökélt véráldozat, semmi más. Nem tarkítja a megszokott halandó csoportját. Elhatározott foglalkozást végez, s nem rest érteni életét áldozni sem. Elhivatottabb jelem mint az gyermekként nem volt látható tulajdonjegye. A zsarnokság és a félelem egyveleg ily mértékben tűzte csata sorba a vámpírok kiengesztelésébe? Egy halandó tele meglepetéssel. - Akkor ha nem bánod. - ragadom meg selyem anyagként finom kezét, miután artériáját a szám felé forgatom. Tekintettem föl enged, a tekintetébe ékelem figyelmem, miközben mélyen, de lassú aprólékossággal a fogamat artériájába eresztem. Felszökik a vér mámora a nyelvemben. Ízlelő szerveim katartikus alázatban adják meg magukat a szenvedélynek. A többi érzékeim megfeslenek, csak a szám kimeríthetetlen éhsége uralkodik testemen. Édes...méz édes buké árad szét a torkomban, a nyelő csövemet nagyobb adag lefejtésében mozgósítva. Már majdnem elérek a teljes, végleges reakcióhoz.
Csendes megfigyelőjévé válok testem megrablásának. Karom kinyújtom. Ujjai meztelen bőrömre fonódnak. Közel hajol. Forró lehelete egyszerre feszít meg és csiklandoz. Közelebb lépek. Ujjaim vállaiba marnak. Felnyögök, ahogy megérintenek szemfogai. Kicsit szorosabban marok bele mikor a fog átlyukasztja a bőrt és vért szakít. Le akarom hunyni a tekintetem de az övé az enyémet fürkészi, így nem teszem. Elnyílnak ajkaim, ahogy újra és újra kortyol, újabb és újabb sóhajokat rángatva ki testemből, újabb emlékeket ébresztve bennem. Végül lehunyom tekintetem, megkapaszkodom egyetlen bizalmasomban, akit magával ránt az éhség heve és ajkai könyörtelenül tolakodnak tovább, mohón nyelve el a bennem fortyogó és kétségbeesetten menekülő éltető vitalet. Megszédülök kissé de erősen szorítom. Körmeim szinte felszakítják a ruhát. Nem suttogom, hogy elég. Tépni kezdem kezem szorításából. Nem fogom hagyni, hogy végezzen velem, puszta mohóságból. Tudom mit mondott. Nem fogja elvenni az életem, nem fog megölni. Azt is tudom azonban, hogy egy éhes vámpír nem mindig képes kordában tartani önnön részegségét amit az emberi vér szül benne. A szörnyeteget amit a vér táplál egyre nagyobbra és ami kapzsin, még többet akar… ami a herceg bőrét ledobva magáról veszi az ostort a kezébe, hogy mélyebb és mélyebb sebeket szaggasson fel az emberi gyarlót testen, hogy még több vért fakasszon… mert ilyen a természete. Gyilkos részeg, féltékeny a szeretetre mi körbeöleli az embert… a fényre ami benne van, amit ő már elvesztett… mondhatni a szárnyakra miktől megfosztották őt. S önkéntelen nyel újra, habzsolva még, habzsolva többet. Egészen addig még el nem ereszt. Ha nem magától hát a tőr miatt mit vállába fúrok. Nem akarom elárulni és remélem már az első meghátrálásnál elereszt engem… ha nem, akkor kénytelen vagyok védeni az életem. Bármi áron.
Egyszerre érzem kiérdemelt hozománynak és vétkes átoknak a felajánlást. Ösztöneim dagályként erednek meg, s nincs az a gát ami visszafojthatja háborgó véréhségét. Megízlelve a kínt s a gyönyört egy azon másodpercben, valami kifejhetetlen formaság. Az íz amit utálatos utóízzel és gyönyör-teli élvezettel kerít hatalmába. Ütközök elemzések, de így igazságos. A vér egyszerre hordozza magával a keserűséget a halál után sóvárogva, és az életben maradás örömteli ígéretét hordozva. Egy halandó vére nem üdvözlő kedvesség, hanem halált hozó mártíriság. Tisztában van az ajánlásnak kockázatával, kimenetelével. Ha vért tapaszt egy vámpír ajkaihoz, ott már nem lehet életben-maradásról szőtt megalkuvás. Védekezni, kiszakadni a sorsként megírt forgatókönyvből azonban nem bűn. De sosem lesz eredményes-teljes! - Elnyerted tetszésemet, a próbálkozásod során...de kegyelmet nem keltesz bennem! - gondolok vissza az előbb elmondott, bölcselő irgalmas szavaimra. Igen, bizalmamat ráerőltetve, egy búrokba zártam, ahol tőlem nem számíthatott veszélyt sugalló támadásra. De éppen én voltam az egyedüli bajforrása! A hitét azonban naivan belém helyezte. Volt rá lehetősége elkerülni, de akkor nem kellett volna a szörnyeteget élő csalival kínálni! - Sajnálom...de múlt nincs hatással a jövődre. - teszem mellé, miután vajnyi könnyedséggel kitépem húsom fogságomból a belém döfött tört. Egy hátráltató cselekvésnek ez igen alsó rangú volt. Több erényesség, és erő kell ahhoz, hogy egy ragadozottól elvegyék minden ösztöntől vezérelt kedvét. S amilyen faji és erőlététi sorban született, ez a kiváltság nem adatott meg neki. A bátorság azonban igen. De a szorgalom sosem ér fel a tehetséggel, ahogy a bátorság sem lesz egyenlő a megfelelő védekezéssel.
Mondhatnám, hogy váratlanul ér pálfordulása, hogy nem számítottam rá, hogy hazudik, de ez nem igaz. Szerettem volna elhinni, hogy ott van még benne az a cseppnyi jó, ami megmentett egykor egy gyermeket… el akartam hitetni magammal, hogy bízhatom benne. Reméltem az önnön nyújtott húsáldozat ráébreszti majd, nem kell halállal járnia jöttének. Tévedtem… de mekkorát! Életet akartam csupán s nem csodát. Persze most majd jön a madárijesztő és a szív, meg a beszélő oroszlán, hogy emlékeztessen a gonosz boszorkány sikerrel járt, a gyermek szívet megszerezte, az erőt ellopta, az ártatlanságot megcsonkította. Húsába vájom a tőrt, amit gondatlanul kiemel testéből. Egyelőre. Nekem csak pár percre van szükségem. Már látom is. A seb égni kezd. A méreg, a verbéna, abban a pillanatban robbant bele a vámpír testébe, ahogy a penge elvált a testétől. – Sajnálom. Bárcsak ne így alakult volna. – törlök le egy kibuggyanó könnycseppet. – Nem foglak megölni. Azt akarom, hogy tudd, egy ember könyörült meg rajtad. Egy általad oly aprónak tekintett, oly gyámoltannak és semmire kellőnek tekintett ember túljárt az eszeden, egy ember, aki képes volt könyörületet mutatni, mikor te nem. – elfutok. A szívem zakatol, tudom meddig tart ki a verbéna. Fél órára lebénítja majd annyira, hogy, ne tudjon utánam indulni. Az lehetetlen. Épp ezért futok, futok ameddig bírok, az első taxiig ami felvesz, hogy aztán bezárkózhassam otthonom biztonságot rejtő falai közé, ahol a zuhany alatt előtörhet a félelem, a reszketés, a könnyek, a bűntudat, harag és gyengeség. Ma éjjel kegyetlen leckét tanított meg a vámpír és én hálás leszek érte; de adósa soha.
✡ note: köszönöm a csodás játékot <3 ✡ words: passz ✡ made by
Nem vagyok a világ legjobb emberismerője, de azt hiszem, hogy Charlie-t nem is olyan nehéz megismerni. Főleg ha vannak információid arról, hogy milyen életet él, és mi a célkitűzése. Nem vagyok pszichiáter és nem is szeretném meggyógyítani a lelkét, melyen akkor hagytak mély nyomot, mikor megölték a húgát. De ez nem is az én feladatom. - Igen, rád. - mosolyogtam egy apró kis kuncogással, mikor a barátaira nézett, és ivott. Nem is tudom, hogy láttam-e már őt ilyennek. Nem mintha olyan régóta ismerném. Néha mindenki szeretné, ha ő válna a világ középpontjává. Charlie esetén pedig nagyjából... hát jó, ő talán kivétel. De az isten szerelmére, hogy képes valaki ilyen bonyolultnak lenni. Mármint, ő nyilván egyszerűnek tartja magát, és én bonyolítom túl. Már bármi megtörténhet. - Nos, örülök, hogy életed első komoly bálján én asszisztálhatok. Habár bizonyos vagyok abban, hogy egy kis barátnő társaságát szívesebben élveznéd. - jegyeztem meg. A hangom kissé gunyoros, de kis szerencsével ő ezt nem érezte ki belőle. Tudom, biztos forrásaim vannak róla, hogy jelenleg senki nem tölti be az életében a barátnő szerepét. Nem is olyannak tűnik, aki ennyi dolog mellett még csajozni is szívesen csajozna. Nem az én dolgom. Csak újabb gonoszkodásra használnám fel az információt, ha több derülne ki. Tovább ringtam a zenére, vele együtt, majd halvány mosoly rajzolódott az ajkaimra. - Olyan fiatal vagy, Charlie. És mégis, annyira más, mint a többi. - sóhajtottam fel, a kortársaira gondolva. - Néha csodálom, hogy még nem tébolyodtál meg, amiért erről a kettőről szól az életed. Fontos a húgod gyilkosainak megtalálása és a vizsgák, de nem gondoltál néha arra, hogy jó lenne mással is foglalkozni? Tudod... lányok, pia... Ibiza. - szemtelenkedtem vele. - Ne mondd, hogy nekem kell oda elvinnem, hátha ki tudsz kapcsolni kissé. - vigyorodtam el. - Lazíts néha. Ragadd meg a napot. Carpe Diem. - tettem hozzá végül suttogóan, belenézve a szemébe, miközben testünk még továbbra is követte a zene ritmusát. Ez a tekintet... nem tudom, láttam-e már ennyi bánatot, ennyi kitartást, ennyi akaratot egyetlen pillantásban. Még most, hogy alkohol mámorában is úszik... Kicsit meglepődtem viszont, mikor az én segítségemet kérte. - Én? Mégis, miben tudnék én segíteni nekte? - kérdeztem, és hangom tükrözte a meglepetésemet is. Nem tudom, mivel tudnék hozzájárulni ahhoz, ami amúgy nem nagyon érdekel, de játszadozni viszont szeretek. Túl élethűen adom azt a szerepet, amit akartam? Meglehet. Ám ekkor én magam is figyelmes lettem arra, amire ő, és odafordítottam a pillantásom. Oppá. Lehet, hogy olyat találtak, amit nem kellett volna? Valószínű, hogy nekem sem itt kellett volna megvacsoráznom, mielőtt eljöttem abból a sarokból. De ki gondolta volna, hogy bárki észreveszi, hogy a lány nem részeg, hanem halott? - Hm. Azt hiszem, hogy a bálnak hamarosan vége. - jegyeztem meg nagyot nyelve, és próbáltam aggodalmas képet vágni. Több és kevesebb sikerrel. - Jó ég. - fűztem még hozzá. Rossz színész vagyok. Ilyenkor legalábbis. - Az a lány... meg... meghalt?
Egyre inkább fokozódik bennem a kérdőjelek halmaza. Amikor ott a hídon találkoztunk, azt hittem, minden létező kérdést feltettem. De még akadt pár. Leginkább azért, mert azóta volt időm gondolkodni rajta. Valamiért egyáltalán.. nem tudom megemészteni, hogy mi az az égetően nagy bűn, amit elkövettem. Legalábbis, a problémát értem, ráadásul egy kegyetlen vámpír voltam világ életemben. De miért pont ő az, akit erre rendeltettek? Ez a nő egykoron sokat jelentett nekem, még ha utána könnyen a hátam mögött is hagytam. Mert muszáj volt. Amit pedig most látok, az egy ronccsá változott boszorkány. Mit művelt vele ez a pár évszázad? Tönkretette, csupán azért, mert engem kellett volna elpuszítatnia. Talán most ért az utolsó pontjához az "Oliver bűnlajstroma"-listán, és végleg betelt a pohár? Kétlekm, hogy eddig nem tudott volna megtalálni, ha nem akar. - Óh, kedvesem. Meglepődnél, ha tudnád, hogy milyen régóta nem bántottam senkit. - fordítottam végül magam felé, miután eleresztettem csupasz vállát, és nem simogattam tovább egyetlen ujjammal sem. Kezem a csípőjére siklott, ezzel kényszerítve, hogy ő is felvegyee a tánchoz a pozitúrát, majd továbbra is ravasz fénnyel a szememben, ringatni kezdtem vele a zenére. - Nem értem, hogy miért futok beléd mindenhol. Azok után főleg, hogy évszázadokig nem is láttalak. - sóhajtottam fel, majd kipördítettem, és vissza is húztam magamhoz. A saját légzésem is felgyorsult, ez köszönhető volt annak, hogy irtózatosan meleg van itt. - Talán követsz engem?
Sejtettem én, hogy nem érti, hogy miért állok így hozzá, már miért is értené. Az, amit tett a múltban... velem, vagy azóta másokkal gonosz dolog, és Oliver egyre inkább úgy gondolom, hogy maga is szimplán gonosz és ennyi. Nem akarom, hogy a világot még jobban tönkre tegye, és tudom, hogy ezt meg kéne akadályoznom, hogy végeznem kellene vele, de mégsem vagyok rá képes és ezt csak még inkább frusztrál. Arról már nem is beszélve, hogy mindezek mellett az életem fonala is össze van kötve az övével és még mindig nem jöttem rá, hogy ezt mégis hogyan vághatnám el. Kell, hogy legyen valami módja, mert képtelen vagyok a végtelenségig így élni, sőt... nem akarok már egyáltalán élni sem, de miatta ezen a rémes világon ragadtam és ettől, csak még mérgesebb vagyok rá. Igen rá, nem a nagymamámra, mert ő nem tudhatta, ő azt hitte... ezt lesz a kiskapu az átokra, ami a családunkat sújtja, ez lesz a megoldás a boldogságomra, de fogalma sem volt róla, hogy csak évszázadokig tartó boldogtalanságra ítél. - Nem csak a fizikai bántás számít annak, ezzel szerintem te is tisztában vagy és azt hiszem amúgy is elég mások az elképzeléseink arról, hogy milyen bántani valakit. - szerintem ő azt sem gondolja, hogy velem bármi rosszat tett volna valaha is, de engem még az is frusztrál, hogy a csípőmre siklik a keze, de mégis teszem, amit kell, szinte már automatikus mozdulatokkal, hogy véletlenül se érezze azt, hogy én ezt élvezem, vagy akár csak kicsit is jó nekem. - Talán régen is figyelemmel kísértelek, csak fogalmad sem volt róla, de... régen nem tudtam, hogy mit kell elszenvednem miattad. Már tudom és véget akarok vetni neki. - időbe telt, hosszú időbe mire rájöttem, hogy miért nem öregszem, hogy mi az oka annak, hogy képtelen vagyok meghalni bármit is teszek. Sok évbe, mire felfogtam, hogy miatta van, hogy amíg ő életben van, addig én is, és talán ha meghal, akkor én is, vagy akkor végre lehetőségem lesz a halálra. Vajon más megoldás nincs? Valahogy el kell szakítanom az életemet tőle, valami megoldásnak lennie kell, hogy ez az összeköttetés megszűnjön. - Nem tűnhetek el a közeledből megmondtam Oliver... amíg élsz, én is élek... és én már nem akarok. - én nem akarom ezt tovább, nem akarom minden áldott nap látni a rémes világot, nem akarok minden áldott nap szembesülni azzal, hogy milyen az élet, hogy milyenek az ember, hogy egyre sötétebb és mocskosabb lesz minden. El akarok tűnni innen végre!
Valahogy nem tudom magam felhúzni azon, hogy utalt a szingliségemre. Nem érintett vele mélypontot, ugyanis amióta gyökeresen megváltozott az életem, úgy érzem… nincs szükségem senkire. Vagyis talán van, de nem keresem azt a valakit minden erőmmel. Nem az én asztalom a csajozás, sem a bulizás. Még mikor semmi gondom nem volt azon kívül, hogy egy madár leszarta a fejemet, vagy B-s lett a matek dogám, eljátszadoztam a gondolattal, hogyha idősebb leszek vad bulikba fogok menni és rápörgök erre a csajozás témára is. Aztán mi lett belőle? Itt vagyok majd’ 18 és még mindig a pad mögött gubbasztok, a külvilág számára szinte ugyanolyan vagyok mint pár évvel ezelőtt. Csak én tudom azt a jelentős különbséget, hogy ma már teszek rá, ha egy madár leszarja a fejemet, mert ezer problémám van még azon kívül… kezdve attól, hogy a húgom gyilkosa még mindig szabadlábon van. A rendőrség még mindig nem találta meg, de igaziból sosem keresték úgy istenigazából. Hamar feladták, mi meg Spencerrel folytattuk a nyomozást. -Tudom. De jó értelemben más –vágom rá, mikor tánc közben Devonne felhozza, hogy mennyire különbözök a többiektől. Igen, tisztában vagyok, hogy nem olyan életet élek, mint manapság a fiatalok többsége. De szerintem ez abszolút nem hátrány. Normálisnak tartom magam és kifejezetten jófiúnak… mert én igazságot szolgáltatok. Ha a rendőrség nem hajlandó a földnek cseszni a természetfeletti mutánsokat, akkor majd én megteszem helyettük. És erre manapság a tinik fele nem lenne képes. Csak azon siránkoznak, hogy elhagyta őket a szerelmük, vagy anyuci nem engedte meg, hogy hajnali háromig nyomják a gép billentyűzetét… és fogalmuk sincs arról, hogy mik az életben az igazi értékek. Azt hiszik, hogy tudják, de nem. Mert ameddig el nem veszted, addig nem tudod mid volt… -Nem –csóválom a fejem. –Nekem semmi szükségem Ibizára és a lányokra. Sem a fiúkra, még mielőtt félreérted. Az előbb mondtad, hogy más vagyok… az is szeretnék maradni –van, aki már a helyemben a drogokhoz nyúlt volna vagy a késhez. Vagy szimplán kicsúszott volna alóla a talaj. De én továbbra is próbálok erős maradni és megőrizni ezt a fajta egyéniségemet. És ehhez hozzá tartozik az is, hogy nem utánzom a kortársaim stílusát. - Carpe Diem az is, hogy most itt vagyok –vonok vállat. –Szerintem ennek is örülnöd kéne –mint mondtam, nem sűrűn járok szórakozni. Az ilyen komoly bálokat meg egész eddig kerültem. Mármint nem feltétlen szándékosan. Van, hogy szimplán nem volt párom, nem hallottam róla, korhatár alatt voltam. Úgyhogy ez egy kivételes alkalom. Meg az is, hogy az előbb olyan önfeledten pezsgőztem társaságban. Nyilván szeretem a piát, mértékkel inni . Spencer meg amúgy sem vesz nekem mindig, Devonne kérdésére már éppen válaszolnék, amikor a sikongatások kizökkentenek. Mint a táncolásból mint a jelenlegi témából. Ellépek a lánytól és megindulok a sarok felé, ahol sikoltoznak. Időközben sokan odamennek megnézni, hogy mi történt ezért nem igazán tudok odaférkőzni a tett helyszínére. Devonne viszont úgy látszik ebből az állásból is tökéletesen rálát a dolgokra. Pedig egyébként nem magasabb nálam. –Meghalt valaki? –nézek rá kerek szemekkel. Akkor pedig még inkább csodálkozok, amikor meglátom a szemében azt a… nem is tudom mit. Talán a hazugság jeleit. Egész eddig a cinkosságon és a játékosságon kívül mást nem fedeztem fel. Most viszont mintha valamiről tudna. Legalábbis erre utal az a tekintet és az a bizonyos hanglejtés. –Szerinted mi ölte meg? –nem, még nem kérdezek rá arra, hogy tud-e valamit erről az egészről. Az ráér később is.
to see you. to feel you. to be with you. it's so strange, it's all new, and unbelievable. tell me, please, tell me, it's okey, what i'm feeling, and what you are feeling, too. it's just so new for me. for us.
Egészen érdekes, hogy miket vált ki belőlem. Annyira természetesen érzem vele magam, nincsenek kötöttségek, nincsenek titkok, nem kell letagadnom, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. Tudja, hogy honnan jöttem, és nem néz emiatt rám furán. Szokatlan ez az érzés. Szokatlan, mert valahogy mindig is igyekeztem távol tartani magam a többi természetfeletti lénytől. Persze ez nem túl összeegyeztethető a nyomozással, de soha senkivel nem kerültem közeli, akár baráti kapcsolatba, ezért új érzés volt. Teljesen új. Új, és izgalmas. Rámosolygok, még mielőtt elindulok lassan a tánctér felé, könnyedén lépkedek, valahogy ez mindig egyszerűen ment. A hétköznapi dolgokban jó vagyok. – Nem hiszem, hogy a lábamra lépnél, de ha esetleg megtörténne.. majd illedelmesen elnézem neked. – Súgom halkan neki, és ahogy a tánctérre érünk, egy határozott, de közben mégis gyengéd mozdulattal megforgatom őt, a végén egészen közel húzva magamhoz. Szinte feltűnés nélkül szívtam magamba az illatát, finom, lágy, nőies, pont olyan kecses, mint ő maga. A kezem lassan simít végig oldalán, hogy végül derekán állapodjon meg. Sok táncot ismerek, a mi időnkben ennek igen nagy hagyománya volt, de nem hiszem, hogy a mai estélyen erre a – talán már kicsit megkopott – tudásra lenne szükségem. - Utáltad a zongorát, mert rákényszerítetted, és.. akkoriban én is utáltam, pont emiatt – halkan nevetve rázom meg a fejemet. – Én csak énekelni szerettem, de édesapa mindig azt mondta, hogy nem vagyok elég férfias közben, és hagyjam abba. Aztán.. végül még is csak nekem lett igazam. – Lassan lépkedek, követem a zenét. Tudom, hogy jól táncolok, vezetem őt, ha neki esetleg tényleg nem is menne, bár szinte biztos vagyok benne, hogy nincsen igazán rám utalva. Milyen földöntúlinak tűnhetünk, fehér és világos, szőke, fagyos, tökéletesen távoli, megközelíthetetlen, hibátlan mozdulatok. - Az évek során volt alkalmam máshogyan is pénzt szerezni, de egyébként meg tudok belőle élni. – Szólalok meg újból, mikor egy forgás után újra magamhoz húzom őt. – De egyébként.. Néha elvállalok ilyen-olyan boszorkányos dolgot. – Hangom kicsit bolondos, beavatlan fül számára csak játékosan hangzom, de egy apró kacsintás felé, jelek, amiket más nem ért, apró titkok, amik csak ránk tartoznak, senki másra. Újból kicsit ellépek tőle, hogy megforgathassam, és mikor visszahúzom, lassan végigsimítom gerince mentén a tenyerem, hirtelen jön az ötlet, át sem gondolom teljesen, és máris óvatosan döntöm őt hátra, könnyedén tartom őt, és lassan elmosolyodom, amikor végül visszahúzom őt természetes helyzetébe.
- Egy igazi úriember vagy - kacsintottam rá, mikor szóvá tette, hogy elnézi nekem, ha netán a lábára lépnék. Lényegében ügyetlen táncos vagyok és voltam mindig is. Emlékeztem még azokra a táncórákra, amelyeket vennünk kellett amikor gyerekek voltunk, majd fiatal felnőttek... bár Lucien valószínűleg jobban élvezte, hiszen tapizhatta a tanárnőjét. Én pedig kaptam egy udvariatlan patkányt, akinek viszont tényleg szívesen léptem rá a lábára. Kezét éreztem kézfejemen, ujjai finoman szorítottak, ahogyan megforgatott, majd odahúzott magához. Imádtam a mozdulatot, bár magam sem tudom, hogy leginkább miért. Talán azért, mert vele vagyok itt, és a múlt ellenére tényleg élvezem az egészet. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Nem kellene rosszul éreznem magam, hiszen nem vagyunk vér szerint testvérek. Igaz, egy-két alaknak bizonyára lenne hozzáfűznivalója, hiszen egyesek szemében már ez is amolyan... sértés. Azt nem tudom, hogy mire nézve, de az. És jó ég, most tényleg azon gondolkodom, mit gondolnak rólam mások? Hát... ez eléggé nagy lépés. Mert most pont úgy gondolok rá, mintha bármi közöm lenne hozzá. Csak szeretném, ha lenne... Nagyot nyelek a gondolat miatt, de nagy eséllyel ő ebből semmit nem vett észre. Mindig is utáltam őt, legalábbis gyerekként... az okok megvoltak rá. De már nem ott vagyunk, nem öt évesek vagyunk és mi több... már egyáltalán nem kell utálnom őt. Nincs rá... okom. Hacsak ő nem fog utálni engem, ha rálépek a lábára. - Szépen énekeltél... - jegyeztem meg halkan. - Talán annak idején ennek semmi jelentősége nem volt, de... látod, mivé váltál az éneklésnek köszönhetően - mosolyogtam rá amikor ismét szembekerültem vele. Féltem, hogy valamit meglát a tekintetemben, ezért gyorsan el is fordultam. Félelem alakult ki bennem. Mi van, ha rájön, hogy nemrég még az utazók közé tartoztam? Ez... akkor nem érdekelt volna. Rezzenéstelen arccal cselekedtem. De most már... jó ég, olyan érzéseket hoz ki belőlem, amelyekre amúgy nem vagyok képes. Például a megbánás? Nem, nem bántam meg semmit. Mintha áram suhant volna végig testemen, mikor ismét megforgatott, majd magához visszahúzva végigsimított gerincemen. Ez annyira más, mint a többi férfival, ő annyira... igazán nem szabadna ezt gondolnom róla, ezek a gondolatok... nem! Nem tudtam megnyikkanni... mégis, mit akar ezzel elérni? Nem látja; hogy már teljesen a tenyeréből eszem? Olyasmit csinálok, amit előtte senki mással, és mi több, soha senki iránt nem éreztem hasonlót sem. Most pedig itt vagyok a karjaiban, és tudom, hogy bízhatok benne. Tudom, hogy ha hátradönt, vissza is tud húzni, és így is lesz... erős, határozott karok vigyáznak rám. És csak azon kaptam magam, hogy nem a boszorkányos kis trükkökre reagáltam, ahogyan eleinte akartam... nem... helyette közelebb hajoltam hozzá, és ajkaim rögtön megérintették az ő ajkát. Mit csinálok? Nem érdekel. De csinálom. és közben rájövök, hogy világ életemben meg akartam tenni...
to see you. to feel you. to be with you. it's so strange, it's all new, and unbelievable. tell me, please, tell me, it's okey, what i'm feeling, and what you are feeling, too. it's just so new for me. for us.
A táncolás szokatlan dolog. Annak idején ez volt az egyetlen hivatalos lehetőségünk szórakozásra, hogy jól érezzük magunkat, és közben lányokkal ismerkedjünk. Persze szigorúan csak a rangunknak megfelelően. Most pedig? Meglátsz egy szórakozóhelyet, mindenki mindenkivel táncol, nem léteznek határok, nem léteznek szabályok, nincsenek formai követelmények. Ez azonban most más. Egy bálon azért illik elegánsan táncolni, és erre a zenére nem is lehet nagyon máshogy. Ez jó, mert ezt ismerem, könnyedén mozgok, valahonnan hátulról, mélyről, a tudatalattimból jönnek a lépések, minden egyszerűnek, és végtelenül természetesnek tűnik, ahogy derekán tartva kezemet vezetem őt. Ám nem csak a tánc tűnik ennyire természetesnek, hanem Vele kapcsolatban minden. Nem olyan, mintha ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, hiszen akkoriban még szinte csak gyerekek voltunk, és az egész nagyon más volt. Helyette.. Csak két felnőtt vagyunk, akik egy másik életben, egy teljesen másik világban testvérként éltek, és gyűlölték egymást. Furcsa humora van a sorsnak, hogy pont olyanokkal hoz újra össze, akikről régen valami egészen mást gondoltál, és egyszerre csak minden megváltozik. Mert megváltozott, érzem én is, és talán ő is. Nőies illatát újból belélegzem, ahogy hátradöntöm, legszívesebben egy csókot nyomnék kecses nyakhajlatára, de nem vagyok tolakodó, és nem teszem. Könnyedén húzom őt vissza magamhoz, és szemébe pillantok, de gyorsan megszakad a pillanat, mert már érzem is ajkait ajkaimon, ahogy puhán csókol meg, gyengéden viszonzom, valahogy annyira helyesnek tűnik minden apró mozdulat. Dereka köré fonom karjaimat, és enyhén közelebb húzom magamhoz csók közben. Egészen picit húzódom csak el tőle, és a homlokomat homlokának döntöm, és úgy lépkedek lassan tovább. - Hm.. – Nem nagyon tudok megszólalni, nem igazán jönnek számra a szavak, de valahogy nem is érzem azt, hogy szükség lenne rájuk. Bár rajtunk kívül még több százan vannak a teremben, egyszerűen zárom ki őket, csak egyedül rá koncentrálok, mélyen szívom magamban kellemes illatát, és valahogy annyira nyugodtan érzem magam, mint már nagyon régen. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de valahogy tökéletesnek érzem ezt a pillanatot, és nincsen ehhez szükségem semmi másra, csak is kizárólag rá.
Sosem vallottam volna be, hogy mióta tudom, Serah-Ann ismét a közelemben ólálkodik, többszörösen átértékeltem az életemet, s átgondoltam vajon jmi értelme van az egésznek. Miért akarok én megrögzötten élni, mikor már majdnem mindent megszereztem amit csak magaménak akartam tudni? Aztán egy csapásra rájöttem! Még mindig ott az az aprócska "majdnem" szó. S amíg az is helyet kap a mondataimban, nem fogok lemondani egyetlen szabad oxigén molekuláról sem senki kedvéért. Az ő kedvéért meg aztán pláne nem. Esetemben nem elég egy sírós száj, két könnycsepp és némi gyilkos hangulat, hogy engedjem a kinyírásomat. Valamiért úgy.. ehhez nem fűlik a fogam. És amúgy is megfogadtam, hogy előbb teszem el én láb alól őt, valami ördögi terv keretein belül, mintsem hagyjam, hogy ő tegye ezt velem. Nem akarok meghalni. Ezer év nem volt elég. Kell még legalább ennyi. Addig igazán szabadságolhatná magát. Vagy megteszem vele én. Kölcsön kérem Klaus egyik koporsóját, abban jól meglesz. De nem, ez túl egyértelmű fegyver lenne Klaus kezében ellenem. Így is híres arról, hogy ki akar nyírni.. ő is. - Szóval jön a szokásos.. a fizikai fájdalom általában sosem olyan fájdalmas mint a lelki sebek.. - forgattam meg a szemem eléggé látványosan, mondjuk nem hiszem hogy ennél több érzelmességet várt volna tőlem. Belőlem az már régen kihalt, virágszálam! Ne is próbálkozz, és garantálom, hogy két nappal tovább fogsz élni. - Engem ez még mindig nem érdekel, tündérem. Sőt, mondhatnám azt is, hogy szívesebben gázolok bele olyanokba, akikről tudom, hogy még inkább szenvednek, mint a többiek az életemben. Aljas vagyok, valószínűleg nem véletlenül feladatod a megölésem. Nem tudnék olyat mondani, amiről nem tudsz engem illetően. - vontam egyet a vállamon, de a kezét nem eresztettem. Ma este ebből nem lesz leszámolás, ez tiszta és érthető. Jó ideje nagy a szám, nem cselekszem, de kétlem hogy össz akar találkozni a vérgőzös és harapós Oliverrel. Őt még tényleg nem ismeri személyesne.. - Ááááh, szóval szenvedsz tőlem. Vagy miattam. - tátottam el a szám, mintha most esett volna le, de végül is, már régóta sejtettem, hogy ez áll a dolgok hátterében. Milyen meglepő. Még mindig nem sajnálom. - Valószínűleg már ezerszer megbántad, hogy egykoron egymás útjába kerültünk... vagy ezerszer fantáziáltál már arról, hogy egy éjjelen alvás közben tőrt kellett volna döfnöd a szívembe, amely fából készült. - gondolkodtam hangosan, majd visszanéztem a tekintetébe. - Késő bánat, ugye? El akarsz tűnni, meguntad a játékot, csak fel akarsz szívódni... de tudod... nem vagyok hülye. És valamiért rettentően szeretem a veled való játékot. Tudom, hogy veszíthetek, de... ezután sem lenne vége. Nem mintha nem tudnék veled úgy istenesen kicseszni, ha nem akarnék. - rántottam aztán ismét a vállamon. Kegyetlen szavak ezek, de mit várt? Valószínűleg nem ölelést. Volt ugyan egy pillanat a hídon, mikor valamelyes hajlandó lettem volna belemenni egy kisebb érzelmi játékba, de rá az sem volt hatással. Hát akkor meg ne is próbálkozzunk ilyesmivel.
Na igen épp ez az, talán néha elgondolkodhatna azon, hogy vajon miért is van az, hogy ennyire meg akarják ölni, és nem is csak én. Olyan sok jót nem tehetett, ha így állnak hozzá igaz? Esetleg elgondolkodhatna a dolgon, de nem hiszem, hogy erre valaha is sor kerül majd. Nem az a típus, aki valamikor is belegondol bármibe. Fogalma sincs róla, hogy milyen életet okozott nekem, és természetesen nem is érdekli. Csak önmagával törődik, mint ahogyan mindig is tette. Az önzés netovábbja! Nem is hittem el igazán, hogy tenne bármit is, pedig mi lenne a dolga? Legalább megpróbálhatná... megölni engem, de csak azért nem teszi, hogy tovább hergeljen. Vajon tényleg azt akarja tesztelni, hogy meddig tart a türelmem és mikor mondom végül azt, hogy elég volt, hogy ha ő nem teszi meg, akkor majd én végzek vele, vagy elérem, hogy ne legyen más választása? Ahhoz képest, aki régen voltam már így is nagyon sokat változtam és nem pont pozitív irányba, nem hiheti, hogy ez nem lehet még ennél is rosszabb. Lesz... és talán elég újabb pár év... évtized és képes leszek rá, megölöm, ha ő nem teszi meg velem. A szavaira csak csendben figyelek, a szemöldököm felszökik, ahogyan szkeptikusan hallgatom őt. Nem lep meg a viselkedése, és a szemforgatása sem. Jól mondja... sosem volt benne érzelem és nem is hittem, hogy valaha is változni fog ez. Arra kellett neki a családom, hogy megmentsük, elszórakozott kicsit, aztán tovább állt. Nem értem, hogy a nagymamám mégis hogyan lehetett ennyire naiv? Hogyan lehetett ennyire vak?! - Azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam? Ha
megakarnálak ölni, ha képes lennék rá... már nem élnél Oliver! Naiv vagy, ha azt hiszed nem így van. - de nem, most még nem megy, de talán csak idő kell hozzá, hogy a maradék emberség is kihaljon belőlem. Ahogy nő bennem a düh, a keserűség, a kétségbeesés, a kilátástalanság érzete úgy hal ki szépen lassan minden más, mint ami előtte pozitív volt, és nem hiszem, hogy ezek még visszatérhetnek valahogy. Tényleg nagyon naiv, ha azt hiszi, hogy nem fogok ártani neki, ha végleg elpattan majd bennem valami. - Ezt legalább jól látod, már túl sokszor képzeltem el, hogy végzek veled és majd te is megbánod egyszer, hogy tőlünk kértél segítséget. - a családunktól, mert bajban volt, mert csak mi segíthettünk rajta, de bár ne tettük volna meg! Mennyivel jobb lett volna, ha átadjuk szépen Klausnak és kész? Akkor most nem lenne ez az egész, nem kéne itt lennem vele, nem kellene szenvednem és még mindig életben lennem. Miért nem képes végre meghalni?! - Kockáztass csak... és majd meglátjuk! Tudod jól, hogy nincs veszíteni valóm, nincs senki, aki közel állna hozzám... neked ellenben van olyan, akiért dobog a kicsi szíved igaz? Mert képes vagy te érezni, csak úgy teszel, mintha nem így lenne... - nem, engem nem szeretett soha, nem fogom bevenni, hogy így van. Csak kihasznált nem tett semmi mást, de tudok én egy s mást. Igenis van olyan, akihez kötődik, még ha nem is ismerné talán be soha sem. A mágia és a kapcsolatok segítenek. Azt hiszi, hogy több évszázad alatt nem fejlődtem? Ezt hiszi, hogy tud tenni ellenem bármi olyat, amitől rosszabb lehet mint most? Ennél már nem... mert nem vágyom másra csak arra, hogy végre vége legyen, és ha azt hiszi, hogy nem fogom elérni, akkor még nem ismer eléggé. Talán azt hiszi olyan vagyok, mint régen, egy naiv lány, aki még alig ismerte a világot és elhitte a hazug szavakat egy szép jövőről, de már a közelében sem vagyok annak a lánynak. Ő megölte... akkor, amikor csak úgy hátat fordított neki és elment. Már csak én maradtam, és én nem fogom hagyni, hogy azt tegyen, amit akar. Engem nem tud megfélemlíteni csupán szavakkal.
Eleinte nem tudtam megnyikkanni... azt sem hiszem el, hogy megtettem ezt. Tényleg megcsókoltam? Sosem hittem volna, hogy ezt valaha is megteszem vele... hogy megcsókolom, és élvezni fogom... csak a múltamhoz tudtam viszonyítani, hogy akkor mit éreztem iránta, és nem fért össze a két érzelem. Akkor utáltam, megvetettem, kerültem... most pedig azt kívánom, bár örökké csókolna. Vagy én őt, ez csupán egy apró részletkérdés. Homlokát a homlokomnak támasztotta, de nem voltam hajlandó kinyitni a szememet. Nem, ez volt a tökéletes érzés, ez most... olyan, mint egy valóra vált álom. Nem érzem azt, hogy félek, hogy feszült vagyok. Feloldódom abban a melegségben, amelyet teste áraszt felém, és nem tudom, hogy mi lesz a vége ennek az estének, de még nem vagyok hajlandó elengedni. Nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy... menjen, és soha többé ne nézzen rám. Az fájna, még nekem is... mintha kitépnék a szívem. Hová lett az a Sybille, aki még egy hete voltam? Pontosabban, azelőtt, hogy ő idejött volna... nem tudja, hogy ki bvagyok, hogy kiktől szabadultam meg nemrég... próbálkoztam azzal, hogy a szavakat kerestem, elmondom, hogy utazó vagyok... vagyis voltam pár nappal ezelőttig, de tudom, hogy ez egy bélyeg lenne. Az utazók sok mindennel rendelkeztek, de józan ésszel nem... - Azt hiszem, hogy... hogy el kell mondanom valamit, Lucien - suttogtam aztán halkan. Hogy ebből mégis mi lesz, egy remek kérdés. - De talán jobb lenne odakinn vagy... valami csendesebb helyen megvitatni - fűztem aztán hozzá. Esélyt kell adnom, adnunk... nem fogok belemenni olyasmibe, amit bármikor elveszíthetek ha kiderül rólam az igazság...
Csak kiszélesedett a vigyorom, mikor észrevettem felugró szemöldökét. Ettől még gyönyörűbb volt, talán azért, mert ezáltal néhány barázda kirajzolódott a homlokán, s ez árulkodott erről a nőről... külsőleg csak egy fiatal nőnek tűnik, de az a kis bőrfelület elárulja azt, mennyit is törte rajtam a kicsiny buksiját. És még így sem jutott el addig, hogy véget vethessen az életemnek. Nagyszerű. Lehetőleg nem is kellene rá okot adnom, vagy lehetőséget. Szerettem az életemet, s szeretem a mai napig, ezt márpedig nem adom fel egy olyan nő miatt, aki az életét miattam éli, s ha meghalok, hát ő is meghal. Minden vágyam teljesíteni egy-egy nő kívánságát, de ezt az egyet nem vagyok hajlandó. - Hinni a templomban kell. Kérlek, most gondolj bele... ha én megpróbálnék oda belépni, minden vízköpő egyszerre kezdene el szirénázni. - nevettem fel, mint valami hörgő denevér. - Nem félsz tőlem, és én sem félek tőled... méghozzá okkal. Egy elrejtett kártyalap mindig van a zsebemben, és tévedsz, ha azt hiszed, hogy hajlandó vagyok előrántani az utolsó perc előtt. Próbálj meg leszámolni velem, rajta! Akár teheted ezt most is, mindenki előtt. - néztem körbe, tekintetem pedig megtelt ravaszsággal. Azzal, amit megszokhatott már tőlem. Ez már nem hatalmi harc. Nem egyszerű... erősebb vagyok nálad, vagy mégsem? - szerep. Ez a való életünk, és nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék elvenni az életét, vagy megakadályozni abban, amit tenni készül ellenem. De egy száz százalékig biztos: nem vagyok hajlandó csak úgy önként, dalolva halálba sétálni. - Már megannyiszor bántam meg dolgokat az életemben. És hiába akarsz megölni, azt még midnig nem bántam meg, hogy megismertelek téged és az átkozott anyádat. Akire.. immáron mondhatom, hogy isten nyugosztalja az elkárhozott lelkét? - jelent meg egy ördögi fintor a képemen, miközben tartottam a szemkontaktust vele. Lényegében itt már nem az a fontos, hogy én mit teszek vaghy ő mit tesz. Az.. hogy mikor váltja fel a szavakat valamilyen cselekedés. A hídon már megkínzott, és képes is rá, ez mindent elárult. - Lám, Dr. Lawrence-hez van szerencsém? - kérdeztem tettetett döbbentséggel és mintha némi tiszteletet mutattam volna felé, de valójában gúny volt mindez. - Tudod, mit tettem én azzal, akiért állítólag a szívem úgy dobog? Megkínoztam. Bezártam. Elválasztottam a családjától... megöltem a meg nem született gyermekét. Ezek után is azt állítod, hogy képes vagyok szeretni? - kérdeztem, és összekoccantak a fogaim. Jó úton halad, kezd felbosszantani. - Te nem vagy gyilkos, én az vagyok. És míg neked nehéz lenne olyat találni, aki nekem bármit is számít... te nem vagy velejéig romlott. Téged bárkivel könnyen zsarolhatnálak. - ejtettem ki könnyedén a szavakat. Nem akartam, mégis megannyira kitárulkoztam neki.
Kiborít a tény, hogy képtelen vagyok végezni vele, pedig tudom, hogy ez lenne a dolgom. Csak le kéne állítanom, kínozni, addig préselni az elméjét, amíg már moccanni sem tud és végül egy egyszerű fa karó... nem lenne ez olyan bonyolult, de mi van akkor, ha ez nem segít rajtam? Mi van akkor, ha így sem szabadulok meg tőle? Mi van akkor, ha így is tovább kell élni az életemet, mert ez az egész kegyetlen varázslat máshogyan működik? Hogyan bírnék el még egy halált, ami a lelkemen szárad vajon? Sejtelmem sincs róla és az a baj, hogy még mindig nem tudom azt sem, hogy egyáltalán képes lennék-e végezni vele. Könnyen benne van a pakliban, hogy nem, hogy... nem tudnék ártani neki és az utolsó pillanatban visszakoznék, és ő már így is láthatóan biztos benne, hogy nem tudok neki ártani, ezt pedig könnyedén kihasználhatja, hogy az idegeimen táncoljon. A szavaira csak a szememet forgatom, mégis mi mást tehetnék? Faképnél kellene hagynom, vagy egy utolsó lehetőséget adni neki, hogy megtegye, amit kérek és akkor békén hagyom, de úgy sem fogja. Semmi oka rá, hogy bármivel is segítsen engem, pedig nem hiszem el, hogy nem élvezné, hogy végez velem. - Tudom, hogy megy ez nálad... és sosem lehet tudni, hogy mikor blöffölsz és pontosan tudod, hogy miért nehéz ez nekem. Ha... megöllek felesleges volt minden, amit tettem, amit a családom áldozott fel érted. - tudja jól, hogy egyáltalán nem könnyű meghoznom egy ilyen döntést, hogy jobban érezném magamat, de mégsem tehetem meg, hogy egyszerűen csak megpróbálok végezni vele, még ha képes vagyok is félretenni azt, amit régen éreztem... mert a fenébe is éreztem valamit iránta, hiába tudom, hogy nem szabadott volna és hiába tudom, hogy a nagymamám iszonyatosan nagyot tévedett és hibázott. Harag kellene... még sokkal több, hogy mindezt el tudjam csak úgy felejteni. - Ne vedd a szádra az anyámat Oliver! Nincs hozzá jogod, túlságosan... semmi vagy hozzá képest! - tudja hogyan kell
magára haragítani engem, mindig is tudta, bár régen nem tette meg, de csak azért, mert akkor nem volt rá oka, mert akkor mást akart, a segítségünket... Hát persze, most már bátran mondhat bármit. - Én bánom, hogy valaha is találkoztam veled... tönkretetted az életemet és még annyival sem vagy képes megszánni, hogy megpróbálj véget vetni neki. - csak mert én kérem, pedig én kérem ezt tőle... és nem értem, hogy miért olyan nehéz ezt megtennie. Nem akarja, hogy zaklassam igaz? Tényleg azt szeretné, hogy megkeserítsem az életét? Vadászokat küldjek a nyakára, hogy kínzó legyen az az öröklét? - Igen kegyetlen vagy és képes vagy rá... kínozni azt, aki fontos neked, akkor miért esik olyan nehezedre végezni velem? - mert ez az, amit nem értek, hogy miért olyan iszonyatosan nehéz ezt megtennie? Egyszerűen csak meg kéne próbálnia. Lehet, hogy úgy sem sikerül, ez sem megoldás. Minden erőmmel azon vagyok, hogy képes legyek elszakítani tőle magamat, de nem tudom, hogyan kellene. Pedig csak ennyi kell és nem több, de lehetetlen feladatnak tűnik. Akkor viszont azért rendesen felszökik a szemöldököm, amikor meghallom a fenyegetést, mert egyértelműen erről van szó, de ezt már én sem tűröm olyan könnyedén. A vállán pihenő kezem kissé erősebb szorításra vált, ezt ő is érezheti és akaratlanul is árad szét a vállától kiindulva a testében a nem túl kellemes fájdalmas érzet. Nem szándékos, mármint... ez most nem irányított, csupán a haragom szüli. - Ne fenyegess senkit, aki fontos nekem! - nem sokan vannak és többségük inkább csak a legjobb esetben is távoli rokon, vagy egy-egy olyan pártfogoltféle, akinek én segítettem, de... akkor sincs joga fenyegetni egyiküket sem. Tudja jól, hogy mivel hozhat ki a sodromból és tudom is, hogy most ez a célja, de mégis képtelen vagyok ezt rezzenéstelenül kezelni.
- Meg kell tanulnod jó játékosnak lenni. Ha te ezzel a lehetőséggel nem élsz, hát... a te problémád. Ennyi az egész. - vontam meg a vállamat, ám még mindig nem voltam hajlandó elengedni. Az egész helyzet kezdett filmbeillővé válni, és meglehetősen tetszett, tekintve, hogy szorosan itt állt előttem, és szinte bármit elkövethettem ellene, megtehettem vele, miközben az ütőkártya ugyanúgy ott van az ő kezében is. Hogy miért is éreztem úgy, hogy nem most fog megölni? Egyszerű önismeret. Remekül lehet blöffölni azzal, hogy mnidenki előtt kivégez, és a beleimmel tapétázza ki a helyiséget, de ő nem ilyen. Sokat néztem ki belőle világ életemben, azt nem, hogy meg is talál. Vagy hogy egy életet szentelt annak, hogy felkutasson. A nyomorúságos élete nyilván már túl nagy terhet jelentett neki, s ezért spékelte meg annyira a kutatást. Vagy éppen ellenkezőleg, már nagyn régóta a nyomomban volt, de ezt úgysem vallaná be soha. Az ő kártyái sem mindig olvashatóak. Ezért is mentem bele már régen ebben a játékba. Igaz, akkoriban nem hittem, hogy ez egy életre szóló lecke lesz. - Ó, mindannyian semmik vagyunk egy olyan valaha élő szenthez képest, mint a drága jó anyád. Csak azt nem értem, ha ennyire különb volt nálam, ennyire magasabb szinten szárnyalt, miért nem maradt ő is életben nagyanyáddal együtt, hogy szépen, hármasban tegyetek el láb alól? Eddig mát nem terjedt el a tudás, csillagom? - kérdeztem, a becéző szót eléggé megnyomva, majd elvigyorodtam. A derekán szorosabban fontam össze karjaimat. Hirtelen támadt az az ötletem, hogy elviszem innét, ez már kezd kiürülni minden létező formában. De a társaságát még élvezném, még ha csak erről is szól. Talán elárulja, hogyan is készül megölni. - Nem bánod annyira. - hajoltam ekkor már a füléhez és bizsergetően suttogtam tovább. - Élvezted, mikor ennyire közel voltam hozzád. A tested pedig nem is tudta volna titkolni, hogy vágysz rá. Ez az emlék sosem fog eltűnni a fejemből, olyan, ami újra és újra visszaköszön. - súgtam ugyanolyan stílusban, továbbra sem engedve egy másodpercre, és a vámpír képességeimnek hála, arra koncentráltam, hogy bevillanjon neki pár kép arórl, hogyan is voltunk mi anno együtt. - Szép idők voltak, nem? - Még szép, hogy megpróbáltam összezavarni. A halálomat nem adom önként. De nem úgy honorálta szavaimat, ahogyan gondoltam. Sejthettem volna, hogy a hidas jelenet után nem fog nekem megkegyelmezni. Szorító keze olyan fájdalmat küldött testem minden pontjára, mintha itt helyben azt akanrá, hogy térdre essek az akarata előtt. - Hm. Ez az a Serah, akire én emlékszem. - mondtam némileg rekedten, majd befejeztem az iménti kis szugerrálást.
- Tudod, hogy nem vagyok olyan, mint te. Sajnos... és egyben nagy szerencsédre nekem még vannak elveim Oliver. - és nem akarom sárba tiporni a családom tetteit azzal, hogy végzek vele. A legrosszabb az egészben, hogy talán nem is lennék rá képes. Ha én nem tudok meghalni, amíg ő életben van, talán ez fordítva is igaz. Talán nem végezhetek vele akkor sem, ha akarok, talán nem csak az elvek és az erkölcs akadályozna meg benne, hanem valami más is. Az a baj, hogy nem tudhatom meg, amíg meg nem próbálom, de ahhoz hogy megpróbáljam át kell lépnem azt az utolsó határvonalat is, vagy... el kell érnem azt, hogy végül elpattanjon bennem az utolsó húr is, ami még megtart a józan gondolkodásnál, bár az is lehet, hogy ezt végül majd ő éri el, ha így folytatja, ki tudja. - A szádra sem vehetnéd őket! - csattanok fel, amire ő csak erősebben fonja össze körülöttem a karjait. Szabadulnom kellene innen és főképp nem engedni neki azt, hogy bármilyen formában is közeledjen hozzám. Nem szabad... nem hallhatja meg, hogy hevesebben ver a szívem, vagy ha mégis a düh, a harag az, amibe minden érzést át kell fordítanom. - Ők mindig is tisztelték az életet, a természetes életet, a természet rendjét. Nem bontották volna meg ilyesmivel. - rázom meg a fejemet. Dehogy tették volna! A nagyanyám varázslata... hiba volt, rendkívül nagy hiba, amit - Ne vedd a szádra az anyámat Oliver! Nincs hozzá jogod, túlságosan... semmi vagy hozzá képest! - tudja hogyan kell
még a mai napig sem tudom, hogyan lehetne végre megoldani. Nekem akart jót, azt hogy végre a mieink közül egy igazán szép életet élhessen végig, boldogan, ami nem adatott meg se neki, sem anyának... senkinek a családból. De helyette én kaptam a legrosszabbat, örök létet olyan valaki miatt, aki kihasznált. Örök szenvedést valakinek az árnyékában, akitől nem tudom, hogyan szabaduljak meg, hogy végre feloldozást nyerjek, hogy a vágyott halált valahogy elérhessem. - Élveztem... igen, akkor, de elérted, hogy az összes hozzád kapcsolódó jó emlékem keserűséggé változzon azon a napon, amikor csak úgy fogtad magad és elmentél... Megmutattad, hogy a bizalmat nem osztogathatjuk csak úgy. Ha így nézem egész jó tanítóm voltál. - harag... az kell építenem abból, amit mutat. A képek, amikkel tudom hogy csak össze akar zavarni. Lehet, hogy régen, amikor könnyedén levett a lábamról nem voltam több, mint egy naiv kislány, egy irányítható kis boszorkány, akivel könnyedén eljátszhatott, akivel elhitethette, hogy akar tőle valamit, valami többet, valami jót, de már nem az vagyok. Felettem is elszállt az idő, annyi mindent láttam és éltem meg, aminek a nagy részét még csak elképzelni sem tudja. Olyasmiken mentem át, hogy már nem ér azzal sokat, ha csak ilyen kis cselekkel, összezavarással próbálkozik. Nem... már nem adom ilyen könnyen magam. - Nem Oliver, ezt a Seraht te még csak hírből sem ismered... az aki régen voltam már rég nincsen. - szavak, hiszen ott van bennem, de neki ezt nem kell tudnia. Nem véletlenül segítettem már sokakon a mai napig is. Nem véletlenül teszek időnként olyanokért, akikért más nem tenne, mert még bennem van a jó, de az elmém már nem olyan, mint volt. Hétszáz év mégis csak nyomot hagy rajtam, mint ahogyan bárkin tenné. - A trükkök már nem válnak be... elérem, hogy végezni akarj velem... megmondtam neked! - engedek a vállának szorításán, legalább egy rövid időre, de legalább érezheti, hogy tudok már olyasmit, amiről neki nem sok sejtése van, ami erősebb annál, mint amit eddig csak gondolni vélt rólam. Naiv ha azt hiszi, hogy egy kis trükközés, vagy fenyegetés elég lesz ellenem, már nem így mennek a dolgok.
A család szent. Mondják ezt sokan. Számomra sosem jelentett semmit, tekintve, hogy anyámra még csak nem is emlékszem, apám pedig sosem vett engem komolyna, miután az új földre érkezvén rám hárult a nagy feladat,. Eltartani őt, mellette saját magamat. Megbolondult élete végére, s könnyebb is volt nélküle, miután meghalt, mintsem azon törni magam még gyermeteg lelkiismerettel, hogy vajon mi lesz vele, ha sokáig marad még életben, ki fog róla gondoskodni, ha engem baj ér. Erről gondoskodott az idő, megoldotta ezt az amúgy problémának nevezhető tényezőt. Arra akkoriban még nem gondoltam, hogy a legjobb barátomból és annak családjából lesz az eredeti család, majd elsők között engem tesz halhatatlanná. Én pedig megtettem ezt Tatiával, ezt már bosszúként téve, hisz vágytam rá, mégis azt a két Mikaelsont bolondította... Nem tiszteltem én senkit sem. Kérésre pedig főleg nem. Az anyját meg pláne hogy nem! Nem véletlenül tartunk most itt. Ha ők nincsenek, Serahnak sosem jut eszébe halhatatlannak maradni, és engem kutatni, mint valami lelencet, aki megszökött a dologházból. Mondhatni, megpecsételték a sorsomat, legalábbis ők ezt gondolják. - És azt hiszed, már eleget éltél? - kérdeztem hirtelen, mint valami idióta. Sejtésem sincs nekem sem, honnan jött a családi témából ez az egész. Talán amiatt, mert nem tudtam, mi értelme volt összekötni az életét az enyémmel. Egyáltalán így tervezték-e az egészet, vagy ez csak egy mellékhatás? Éreztem minden mozdulatán, pillantásán, hogy a szavai komolyak. Erősebb, határozottabb, mint egykoron volt. És nem fog leállni, míg el nem éri azt, amit akar. - Tudod mit? Nem tudsz annyira felbosszantani, hogy bántsalak. - vigyorodtam el, és hiába fájt még mindig az, amit okozott.. próbáltam urrá lenni arcom rándulásain. Nem megadni neki az örömet, hogy lássa, szenvedek. - És ha nem hagysz fel a pitiáner trükkjeiddel, gondoskodom róla, hogy egy föld alatti barlangban rohadj halálod napjáig. Vagyis.. addig, míg engem itt kinn valaki el nem intéz. - vontam egyet a vállamon, ekkor ismét nyilallt valami, emiatt el kellett engednem a derekát, és megköszörültem a torkomat. Valószínűleg csak a vámpírlét miatt nem izzadtam bele a fájdalomba.
Volt idő, amikor még elgondolkodtam rajta, hogy vajon Oliver miért is olyan, amilyen. Senki sem születik rossznak, mindenki az őt ért behatások miatt változik meg, ahogyan ez rá is igaz. Nem számít neki a család, nem számít neki igazából semmi sem. Arra már rájöttem, hogy ez a miatt lehet így, mert nincs is családja, akihez kötődhetne, sőt talán soha nem is volt. Egy ideig még képes is voltam rá, hogy azzal nyugtassam magamat nem szándékosan viselkedik így, mások hibája, de egy idő után már nem menthetsz fel valakit a bűnei alól csak azzal, hogy másokra hárítod a felelősséget. Már nem tudok így gondolni rá, azok után, amiket láttam, hogy tett és ahogyan minket is átvert és kihasznált. Nem azt mondom, hogy ő a kivétel, talán eleve rossznak született, de hogy már megváltozni képtelen az is biztos. Túlságosan régóta él már így és én épp e miatt félek tőle, hogy kifacsar ez a világ, ez az élet és én is idővel olyanná válok, mint amilyen ő is. Lelketlen szörnyeteggé, aki nem törődik senkivel és semmivel. Előtte akarok porrá válni, mielőtt ez bekövetkezne. Így is van már a rovásomon, rossz döntések, hibás lépések, amik szétszabdalják a lelkemet. A kérdése viszont meglep, bár valahol úgy hiszem már igazából egyértelműnek tűnhet a válasz, főleg azok után, amiket az újra találkozásunk óta mondtam neki. - Eleget? Túl sokat Oliver... túl sokat! - és már sok nekem. Nem akarom tovább folytatni, csak nem tudom, hogyan állíthatnám le ezt az egészet. El kellene szakadnom tőle, de még úgy sem tudtam megoldani, hogy erős boszorkány vagyok, még sem tudtam tenni semmit sem az ellen, ami történik velem. Nem tud megölni senki sem és én
sem tudok véget vetni a saját életemnek és csak idő kérdése, amíg nem akarok majd vele végezni, csak hogy ennek végre vége legyen. - Azt hiszed Oliver, hogy fenyegethetsz engem? Szerinted be tudnál zárni úgy, hogy ne szabaduljak ki? Szerinted nincs elég erőm hozzá? Már nem az a naiv kislány vagyok, ha akarom a fejedre omlasztom ezt az egész kócerájt! - érezheti, hogy nem üres fenyegetés, hogy jóval nagyobb az erőm, mint régen volt. Megpróbálhat bevetni mindenféle trükköket, de egyáltalán nem biztos, hogy túl sok mindent elérne velük és még most is azt hiszi, hogy elég, ha csak megfélemlíteni próbál. Ha le is állok egy időre, változtam, az elmém sem a régi már, az idő múlása szép lassan emészt fel, ki tudja, hogy hová jutnék évek múlva, és akkor már talán semmi sem számítana nekem. Néha már most is úgy érzem, hogy erről van szó, hogy néha nem az néz vissza a tükörből, akinek ott kellene lennie. Végül csak kiszakítom magamat a karjai közül, és hátrébb lépek. - Neked is jobb lenne, ha nem élnék, rosszabb, ha örök ellenség leszek számodra. Döntsd el mihamarabb, hogy mit akarsz. - szokták mondani, hogy egy bosszúszomjas nőnél nincs veszélyesebb, főleg egy csalódott bosszúszomjas nőnél. Voltam én az egykoron, aki szebbé, édesebbé tette a napjait, de lehetek az élő és lélegző rémálma is, ha arra vágyik. Ha nem tartóztat, vagy jön utánam, akkor távozóra fogom. El sem szabadott volna jönnöm ide, ez már nem is kérdés.
- Kinek mennyi a tú sok? -kérdeztem költőien. Akkor sem mondtam volna le az életről, ha maga az úristen jön el ide, és felszólít arra, hogy ne mondjak ellent ennek a nőnek, hagyjam, hogy leigázzon a trónomról, arról a helyről, ahová évszázadokig tőrtem utat magamnak. Ezt pedig egyetlen nőért sem tenném meg, akkor sem, ha gyengéd érzések fűznének hozzá. Meg is tanulhatták már a nők az életemben, hogy milyen vagyok. Kegyetlen, még azokkal is, akik iránt a szeretet legapróbb szikráját érzem. Egyesekben mély nyomot hagytam, a szerelmemért cserébe gyűlöletettel fizetett, de valószínűleg ő úgy ítélte, hogy meg is érdemlem ezt a fajta ítéletet. És a világ minden bírósága neki adott volna igazat. Az én szerelmem öl, és ezen nem volt mit szépíteni. Nem kellett a szomszédba mennem ahhoz, hogy mára összerezzenjen az, aki meghallotta a nevemet, és erre felettébb büszke is voltam világ életemben. Miért kellett volna szégyellnem azt, aki vagyok? És ha szégyellném is, nem egy Serah-hoz hasonló nő fogja előhozni belőlem a bűntudatot. Volt benne valami viszont, ami a mai napig képes volt lenyűgözni, az pedig az az erő, aminek tulajdonában állt. A szavainak súlya, amivel dobálózott. Egy pillanatra még el is hittem, hogy egyetlen csettintésébe kerülne, hogy mindez a fejünkre omoljon, hisz ő meg akar halni, és magával akar vinni engem is. Rájöttem, hogy nem feltétlenül kell nekem csapdába sétálnom ahhoz, hogy lehetőséget találjon az elpusztításomra, ám nem néztem ki belőle a kicsinyes bosszúkat, és eszetlen próbálkozásokat, hisz egyszer sem hibázhatna. - Csak van valami, ami nem változott, drágám. Amíg én könnyű szerrel kivégeznék itt mindenkit, te ezt sosem tennéd. Hát még hogy a fejükre rántsd a plafont... - sóhajtottam fel a szememet forgatva, valószínűleg nem is sejtette, hogy min gondolkodtam el az imént. A lehetőség legapróbb részét sem adhatom meg neki a jövőben. Még egyszer kihúztam magam, majd odahajoltam hozzá, és a fogaim szinte összekoccantak, de ez lehetett még az iménti fájdalom utórengése is. - Téged akarlak. Holtan látni. Végignéni az élettelen tetemeden. De úgy, hogy én még élek. Ez jelenleg a legnagyobb vágyam. - jelentettem ki eltökélten, a tekintetemben gyilkos vágy gyúlt, hogy itt helyben a nyakát tekerjem ki, de csak hátraléptem, megköszörültem a torkom.- Hamarosan. - Majd hátat fordítottam neki. Az itteni tiszteletköröm végetért.
Kezdőlap
bocsi a késésért 
• 
•