Tagadás

Nem akarok többé hegedűt fogni. Gyűlölöm! Miért kell játszanom előttük? Sosem tesznek mást, mint bántanak. Soha nem tetszik nekik a játékom. Nagyanya mindig dacos szigorral húz rá a fenekemre, hogy kifejezze nem tetszését, nagyapa pedig nem érti miért nem lehetek olyan, mint a bátyám, miért nem választok magamnak valami sportot én is. Menjek el táncolni, a kisasszonyok táncolnak. Nem akarok táncolni. Nem fogok, gyűlölök táncolni. Hegedülni akarok de azt meg nem nekik. Anya szereti amikor játszom. Azt mondja, öröm a szívének a zene amit adni tudok. Aztán mikor nagyanya eltöri a karomat a nyári szünet forró hőségében a vidéki kis ház hátsó kertjének szőlőfürtjei között, hiába mondom, hogy nem estem le a mászókáról. Hiába tagadom nagyanyám szavait. Az orvos persze gyors ítéletet mond, nincs több hegedű, nagyapa pedig bőszen bátorít a táncra, amit gyűlölök.

Düh

A neve Jaylinn. Most már nem én futok vele hanem ő. Én már nem kapok helyet az ágyában, amikor villámlik. Magamra hagyott miatta. Persze, nem okolhatom, hiszen miért is ne szerethetne és Jaylinn is kedves teremtés, jólelkű fiatal lány. Sokkal szebb mint én, ott gömbölyödik ahol kell. Ő pedig szereti őt. Nem jár el már az előadásaimra és kevesebb időt töltünk azzal, hogy egymást tetőtől talpig belisztezzük.

Alkudozás

A balerinák cipőjét viselem. Érzem magamon a tekinteteket. Égve figyelik minden rezdülésem abban a reményben, hogy egyetlen lélegzetnyi hiba mocskolja be a szép új cipőket. Minden mozdulat tökéletes. Meghajlítanak a karok, feldobnak, elkapnak, ölelnek, forgatnak és én rezdülök, levegőért kapok, emelem a lábam, szállnak a karok, meghajlok, fent vagyok, lent vagyok, forró test nyomódik az enyémnek, törékeny vagyok, lélegzet fogó pillangó vagyok. Elnyíló ajkak vagyok, taps vagyok.
Ágyba hulló elfáradt kismadár. Reggel korai ébresztés, segítség kell a pékségben. Martin már lent vár mire elkészülök. Martin a barátom. Nem művész lélek. A bátyámra hasonlít. A bátyám viszont nem így érint meg és nem ilyen csókkal kenyerez le egy vita után.
A születésnapi parti izgatottsága egész nap ural engem. Martin az ujjainkat egybe fonja, megcsókol… kacagásom betölti a teret. Aprót kortyolok. Várom anyáékat. Ma végre elérkezett az idő. Ma végre ledobhatom a balett cipőt ha választok mást helyette. Ma végre megszületik egy olyan alku amire egy törött hegedűs keze nyomhat pecsétet…
A hívás a semmiből érkezik. Rázom a fejem, könnyezek. Hányingerem lesz. Alig bírom elmondani mi történt s máris összeomlok. Martin eltűnik. Nem marad más, mint Lu.

Depresszió

Az üvegpohár, az a szép, kristálymetszésű és egyedi darab szilánkjaira szakad. Nézem a földön az összetört darabokat abban a reményben, hogy újra összeállnak… hogy minden darab tökéletes precizitással illeszkedik össze de nem történik semmi. Könnyek törnek elő először akaratos némán majd torz zokogásra kényszerítenek. Az ablakban hervadó virágot figyelem. Gyönyörű vöröse kifakult, méregzöldjéből kilopta a mérget a föld melyben gyökerei pihennek. Anya ültette. Anya meghalt. A virág is. A rántotta pedig odaégett. A tej a pulton maradt. Ma már századjára mosom el ugyan azt a bögrét.
Egy férfi üvölt velem. A pékséget átjárja a csodálatos bagett és frissen főzött kávé illata én mégis émelygek. Nyál csorog szájából úgy üvölt. Bűzös lehelete lelkemig hatol és ott indul el a rothadás mocskos útján. Érzem amint a bátyám finoman megragadja a könyököm és kiemel a káoszból amit a figyelmetlenségem okozott csak most nem  a kristálymetszés gurult szerteszét hanem a morzsa.
Vállam az övének döntöm. Fejem hátrabicsaklik. Tekintetem a filmen pihentetem. Újabb könnyek bukkannak elő azzal az ijesztően néma könnyedséggel, ami csak akkor tör elő az emberből ha szavakkal már nem tudja ismertetni fájdalmát. Csendesen sírok, még csak nem is szipogok fel. Érzem, hogy vad súllyal húzza a bánat a tekintetem. Végül már csak mellkasának ütemes emelkedése és süllyedése marad és ujjai a tincseimben én pedig csak néma könnyekkel engedem, hogy elraboljon magával a fáradtság álom manója.

Elfogadás

Az áll a post iten amit a hűtőre tűztem, hogy hétre itthon vagyok. Kések öt percet. Bocsánatkérően somfordálok mellé és kezemben egy üveggel a kedvenc borából igyekszem megmutatni megbánásomat a késésért. Leteszem az üveget, átölelem a nyakánál fogva, hosszan, apró csókkal illetve a homlokát. Szorosan összepréselem testünket. Érzem lüktető szívét, most is érzem. Ő a testvérem és én feltétel nélkül szeretem, nem érdekel, mi is ő éppen, miképp sebez meg ha úgy tetszik neki.
Ez nem az egy évvel ezelőtti kanapé ahol könnyekben úszó tekintettel hajtottam a fejemet a mellkasára. Ez egy új kanapé. Színe még élénkek és a lány is és a fiú is újak rajta. A kifakult, elhervadó virág új talajba ereszthette gyökereit. Élénkebb vagyok. Mosolygok. Nevetek. Élek. A fiú pedig… egy új világban szülte meg önmagát, ledobva a bánat kísértő árnyékát magáról. Vámpírrá vált. S most már én is elfogadtam mi is ő. Nincs olyan dolog amit ne tennék meg érte.