a felszín alatt » Bosszantóan halvérű hólyag tud lenni néha. Nehezen törhető, akárcsak a nedves nád, ami az erőkifejtés hatására minduntalan vigyorogva hajlik a törekvő idegeit pedzegetve kitartásával. Nem az a behódoló típus, végletekig ragaszkodik életének irányításához… a maga ura, aki azt vallja mindenki sepergessen a saját háza környékén ahelyett, hogy kéretlen tanácsokkal látja el. Szeretett húgától is nehezen viseli a jó szándékkal tett javaslatokat, egy idegen fia-borjának szószaporításától, pedig egy idő után egyenest viszketni kezd tenyere. Hallgatja… ahogyan hosszan el képes hallgatni a lélekből kikívánkozó szemetet is és hozzáértőn bólogat mellé, mint egy friss végzettségű pszichológus, akinek betegével kell foglalkoznia. Aktuális hangulatától függ, hogy egy csípősebb megjegyzést közbeszúr-e vagy nemtörődöm stílusban kaffant hozzá egy kommentárt, mégse nézzék kukának, hiába is áll fenn az érdeklődés hiánya. Egyszerűen nem szokott magában affinitást érezni a jópofizásra, miközben halálra untatják. Éppen ezért nem ritka jelenség, hogy cinikussá válik és viszontválaszként szórja igéjét az elhallgattatás reményében – máskülönben továbbáll, nem szívesen fecsérli idejét. Sodrából mégis könnyű kihozni, ha tudja milyen módszerhez folyamodjon az illető… nem sok mindentől lesz zabos, de mint mindenkinél: nála is akadnak olyan témák, amiket nem érdemes pedzegetni.
Carpe diem módon veti bele magát az élvezetek habzsolásába, nem szereti elszalasztani a lehetőségeket, legyen szó akár egy jól fizető alkalmi munkáról vagy egy egyéjszakás numeráról. Egyszer él, így nem ragad le a semmit tevésnél és ez alól csak a fáradtság ad kibúvót a számára. Rendszerint mindig akad valami programja vagy terve arra az esetre, ha mégse és mindennek tetejébe Karina se érne rá. Egy mozi, egy kis football, sörözgetés, meccsnézés valamelyik havernál mindig belefér napjába. Szociális alkat, mégha az utóbbi időben végbemenő változások fölényeskedőbbé is avanzsálták. A jóízű csipkelődések, szórakoztatás okán évődő diskurzusok helyét más szokások vették át... ami persze nem jelenti azt, hogy megfeledkezett róluk, csupán háttérbe szorultak amiért az új ízek megrészegítették. Az újkeletű felszín közelében ott lappang a csibész éne, minden rémes tulajdonságával együtt, amelyekkel a falat tudja kapartatni testvérével és egy laza mosollyal kérni pillanatokkal később a bocsánatát. Ott van az örökvidám lókötő és előfordul, hogy egészen előtérbe is kerül.
Szálkás izmok tapadnak a 186 centiméter magas csontvázra. Alkata alapján már sokszor saccolták úszónak. A szélesebb vállak és a keskeny csípő bizony megtévesztő hatással van az emberek többségére az első benyomás pillanatában. A kék szemek és az élesebb metszésű állkapocs kifejezetten sármossá varázsolják fizimiskáját, nem beszélve a másnapos borostáról, amit gyakran hagy meg. Pimasz kölyökképének tapasztalatot kölcsönöz, árnyalatnyi komolysággal spékelve meg az összhatást. Öltözékét tekintve lezserség jellemzi, ahogy a kapucnis pulóvert és a bőrkabátot párosítja vagy a farmert és az egyszerű tornacipőt… de ahogy minden reggel felkél, úgy változik viselete is. Adott hangulatához mérten fedheti vállát ing vagy vékony anyagú póló. Pasztell, fekete vagy élénkebb színek – megfordul valamennyi gardróbjában, akárcsak a nyomtatott mintás változatok is a szürkébb hétköznapokra. Nem szeret igazán kiöltözni, mintha épp bálba készülne, de azért ügyel külsejére. Meglehet szemernyi hiúságból…
Egyetlen ékszert hord, ami nem más, mint egy nyaklánc. Barna bőrláncán egy fog lóg, hogy cápa-e vagy miféle élőlényé, arról tulajdonosát kérdezd...
user információk » Just an another me...
| életem lapjai »
…mire fölriadok, semmi sem marad abból, amit álmodtam. Semmi. Se egy kép, se egy szó. Csak a fullasztó markolás a torkomban, a hideglelős köd a bőrömön, a tehetetlenség merevgörcse a nyakamban is, a két karomban is, a két lábamban is, mintha kábítószertől paralizálódott volna valami váztalan, mozgásképtelen rongycsomóvá az egész testem.
Ismét ott találtam magam a kezdetek kezdetén.
Bevillant egy kép Rotterdamról, orromba kúszott a kórházi klórszag és éreztem anyám védelmező karjainak melegét, biztos tartását, miközben a következő filmkockán már beül a kocsiba, velem az ölében, hogy hazamehessünk. Vissza Amszterdamba.
A széles utcát a keskeny vízpást választotta ketté, egy-egy sétáló részre jobb és bal oldalon is. Biciklivel is el lehetett férni mindkét oldalon, ha nem ment fel a patkára az illető. Az egyirányú útszakasz mellett ott parkoltak az autók, csak kis számban a kevés és amúgy is szűkös helyekre való tekintettel. Egy tégla burkolatú ház előtt állt meg az autónk, apámtól elhangzott az „otthon vagyunk” kifejezés és hátranézett, majd elmosolyodott. Péksütemény illata csapott meg, ahogy kiszálltunk és megálltunk a két szintes épülettel szemezve – a miénkkel. Odalent égtek a lámpák az üzlethelyiségben és ahogy a vendégek ki-bejártak halk csengettyűszó keltette fel az érdeklődésemet. Talán ez a legrégebbi emlékem… vagy csak egy hézagkitöltő, amit az elmém kreált, lényegtelen. Kedves kép számomra…
…kellemes idők, gyerekkacaj, friss kenyér, rengeteg játék, amiből Amstelt lehetne rekeszteni… fotók, családi találkozók, nagyapám pipája, nagymamám isteni stroppwaffelje, kismotor, majd az első bicikli és egy gólya hozta kishúg, akinek sután azt se tudtam hol az eleje és a vége.
Sorra peregtek le előttem a gondtalan gyermekkor képei és szinte mindegyiken a család látható. Születésnapi torták elfújása, a tesóm hajának kedvtelt cibálása pusztán szeretetből… amikor apám a nyakába vett vagy Karina az ő vállára fektetve kalimpált azt sikongatva, hogy tegye le. Nem lehet okom panaszra, minden percét élveztem, még azt is, mikor az egyik családi kirándulás alkalmával bosszúból belökött drága testvérhúgom az általa kinézett pocsolyába. Egyik hülyeségünket se kívánnám meg nem történtnek, hisz kis híján kivétel nélkül vidám mosoly terpeszkedett az arcomon.
…futóversenyek, érmek, iskolai programok, füzetek, tollak, firkák a lapszélen, szamárfül, kopott padok, füvesített futballpálya, csínytevések, rövid kórházi látogatások vezetnek át a gimnáziumi (VWO) éveimbe.
A nyíló kasszazár hangja és a vendégfogadó csengőszó vezet be az újabb fejezetbe, Karina hátulról érkezik egy bélelt kosárral, amiben a frissen sült cipók pihennek. A szüleink körülöttünk sündörögnek, figyelik ténykedésünket, de öltözékük folyton változik… mintha másodpercről másodpercre telnének a napok, a kép azonban változatlan maradna. Sokszor segítettünk a családi vállalkozásban, suli után rendszerint itt kötöttünk ki mindig. Csak előbb mindig ledobtuk a táskánkat, ne legyenek láb alatt a pultnál vagy az egyik szekrény aljnál, amit ki tudja mikor kell kinyitni egy zsáknyi cukorért az újabb adaghoz. Lisztes arcok, mosoly az elégedett vásárlók arcán, gazdát cserélő pénz, kíváncsiságtól csillogó kölyökszemek és szarkalábtól díszes kísérőik duója és egy nyolcas…
Nyolc, mint az átlagom a gimiben, ami többször közelítette meg a felső határértéket, mint az alsót. Villódzó képek sokasága a kikapott dolgozatokról, az osztályomról, az első komoly balesetemről a begipszelt bal lábammal, végül világosabb, szembetűnően fehér hátterű, szakadozó filmszalag az első elveszésről a rózsaszín ködben. Halványan körvonalazódnak a lány körvonalai, de pillanatok múltán beleolvad a mindent elnyelő sötétségbe. Újfent felbukkan a gipsz, ugyanazon a lábamon látható. Az orvosok szerint nem futhatok tovább versenyszerűen, tizenhét évesen búcsút mondhatok a karrieremnek. Tanácsolják keressek más, kíméletesebb elfoglaltságot magamnak, de én az adott pillanatban csak a fejem tudtam fogni, mert éreztem egyre súlyosabbá válik, akárha ólomból lenne. Hidegzuhanyként ért a hír.
…mankók, mozgás rehabilitációs órák, úszóleckék a közeli uszodában, töretlenül reménykedve, hogy a kuruzslók csak hetet havat hordtak össze. Megingathatatlan volt hitem, mi szerint teljesen felépülök és folytathatom a futást, de az évekkel későbbi képeken is csak kocogok, a pulóver kapucniját egészen felhúzva fejem búbjára, fülemben, pedig fülhallgatóból szól az ütemes zene.
A hivatalos nagy beb_szás napjának töredékei kifejezetten homályosan sorakoznak fel egymás mögé. Elmosódottak, rengeteg időkihagyás van két jelenet között… míg az egyik percben a poharunkat emeljük, a következőben már valakit fel kell kaparni a földről, a sarokban gyomorürítés folyamata zajlik. Egy biztos pont azonban akad, ismét egy lány… nem, nem a húgom. Jaylinn. A fejfájdító másnapon is átsegített, később is számíthattam rá, még hosszú időkön át…
…egyetemi lap, cél: környezetmérnök…
…másodéves fejjel nézek a tükörbe fogmosás közben, miközben vállamat puha kéz érinti és jelzi, hogy igyekezzek. Később a hátsó kertben csatlakozom hozzá, homlokára csókot nyomok és átkarolom a derekát a születésnaposnak. Az előkészületek javában zajlanak, pár óra múlva érkeznek a meghívottak. A vendéglista elején szerepel a családom is, őket követik Jaylinn barátai. Jól kezdődött a nap, a kerti party is. Színes lampionok, grillsütő, hosszú asztal fehér abrosszal letakarva, külön egy az ajándékoknak és kettő kerek a résztvevőknek, legyen hova leülniük az árva hintaszéken kívül.
Az óra este nyolc körül járt. Nyugtalanul húztam össze szemöldököm, ahogy ránéztem és közben Karina beszélt hozzám… elképzelésem sem volt ekkor még felőle miért késnek a szüleink, egy körülbelüli hét volt megbeszélve érkezésnek. Félrevonultam telefonálni, de a vonal süket volt. A házig nem hallatszódott el a szirénák hangja, most mégis minduntalan visszhangzott fejemben a megszokott jelzés és hirtelen felgyorsultak az események. Telefonhívása érkezik a húgomnak, de visszajőve nem jut szóhoz, az arca falfehér, némán hullajtja könnyeit, teljesen le van dermedve, mi több, letaglózódva… Számunkra véget ért az ünneplés.
A tegnap éjszaka félhomálya dereng fel. A leomlott hídtól nem messze támaszkodok alkarjaimon a folyó menti korlátok egyikén, tekintetemet az újjáépített nyúlványra szegezem és megpróbálom realizálni annak a bizonyos napnak az eseményeit. Ismét. Gyorsan pergetett lapok módjára rohan minden… az egyik másodpercben még felhajt a mélybordó autó, a következőben már leomlott a híd, csak a motorház teteje látható a víztükör felett. A buborékok egymást félretolva csörtetnek felfelé, de senki nem bukkan fel levegőért kívánkozva. Újra és újraismétlődik az elmeszüleményem, mintha csak beakadt volna a bakelitlemez. Ragadós letargia tapadt ránk, felocsúdni sem volt időnk… nagyszüleink közreműködésének hála az üzlet terhe nem zúdult ránk a tanulmányok folytatása mellett, de éreztük. Csak a hozzánk közelállók számára volt látható a borúlátó holló, mely hónapokon át ücsörgött vállunkon. Vigyorogtam, löktem az érdeklődő kérdéseket, tereltem a témát, ha visszafelé kanyarították a beszélgetés fonalát és rám került a sor. „Hagyjuk!”
…tankönyvek búvása, munkavállalás a pékségben, mérsékelt futás, főzés, Karina, Jaylinn, féktelen dorbézolások. Beletemetkeztem fűbe fába, túlterheltem magam, hogy a sajgó izmok, az éles nyilallás a bal térdembe kizökkentsen az értelmetlen gondolkodásból. Előttem volt a papír, kezemben a toll, ami már kékre fogta a fehér rostokat és csak tovább kellett volna lendítenem a végét, hogy megszülessen az aláírás a szemeszter halasztáshoz. Majd újabb kép villan be a halálukat követő hétről. Üvegszilánkok hangos csörömpölése a kőpadlón, halk puffanás, nyöszörgés hangjai, melyek sírásba torkollottak át… a folyosó végén a testvérem állt némán, éppoly összetörten, mint a leejtett pohár. Váltás. Figyelmetlenül odaégeti a rántottát. Szétszórtan összekeveri a sót a cukorral. Kinn felejti a tejet a konyhapulton. Nem pakol el maga után, de napjában többször mosogat. Véletlenül többet ad vissza a vásárlóknak, mint amennyi jár. Elszontyolodott kislányként dönti enyémnek a vállát filmezés közben.
Egy évvel később. (2009)
…szemeibe visszatért az élet, célt tűzött ki maga elé – post-it formájában a hűtőajtóra, továbbra is segíti a családi vállalkozást. Mondhatni megáll a két lábán, már mosolyog. S én? Megvagyok. Ez a legjobb szó rá. Nem beszélek a múltról, megrántom a vállam, ha szóba hozzák és odatolom eléjük ezüsttálcán az egyik klisés füllentést, borítékolva mellé jókívánságaimat, tanácsaimat. Pont úgy éreztem magam, mintha egy libikóka közepén állnék és kínosan kellene ügyelnem az egyensúly megtartására, különben egy sötétvermű szakadékba zuhanok.
Tovább futottam. Egyedül az út kontúrvonalai voltak élesek, minden más, az emberek is, lényegtelen festékfoltok voltak… szaporábban vettem a levegőket, lelöktem a fejemről a kapucnit és kénytelen voltam megállni, amint megéreztem a térdem. Balomat rátettem, hogy finom mozgatással enyhítsem a kellemetlen érzetet, míg a másik kezemmel a combomra támaszkodtam és fehér ködpamacsokat leheltem magam elé a késő őszi napon, fájdalomtól és üres dühtől eltorzult arccal. Nagyot fújtattam és visszaegyenesedve folytattam a futást, melyet már kocogásnak volna illő nevezni. Hazafele az egyik saroknál befordulva csak azt veszem észre, hogy valaki nekem jött… mindketten a földön vagyunk, ő elhasalva, én a farcsontomat mocskosul beütve ülök a fogamat szívva. Az első „találkozásom” pillanatai Esmeé-vel.
…a kezét nyújtja, mosolyog, elnézést kér. A rövid snittek, pedig új alkalmakat mutatnak be. Már nem egymásnak… egymás mellett haladunk a folyó mentén. Furcsa nyomás nehezedett a torkomra – a fojtogató gyanakvás. Véletlen felbukkanások, beszélgetések kezdeményezett annak ellenére, hogy szóltam neki Jay-ről. Ütemes kopogása a cipősarkaknak, szitálása az esőnek, klaffogás, gyöngyöző kacaj, biciklicsengő, aszfaltról felfröccsenő víz, pihegés a park egyik szaletlijében. Sose esik szó az egyetemről, a családi háttérről, ki honnan jött, mióta él itt, mik a céljai, semmi igazán személyes, mégis egy-egy elejtett frázisából arra engednék következtetni – ténylegesen ismer… Fényképezőt hoz magával, vakuvillanások sora, régi képek bemutatója, különféle városoké első sorban – világutazó. A pékség reklámjához felkérjük Karinával készítsen fotókat, előszeretettel vállalja el és igazán profi, ízléses munkát végez. Megnő a forgalom, egyre többször szólal meg a csengő és ő is egyre többet jár be hozzánk. Minden a legnagyobb rendben, csak barát, a húgomé, később Jaylinné is.
…a kezét nyújtja, mosolyog, elnézést kér. A rövid snittek, pedig új alkalmakat mutatnak be. Már nem egymásnak… egymás mellett haladunk a folyó mentén. Furcsa nyomás nehezedett a torkomra – a fojtogató gyanakvás. Véletlen felbukkanások, beszélgetések kezdeményezett annak ellenére, hogy szóltam neki Jay-ről. Ütemes kopogása a cipősarkaknak, szitálása az esőnek, klaffogás, gyöngyöző kacaj, biciklicsengő, aszfaltról felfröccsenő víz, pihegés a park egyik szaletlijében. Sose esik szó az egyetemről, a családi háttérről, ki honnan jött, mióta él itt, mik a céljai, semmi igazán személyes, mégis egy-egy elejtett frázisából arra engednék következtetni – ténylegesen ismer… Fényképezőt hoz magával, vakuvillanások sora, régi képek bemutatója, különféle városoké első sorban – világutazó. A pékség reklámjához felkérjük Karinával készítsen fotókat, előszeretettel vállalja el és igazán profi, ízléses munkát végez. Megnő a forgalom, egyre többször szólal meg a csengő és ő is egyre többet jár be hozzánk. Minden a legnagyobb rendben, csak barát, a húgomé, később Jaylinné is.
Bevágások tesóm érettségi ballagásról, a diplomaosztómról, ahol Esm is jelen volt a család mellett foglalva helyet… Abban az évben teljes állást vállaltam az üzletben, míg a szakmámban nem tudok elhelyezkedik. Az egyik februári napon 2011-ben már közeledett a záróra, csak pár perc volt hátra és nem tartózkodott vendég a helyiségben, odakint az utca is elcsendesedett. Épp megfordítottam a táblát, nyúltam a zsebembe a kulcsért, amikor egyszer csak megjelent az üvegajtó előtt a fotóművész kisasszony. Természetesen beengedtem. A beszélgetés hangjai megszűntek, a homlokomat ráncoltam a feltett ajánlaton és legyintve fordítottam hátat neki – tipikus mozdulattal: „neked elment az eszed!”. Egy kosárba összegyűjtöttem a megmaradt süteményeket, pakoltam neki is félre, de visszatekintve a vállam felett, a pult üvegén át nem leltem. Felállva, pedig… elkerekedett a szemem.
válasz sms-ek hetekkel később;
„elfelejtettem, bocs, majd máskor bepótoljuk!”
„nem jó az időpont,
át kell vennem a szállítmányt, összeírni a kiadásokat…”
„talán… Karinától függ”
„Jaylinn-nél vagyok”
Nemlegesen megcsóválom a fejem, amikor bejön hozzánk kenyeret venni és megkérdezi műszak után beszélhetünk-e – programom van, fáradt vagyok, satöbbi látványos terelés és egyértelmű jelzés, hogy hanyagoljon.
Május… mintha csak megismétlődne az az este. Az utolsó pillanatban esik be, szám elhúzva eresztem beljebb, de csak fél füllel hallgatom, mit mond és alig-válaszokkal reflektálok. Hátra menve követ, hátra nézek ilyképp meglepetésként ér az előttem termése – kis híján eldobom a kezemben lévő papírlistát. A lábam felé kap, hogy megállítson, a következő másodpercben, pedig elesek, felnyalom a csempét a félhomályban. Kezeimmel tompítom a megérkezést, elégedetlen morgással fordulok a hátamra, hogy megrázva a bal csuklóm várjak egy fél pillanatot, mielőtt felkelek – rosszabbul sikerült a földet érés, főként a térdem számára. Az alkarjaimra támaszkodtam, amikor hirtelen magamon éreztem a súlyát és kezével jelezte, hogy feküdjek vissza, de az abszurd kérvény a helyzetét tekintve csak felbosszantott, félrelöktem. Jó döntés volt-e annak fényében, hogy koránt sem emberi tekintettel nézett rám…? Szokatlan, bosszantó, csodálkozást előidéző volt. Beadtam a derekam, hogy meséljen, amikor következőleg a földre teremtett. Előretekerődött filmként, szaggatottan folytatódott a történet, egy újabb előreugrással az időben.
Új esélyt kapott, újból együtt futottunk, többekkel mentünk moziba… nem került minden vissza a régi kerék vágás, de egy ilyen nyomaték mellett ez nem is volna lehetséges. Elalvás előtt odamentem az ablakhoz, hogy kinyissam, amikor a váratlan rákérdezés ért J-től. Az első igazi vitánk, akkor kerekedett ki… mint kiderült mindvégig enyhe féltékenység mardosta, megkönnyebbült, amikor eltávolodtam Esmeé-től, annak ellenére, hogy megijedt vajon miért. A magyarázat sután előadottá vált, ő sértetté, végül az éjszaka közepén taxival hazament.
…bocsánatkérő üzenetek, virág, ablakának apró kövekkel dobálása, levél a küszöbön, kisebb viták sokasága – emlékeztetett egy nem is oly` régen történt esetre… Bizonytalanabb, haragosabb pillanatban szegődött mellém a konfliktusunk tárgya, elém tárta ajánlatát, amit egyszer már megtett. Ugyanazt a lemondó legyintést kapta, de tovább győzködött, mesélt. Mindent részletesen elregélt és érdeklődés kezdett csírázni az arcomon, a tekintetemben – egy „igen” lett a vége. Megdöbbentő volt látni az elhangzottak ellenére a megvágott csuklót, ahogy borvörös vérével megtelik a pohár…
A fájdalom, ami minden ízemet átjárta, ezer tűként kínzott, rosszullétet okozott, magas lázat, elviselhetetlen fejfájást, izomgörcsöket – „kegyes” halált szánt nekem. Fátyolos emlékekkel rendelkezem róla. Kés szeli húsom, akár a vajat, majd mély álomba zuhanok. Ridegbe, sötétbe, ahol halk suttog fülembe és ébreszt fel, kinyitva szemeimet már pióca módjára tapadok egy vékony csuklóra, szívom, mintha az életem múlna rajta. Íze mámorító, itatja magát, függővé tesz és csak egy másik, tisztán nem látható alak tud elszakítani onnan. Üres, hűvös szoba sötét falai köszöntenek rám bódulatomból kiszakítva, elnyűtten fogom a fejem, ráncolom homlokom és kattog az agyam egyre csak egyre – valóban megtettem? Undorító volt, de éreztem az erőt az izmaimba… az új jelenségek feltámadását. Nyughatatlanság, hajthatatlanság, élénk kíváncsiság, falánkság, a szabadság utáni vágy – nehezen elviselhető nyomatékkal…
Esmeé felügyeletével futottam és elérve azt a percet, amikor már sajognia kellett volna a lábamnak, de hűlt helye se volt az érzésnek… mérhetetlenül boldog voltam, hálás, már-már önelégült mi mindenre lehetek képes ezen kívül.
A változás látványos volt, amire Karina is felfigyelt. Nem akartam hazudni neki a hétpecsétes titok ellenére… szabályellenes és ha mégcsak az lenne! Nem számoltam be mindenről, sokkal inkább hencegésnek volt nevezhető a cselekedetem – lazán közölve az immáron felsőbbrendűségemet. Többre vagyok hivatott és ezt lelkesen meséltem, kaptam fel könnyedén az asztalt… Arcára mégis aggodalom telepedett, a bennem újjáéledt „én” elborzasztotta hallomásból – felkaptam a vizet. Látszott rajtam, hogy igyekszem visszafogni az indulataimat. Megfeszültek az izmaim, egészen sötétté, feketévé változott tekintetem a sziporkázóbb aranybarnából, ami „újjászületésem” ajándéka.
…a bűntudatom háttérbe szorult, élvezni akartam az életet.
Az újratalálkozás képe dereng fel Jaylinnel az ébredésem közeledtével. Kusza, alig látható körvonalak, sokkal inkább a visszhangok ragadják meg a figyelmem. Ő ezt nem érti, teljesen össze van zavarodva és fogalma sincs mit kellene tennie, mi lenne a helyes, mi lenne a legjobb mindkettőnknek. Vallomások hangzanak el, de az egyik nyersebb megfogalmazásomon fenn akad. Arca kristálytiszta megvilágításban látható, ahogy könnyfátyolossá válik íriszpárja és elnyílva maradnak ajkai. Elcsattan egy pofon, erősebben szorítom a csuklóját és nem eresztem, végigmondom mondandómat, de csak a rossz pillanatban ébredek rá: megijesztettem, sós golyóbisok szántják orcáját...
A képernyő fokozatosan sötétül, nehezen kivehetőek az alábbi képek, amik a jelent mutatják. Valahogy semmi sem változott rajtam kívül...
..végül felébredek. |
Kezdőlap
