Dolgozószoba

Szerencsére már készültem a bálra, így csak annyi dolgom volt, hogy a ruhámat és a hozzá tartozó dolgokat kivegyem a szekrényből. Átsétáltam a szobához tartozó fürdőbe, letusoltam, megcsináltam a sminkemet, majd feltűztem a hajamat. Visszatérve a szobába felvettem a fekete ruhát, a cipőt, fülbevalót raktam a fülembe és megfogtam a kis táskámat. Reméltem, hogy Connor nemsokára megérkezik.

Ház

Esther és Klaus elhagyták a szobát, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Félbemaradt egy beszélgetés anyámmal, de biztos voltam benne, hogy ez még folytatódni fog. Addig is el kellett foglalnom magam valamivel, ám semmi ötletem nem volt az idő elütésére. A házban nem akartam járkálni, furcsa volt még nekem ez a környezet. Ezért arra jutottam, hogy egyszerűen csak előveszem a varázskönyvemet és utánanézek néhány varázslatnak. Időtöltésnek nem rossz.

- Nem hinném.... kikötözötteket nem... majd félájultakat a sze.... - haraptam el a mondatot. - Szóval, csak óvatosan Kol szobájával. A folyosó első ajtaja balra. Lehet hogy jobb, ha elkerülöd - magyaráztam Candice-nek. - Menjünk anyám. Csináljunk valamit, ami hasonlít a karácsonyhoz. Előre szólok, gyakorlatlan vagyok. Nem ér kiröhögni - kacsintottam rá.

(pláza)

- Igen, Klaus jól mondja. És ha berendezkedtél, nyugodtan nézz körül. Ha van egy kis szerencséd, Kol szobájában sem fogsz kikötözött lányokat találni - sóhajtottam. - Valamint a dolgozó szobában találsz néhány könyvet, ami esetleg érdekelne - mosolyogtam még rá, és ha Klaus nincs itt, nyilván megölelem, de előtte nem akartam még leleplezni magunkat.
- Mehetünk, Nik - karoltam belé.

- Nos, akkor ha nem baj... - néztem Candice felé - elrabolom tőled anyámat. Talán illő is, hogy néha együtt töltsünk némi időt. Pakolj ki, rendezkedj, fürödj, pihenj - mosolyogtam a lányra. - Ha visszajöttünk, rendelhetnénk talán valami emberi vacsorát is - biccentettem a lány felé. - Anyám... mehetünk? - nyújtottam oda a karom szertartásosan.

- Nem zavartál meg semmit, Nik - ráztam a fejemet, és mosolyogva pillantottam még Candice-ra, hogy még semmiképpen ne leplezze le magát. Talán karácsonykor pont jó lesz az. Bár ki tudja, mennyire jó meglepetés.
- Ha gondolod, Nik... szívesen veled tartanék. Nekem is illő lenne meglepni a gyermekeimet. Kivételesen nem nitrátos tortával - mosolyodtam el.

- Azóta, hogy hajszál híján kinyírt? - morogtam. - Nem, nem találkoztam - ráztam meg a fejem. - De ezt ne itt, és ne most. Majd négyszemközt. Én most azt hiszem, megyek is. Karácsonyi ajándékot kell vennem. Fura lesz... még életemben sosem csináltam ilyet. Annak idején nem ismertük a karácsonyt, azóta meg... - legyintettem. - De most minden más lesz. Másnak kell lennie! - jelentettem ki határozott örömmel. - Ti meg csak rendezkedjetek nyugodtan. Nem zavarom a női köröket - vontam fel vigyorogva a szemöldökömet.

Láttam rajta, hogy mi zajlik le a fejében, és őszintén tudtam örülni az ő örömének is.
Majd mikor kezet rázott a testvérével (Bár ő még nem tudta, hogy testvérek, de nem is fontos még most ez), újra a szemeibe néztem.
- Öhm... akarsz valami fontosat mondani, ami kettőnkre tartozik? Mondjuk azt, hogy... találkoztál Mikaellel... azóta?

- Hát persze, hogy örülök, anyám - ragyogtam, majd meglepődve néztem a lányra.
- Oh... szóval itt maradsz - állapítottam meg. Máskor, normál körülmények között már tomboltam volna, amiért a megkérdezésem nélkül beléphet valaki a házunkba, sőt, egyenesen szállóvendéggé avanzsálhat, de most ezt sem bántam. Utoljára akkor éreztem magam ilyen boldognak, mikor ezer évvel ezelőtt először beteljesült a szerelmem Tatiával.
- Akkor hát... üdv nálunk, ööö... Candice - jutott eszembe a név, és kezet nyújtottam. - A nevem Klaus.

Oké, erre kis szerencsével sem számítottam... furcsán viselkedett. De hamar megkaptam a választ arra, hogy miért. Tatia... ezek szerint csak nincs minden összedőlve... és még van esélyük. Talán... bár kétséges, hogy két makacs és ezer éves vámpír mennyire képes együtt élni. Vagy bármi mást együtt csinálni huzamosabb ideig.
- Nos, az örömödnek örülök - mosolyogtam rá. - És.... öhm... igen, Candice egy rövid ideig itt fog élni, ebben a szobában. Az indokát egyelőre ne kérdezd.

Csak néztem anyámra, aztán odarohantam hozzá, és olyat tettem, amit már nagyon régen nem. Talán olyan ezer éve nem.... Felkaptam, és körbefordultam vele, hangosan nevetve.
- Szeret! - kiáltottam hangosan, és nevetve. - Szeret engem anyám! Tatia szeret! - lelkendeztem. - Bevallotta... hogy még most is annyit jelentek neki, mint amennyit ő jelent nekem - tettem le őt aztán, és belenéztem a szemébe. - Látod anyám? Mégis megérte... ezer év is megérte - sóhajtottam aztán, majd a lányra kaptam a tekintetem.
- Valami azt súgja, hogy nem a házat mutatod meg - döntöttem félre a fejem kissé értetlenül. - Megszállsz nálunk? - kérdeztem, majd anyámra kaptam a fejem, kérdő tekintettel.

Vártam még egy ideig Candice válaszát, de éppen akkor jött be Klaus. Csak nagyot sóhajtottam, közben végigmérve az arcát, és felfedeztem valami nagyon furcsát.
- Hát te miért nem tudod levakarni ezt a vigyort a képedről? - lepődtem meg. Valami nagyon különleges mosoly volt ez.

(Klaus szobája)

Hallottam ugyan már a folyosóról egy másik női hangot is, de a legkevésbé sem zavart a tény... Berobbantam a szobába, mintha csak valaki belökött volna, és még fél kezemmel mindig az ajtó kilincsét fogva, szélesen vigyorogni kezdtem.
- Üdv anyám! - köszöntem illendően, majd biccentettem a másik lány felé is. Féltem, hogy azt fogják hinni megháborodtam, de a folyamatos mosolyt egyszerűen képtelen voltam lemosni magamról.

- Mert van valami, amihez Fenrir kell, és nem Mikael... - motyogtam. Oké, félreérthető volt, de nem arra gondoltam, hogy melyikük a nagyobb férfi. Az ebben a témában iszonyatosan keveset nyom a latba, főleg mert hogy nem vagyok már olyan fiatal nő, aki szívesen jár ágyról ágyra, a múltkori is valami nagyon ritka alkalom volt...
- Boszorkány vagy magad is, ezért tudod azt, hogy egyes varázslatokhoz szükségeltetik valami, vagy valaki, esetleg olyasvalami, amit egy bizonyos illető tudhat... megvolt az okom arra, hogy Fenrir testét tartósítsam. Nem az, hogy megismerje Klaust, aki gyűlölve pillantson rá... de nem is az, hogy Mikael és ő megöljék egymást - nyeltem nagyokat.

Nem mondom, eléggé meglepődtem. Érdekes volt tudni, hogy az anyám ezt tette azzal a férfival, aki nem a férje volt. Igazából csak most esett le teljesen, hogy megcsalta az apámat, de hogy hibáztattam-e érte? Nem, azt nem hiszem. Nőből volt és nagyon fiatal, szüksége volt valaki másra is apámon és a gyerekein kívül. Engem a tartósítás ténye lepett meg a legjobban, elvégre annak idején még velem sem tette meg ezt. Azzal a férfival pedig igen.
- És miért csináltad ezt? - Egyenesen rákérdeztem, közben pedig láttam rajta, hogy tényleg félti Klaus és a férfi életét. Tényleg szereti őket, legalábbis ez sugárzik belőle.

- Klaus valódi apja soha nem halt meg. Mindig életben volt... a testét életben tartottam, és... nemrégiben a lelke is visszaszállt a testébe, egy nem messzi kriptában - köszörültem meg a torkomat. Nem tudtam, miként reagál majd erre. Vajon megkérdezi-e, hogy az érzéseim miatt tettem-e? Minden bizonnyal... más válaszom lenne rá... nekem mindennel célom van.
- De egy pár napja már nem láttam őt. Nyilván talált elfoglaltságot - motyogtam, és kinéztem az ablakon. - Akkor még nem gondoltam, hogy Mikael is visszatérhet ide... féltem az életüket, főleg hogy az egyikük egy idősebb vámpír, míg a másikuk egy nagyon idős vérfarkas... - motyogtam.

Hálása mosolyogtam rá, amikor nem kérdezősködött tovább a szerelmi életemről és egyébről. Mindent el fogok neki mondani, természetesen idővel beavatom a dolgokba, csak előbb az alapokon akartam túlesni. Ezer éve nem láttam az anyukámat, akármilyen bizarrul is hangzik ez. Rengeteg mindent kell bepótolnunk, ez nem vitás. És most döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányzott nekem és hogy megérte eljönnöm idáig.
- Klaus valódi apja? De hiszen neki meg kellett volna halnia. - Ezt úgy mondtam, mintha nekem nem kellett volna. Reálisan végiggondolva a dolgokat a legnagyvonalúbb esetben is kb. 950 éve a föld alatt kellene porladnom.

Vámpír... tehát az ő életében is jelen voltak egykoron azok a szörnyegetek... te jó ég, én teremtettem meg őket, és nekem fáj leginkább a fejem miattuk! Enyhén furcsa...
Láttam, hogy jobb, ha nem faggatózom. Várni akartam, hogy magától nyisson felém. És ezt ki is fogom várni. Tisztességesen, becsületesen, ahogyan egy anyához illik. Soha nem voltam tolakodó.
- Nos, mióta felébredtem... a fiam egy csomószor meg akart ölni. És Mikael visszatért. Valamint... Klaus valódi apja is - mondtam, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól beszélnék. Bárcsak olyan egyszerű lett volna...!

- Attól függ, mit értesz mágikus ok alatt. - Egy röpke pillanatra halvány mosoly jelent meg az arcomon, de rögtön el is tűnt onnan. Nem volt ez olyan vidám téma, hogy mosolyogjak rajta, pedig már néhány éve annak, hogy megtörtént ez az eset.
- A szerelmem egy vámpír volt, de nem jól alakult a kapcsolatunk. A végefelé eléggé elfajult a dolog és jobbnak láttam befejezni az egészet. Hosszú és bonyolult történet. - Legyintettem, mert így hirtelen még mesélni sem tudtam volna. Talán majd egyszer, egy kicsivel később. Most inkább hanyagoltam volna a témát. - És te? Mi történt, mióta felébredtél?

Láttam, hogy elgondolkodott a kérdésen. És... kezdtem rosszul érezni magamat... hogy nem tudok az életéről nagyjából semmit.
Nagyot nyeltem, és érdeklődve pillantottam rá. - Mondd csak... miért nincs egyik sem? Valami... mágikus oka van, vagy... magán jellegű? - érdeklődtem.

Csak hallgattam őt, mert nem tudtam semmit sem hozzáfűzni. Nem ismertem őket ennyire, sőt, Klaust egyáltalán nem. Apámat még csak-csak, de a közöttük lévő viszony részleteivel sem voltam tisztában. Nem tudtam, hogy mennyit veszekedtek, nem tudtam pontosan hogyan jöttek ki egymással, mindössze arról volt fogalmam, hogy nem volt valami eszményi a közöttük lévő kapcsolat. Ennyi jutott nekem az ő életük ismeretéről.
- Nem, nincsen. Sem férj, sem gyerek. - Megráztam a fejem. Régebben volt egy szerelmem, történetesen egy vámpír, de nem jól sült el a dolog. Sőt, eléggé rosszul. - Ez nekem nem adatott meg.

Felkaptam a fejemet az utolsó elhangzott kérdésén. Megölni? Klaust? Már ezer éve nem ez a célom... mert megbántam, mikor megpróbáltam.
- Nem, nem megölni akarom. Legyengíteni... csak még nem tudom, hogy hogyan... arra várok, hogy bekopogjon a megoldás az ajtómon. De meg kell majd védenem Mikaeltől is... hiába az, hogy akár saját magam testével is megvédeném Klaust... Mikael mindenkin képes lenne átlépni, hogy elérje őt - keseregtem, de aztán nagy nehezen legyintettem.
- Neked van családod? Férj... gyerek...

- Szóval akkor ő is életben van és tényleg Klausra vadászik? - Fordultam az anyám felé kérdőn pislogva rá, kérdésemmel Mikael-re utalva. Azt hiszem, hogy ő is hiányzott nekem, elvégre anyámon kívül csak őt ismertem, valamint azt az öcsémet, aki meghalt az ezer évvel ezelőtt járvány következtében. Őt sem sokáig. Ajj, milyen bonyolult, ha az ember ezer éven át él és nem tudnak róla. Az egészben pedig az a legjobb, hogy én nem is akartam eddig élni, csak közbejött ez a..valami.
- Ugye.. nem akarod megölni őt? - Kérdeztem egy újabbat Esther-től. Nem hittem volna, hogy képes lenne eltenni láb alól a fiát, de azért rá kellett kérdeznem. Elvégre Klaus is megölte őt.

- Itt berendezkedhetsz. És jó esetben egyik testvéred sem fog bejönni. Mikaelnek majd... szólok én, ha éppen nem lesz túlságosan elfoglalva Klaus megölésével - sóhajtottam szomorkásan, és a kérdésére felemeltem a fejemet. - Nos, a családom éppen válságban, mindenki másfelé húz, és ez összezavarja a gondolataimat. Így nem vagyok képes teljes egészében a fő célomra ügyelni, amit... talán jobb lenne átgondolni, miután tisztában vagyok Mikael céljaival. Klaus túl erős... és ezt nem hagyhatom neki.

Követtem őt, közben pedig egyre csak a villa falait, valamint helyiségeit bámultam. Igazán szép volt és hatalmas, de mit is vártam a természetfölötti legősibb és leghatalmasabb családjáról? A családomtól? Azoktól akikkel ugyanaz a vérünk, csak őt még nem tudnak róla?
- Igazán szép. - Léptem be én is a szobába, hogy ott is körülnézzek. Ez a szoba sem volt semmi, az tény. Viszont valamit észrevettem Esther-en. Mintha csak feszült és kissé ideges lett volna...azt hiszem. - Minden rendben?