Mit tennél akkor, ha egy szép napon arra ébrednél, hogy az egész életed hazugságokra épült és semmi se igaz abból, amit igaznak hittél? Bennem egy világ omlott össze, de hamar rá kellett jönnöm arra, hogy a sírással és a gyásszal nem fogok előrébb jutni. Először édesapámat veszítettem el, aki mindig mellettem volt és mindig vigyázott rám. Ő volt az a személy, aki puszit nyomot a térdemre, ha lehorzsoltam, aki éjszaka betakargatott és jó éjt puszit adott a homlokomra miközben esti mesét mondott nekem. Ő védett meg a fiúkkal szemben, amikor úgy érezte, hogy a kicsi lányához nem méltó az illető. Apum mondta azt, amikor már elég nagy lettem és anyum után érdeklődtem, hogy meghalt, majd idővel változott a mese és azt mesélte már, hogy elhagyott a születésemkor. Egyszerűen csak eltűnt minden szó nélkül. Nem tudtam, hogy mi az igazság egészen addig a pillanatig, amíg apám meg nem halt és az "ellenségei" nem dúlták fel a házat.
Egy hangos puffanás, egy kiáltás és egy életnek vége szakadt. Elbújtam az egyik titkos járatban, amíg idegen férfiak feltúrták az egész házat valamit keresve. Fogalmam nem volt arról, hogy mit keresnek, de nem mertem előjönni. Napokig ott rejtőztem, majd amikor előjöttem addigra az eddig biztonságosnak hitt ház úgy nézett ki, mint valami romhalmaz. Lassan lépkedtem és éreztem, amint a különböző törött tárgyak a lábamat, a talpamat felsértik, de nem érdekelt. Végül pedig megláttam apám tetemét. Sírva roskadtam le mellé és jó darabig ott maradtam. Végül pedig arra eszméltem, hogy valaki áll mögöttem.
Na, a királylány is megtisztelt minket a jelenlétével! - mondta nevetve egy ismeretlen férfi, majd pedig elkapta a kezemet és felrántott a földről. Hamarosan pedig éreztem, hogy valamit belém döfnek. Fájt, de hiába próbáltam meg kiszabadulni a szorítás csak egyre erősebb lett. Nem tudom mennyi ideig lehetettem kiütve, de azt hiszem életem legrosszabb hónapjaimat töltöttem el ott, a társaságukban. Meg akartak tudni valamit, de fogalmam nem volt arról, hogy miről beszélnek. Éreztem az egyre durvább pofonokat és a kegyetlenebbnél kegyetlenebb megpróbáltatások alávetettek, mintha meg akarnának törni, de nehéz lett volna olyat elárulni, amiről magam sem tudtam. Minden egyes apró rezzenésre szinte megijedtem már és egyáltalán nem hasonlítottam arra a lányra, aki voltam. Sebek tarkították az arcomat és a lelkemet is miközben könnyek áztatták az arcomat. Végül egy óvatlan pillanatban sikerült megszöknöm. Futottam ahogyan csak bírtam. Elestem, a földre hullottam, de nem adtam fel. Minden egyes porcikám fájt, de egyetlen hang se hagyta el ajkaimat. Életemért futottam, azért az életért, amiről igazából semmit se tudtam, hiszen a hónapok alatt a kérdéseikből szép lassan rájöttem, hogy az egész eddig életem egy nagy hazugság volt. Nem anyám hagyott el, hanem apám vett el tőle és a bátyámtól is. Fogalmam nem volt arról, hogy miért tette, de az elvesztésének a fájdalmát hamarosan a bosszú és az igazság utáni vágy elnyomta. Egy utolsót még hátrapillantottam, hallottam a kiáltásukat, de nem bírtam tovább. A földre rogytam és végül hirtelen minden elsötétült.
Amikor magamhoz tértem, akkor ágyban voltam és a sebeim be voltak kötve. Nem értettem, hogy hol vagyok és kimentett meg, de féltem attól, hogy esetleg ez az egész csak egy csapda. Ki akartam ugrani az ágyból és innét is elszökni olyan messzire, amennyire lehet, de alig hogy megmozdultam rájöttem, hogy nem fogom tudni ezt megtenni. Egyszerűen minden apró porcikám fájt. Végül lassan kimásztam és körbejártam a házat, de hamarosan egy hatalmas könyves boltban találtam magamat. Kíváncsian néztem körbe, de mire megfordultam volna addigra egy ismeretlen férfi állt előttem.
Hello Jocelyn! - mondta mosolyogva, de volt abban a mosolyban valami, amitől még a hideg is kirázott. Hátrálni kezdtem és hamarosan neki ütköztem egy asztalnak és hangos puffanással a földre hullott egy könyvkupac.
Ki maga? Mit akar tőlem? - kérdeztem tőle ijedten és éreztem, hogy hamarosan újra el fogom magam sírni. Gyenge és mihaszna voltam. Egy elkényeztet leányzó. Sötét hajkoronám volt, de talán még a legtöbb szőke libát is leköröztem volna a régi énemmel. Ő csak mosolyogva figyelt engem és a köztünk lévő  távolságot könnyű szerrel szelte át.
Inkább most menjen vissza a szobájába és pihenjen. Így semmi hasznát nem fogom venni. - mondta rezzenéstelen arccal és már szinte nyoma se volt a korábbi mosolynak. Nem mozdultam meg, mire felhúzta egyik szemöldökét és megrázta a fejét. - Ne akarja, hogy én rakjam vissza az ágyba, mert azt nem fogja megköszönni! - Tudtam jól, hogy nem viccel, így inkább kikerülve őt visszarohantam, már amennyire ez lehetséges volt a szobámba. Egy darabig próbáltam őt elkerülni, de néha találkoztunk, összefutottunk. Mindig szinte a semmiből tűnt fel és nem értettem, hogy miért nem enged el. Mesélt dolgokat, de olyan volt az egész, mintha valami mesét vagy modern kori sorozatból venné a dolgokat. Végül, amikor már sokkal jobban voltam, akkor elhatároztam, hogy megszököm eme örült elme elől, mert azokban a pillanatokban azt hittem, hogy örült, de mára már pontosan tudom, hogy egyáltalán nem az.
Elmehet, ha akar, de akkor ne vegyen tartós tejet, mert biztos, hogy nem fogja megélni a reggelt. - mondta rideg hanggal, amikor alig, hogy megérintettem az üzlet kijáratának a kilincsét. Sebesen megpördültem és szinte egyből belé is ütköztem. Fogalmam nincs, hogy miként került ilyen hamar és nesztelenül mögém, mert megesküdtem volna arra, hogy jóval messzebbről hallottam őt.
Miért kellene bíznom magában? - kérdeztem tőle kíváncsian és próbáltam leplezni azt, hogy valójában nagyon félek. Féltem tőle és féltem attól is, ami esetleg kint várna rám.
Megmentettem az életét, ez nem elég egyelőre magának, Miss Wheller? - kérdeztem egy fura mosollyal az arcán. Egyszerre tette ez őt még tökéletesebbé és ijesztőbbé is. Lassan bólintottam és végül maradtam. Nem tudnám megmondani, hogy mi miatt döntöttem így, de talán mélyen legbelül tudtam, hogy mellette biztonságban lehetek. Ezek után pedig a hónapok csak úgy elszaladtak miközben próbált kiképezni arra, hogy miként is maradhatnék életben. Pár hónap után pedig megkaptam azt, hogy új nevet kell választanom és a külsőmnek is másabbnak kell lennie. Habozás nélkül a szőke mellett döntöttem, mert édesanyám hajának a színe is ez volt, majd pedig jött a név. Nem tudom, hogy miért pont ezt a nevet választottam, de azt hiszem sokkal inkább Barrons-tól kaptam ezt a nevet. Egyre többször kaptam meg azt, hogy reménytelen eset vagyok és amíg nem hiszek abban, hogy a világ nem fekete és fehér, addig az is fogok maradni.


Tisztán emlékszem ahogy a késő esti utcán sétáltam, a lámpák csak pislákoltak, de már nem bírtam tovább ott maradni. Ki kellett mozdulnom és úgy éreztem, hogy talán még ő se fog megölni. Lassan már fél éve voltam mellette, de még mindig ugyanannyira volt titokzatos és rejtélyes, mint az első pillantástól kezdve. Volt valami fura benne, ami egyszerre vonzott felé és egyszerre taszított. Miközben az "új" életemről gondolkoztam, hirtelen valaki megrántotta a táskámat, én pedig ijedten ugrottam egyet és habozás nélkül használtam a tőrt, amit tőle kaptam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer használni fogom, arra meg főként nem, hogy valakit meg is fogok ölni vele. Megöltem egy ártatlan tolvajt. Semmit se akart, csak a táskám tartalmát, de én mégis úgy ijedtem meg, mintha az életemet  akarná elvenni. Éreztem, amint valami fura fájdalom járja át az egész testemet és én pedig a földre roskadtam. Nem tudtam, hogy mi történik velem. Hamarosan megéreztem egy ismerős érintést.
Mi történik velem? - kérdeztem könnyek között, mert úgy éreztem, hogy most veszítem el eddigi lényem, életem utolsó darabkáját is és azt hiszem nem is tévedtem akkorát.
Minden rendben lesz és ne itassa már az egereket! - mondtam feszültem, majd talpra állított, beültetett a kocsijába és haza vitt, vagyis a könyves bolt mögötti lakásába, ahol az elmúlt hónapjaimat is töltöttem. Nem értettem, hogy miért történik ez velem, de szép lassan rájöttem, hogy amit eddig mesének hittem az a valóság. Farkasok, boszorkányok és vámpírok, illetve a többi különleges lény is létezik. Majd hirtelen rájöttem arra is, amit eddig is tudtam, de nem akartam szembenézni vele, hogy valahol a nagyvilágban van egy testvérem. Nem tudom, hogy mi történt akkor éjjel bennem, de az összes fájdalom, ami bennem lakozott eddig hirtelen valami mássá alakult állt. Lassan lépkedtem az "edzőterem" felé, majd összefogtam a hajamat és úgy éreztem itt az ideje elhagyni a régi Jocelyn-t és az új szerint élni. Megtettem azt, amit eddig nem. Talpra álltam és küzdeni kezdtem. Egy idő után éreztem, hogy valaki figyel engem és amikor megfordultam, akkor ott állt Jericho Barrons és olyat láttam a szemében, amit még soha. Mintha végre elégedett lenne, hogy sikerült elérnie azt, amit akart. Tudtam jól, hogy még messze nincs vége a harcnak, de még talán én magam sem tudom pontosan, hogy mibe is keveredtem. Harcolni akartam és életben maradni, s ő pedig ebben készségesen segített. Nem tudom, hogy miért tette, de úgy érzem amikor itt lesz az ideje, akkor meg fogom tudni az okot és nem menekülhetek el előle. Többé már nem.


Pár hónappal később pedig megtaláltam a bátyámat. Ő is farkas, mint én, de ahogy látom semmit se tud rólam. Az is lehet, hogy soha se hallott még rólam, de szükségem van rá. Úgy érzem, hogy veszélyben van az életünk és csak úgy maradhatunk életben, ha összefogunk és együtt nézünk szembe a múltunk démonaival. Hónapokig megfigyeltem őt, majd a megfelelő alkalomba pedig a tudtára adtam, hogy a régi család nem veszett el. Nem tudom, hogy miként élte meg azt, hogy valaki leütötte, lefegyverezte őt és egyetlen levelet hagyott ott neki, de a számításaim beváltak. Találkozott a régi ismerősével és biztos vagyok abban, hogy már kíváncsian várja, hogy ki az az ismeretlen nő, aki azt akarta, hogy a Whitmore egyetemre jöjjön.

Itt vagyok és figyellek bátyó, hamarosan találkozunk. - Suttogom a nagyvilágba ezt és közben figyelem őt, amint néha idegesen pillant körbe az iskolai falain belül.