Két lépést tettem előre, négyet hátra. Huszonegy évesen az életemben három élményt tudnék felsorolni. Az egyik, mikor már az eszem tudom, mikor idegen nők pillantanak rám, idegen férfiak és a füstszagú szobán rohanok keresztül azoknak a karjába, akikről azt hittem a szüleim. A második, mikor aprópénzért adtak szinte el egy férfinak, aki később vámpírrá változtatott. A harmadik pedig az, mikor minden megváltozott. Mikor személyiségem legsötétebb része fellobbant bennem és miután megtudtam, hogy van egy ikertestvérem a gyűlölet és a bosszú magába kebelezett.

Hogy lettem vámpír? Ezt a részt gyorsan kivégezném, ahogy velem tették. Gyorsan, mert az életem ezen szakasza elég unalmas volt. Megtudtam, hogy van egy testvérem, elszöktem a bárból, ahol táncosként dolgoztam, mivel a tulaj és a felesége a szállásért és azért cserébe, hogy felneveltek a legjobb bevételforrásukká tettek. Na, tehát megtudtam, hogy nem egy kidobott gyerek vagyok, hanem valaki, akit elraboltak az anyjától, s ez után az egyik kuncsaftról kiderült, hogy vámpír. Mivel hajthatatlan jellem volt, sok győzködés után, de megadta, amit kértem. A vérét. Ezek után csak fel kellett húznom a nevelőapám? -ha akarod nevezheted így, de én nem tenném-, aki konkrétan az életemre tört, és sikerrel is járt. Mikor felébredtem, vágytam a vérére, és a gyűlölettől vezérelve, vakon töröltem el őt is a föld színéről. Ezek után a nevelőanyám is lehúztam a listáról és keresgélni kezdtem. Keresgélni a következő személyt a listán, a testvérem, aki magányos, egyke létére mindent megkapott, amit én nem. De nem azt akartam, hogy meghaljon, hanem azt, hogy szenvedjen és megkapjam az unalmas kis életét. Hogy tönkretehessem őt is, ahogy engem tönkretettek.

Érzem, ahogy torkomon végigszalad az első vércsepp. Lassan halad lefelé, mígnem követi újabb és újabb és el nem tűnik a cseppek tengerében. Pontosan ilyennek mondanám magamat is. Lehunyom szemem, és élvezem a mámor ízét, miközben testem testén táncol. Érezni akarom minden mozdulatomban a felpezsdítő vágyat, ami életemnek immár célt ad. De ahogy hátravetem fejem, lehunyom szemem, az emlékeim is előtörnek, és szinte rám tör az undor és a gyűlölet...
"...-Aznap meghaltál, amikor ő megszületett. Gyűlölnöd kellene őt...-hallom a hangot a fejemben, ahogy a barna hajú lányt meglátom, amint a szüleimet öleli át. Szinte sikítok magamban, körmöm tenyerembe vájom. Hát igaz. Úgy néz ki ahogy én, de nem úgy él, ahogy én éltem. Nem szenved. Nem gyűlöl senkit, csak boldog. Vérem lomha cseppben a földre hull, de a seb gyorsan beforr, és emlékeztetem magam, hogy egy valamit nem birtokol. A sötétséget. A sötétséget, ami az én lelkem uralja, ami azzá tett, aki vagyok. Egy vérszomjas vámpírrá, kit nem érdekel más, csak önmaga. Miért is érdekelne más? Soha senkit nem érdekeltem én sem, egy voltam a sok utcán lézengő senkiből. De ezen változtatni fogok. De mint minden bajt, a baj forrásánál kell kiirtani, úgy egy elrontott életet is ott kell újraépíteni, ahol elrontották. Ott, amikor engem elszakítottak a családomtól, amikor ő egyke, boldog gyerek lett.
Figyelem, ahogy elszakad a szüleitől, szinte felfordul a látványtól a gyomrom. Hát ilyen könnyen túl lehet lépni a tényen, hogy a gyereked elveszik tőled? Az apja, az apám viszont nem lát túl az orrán. A drága pici lánya, az egyik az ikrei közül, ez lennék én, nem akarja tovább adni azt a látszatot, hogy semmi sem érdekli. Amikor elhagyja az épületet a kis Brianne lassan sétálok fel a lépcsőn, és termek apám előtt, aki épp az ajtót zárná be.
-Itt felejtettél valamit kincsem?-kérdezi, mire gonosz mosoly szalad arcomra, elkapom nyakánál és a földre taszítom.
-Az életem felejtettem el. Ti felejtettek el valamit. Vagy inkább valakit.-zárom be magam mögött az ajtót, szemem fekete a dühtől és bármennyire rémült arccal tekint rám a tulajdon apám, senki mást nem látok benne,csak egy ellenséget, valakit, aki tönkretett. És mivel az a valaki nem csak ő volt, azt akarom, hogy mindenki, aki erről tehetett szenvedjen Értség csak meg, hogy milyen az, ha az embernek nincsenek kilátásai. Én pedig értek hozzá, hogy éreztessem velük, nem akarom őket az élők sorában tudni.
-Az nem lehet... Hisz te eltűntél. Elraboltak. Mi pedig azt hittük...-dadogja, míg egy jól irányzott mozdulattal rá nem teszem egyik lábfejem mellkasára és a kelleténél jobban nehezedem rá. Az ajtó hangosan csapódik, én mégis felette állok már, ezt a képességem előnyösen tudom használni minden helyzetben.
-Mit hittetek? Hogy meghaltam. Így is volt, de élek is. Te viszont nem sokáig.-villantom elő éles fogaim, de addigra már a mellkasán végzett nyomásgyakorlat hatása kiváltódik, és szíve pár vad dobogás után megszűnik pumpálni vérét. -Add át üdvözletem a család többi ragjának.-nézek le rá még utoljára, majd eltűnök a szobából.
A temetést követően minden napom abból állt, hogy az őrületbe kergessek valaki mást. Hagytam egy kis időt a szenvedésre, mielőtt újabbat váltottam volna ki. Talán csak pár hónap telt el, s ez idő alatt nem igen foglalkoztam mással, csak azzal, hogy a sötét oldal szolgája legyek. Minden értelemben...
Aztán pár nap figyelés után vége elértem, hogy a második hullám is elinduljon létezni.
-Mit akarsz?-kérdezi az ismerős hang, mire elnevetem magam, visszhangozva szeli ketté a levegőt hangom, és mögötte termek. A semmiből csapok le rá, mégis tudja, hogy hol keressen.
-Azt amit elvettél tőlem. Az életedet.-termek előtte, egy jól irányzott mozdulattal elkapom nyakát, és megízlelem a vérét. Eszméletét vesztve zuhan karomba. Hát a kitartásunk nem egyforma az már biztos.
Elszakadok nyakától, és figyelem, ahogy támasztásom nélkül teste a földön terül el. Kiélvezem a szánalmas látványt, bár kicsit csalódok benne, hogy ilyen könnyen megadta magát..."

-Tudod, hogy imádom, mikor ilyen heves vagy, ugye?-szegezi nekem a kérdést az ismerős hang, mire csak elmosolyodom, és elszakadok nyakától.
-Tudod, hogy jobb szeretem, ha a tetteim és nem a szavaim alapján határoznak meg.-törlöm meg szám, és figyelem heves szívverését. A szívverést, ami mindenkit gyengévé tesz. -Én olyat adhatok neked, amit más nem. Az őrületet, a szabadságot.-suttogom fülébe, vágytól fűtve hátába karmolok, mire felszisszen.
-Már megadtad.-hallom kissé bizonytalanul remegő hangját, ahogy átadja magát a mámornak.
-Azt te csak hiszed.-töröm el nyakát, és figyelem, ahogy megkönnyebbül teste, és szemei mereven pillantanak rám. Lemászom az ágyról és felkapom ruháim, majd eltűnök az éjszaka sejtelmes fényében. Itt az ideje visszatérni a másik életembe. Ez pedig pont elég idő lesz ahhoz, hogy Ő megjárja a poklot, majd vérre szomjazva visszatérjen a világba. Senkit sem szeretek, őt sem. De az őrületben kell egy társ, és arra Ő tökéletes.
Két hónap alatt sok mindent elértem, és talán soha nem voltam ennyire elememben...