Itt mutasd be karaktered belső és külső tulajdonságait. Mi tette olyanná, amilyenné vált, és milyen külső ismertetőjelei vannak. Mit láthatsz belőlem? Kedves vagyok, aranyos mindenkivel és majdhogynem minden esetben. De persze ez is csak egy olyan dolog, amit naiv ember létedre gondolhatsz. Vámpír is vagyok, így kibővül a dolog, amolyan jótündér-vámpír keverék dologra. Ennél viszont sokkal több van benne, de olyan mélyen elrejtem, hogy senki, soha ne férkőzhessen a közelébe. Próbálom mindenkiben meglátni a jót, így én is naiv vagyok, akárcsak te. Szinte megszállottan visszafogott típus vagyok, semmi felesleges öldöklés, semmi felesleges vérontás. Ez talán akkor változott meg némiképp, amikor egy karót döftek belém. Onnantól ez a naiv kislány egyre inkább próbált hinni, és reálisan látni, a szemével látni, az eszével és nem a szívével gondolkodni. Nehéz harc, de nem lehetetlen. Semmi sem lehetetlen, kitartó és céltudatos típus vagyok, harcolok az igazamért. Mosolygós természetem megmaradt ugyan, de ezzel együtt kicsit talán fel is nőttem. Kevésbé érdekel az, hogy mit gondolnak rólam, annál inkább zavar, ha palira vesznek, ha átnéznek rajtam, ha azt hiszik, a külső egy buta libát takar. Két dolgon nem tudok változtatni, az pedig a külsőm és a tény, hogy a család a mindenem. Utóbbi konkrétan egy személyben merül ki, ezt annak az egy személynek köszönhetem, mégsem haragszom rá, hisz mindennek két oldala van, semmi sem fekete vagy fehér. A külsőm illetően nincs sok dolog, amit ne láthatna minden normális ember. Normál magasságom mellé, hosszú hullámos barna fürtök társulnak, és barna szememmel szinte bárkivel el tudom hitetni, hogy csak egy ember vagyok a sok közül. Ami talán különleges bennem, már ami összefogja a külsőt és a belsőt, az a mimikám, és a hazugsághoz fűződő viszonyom. Egyszerűen képtelen vagyok bárkinek nem az igazat állítani, mindig azt mondom, ami a benyomásom, de soha nem ítélkezem hirtelen. A döntéseim ezzel ellentétben olyan hamar hozom meg, hogy utána kénytelen vagyok a levét inni. A gardróbom szintén nem sok különlegességet takar, leginkább kényelmes, mégis csinos ruhákat, az adott divatnak igyekezve megfelelni. Egy évszázad kimaradt az életemből, és ennyi idő alatt eljutott odáig a világ, hogy a nők szűk farmerekbe bújva riszálják magukat mindenkinek, míg a férfiak többet foglalkoznak a külsejükkel, mint a nők valaha tették. Ezt még szoknom kell, de az igyekvés bennem van.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Hol kezdődik az életem? Normál esetben ott, amikor megszületünk, az enyém viszont inkább akkor kezdődött, mikor a húgom a világra jött. Akkoriban nem értettem, hogy egyik napról a másikra miért változnak meg a szüleim, de hamar rá kellett jönnöm, hogy egy okuk volt, még pedig épp a húgom. A húgom, akiről később kiderült, hogy a féltestvérem, és csak azért sem azt tette, amit a szüleink elvárhattak volna. Ellentétben velem, hisz mindig én voltam a tökéletes gyerek. A baj ezzel csak az volt, hogy lányok voltunk, apámnak nem maradt fiú, lényegében örökös nélkül maradt.
Mégis, én az életem kezdetét attól a naptól számítom, amikor Ő vámpírrá változott, majd engem is azzá tett. A naptól, mikor az apám és az anyám meghaltak, mikor megölte őket, és amikor egy részem mindennél jobban és erősebben a halát kívánta. Nem is értettem, s azóta is hiába próbálom a megoldást keresni arra, hogy miért változtatott át, de a remény az egyetlen dolog, ami elhiteti velem, hogy a jóindulat késztette erre, és az, hogy tudta, rám mindenkor és mindenben számíthat majd, ahogy annak előtte is.
Próbáltam a közelébe férkőzni, szinte életcélommá vált, hogy megváltoztassak valakit, aki soha nem akart igazából megváltozni, aki a közelébe sem került annak, akit húgként tisztelhettem. Ekkor elérkeztünk a ponthoz, amikor igazából elmesélhetem, hogy mi minden történt velem…
„…Testem átjárja a megsemmisülés szele, lélegzetem bennszakad, és szemem Rian vérben forgó, dühtől és megvetéstől csillogó szemébe mered. Megszédülök, elvesztem az eszméletem. Ürességet érzek, majd egy nap újra kinyitom a szemem, és a fény szinte bántóan hatol íriszem felé. Újra élek vagyis ezt képzelem. A mesevilág szerű törés az életemben egyfajta varázsnak hat, mintha egy boszorka újra az életemmel játszana. Lassan felülök, körbe nézek és egyből a húgom néz rám. Valami mégis megváltozott. A kezében egy karó van, vércseppek hullnak róla alá, mellkasom még mindig lüktet. Zúg a fülem, kapar és szinte marja az éhség a torkom. Éhes vagyok. A képet lassan rakom össze, nehezemre esik megmozdulni, kócos hajam pedig szemembe omlik, de tapintása nem a frissességéről árulkodik…
Próbálom felfogni az új világot, amibe csöppenek. Az egy évszázados halálom alatt annyi minden változott. Vagy mégsem? Az utcákon máshogy öltözködő emberek sétálnak, de mindenki ugyanúgy viszonyul a világhoz. A közönyösség, a könnyűvérűség és a hazugságok árán előre jutás a mértékadó, a társadalom romlásának első jelei megmutatkoznak. Utazgatom a világ körül, vágyom az újra, egy kis szabadságra, újra élni akarok. Elhagyom a húgom, mert kihúzta a karót a szívemből, és ezt még fel kell dolgoznom. Kettősséget érzek, utálni akarom, mégis azt súgja a szívem, hogy még mindig lapul benne valami jó. Megölte a családom, de megmentett, majd leszúrt, de elengedett. Egy embert változtattam át, őt is sajnálatból, talán meg is bántam, talán nem, én magam sem tudom. Azt viszont igen, hogy benne igaz barátra leltem, noha nehezen érti meg, hogy miért akarom a húgomra áldozni az időm, és újra embert faragni belőle. Egy vámpírt legalábbis emberibb formában. De a család örök, és bár a szüleim máshogy vélekedtek a család fogalmáról, soha nem hibáztattam őket azért, ahogy a dolgokhoz viszonyultak…”
Rátaláltam, felkutattam és most itt vagyok. Az utcán egy padon ülök, napszemüvegem eltakarja az arcom jó részét, a hűvös őszi szél kabátom alá fúj, hajam összekócolva. Az újságot lapozgatom, kezemben egy forró pohár teával. Albérletet keresek, de a hotel olcsóságán túl nem sok kecsegtető ajánlatra lelek. Rachael felém siet, oldalán az új kedvencével, egy örökbefogadott kiskutyával. Elmosolyodom, ahogy közeledik felém, majd mikor a kezembe nyomja a pórázt, értetlenül nézek rá….