Harminc éves voltam mikor meghaltam. Már messze nem fiú, hanem férfi, egy harcos, karddal a kezében, aki királyáért és családjáért robotolt csatáról csatára dicsőítve olyan embereket, akiket még csak nem is látott soha. Ez voltam én. Egészen addig a napig, míg rá nem jöttem arra, hogy az ember milyen is, ha veszélyben érzi magát.
Hideg volt a tél, hidegebb, mint bármikor máskor, és nem tudtam élelmet küldeni az uralkodónak, hiszen alig volt, az a kevés ami megmaradt, az nekem és családomnak kellett, meg ugye a falunak. Természetesen ez nem hatott meg senkit sem, az uralkodó elvette, amit akart és én azért haltam meg, mert jó ember akartam maradni. Ellenálltam, fegyvert rántottam és sok katonát küldtem a másvilágba, de nem számoltam azzal, hogy vannak akik ellen a kard olyan, mint elefánt ellen a fakanál. Harcoltam, megsebeztem sokszor az ellenfelem, de ő csak nevetett és mintha meg sem érezné a csapásaimat harcolt tovább. Megízleltem a vérét, akkor ennek nem adtam valami nagy jelentőséget, hiszen abban a korban az ember térdig gázolt a vérben, mit számított az, ha harc közben az arcodon érezted az ellenség vérét? Nem nyerhettem, legyőzött, de még mielőtt megölt volna… a szemem láttára mészárolta le a falut. Karóba húzta az embereket, elvágta a lányaim torkát és a feleségem fejét dárdára tűzve lovagolt vissza a várába. Indulása előtt persze a kardját megmártóztatta a mellkasomban, én pedig hosszú percekig szenvedtem, a halál nem akart eljönni értem. A legkisebb lányom élettelen ujjait szorongattam, ígérgettem neki mindent, pedig tudtam, hogy meghalt. A halált akartam és meg is kaptam, csak éppen nem úgy, ahogyan azt vártam.
Arra keltem fel, hogy ég a testem, mintha izzó vassal vertek volna. Bevallom férfiasan, hogy az első gondolatom az volt, hogy a Pokolra jutottam. Sok embert öltem meg, logikus lett volna. Árnyékba vánszorogtam és ekkor néztem csak fel az égre. Füstöt láttam, az út mentén karókat, melyen ismerős arcok élettelen tekintette nézett le rám. Pár méterrel odébb pedig egy kislány állt. Talán öt éves lehetett, csurom vér volt, de a saját lábain állt, én pedig nem. Odajött hozzám mikor meglátta, hogy élek, ismertem őt. A kovács lánya volt, aranyos kislány, ízletes vérrel az ereiben. Nem igazán tudtam mihez kezdeni magammal, nem akartam őt bántani, de az éhség… kibírhatatlan volt és mikor lement a nap, elvesztettem az önuralmamat. De erősebbnek éreztem magamat, mint valaha életemben. És mit tesz egy férfi, aki ere teljében van, és a családja tagjainak élettelen testei hevernek a lába előtt? Bosszút áll.
Nagy mészárlást rendeztem. Követtem a nyomokat, pár pillanatomba került bejutni a várba, majd ott… a valódi Pokolra küldtem mindenkit. Nők, öregek és gyermekek…mind meghaltak, ahogyan azt tették az én falummal is. A várfalakról lógattam ki a testüket, egyenként csapolva meg a vérüket az utolsó cseppig. A harcosok kardjai nem ártottak nekem, meg sem éreztem a vágásokat, menekültek, de én gyorsabb voltam náluk. Egyetlen személy volt ott, akivel nem tudtam gyermeki könnyedséggel végezni. A férfi, akinek kardja által meghaltam. Elkerekedtek a szemei, mikor meglátott, de nem menekült, harcolt, ahogyan az egy férfihez illik, de erősebb voltam, mint ő, darabokra téptem és a várával együtt gyújtottam fel. Elégedettséggel töltött el a lángoló erődítmény látványa, ugyanakkor…kínoztak a kérdések a történtekkel kapcsolatban.
Nem tartott sokáig, hogy mindent megtudjak arról, ami vagyok. Az évek alatt kitapasztaltam a képességeimet, segítettek nekem néhányan és mikor igazán elkezdtem volna élni, akkor … akkor jutottam abba a rohadt pincében, amit azzal a naiv kis ribanccal kellett olykor-olykor megosztani. Nem mintha ellenemre lett volna, legalább nem unatkoztam, és pontosan tudtam, hogy Rosette szíve a kulcs a szabadulásomhoz. Elnyertem a szívét, meggyőztem őt arról, hogy jobb életünk lehet, mint ami most van. A lány persze kiszabadított, és ha nehezen is, de sikerült kijutnunk börtönömből. Én pedig nem vágytam másra, csak a névtelenségre, hogy minél távolabb kerüljek ettől az átkozott helytől. Rosette pedig… gyorsan öltem meg, ennyit megérdemelt azok után, hogy kiszabadított. Még, hogy örökké együtt leszünk… jó volt, életben tartott, de ne képzeljünk bele többet. A szerelem nem nekem való.
Azóta pedig szabad vagyok, azt ölök meg akit csak akarok, azzal hálok, akivel szeretnék és annyit iszom, amennyi csak belém fér. Nem menekülök, csak megyek előre, keresve a szórakozást és nagyon nem tetszik az, hogy valaki a sarkamban liheg. Talán be kéne várnom a bátor hullajelöltet…