A nagy sietségben kettőt is botlottam egymás után, arra már rá sem hederítettem, hogy a cipőm a vágta miatt egy merő sár. Ha meg kellene határoznom, mikor fáztam át, azt mondanám, úgy két hete, mikor szükség lett volna egy meleg kandallóra, viszont csak egy beázott, dohos fotel jutott nekem, mert én voltam az ügyeletes. Azóta ázom-fázom szüntelenül, de él bennem a remény, hogy lesz ez másképp is. Jobb lesz, amint visszaverték a támadásokat. Tudom, apám hazatelefonált a légibázisról, mielőtt a távközlés teljesen megbénult volna. Ahogy aztán a közlekedés is tette már jóval az első riadó előtt. Pániknak viszont helye sem volt. Persze, mindenki félt. A szomszédnak a veje volt a fronton, Wilhelmina nénémnek fia, nekem az apám és a férjem is. Ez viszont nem jogosított fel arra, hogy káoszt keltsek. Sőt. Amennyire csak lehetett, próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Így is túl sok volt a sebesült, és szent meggyőződésem volt, hogy az idegesség csak még több bajt okoz. Néha viszont engem is magával ragadott a közhangulat, főleg mikor az óvóhelyről ismételten a felszínre kerülve a pusztítás képei fogadtak. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim is, hogy ha a belváros így néz ki, mi lehet az otthonunkkal. Már napok óta nem járt arra ismerős se, az nem lehet hogy.. Aztán gyorsan rendre utasítottam magam, hisz nem a kesergés a feladatom. Jól ismerem a várost, fürge vagyok és fiatal, nem utolsó sorban olyan makacs, hogy ha a fejembe veszek valamit, azt teljesen biztos, hogy véghez is viszem. Ez még kapóra is jön... Persze útközben olyanokba is beleütközöm, akikbe nem kellene. Sokan kihasználják ezt a válságos időt, lopnak és a törvénytelenség üzletei sem virágoztak ennyire már régóta. Akinek van pénze, az mindent megtehet és megvehet. Legalábbis egyes szegmensek így állnak hozzá. Aki pedig próbál kimaradni belőle, az vagy meghal, vagy nyoma vész. Én egyikük közé sem akartam tartozni, volt kiket haza várnom, mégsem adtam a fejem ostobaságra. Más viszont igen. Már értettem, hogy miért nem érkezett be időre a szállítmány. Nem voltam ostoba, a képet is elég hamar összeraktam, főleg, hogy a bizonyítékot a saját két szememmel láttam. Sajnos nem mindenki volt bizakodó, s az egyik dolgozó a saját érdekeit szem előtt tartva alkut kötött. Valószínűleg épp disszidálni készült, mintha az országunk egy süllyedő hajó lenne. A kórház ellátmányát pedig én egyedül visszaszerezni képtelen lettem volna. Az áruló egy velem egyidős nő volt, aki híresen jószívű, de az utóbbi időben az állapota labilis lett. Mintha kifordult volna önmagából. Legalábbis mással nem tudtam magyarázni, hogy képes volt rám fegyvert fogni. - Hová akarsz menni, hm? Fel északra, aztán nyugatra? - kérdeztem tőle megvetően. Felesküdött, ahogy én is tettem, hallotta ugyanazokat az információkat, amik hozzám is eljutottak a szökésekről. - Azt hiszed, Amerikában majd jobb lesz? - próbálok hatni rá, bár valószínűleg az én eszem is elment, mikor szót mertem emelni egy fegyveres ellen. De bízom benne, hogy ismeretségünk okán, zavaros elméjét felül tudja bírálni és nem itt végzem be. Ázva az esőben, a kabátom alatt egy koszos-foltos egyenruhában, fiatalon és távol a férjemtől. Egyik lehetőség sem volt elfogadható számomra. A következő pillanatban viszont nem a fegyver dördülését hallottam, hanem a riadó hangját, ahogy egy újabb nem várt légitámadásra figyelmeztetnek. Későn. Valami baj lehetett, ha nem vették időben észre, márpedig nem vették. Londont ismét bombázták.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Ilyen az én szerencsém. Egyik háborúból a másikba, egyik gödörből egy szakadékba. Mert ez sokkal rosszabb. Még én is érzem, vagyis inkább látom. Viszont a legkevésbé sem érdekel. Köszönhetően annak, hogy egy halottat már nem lehet megölni, túléltem eddig. Lelőttek, leszúrtak, szinte mindenféle módon próbáltak már megölni a fosztogatók. Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem feltétlen élnék túl egy fejemre eső bombát, szóval jobbnak láttam fedezékbe vonulni és csak akkor előjönni, mikor már nem hallottam repülőgépek hangját. Aztán megkezdődött a vadászatom. Bár igen sok volt a halott az első napokban, én továbbra is az élőkre vadásztam, de mostanra egyre kevesebb van belőlük, akik még élnek jól elbújtak, alig lehet a nyomukra akadni. Így arra kényszerültem, hogy kicsit visszafogjam magam. Ha legalább néhány katona megfordulna itt… de még azokat se látok. A tétlenséget viszont már megelégeltem. Nem arról vagyok híres, hogy sokáig meg tudok maradni a seggemen. Amint tiszta volt a levegő, előjöttem. Egész jó kis helyet találtam. Azaz… nem én találtam, csak birtokba vettem miután az előző gazdájának a fejét vettem. Az emberek ilyenkor még inkább védik azt, ami az övék, csak hát… elfelejtik, hogy semmi nem az övék. Annyit ér az ember, amennyit el lehet tőle venni, én pedig már évszázadokkal ezelőtt hozzászoktam ehhez. Neki újdonságként hatott, bár sok időt amúgy sem hagytam gondolkodásra. Egyre több időt vett igénybe mire találtam valakit. Fontos volt, hogy ne legyen halálos beteg, azt nem érdem elejteni. Egészséges prédára vágytam, olyanra, akinek a vére tényleg ért is valamit. Már éppen adtam volna fel a keresést több óra sikertelen vadászat után, mikor kiszúrtam őket. Ketten voltak. Az egyik fegyvert fogott a másikra, nekem pedig csak ennyi kellett. Kettő jobb, mint egy. Néhány pillanat alatt tettem meg a nagyjából száz métert. A fegyveres nő mögött tűntem fel, a kezéből kicsavartam a pisztolyt, a fogaimat pedig a nyakába mélyesztettem. Nem igazán törődtem a másikkal, tudtam, hogy olyan messze amúgy sem futhat el. Én pedig mohó voltam, ennyire régóta még soha nem voltam friss vér nélkül. A nő teste élettelenül hullt a földre, én pedig már indultam volna, hogy végezzek a másikkal, de nem figyeltem. Sem a riadózásra, sem a tőlünk nem olyan messze becsapódó bombára. Nehezen keltem fel, elsőre nem is sikerült. Zúgott a fejem, forgott körülöttem a világ, nem hallottam semmit, és kellett néhány pillanat mire láttam is valamit. Valamiféle… csatornajáratban lehettem, legalábbis a szag alapján. Viszont a falak beomlottak, lezárva minden menekülési útvonalat. Próbáltam kijutni, ütöttem, amit csak értem, majd néhány pillanat múlva magam mögé néztem. Észre sem vettem, hogy a nő, akit nem olyan régen megakartam még ölni, ott feküdt tőlem nem is olyan messze. Közelebb léptem, majd a lábammal oldalba böktem. Ajánlom, hogy éljen!
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer bekövetkezhet, hogy fegyvert fognak rám. A nagy szám persze sok esetben veszélyforrást jelentett, pont ezért, ezekben a vészterhes időkben még inkább odafigyeltem arra, hogy egyáltalán kivel állok szóba. A megérzéseim általában hasznosak voltak, hisz mindezidáig a szerencse engem pártolt. Most viszont nem kételkedtem abban, hogy ez a nő a szabadsága miatt képes engem megölni néhány lövéssel, hogy a titka a sírba szálljon velem együtt. Azt is el tudom képzelni róla, hogy nincs beszámítható állapotban és fogalma sincs arról, hogy épp mit mivel, egyszerűen sokkhatás alatt cselekszik, hiszem ismerem és eddig egyszer sem láttam rajta jelét annak, hogy bárkinek is tartania kellene tőle. Ám még mielőtt lejátszódhatna a jelenet és kiderülne, vajon képes lenne-e meghúzni a ravaszt, hirtelen - szinte a semmiből - egy férfi terem a háta mögött és úgy csavarja ki a kezéből a fegyvert, mintha csak egy játék lenne és látszólag cseppet sem riad meg a látványától. A következő pillanatban pedig a tüdőmben reked a levegő, mikor is meglátom, ahogy egy határozott mozdulattal kolléganőm nyakába harap. Harap... Még ilyen messziről is látom a szemfogait. Tudtam, hogy menekülnöm kellene, hogy nagyon gyorsan el kellene tűnnöm, ésszel fel bírtam fogni, de a végtagjaimat nem tudtam mozgásra bírni. A lábaim a földbe gyökereztek, és végignéztem.. Egy kivégzést. Másképp nem lehet ezt nevezni, hisz szent meggyőződésem volt, hogy mikor végül a nő a földre hanyatlott, egy csepp élet nem sok, de annyi sem maradt benne. A bomba átok, de én ebben a pillanatban áldásnak éltem meg. Nem volt senki, akitől segítséget kérhettem volna, mindenki, aki eddig véletlenül az utcákon járt, most irdatlan sebességgel menekítette a családját biztos helyre. Tudom, mert én is azt csináltam minden egyes alkalommal, csak én a betegekkel. De most nem vagyok hasznukra, és minden bizonnyal ez akkor sem lesz másképp, ha visszaérek a kórházba. Ha.. Bár ebben a pillanatban teljesen biztos voltam abban, hogy ezt a bombázást nem élem túl. A következő bomba a mellettem lévő épületbe csapódott, s hiába volt köztünk egy utca, éreztem, ahogy testem egy kicsit a levegőbe repül, a cipőm már nem érinti a talajt és megpördülve, arccal előre földet érek. A nagy robaj zaját már nem is hallottam, mintha valami elzárta volna a hallójárataimat. Csak éreztem. Méghozzá, hogy minden porcikám fáj. A kezem ég, a fejem hasogat, a szemeimet meg sem próbáltam kinyitni , mert valószínűleg azzal együtt a hangomat is megtalálnám. Nem valószínű, hogy túl sok ép felület maradt rajtam, a tüdőm sem akart rendesen működni, így a levegőt is csak felületesen tudtam venni, de azt jó jelnek vettem, hogy eszméletemnél maradtam. Hirtelen megéreztem, ahogy valami az oldalamnak préselődik, s már nem tudtam magamban tartani egy szisszenést. A szemeimet is kinyitottam, bár csak kényszerből és majdhogynem teljesen feleslegesen, mert a sötétben nem láttam semmit.. Csak egy pár bakancsot, közvetlenül a fejem mellett. Annyi erőm már nem volt, hogy fel tudjak nézni rá, megvizsgálni, hogy mégis ki van itt, de abban biztos voltam, hogy nem vagyok egyedül. Próbáltam mozgásra bírni a tagjaimat, de mint kiderült, ez nem volt épp jó ötlet, a fejfájásom fokozódott és társult mellé a hányinger is kísérőnek, de ami igazán aggasztott, az az volt, hogy a lábaimat eddig egyáltalán nem sikerült mozgásra bírnom. Érzem őket, de valószínűleg betemet a törmelék, mert minden kétséget kizárólag élek.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Bár úgy tűnhet, nem utálom az embert. Ha nem lenne, én sem élnék. Egy szó, mint száz, nem érdekelnek. Közömbösek a számomra. Nem azért ölöm meg őket, mert tettek valamit ellenem. Egyszerűen csak én így maradok életben, nekem ez aranyozza be a napomat, nem egy-egy mosoly. Ami mellesleg szörnyen nagy közhely. Az ember nem született semmire sem, hiába próbálják győzködni magukat a reménytelenek. Élnek és meghalnak, azt csinálnak, amit csak akarnak, semmi célja nincs az életüknek. Az ostobaságuk pedig egyértelműen megmutatkozik abban, hogy saját maguk helyett mindig másokkal foglalkoznak. Másért élnek, másért harcolnak és másért is halnak meg. Az ember gyáva és túlzottan is gyengéd. Én ezt lecseréltem ezeket lecseréltem mikor átváltoztam. Lecseréltem őket a könyörtelenségre, egyszerűbb az életem azóta. Amit nem látnak, annak a létezésében nem is hisznek. Ezt jól teszik, csak hát… nincsenek valami elől a táplálékláncban, pont ezért olyan könnyű prédák. Egyesek küzdenek, mások feladják idő előtt… akit pedig most hagy el az élet… neki nem sok esélyt hagytam. Elégedetten pillantottam meg, hogy a másik a helyén maradt. Ledöbbent, a lábaim hirtelen nem engedelmeskedtek neki… csak a szokványos reakció arra, amit látott. Pillanatokkal később pedig ő is halott lenne, ha nem menti meg a robbanás. A romok maguk alá temettek. Akárhogy próbáltam felemelni, vagy félretolni őket, nem jártam sikerrel. Néhány parányi résen szűrődött be csak fény, de messze túl kevés volt ez ahhoz, hogy megvilágítsa a helyet, ahová zuhantam, de nem volt nehéz kitalálni, hogy hol vagyok. Azaz… vagyunk. Mert közben észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Legalább élsz. – a hangom ridegen hathatott most a számára. Minden bizonnyal álmodni sem mert volna arról, hogy egy nap majd pont itt fog csapdába esni. Velem. Viszont minden helyzetből ki kell hozni a legjobbat, úgyhogy elvetettem azt az ötletet, hogy végzek vele Nem tudok innen kijutni. Kiszáradni pedig semmi kedvem sincsen, amíg arra várok, hogy valaki ránk találjon. Szükségem volt rá. Legalábbis addig. Felemeltem a lábára zuhant törmelékkupacot. – Vonszold magad kicsit arrébb! – visszaejtettem a helyére, amint megtette. Ha mégsem sikerült neki, akkor én rugdosom kicsit arrébb,már amennyire elérem őt a lábammal. – Igyál, ha élni akarsz. – leguggoltam mellé, a csuklómba haraptam, majd a szájához emeltem a kezemet. Legfeljebb megigézem, hogy igyon. Az ő életétől az én … állapotom is nagyban függ. Száradtam már ki, soha többet. – Ne halj meg, ha lehetséges. – mondtam mielőtt felálltam volna, hogy kicsit alaposabban szemügyre vegyem az ideiglenes otthonunkat. Még mindig orrfacsaró bűz volt, de a legkisebb gondjaim közé tartozott ez.
Sokszor kerültem már életem során abba a helyzetbe, hogy a napirendem nem épp úgy alakult, ahogy én azt elterveztem, de végezetül kisebb csúsztatásokkal meg tudtam oldani a dolgaimat még éppen idejében. Most valahogy ez mind olyan távolinak tűnt, mint ahogy az a pár centi, ahová arrébb kellett volna vánszorognom. Nem túlzás, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy látatlanban felmérjem milyen sérüléseim vannak, de nem vagyok orvos, ezért az én diagnózisom nem lehet a legpontosabb. Az viszont jelzés értékű, hogy a lábaimat tudom mozgatni, csak veszettül fájnak, főként a jobb. Ha akarnék se tudnék most elszaladni, de most nem a dermedtség miatt. Ez a fickó viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy az a fickó. Bármennyire is nehezemre esett egyáltalán felfogni, hogy mit mond, mintha ösztönösen cselekedtem volna, mikor - megharcolva ugyan érte, de - a vizes földön odébb kúsztam. A körmöm közben a talajba kapaszkodott és egymás után éreztem, ahogy berepedezik, majd letörik, de záros határidőn belül megvoltam és még ahhoz is volt erőm, hogy a hátamra gördüljek. Így azért egyszerűbb megállapítani, hogy valóban igaz-e a sejtésem és azzal a férfival estem csapdába, akit az imént láttam embert ölni. Hát Jaimee, sok esélyt nem látok neked a túlélésre. Már csak azért se, mert tanút hagyni ostobaság. Csak meredten néztem rá, és figyeltem, hogy ő hozzám képest sokkal jobb bőrben van, ruganyos a mozgása és közelről is épp olyan ijesztő, mint távolról. Főleg az, hogy fölém guggolva arra biztat, hogy a csuklójából csöpögő vért igyam meg. Az egész eszmefuttatás elég téves. És hiába nem akartam megtenni, csakhamar tett valamit, ami miatt mégis késztetést éreztem rá. Ambivalens érzések voltak, miközben a homlokomat ráncoltam és értetlenkedtem, miért is teszem, a testem magától fordult kissé felé, hogy a számhoz illeszthesse a sebét. A nyelő reflex is önkényesen indult meg, amint megtelt a szám egy kortynyi vérrel, pedig én próbáltam kiköhögni, és elfordítani a fejem. Aztán ugyanez ismétlődött. - Mi vagy te? Mit csináltál velem? - fakadt ki belőlem az első néhány kérdés, miután úgy éreztem, hogy van elég erőm ahhoz, hogy beszélni tudjak. Bolond, természetesen. Egyik épeszű ember sem erőszakolja bele a másikba a vérét. Azon kívül viszont eléggé megrettentem, hogy ez mégis mire volt jó.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Sok háborút megéltem már, szinte az összesben harcoltam is, de messze ez volt a legrosszabb, köszönhetően ennek a jelenlegi pillanatnak. Összezárva maradtam egy emberrel, nem tudok kijutni, mindezt figyelembe véve pedig a kiszáradás veszélyeztet. Ennél rosszabb talán már nem is lehetne. Soha ne mondd, hogy soha, ugyebár, de van összehasonlítási alapom. A helyzeten pedig csak még tovább rontott az, hogy az ember éppen haldoklott, nekem pedig olyan dolgot kellett tennem, ami teljesen ellentétben áll a természetemmel. Megmenteni az életét. Meg kellett volna ölnöm, csak hát… hosszabb távon nem hoz eredményt a halála. Ebben a helyzetben most okosnak kell lennem, nem erősnek. Amúgy is, hátrakötött kezekkel is erősebbnek bizonyulnék. A kérdését hallva gúnyos mosoly ül ki az arcomra. – Folyton ugyanazok az ostoba kérdések! –még szerencse, hogy a másik meghalt, így nem kell azt is hallgatnom, éppen elég egy értetlen ember. Én is ilyen voltam, csak ellenben vele, én meg is haltam. – Megmentettelek. Nélkülem te már halott lennél. Bár, a bomba nélkül is. – mosolyogtam rá grimaszolva. Az élet gonosz tréfát űz velem, most, mikor amúgy is ritkán jutok vérhez, képes összezárni egy emberrel és arra kényszeríteni, hogy ne hódolhassak a kedvenc időtöltésemnek. A vadászatnak, amit már inkább jellemeznék úgy, mint sportot, semmint hobbit. – A legközismertebb megnevezés a vámpír. Felteszem, ez ismerősen cseng. – kinek nem? Ezeken a meséken nőttem fel még én is évszázadokkal ezelőtt, akkoriban még csak az sem merült fel bennem, hogy esetleg létezhetnek ezek a lények, nemhogy egy napon majd én is azzá válok. Az pedig még hihetetlenebb, hogy pont a halál váltja meg az embert. – Neked élned kell, amíg ki nem jutok innen. A vérem meggyógyít téged, így hát szokj hozzá, hogy szükséged lesz rá! – nem olyan nehéz megszokni a vér ízét, nekem elhiheti. – Van bármiféle orvosi képesítésed? – pillantok rá kíváncsian. Attól tartok, hogy szüksége lesz rá, mert ha huzamosabb ideig ragadunk itt lent, akkor már csak egy náthába is belehalhat.
Az időzítés nem is lehetne jobb. Bár máskor sem szívesen ragadnék törmelék alá szorulva egy kétes külsejű fickóval. Minden porcikám sajog, ő viszont úgy pattog, mintha meg se kottyant volna neki, hogy a közvetlen közelünkben bomba robbant. Sértetlenül képtelenség ezt megúszni. Én legalábbis sosem találkoztam rövid pályafutásom alatt olyannal, aki egy robbanást karcolások nélkül megúszott volna. Arról már nem is beszélve, hogy valami őrült módjára rávett arra, hogy igyak a véréből. A nyelvem hegyén még mindig érzem azt a förtelmes ízt. Gyomorforgató, de meglepően hamar kezdett kitisztulni a tudatom. - Vérrel? - nézek rá értetlenül, de látszólag neki sincs jobban ínyére a dolog, mint nekem az, hogy ő tulajdonképpen egy gyilkos. - Mit vársz, legyek érte hálás? - kérdezem fennhangon, bár még fájdalmaim vannak és nem egészen vagyok tudatában annak, hogy mi folyik itt. De ekkora ütés csak nem érte a fejemet. Másként már rég halott lennék. És.. Ezt ép most ismerte be ő is. Meg egy sor olyan dolgot, amiket hallva nem tudok nem hatalmas szemeket mereszteni. - Oké, ez hülyeség.. Cane Hill-ből való vagy, ugye? - kérdezek rá aztán, amint leesik, honnan is ismerős mindez. Rebesgetik, hogy a Londontól nem messze lévő elmegyógyintézetben van egy férfi, aki a természetfelettiről meg a vámpírokról és boszorkányokról hadovált egész életében, mígnem ott végezte. Bár a szóbeszédek alapján én öregebbnek képzeltem, és a sok ostobaságon kívül, amit összehord, nem is néz ki úgy, mint egy tébolyodott. - Nem vagyok meggyőződve arról, hogy nincs valami fejsérülésem.. Vagy inkább neked.. - jelentem ki, miközben rajta tartom a szemem, hogy egy pillanatra se veszítsem el. Legalábbis addig, míg nem vagyok meggyőződve arról, hogy mennyire beszámítható. - Ápolónő vagyok, el tudom látni a sérüléseket... - bólintok aztán. El tudom látni a sérüléseket, főleg ha engedi, hogy megvizsgáljam, mondjuk azt, hogy nem szenvedett-e fejsérülést. Könnyen beszélnek hülyeséget azok az emberek, akik agyrázkódást szenvedtek, és ez a mi helyzetünkben kétségkívül előfordulhat. Azzal viszont nem tudok sokat kezdeni, ha valami kattant nála odabent, az én tudományom a vérzéscsillapításnál tovább nem igazán terjed.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Sok szar dolog történt már velem, nem ez az első háború, amiben részt veszek… ilyen-olyan módon. Azonban még egyszer sem kerültem egy rohadt bomba miatt ilyen helyzetbe. Dühösen ütöm és rúgom a törmeléket, ami beomlott és elzárt minket a külvilágtól. Semmit nem használt, de jólesett, hogy valamin kitölthettem a dühömet. Alapesetben ez egy ember lenne, csak hát… ebben a helyzetben őt most nem lenne szerencsés, ha holtáig ütném. Elég olcsó gyógyszer, mi? – vigyorgok rá az értetlen arcát látva. – Az ízét pedig megfogod szokni, ezt garantálom! – elnézve azt, hogy mennyi törmelék zárja el az utunkat, nem vagyok látom túl derűsen a jövőnket. – Igen, kezdetnek mondjuk, az megtenné! – bólintottam komolyan. – Használd a fejed! Mégis mennyi esélyed lett volna ezt túlélni? – nem várom meg, magam válaszolok a kérdésemre. – Pont annyi, mint felettünk a barátnődnek. – húztam el a számat, mielőtt körbenéztem volna, és vigyorogva álltam fel, hogy kihúzzak a vízből egy vállból kiszakadt kezet. – Ez te is lehetnél. – dobtam az ölébe a végtagot. – Szóval, igen, mutass egy kis hálát, amiért nem cafatokra robbantál az utcán, mint ő. – más kérdés, hogy akkor ő már meghalt, de ez csak részletkérdés. Ő az a szerencsés, akit úgy döntöttem, hogy életben tartok. Semmi kedvem kiszáradni, szükségem van a vérre, az pedig csak neki van. Én nem fogok patkányokra vadászni idelent. Fingom sincsen, hogy milyen helyről beszél. – rázom meg a fejemet. Cane Hill. Ennek a helynek mondani a kéne nekem valamit? – Drezdából jöttem, Németország. Bár, akkoriban még Német-római császárság volt. – az sem tegnap volt. Alig emlékszem már arra, hogy mi volt akkoriban. Más volt a világ, mások voltak az emberek. Persze, akkor még én is csak emberi szemmel néztem őket. Most már egyáltalán nem látom bonyolultnak a dolgokat. Az ember inkább csak táplálék, semmint veszélyforrás a számomra. Ennek ő a bizonyítéka. Ő lesz az elkövetkezendőkben az én…éléskamrám. Nekem? – kérdezek vissza, és halkan felnevetek. – Úgy nézek ki talán, mint valami őrült? Jól gondold meg mit mondasz! Egy válaszod, egy életed. – mosolygok rá, mikor leguggolok mellé, egészen közel hajolva. – Vagyis… bordád. Azokból van elég, el tudsz még élni néhány nélkül, igaz? – amúgy is, ha történne vele valami, csak adnom kell neki a véremből, hogy megint történhessen vele valami. Ez aztán az ördögi kör, mi? – Áh, az remek! Erre szükséged lesz. Tartsd magad életben valahogy, ne csak én dolgozzak! Rendben? Eltart egy ideig, mire újra megéhezek, szóval időd, mint a tenger… ez persze igencsak erős túlzás, de bízom benne, hogy a lényeget megérti. – Ami a te szükségleteidet illeti… víz van elég… mutattam körbe magunk körül. Igaz, ez csatornavíz, de eddig is ezt itta, nem? Csak nem tudott róla. – …patkányt pedig meg tanulsz majd fogni. – a tőlem telhető legkedvesebb mosolyomat villantottam meg az irányába. Szórakoztató volt látni az arcán az értetlenséget, ami egyre csak fokozódott. – Képzelem, hogy mennyire össze lehetsz zavarodva most. Eddig egy farmon éltél a családoddal, lovagoltál, tehenet fejtél, bebicikliztél a városba, hogy találkozz a fickóval, aki azt hazudta neked, hogy elhagyja érted a feleségét. Nem értem, hogy eddig miért nem kötötted fel magadat. – csóváltam meg a fejemet őszinte meg nem értéssel. Ha ilyen életem lett volna, már elástam volna magamat. – Most viszont úgy látszik, hogy szerencséd van! A világod talán ezek után kissé… izgalmasabb lesz. – elvégre, kimondhatja el magáról még, hogy patkányt evett és vért ivott, csak azért, mert valakinek belőle kellett táplálkoznia? Nem gyengülhet le , és nem halhat meg, különben nem jutok vérhez. Ilyen egyszerű ez. – Amúgy, van valami neved? Várj, tudod mit? Választhatsz magadnak! – úgyse fogom megjegyezni. Azt viszont tudom, hogy a parasztok soha nem voltak kreatívak névadás terén. A mi falunkban legalább ötszáz Siegfried élt. Ha netalántán mondjuk… Mary-nek hívnák, most itt az alkalom, hogy egy rossz dologgal kevesebb legyen jelen az életében.
▲ music: Millionaires▲ ▲Words: xx ▲ ▲Note: Következő jobb lesz ▲
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Júl. 17, 2016 11:36 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Darius & JJ
Nem igazán tudom, mi miatt aggódjak jobban. Hogy egy őrülttel kerültem a föld alá, élve eltemetve vagy inkább amiatt, hogy ez az őrült sérülés nélkül megúszta, míg nekem minden porcikám fáj továbbra is. A fémes ízt érzem a nyelvemen, nem nagyon akar eltűnni onnan, legszívesebben köpnék egyet és csak a neveltetésemnek köszönhetem, hogy még ebben a helyzetben sem engedem meg magamnak ezt. - Nem hiszem.. – emelem meg végül kezem, hogy letöröljem a számat és legalább a látszatát eltüntessem onnan a történteknek és erőt véve magamon mozdulni próbáljak. Nehezményezi a testem, hogy vissza akarom venni felette az uralmat, és csak lassan reagál, de égül sikerül felülnöm. Még mindig cseng egy kicsit a fülem és a levegő is fájdalmasan áramol be a tüdőmbe, de élek. Ezt sikerül megállapítanom. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ezt valóban neki köszönhetem. Hangosan beszél ugyan, én viszont nem tudok eléggé koncentrálni a szavaira. Túl sok, zúgni kezd tőle a fejem. Épp elég nehéz magamban azt fejtegetni, hogy valóban a Cane Hill-ből való-e. Vajon ismerte azt az embert, akiről a szóbeszéd olyan hamar elterjedt, vagy ő is csak hallotta? A háború sok ember eszét elvette, akik beletébolyodtak abba, hogy elveszítették a szeretteiket. Kórházban dolgozom, nap mint nap találkozom olyanokkal, akik viselik ezeket a sebeket is. De hozzá fogható elborult elmével nem minden nap van dolgom. Amint az ölembe dob valamit, egyből kipattannak a szemeim és igyekszem minél messzebb tudni magamtól. A hányinger kerülget és be kell látnom, hogy jobb ha kint tudom magamból a gyomrom tartalmát, mintha hagynám, hogy tovább forogna. A veríték kiver ő meg nevetgélve kerül mellém. Nem veszem a fáradtságot, hogy alaposabban is szemügyre vegyem, kiráz tőle a hideg, ha csak arra gondolok, hogy pár perce hidegvérrel megölt egy nőt előttem és nem sok választja el attól, hogy engem is hasonló sorsra ítéljen. Nekem segélykiáltásra sincs lehetőségem. - Van, aki másra gondol, azok alapján, ahogy viselkedik? – kapok azon nyomban az oldalamhoz. Ugyan még nem nyúlt hozzám, de jobb szeretném, ha a helyükön maradnának, úgy örök időkre. Méghogy tartsam magam életben.. Erre most nekem támad nevethetnékem, de borzasztóan szúr az oldalam, rossz ötletnek bizonyul, így inkább felhagyok a próbálkozással is. – Nem tudom feltűnt-e, hogy ez egy csatorna. Ha nem a sérülések, akkor a fertőzések fognak megölni.. – nézek rá úgy, mintha tényleg ennyire hülye lenne. Vagy csak a szakképesítésemnek köszönhető, hogy én ezt tudom?! Komoly antibiotikumok nélkül aligha lehetséges a túlélés, akár bele is nyugodhatnék abba, hogy egy bombázás után nem az lesz az első dolguk, hogy átfésüljék a környező utcákat a föld mélyére szorult emberek után kutatva. - Maga egy seggfej.. – nézek rá és bár sípol a tüdőm a felhördülés után, nem szándékozom alább venni a hangerőből. Amíg még van erőm… - Nem ismer engem, nem tud rólam semmit, úgyhogy tehet egy szívességet és befoghatja a száját. – húzom feljebb magam ültemben, de még mindig elég silány látvány lehetek. Ez viszont nem befolyásol abban, hogy folytassam. Nagyon is előttem volt a kép ahogy ma meghalhattam volna. Kétszer. Golyó vagy bomba által. De mégsem ez történt és nagyon úgy tűnik, hogy amint ezt az agyam felfogta, hajlandó teljesen felülírni azt a kényszert, ami a túlélés felé hajt. Eszembe jutnak ugyan a családtagjaim, de kéz a kézben jár a gondolattal az a félelem is, hogy talán meghaltak a bombázásban. Az apám, a férjem, az anyám a kórházban.. Biztosan várják, hogy visszaérjek. Csak még inkább dühít, hogy emiatt az alak miatt még a holttestemre sem tudnak rábukkanni.. – Idelent nem nagyon tud másnak beszélni csak nekem. Vagy magában, ha az jobban tetszik. Ezért nem kell elárulnom a nevem, magának meg nem kell megjegyeznie. A sajátját gondolom tudja. – szívom be élesen a levegőt, de minden próbálkozásom, hogy erőmnél maradjak, teljesen hiábavaló. Ha viszont meg kell ma halnom, akkor legalább bebizonyítom, hogy a régi Jaimee még mindig itt lakik bennem. Sosem keltettem jó benyomást a férfiakban.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Ez ellen nem tehetsz semmit. Nem halhatsz meg, amíg ki nem jutok innen. Ha ez megtörtént, megengedem, hogy meghalj, nem kell félned. – nem mondhatja, hogy nem vagyok nagylelkű. Ő az a szerencsés, akinek el kell élnem a vérén egy jó darabig, amíg ki nem húznak innen. A barátnője is itt lehetne most, de nem, a sors, vagy akármiben is hisz, őt választotta ki. Lehetne sokkal büszkébb magára, nem mindennapos dolog az, hogy valaki eddig húzza mellettem. Ha viszont meghal… akkor teszek róla, hogy visszajöjjön és megszenvedje azt a pár órát, amíg emberi vér kéne a szervezetének. A legjobb esélye én vagyok. Szívás, de ez van. Az igazat mondom. Habár, érthető, hogy te ezt nem érted. Elvégre, egész életedben egy farmon éltél, mi lehet a legfurcsább, amit láttál? – nem az ő hibája, nem tehet róla, hogy egy senki, aki, ha meghal, semmilyen nyomott nem hagy maga után. Mintha soha nem is létezett volna. Kinek hiányozna? – Nem tudom feltűnt-e, de halhatatlan vagyok. Neked pedig nincs más dolgod, mint szólni nekem, ha úgy érzed, hogy hamarosan megdöglesz. Menni fog? – emberek. Az előbb öltem meg a barátnőjét, biztos látta, valószínűleg érzi, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Az én vérem az ő életét jelenti. Újra és újra. Meglepetten kapom fel a fejemet a szavai hallatán, és szép lassan elmosolyodok, ahogy beszél. Ha annyi pénzem lenne, ahányszor ezt hallottam… ami azt illeti, van is. Pontosabban, lehetne. Én nem vagyok a pénz híve, szerzek magamnak, ha kell, megvan hozzá mindenem, hogy elvegyem másoktól azt, amire szükségem van. – Hát ez aranyos. Tudod, azok után, hogy miattam élsz még, azt hittem kicsit… hálásabb leszel. – vontam meg a vállamat, közelebb lépve hozzá. – Ami azt illeti, ismerlek. Pont olyan gyenge és szánalmas vagy, mint minden ember. Azt hiszed, hogy számít bármit is az, amit csinálsz, de elárulom neked, hogy szart sem ér, mert senki nem fog emlékezni rád! Szenvedve, egyedül fogsz meghalni, miután leéltél egy olyan életet, amit nem akartál. Kivéve, ha most itt eléred, hogy megöljelek. – akkor nem kell mindezt átélnie. Ember, az élete korlátozott, abból él, hogy próbál megragadni egy pillanatot, de ez nem lehetséges. Az idő ellene van, ezáltal az élet is. Ő pedig csak egy ember. – Szóval, vidéki paraszt… pillantok le rá, mikor felállok. … nem választottál nevet. Úgyhogy.. Borzos leszel mostantól. – nem mondott semmit, lehetett volna… Bertie, vagy John, esetleg Arthur, de úgy döntött, hogy nem él a lehetőséggel. Buta kis Borzos. – Ne aggódj Borzos! Ha van családod, akkor gyorsan meghaltak, ha szerencséjük volt. – pillantok rá mosolyogva, mikor meglátom a komor pofáját. Lemerném fogadni, hogy miattuk aggódik. Minden ember azt hiszi, hogy segít, ha aggódik valakiért. ¬– El ne kezdj imádkozni, mert kiröhöglek. Az Istened, már, ha hiszel benne, nem létezik. Ha létezne is, miért foglalkozna olyan nyomorultakkal, mint te, vagy a többi ember? – nem bírom, ha valaki letérdel és elkezd imádkozni. Soha nem érettem meg. Ez egy istentelen világ, mégis, ezerféle istent képzelnek bele.
▲ music: Millionaires▲ ▲Words: xx ▲ ▲Note: Következő jobb lesz ▲
Kezdőlap
|| 