Sietős lépteim jelezték izgalmamat, ami találkozónk miatt telepedett rám. Négy hónap. Négy hónapja nem láttam egyetlen családtagomat sem, meglehetősen nehéz napokat, heteket tudhatok a hátam mögött, mindezt azért, hogy felnyissam annak a vak vénembernek a szemét. Számtalanszor sikerült már arra a következtetésre jutnom, hogy nem vagyok normális. Nem volt éjszaka, hogy nem ébredtem volna fel zaklatottan, már-már zihálva, mert a családomat hiányoltam. Nem volt reggeli ricsaj, trappolás a folyosón. Nem volt semmi, ami arra emlékeztetett volna, hogy valahol a világ másik felén a családom feltehetőleg ugyanúgy érez ahogy én. Vagy legalábbis reméltem, hogy feleannyira hiányzom a fészkünkből, mint ők mellőlem. De a hiányuk nem volt elég, hogy eltántorítson. Tudtam, hogy Ciarán vigyáz rájuk, így felöltöttem a legkevésbé fájdalmas képemet, és így sétálgattam tovább. Talán még mindig egy fokkal sietősebben, mint az átlag emberek. Mégsem keltettem feltűnést, vagy csak nem foglalkoztak velem. Kaptam ugyan egy-egy érdeklődő pillantást, valószínűleg olyankor az illető azon tanakodott, vajon miért pattogok ennyire gömbölyödő pocakkal. Nem érdekelt senkinek a véleménye. Aubrey-t vártam, aki ránézésre inkább tűnne a húgomnak, mint az ükunokámnak. A mágiám jótékony hatása. Azt üzente, ne aggódjak, majd megtalál, na de most őszintén? Ki ne leskelődne a járókelők között azt várva, mikor bukkan fel végre az ismerős arc?! Na ugye.. Én sem vagyok kivétel, néha perdülök is egyet a tengelyem körül, hátha észre veszem.
Végül megpillantom. De nem felém igyekszik, hanem el tőlem. Csak karcsú alakját és hosszú barna haját látom meglibbenni, és egészen addig értetlenül állok a helyzet előtt, mígnem felfigyelek rá, hogy egy férfi követi őt. Babonás vagyok vagy sem, de 500 év után már felismerem a szándékot, nem kell tettekig fajulnia. Sőt, azt sem tartom kizártnak, hogy Ciarán az egyik vadász cimboráját küldte vámpírrá változott ükunokánk után. Nekem pedig más nem is jár a fejemben, minthogy hogyan tudnám a legapróbb dologgal is elterelni a figyelmét. Ötletem akad bőven, de némelyikhez túl sokan vannak az utcán, a többi pedig túl veszélyes lenne. A családomat viszont utolsó leheletig védem, úgyhogy alattomos megoldáshoz folyamodok. A nyomába szegődöm, és egy kis bűbáj segítségével kiszakítom a zsebét. Férfi, csak tart benne valamit - alapon. És szerencsém is van. Kellő távolban vagyok ahhoz, hogy ne tűnjek fel neki. De nem foglalkozik vele! A franc! Személyemmel nem akartam beavatkozni, de a szüksége törvényt bont, egyedül is képes leszek helyt állni. Nem szükségeltetik ahhoz egy férfi az oldalamra.
- Uram! Hé, uram! - kiabálok utána és felveszem vele a lépést a következő kanyarig. A kezemben tartom az öngyújtóját, amit simán veszni hagyott volna, pedig egészen szép darab, súlyos is. De aligha olyan pótolhatatlan, mint a leszármazottam élete.

©

Elsőre nem tűnik rossz ötletnek, hogy az ismeretlen férfi után vetem magam, nem törődve a következményekkel. Második nekifutásra már aggodalom tölt el, amiért másodmagamat nem vettem számításba. Most nem csak a saját életemért felelek, jóval óvatosabbnak kellene lennem. De mire a férfi megfordulhatna, egy alak vetődik felé, és már csak annyit látok, hogy a falnak vágja a fickót. Egy pillanatra leblokkolva figyelem a furcsa páros dulakodását, majd jobbnak látom ezt avatatlan szemek elől elrejteni. Amint a hirtelen jött férfi elvét egy mozdulatot és görnyedve felém emeli a tekintetét, azonnal a helyére is kerülnek fejben az események. Válaszokat is kapok a miértre, de azért lemondóan megrázom a fejemet. Egyedül is megoldottam volna. Az ismerős arc látványa viszont sokkal több érzelmet vált ki belőlem most, mint amire számítottam. - Hatásos belépő.. - mosolyodom el halványan, s egy hímzett kendőt nyújtok át neki, ami először a kezem ügyébe akad. Keira lányom a tűvel való első próbálkozása nyomán készült.
Kissé talán sután ölelek vissza, közben azt lesem Henry válla fölött, hogy az ükunokám merre lehet. Színét sem látom, ezek szerint a mai találkozónk meghiúsult, de legalább nem lett belőle tragédia. Ez viszont legkevésbé sem nekem köszönhető. Ennek a gazembernek hatalmas tehetsége van ahhoz, hogy a legváratlanabb pillanatokban fusson be oda, ahol szükség van a jelenlétére.
- Épp meg akartam köszönni.. - vetek ellent neki. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy mivel járt volna az, ha én vetem bele magam a szituációba. Azokat az ütéseket, amiket ő nyelt be helyettem, most én érezném. Nem biztos, hogy díjazná a szervezetem. - De igazad van, elintéztem volna.. - terül szét végül a megszokott mosoly az arcomon. Nem változtam én semmit, azon kívül, hogy az életem - kemény döntéseim velejárójaként - jelenleg elég kilátástalannak látszik. Nem túlzás, hogy Henry felbukkanása hetek óta az egyetlen színfolt a mindennapjaimban. Rég volt már, hogy utoljára találkoztunk, de akkor megesküdött, hogy egyetlen leszármazottamnak sem esik bántódása az ő keze által. Ezek szerint, ha a közelben van, más vadászok számára is érinthetetlen a családom.
Kérdésére csak a fejemet rázom. Hónapok óta nem vagyok kapcsolatban a vadászokkal, sőt, azzal az eggyel sem, akivel összekötöttem az életemet. A fickó pedig nem lehet túl tapasztalt, másként nem esett volna el ilyen hamar, ha harcra kerül a sor. - Aubrey-t kellene megkérdezni, de ahogy látom felszívódott.. - nézek a szűk utcán végig a másik kijárat felé. Szó se róla, jól tette, hogy nem avatkozott közbe, de egy kissé elszomorít, hogy nem tudom neki kiönteni a lelkem, és nem kapok friss híreket a családomról sem. Kell néhány másodperc, míg sikerül stabilizálnom érzelmi állapotomat, majd elengedem a bűbájt és elvéve tőle a kendőt, letörlöm a vércseppeket az álláról is, míg oda nem száradnak.
- A szavad után az ítélőképességed lenne a következő, amit alap esetben megvétóznék, de nem tépem feleslegesen a számat. Te pedig pontosan tudod, hogyha a családomról van szó, egy perc nyugtom sincs.. - forgatom a szemeimet az eget kémlelve, de közben már a kávézó felé sétálgatva. Tényleg nincs nyugtom, most éppen azért, mert egyrészt bűntudat munkál bennem, másrészt akkora haragot érzek, hogy fel tudnám perzselni vele a fél államot. Lehetséges, hogy a hormonok is rátesznek egy-két lapáttal.
- Véletlen.. Ugyan. Az én mentségem egy seggfej férj. Mi a te indokod? - kérdezem könnyedén és ferde szemmel nézek rá, amiért mellettem szándékozik pöfékelni. De nincs egy szavam se, volt már eset, hogy egy kis dohányfüstnél sokkal komolyabb veszély fenyegette az utódaimat. Példának okáért egy hordányi vámpír.

©

Ugyan nem hálálkodtam hangosan, mégis hálás voltam neki a felbukkanásáért, de jobb ha ezt megtartom magamnak. Nem lenne jó ötlet most kinyilatkoztatni a véleményemet, mikor a hormonoktól olykor megbolondulok.
- De nem ám! - felelem most már mosolyogva, miközben követem a mozdulatait. A telefonján babrál valamit, aztán felém fordítja, én meg meglepetten veszem tudomásul, hogy mennyire jól informált az ükunokámmal kapcsolatban. - Vigyázz Roux, egy hajszál választ el attól, hogy gyanakodni kezdjek rád! - nézek rá szúrós szemmel, nem csak amiatt, mert nyomon követi Aubrey-t, azért is mert mellettem gyújt rá és egy cseppet sem zavartatja magát. Tüntetőleg elfordítom a fejem, de egyebet nem teszek. Csak akkor vagyok hajlandó ismét ránézni, mikor szóba hozza a húgát. Nem ismerem túl jól a családját, hisz Chantelle volt az egyetlen, akiről beszélt, de róla sem túl sokat. Helyette mindig azt várta, hogy én beszéljek és átadjam neki a tudást, amit magába szívhat és végül vadász válhat belőle.
- Ugye minden rendben van vele? - kérdezek rá arra, ami leginkább aggaszt. Bár nekem nincs testvérem, viszont van egy hatalmas családom, és tudom, hogy az őrületbe kergetne, ha valami bajuk esne. A kezem akaratlanul is végigsiklik gömbölyödő hasamon és hatalmas sóhaj szakad fel mellkasomból.
- A férjem és én... Azt hiszem elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor nem tudtam elsiklani afelett, hogy mennyire nem értünk egyet. - próbálkoztam azzal, hogy sejtelmesen fogalmazok, de csakhamar rájöttem, hogy Henry nem az az ember, aki előtt bármikor köntörfalaznom kellett volna. - Én abbahagytam.. Nem vadászom többé, Aubrey vámpír lett, én pedig nem tudok elvonatkoztatni tőle. - vallom be neki, hogy hányadán állok ezzel az egésszel. - A férjem pedig, nem igazán örült ennek. - rántok vállat, mintha ez az egész mindegy lenne, pedig közel sem így érzem.
A kávézó előtt megtorpanok, hogy megvárhassam, míg befejezi a cigarettáját. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy ilyesmit figyelembe vegyek, de mégis jól esik most törődni valakivel, akkor is, ha ez annyiban merül ki, hogy odafigyelek a dohányzási szokásaira.

©