- Ha így volt, mind a A mind a B terv elmerült anyámmal együtt a pincénkben - vontam vállat. - De hagyjuk most ezt. Kicsit jól akarom érezni magam a városban, ha már szökevények vagyunk - néztem meg jó alaposan egy félmeztelen nőcskét. - Na és mit keresel te itt? Pont egy sztriptízbárban? Nem vettem észre, hogy nem átlagos hajlamaid lennének - szúrtam oda egyet kajánul.
- Szóval szökevények vagytok. Hát... a húgodat igazán otthon felejthetted volna. - fintorodtam el, bár reméltem, nem szívja nagyon mellre. Tudhatta, hogy a nők már csak ilyenek, mindig utálják egymást, ha arról van szó, hogy mindketten szenvednek egy bizonyos "betegségben". Csak éppen nem lehetne megnevezni, mi ez a kórság. - Hát, az én hajlamaimat ne akard megismerni - kacsintottam rá, miközben kiürítettem a poharamat, és ahogy a whisky lecsúszott a torkomon, újra megrántottam a vállamat. - És amúgy is... már csak azért megérte ez a kis kiruccanás, hogy téged itt találjalak - vigyorogtam már ezerszer szélesebben.
- Hát persze. Hagyjam otthon, hogy Mikael megtalálja, és befejezze, amit anyánk akart? Remek ötlet - mondtam kissé gúnyosan, majd szemtelenül végigmértem az alakját, már amennyit az asztal lapja felett láttam. - Az eddigi látvány megfelel - biccentettem. - Kár, hogy nem láthatok kissé többet - dőltem hátra elégedetten. - Versenyezhetsz a lányokkal, ki vonja magára jobban és hamarabb a figyelmemet. Bár ami azt illeti, ez az Odette nevű lány is bejön nálam. Régi ismerős... és elkövettem azt a szörnyű hibát, hogy eddig még nem feküdtem le vele.
Csak fújtattam egyet. Engem aztán az sem érdekelne, ha Mikael minden egyes haja szálát egyesével tépkedné ki annak a szajhának, akinek történetesen pont Mikaelsonnak kell lennie. Így semmi esélye, hogy legyen egy kis jó kedvem. De mindegy, lesz bennem kicsi tapintat. - Aha... ha a húgod barátnője, biztosan olyan, mint ő - vontam meg a vállamat, és én is hátradőltem, miközben már az üveget húztam magammal és meghúztam, mielőtt újra megszólaltam volna. - Eléggé... hogy is mondjam? Ritkaság, hogy egy nő nem került fel a képzeletbeli falra, ahová a meghúzott nők nevét firkálgatod.
- Ilyen szempontból nekem lassan a Notre Dame fala is kevés lesz nekem - vontam vállat. - Régen valahogy más volt a hölgyike. A vámpír is olyan, mint a bor. A kor előrehaladtával mind jobb, és nemesebb. Főképp a nők - kortyoltam egyet. - De ez persze rád is elmondható. Egyszerűen gyönyörű vagy. Bár ezt nyilván mondtam már. Viszont még mindig nem kaptam választ arra, mit csinálsz itt. Mikael küldött? - ébredt fel bennem valami szörnyű gyanú.
- Mondtad már, mondtad. De valószínűleg minden nőnek elmondod, akit magad alá akarsz csábítani. Vagy magad fölé... ez teljesen lényegtelen - vontam meg a vállamat, majd elnevettem magamat. - Persze, nekem csakis az a dolgom, hogy kémkedjek. Nem is láttam még soha életemben azt a Mikaelt, és ha láttam is volna, sokkalta jobb dolgom is van, minthogy utánatok kémkedjek. De ha a következő kérdésed az lesz, hogy Tatia kérésére "kémkedek-e", a válaszom szintén nem - ráztam a fejemet.
- Ez a legjobb kiadásom. - nevetek rá, miközben átpillantok a hátam felett és a jéghideg tekintetem elkapja a mögöttem ülő férfi figyelmét. Szinte leesik a bárszékről, hogy átadja nekem a helyet. - Trükkök nélkül az egész unalmas lenne. - teszem hozzá, miközben helyet foglalok és minden figyelmemet Bekahnak szentelem. Hihetetlen, hogy több mint... mennyi? Egy évszázada is? Az 1900-as években ez a város sokkal vakmerőbb volt. Az illegális bárok, hajnalokig tartó jazz zene, és az eltűnt személyeket senki se kereste. Erről jut eszemben, még azt se tudom hova tűnt el akkor hirtelen. - Alig pár éve jöttem vissza, azóta pedig itt vagyok. Tudod milyen Chicago - mosolyodok el szentimentálisan. - egyszerűen feledhetetlen. - végszóra pedig meg is érkezik a pincér az italunkkal. Szegénykémnek még mindig reszket a keze, ahogy elénk rakja a poharat, és mikor a hálás mosolyom alkalmából kivillantak a fogaim csak a véletlenen múlik, hogy nem ejti el a rendelésünk. Ostoba halandó! De még mielőtt ez szóvá is tehetném drága barátnőmnek, a vacsoránk alig pár méterre kezd el elég feltűnően stírölni minket. Szinte érzem a számban a vékony bőr alatt száguldó vénáknak tartalmát, de ez a kis játék sokkal jobban csábít minthogy csak úgy rávessem magam és kiszívjam belőle az összes életet. Így aztán lazán visszamosolygok, és az egyiket - amelyik feltűnően sokkal több időt töltött az edzőteremben - egy kacsintással is megajándékozom. Oh, a naivak. Azt hiszik máris megfogtok minket. Ha tudnák mennyire fordítva van a helyzet... - Mielőtt még elfelejtem. - fordulok újra Rebekah felé, miközben belekortyolok az italomban. Hm. Isteni. - Mi történt anno, mikor utoljára itt jártatok? Hallottam, hogy rátörtek Gloria bárjára, de utána mintha csak a föld nyelt volna el. - nem vagyok számon kérő, se haragtartó; csupán rettenetesen kíváncsi. És már több mint egy évszázada várom a választ, hogy megtudjam mi történt aznap este és hogy mi az oka annak, hogy csak ilyen sok idő elteltével jutottam eszébe.
A hozzászólást Odette Breeland összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 16, 2013 10:04 pm-kor.
- Csak azoknak a nőknek mondom, akiknél komolyan is gondolom - válaszoltam. - Bár nyilván az az oka, hogy bányarémekkel eleve nem kezdek - lötyögtettem az italomat a pohár alján. - Ami azt illeti, ezt majd kifejezetten tervezem elmondani Odette-nek is. Hátha magam alá csábítom. Vagy magam fölé, a te kifejezéseddel élve - simítottam végig évődve Mila karján. - De persze, mondhatom neked is - mosolyogtam el magam. - Az azért megnyugtató, hogy nem ismered Mikaelt. Bár gyanítom, ő talán nem küldene utánam senkit. Ő maga érkezne meg, vérben forgó szemekkel - sóhajtottam aztán fel, mikor megemlítette Tatia nevét. Ő valószínűleg azt sem tudja, hol vagyok éppen. - Mit tudsz róla? - kérdeztem. - Úgy értem, Tatiáról. A bál óta nem is láttam.
Egyet kell értenem Odette-tel. Chicago tényleg olyan, mintha képes lenne egyszerűen magába szippantani, és előbb-utóbb teljesen magával ragad, nehéz innen szabadulni a vámpírnak. Bő kilencven évvel ezelőtt legalábbis ilyen volt. Imádtam, főleg az éjszakákat, a füstös bárokat, azokat a zenéket. Még mindig hiányzik, és egy részem mintha abban a korban ragadt volna. Olyan hirtelen kellett átugranom egy teljes évszázadot, egyik napról a másikra, míg egész idő alatt csak aludtam, hogy néha még mindig úgy érzem, mintha csak most történt volna minden. Hogy őszinte legyek, a szívem legmélyén kicsit még neheztelek Nikre azért, hogy azt az időszakot elvette tőlem, hogy képes volt engem is a többi testvéreink sorsára juttatni, és évtizedeken keresztül egy dobozban cipelni magával mindenhová. Igyekszem megérteni őt, igyekszem elnézni, amit tett, próbálok megfeledkezni róla, de ez nem ilyen egyszerű, hisz mégis csak az én életemről van szó. Talán majd idővel könnyebben megy... A két férfi, felbátorodva a mosolygásunkon, azt hiszem, hamarosan ide fog jönni. Épp időben, már tényleg kezdek megéhezni. De mielőtt azok ketten ideérnének, Odette feltesz egy érdekes kérdést, részben mintha olvasott volna a korábbi gondolataimban. Persze ez nem lehetséges, de hátérthető, hogy kíváncsi, hisz csak úgy eltűntünk. - A válasz egy szóban: Mikael - próbálok első körben valami gyors és tömör választ adni. Odette a barátnőm, és biztos vagyok benne, hogy meséltem már neki, vagy legalább említettem apánkat, aki ezer éve próbál az életünkre törni. - Az a razzia Glória bárjában, neki volt köszönhető. Bár ez nem ok arra, hogy 90 évre eltűnjek, igaz? - húzom el a szám, és igazából most jön a nehezebbik része a magyarázatomnak. Nem vagyok rá büszke, hogy a bátyám ilyen könnyen irányíthatja vagy egy időre elveheti az életemet, de ha valakinek hajlandó vagyok erről beszélni, az Odette. - Biztosan emlékszel Stefanra, aki akkoriban velünk volt. Nem akartam Nikkel tartani a menekülésben, Stefannal szerettem volna maradni. A bátyám azonban nem fogad el nemleges választ, tudod milyen. Szóval az elmúlt évszázadot egy koporsóban porosodva töltöttem - fejezem be a mondandómat sötét ábrázattal, aztán kortyolok párat a finom whiskeymből.
- Hm, az a csaj biztosan csak arra vár, hogy felhívást tégy keringőre. - forgattam meg a szemeimet. Ez nem féltékenység volt, nem. Én olyasmit soha nem szoktam érezni. Puszta ellenszenv, ami talán abból áradt, hogy mivel Rebekaht sem kedveltem, hát nem kedvelem a barátnőjét sem. Elhúztam a karomat, amin végigsimított, közben megvontam a vállamat. - Nem tudok Tatiáról semmit. Egyszer látogattam meg a minap, de... nem találtam ott. A birtokán - tettem hozzá, hogy értse, miről is beszélek. - Sem Olivert, sem azt a boszorkányt, akivel mostanában összebútorozott. Olyan volt a hely, mint valami kísértetház - mondtam egy halvány mosolygással. Tatia esetében nem igazán szerettem viccelni.
- Akkor vagy leléptek együtt, és ki tudja merre járnak. Vagy Tatia ment külön, esetleg Oliverrel. Azon sem lepődnék meg - morogtam, és kissé közelebb ültem Milához, majd folytattam a karja simogatását. - Mi a baj? Valami bajod van? A múltkor még nem volt ellenedre a dolog - suttogtam, aztán odahajoltam, és belecsókoltam a nyakába. - Na látod. Nekünk máris jobb programunk van, mint ahogy először gondoltuk volna.
- Nem, nem hiszem. Nem úgy ismerem Tatiát, mint akinek kellene egy Oliver típusú férfi - ráztam meg a fejemet, mert tényleg így gondoltam, és hazudni meg felesleges. Miért gondolja mindenki azt arról, hogy kettejük között van valami? Szerintem egyértelmű, hogy nincs. Barátok voltak a múltban és egyikőjük többet érzett, de még nem ok arra, hogy ennyire félreértsék őket. Na jó... azért az nem menti fel őket az alól, hogy néha nem kötnek ki ugyanabban az ágyban. - Hm, talán frigid lettem. - húzódtam el tőle, bár ennek köze nem volt az egészhez. Mert még jó, hogy akartam. Csak épp ezúttal nem akartam, hogy mindig megkapja azt, amit akar. Ideje hozzászoknia, hogy nem minden hullik csak az ölébe.
- Én meg ismertem még az ember Tatiát és ember Olivert is. Már akkor is nagyon jól kijöttek egymással. És tudom, hogy mióta Oliver szépen kijátszotta magának Tatiát, már néhányszor ágyba is másztak egymással. Szóval nekem ne prédikálj - intettem egyet, majd összevontam a szemöldökömet. - Valamit jegyezz meg - mondtam kissé fagyosan, és mérgesen. - Én mindig megkapom, amit akarok! Ha nem, hát nem futok felesleges köröket senki körül. Az nem az én műfajom - öntöttem magamnak egy új pohár italt, aztán egy hirtelen mozdulattal belemarkoltam kéjesen Mila combjába.
- Na jó, akkor most te is figyelj rám nagyon jó, te beképzelt, felfuvalkodott őstulok! - fordultam felé, miközben lepattantam a székről és komolyan, szinte haraggal pislogtam a szemeibe. - Ha azt mondtam, hogy nem, akkor nem! Törődj bele, talán te sem kellhetsz minden nőnek. És ha annyira nem szeretsz köröket futni, akkor ajánlom, hogy most fejezd be, mert nem érsz el semmit! Nem fekszem le veled még egyszer. Az okát pedig azt hiszem, te magad is ismered. Tatia a legjobb barátom, aki még mindig téged szeret, és nem szándékozom még egyszer affért kezdeményezni veled!
Ahogy Mila felpattant, és megvetően köpködte rám a szavakat, először megdöbbentem, de a szavaival egyenes arányban forrt fel egyre jobban az agyam. - Szóval őstulok? - kérdeztem vissza, aztán felpattantam a székről, és heves dühvel meredtem Mila arcába. - Na ide hallgass, te kis céda! - kaptam el a vállát. - Annyiszor leszel az enyém, ahányszor nekem kedvem tartja - nyomtam neki a box falának, és nekinyomtam a csípőmet. - Ne mondd, hogy nincs hozzá kedved. Meglátod, nagyon jó lesz. Ha engeded magad, akkor legalábbis jó lehet. Ha nem... hát akkor is megtörténik, csak legfeljebb kissé fájni fog neked - vigyorogtam el magam ragadozó módjára.
Ő is felpattant és úgy nézett rám, mintha a szeme most azonnal képes lenne engem is lángra robbantani, legalábbis eléggé dühösnek tűnt, de mit csináljak, belőlem fakadt, hogy nem hagyhatom csak úgy magamat, még ennek az idiótának sem, aki nem képes látni a fától az erdőt. - Most azonnal engedj el, különben megismered az én módszereimet - mondtam neki egyelőre még higgadtan, mégis némi sziszegéssel a hangomban. - És hidd el, nemcsak te vagy képes fájdalmat okozni nekem. Ez fordítva is ugyanígy van. Vagy ha... ennyire meguntad, hogy nőket elégíts ki, most rögtön bevethetem - emeltem meg a térdemet, hogy egy éles mozdulattal az ágyékán találjam el.
- Na és mégis milyen módszereid lennének? - kérdeztem gúnyosan, de a következő pillanatban megkaptam a választ. Összegörnyedtem a hirtelen jött fájdalomtól, és levegő után kapkodtam, de Mila csuklóját még ekkor sem engedtem el. - Hát jó... - morogtam, mikor végre kissé összeszedtem magam. - Akkor most jöjjenek az én módszereim - sziszegtem, aztán rángatni kezdtem az ajtó felé, egészen addig, míg ki nem ráncigáltam a parkolóba.
(parkoló)
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 16, 2013 10:29 pm
Mikor annak idején ők itt hagyták Chicago-t, én is tovább álltam és New York közelébe kerestem szórakozást. Akkoriban a lázadók városának számított a hely, én pedig örömmel élveztem ki ennek előnyeit. De mégse volt ugyan az, az emberek lassan elvesztették az udvarias oldalukat a férfiak pedig rájöttem hogy néhány üresfejű nő jobban bukik a bunkó szemétládákra, mint az intelligens úriemberekre. Akkor jöttem rá mennyire hiányzik ez a hely, és ezután pár évvel már vissza is költöztem a szeles városba. Azóta pedig itt vagyok, beleszámítva pár év kihagyást. Azért délre is le kell nézni néha. Felszalad a szemöldököm a névre, és rögtön tudom, hogy ennek a történetnek nem lehet jó vége. Mikael egyenlő a pusztítással és a kegyetlenséggel. Amióta csak újjászülettem, és Rebekah beavatott pár alapvető ténybe és történetbe a vámpírlétről - többet között az Ősi család megszületésébe - tisztába vagyok vele, ha épp eszem van elkerülöm azt a vámpírt. Túl értékes nekem ahhoz az életem, hogy csak úgy lemondjak róla. - Rosszul kezdődik... - morgom inkább csak úgy magamnak és újra belekortyolok az italomba, mert már kissé kezd idegesítő lenni a kaparás a torkomban. Szegény srácok. Ilyen étvággyal nem hiszem, hogy megélik a holnapot. Továbbra is érdeklődve hallgattam Rebekaht, és próbáltam minél többet felidézni abból az időből. Volt ott valami ficsúr is, valamilyen Stefan ha jól emlékszem aki állandóan az körülöttük legyeskedett, de akkoriban egyre kevesebb időt töltöttem Gloria-nál, hogy tisztába legyek a részletekkel mi történt közöttük. Nem kell sokat várnom, hogy megtudjam a szerepét. Szóval ő volt az aktuális Rómeo? - Az önző seggfej. - szalad ki a számon a nem éppen kedves gondolat, de az illetékes úgy sincs itt, hogy hallja. Biztos van jobb dolga, mint a mi beszélgetésüket kihallgatni. - És csak most szabadultál? - az majdnem 90 évet jelent... Miféle barbár képes a saját húgát ennyi ideig egy dobozba tárolni? Próbálok nem ítélkezni, hiszen ki vagyok én ahhoz, de akkor is. Fura egy család. - Akkor viszont mindenképp el kell mennünk egy rendes bevásárló körútra. - kacsintok rá cinkos vigyorral, miközben lehúzom a maradék alkoholt és a pohárból. Nincs mese. Most már vadásznom kell.
A hozzászólást Odette Breeland összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 24, 2013 10:54 am-kor.
Halvány mosolyra rándulnak ajkaim önkéntelenül is Odette őszinte megnyilvánulását hallva. Igen, valljuk be, Nik borzasztóan önző tud lenni. Sajnos ez van, és már nem fog változni. Hisz ezer éves, és ezek a dolgot annyira állandóak. Nincs miért vagy kiért változnia, csak önmagának él. - Pár hónappal ezelőtt kerültem szabadlábra - tréfálkozok kicsit a közeledő férfiakkal szemezve. - Igazából itt voltunk, Chicagoban, de csak rövid ideig, mert Nik tervei Mystic Fallsba szólítottak minket. Ott voltunk eddig. És most ugyanazért tértünk vissza, amiért egykor menekülni akartunk: Mikael. - Pillantásom átvándorol a vacsijainkról Odette-re. - Nem fogod elhinni, de... pár hónapja anyánk is visszatért a halálból. Megtalálta a módját a túlvilágon, hogy a Bennett boszik visszahozzák. Tudod... örültem neki, bíztam benne... és mi lett a vége? Összefogott Mikaellel, Kol meghalt... Nik megbosszulta és most megint menekülük apánk elől. Az egész olyan mint egy nyomorult körforgás - rezzenéstelen arccal mesélem el a történetünk rövidített változatát, de ismer annyira szerintem, hogy kiolvashassa a szemeimben ülő fájdalmat. Még mindig alig tudom felfogni, hogy mi is történt csupán pár nap leforgása alatt. Anyánk árulása. És Kol. Nem értem, hogyan jutottunk ismét idáig, amikor már majdnem jól mentek a dolgok. Elcs*szett egy család. Mindig is az volt. Nem tudom nem észrevenni, hogy míg én Odette-tel társalgok, a kedves bátyám távozik Tatia kebelbarátnőjével, Milával az oldalán. Istenem, komolyan? Ennek a r*bancnak mindenhol ott kell lennie? Nem csoda, hogy mindig mindenről mindenki előtt tud. Van egy tippem, hová mentek együtt, ami azt jelenti, hogy keresni kell valami egész éjszakás programot magunknak, mert én nem akarok sehol beléjük botlani. Még a gondolat is undorító. Nem csak a nyakát kellett volna kitekernem legutóbb, jobb lett volna, ha letépem a fejét. Egy gonddal kevesebb lenne most. A két udvarlónk érkezik időközben mellénk, és mivel a hely ezen része túl zsúfolt ahhoz, amire készülünk, felajánlom, hogy menjünk inkább ki.
Mystic Falls... Olyan ismerősen cseng. Ha jól emlékszem valahol Virgina területén taláéható, de ott inkább még az 1800-as évek elején fordultam meg. Nem éppen volt érdekfeszítő egy városka, amúgy se zsánerem a kis közösségbe való beilleszkedés - bezzeg a nagyvárosok, ahol aztán minden este legalább két bált adtak! Hm, micsoda szerencse, hogy nekem volt lehetőségem válogatni, mint az ilyen eseményekből, mint a helyekből ahol megfordulhattam. Emlékszem mekkora felfordulás volt a civilek utazásából, többnyire mindenki az államokon belül mozgott nehogy bajba keveredjen. - Az öreg sose pihen? - költői kérdésnek szántam a megnyílvánulást, hiszen mindketten tudtuk - persze Rebekah jobban bárkkinél -, hogy az ilyen vadászok addig képtelek nyugodni míg ki nem iktatják a célpontjukkat. Egyedül csak az erőszak, vagy egy kis mágia segíthet ezen. - Kol meghalt?! - képedek el teljesen, még az italt is majdnem kiejtem a kezem közül. Hihetetlen. Pedig ő lett volna az utolsó, akit halottan bírtam volna elképzelni. Bár nem sokszor találkoztunk az évek folyamán, mivel én többségében csak a húgúkkal értekeztem mégis minden alkalom emlékezetes volt. Sose láttam még annyira felelőtlen, és szabadgondolkodású vámpírt mint amilyen ő... volt. És persze ezeket teljesen jó értelemben mondom. - Sajnálom, drágám. Úgy mindent. - simítom meg a kezét, és ezzel a gesztussal minden együttérzésemet megpróbálom átadni. Mi nem a nagy drámai előadásokról vagyunk híresek, de mégis szerettem volna megmutatni neki, hogy nincs egyedül. Ha szét kell rúgni pár hátsót, vagy lelki támasz kell a telefonszámom mindig él. A szép kis pillanatunkat a két izompacsirta töri meg, akikre gondolatban már rá is akasztottam egy-egy "Elvitelre" táblát. Csak most tűnik fel, hogy mennyire ég a torkom az éhségtől, és ha nem lenne körülöttem ennyi szemtanú valószínűleg már rég rávettem volna magam a cuki kékszeműre, aki már több mint negyed órája szemez velem. Amúgy is ha jól láttam Klaus az előbb távozott valami ízléstelen külsejű nővel, szóval valószínűleg az egész éjszaka a miénk. Egy cinkos mosolyt kültem Bekah felé, mielőtt kivettem volna a hálómat. - Mi lenne ha kimennénk? Túl hangos itt a zene. - hajoltam a srác füléhez, aki rögtön kaján vigyorral fogadta az ötletem. Már kapott volna is a derakam után, de az éles reflexeimnek köszönhetően még rendjében odacsaptam figyelmeztetésül és követtem őket kifelé ebből a putriból. Őszintén szólva, eleve utáltam az ötletet, hogy itt kelljen szórakoznom, szóval annyira nem fáj érte a szívem.
Kezdőlap
