Szótlanul tűröm, hogy az öltözködésem időtartama miatt morgolódjon. Hát istenem, nő vagyok. És amennyi nőnemű lény lézeng átlagosan körülötte, megszokhatta már, hogy időbe telik, mire mi szalonképessé varázsoljuk magunkat. Ennek ez a rendje-módja.
Mitagadás, meglepődöm, amikor meglátom, hova hoz bennünket. Egy sztriptízbár. Komolyan? Még ha valamelyik hibrid csicskájával akarna ide jönni. Mondhattam volna barátot, vagy havert is... de főképp mostanában nem tudok róla, hogy túl sok lenne neki belőle. Az egyetlen személy, akit igazán el tudnék képzelni az oldalán egy ilyen bárban, az... az Kol.
Összeszorított ajkakkal követem az épületben, és nagyon igyekszem elterelni a gondolataimat. Nézzük a dolgok jó oldalát. Egy csomó kiéhezett pasi jár ilyen helyekre, akiket nagyon könnyű elcsábítani. De ha már itt tartunk, szívesen emelem a tétet, és teszem kissé érdekesebbé a játékot. Ebben pedig segítségemre lehet egy régi, jó barátnőm, aki ha minden igaz, jelenleg épp itt van a városban. Küldök is neki egy gyors üzenetet, hátha csatlakozna hozzánk.
- Ha nem haragszol, szóltam Odettenek, hogy itt vagyunk. Azt hiszem, be fog nézni - jelentem, miközben körülnézek. - Ugye emlékszel Odettere? - sandítok Nikre, aztán újra a helyet méricskélem. - Tökéletes ez a box. Elég félreeső ahhoz, hogy diszkréten megvacsorázzunk, és mégis mindent belátni... - mondom elismerően a bátyám választására.

Nem telik bele sok idő, és már érkezik is kedves, régi barátnőmtől a válasz. Ah, atyaég, mennyi mindenen átmentünk már ketten együtt. Persze ez nem meglepő, tekintve, hogy mennyi idő van már mögöttünk, hány város talaját, hány bár táncparkettjét tapostuk már együtt. Így az elmúlt napok viszontagságai után igazán örömmel tölt el, hogy a visszajelzésében ígéri, hamarosan csatlakozik hozzánk. Elmosolyodom a bátyám kérdésén. Ez annyira tipikus. Néha komolyan elgondolkodom, hogy vajon csak az alapján tudná megjegyezné a nők nevét, hogy kivel volt már együtt, és kivel nem. Az az egy biztos, hogy én már nem is próbálom számon tartani, akár a barátnőimről van szó, akár nem. Talán régen még zavart a dolog, de azóta már megszokhattam, és nem is érzem úgy, hogy bárkit hibáztatnom kellene, hisz... nagyon jól tudom, hogy a bátyám nagyjából akárkiről képes lebővülni a fehérnemüjét... szó szerint, vagy átvitt értelemben.
- Ha voltatok is együtt, nem kötöttétek az orromra. Bár engem már semmi nem lepne meg. Viszont ő az egyik legrégebbi barátnőm, szóval ha megkérhetlek, bánj eszerint vele - ha a hangom kicsit éles is, a mosolyom és a tekintetem szelíd és talán kicsit könyörgő is. Tudom, hogy Niknek sem mindegy az a helyzet, amibe most belekerültünk, vagy mindaz, amiken most átmentünk, de épp ezért szeretném, ha itt most minden jól menne. Mint régen. A Chicago-i évek voltak az egyik legemlékezetesebbek és legszebbek az életemben. Remélem, hogy vissza tudunk majd idézni abból valamennyit.
A vacsoraválasztéknak szolgáló jelenlevőket méregetve lassan kicsit elmerülök a gondolataimban, és már csak akkor veszem észre Odette-et, amikor előttünk áll. Azonnal arrébb csusszanok, hogy helyet szorítsak neki, és viszonzom az ölelését, szívélyes üdvözlését.
- Odette! Istenem, de rég láttalak. Köszönöm, drágám, ez az egyik legújabb szerzeményem... - bökök a ruhára, amit megdicsért. - De ideje lesz újabbakkal gazdagítani a gyűjteményemet. Sajnos nem sok ruhát hoztam magammal, de bízom benne, hogy segítesz majd nekem felkeresni a legjobb butikukokat, amíg itt leszünk - jelentem cinkos mosollyal. Aztán támad egy ötletem. - Mit szólnál, ha a pulthoz mennénk rendelni valamit, amíg Nik megvacsorázik? - kérdezem, aztán közelebb hajolok a barátnőmhöz. - Már az érkezésünk óta hisztizik, mint egy nyűgös kölyök, hogy milyen éhes. Talán jobb kedve lesz, ha hagyjuk vadászni - nevetek halkan, aztán Odette-et a pult felé terelve megindulok rendelni magunknak valami alkoholosat.

Nik morcos motyogásától csak még jobb kedvem lesz. Ah, tudom jól, drága bátyám, hogy mindent hallottál, hisz az volt a cél. Néha olyan jó ugratni, vagy épp bosszantani. Mi más szórakozásom lehetne így ennyi idő után is mellette?
- Nahát, édesem, te semmit nem változtál - bólintok elismerőn Odette "rendelésére". Mindig is tudta, hogy érdemes élni. Azt hiszem, én ezt láttam benne már emberként is. Ezért kedveltem meg olyan hamar, és ezért akartam neki adni még egy esélyt erősebb és örökkévalóbb formában.
- De mesélj valamit. Olyan rég hallottam rólad. Mióta vagy a városban? - biccentem oldalra a fejem, és az arcomon tündöklő mosollyal újra végigmérjem. Annyira jó végre egy igazi barát társaságát élvezni. Most jövök rá, ez az, ami igazán hiányzott nekem Mystic Fallsból. Hiába akartam tiniként iskolába járni, próbáltam beilleszkedni, barátaim nem igazán voltak.
A pultos srác visszatér a két illatozó itallal. Incsiklandó. De mielőtt bármelyikünknek is eszébe jutna az árukkal foglalkozni, a srác közli, hogy ezekért már fizettek, és két egész jóképű férfi felé bök, akik nem messze tőlünk szobroznak a pultnál. Oh, ez egyre jobb lesz, mintha aranytálcán kínálnák magukat vacsira. Odette-re pillantok, aztán küldök a pasik felé egy csábos mosolyt.