Az elmúlt hetek, napok emlékeztettek arra, mit ígértem. Felnevelem őt, történjen bármi. Emlékeztem Maggie arcára, ahogy utolsó leheletével is küzd, és próbálkozik a lehetetlennel. A boszorkány egyértelművé tette a feltételeket. Ennek hála ültem itt. Kikapcsoltam volna? Nem. De a lányomért bármit feláldoztam volna, mosolyáért. Mivel teltek eddigi napjaim? Az életben maradással. A küzdelemmel, hogy ne adjam fel. Hogy ne forduljon meg olyasmi a fejemben, hogy feladjam. A reggeli ébredés gyorsan és már-már rutinszerűen ment. A lányom nem volt már olyan pici, egy éves volt, tele energiával és a világ felé olyan mértékű kíváncsisággal, amit egészen nehezen tudtam már követni. Nem voltam benne biztos, hogy ezt sokáig fogom bírni egyedül, sőt. Épp ezért kértem sejtelmes módon Bonnie segítségét. Celeste eddig titokban tartottam. Ahogy meghallom a lépteket, elmosolyodom, hát valóban eljött. Rég eltűnt a városból, amiért nem is hibáztathatta senki. Csendben tért vissza, legalábbis ahogy ismertem, nem akarta, hogy bárki is tudjon róla, itt van. Én pedig hasonlóan ücsörgök a kandalló előtt. Térdeim fel-le mozgatom, a gyereket pattogtatva, míg óvva fogom a törékeny kezeket, bár tény, ha leesni támadna kedve, akkor is előbb ott lennék, mint ő. –Kerülj beljebb, örülök, hogy eljöttél.–nézek rá, az eddig ölemben pihenő Celi-ről rá nézve, de olyan megdöbbenéssel és olyan gyorsan kapja ki őt a kezeim közül, hogy egyből összerakom a képet. Tudom mit gondol, és ahogy a gyerek mosolyogva néz rá, magam is eleresztek egy mosolyt. Napok, hetek óta képtelen voltam erre más környezetében. Nem volt ez véletlen. –Kedves, hogy őt félted tőlem. Egyébként én is tőled. Ki tudja, hogy hat rá egy boszorkány, még egy sem volt a közelében!–jegyzem meg csípősen, felállok, és gyerek ide vagy oda, de töltök magamnak egy italt, fekete tekintetem próbál nem a képre koncentrálni, ami jó ideje lefordítva hever.–Mond ki a kérdést, nem vagyok gondolatolvasó, de készségesen segítek a válasszal. Igen. A lányom. Celeste, ő az elbűvölő Bonnie Benett. Vigyázz vele, kicsit paprikás boszorkány. Sose haragítsd magadra, még a végén varangyos békává változtat. –végül feléjük fordulok, miután a poharam kiürítette.–Meghalt. Az anyja meghalt.–válaszolok a másik felmerülő kérdésre is, olyan könnyedén, ami engem is meglep.
Fél-egy éve is annak már, hogy magam mögött hagytam ezt a várost, de most mégis itt voltam. Újra ebben a városban, hiszen valaki visszahívott, vagy talán végre felnyitotta a szememet? Ki tudja, magam sem tudom, csak az érzem, hogy hiányzott ez a hely és az itt élők nagy része is. Egyszerűen amilyen hirtelen eltűntem az éjszaka leple alatt, olyan titokban költöztem vissza is a városba. Senkinek se szóltam róla, úgy láttam jobbnak, ha titok övezi az ittlétemet. Legalább addig, amíg erőt nem gyűjtök ahhoz, hogy bekopogjak a többiekhez. Egészen korán ébredtem, még láthattam a teraszon szürcsölgetve a napfelkeltét is, majd egy őrült ötlettől vezérelve gondoltam bekopog ahhoz a személyhez, aki miatt talán részben újra itt voltam. Még mindig nem értettem, hogy miként lehettem olyan vak, vagy hihettem abban, hogy az emberek képesek változni, de már mindegy is. A barátom lenne? Nem, eleinte inkább legszívesebben talán megfojtottuk volna a másikat egy kanál vízben. Most meg inkább megtűrjük egymást, elviseljük a másikat, ha szükséges, de ettől még nem leszünk barátok se. Őszintén szólva nehezen tudnám elképzelni, hogy mi egyszer igazán jóban legyünk, de láttunk már csodákat. Miután elfogyasztottam a kávémat és magamba szívtam a tavasz ébredését sietve indultam vissza a lakásba még mindig pizsamában, hogy vegyek egy forró fürdőt, aztán útra keljek. Egy egyszerű farmert, felsőt és egy kisebb kardigánt öltöttem magamra, hiszen ilyenkor még eléggé hűvösek a reggelek. Táskapántját könnyedén vetettem át magamon, majd bezárva magam mögött az ajtót a korai ébredők körében én is útra keltem. Ez a város már nem olyan volt, amit egykoron olyan jól ismertünk, de már mi se voltunk olyanok. Ártatlanok és elveszettek, hiszen megannyi természetfeletti tarkította már a várost, de amíg egyik se akar ártani a számomra fontos embereknek, addig nincs is szerintem miért aggódni. Minden kopogás nélkül jutattam be magam Enzo házába, miközben kíváncsian pillantottam körbe, amikor is meghallottam egy gyermeki kacajt. Tuti csak képzelődök, hiszen miért is lenne itt gyerek? Csak nem elrabolt valami őrült ötlettől vezérelve egyet? Halkan csuktam be magam mögött az ajtót és nesztelenül osontam arra, amerről a hang jött. persze, a szívverésem eléggé árulkodó volt, de lehet túlzottan el is volt foglalva. - Most tedd le! – szólaltam meg sietve, amikor hirtelen csak azt láttam, hogy ajkaihoz közeledik a gyerek arca, majd sietve indultam el az irányába. – Honnan loptad őt? Megőrültél? – kérdeztem még mindig döbbenten, hiszen hirtelen meg se fordult a fejemben az, hogy esetleg az övé lehet. Ha nem ellenkezett, akkor biztosan kivettem a kezei közül és a karomba emeltem a gyönyörű kislányt. Kíváncsian vettem szemügyre, miután a rosszalló pillantással illettem a férfit, de ahogyan egyre inkább figyeltem a kislány vonásait úgy kezdett el a felismerés felcsillanni az íriszeimben. – Ez képtelenség. Azt ne mond, hogy ő…. – tiéd, de ezt már nem bírtam hangosan kimondani, mert lefagytam. Ez lett volna a nagy titok, amit nem mondhatott el? Ehhez akarta volna a segítségemet kérni. Ha nálam volt a gyerek, hanem akkor is tuti kiült az arcomra az, hogy most ledöbbentem és nem értek hirtelen semmit se. Hol a gyermek anyja?
Alázatos voltam ahhoz, amit éreztem, tudtam, hogy mire képes, de nem gondoltam, hogy épp ilyesmire, és így kerül majd sor. Valamiért nem vártam a világ egyik leghiggadtabb emberétől, hogy így reagál, ezt teszi majd. Kézenfekvő volt persze, hogy ki fog borulni, de azért azt hiszem túlzásba esett, tudván, hogy így is úgy is vissza fogok jönni. Igen, voltam olyan naiv, hogy egy vadászra bíztam, hogy vigyázzon rá, de a jelek szerint ő is elbukott. De egyszerre csak egy dologgal akartam törődni és az nem a kis vadászkisasszony volt. -Remek, most már sírásó is vagy? Micsoda hirtelen jött változás.-virulok jót a kis megjegyzésén, mintha nem is érdekelne, hogy micsoda szaggal jár az általa nem fog elrohanni hulla jelenléte. Felülemelkedek a kinézetén és a közönyösen kirívó viselkedésén, de fortyogni kezdek magamban, hogy hogy süllyedhet idáig olyan valaki, akit szerettem és szeretek. Már-már kezdtem úgy érezni, hogy a játékszere lettem én is ilyen rövid idő alatt, akit madzagon rángat, de a tudtára kellett adnom, hogy még ne könyvelje el előre a győzelmét. -Tulajdonképpen most az önfejűségemre haragszol vagy arra, hogy eddig elnyomtalak. Már, ha jól érzékelem a szavaidból.-mit sem törődve az újabb kis színjátékrészletével, ahogy ásít és artikulál. Kezdi felülmúlni a tűréshatárom a szövegelésével, és egyre kevésbé érdekelnek tettei vagy az, ahogy beszél. Az viszont én nem fogom hagyni, hogy végleg belebolonduljon abba, amiben most él. Teljesen az alá a hatás alá kerültem, ami a gyűlölet és a szeretet közötti határon van. Azzal, hogy ezzel is előhuzakodik, nem arról árulkodik, hogy mennyire nem érdekli semmi, hisz mégiscsak olyan kérdéseket kezd el feszegetni, ami szívét nyomja. Sérelmeit pedig előszeretettel hallgatom, és próbálok nem törődni vele, nem komolyan venni őt. -Szerintem te már nem Sátánné vagy. De erre már jelzőt sem találnék.-piszkálom ki körmöm alól az oda ragadt koszt, apró megjegyzést téve felé. Mintha a reakciója nem is érdekelne erre a mondatomra. Vannak határok, ami után már nem érdekelnek dolgok, és valószínű, hogy ő is erre játszott. Felemelem az állánál fogva, tudom, hogy erőm véges, ha éhes vagyok, de nem fogom eltűrni tovább, hogy engem használ tűpárnának. -Teljes mértékben.-kapom fel állánál fogva a magasba emelve őt. Az értelmet nem így fogom fejébe verni, tudom, hogy kevés haszna van eddig, viszont megölni nem tudom, nem lennék rá képes, még ha annyira kihúzza a gyufát nálam, akkor sem. -Ennek örülök, drágám.-jelentem ki sejtelmes mosollyal arcommal. A falnak csapom, mintha nem érdekelne, hogy a gerincét is eltörhetem vele. Vlami mégis megzavar. Hallok valamit, amit már eddig is hallottam, pedig nem akartam. Nem az ő szívverése, egészen más fajta zaj. Tudom, hogy mire utal, de nem akarom elhinni, hisz ez abszurd lenne, még ha nem is kizárt. A percnyi figyelmetlenség épp elég ahhoz, hogy nyakamba szúrja a kést és fuldokolni kezdek a saját véremben. Kitépem a nyakamból, de erőm fogytán, és ezt ő is tudja. A sebeim lassan gyógyulnak, noha a fájdalom mellékes attól, amit már anno éreztem. Ami nagyobb sebet okoz, még ha ki nem is mutatja semmitmondó arcom, az az, hogy ilyen egyszerűen képes ezt tenni. Mintha félreismertem volna. Elég volt egy óvatlan pillanat ahhoz, hogy teljesen megfeledkezzek róla, erőfölénye az ő kipihentségébe rejlik az én éhségemmel szemben. Megszólalnék, de ahogy feltápászkodnék hozzá, hátamba fúrja a szék lábát, ami nem sokkal a szívem mellett éri el a "csúcsát", és húsom jellegzetes hanggal adja meg magát. Torkomból újabb adag vér bugyog fel. Szívembe ugyan nem fúródik szálka, de túl közel van hozzá, túl mélyen van bennem, és túl sok vért vesztettem ahhoz, hogy megszólaljak újra. A földön fekszem, összeszorított állkapoccsal, hörögve véremtől, a kést a kezembe kapom, és lábszárába dobom. -Az is ostoba halál, ha a hátába szúrt karóval hal meg.-szedem össze maradék energiám is, és a kandalló mellett lévő vasdarabot a hátába állítom. Felkászálódok, hátamból továbbra is kilóg a szék lába, és ahogy a fal mellé érek, annak neki dőlve mellkasomon keresztül hagyom, hogy előbukjon, így ki tudjam húzni. A vérem szaga betölti a levegőt, de jobban érdekel, hogy Őt legyengítsem valamennyire, míg keresek valami étkezési lehetőséget, így utolsó erőmmel mögé lépek, és kitöröm nyakát. Elkapom testét, és a hulla mellé engedem, majd kilépek vértől tacsakos ruhámban az ajtón a levegőre, és az első járókelőt megragadva, a házba cibálom, amire ráférne már egy renoválás. -Elnézést szívem, vacsoraidő van.-húzom ki belőle a kést, és a vasdarabot, amit kézközelben tartok, míg fogaim a kapálózó nő nyakába vájom, s hagyom, hogy vére megtöltse testem, és éhségem csillapodni kezdjen. A szárazra szívott test a másik mellé esik, feleségem pedig felkapva a földről, a pincébe cipelem. Itt az ideje, hogy nekikezdjünk a helyzet jobbra fordítására. Testem viszont fáj, és a szívverés zaja továbbra is fülemben dübög. A felismerés végre tudatomba ég, és ez is csak dob a rám nehezedő zavaron. Terhes lenne? Lehetséges ez egyáltalán? Ki kell derítenem, de jobb, ha most egy rács másik oldalán marad, különben megöl, hiába vagyok idősebb. Míg tudja, hogy én képtelen lennék rá, addig őt az se érdekelte a jelek szerint, hogy nem csak ő van veszélyben.
▲ music: My Name▲ ▲Words: 818▲ ▲Note: my sweet love ▲
Egy normális ember ebben a helyzetben biztosan érezne valamit. Esetleg örömet, csalódottságot és még talán egy kis mérget is, de én egyiket se éreztem. Egyszerűen talán az undor volt az egyetlen érzés, de még ezt is túlzás lenne mondani vagy gondolni. Egyszerűen csak nem érdekelt. Annyira hidegen hagyott, hogy él e vagy hal, hogy arra már nincsenek szavak. A másik normális emberi reakció talán a sírás, az üvöltés vagy esetleg a pofon lett volna, de ezek közül szintén egyik se érdekelt. Sokkal inkább még mindig higgadt voltam és úgy beszéltem vele, mintha soha se szerettem volna és soha se lett volna övé a szívem, ami már talán nincs is. Szerintem nincs az ajtó előtt és nem lábtörlőnek használtam, illetve szerintem mindegy, hogy egy hulla mennyi ideig van itt. Már nem fog elrohanni sehova se, így bőven van időm eltemetni. - mondom neki mosolyogva és közben lenyalom az ajkamra tapadt vért is. Sok ember azt hinné, hogy a rúzstól volt vörös az ajkam, de nem. Ez sokkal inkább a vérnek köszönhető volt. Ami pedig a ruházatomat illeti, szerintem nagyon is lehengerlő és ezzel szerintem a mai napi reggelim, vacsorám és az uzsonnám is egyetértene. Mondhatni házhoz jöttek a fogások, ennyit jelent az, ha az ember kicsípi magát, mert úgy tapadtak rám a férfiak, mint a legyek a légypapírra. És szerintem ez tökéletes hasonlat, mert a legyek is előbb vagy utóbb meghalnak, ahogyan azok a férfiak is meghaltak, akik besétáltak a csapdámba. Legközelebb talán lesz eszed is és minden segítséget elfogadsz. Bár te mindig is a magad fejed után mentél és ennek köszönhetően történtek így a dolgok, de valójában hálás vagyok neked, mert végre úgy érzem, hogy élek. - mondom neki egy szemforgatás kíséretében, majd egy kisebb ásítás is társul hozzá, hogy még inkább kifejezzem azt, hogy mennyire is unom ezt az egészet. Komolyan nem értem, hogy minek beszélünk erről. Engem hidegen hagy, ő pedig eljátssza azt, hogy nem érdekli és nem fáj neki az, hogy ilyen állapotban lát. Ennyire már ismerem őt, hogy tudjam azt, hogy mennyire vagyok a gyenge pontja. De az igazat megvallva nem akarok érezni. Sokkal jobb így minden, majd ha megszületik ez a poronty, akkor majd valakire rábízom és élem tovább a felelőtlen kis életemet. Eddig túlzottan is korlátok között éltem, de most úgy érzem magamat, mint egy kalitkából szabadult madár. Egyszerűen mámorító ez az érzés. Tudomásom szerint mindig is elérted, amit akartál, így ha annyira elszerettél volna venni, akkor biztosan találsz olyan papot, aki még a Sátánt és a Sátánnét is összeadná. - mondom neki unottan, majd az egyik göndör hajtincsemet kezdem el birizgálni és közben hallgatom a kés lengésének megnyugtató hangját. Számomra olyan, mint egy Mozart. Túl sokszor hallottam ebben a két hónapban és úgy érzem remek társara leltem vele. Amikor meghallom a morgását az újabb szúrásnak köszönhetően, akkor egy kisebb elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, mert tudom, hogy még csak most fog jönni a java. Sikerült elérnem,amit akartam. Felébresztettem az alvó oroszlánt, vagyis sikerült fájdalmat okoznom neki. Ohhh, biztos vagy abban, hogy ezt elfelejtettem életem szerelme? - kérdeztem tőle a lehető legnagyobb megvetéssel és aki talán eddig imádta ezt a két szót, akkor ezt halva már soha többé nem akarná használni. Amikor a kés a földön landol, akkor még egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat, de mire újra észbe kapnék már a keze a torkomon van és a falhoz szorít. Viszont ennek ellenére se próbálok védekezni, mert tudom, hogy soha nem lenne képes megölni, mert ahhoz túlságosan is szeret. Majd lassan a kezem a kezére siklik és kissé szaggatottam szólalok meg. - Szerintem az agyam nagyon is a helyén van. Soha nem voltam még ilyen jól, mint most. - mondom neki komolyan és még mindig se a szemem, se az arcom, illetve még a hangom se árulkodik bármiféle érzelemről. Amikor pedig a falnak repülők, akkor eszembe jut egy pillanatra a gyermek, de amilyen hirtelen eszembe ötlik eme gondolat olyan gyorsan tova is szál. Miért kellene érdekelnie? Az apja ellökött magától és most se tart attól, hogy esetleg megölheti ezzel a tettével, akkor engem miért is érdekelne? Érzem, amint egy-két csontom elkezd összeforrni, a kiserdülő véremet az ajkamnál, de ennek ellenére a szavaira nem is reagálok semmit se. Ennyire ostobának még ő se nézhet engem. Pontosan azért tettem, hogy végre kimutassa azt, hogy mit érez és mennyire szenved. Nem megölni akartam, legalábbis még nem. Előtte szenvedni akarom látni. A kezem hátam mögé siklik, mert az előbb pontosan ott volt a kés, majd amikor mellém guggol és szemmel láthatóan valamire koncentrálni kezd, akkor habozás nélkül oldalról a nyakába vágom a kést és a következő pillanatban már a konyhában vagyok. Te meg elfelejtetted azt, hogy én most ettem, így nehezen tudsz kárt tenni bennem, de te meg olyan vagy, mint egy csiga hozzám képest. - mondom neki nevetve, majd egy-két kést felé dobok és amíg velük van elfoglalva már az egyik szék lába van a kezemben és a következő pillanatban mögötte termek és a hátába vágom. - S azzal se számoltál, hogy engem már nem érdekel, hogy élsz e vagy nem. Nem érzek semmit se, kivéve egy dolgot. Azt hogy végre szabad vagyok és még te se vagy képes sakkban tartani. - mondom neki megvetően miközben leguggolok hozzá. - Remélem kellemes érzés volt megismerkedni a szék lábával. Ohh, jut eszembe szerintem hamarosan vért kellene szerezned, mert a végén vérveszteségben fogsz meghalni és ez eléggé ostoba halál lenne egy vámpír számára. - mondom neki könnyedén és közben játékosan, egy ördögi mosoly kíséretében végig simítok az arcán. Amikor pedig eleget láttam, akkor kirántom belőle a széklábat, a földre hajítom és elindulok kifelé, de még egy pillanatra hátrafordulok. - Ne számíts rám az este további részében. Más programom van egy sokkal szórakoztatóbb férfi társaságában. - mondom neki újra negédes hangon, majd pedig elindulok újra a kijárat felé.
Felülmúlni a képzelőerőm nehéz, de most pontosan ezt tette. Közel sem volt abban az állapotban, amit normálisnak nevezhetnék, és nem értettem, ha egyszer már megöl valakit, akkor miért nincs benne annyi törődés, hogy mielőtt oszlani kezdene, legalább az udvarra kivinné "szellőzni". Szinte felfordult a gyomrom a szagtól, amin túl is tudtam volna lépni, ha nem szúrta volna belém a kést és kezdett volna negédes hangon a bájcsevejbe. Annyi jogom volt itt lenni, mint neki, még ha ezt ő nem is így látta. Ha így látta volna, nem szúrt volna le, alvás közben, elég pitiáner módon. A minimum az lett volna, hogy nyakam töri, még azt is jobban tudtam volna értékelni, mint ezt. Igazán nem érez semmit, akkor nem értem, mire jó a színjáték. -Tulajdonképpen nem számítottam jobbra. Vagyis legalább annyival jobbra igen, hogy a hullát hullaként kezeled, nem pedig lábtörlőként az ajtó előtt hagyott állapotában.-fintorodom el, mert a szag egyre jobban beleül az orromba, és vérének illata helyett, csak arra tudok gondolni, hogy a sejtjei hogyan rombolódnak le, és szűnnek meg egyben maradni. Megfeszült állkapoccsal próbálom lenyelni, amit mond, eldönteni, hogy blöfföl e, de arca épp annyira semmitmondó, mint tekintete, és rajtam egyre inkább úrrá lesz a kétely, hogy vissza tudom e hozni a normális világba. Azzal a megvetéssel, amivel beszél, meglep, de azt minimum eléri vele, hogy minden szavam megfontolva mondjam ki. Megfontoltan megvetve, hogy ne érezze a törődést, ahogy ő is érzékelteti ezt velem. Kellemes csevej helyének nem ez az időpont a legjobb. A céljai kezdenek világossá válni, de nem ismer eléggé, ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen megtörhet. Azért nem veszi figyelembe, hogy mit kibírtam, és mire vagyok képes, s ha alábecsül, az csak nekem jó. -Bocsáss meg, hogy a túlvilágról visszatérni ezúttal nem volt olyan egyszerű. Legközelebb jobban fogok sietni.-kacsintok rá, újabb fanyar mosollyal, és tudomást sem veszek róla, hogy a karfába vágott kés suhogva mozog a levegőben jobbra, majd balra. Nem értem, miért nem vágta már hozzám újra, miért az ülőgarnitúrán vezeti le a dühét. A külseje inkább emlékeztet holmi útszéli lotyóra, mint a nőre, akit szerettem, de ezen már rég felül emelkedett viselkedésével, így meg sem lep vele. Ahogy lenyalja az ujjáról a vért, az pedig egyenesen szánalmassá teszi a szememben. Valakivé, akinek fogalma sincs róla, hogy mivé vált, vagy éppen ellenkezőleg, tudja, de csak a színjátékkal bírja ki, hogy ne sírjon, zokogjon a sarokban, mint egy megtört ember, a rá nehezedő súly alatt.Nem reagálok a kijelentésére, csak szúrós szemmel figyelem, és a kis megjegyzésem mikor fején találja a szöget, elmosolyodom. Naiv kislányként viselkedett, aki annyira nem figyel semmire, hogy már nekem fáj. -Drágám, bocsásd meg nekem, hogy nem cibállak templomba ahová be se léphetnél.-jegyzem meg a mellékes tényt, hisz a templomok többsége is valakinek a tulajdonában van, és aligha hiszem, hogy egy pap a környéken ne figyelne a jelekre, ami a vámpírok jelenlétére utal, s ne biztosítaná be magát minden módon. Újra belém döfi a kést, mire felhorkanok, de a cérna is elszakad ezzel egyetemben, és tudtára adom, hogy valamit nem vett számításba. -Elfelejted, hogy idősebb vagyok, mint te, cicám.-állok fel a székből, és termek előtte, kikapva kezéből a kést, ami a földön landol, és mit sem törődve a vértől átnedvesedett nadrágommal, elkapom nyakát, és a levegőbe emelem. -Kikapcsoltál, mi sem nyilvánvalóbb, de az tűrhetetlen, hogy az agyadat is elveszítsd.-szorongatom továbbra is, még ha a testem egy része ellenkezik is cselekedetemmel. Elengedem, a falnak csapva, ha annyira nem érdekli semmi, és úgy is most evett, pár törött csont nem lehet akadálya semminek. Kizárt, hogy a testébe nyilalló fájdalom érdekelné jobban, mint az, hogy ne hazudtolja meg a drámakirálynő jellemét. -Azt hiszem, hogy emlékeztetnem kell arra is, hogy holmi késszúrások nem ölnek meg. De próbálkozz csak, boldogan elnézem a szánalmas viselkedésed.-emelem meg kezeim, mellé sétálva, és fülem megüti egy zaj, amit nem tudok hová tenni ismételten. Mintha egy halk, mégis hangos szívverés szűrődne ki valahonnan. Egy olyan valakié, akinek pulzusa gyorsabb az átlagnál.
Tényleg nem számítottam arra, hogy amikor három nap után végre haza jövök, akkor egy ennyire kellemetlen személy fog fogadni. Nem is értem, hogy egykoron miként voltam képes szeretni őt. Hiszen egyáltalán nem annyira jó képű, mint a földön fekvő férfi. Igazán jól szórakoztam vele, de az ahogyan kis idő után nyüszíteni kezdett. Nos, az viszont eléggé lehangoló volt. De már mindegy is, mert mennyi ideje is,hogy itt rohad? Hmm 3 napja minimum, plusz még azok a napok, amikor átlépkedtem fölötte, hiszen minden sírásónak szüksége van néha egy kis lazításra. Azt kell mondanom, hogy még egy szakmát sikeren elsajátítottam, így már tökéletesen tudom eltüntetni a nyomaimat is, amikor úgy tartja a kedvem. Miért mit hittél, hogy két hónapnyi kihagyás után minden ugyan olyan lesz? Ennyire naiv még te se lehetsz, darling! - mondom neki egy ördögi mosoly kíséretében és a kés mindig ott van a kezemben. Úgy forgatom azt, mintha mindig is ilyen fegyverekkel éltem volna. Végül végig húzom az ujjamat a pengén, majd lenyalom a vérét. - Hmm, nem rossz, de neki jobb volt, ahogyan jobb társaság is volt. Igazán szórakoztató volt minden téren. - mondom neki egy ártatlan mosoly kíséretében, de egy sokat sejtető pillantás keretében, illetve az utolsó pár szót még inkább megnyomom, hogy eljusson a tudatáig, hogy mire is gondolhatok. Ohh, biztos vagyok abban, hogy sejti mire gondolok, de azt már nem kell tudnia, hogy valójában semmi se történt közte és köztem. Számomra jelenleg elengedő annyi, hogy fájdalmat okozzak neki. Miért akarom ennyire megtörni? Hmm, ez összetett és bonyolult dolog, de a végeredményen egyik indok se tudna változtatni. Szenvedni akarom látni és ez itt a lényeg. Így járnak azok, akik csak úgy eltűnnek. Kimaradnak minden jóból és mulatságból. - mondom neki higgadtan, majd amikor előttem landol az üres zacskó, akkor a karfába vágom a kést, de nem mozdulok meg. Csak figyelem őt, majd megigazítom a hajamat és ekkor veszem észre, hogy egy aprócska vérfolt éktelenkedik a ruhám kivágásánál. Lassan letörlöm azt is, majd utána meg is ízlelem. - Hmm nullás vér, azt hiszem ez Craig vére volt. - mondom közönyösen és megrántom a vállaimat. Majd újra Enzo-ra nézek, de szinte semmilyen érzelem nem tükröződik az arcomon. Ha úgy gondolod, hogy nincs itthon a menyasszonyod, de szólj ha tévedek, de nekem nem rémlik, hogy lett volna esküvő, - mondom neki közönyösen, majd újra a kezembe veszem a kést. - akkor itt lenne az ideje, hogy távozz. - mondom neki úgy, mint aki nem tűr ellentmondást. Lassan felállok, majd felé bökök a késsel és úgy folytatom. - A helyedben tényleg eltűnnék, mert a végén még belőled lesz valakinek a vacsorája! - mondom neki könnyedén, mintha nem is éppen az egykori kedvesemet fenyegetném. Majd, hogy nyomatékossá tegyem a dolgot másodpercek töredéke alatt termek ott és a lábába szúrom a kést, de azonnal kirántva újra visszahuppanok a korábbi helyemre és úgy nézek rá, mintha mi sem történt volna.
Számítottam rá, hogy ez fogad? Aligha voltak szavak és gondolatok arra, amit valójában éreztem a helyzet iránt. Csalódhattam benne, és meg is tettem. Azt hittem erősebb lesz, elviseli, de a jelek szerint épp annyira fordult ki magából, mint amennyire nem számítottam, hogy megteszi. A jelek egyértelműek voltak. Nem csak ő volt az egyetlen, aki elvesztett valakit, de ez aligha nyugtatta. A túlvilágon sok természetfeletti ragadt, és nem mindenki olyan szerencsés, hogy újra a valóságba csöppenhet vissza. A valóság viszont most nem éppen az volt, amit szívesen tekintettem volna annak. Az álom, ami elnyomott túl mélynek bizonyosodott, az ébresztés a kellemes helyett kellemetlenebb volt inkább. A csók édes érintése hamar a homályba veszett, ahogy a gyomromban éles tárgy fúródott, és mikor kinyitottam szemem, szembesültem a ténnyel: konkrétan leszúrt. Felhorkanok, mikor a kést kihúzza belőlem, kezem pedig a hamar átvéresedő anyagra siklik. Arcomra fanyar mosoly siklik, és leginkább orrom alá dörmögve válaszolok arra, amit mondott. -Szívélyesebb fogadtatásra nem is számíthattam volna.-mormogom, és végigmérem őt. Az undor, amit érezni kezdek iránta, fel sem ér a hulla szagának kellemes zamatával. Egyszerre ölelném magamhoz és csókolnám meg, és a kezében lévő kést a torkához szorítva próbálnék meg észt verni a makacs fejébe. Valami mégis furcsa, csupán nem jövök rá, hogy pontosan mi az. Mintha a szívverése más lenne. Vagy ennyire rég volt az a két hónap, mikor magára hagytam? Mikor lényegébe véve átszellemültem egy másik világba? -Nem is tudom. A jelek szerint a feleségem, aki nincs itthon.-szólalok meg higgadtan, rideg hangon, és még csak rá sem kell játszanom igazán. -Gondoltam kirabolom a készleteket, az éhség ugyanis nem kímél így az első új élő napomon. De a jelek szerint már a készlet készlete is kifogyott.-húzok ki hátam mögül egy üres tasakot, és dobom lába felé. Tekintetében sötétség csillog, s ahogy a kést forgatja, rá kell jönnöm, hogy köze sincs ahhoz a nőhöz, akibe beleszerettem. A terv, hogy megtörjem, és visszaadjam eszét, elkezd kiforrni agyamban, a kérdés csupán az, hogy a bájcsevej stílusú beszélgetést mikor unja meg, és csípős megjegyzéseimnek köszönhetően meddig hagy levegőt venni. Az éhségnek köszönhetően így is lassan gyógyuló sebem mellé nem tervezek többet benyelni, de ami késik nem múlik, és kétlem, hogy ezt a nőt, aki csak külsőben hasonlít Maggie-re, érdekli egyáltalán bármi is.
▲ music: Simple Man▲ ▲Words: 372▲ ▲Note: welcome home ▲
Lassan indultam hazafelé, mert mi is várt otthon? Kifosztott hűtő és egy hulla, akit már réges-régen el kellett volna takarítanom, mert elviselhetetlen volt már a szaga, de most még ez se érdekelt. Szórakozni és fájdalmat akartam okozni, hallani akartam mások sikolyát, amint betöltik az éjszakai csendet. Lehet kegyetlenség, de igazi ragadozó lett belőlem. Szerettem azt, ahogyan félnek tőlem az emberek. Miért is kellett volna jónak lennem továbbra is? Elvették tőlem a családomat, a húgomat, majd azt a férfit is akit szerettem. Utána engem akartak megfosztani az élettől, majd hosszú bolyongás után rátaláltam. Szerettem őt és bármire képes lettem volna érte, de ő még arra se volt képes, hogy vigyázzon magára. Titkolódzott előlem és nem értette meg a félelmeimet, majd pedig meg is halt. Ha ez nem lett volna elég, akkor még azt se engedte, hogy segítsek neki visszatérni, majd pedig nem csak engem, hanem a gyermekét is eldobta magától. Ohh, s azt ne felejtsük el, hogy mg belém is szúrt egy-két dolgot. Nos, ezek után nem csoda, ha végül én belőlem is egy szörnyeteg lett. Legalábbis mások szerint az vagyok, de szerintem meg pont olyan vagyok, mint egy vámpírnak lennie kell. Ragadozó lettem és egy így helyes. Miközben ilyen gondolatok cikáztak a fejemben haza is értem, lassan nyitottam ki az ajtót, de alig, hogy beléptem megéreztem egy ismerősen ismeretlen szagot. Nem érette, hogy miként lehetséges ez, de előbb inkább a konyhába sétáltam. Kivettem egy kést a helyére, de nem valami aprót, sokkal inkább a legnagyobbat. Utána pedig elindultam az illat irányába és hamarosan rá is találtam az alvó Enzo-ra. Nem értettem, hogy van képe még azok után idejönnie. Egyszerűen inkább maradt volna halott. Az neki is és nekem is jobb lett volna. Lassan odasétáltam, majd közel hajoltam hozzá. Végül pedig úgy csókoltam meg őt, mintha csak el akarnám ébreszteni őt, majd amikor kinyitottam a szemét, akkor habozás nélkül a kést a hasába szúrtam és megforgattam. Üdv, újra itthon életem. - mondtam neki mézédes hangon és egy kisebb ördögi nevetés kíséretében, majd kirántottam a kést belőle és egy szemközti fotelben foglaltam helyett, miközben a kést megforgattam a két kezem között és mosolyogva figyeltem őt. Mit keresel itt, Enzo? - kérdeztem tőle ridegen, mintha hirtelen maguk a jégcsapok keltek volna életre és ők beszélnének.
Éltem. Meglepő, hogy viszonylag rövid idő alatt, amit szellemként töltöttem a földön, mennyire elegem lett abból, hogy keresztül néznek rajtam. Az emberekre előtte is jellemző volt, de így különösen idegesítő lett a létezés. Ráadásul szinte elvesztettem a reményt, de köszönhetően a szőke boszorkánynak itt vagyok, és épp hazafelé sétálok. Már, ha ezt még otthonnak lehet nevezni. Amikor legutoljára itt jártam, szellemként rájöttem arra is, hogy Maggie kitartása is véges, és nekem köszönhetően ismételten csak szenvedést és problémákat kapott. Meg kellett volna lepődnöm ezen? Nem, hisz tudtam, hogy én már csak ezt tudok neki adni, bárhogy próbálkozom máshogy cselekedni. De legalább nem kellett többé tartanom a doktoroktól meg az agymenéses kísérletektől. A kilincsre siklik kezem, és kissé megerőltetve a hallásom, érzékelem, hogy nincs itthon senki. Nincs jó érzésem, de éhségem csillapításának fejében remélem, hogy legalább a hűtő és a tartalék nem fogyott ki. Ahogy belépek, megcsapja az orrom a vér jellegzetes szaga, a hullának oszlásnak indult szagával egyetemben. Az ajtótól alig három lépésnyire a sötét ellenére is látom, hogy egy alak fekszik a földön. Felkapcsolom a villanyt, a padlóra folyt, megszáradt vértócsa mellett kiakadt szemekkel, fekszik a férfi, szinte süt róla a félelem, míg így, hulla állapotában is. Mintha történetet mesélne arról, hogy nem igazán a szép szavak és a kedves fogadtatás jellemezte ittlétét. Átlépem, és igyekszem a felfordulás ellenére kideríteni, hogy pontosan mi történt itt, de a kérdés elég egyszerűen megválaszolásra talál. A hűtő nyitva, a tasakok a földön, hanyagul elszórva, valóságos disznóóllá változtatva a nappalit és a konyhát. -Gondolhattam volna...-dünnyögöm, és felveszek egy-két tasakot, majd a kukába dobom őket. A lámpát lekapcsolom és a sötétben egy fotelra ülök, ami a tisztaságról korántsem árulkodott. Hátra döntöm a fejem, becsukom szemeim, és szinte azonnal elalszom. Ahhoz képest, hogy szellemként semmit nem éreztem, most szinte a fáradtságon kívül semmi mást nem érzek, csak azt, hogy az életem épp annyira nincs egyenesben, ahogy ennek előtte sem volt, mintha mindent előröl kezdenék. A különbség csak az, hogy a feleségem, legyen akárhol, minden bizonnyal kikapcsolt, így a problémák leszűkültek egyetlen egy dolog köré, és ez a dolog nem is dolog, inkább valaki volt. A valaki pedig az, akit képes voltam szeretni.
▲ music: Simple Man▲ ▲Words: 357▲ ▲Note: welcome home ▲
Boldog voltam, amikor elmentem és amikor haza is jöttem. Sok mindenről szerettem volna vele beszélni, illetve azt hittem, hogy végre szép lassan még otthonosabbá fog válni ez a ház, de ehelyett szinte megint minden darabokra hullt vagy talán csak én kezdtem szép lassan széthullani. Nem értettem, hogy miként keveredhetett újra bajba, amikor ezt az egyet kértem tőle, hogy vigyázzon magára és persze ne aggódjak. Megtörtént az, amitől a legjobban féltem...meghalt az a személy, akit mindennél jobban szerettem. Talán úgy, hogy újra bajba sodortad magadat. - mondtam egyre halkabban, mint akiből szép lassan egyre jobban kiszáll az élet. Egyre nehezebb volt megállnom a lábaimon és visszatartanom a könnyeimet, hiszen minél több ideig álltam itt és tudatosult bennem az, hogy ő tényleg meghalt s nincs szívdobogása, annál jobban fájt minden porcikám. Nem akartam abba belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha erre nincs megoldás. Nem, egyszerűen olyan nem történhet meg! Neki újra élnie kell és itt kell mellettem lennie. Már régen belekeveredtem. Azon a napom, amikor beléd szerettem.- mondtam neki komolyan és közben őt fürkésztem. Azt hiszem ezzel a dologgal nagyon elkésett, hiszen már nincs visszaút. Szerettem őt és így érthető volt az, hogy bármit megtettem volna azért, hogy visszakapjam őt. Bármit... Szeretnék újra megszólalni, de hiába nyitom ki a számat, hiszen egyetlen hang se hagyja el az ajkaimat. A karomat összefonom magam előtt, mintha azzal képes lennék távol tartani a szavait és a hangjának a stílusát. Érzem, amint a szívem újra apró darabokra törik és azt is, ahogyan minden boldogság szép lassan elillan a lényemből, mint amikor a pernyét elkapja a szél és szép lassan tova száll. Igyekszem.. - mondom neki suttogva, hiszen nem tudok olyat megígérni neki, amiben még magam sem vagyok biztos, hogy be tudom tartani. Nem szerettem megszegni a szavamat és talán pontosan ezért is mondtam ezt. Figyeltem őt, de egy darabig nem mozdultam meg. Csak álltam ott, mint aki képtelen megmozdulni is, mert attól tart, ha lép egyet, akkor a lábai meg fogják adni magukat. Féltem attól, hogy hamarosan a padlón fogok landolni, de akkor már abban se voltam biztos, hogy képes lennék visszatartani a könnyeimet. Majd nehezen tettem pár lépést és leültem mellé. Szerettem volna tudni, hogy mi jár a fejében, de alig, hogy rápillantottam a könnyek csak úgy megjelentek az arcomon és versenyt futva egymással "szaladtak" végig az arcomon. Nem is akartam letörölni őket, mert fölösleges lett volna. Nem érdekelt az se, hogy nem érezhetem őt, de hozzábújtam, az arcomat a mellkasába temettem miközben a könnycseppek nem igen akartak szűnni, sőt egyre inkább kezdett olyanná válni, amikor egy záporból vihar lesz. Vissza kell jönnöd..... - suttogtam szinte, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja. Nem mozdultam meg és végül így szenderültem álomba is. Kora hajnal volt még, amikor felébredtem. Ő még mindig aludt. Óvatosan kibújtam az öleléséből és felálltam. Figyeltem őt, s éreztem, amint a veszteség fájdalma újra mardosni kezdi az egész lényemet. Körbepillantottam a szobában és már akkor tudtam, hogy nem vagyok képes itt maradni. Túl sok az emlék és túl nagy a fájdalom, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen csak felemészt belülről. Közelebb hajoltam hozzá és egy apró csókot leheltem az arcára. - Szeretlek... - suttogtam, majd hirtelen eltűntem. Nem tudtam, hogy hova fogok menni és mit fogok tenni, de azt pontosan tudtam, hogy nem maradhatok ott. Egyszerűen nélküle minden annyira sivár volt.
Persze, hogy nem akartam, hogy még jobban szenvedjen, kérdése jogos volt. Nem mondhattam meg neki, hogy mit csináljon, de bíztam benne, hogy most az egyszer képes rám hallgatni és nem úgy csinálni, mintha levegő lennék. Bár jelen pillanatban ahhoz hasonlítottam a legjobban. Hagytam neki időt, közben viszont az enyém pergett. Az idő, ami most tökéletesen ellenünk játszott. Ez is egyfajta börtön volt, egy cella, melynek két oldalán álltunk. De ez most mégis távolabbi, mint amilyen anno volt, mert akkor legalább tudtam tenni ellene, hogy normális mód gondolkodjon, ne pedig elvetemült gondolatokat gyártson. -Mégis mit gondolsz? Azt, hogy élvezet itt lenni? Még csak azt se tudom igazán, hogy kötöttem ki épp itt.-vonok vállat, értetlenül nézve rá, és újra veszekedni kezdenénk, ha nem nyelném le, amit igazából mondani akartam. Amit mondott, meglepett, egy részem viszont mindig érezte ezt a fajta kötelékszerű valamit. Így érthető is lett számomra, hogy mit keresek épp itt. Látom rajta, hogy majd felrobban, nem gondolkodik tisztán, nem is hibáztatom érte, így nem is reagálok semmit, csak rá hagyom. Eddigi sérelmei, melyeket én okoztam, folyamatosan bővültek, nem is értettem, hogy mi köti még mindig mellém. -Az istenért, hát nem érted? Nem akarom, hogy belekeveredj ebbe.-mondom, szinte ordító hangon, ami nálam ritkaság, de most úgy érzem, ha nem adom ki magamból azt, ami igazán észhez térítheti, én is felrobbanok. -Nem akarom, hogy segíts. Eleget szenvedtél miattam, ezt meg tudom oldani egyedül is. Megoldom, ahogy túléltem hetven évet azokban a cellákban.-hangom szinte vádló, és egyenesen rázúdítok még több fájdalmat, a gondolataim, amiket nem tudtam és nem is akartam kimondani, felfedni előtte. Közelebb lépek hozzá, ahogy végigfut a gondolat az agyamon, ami egyenesen azt közvetíti felé, amitől meg akarom óvni, ő még sem ad megnyugtató választ, értetlenségem pedig kiül szememre. Reménykedni tudok, innen többre nem futja, még kisebb jóindulattal sem hiszem, hogy bármire vinném így innen. A megoldást tehát gyorsan kell megtalálni, és a lehető legrövidebb módot kihasználva annak keresésére. -Maradok, de ígérd meg.-nézek szemébe, a késztetés, hogy megérintsem arcát, pedig egyre nagyobb lesz, de tudom, hogy felesleges erőlködés lenne. -Máshová nem is nagyon mehetnék.-mondom, miközben arcát fürkészem és csak abban reménykedem, hogy a gondolatai nem akörül forognak, ami miatt idáig juthattunk. Leülök a kanapéra, magam elé bámulok, majd felteszem a lábam az asztalra, mintha bármi haszna lenne, és kényelmesen hátra döntöm a fejem.
Azt hittem, hogy már túl vagyunk a nehezén és egy jó darabig csend és béke fog itthon honolni, erre tessék ez történik. Nem értem miért nem lehetünk mi boldogok, ezért miért fáj annyira a sorsnak. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy mintha arra menne ki az egész, hogy minket egymástól távol tartson az egész világ, de nem érdekel. Hiába mondtam, amit mondtam és éreztem azt, hogy legszívesebben megfojtanám még se tehettem meg és soha nem is tenném meg, hiszen a világgal is képes lennék szembe szállni csakis azért, hogy újra visszakapjam őt! Biztos voltam abban, hogy nem örül annak, hogy csendre intem, de úgy éreztem, hogy pár pillanat erejéig szükségem van egy kis csendre. Nem akartam veszekedni, de annál inkább azt szerettem volna, ha visszakapom őt és újra a karjaiba zárhat. De ahhoz először is az kellett, hogy a kezdeti düh vagyis inkább temperamentumot elnyomjam és csakis arra tudjak figyelni, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy a célomat megvalósítsam. Pár perc alatt sikerült is és ezek után újra felé fordultam, de minél tovább néztem őt, annál inkább jobban összetörtem, hiszen nem hallottam a szívének a ritmusát se, ami oly sokszor képes volt megnyugtatni és álomba ringatni. Sokszor eme ritmusra aludtam el, hiszen általában a fejem párna helyett Enzo mellkasán pihent, amit soha se bánt. Legalábbis eddig nem tette szóvá. És azzal mi van, amit én akarok? - kérdeztem úgy, mint valami durcás kislány és közben még szipogtam is, hiszen eléggé fojtogatott már a sírás és örültem annak, hogy eddig legalább csak kisebb sírással megúsztam az egészet. - Én azt akarom, hogy újra itt legyél, hogy újra élj! - mondtam határozottan, mert nem fogom feladni és ezt ő is tudhatná már, hogy nem fogok a popomon megülni, amíg ő szellemként lebeg a nagyvilágban. Vagy segít vagy pedig magamtól fogom kideríteni, hogy mit tehetek. Lépjek tovább? Mégis hogyan, ha minden értelemben csakis miattad élek? A te véred miatt lehetek itt és a te irántad érzet érzelmeim tartottak életben minden egyes nap... - mondom neki egyből minden gondolkodás nélkül, hiszen nem értem miként kérhet arra, hogy tovább lépjek és amint végig gondolom, hogy mit is mondtam, akkor jövök rá arra, hogy most árultam el azt részben, hogy mi miatt vagyok vámpír. Figyelem őt, ahogyan le-föl járkál, majd egy idő után megszólalok. Kicsim... - kezdtek bele és próbálom visszatartani a könnyeimet és a síró görcsöt, hiszen az ember nem mindennap veszíti el élete szerelmét. - Nem vagy egyedül. Ketten talán gyorsabban találnánk megoldást. Kérlek engedd, hogy segítsek. - szinte már könyörögve mondom neki, mert elhiszem, hogy félt, de ő se gondolhatja azt, hogy itthon fogok ülni a négy falat bámulva és közben szép lassan az érzéseim felemésztenek és porrá zúznak. Figyelem ahogyan hirtelen előttem terem, majd pedig meg fogja a kezemet. Egy pillanatra lecsukom a szemeit és próbálom felidézni azt, hogy milyen is volt, amikor még éreztem őt, mire egy újabb könnycsepp gördül végig az arcomon. Én... - kezdtek bele, de nem tudom végig mondani, hiszen ha soha többé nem jöhet vissza, akkor magam sem tudom mit fogok tenni. Talán végzek magammal is vagy egyszerűen a könnyebbik utat választom és érzelmek nélkül fogok élni. Magam sem tudom, hogy mi fog történni és talán emiatt nem tudom befejezni a mondatót, mert nem akarom azt kimondani, hogy esetleg soha többé nem érezhetem újra az érintéseit. Maradj estére, kérlek...- végül újra megszólalok, de talán olyat mondok, amire nem számított vagy nem ezt kellett volna mondanom, hiszen az előbbi dolog még mindig a levegőben lóg. De nem akarom, hogy máris elmenjen..
Az egész helyzet olyannyira érdekes volt, amennyire számára fájdalmas is. Bizakodó típus révén, ebben is próbáltam valami jót, valami kielégítő választ kapni arra, ami történt körülöttünk. Reakciója meglephetett volna, de ismertem annyira, hogy mégsem így érzetem. Olyannyira emberi volt, heves és szavai egyszerre igazat szólóak egyszerre indulatosak, hogy emlékeztetnem kellett magam, emberként sem tenne máshogy, és bárhogy is próbálkoznék, megnyugtatni érintésemmel nem tudom. -Ezzel kicsit elkéstél.-húzódik félszeg mosoly arcomra, bár őszintén kivételesen, semmi vicceset nem találtam ebben a helyzetben. De ugyebár, ami késik, az nem múlik... Újra megszólalnék, mire elhallgattat, amit nem veszek jó néven, de megértem, és ennek fejében csendben is maradok. Ideát sincs épp bulis hangulat, s ugyan ez a merev, feszült csend lesz köztünk is úrrá. Arcát fürkészem, igyekszem kitalálni, mit gondolhat, mire észreveszem, hogy mennyire más innen nézve minden. Nem hallom, ahogy szíve pulzál, minden sivárnak és egyhangúnak tűnik. Lehangoló és visszataszító hely, mely arra ösztönöz: ha egyszer innen kikerülsz, ne akarj visszatérni. Látom, ahogy erőlködik erőnek tűnni, majd szinte azt is végignézem, ahogy feladja ezt a harcot é összetörik előttem, mint egy nemrég felém repülő váza, minek romjai már nem ékesítik a földet. -Nem tehetsz semmit. Nem kockáztathatsz te is. Engem akartak és megkaptak. Legalább a kis bérgyilkos-vadászuknak erőlködnie sem kellett.-utalok arra, hogy megkönnyítettem magamnak és a névtelen maradó nőnek a munkáját, s szinte fájdalommentes búcsút vetem a világtól. Bár ezzel elképzelhető, hogy épp a kíván hatás ellentétét érem csak el. -Lépj tovább, de ne akard helyrehozni, amit én rontottam el. Csak próbálj élni, addig, míg helyrehozom.-tanácsolom, s hiába van közel hozzám, a távolság mérföldeknek tűnő, szinte már leküzdhetetlennek érzem. -Találok megoldást, csak az idő.-kezdek el fel-alá sétálni, és igyekszem nem arra gondolni, hogy mi van, ha mégsem sikerül. De ha így lenne... ha nem képes tovább lépni, ahogy én se tennék...Idegesen rápillantok, ahogy a gondolat végigcikázik fejemen, elé lépek, és próbálom kezét elkapni. -Ígérd meg, hogy nem jut eszedbe valami hatalmas és végzetes megoldás. Csak ígérd meg, hogy nem kapcsolsz ki. Ennyi idő után, nem teheted meg.-hangom és szemem szinte könyörgő lesz, mert azt nem tudnám nézni, hogy önmarcangolás helyett öldöklésbe kezd, ő nem ilyen volt. De mindenkiben benne él a gondolat, ha egyszer ilyen helyzetbe jut, mit tehetne, ami segítene abban, hogy elmúljon minden létező érzés, ami magába kebelez.
Csak álltam ott, mint valami zombi. Legalábbis atzt hiszem úgy festhettem, hiszen a rémálmom vállt valóra. Mit kellenen tennem? Egyszerűen csak álltam ott figyeltem őt és reménykedtem a csodában, hogy az egészet csak képzelem, de amikor megszólalt, akkor már pontosan tudtam azt, hogy ez nem állom, hanem a valóság. Maradjak erős? Majd kitalálunk valamit?Hallottam a szavait, de mégis annyira messzinek tűnt minden, amit mondott. Nem tudtam, hogy képes leszek-e rá, hiszen már most úgy éreztem, hogy a lényem minden apró darabja darabokra hullik. Éreztem, ahogyan a lábaim remegni kezdenek és fogalmam sem volt arról, hogy meddig leszek képes állva maradni. letöröltem a könnycseppeket az arcomról és úgy néztem rá, mint aki még mindig nem hiszi el, azt ami nyilvánvaló. Meghaltál? Te se gondolhatod komolyan, amiket mondasz! Legszívesebben kitekerném a nyakadat!! - mondtam szinte üvöltve és dühösen. Én meg mondtam, hogy vigyázzon magára, mert ez lesz a vége, de nem hitt nekem. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit mire felemeltem a mutató ujjamat és nemlegesen megráztam a fejemet. Jobb, ha nem mond semmit. Vettem egy-két mély levegőt és próbáltam lehiggadni, ami pár perc elteltével sikerült is, hiszen szerette őt mindennél jobban és szükségem volt rá. Még mind ezek ellenére is. Én azt szeretném, hogy élj, mert szeretném érezni az érintésedet és érezni a közelségedet, így mond el, hogy mit tegyek. Bármit megteszek, csak mond el! - mondtam egyre halkabban és próbáltam a könnyeimet visszatartani. Sok embert veszítettem már el az életem során, mind emberként és mind vámpírként, de arra nem álltam készen, hogy őt is elveszítsem. Azt a személy, aki életem értelme, aki a világot jelenti számomra. Éreztem, amint egy-két könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, majd pedig végig folynak az arcomon. Nem akartam már visszatartani a könnyeimet és már nem érdekelt az se, hogy látja azt, hogy mennyire gyenge vagyok... Szeretlek, te idióta! Hogy tehetetted ezt? Miért nem vigyáztál? - kérdeztem tőle szomorúan és tényleg szeretettem. Mindennek ellenére és bármit megtennék azért, hogy újra visszakaphassam őt. Tettem felé kicsit bizonytalanul egy-két lépést, hiszen az ember nem mindennap beszélget élete szerelmével úgy, hogy a másik fél meghalt. Kérlek.. mond el, hogy mit tegyek, mert nem fogok tudni nyugton maradni addig, amíg vissza nem kaplak. Szükségem van rád, mert szeretlek....- mondtam egyre halkabban és hirtelen lepillantottam a földre. Fájt minden egyes porcikán, mintha a szívemet valami láthatatlan erő elkezdené összepréselni és nem akarná elengedni. Túlzottan fájt, de biztosan van valami megoldás és ekkor jöttem rá arra is, hogy valószínűleg ő se számított arra, hogy én látni fogom... talán nem kellene őt látnom, magam sem tudom már... de azt hiszem, hogy még hosszú esténk lesz és talán a legrosszabb az lesz, hogy nem érezhetem őt. Szükségem volt rá jobban, mint azt gondolná...
Figyelem, ahogy a kis vadászka odébb vonszol, majd búcsúzóul még mond egy-két "kedves" szót. Veszek egy mély levegőt, már ha ez lehetséges, és még mielőtt megfordulna a fejemben, hogy utána megyek, vagy kutakodni kezdek utána, egyszerűen hátat fordítok magamnak, és elindulok az úton. Azt mondják a természetfelettiek is azért ragadnak a földön, mint szellemek, mert valamilyen elintézetlen ügyük még ide köti őket. Abból volt elég, még csak nem is kellett ezen fáradoznom, tudtam, hogy ez lesz a "végem". Arra figyeltem fel, hogy sétálok az utcán, egyenesen, mindenféle indok vagy végcél nélkül. Végül mégis a lakásom, a lakásunk előtt kötök ki, de mintha mi sem lenne természetesebb, úgy sétálok az ajtó felé, majd be a nappaliba. Csak ekkor kapcsolok, hogy ez nem a legjobb hely és nem is a legjobb megoldás arra, hogy eltitkoljam Maggie elől, amit el kell titkolnom. Ahogy a sötétben körbejárok a nappaliban, még a félhomály ellenére is látom a képeket, amiket az egyik polcra rakott ki, és megfordul a fejemben, hogy távozzak, de ekkor már nyílik az ajtó, és nem sokkal később felkapcsolódik a villany. Nem szólalok meg, csak mereven bámulom arcát, nem mozdulok, ácsorgok, mint aki karót nyelt, miközben ő felém indul, s csak ekkor lépek hátrébb, vagy inkább araszolok. Látom arcát, a szemét, ahogy könny gyűlik benne, majd csorog végig arcán, és a késztetés erős, hogy megöleljem, de képtelen vagyok arra gondolni, hogy ezt talán soha többet nem tehetem meg, így inkább még tovább növelem a távolságot. Tudja, amit tudnia kell, és ahogy minden ember tenné, úgy reagál ő is, amiért hibáztatni sem tudom, és nem is akarom. -Te is tudod, hogy ezt nem mondhatom.-nézek szemébe, majd megvonom vállam és felemelem levegőbe kezeim. -Ami késik nem múlik, igaz?-fogalmam sincs, hogy mivel nyugtathatnám meg, így inkább közelebb lépek, most végre csökkentve a kettőnk közt lévő távolságot. -Hallgass most rám.-kérem, emelem meg kezem, hogy megérintsem arcát, de útközben meggondolom magam, úgy se lenne értelme, úgy sem érezné ezt. -Erősnek kell maradnod. Találunk erre is megoldást.-hangom kemény, de szemem elárulja, hogy saját magamban is éppen annyira kételkedem, mint amennyire igazat adok szavaimnak. -Most nem adhatod fel, értetted?-hangom szinte parancsoló, minden kedvesség eltűnik belőle, de tudom, hogy bármit is mondok neki, nem így fogja felfogni, nem ilyen egyszerűen.
Eléggé rosszul indult az esténk, de végül kezdett minden helyre jönni és ennek igazán örültem. Lehet leharaptuk egymást fejét kicsit, olyan dolgokat vágtunk, amit csak elvakult állapotunkban gondoltunk, de ha nem is szépen, akkor is legalább kicsit kiadtunk magunkból és megbeszéltük a dolgokat. Persze azt is tudtam, hogy tényleg nem ártana erről beszélni, de ahhoz az is kellene, hogy én is elkezdjek beszélni. De még mindig nem igazán ment. Egyszerűen féltem kicsit, vagy talán nagyon, hogy miként fog reagálni a dolgokra. Nem akarom azt, hogy hibáztassa magát. Ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben miközben hagytam, hogy a forró víz átjárja az egész testemet. Jól esett a mai nap után, bár igazán hiányzott Enzo. Sokszor tusolunk együtt még akkor is, ha tényleg csak azt tesszük. Nem értettem, hogy most miért nem jött, de talán neki is csak időre van szüksége ahhoz, hogy rendbe tegye a mai nap eseményeit. Majd egy pillanatra eszembe jutott a sörhas dolog és egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat. Azt hiszem azt a képet soha nem fogom elfelejteni. Végül kikászálódtam a zuhanyzóból és megtörölköztem. Belebújtam a hálóingembe, majd pedig lassan kisétáltam. Egy pillanatig megálltam az ajtóban és csak figyeltem őt. Mosolyogva ott teremtem és befeküdtem mellé. Még egy utolsó pillantást vettem rá, ahogyan elaludt, majd pedig lekapcsoltam a villanyt és én is álomba szenderültem. Érzem, ahogy lehámozza magára a karjait. Mindig óvatos próbál lenni, de már szerintem ő is rájött, hogy erre mindig felébredek. Figyeltem őt hunyorogva, majd pedig megdörzsöltem a szemeimet. Siess vissza. - mormogtam neki még mindig álmosan, majd pedig újra álomba merültem miután elhagyta a szobát. Már dél is elmúlt amire felébredtem. Gyorsan felöltöztem, eltakarítottam a tegnapi vacsi romjait, majd pedig elindultam a városba. Enzo-nak még mindig semmi nyoma nem volt és nem akartam otthon maradni megint. Végül megálltam egy állatkereskedés előtt és mosolyogva figyeltem őket. Bementem és egy-két kutyust megszeretgettem, de nem akartam még hazavinni egyiket se, jobban mondva arra vágytam, hogy együtt döntsük ilyen téren. Már sötétedni kezdett, mire úgy gondoltam itt lenne az ideje hazamenni, hiszen már biztosan ő is hazaért. Alig, hogy beléptem az előszobába felkapcsoltam a villanyt. Ledobtam magamról a kabátot és egyből a nappaliba sétáltam, de alig hogy tettem pár lépést egyből megálltam, mert pillantottam őt. Enzo? - szólaltam meg kicsit halkan, mert úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Tettem felé pár lépést, de ő meghátrálni kezdett. Figyeltem az arcát, amivel folyamatosan engem nézett. Olyan volt, mintha valamit nem akarna elhinni. Történt valami? - kérdeztem egyre halkabban és egyáltalán nem tetszett az, hogy próbálja a távolságot fent tartani. Tettem egy újabb próbálkozást és meg se mozdult, de az volt a legnagyobb baj, hogy még a szívverését se hallottam. Ez nem lehet igaz... Mond, hogy nem igaz... - néztem rá kérlelően és éreztem, amint a szívem a torkomban kezd eldobogni és amit a könnyek marni kezdik az egész testemet, ahogyan küzdök ellenük. Nem halhatott meg. Nem. Ez nem történhet meg. Ez biztosan valami rémálom csak. -Ébredj Maggie! Ébredj! - próbáltam magamat észhez téríteni, de semmi se változott. Csak álltam ott vártam.
Maximálisan ellentétei voltunk a másiknak, de ez valahogy nem volt akadály soha. Ő ragaszkodott mindenhez, ami a legkisebb mértékben is emberi volt, de talán mivel annyi évig a föld alatt éltem, az én elvárásaim jogosan szűkültek le tiszta ruhára, tetőre a fejem felé, egy kényelmes ágyra, meleg vízre és némi vérre. De nem hibáztattam, hisz ő is szenvedett, neki ez volt az, ami a földön tartotta. Nekem ő. Bár sokszor úgy éreztem, hogy olyan téma ez neki, amit nem feszegetne, most sem erőltettem. Ha valóban el akarja mondani, amit titkol, úgy is megteszi, de mindenkinek vannak titkai, és ezt tudni kell kezelni, valamint tiszteletben tartani. - Szerintem neked még ez is sok ruha lenne. De nem értem, hogy hasonló mód te miért nem főzöl…-forgatom meg szemem, majd folytattam a kis gondolatmenetemet a férfiak ellustulásáról, és jó volt látnom, nyugtáznom, hogy újra mosoly ragyog arcán és boldog. Legalábbis annak tűnik, de mindig ezt hitettem el magammal, hogy minden a legnagyobb rendben, közben csak nyeltük a dolgokat, és nem firtattuk tovább őket a kelleténél. -Ezt most nem veszem magamra.-jelentem ki, grimaszolva és keresztbe fonva mellkasom előtt, mintha megsértett volna. –Azért megpróbálnám azt a sörhasat. Ismerd el, hogy igen is szexi lenne.-kaccsintok rá, behúzva nyakam, kinyomom hasam, és kényelmesen hátradőlök, ahogy Aztán megint bekattan nálam valami, valami, ami olyan témát feszeget, amiről senki nem akar beszélni, de ott lebeg a levegőben. Meglepő, mi másról is beszélnénk, mint ilyesmiről, amikor épp nem a másik torkát akarjuk elvágni egy késsel. Felpattanok, mint aki ezzel menekülhetne a téma elől, elkezdem ostorozni magam, és próbálom a vértasakot nem összenyomni, hogy kipukkadjon kezemben, de ahogy mögém lép, tekintete találkozik enyémmel az ablakban, még ha csak egy pillanatra is, mire inkább elengedem a tasakot, feltépem, és nagy kortyot iszok belőle. Megszokás, nyugtatás, mintsem éhség. A csendet végül ő töri meg, mire összevonom szemöldököm, majd kényszeresen elmosolyodom, mintha nem érteném, hogy mit mond. -Egy kutyánk? -fordulok felé, a pulton megtámasztva a tasakot, majd kezem közé véve arcát. –Ha ez boldoggá tesz, bár tudom, hogy másra vágynál, nem egy kutyára.-ölelem magamhoz, megpuszilva homlokát, majd eltolom magamtól, a mosatlant a mosogatóban hagyom, és kezéért nyúlva leoltom a villanyt. –Megvár ez minket reggelig.-közlöm, felkapva és a szobába cipelve. A fürdőbe viszem, most viszont nem követem, inkább hallgatom a csendet, ami a sötét szobára telepszik, lelököm magamról a cipőt és végignyúlva az ágyon, kényelmesen elhelyezkedem, s elmerülök a fáradtságba, amit a gondolatok szültek. Éjszaka, amikor felébredek, elsétálok a fürdőig, és veszek egy gyors zuhanyt, de ahogy a nap első sugara feljön, úgy hámozom le magamról karjait, és öltözök fel. -Van egy kis dolgom, de nemsokára visszajövök. -csókolom meg homlokát, fülébe suttogva a szavakat, majd eltűnök a szobából, és gyalog sétálva a hűvös hajlani reggelben, elindulok az utamra. Kell egy kis tiszta levegő, egy pár tiszta gondolat, és legfőképp amit tegnap nem igen sikerült megszereznem. Valami bizonyíték arra, hogy semmi sem készül, mikor pontosan éreztem, hogy márpedig ez nem így van…
A vámpírok nem igen esznek emberi ételeket. Maximum amolyan hobbi dolog nálunk, vagy csak nem akarnak feltűnést kelteni. Sokkal inkább szeretik a friss és meleg vért, ami még ott folyik az emberek véreiben. Nekem se volt igazán bajom a vérrel, de nekem igazán hiányzott az emberi szerettem. Szerettem a zamatát és minden egye ízét, hiszen sokkal inkább kiéreztem a fűszereket és mindent, mint emberként. Egyszerűen mennyei volt minden és szerettem ahogyan főz. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy talán tudnia kellene azt, hogy ki miatt lettem vámpír, vagyis azt, hogy az ő vére mentett meg, de fogalmam nem volt arról, hogy miként tudnám elmondani neki. Egyszerűen féltem belekezdeni a dologba, hiszen talán féltem kicsit attól, hogy esetleg magát fogja hibáztatni azért, ami történt. Pedig egyikünk se tehet róla, hiszen az érzéseinket nem mi irányítjuk. Nem mi döntjül el, hogy kibe szeretünk bele. Meg neki köszönhetően élek ma is még. Ha nem kaptam volna akkor a véréből, akkor mára régen alulról szagolnám az ibolyát. Jobb nem is belegondolni. Egy pillanatra mosolyogva az ajkamba harapok, majd röpke pillanatig csak figyelem őt. - Én nagyon is eltudnálak képzelni. Tudod mostanában egyre több helyen csak kötény, póló és alsónadrág van a szakácsokon, mármint a férfi szakácsokon. Nem tudom mi ez az új dolog, de így nagyon is eltudnálak képzelni. - mondom neki egy féloldalas mosoly kíséretében. Majd hangosan elnevetem magamat azon, amit mond.- Igen, azt hiszem te inkább vagy az a típus. - mondom neki mosolyogva, majd egy újabb falatott veszek a számba, majd amit lenyeltem folytatom tovább. - De én így szeretlek mamuszosan és köntösösen. - majd rákacsintok még mindig mosolyogva. Majd egy újabb kuncogás hagyja el az ajkaimat és megrázom a fejemet. - Azt hiszem te hamarabb adnád fel a sörhas növesztését, mint hogy én azt mondanám ne tedd életem. - mondom neki viccelődve, mert pontosan tudom, hogy soha nem tudna ilyen megtörténni, de akkor is eléggé érdekes kép jelenik meg a szemeim előtt, amint sörhassal járkál. Feszülten figyelem őt és nem mozdulok meg a szavait hallva. Vajon ő képes lesz kimondani azt, amit én nem mertem? Majd egy pillanatra oldalra pillantok, amikor látom rajta, hogy ő se képes. Vajon ő tényleg szeretne, vagy csak azért jutott eszébe, mert tudja, hogy engem ez a dolog boldoggá tenne? Magam sem tudom, de talán mindegy is, hiszen egyikünk se akar róla beszélni vagy csak nem tud és ebben a dologban nincs nagy választásunk. Figyeltem őt és szerettem volna tudni azt, hogy most éppen mire gondol. Egy darabig nem mozdultam meg, majd végül összeszedtem a tányérokat és a mosogatóhoz sétáltam és elkezdtem eltakarítani a dolgokat. Arra gondoltam, hogy esetleg lehetne egy kutyánk. - mondtam halkan és nem néztem rá. A tányérokat bűvöltem a szemeimmel, mivel fogalmam sem volt arról, hogy miként fog reagálni erre, de szerettem volna újra elterelni a gondolatait, ahogyan ő tette velem nem olyan régen. Végül megtöröltem a kezeimet, mögé sétáltam és a karomat köré fontam és egy apró csókot leheltem a nyakának a vonalára. Végül pedig az arcomat a hátába temettem.
Egy dolog volt a kedvében járni és egy másik lenyelni azt, amit megfőztem, noha különösebb bajom nem volt az emberi étellel, a véresen átsütött hús mégis közelebb állt hozzám, mind a szárazra sült csirkemell. Viszont azzal, hogy magamra haragítottam, muszáj voltam ma este mellőzni azt, hogy én mivel tölteném az estém, és csak rá szentelni minden figyelmem, még ha ez nem is esett nehezemre, sőt. Míg én megszoktam ennyi év után, hogy vámpír vagyok, néha kételkedtem benne, hogy ez a fajta életstílus neki is megfelel e. Végül is, nem volt könnyű élete, és valószínű, hogy az átváltoztatása mély nyomott hagyott benne, hisz a mai napig nem beszél róla. Ez volt a másik dolog, ami zavart is, meg nem is, de igyekeztem nem előhozakodni vele, most, hogy békesség honolt. -Ez még viccnek is rossz. Én, mint konyhatündér.-forgatom meg szemem, majd elmosolyodva folytatom. -Képzelj el kötényben. Inkább az a típus lennék, aki reggel kicsoszog a konyhába, a köpenyében és a kis házi mamuszában, és összedob egy kávét és inkább vesz útközben valamit.-veszek újabb falatot a számba, majd kis hatásszünetet tartva megrázom a fejem. -Várj, ez sem stimmel.-hajolok hozzá közelebb, szemébe nézve. -Inkább az a típus vagyok, aki megszokja egy idő után, hogy a felesége a kedvére tesz és sörhasat ereszt.-kacsintok rá, de az abszurd kép puszta gondolatától is elnevetem magam. Sörhasú vámpír... -Ugyan kérlek, nem vagyok én olyan rossz.-forgatom meg szemem, és ugyanúgy nézek rá, ahogy ő nézett eddig. Szerettem nézni, bármit is csinált, hisz tudtam, ő az enyém, és akkor sem adtam volna másnak, ha az életemmel kellett volna érte fizetnem. Normál esetben a plusz szoba gyerekszoba lett volna. Nem lettem volna különösebben ez ellen, valahogy mégsem vonzott, hogy pelusokat cseréljek napjában tízszer. Bár tudtam, hogy valószínű Maggie-t ezzel csak még boldogabbá tenném. De hát, ha az ember fia vámpír, nincs sok választása. A kérdés tehát nyitva maradt, és furcsa hangulat telepedett közénk, jól tudva, hogy mind a ketten egy dolgot kerültünk ki, és nem hoztunk fel, de a válaszban tökéletesen ott lett volna a helye. -Erre gondoltam én is, de jól tudjuk...-kapok észbe, mielőtt bármit mondanék, és legyintek a villával.-Felejtsd el. Én se tudom, hogy mit kezdhetnénk vele.-hagyom ennyiben, és felállok az asztaltól, miután végeztem az adagommal, a hűtőhöz sétáltam, kivettem egy tasak vért, és kibámultam a sötétbe. Lehet, hogy amit gondoltam, nem is gondoltam teljesen komolyan. Nem csak Maggie vágyhatott valamire, de én is, a nyugalmon kívül végre egy családra.
Elmosolyodtam azon, amikor kihúzta nekem a széket. Nem érteremben voltunk, hanem csak otthon. Egyszerűen fura volt, hogy még itt is ennyire úri ember. Természetesen egyáltalán nem bántam a dolgot. Lassan elkezdtem megízlelni az ételt és mennyi íze volt. Nekünk nem volt szükséges arra, hogy emberi ételt fogyasszunk, hiszen vámpírok voltunk. De én mégis szerettem néha rendes ételt fogyasztani, s nem pedig mindig csak a vért. Természetesen minden vérnek más zamata van, mint minden ételnek is. De mégis teljesen másabb volt és ilyenkor egy kicsit mindig arra emlékeztem, hogy milyen is volt emberként élni. Hiányzott az az élet, de most is boldog voltam, hiszen végre megleltem a békémet és a boldogságomat. Örültem annak is, hogy ő se vette meg az emberi ételt, bár volt egy olyan érzésem, hogy ő sokkal jobban szereti a vér ízét, mint ezeket a dolgokat. Szavaira egy kisebb kuncogás hagyta el az ajkaimat, majd mosolyogva pillantottam rá. - Pedig szerintem fordítva jobban megállná a helyét ez a dolog. - mondom neki még mindig mosolyogva, majd folytatom az evést. El tudnám viselni, ha többször így meglepne étellel. Persze tudtam, hogy részben azért csinálta, hogy elterelje a korábbi veszekedésünkről a figyelmemet. Részben ez működött, más részről meg nem. Nem akartam ezen agyalni, hiszen örültem annak, hogy a "vihar" végre kezdett elmúlni. Ohh, mondja az ártatlan és szent férjecském. - mondtam neki viccelődve, hiszen pontosan tudtam, hogy mennyiszer figyelt meg és mennyiszer mosolygott közben. Bármit csinálhattam, hiszen legtöbbször a szemét rajtam legeltette. A következő dolog eléggé meglepett, hiszen sokszor elgondolkoztam azon, hogy mit lehetne csinálni azzal a szobával. Ha normális emberek lennék, akkor azt mondanám, hogy abból lehetne a gyerekszoba, de vámpírként ilyen nem lesz. Csöndesen figyeltem őt miközben mindenféle gondolat kezdett el cikázni ezzel kapcsolatban a fejemben. Lassan kortyoltam a borból és továbbra is őt figyeltem miközben az ételt kezdtem el piszkálgatni a villával. - Sokat gondolkoztam rajta, de még mindig nem tudom. Esetleg lehetne valami átmeneti szoba vagy esetleg vendég szoba. - mondtam sietve. Bár nem sok barátunk volt, de attól még simán lehetne az. - Esetleg neked van valami konkrét terved vele? - kérdeztem tőle kíváncsian és egy újabb húst vettem a számba, majd pedig leöblítettem egy kis borral.
A vitának ugyan vége szakadt, de gondolataimban egyre az járt, hogy mikor térjek vissza vagy egyáltalán visszatérjek e a cellákhoz. Az az eszement nőszemély, és a doktorok eltűnése, a cellák üressége egyaránt gyanús volt, még ha egy részem talán kicsit meg is nyugodott. Ahogy Maggie kikelt magából, nem volt meglepő, inkább azon lepődtem meg, hogy mit mondtam neki, még akkor is, ha szándékosan nem is akartam a lelkébe gázolni. Sőt. Eszembe se jutott, hogy neki essek, így mielőbb orvosoltam a helyzetet, és gyors ötlettől vezérelve kitaláltam egyfajta orvosságot arra, amit az elmúlt percek szültek köztük, a fagyos levegőt olvasztani akartam. Zavart, hogy nem tudtam, mi az, ami valójában nyomja a szívét, ugyanakkor úgy voltam vele, ha akarja, a kérdezgetésem nélkül is elmondja majd. Vagyis ebben reménykedtem. -Téged pedig majd jól elfenekellek vele.-dünnyögöm, ahogy meghallom, mit mond a pincéből, ami kicsit abszurd, hisz azt a helységet bírom a legkevésbé elviselni, nem is értem, hogy miért. Hallom, ahogy kotorászik az üvegek között, míg én a húst kevergetem, a felállás rendkívül furcsa, de nem hiszem, hogy ne tudnám megszokni. Ahogy ezt az egészet sem. Elismerem, azért ez közel sem az az élet, amit elképzeltem volna tíz éve, sőt. Akkor azt hittem, hogy a föld alól sem fogfok kijutni soha, erre tessék. A nő, akit szerettem, és akit épp ezért régebben minél inkább óvni akartam a valóságtól, most az én főztömre vár, a mi házunkban. Ahogy újra csatlakozik hozzám, kotnyeleskedni akarna, de nem adok neki esélyt ilyesmire. Tudhatja, hogy ha már egyszer nekiállok valaminek, azt szeretem egyedül véghez is vinni. Épp ezért, sarokba szorítom, de kérdését szinte meg sem hallom. -A vendég ízlése ma, hát hogy is mondjam… Nem hiszem, hogy csalódást tudnék neki okozni.-suttogom, majd gyorsan megterítek, szinte észre se lehet venni, hogy hol vagyok, és épp mit teszek az asztalra. Ha eddig nem lett volna egyértelmű számára, akkor most rá kell jönnie, hogy le tudom venni a lábáról, akárcsak ő, mikor hasonló mód sürög, forog a konyhában. Mondjuk azt inkább díjazom és szeretem nézni. Bár ez a normális verzió. De ahhoz, hogy elfeledtessem vele azt a sok marhaságot, amin úgy összevesztünk, mint két fékevesztett hiéna a zsákmány felett, nem hiszem, hogy egy vacsorával meg tudom oldani. -Az nem az én bajom.-jegyzem meg, amikor végül kihúzom neki a széket, hogy foglaljon csak helyet. Ahogy helyet foglal, én is követem példáját, és az illatra tett kijelentésére, csak elmosolyodom. Eszik egy falatot, majd újabb megjegyzéssel dicséri a művem. Ekkor már én is megkóstolom a végkifejlet ételt, és szinte meglepődöm magamon. -Ne szokd meg túlzottan, te vagy a konyhánk tündére nem pedig fordítva.-jelentem ki, majd belekortyolok a borba és újabb falatot eszek. Bár tekintetem a tányérra fókuszál, újabb félmosoly szökik arcomra, amikor érzem, hogy ő maga tekintetét rajtam legelteti. -Nem illik bámulni a másikat. Pláne nem evés közben.-pillantok fel, rá kacsintva, és töltök egy újabb kört a poharamba. -A plusz egy szobával mit akarsz kezdeni? Nem, mintha zavarna a jelenléte, de a ház minden szobája, és polca roskadozik, amilyen gyorsan berendezted.-vonom fel szemöldököm, csendes és családiasnak mondható beszélgetést kezdeményezve vele.
Nem akartam azt, hogy minden apróságról számoljon be, vagy mindent mondjon el, hiszen nincs közöm hozzá. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy mindig is lesznek olyan dolgok, amiket el kell mondanunk egymásnak és nekem elég, ha azokat elmondja, illetve azt az egyet, amit kértem tőle. Jobb még mindig úgy izgulni, hogy tudom hol van, mintha csak sejtem, hogy oda ment. Talán fura dolog, de én így gondolom. Mosolyogva néztem rá, s egy ártatlan arcot vágtam hozzá és egy kicsit még meg is rándítottam a vállaimat, aki nem is tudja, hogy miről beszél. Bár ez nem is lenne rossz ötlet. Biztosan sok borsot tudnék törni az orra alá, de soha nem tenném azt. Ha esetleg egyszer hamarább halnék meg, mint ő, akkor egy dolgot szeretnék, hogy boldog legyen és újra képes legyen élvezni az életet. Viszont azt soha nem nézném tétlenül, hogy esetleg kikapcsolja az érzéseit emiatt, miattam. Fontos volt számomra, s még a halálon túlról is boldognak szeretném látni... Sokszor gondolkoztam azon, hogy elmondom neki, hogy az ő vére miatt vagyok vámpír. Annyit pontosan tud, hogy vámpírvér volt a szervezetemben azon az estén, de szerintem fogalma sincsen arról, hogy az ő vére mentett meg. Tisztán emlékszem arra, hogy csakis azért adott a véréből, hogy a sebeim hamar begyógyuljanak, de szerintem egyikünk se gondolta volna még a legmerészebb álmaiban se, hogy végül az életemet fogja megmenteni. Emlékszem arra a személyre, aki megölt és részben nem is hibáztattam őket. Féltek attól, hogy elárulom a titkukat, így jobbnak látták, hogy megöljenek, de ezek után már abban is kételkedem, hogy a szüleim véletlenül haltak meg azon az estén. Minél tovább gondolkoztam és minél több dologra derítettem fényt, annál inkább úgy tűnt, hogy direkt hagyták őket azon az estén meghalni. Minket tartanak szörnyetegnek, akkor ők mik? Ők maguk lennének az ördög hadserege? Talán, nem tudom és addig nem is érdekel, amíg távol tartják magukat tőlem. Ohh, vigyázz, mert a végén még járókeretet kapsz tőlem születésnapodra. - mondtam neki viccelődve a pincéből miközben válogatni kezdtem a borok közül. Idősek voltunk, de még mindig képesek voltunk gyermeteg viccekre, de ezt soha nem bántam. A szavai hallatára még mindig mosoly ült az arcomon, még akkor is amikor visszamentem hozzá a borosüveg kíséretében. És mi van a vendég ízlésével? - kérdezem tőle még mindig játékosan, majd pedig próbáltam meglesni azt, hogy mit is csinál, mert az illata és az íze is remek volt. Kíváncsian pillantottam rá, majd pedig végig húztam az ujjamat a pólóján, amikor elkezdett beszorítani a pult és maga közé. Kicsit megfogtam a pólóját és közelebb húztam magamhoz miután éreztem ajkainak az újabb perzselő érintését, amint lángba borítja a bőrömet, a nyakamat. - Hmm és mi van akkor, ha én másra éhezem és nem arra? - kérdeztem tőle játékosan és egy aprót az ajkaimba haraptam miközben figyeltem őt. Majd következő pillanatra már csak arra eszméltem, hogy tányérokra pakolja az ételt és bort tölt a poharainkba és máris egy gyertyát gyújt meg az asztalon. Neki dőltem a konyhapultnak és onnét figyeltem őt. Majd amikor kihúzta a nekem szánt széket, akkor lassan odasétáltam és leültem rá. - Nagyon jó az illata. - mondom neki kedvesen, hiszen nem nem gondoltam volna, hogy hamarosan így fogunk egymással szemben ülni. Lassan megkóstolom az ételt, majd hirtelen megszólaltam. - Ez mennyi lett. Egyszerűen fantasztikus. - mondom neki talán kicsit túl lelkesen, de ez az íz bomba ami szép lassan bejárja az egész számat, lényemet egyszerűen fantasztikus volt. Nem bírtam betelni vele, s még többet és többet akartam. Lassan ettem, hogy minden egyes falatot kiélvezhessek. Mosolyogva pillantottam fel rá, majd kortyoltam egyet a borból.- Hmm ezentúl te fogsz főzni. - mondom neki ártatlan arccal és közben egy apró mosoly is megjelent a szám szélén. Mosolyogva néztem őt egy-egy falat közben, de egyszerűen teljesen levett a lábamról az, amit művelt ezzel az egyszerű étellel. Azt is mondhatnánk, hogy ez maga volt az ízvilág mesterműve...
Egymás próbáltuk olyasmiről meggyőzni, amiben igazából közösen volt igazunk. Neki abban, hogy ezek nem csak emberek, nekem pedig abban, hogy a cellák üressége csak is egy dologra utalhat. Viszont azzal, hogy a másik haját húzzuk, egyre kevésbé érdekel, hogy védekezzem ellene. Igazat adtam neki, de reménykedtem azért, hogy nem akar részletes beszámolókat hallani a napjaimról, mert azzal nem hiszem, hogy jól járna. Sőt, mi több. Nem tartoztam neki magyarázattal, ahogy ő se nekem, és örültem volna, hogy a kapcsolatunk e része így is marad. Semmi szükségét nem éreztem annak, hogy folyton folyvást a másik nyakán lógjunk, sőt. -Visszajárnál kísérteni? Na ne fenyegess...-legyintek, ahogy arcán végre meglátom a mosolyt. Azt a mosolyt, ami legyengített mellette, és ami miatt mindennél fontosabb lett. Nem tehettem róla, valamiért nem tudtam rá haragudni azért, amiért próbált megrendszabályozni. Tudtam magamról, hogy nem vagyok gyerek, akinek fejmosás kell, mégis gyerekesen tudok viselkedni, ha döntéseket kell hoznom valamiben. Bele kell ebbe az egészbe szokni, és miután tudja, hogy a konyha nem a gyengeségem, de különösebben nem is a gyengeségem, így én magam is igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy tekintete hátamnak ütközik. Elgondolkodom a napon, mikor elment a cellák és a doktorok közeléből, majd mikor újra láttam és vámpír volt. Ez viszont továbbra is egy talány volt előttem, s bár nem akartam faggatni, őszintén érdekelt, hogy mi és ki változtatta át, előbbi persze egyértelmű volt, de a másik rész... Tudtam, hogy nyugtalanul alszik, és a vita alatt is kitértünk erre a részre, viszont mintha egy gát lett volna bennem, amiről nem beszélne szívesen, még nekem sem. Nem gondolnám, hogy ezért sértődöttnek kellene lennem, titkaink vannak, akárcsak a bátyámmal, akit bő egy hónapja nem is láttam. Talán odébb állt, talán elértem, hogy soha többé ne keressen, aminek annyira nem örültem volna, hisz ő volt az egyetlen élő rokonom, köszönhetően a drága jó apámnak. Megkérem Maggie-t, hogy hozzon egy üveg bort, de ahogy megszólal, felnevetek. -Akkor meggondolnám, hogy főzök e még neked. Bár így a százhetvenedik közelében azt hiszem már nem panaszkodhatok, hogy egy ilyen nő, mint te az enyém lehet.-nem beszélek hangosan, de tudom, hogy bár eltűnik, hallja, amit mondok, hisz a hallása a kora ellenére élesebb, mint a legtöbb fiatalé. Amikor újra társaságnak gondolhatom, a hús már megpuhul és a zöldségek szépen összeestek, megpárolódtak. -Ami megfelel a séf ízlésének.-kacsintok rá, és a boros üvegre nézek. -Ez kezdésnek megteszi.-hagyom figyelmen kívül, hogy a közelemben van, és minden figyelmem az ételre szegezem. -Ha itt lábatlankodsz, a séf figyelmét eltereled, még a végén hoppon maradsz és éhesen.-mormogom, elengedve a serpenyőt és közelebb hajolva hozzá, épp annyira, hogy a pult és magam közé szoruljon. -Bár azt hiszem a séf csak jobban járna, hisz a gondolatai így sem a főzésre vannak kiélezve.-suttogom fülébe, majd apró csókot nyomok nyakára, és a sebességem kihasználva előveszek két tányért és az asztalra teszem, majd mellé helyezem az evőeszközöket és a tányérok közé az alátétet, amire végül a serpenyőt teszem. A poharakba bort töltök, a tányérokra szedek a párolt zöldségből és a húsból, és kihúzom a széket, hogy helyet foglalhasson. -A desszert várhat még egy kicsit.-foglalok helyet, és figyelem minden mozdulatát.
Sok minden történt már velünk, hiszen nem éppen volt gond mentes a múltunk, legalábbis egy része annak. Sok minden történt velünk, de részben hálás voltam az Augustine társaságnak, hiszen ha akkor nem "dolgoztam" volna ott, illetve nem tartják őt fogva, akkor talán soha nem ismerem meg azt, hogy mi is az igaz szerelem. De ettől függetlenül tartottam tőlük, megvetettem őket és még inkább nőt a haragom irányukba, hiszen nekik köszönhetően veszekszünk, vagyis csak részben. Eleinte dühös voltam, de sokkal inkább csak mérges és csalódott, amiatt hogy nem mondta el, hogy hova is fog menni. Illetve még féltettem őt, nagyon is... Reménykedtem abban, hogy hamarosan vége lesz ennek a veszekedésnek, mert egyre inkább rosszabbul éreztem magamat. Biztos voltam abban, hogy ezek után már én is megpróbálok még inkább uralkodni az érzéseimen és nem egyből leharapni a fejét. Kicsit talán túlzottam is temperamentumos vagyok, amit soha nem is tagadtam. Ezt a dolgot az édesanyámtól örököltem, de szerintem Enzo se zavarta soha, hogy olyan vagyok. Maximum csak most. Részben igaza volt, de pontosan tudtam, hogy nem csak emberek. Azok az orvosok örültek és velünk szemben teljesen szívtelenek. Figyeltem a férjemet, de nem mondtam már semmit se ezzel kapcsolatban. Szerettem volna minél hamarabb lezárni ezt a témát, mert nem éppen kellemes dolgokat idézet fel bennem. Illetve láttam azt is rajta, hogy valamit eltitkol és nem mond el. Talán fontos dologról lenne szó, de úgy éreztem, hogyha itt az ideje, akkor el fogja árulni. Nem fogom őt nyaggatni emiatt, mert bízok benne. Szavai hallatára egy apró mosoly jelent meg az arcomon és megráztam kicsit a fejemet. - Lehet egy darabig nyugtod lenne, de utána....- mondtam neki kicsit viccelődve és egy kisebb grimasz kíséretében, mert soha nem tudnám őt bántani, hiszen szeretem őt. És az ember akit szeret azt soha nem bántja, vagy ha esetleg meg is teszi, akkor mindent megtesz azért, hogy jóvá tegye a hibáját. Legalábbis én így gondolom. Reménykedtem abban, hogy ilyet fog mondani, bár azért a nyak eltörését szívesen kihagytam volna, de legalább most már kicsit talán érti, hogy miért voltam ennyire zaklatott és mit éreztem az elmúlt napban, illetve az elmúlt percekben. Mosolyogva pillantok rá, majd pedig a kezemen lévő gyűrűre. Biztos vagyok abban, hogy neki is még szokatlan lehet ez az élet, hiszen sokáig voltunk távol egymástól. Sok minden történt velünk a találkozásunk előtt, alatt és még utána is mire újra egymásra találtunk. Életem legszebb perce volt az, amikor újra találkoztam vele, a karjaiba zárt és érezhettem gyengéd csókjait. Úgy éreztem az ölelésében, hogy végre hazataláltam és innentől kezdte már minden rendben lesz, mert biztonságban vagyok. Gyönyörű pillanat volt az is, amikor megkérte a kezemet, illetve amikor a felesége lettem, de azt hiszem számomra mindig is az elsők között lesz az a pillanat, amikor újra megpillantottam őt. Egy kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat, amikor meghallom a durcás hangját. Ilyenkor mindig olyan, mint egy durcás kisfiú, de ilyenkor egy részem még inkább szereti őt, mert ilyenkor annyira aranyos tud lenni. Adtam neki még egy aprócska csókot, mielőtt "megszabadulna" tőlem és a konyha elnyelné. - Biztosan menni fog, nagyfiú. - mondtam neki viccelődve és megfordultam és úgy figyeltem őt. Egy darabig még mosolyogva néztem, hogy mit csinál, majd pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Az egész olyan, mintha pár perce nem is veszekedtünk volna. Pedig az is megtörtént pontosan tudom, de egyáltalán nem bánom azt, hogy már nyoma sincsen az előbbi hangulatnak. Sőt kifejezetten örülök, hogy a jókedv és a boldogság visszatért. Mosolyogva megráztam a fejemet, majd pedig szép lassan felálltam, mint akinek máris baja van a "sok" pihenéstől. - Oh, lehet igazad van. A végén még olyan leszek, mint egy igazi kilencven éves. - mondtam neki viccelődve és úgy tettem, mintha tényleg annyi lennék. De pár másodperc múlva eltűntem, hogy nézzek valami zamatos bort. Lassan visszasétáltam a konyhába, de még mielőtt megláthatott volna megálltam az ajtóban és onnét figyeltem őt. Mindig is szerettem azt ahogyan főz, s jó volt figyelni azt ahogyan elmélyülten csinálja az ennivalót. Gyorsan mögötte termettem és leraktam a bort a pultra.- Remélem megfelel a séf ízlésének is. Mi finomat foguk ma enni? - mondtam, illetve kérdeztem még mindig boldogan, majd egy apró csókot loptam. Éreztem az ételnek a mennyei ízét, mire egy elismerő "hmm" hagyta el az ajkaimat és kíváncsian pillantottam rá miközben vártam a válaszát.
Kezdőlap
|| Nem tudom || 
१ Köszönöm a játékot *-* १ 
