Helyet foglaltam és visszakapcsoltam az övet. Hm, pedig biztosan nagyon jó lett volna kirpbóálni, hogy milyen túlélni egy repülőgép tragédiát, de... ezt most inkább mellőzzük. Több szempontból is. Klaus is úgy tett, ahogyan azt a nőszemély mondta nekünk, és érezhető volt pár perc elteltével, hogy a gép magassága lassan csökken, és pár perc múlva már a kifutópályán voltunk. - Hm... ez nem túl kellemes, még az én üres gyomromnak sem. - fintorodtam el. Nem ártott volna elkapni valakit talán Párizsban.
- Ha hazamegyünk, ehetsz - néztem Erin felé magamban mulatva. Olyat már láttam, hogy embere lettek rosszul ilyenkor, de egy magunkfajta.....? Hiába, a lehetetlen is lehetséges ezek szerint. A gép hamarosan megállt, a stewardess mosolyogva és kedvesen az ajtóig kísért minket, a gép kapitánya is előjött elbúcsúzni, én előzékenyen a kezembe nyomta a címet, ahová a meglehetősen zsíros csekkel várták. Elraktam a papírt, de közben már a guruló lépcsőkön igyekeztünk a reptér betonja felé, míg a csomagjainkért máris felloholt egy túlbuzgó alkalmazott. - Az autóm... - sóhajtottam elégedetten, meglátva az azóta is itt parkoló járművet. - Tegye csak a csomagtartóba, kérem - intettem a táskák felé, majd lehunyt szemmel nagyokat szippantottam az igazi, amerikai levegőből.
Elégedetten sóhajtottam, amikor már felállhattam a székből, és magamra húztam a kabátom, majd a táskámat is megfogtam. - De jó érezni végre... ezt a talajt. - néztem a kövezett utat magam előtt, ahogyan lesétáltunk a repülőről, és Klaus kezét fogtam meg. Ez a kis utazás szerintem elég lesz pár hónapra. Európába nem akarok menni a közeljövőben. - Tudod, mit felejtettünk el? Ajándékot venni az anyukádnak. - kacsintottam Klausra. Nem néztem annak a nagy ajándékozónak... de talán mégsem tűnt volna rossz ötletnek.
- Basszus! - kiáltottam el magam. Naná, hogy én ezt felejtettem el, majd sarkon fordultam, és Erint a kocsinál hagyva hanyatt-homlok rohantam vissza a repülőre. Reménykedtem, hogy talán lesz a pilótának vagy a stewardessnek valamije, amit emlékbe vettek maguknak, és amitől némi pénzért, vagy igézésért megválnának. - Ez meleg volt. Hamarabb is eszembe juttathattad volna - dünnyögtem Erinnek már visszaérve, kezemben lóbálva egy húsz centis Eiffel tornyocskát. - Ez csaknem nem jött össze. Szerencsére a pilótának van ebből még kettő legalább - vágtam be magam a volán mellé, és megvártam, hogy Erin is beszálljon.
- Nem vagyok anyád helyett anyád, sajnálom. Tudod... nem szokásom ajándékot venni, szóval az én fejemből is alaposan kiment. - ráztam meg a fejemet, jól megnézve a kezében azt az Eiffel tornyot, majd egy sóhajjal beültem az autóba. - akkor most menjünk és cuccoljunk le. Utána pedig... mehetünk látogatóba. - sóhajtottam.
- Hát én sem arról vagyok híres, hogy ajándékokat szoktam adogatni másoknak. Talán pont ezért anyám meg is bocsátotta volna, ha üres kézzel mentünk volna hozzá - adtam gázt, és kikanyarodtam a repülőtér betonjáról.
Hayley-t még nem láttam sehol. De nem telt még el a húsz perc. És a gép akkor indul, amikor én azt mondom, így nem bánom, ha késik. Én leszek talán feszültebb, de ez mellékes. Mostanság egyfolytában az voltam. S nem tudtam, hogyan viszonyuljak Hayley-hez aki tulajdonképpen az életemet mentette meg a tippjével. Hisz' majdnem meghaltam amiatt, amiért az a boszi nem mondta el, hogy a karó veszélyes rám nézve. - Mindent elintézett? - néztem felvont szemöldökkel a kis besúgomra, aki gépiesen bólintott. - Nem akarom, hogy a nejemnek bármi baja essen. Bánni fogja az állása, ha mégis így történik. - És a nyaka is, de ezt csakis magamban tettem hozzá.
Nem sokkal azután, hogy elhagyom a Lockwood birtokot, kapom az üzenetet egy ismeretlen számról, hogy 20 perc múlva a reptéren kell lennem. Az aláírásként hagyott C betű elég egyértelmű, ha esetleg nem tudnám, hogy kitől érkezett az sms. Igazából kicsit megkönnyebbülök, mert eddig olyan nagy sietségben intéztem mindent. Nem akartam, hogy én legyek az, aki elszúrja Chris terveit, vagy hogy sokat kelljen várnia rám. De mivel már minden megvan, most már kényelmesen odaérhettem a reptérre. A fél vállamra akasztva egy kisebb bőröndöt, érkezem meg. Sosem szoktam sok holmit magammal vinni, hisz annyit utaztam már életemben. Kitapasztaltam már, mi a legpraktikusabb e szempontból. Ami érdekes, hogy a sok utazgatás közben igazából nem sokszor hagytam el az országot. A kontinenst meg pláne nem. De hát az én életem nem is olyan hosszú, mint az előttem álló vámpíré. - Minden rendben ment? - lépek Chrishez. - Felőlem indulhatunk is - csúsztatom le a vállamról magam mellé a bőröndömet.
Feszült vagyok, s ennek következtében csak zsebemben vájkálok. Bármi, mi kezembe akadt, megnéztem, mintha soha nem láttam volna azelőtt, majd nagy nyeléssel fordultam Hayley felé, ahogyan hangját meghallottam. Remek, a nyugtató tényező is megérkezett. Nem akartam rámordulni, mert nem volt rá okom, hát valami kedvesebb mosolyt erőltettem magamra, s megfogtam a vállát invitáló mozdulatként. - Vártalak. - mondtam ki a nyilvánvalót, s az induló járat felé böktem. - Már csak ránk vártak. Remélem, Tyler Lockwood nem próbálta akadályozni ezt a kis kiruccanást. - indultam meg a kis lépcsőzet felé, majd előtte megálltam és kezemet nyújtottam, hogy ezzel segítsem őt fel. Mindhiába, udvarias férfi voltam. De arra szánt szándékkal nem tértem ki, hogy minden rendben ment e. Akkor nem maradna ép a gép berendezése. Feszült voltam, de bárminemű csevely je fog nyugtatni. - Szállj fel, kedvesem! - mondtam neki biztatóan.
Elég feszültnek tűnik... amit mondjuk meg is értek. Nem kis dolog, amit most tett, illetve amire készülünk. Talán ha már fenn ülünk a gépen, és bottal üthetik a nyomunkat, megnyukszik valamennyire. Kíváncsi vagyok, igaza lesz-e Klaust illetően. Vajon érdekelni fogja Erin sorsa, vagy valóban nem veszi a fáradtságot, hogy utána járjon, mit történt a kedvesével? Végül is Klausról van szó, aki nem az érzelmességéről híres. De ez még nem jelent semmit. És az már biztos, hogy bár nem sok közöm volt a "merénylet" megszervezéséhez, most már nyakig benne vagyok. - Nem találkoztam vele. Csak egy levelet hagytam. Nem hiszem, hogy a történtek után meg akart volna állítani, szerintem maradt elég teendője Caroline körül így is - forgatom a szemeimet, majd sóhajtok. Nem emlékszem már, Chrisnek említettem-e korábban Carolinet, és a gyereket vagy sem. Igazából örülök, hogy kicsit magam mögöm hagyhatom most ezt az egészet. - Egyébként meg ha menni akarok, senki nem akadályozhatja meg - kúszik egy ravaszkás, magabiztosabb mosoly az arcomra, majd Christopher segítségével felszállok a gépre. Mennyire más ez az udvarias vámpír most, mint az a nagyképű, kötekedő alak, akinek első alkalommal megismertem. Bár tegnap este sem volt még sokkal jobb a véleményem róla. - Milyen hosszú lesz az út? - kérdezem meg csak úgy mellékesen. Mivel ilyesmiről nincs tapasztalatom, csak tippelni tudok. Talán 10-12 óra? Körülnézek, szép magángép, és elég kényelmesnek tűnik.
- Pompás! - reagáltam le csupán ennyivel a Tyler Lockwoodra mondott szavait, majd követtem őt, s felsóhajtottam elégedettségemben, ahogyan megláttam a gép berendezését. Hozzám méltó. És tagadhatatlanul Hayley-hez is, hisz' ez esetben ő a partnerem. De ha nem is válaszoltam egy-két mondatára, győzedelmes vigyor ült még ki ettől függetlenül az arcomra. Mert velem jött. Egy vámpír és egy vérfarkas közös bevetésen. Nem irónikus? - Foglalj helyet, kedvesem. - böktem az egyik párnázott fotelra. Látszólag is kényelmes látszatot keltett, de még nem ültem le mellé, helyette az önkiszolgálást választottam az italospultnál. - Igen, jól tippeled. 11-12 óra múlva ér a gép Szófiába. - bólogattam szaporán, s felé nyújtottam egy pohár jóminőségű whisky-t. - Húzd le. Megkímél az esetleges szédüléstől, és egyéb problémáktól repülés során. - vigyorodtam el szemtelenül, majd végre leültem mellé magam is, és lötyögtetni kezdtem italomat. - Egy boszorkány vár majd ránk ott. Nem hagyom őrizetlenül Erint. Ki tudja, mire képes egy ezer éve élő vámpír lelke, ami még nem lépett tovább. - fűztem tovább a gondolataimat, de Sébastien gondolatára újabb vigyorféleség jelent meg arcomon. Régóta nem láttam már a legjobb barátom, s nem reméltem, hogy ilyen körülmények között fogunk újra találkozni, méghozzá ilyen hamar. - Mielőtt még elindulnánk. - intettem le a steward-est, aki szónoklatot akart intézni felénk. - Tudnod kell, hogy kockázatos, amiben most részt veszel. Két hatalmas vámpírnál fog elszakadni a cérna. Erin anyjánál és Klausnál. Most még leszállhatsz. - dőltem hátra valami lágysággal a tekintetemben. Miket vált ki belőlem ez a nőszemély!?
- Leszállni? És hagyjam ki életem talán legnagyobb kalandját? - vonom fel a szemöldökömet, mintha ez lenne a legnagyobb őrültség, amit valaha hallottam. Persze átéltem már ezt-azt az utazgatásaim során, sok izgalmasba ütközhet az ember, ha keresztül szeli a fél országot. De ez most más. És igaz, hogy nagy konckázatot vállalok, az mégsem tud elriasztani. Most nem igazán van miért maradnom ebben a városban. Igazából soha sehol nem maradok sokáig, itt meg... amúgy se sokan látnak szívesen. Azt hiszem, az egyetlen személy, aki jelenleg vágyik a társaságomra, az itt ül mellettem. Szóval miről is beszélünk? - És ebben a boszorkányban tényleg megbízol? - kortyolok az italomba, ezzel le is zárva az előbbi, megfutamodós témát. Ami a boszorkányt illeti, remélem nem ugyanarról van szó, aki a tőrt elkészítette Chrisnek, és közben "elfelejtette" közölni, hogy ha használja, abba nagy valószínűség szerint bele is halhat.
Volt ebben a lányban valami, amit nem tudtam megnevezni. Elszántság, ez a tagadhatatlan mind közül. Olyasmit akart véghez vinni, amelyhez nagyon nagy bátorság, kitartás és elszántság kell. Klaust átverni nem oly' egyszerű, mint azt gondolnánk. De ki gondolja? Én már régen felkészültem arra, hogy ha visszatérünk Mystic Fallsba, az én bőrömet fogja a kandallója előtt leteríteni, amiért megöltem egy számára fontos személyt. De szakítottak, legalábbis a besúgóm ezt súgta a fülembe. Így talán életben maradhatok. - Több évtizede ismerem már. Tudod, ő egy boszorkány a sok közül, aki áldozata lett egy évszázadokkal ezelőtti varázslatnak. És ezért nem képes öregedni. - sóhajtottam. - Ez többeknek áldás. Neki átok. S ez a viselkedésén is áthat, így tehát ne légy túlzottan megsértődve a szavaktól, melyekkel illethet téged. - mondtam neki figyelmeztetőn, hisz' mindenre fel kellett készítenem. Közben a stewarddes újra megjelent, és ezúttal már hagytam beszélni, de leginkbáb csak a biztonsági övekről hablatyolt. - Tőled függ, meddig maradunk Bulgáriában. - néztem még Hayley szemeibe.
Kissé meglepődve hallgatom a rövid meséjét. Egy átok, aminek következtében sokan halhatatlanok lettek? Még nem is hallottam erről. Nem mintha az ilyeneket bemondanák az országos tévében. De azért van olyan horderejű dolog, hogy a természetfelettiek körében híre menjen. - Most hallok először erről az átokról. Ez... hogy történt? - kíváncsiskodom, majd mosolyogva hozzáteszem. - Azt hiszem, már ismersz annyira, hogy tudd, nem vagyok az a sértődékeny fajta. A boszorkány barátodnak nem lesz könnyű dolga, ha meg akar bántani - vigyorodom el teljesen a végére. Persze én sem vagyok kőből, de az érzékenyebb oldalamat nem sokan ismerik. Így belegondolva talán nincs is senki, aki azt láthatta volna már. Az ablakfelé pillantok, amint a stewardess befejezi az unalmas monológját. Kislányként ültem először repülőn, még az első nevelőszüleimmel. Régen volt, nem sokra emlékszem. De azt tudom, hogy a változó légnyomás miatt kicsit megfájdult a fejem. Gondolom farkasként már nem leszek ilyen érzékeny. Megcsörren a telefonom, és még kicsit elmélázva veszem elő, annál inkább felélénkülök, amikor elolvasom a Tylertől érkező smst. - Ah! - Dugom vissza kicsit idegesen a zsebembe a készüléket, amint az üzenet végére érek. Nem vártam el tőle, hogy válaszoljon, vagy hogy elnézést kérjen. Csak nem akartam szó nélkül eltűnni. De sorait olvasva most ismét kicsit feszültnek... és szerencsétlennek érzem magam. Nem is tudok azonnal válaszolni, előbb kicsit össze kell szednem magam. - Tőlem függ? - pillantok fel újra Chrisre. - Hogy hogy? - Azt hittem, én most csak amolyan potyautas vagyok a "küldetésében", egy utitárs, hogy ne legyen egyedül. Megvárom a válaszát, aztán egy újabb sóhajjal ismét előveszem a mobilomat, és pötyögni kezdek.
Nem kell szabadkoznod, nincs mit megbocsájtanom. Én voltam hülye. Gondolhattam volna, hogy igazából nincs teljesen vége közöttetek Caroline-nal. Most már mindegy is. Beszélünk, ha visszatértem.
Kétszer végigolvasom, mielőtt elküldeném. Aztán elteszem a telefont, és az alsó ajkamat harapdálva ismét csak kifelé bámulok.
- Áh, ez még akkor történt, mikor a boszorkányok többnek hitték magukat, mint amik voltak. Feltűnőek voltak, szinte rivallkodóak. S néhány társuk félt, hogy lelepleződnek egy-két feltűnési viszketegségben szenvedő boszorkány miatt. Összefogtak, hogy tehessek ellenük valamit, de helyette csak... örök életet adtak nekik. Nem így tervezték. - sóhajtottam fel, s míg ő a telefonjával pötyögött, kinéztem az ablakon. Elrugaszkodtunk a talajtól, s mikor telefonja újra visszacsúszott a zsebébe, kíváncsian néztem vissza arcába. Nagyjából sejtettem, kivel beszélt. És hát... mondhatni, cseppet sem lepett meg az arckifejezése. - Erre inkább rá sem kérdezek. - legyintettem, még mindig nézve az igézően szép szemeit, majd felsóhajtottam újból, és kényelmesen elhelyezkedtem. - Ezalatt a néhány óra alatt azt csinálsz, amit szeretnél. Szabad járni és kelni... és aludni. - kacsintottam rá, és úgy döntöttem, én inkább néhány gondolatomba fojtom magam... de ekkor már a levegőben voltunk.
Az ide vezető út sem volt rövidebb, mint ahogy odajutottunk. Fáradt voltam már, de nem lesz időm pihenni, mit is bánom én. Mindig volt bennem annyi energia, hogy azt letudjam, amit szeretnék. És egy ilyen bálról nem mondok le. LÁtni akarom, mi történt itt, míg távol voltam. És valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy idén megint jó pár dráma szem-, és fültanúi lehetünk. Ha más nem is, a hasonmás élete mindig tele van izgalmakkal, valószínűleg Oliver idén sem fogja békén hagyni a bálon. Muszáj látnom a műsort. Landoltunk, és Hayleyre pillantottam, miközben naghy nehezen, egy nyújtózással feltápászkodtam. - Nos? Velem tartasz a bálba? Vagy... inkább megszállsz a hotelban? Mint említettem, mehetsz a lakásomba is. - ajánlottam fel neki.
Végre szabadon! A repülőgép lépcsőjén állva élveztem, ahogyan a szél a hajamba kap. Imádom ezt az érzést. Kicsit be volt borulva, mégis annyira élveztem. Hihetetlen, hogy régen ilyenünk nem volt. A pilóta fejéből nézve egyszerűen gyerekjáték az egész gép felépítése. Nem voltunk túlzsúfoltan a személyszállítón, de elegen ahhoz, hogy átvegyem a tudásukat. Ha kell itt helyben tudnék egy gégemetszést végezni. Valamiért úgy érzem, hogy nem is akarok újra ember lenni. A mai világ szépségei annyira magával ragadtak. Többet akarok megtudni róla... többet többet. Viszont ez nem ilyen egyszerű. A szerelmemért... meg kell tennem mindent, hogy újra élő lehessen. A többi nem érdekel. Annyira nem érdekel, hogy az első mosdóban megöltem egy két embert. A vérük íze még mindig nem csillapíthatta olthatatlan szomjam. Ez van! Sosem volt tervem, hogy ennyire nem vigyázok a figyelem felkeltésre, de nem tudok mit tenni. Kétezer éve szomjazom. Feltoltam a napszemüvegemet barna hajamra és úgy sétáltam le a lépcsőről. Beérve az épületbe utánoztam, amit az előttem állók tesznek. Irathamisítás? Ugyan! Csak elintézem a fejében, hogy azt higgye vannak nálam papírok és a gépben is benne vagyok. Silas módszer és az általában mindig sikeresnek bizonyul. Első dolgom lesz keríteni egy boszorkát, akit segít nekem beilleszkedni a városba. Talán a régi kis cimborám lányát. Ha még él... Csomagjaim nem voltak ugyan, de így is úgy láttak mások, mintha egy bőrönddel távoznék. A kijáratnál fogtam egy taxit. Még sosem vezettem ezért nem kell mondanom a taxis sem sokáig élt. Stílusosan kilöktem az autóból és máris úton voltam Mystic Falls belvárosa felé. Első utam a kórházba vezetett, ahol információm szerint egy ládányi vér vár rám. Alig várom, hogy belekóstoljak... finom...vér... akarom! MOST! Beletapostam a gázba és a kocsi motorja felmordult. Száguldás! Sokkal jobb és élvezetesebb, mint a vámpírsebességgel. - JUHÚÚÚÚÚÚÚÚ! - kiáltottam, mintha csak egy nyitott-tetejű cabrioban ülnék. Isteni érzés! Minden olyan új... imádom! Élvezem! Az ajkamba haraptam és kezemet kinyújtottam az ablakon keresztül. A szél idegőrlően kényeztette a bőrömet. - Vigyázz Mystic Fall's Silas megérkezett, hogy kicsit felkavarja az unalmas életeket... - húztam a napszemüveget vissza a szemem elé.
Soha nem szerettem sok cuccal utazni, mert mindig is úgy gondoltam, hogy ahova utazok ott majd megveszem a szükséges dolgokat és inkább nagy csomaggal jövök haza. Így otthon se pakolásztam sokat. Bedobáltam a szükséges holmijaimat rutin szerűen a kézi táskámba, mert már jó párszor utaztam különböző helyekre, így pontosan tudtam, hogy mire lesz szükségem. Magamra kaptam a lenge között piros fölsőmet, mert jól tudtam, hogy a repülőn hideg lesz, illetve hogy estére érkezünk meg és így legalább kabát se kell. Alá vettem egy rövid farmert, majd belebújtam egy kényelmes cipőbe. Ezek után megigazítottam hosszú hajamat, felvettem a napszemüveget és már útra is indultam. Kb. 30 perc alatt kint is voltam a repülőtéren, de Patinnak még nyoma se volt. Becsekkoltam a csomagjaimmal, hiszen az is lehet, hogy ott vár engem, de itt se láttam. Így leültem az egyik váróteremben és figyeltem az embereket. Már éppen azon voltam, hogy felhívom Patit, hogy merre is jár, amikor megéreztem az ismerős farkas illatot. Felálltam és láttam, amint egy vörös hajzuhatag tart felém. Óvatosan intettem felé, majd türelmesen vártam.
/ Hotel - Pati szobája/ Igazból nem tartott sokáig összekészülődnöm... egyetlen szívfájdalmam volt csak, lekellet adnom a szobám kulcsát. Jó, mondjuk eddig sem tartózkodtam olyan sokat ott, de akkor is. Már olyannyira magaménak éreztem, hogy tényleg nem volt könnyű feladat. De végül is egész gyorsan elkészültem, aminek nagyon örültem. A táskámat a kezembe kaptam és már el is indultam a taxival a reptérre. Nagy levegő véltelek közben jöttem csak rá arra, hogy mit is akarok művelni... Elakarok innen menni.... Kicsit talán késve, de megérkeztem a reptérre. A sofőr igazán kedves volt, mivel a csomagom után nyúlt, de a kezemmel jeleztem, hogy elbírom, majd kifizettem az utat és már be is léptem a kis fedett részre. Leadtam a csomagjaimat egy gyors becsekkolás után és megérdeklődtem, hogy Ariel is megtette- e már ezt. Örömmel hallottam, hogy igen, mert egy kicsit tartottam attól, hogy mégsem fog eljönni... Még bolyongtam erre, arra mikor megláttam Arielt egy széken ülve, ekkor elindultam arra és próbáltam a legmagabiztosabb vigyorommal köszönni neki. - Szia! Én kész vagyok, és te? - érdeklődtem izgatottan.
Szia. - visszaköszöntem barátságosan.- Már régóta kész vagyok. - mondtam neki higgadtan.- Akkor mehetünk?- indultam el a bejárat felé, mert már többször is bemondták, hogy lehet beszállni a repülőbe.- Azt hittem már meggondoltad magadat, annyira későn értél ide. - mondtam még mindig higgadtan és közben előrefelé néztem. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - néztem rá érdeklődve és közben a jegyemet oda adtam. Pár pillanattal később már a repülőn voltunk, ahol elfoglaltuk a helyünket.-
Kicsit ideges voltam, de nagyon izgatott is. Alig vártam már, hogy oda érjünk. Érdekelt a hely, a munka lehetőségek, az emberek és a klubok is. - Mehetünk!- bólintottam egyet még a mondat mellé és belekapaszkodtam a kézitáskámba. - Persze, minden rendben. Csak tudod furcsa és érdekes is lesz elmenni innen.- jegyeztem meg, majd felszálltunk a gépre. - Szerinted mennyi idő lesz az utazás?- kérdeztem, miközben helyet foglaltam a székembe, ami ablak mellett volt. Hála Istennek...
Mindent egyszer el kell kezdeni. - mondtam egy mosoly kíséretében, majd kényelembe helyeztem magamat. Mondhatni elég kényelmes volt a hely, de biztos voltam benne, hogy jobb helyre is sikerülhetett volna foglalni. De ez is megteszi, habár nem lesz rövid az út.- Pár órácska- válaszoltam a kérdésére, majd kicsit hátrébb döntöttem az ülésemet. Engem nem zavart a repülés se, hiszen már többször utaztam vele. - Igyunk arra, hogy minél hamarabb megérkezzünk. - emeltem fel a poharamat, majd gyorsan le is húztam a tartalmát.- Út hátra lévő részében újságokat nézegettem, illetve aludtam. Kb. fél órával az érkezés előtt felébredtem és elkezdtem összeszedelőzködni a leszálláshoz.
- Pontosan! Mindent...- kapaszkodtam bele a székkarfájában, mikor elrugaszkodtunk a földtől a géppel. Utálom ezt a részt, mikor a fülem hirtelen bedugul és úgy lüktet benne az vér, hogy csak na... - Bárcsak a felszállás nem járna ilyen érzéssel.- jegyeztem meg egy kis mosoly keretébe és mikor már kihevertem a felszállást, én is a kezembe vettem a poharam. - Igyunk!- helyeseltem és én is felhörpintettem az italt. A későbbiekben pedig hol könyvet olvastam, hol aludtam, de ez a pár órácska igencsak gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy már meg is érkeztünk. A csomagok után nyúlva figyeltem, ahogy kinyílnak az ajtók és a többi utas elkezd leszivárogni a gépről. - A "meghallgatásomig" van még néhány óra... addig mit csináljunk? Foglaljunk magunknak egy hotelszobát?- kérdeztem kicsit elgondolkodva, mivel talán jó lenne, ha nem nagy cuccokkal mennék a meghallgatásra.
Csak nem rosszul vagy? - fordultam felé érdeklődve, majd egy apró mosolyt villantottam rá és megfogtam a kezét.- Nyugi, egy repülő se maradt még fent. - kacsintottam rá, bár azt hiszem kicsit ez morbidra sikeredett, mert én valószínűleg túlélném a zuhanást is, de ő nem.- Amikor megérkeztünk, akkor megfogtam a kis táskámat és elindultam lefelé. Hallgattam Patit, miközben figyelmesen néztem ahogyan a bőröndjét keresi.- Nem az az? - mutattam egyre miközben mosolyogtam.- Nekem ezen kívül nincs más cuccom, de téged elnézve jó ötletnek tűnik a Hotel dolog. - mondtam neki kedvesen.- Akkor meg van mindened? Mehetünk? - kérdeztem meg tőle, majd elindultam kifelé.- Alig, hogy kiléptem a repülőtér ajtaján már is megéreztem New Orleans illatát. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez a város soha se fog változni. Éjjel-nappal a természet feletti lények által uralt lesz, az már csak más kérdés, hogy mikor milyen szabályok uralkodnak itt. /New Orleansban folytassuk szerintem /
- Csak egy picit megvisel ez a felszállás. Családi "örökség"- céloztam ezzel arra, hogy apám sem szeret annyira repülni. - De, ez az!- nyúltam a bőröndömért, majd szép lassan én is leszedelőzködtem. - Akkor a hotel?- kérdeztem, sőt már lassan kis is jelentettem, mivel nagyon megterhelt ez az egy bőrönd is, ami azért rendesen megvolt pakolva... - Menjünk!- kezdtem el húzni a bőröndömet. /New Orleans-i hotel/ <-- kezdenél?
Kezdőlap
Viszont ez nem ilyen egyszerű. A szerelmemért... meg kell tennem mindent, hogy újra élő lehessen. A többi nem érdekel. Annyira nem érdekel, hogy az első mosdóban megöltem egy két embert. A vérük íze még mindig nem csillapíthatta olthatatlan szomjam. Ez van! Sosem volt tervem, hogy ennyire nem vigyázok a figyelem felkeltésre, de nem tudok mit tenni. Kétezer éve szomjazom. Feltoltam a napszemüvegemet barna hajamra és úgy sétáltam le a lépcsőről. Beérve az épületbe utánoztam, amit az előttem állók tesznek. Irathamisítás? Ugyan! Csak elintézem a fejében, hogy azt higgye vannak nálam papírok és a gépben is benne vagyok. Silas módszer és az általában mindig sikeresnek bizonyul. Első dolgom lesz keríteni egy boszorkát, akit segít nekem beilleszkedni a városba. Talán a régi kis cimborám lányát. Ha még él... Csomagjaim nem voltak ugyan, de így is úgy láttak mások, mintha egy bőrönddel távoznék. 
A kijáratnál fogtam egy taxit. Még sosem vezettem ezért nem kell mondanom a taxis sem sokáig élt. Stílusosan kilöktem az autóból és máris úton voltam Mystic Falls belvárosa felé. Első utam a kórházba vezetett, ahol információm szerint egy ládányi vér vár rám. Alig várom, hogy belekóstoljak... finom...vér... akarom! MOST! Beletapostam a gázba és a kocsi motorja felmordult. Száguldás! Sokkal jobb és élvezetesebb, mint a vámpírsebességgel. - JUHÚÚÚÚÚÚÚÚ! - kiáltottam, mintha csak egy nyitott-tetejű cabrioban ülnék. Isteni érzés! Minden olyan új... imádom! Élvezem! Az ajkamba haraptam és kezemet kinyújtottam az ablakon keresztül. A szél idegőrlően kényeztette a bőrömet. - Vigyázz Mystic Fall's Silas megérkezett, hogy kicsit felkavarja az unalmas életeket... - húztam a napszemüveget vissza a szemem elé.
/ 