Felvontam a szemöldökömet a kijelentése hallatán. - Úgy érzem, valami nagyon rosszat csinálhattam, ha ilyen utálatosan gondolsz rám. - sóhajtottam fel, de nem volt bánat a hangomban. Mindig próbáltam tartani a távolságot a hisztis nőktől, mert ha ők egyszer rákezdenek, az isten sem menti meg tőlük az olyan hétköznapi embert, mint amilyen én is voltam. Bár talán a hétköznapiságom akkor szűnt meg létezni, mikor az emlékeim is eltűntek, onnantól kezdve már nem is tűnt annyira megszokottnak ez az egész. Próbáltam úgy felfogni, hogy ez csak egy kis kitérő volt, és egyszer majd ismét emlékezhetek mindenre, amiért megküzdöttem. Néha szavakkal, néha ököllel, de legalább az enyémek lesznek azok az emlékek. Igaz, ezek szeirnt nagyon könnyű őket elveszíteni. Bárcsa tudnám, én hogyan veszítettem el a sajátjaimat... nem volt nehéz újakra szert tenni, és felfoghattam volna tiszta lapnak azt, hogy nem emlékeztem az elmúlt időszakra, de nem voltam én ilyen könnyű eset. A jellemem attól nem változott, hogy pár emlék eltűnt. A váratlan kitörés után rövidesen el is engedett, én pedig nagyot nyelve hátráltam egy lépést. Csak ennyire voltam képes, eddig jutottak el a gondolataim. A lány hirtelen tört ki, nem számítottam ilyesfajta megnyilvánulásra egy ilyen apró teremtéstől, de már az első pillanattól fogva motoszkált bennem valami baljós vele kapcsolatban. Tényleg ő a halál angyala? Még nem tettem semmi rosszat, legalábbis ha tettem is, nem emlékeztem rá. Ahogy pedig ismét megállt előttem, majd a szemembe nézve pár szó elhagyta a száját, mintha parancsot kapott volna az elmém. Megannyi kép kezdett ugrándozni a fejemben, felidézve az elmúlt napokat, majd azokat, amelyekre eddig nem emlékeztem. Pár másodpercre lehunytam a szememet, hogy fel tudjam fogni, mi is történik, de amikor kinyitottam, a lány még mindig előttem állt. De már tudtam, hogy hívják. És tudtam, ki tehetett arról, hogy idáig jutottam. - Scarlett. - mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott, és ami viszonylag még nem tartalmazott obszcén megnyilvánulást, elvégre nem túl sok szép gondolatom támadt azok után, amit tett. - Te csináltad. Te fosztottál meg az emlékeimtől. - néztem bele azokba a nagy, barna szemekbe, az arcom hirtelen torzult el. Túl nagy súlyt tett rám érzelmileg. Lenéztem a vállamra, ahová a kezeit helyezte, majd egy mozdulattal léptem ki alóluk.
Sosem akartam ártani senkinek sem még akkor sem, ha úgy éreztem, hogy ő igazából megérdemelte mindazt, amit tőlem kapott. Nem állt jogomban az, hogy megítéljem, hogy ki mit érdemel én mégis megtettem. Akaratlanul, de megfosztottam őt emlékektől, ami a saját tulajdona volt. Láttam a szemében, ahogyan egyik pillanatról a másikra pörögnek le mindazon emlékek előtte, amelyeket elvettem tőle. Legszívesebben visszacsináltam volna az egészet és most anélkül, hogy mást is el kelljen veszítenie egyszerűen kitöröltem volna önmagam a fejéből de tudtam, hogy ez most nem opció. Nem szórakozhatok ilyen hamar újra meg újra a fejébe, mert még a végén az őrületbe kergetném. Amúgy sem szoktam olyan gyakran senkit sem megigézni. Szándékosan még aligha csináltam. Nagyon ritkán táplálkozom szó szerint emberekből. Az csak arra emlékeztetett, hogy milyen szörnyeteg vagyok és nekem erre pedig nincs szükségem. Aztán, ahogyan a zavarodottsága dühvé alakul úgy érzem át igazán, hogy mit is tettem vele. Egek! Én nem akartam ezt tenni. Egyszerűen csak szabadulni akartam tőle és még akaratlanul is olyan sebet ejtettem rajta, amit nem lett volna szabad. - Sajnálom, hogy ezt tettem. Nem volt szándékos.. Egyszerűen csak dühös voltam és azt akartam, hogy felejts el.. Én nem szoktam ilyet csinálni. - Rettenetes bűntudat töltötte meg a lelkemet, mert bármit is csinált nem érdemelte meg, hogy megfosszam önmagától. Mert minden egyes emléke azt a férfit rakta össze, akit lehet, hogy megvetettem, de joga volt minden egyes emlékéhez. - Nem szándékosan csináltam, hiszen láthattad.. Én azt hittem emlékszel rám.. Ha pedig tényleg ezt akartam volna most miért adom vissza? Mármint én tényleg nem akartam semmi rosszat. - Most úgy viselkedek, mintha egy ember bármilyen komolyabb veszélyt jelenthetne a számomra. Nevetséges, hogy félek a haragjától. De megvan az oka. Emberként is képes arra, hogy bemásszon a bőröm alá és teljesen az őrületbe kergessen. Nem kell ehhez vámpírnak lennie, vagy boszorkánynak. Olyan könnyedén talál utat az elmémbe, mintha mindig is oda tartozott volna.
Kezdett minden kitisztulni. Nem kívántam senkinek azokat az érzéseket, amik rám törtek. Olyanok voltak, mint a mélyből előbukkanó, régen eltemetett gondolatok, érzések... lassan, folyamatosan újabb és újabb képek villantak be. Őt már tudtam, hogy mihez is kössem, és ettől a hideg rázott ki. Róla, róla gondoltam a legkevésbé, hogy életem legelkeseredettebb időszakát neki fogom köszönni. Bár az is eszembe jutott, hogy hogyan bántam vele. Valószínűleg ráhoztam a frászt, és a túlzott ragaszkodásom, beteges hajlamom a zaklatásra nem tett túl jó benyomást. Sőt, a legkevésbé se tudnám vonzónak nevezni azt, amit ellene tettem. Meg kellett volna értenem, ami történt. Mégis viszojgott a gyomrom. Nem akartam megérteni, de elfogadni sem. Az egyetlen épeszű gondolatom az volt, hogy fogom magam, és eűtnök a szemei elől. Nem akartam itt lenni, egy levegőt szívni vele. Még túl friss volt a sok információ, frissebb, mint a jelenlegi levegő. És leginkább őt nem tudtam elviselni az egészben. Hogy látja, miként nyerem vissza a régi valómat. Azt, akinek ártott, és akit hatástalanítani akart. - Nem, nem szoktál. De mégis sikerült. - jött ki belőlem a gondolat. Arcom nem rendült, komolyságot erőltettem magamra, habár csalódottságomat egyértelműen tükrözte a pillantásom. Nem volt mit titkolnom. Azt miért rejtettem volna véka alá, hogy a dühöm egyre erősebbé változott a gyomromban? Olyan volt, mint egy feszülő golyócska, és készült kitörni. Jobb lett volna, ha nem én, hanem ő fordul meg és távozik, mielőtt kijönne belőlem. Reagálni akartam - szavakkal. Mégsem találtam a megfelelő kifejezőeszközöket. Annyira hasított ott belül, pedig tudtam, hogy megérdemeltem, amit kaptam. Még ha nem is vallanám be előtte soha, hogy megértettem a lecke indokát. Még ha nem is értettem vele egyet. - És most miért jöttél vissza? - kérdeztem aztán, változatlan érzésekkel. Pislogni is elfelejtettem, de nem is volt rá túlontúl szükség. - Gondolom nem engem jöttél meglátogatni. Hiszen tőlem inkább menekültél volna. - jött végül egy pislogás, de annál határozottabban tapadt rá a tekintetem.
Sosem akartam egyetlen egy élőlényt sem bántani igazán. Még akkor sem, ha az utóbbi időben elég sötét gondolatok uralták az elmémet és képes lettem volna olyan végletekig elmenni egy dolog tekintetében, ami pedig az apám volt. De neki sosem akartam ártani. Egyszerűen csak túl sok volt a számomra a közeledése, a ragaszkodása. Főleg azok után, hogy egyszer már átéltem milyen is az, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, mert bármennyire is akartuk rendbe hozni Ryan-nel a dolgokat az idő múlásával már egyáltalán nem volt olyan, mint azt szerettem volna. Nem működött és már egyáltalán nem volt értelme. Mégis a szerelmem, amit iránta érzek tudom jól, hogy sosem fog elmúlni. Még annak ellenére sem, hogy rájöttem neki jobb lesz, ha a lányával él békében. Főleg, hogy a lányának még egyetlen egy állandó személy lehetett az életében, aki nevelte és ott volt vele. Én pedig nem akartam kiszakítani ebből a közegből. Lehet, hogy pár évtized múlva újra egymás útjaiba sodródunk, de addig megannyi dolog változhat az életünkben, hogy fel sem fogjuk igazán. Luca.. Túl korán akart az életem részese lenni. Idegesített. Szinte a falat kapartam tőle és a dühöm úgy tűnik olyan kárt ejtett benne, amit sosem akartam egyetlen egy embernek sem okozni. - Én.. Nem miattad jöttem vissza ez igaz, de mikor megláttalak nem tudtam elsétálni melletted.. Mármint nem volt tökéletes a kapcsolatunk és az idővel sem éreztem azt, hogy könnyebb lett volna ez az egész mégis egy részem tudni akarta, hogy vagy.. - Lehet, hogy még mindig irtózom a közelségétől, de valahogy mindezt elmossa a bűntudat, amit jelen pillanatban megállás nélkül érzek. - Tudom, hogy megbocsájthatatlan, amit ettem és nem volt rá semmi jogom, de csak annyit szeretnék, hogy megérted, miért tettem az egészet. - Nem olyan könnyű szemet hunyni afelett, hogy valakinek játszadoztak a fejével. Nem is akarok belegondolni, hogy ez milyen érzés lehet. Szerencsére nem is állok a veszélye alatt, hogy ez megtörténjen. Habár, ha Denise tovább játszadozik a tűzzel kénytelen leszek szembesülni Klaus-sal.. Bár őt a lehető legnagyobb ívben kerülném el. Már, ha lehetséges lenne. De ebben a városban előbb vagy utóbb belefut az ember.
Ritkán fordult elő velem, hogy szívesebben néztem bárhová, csak egy nőre nem. Ők voltak a gyengéim, mindig örömmel legeltettem a szemeimet rajtuk, főleg egy-két csinosabb darabon. Nem voltam amúgy sem válogatós fajta, nem állítottam fel különösebb ideálokat, mert nem volt rá szükségem. Nem a szerelmet kerestem ezeknél a lányoknál, csak egy kis szórakozásra vágytam, még ha ők ezt hajlamosak is voltak összekeverni valamivel, aminek nem volt köze az egészhez. Scarlett ebben indult másképpen. Ő már az elejétől fogva nem egyet jelentett a sok közül, hanem egyet a többi előtt. Nem bálványoztam senkit, nem akartam valakinek a világa közepére kerülni, de vele kapcsolatban olyan dolgokra lettem képes, amiket előtte én magam is elítéltem. A legrosszabbat hozta ki belőlem az a ragaszkodás, amit iránta kezdtem érezni, és már előre sejthettem volna, hogy meglesz a böjtje a furcsa szokásaimnak. Csak abba nem gondoltam bele, hogy ilyen komolyak lesznek azok a következmények. Próbáltam visszaemlékezni, mi lehetett a legkomolyabb vétkem, amit elkövettem ellene, a ragaszkodásomon kívül. Nem jutottam semmire, de erre választ adhat ő maga is. - Hát, ha ezzel megnyugtatni próbáltál, elég rossz módját választottad a közlésének. - válaszoltam a vidámság minden mellőzésével. Nem volt okom boldognak vagy jókedvűnek lenni, a tréfálkozás sem fért most meg a kettőnk közötti levegőben. Elég aljas voltam, hogy nekem állt feljebb, tekintve, hogy talán volt igazság abban, amit tett. Le akart rázni egy elmebeteg infantilist, akivé váltam miatta, csak mert az egyetlen olyan nő volt, aki nem akart behódolni. Inkább felezzük meg azt a felelősséget, jobb lesz mindenkinek. - Most már meggyőződhettél róla, hogy jól vagyok. Édes istenem, ilyen jól még sosem voltam! - bukott ki az egész mondat, meglehetősen szarkasztikus lejtéssel, majd elnevettem magamat. Értelmét veszítette mindaz, amit feláldoztam volna érte. Ha szándékosan, ha nem, de megfosztott valamitől. Leckének szánta? Hát, balul sült el. Hiába láttam arcán a megbánást, valamiért még ezt sem tudtam figyelembe venni. - Talán megértem. Talán nem. Már nincs közöd hozzá. Elérted, amit akartál. - közöltem a nyilvánvalót. Tényleg dühös voltam, bár részben magamra is, mert kivívtam magamnak azt, amit tett. Ha nem úgy viselkedtem volna, nem büntet ilyesmivel. Annyi viszont biztos volt, hogy nem fog még egyszer meglátni a saját közelében. Túl nagy kockázata lenne, még egy újabb félresikerült vita is beláthatatlan következményekkel járhatna.
Még soha nem fordult elő velem még csak hasonló sem. Mármint nem szoktam az embereket megigézni, mert nem tartom fair-nek most pedig teljesen véletlenül sikerült elérnem ezt vele.. Pedig én tényleg nem így akartam, hogy alakuljanak a dolgok, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy megfojt a társasága. Még nem álltam készen arra, hogy tovább lépjek Ryan után. Lehet, hogy egyszerűbb volt, ha beletörődöm, hogy jobb nekünk, ha külön utakon, de akkor is az a ragaszkodás, ami kialakult az irányomba az nem volt egészséges. Ha elengedtem volna akkor már magamban Ryan-t sem változtatott volna a helyzeten. Megrémisztett. Amikor egyedül akartam lenni, akkor bukkant fel az életemben és nem tudtam hova tenni. Nem álltam készen rá, de most olyan bűntudat emészti minden egyes porcikámat azért, amit tettem vele, hiszen elvettem belőle egy darabot. Még, ha nem is szándékosan.. Megfosztottam emlékektől és megértem, hogy gyűlöl, hiszen meg is érdemlem. - Én nem akartam neked fájdalmat okozni.. Még sosem ragaszkodott hozzám ennyire intenzíven senki és mondhatjuk úgy is, hogy a lehető legrosszabb időzítésben találkoztunk.. Talán, ha máshol és máskor.. Akkor lehet, hogy elsétálunk egyszerűen egymás mellett, de nem így történt. Ahogyan most sem. Mert nem tudtam elmenni melletted.. Valami miatt képtelen voltam rá. Talán a bűntudat, amit most érzek nem engedett, de ugyanakkor nem tagadhatom, hogy valahol mélyen ott van bennem egy kis félelem is az irányodba. - Fura. Egy embertől félek vámpír létemre. Bár sokkal inkább azt mondanám, hogy magától az ismeretlentől, amit nyújthat. Mert megijesztett az, hogy mellettem akar lenni. De most már tudom, hogy határozottan elértem, hogy a lehető legtávolabb akarjon lenni tőlem. - Én.. Tényleg nagyon sajnálom. - Érzem, hogy elcsuklik a hangom ezért inkább hátat fordítok neki, mielőtt még a könnyem is kicsordulna. Bármit megtettem volna annak érdekében, hogy békén hagyjon, de most, hogy megtette, hogy elértem olyan keserűséget érzek magamban, amit akkor éreztem utoljára, mikor kiontottam annak a három szerencsétlennek az életét. Pedig ők sem akartak mást, mint segíteni rajtam. De úgy néz ki, hogy én már csak ahhoz értek, hogy elpusztítsam azokat, akik csak jót akarnak nekem.
Gáláns lovag módjára kinyitom az ajtót Les előtt, és ahogy belépünk - illetőleg ahogy megérzem az étel illatát - tudatosul bennem, hogy már a tóparton is éhes voltam ugyan, de ez mostanra odáig fokozódott, hogy szinte elszédülök. Ez a rámenős kis boszorkány pontosan tudta, mivel terelje el a figyelmemet az étkezésről, most viszont ha sztriptízt adna elő is a kaját választanám, mielőtt indiai aszkéta csontvázzá aszalódnék. Akkor aztán majd kereshetné a kockás izmaimat... Leülünk az egyik asztalhoz, és úgy veszem kézbe az étlapot, mint aki máris meg akarná rendelni az egész éttermet, és közben gyászos képpel simogatom a meglehetősen üresen korgó gyomromat. - Ez már tiszta fogyókúra - panaszkodom Lesnek. - Éhes voltam, a maradék kalóriákat is kiégetted belőlem, szóval ha nem jutok öt percen belül valamihez, lefordulok a székről - sóhajtok, és jobb híján az asztalra kitett sós mogyoróból csapok a számba egy maréknyit. Les sem az a salátázós típus - hál az égnek - de látom, hogy az ő szeme is jócskán kopog az éhségtől, ahogy az enyém. - Én nagy pizzát kérek. Csípőset, amennyire lehet. Olyan csípőset, mint egy bizonyos hölgy nyelve tud lenni néha - kajánkodok keveset, és elnevetem magam azon a pillantáson, amit erre válaszul kapok.
Úgy, hogy a lábam nem sajog, és tulajdonképpen csak halovány foltok vannak már a testemen, kicsit könnyebb volt kibírni az utat, és kapaszkodni Chriest-be. A motorról leszállva elindulunk az ajtó felé, amit kinyit előttem, mire elmosolyodva lépek beljebb és az illatokat megérezve egyszerűen elkap az éhség érzet. Leülünk, a széken hátradőlve lapozgatom az étlapot, igazából ebben a pillanatban kezdem azt érezni, hogy bármit képes lennék megenni most. Az étlap fölött mégis kipillantok, és bár nem láthatja annak takarásától, de úgy vigyorgok, mintha örömömre szolgálna látni, hogy ennyire kikészült tőlem a mai napon. -Jaj a szívem megszakad! Te szegény, olyan rossz sorod van mellettem...-engedem lejjebb az étlapot és grimaszolok, elnyomva a vigyorgást és az elégedettséget, ami szétterül arcomon. -Én pedig extra szószos, sonkás-kukoricásat.-adom le a rendelést és amíg a pincér távozik, addig egy erőteljeset rúgok a bokájába.-Meglátod milyen csípős lesz a nyelvem, ha sokáig sajnáltatod maghad Chriest Wolfswood. ÉS, ha már itt tartunk... Csak megjegyezném, hogy hagytad, hogy én is égessem a kalóriákat és meg sem próbáltál tenni ellene. Szóval az, hogy csapdába estél, tulajdonképpen magadnak köszönheted.-villogtatom szemeim, és szinte hallom, ahogy a pizzatészta pörög a levegőben, majd rákerül a feltét és bekerül a sütőbe.-Hazamegyünk, lefürdünk és lefekszünk. Hazafelé kivehetnénk mondjuk valami filmet. Utoljára Karácsonykor filmeztünk.-gondolkodom el az est további részén, hátha vevő az ötletemre, ha nem, akkor marad az első fele, film nélkül.
Hogy mit imádok többek közt Les-ben? Azt, hogy a tekintete minden alkalommal tükrözi, mi jár a fejében. Kedvelem a pillantását, amikor úgy néz rám, hogy tudom, legszívesebben rám mászna újra, kedvelem azt is, amikor boldogan és szerelmesen pillant rám, de talán a legjobban kedvelem a "menj a fenébe Chriest Wolfswood"- jellegű pillantását szeretem, mert roppantmód szórakoztat, és tudom, hogy minden téren hatással vagyok rá. - Igen, tényleg roppant sanyarú sorsom van melletted - mondom, bár meglehetősen nehezemre esik bánatos arcot vágni. - Lássuk csak - emelem fel kezem, és ujjaimon számolom a felsorolást. - Akaratos vagy, makacs, néha őrjítő, és a sírba kergetsz a nagy száddal. Tetszésed szerint mászol rám, afféle élő szexgépnek használva engem, és a tetejébe még éheztetsz is. Ez a pokol - fejem be egy nagy, színpadias sóhajtással, és mikor leadja a rendelését ő is - és a pincér távozik - kapok egy olyan bokán rúgást, hogy azonnal bekönnyezik a szemem. - Au - mondom ki a nyilvánvalót is, morcosan tapogatózva lefelé az asztal alá, aztán nem bírom ki, minden ellenére elnevetem magam. Szeretjük ide-oda passzolgatni a labdát, most viszont ő nyerte a meccset, ezt el kell ismernem, még a néminemű fizikai erőszak ellenére is. - Tessék, hát már megint feküdni akar... - forgatom a szemeimet. - Felhívnám rá a figyelmedet, hogy nekem is vannak határaim, és mára meglengetem a fehér zászlót - fűzöm hozzá, persze jól tudom, hogy ezúttal nem félreérthetőnek szánta a szavakat. - A program többi részében benne vagyok. Tényleg régen volt már utoljára önfeledt esténk, bár ebbe nyilván belejátszik az is, hogy időközben kis időre szakítottunk, engem elrabolt egy maffiózó, téged félig agyonvertek, szóval valahogy nem épp az összebújós filmnézések problémája volt a legfőbb az életünkben - dőlök aztán hátra, mert megérkezik az étel, és úgy esek neki a pizzának, mintha másodpercek választanának el az éhhaláltól. - És igazából, ami azt illeti, talán zenélek is majd neked. De csak ha jó kislány leszel... és ha marad hangom ezután a gyehenna után - krákogok, mert a pizza nevéhez méltóan tényleg úgy marja a torkomat, mintha parazsat fogyasztanék éppen.
Fogalmam sincs, miért méreget úgy, ahogy teszi, de elönti a szívem és testem a melegség, és ha akarnék se tudnék haragudni rá azért, amiért akaratomon kívül is szekál megint. Tudom, hogy szavai inkább csak azért szólnak, hogy engem próbáljon kiborítani, így mikor sorba veszi, hogy miért is rossz a sorsa, erőteljesen bokán rúgom, amolyan "ezt megérdemelted" alapon. -Na, most már elismerem, hogy rossza sorsod. Ver a feleséged... bocsánat, a menyasszonyod.-mosolygok elégedetten vonogatva egyik szemöldököm, féloldalas, győzedelmes vigyorom pedig a vacsorára való gondolás közepedet eltűnik, és helyére minden gondolatomban a kaja kerül. Nem kétség, elszaladt a mai nap, és éhen halok. A morajlásól ítélve ő is. -A fekvés nem mindig egyenlő azzal, amire gondolsz. Néha a pihenés a célja. Bár ma nem sokat tettél azért, hogy ne legyen pihentető bármelyik módja a te szemszögedből.-piszkálódom, nem, mintha bajom lett volna a felállással, s ezt ő is pontosan tudta. Majd szavaira elfintorodom és hátradőlve a széken, kócos hajamba túrok, kicsit kimutatva, hogy ez a téma, és az elmúlt napok emlegetése még mindig inkább kellemetlen, mintsem kellemes emlék. -Nem hagyhatnánk ezt végre magunk mögött?-nem is igazán neki szegezem a kérdést, inkább próbálok nem remegő hanggal megszólalni, és az előtörő kérdést elnyomni az éterben, de tudom, hogy úgy is hallja. Arcomra pedig pár másodperc alatt ül ki a félelem, amit az emlékek hoznak elő belőlem. De próbálom mindezt leplezni, s ajánlatára elmosolyodni, s a megérkező pizzából egy szeletet véve, én is enni kezdek. -Mi lenne, ha ezt inkább holnapra hagynád? Vagy valamikorra, mikor meglepetés lenne?-érdeklődöm, de mielőtt tovább ennék, figyelem kicsit, ahogy a csípős szeletekkel harciasan megbirkózik.-És azt hiszem, hogy meg kellene nézned az e-mail fiókod is. Valami azt súgja, hogy jó hír fog várni.-kacsintok rá, ugyan a jövőbe nem látok, de komolyan elkapott egy érzés, amikor beléptünk ide, s magam sem értettem, hogy hogyan is lehet ez, de néha előfordul az ilyesmi, nem? Pláne egy boszorkány életében...
- A fizikai erőszakkal azért én csínján bánnék a helyedben, ugyanis az Egyesült Államok összes államában válóoknak számít - jegyzem meg, és tartok némi pihenőt az evésben, mert úgy érzem, mintha petárdára haraptam volna, ami levitte az arcom alsó felét. Sziszegek egyet-kettőt, és igyekszem kipislogni a szememből a könnycseppeket, amiket ezúttal a csípős kaja okoz. - Nem kellett megerőltetnem magam ahhoz, hogy remekül kiszolgáld magad. Néha én is élvezhetem a lusta élvezkedést, nem? - vonom fel a szemöldökömet szemtelenül, aztán látom rajta, hogy a nemrég történtek még mindig erőteljesen kellemetlen emlékek a számára. Nem mintha nekem boldogságot okozott volna egy percig is, hogy jócskán bajba keveredtünk mindketten, de volt okom, hogy felemlegessem az egészet. - Nem akarom magam mögött hagyni - dünnyögöm. - Emlékezni akarok rá. Egyrészt azért, hogy tudjam, mi az a bolondság, ami soha többé egyikünk se tegyen meg. Másrészt pedig azért, hogy folyton emlékeztessem magam rá, mit veszíthettem volna. Konkrétan téged. Szóval, nem szándékozom felejteni, mondjuk úgy, hogy egy csúnya, sötét mementó az életemben, amit akárhányszor meglátok, tudom, hogy messziről kerüljem a jövőben - piszkálgatom a pizzát, aztán vállat vonok, amikor arra kerül a szó, hogy a szerenád legyen meglepetés. - Nem ígérem, hogy tökéletes zenész vagyok, de majd igyekszem - válaszolom röviden, majd csodálkozva nézek rá, ahogy az emaileket említi. - Ugyan ki írna nekem? - morgom, előhúzva a telefonomat, aztán mikor megnézem a fiókomat, szinte lefagyok a meglepetés erejétől. Még a szám is elnyílik egy kis időre, csak aztán kapcsolok, hogy úgy nézhetek ki, mint egy szellemi fogyatékos, és nyilván Les is vár valamiféle magyarázatot a reakciómra. - Felvettek - hebegem döbbenten, de aztán ezt az érzés lassan felülírja az öröm. - Felvettek dolgozni... a cukrászdából írtak. Jövő héten kezdhetek! Nézd - tolom elé a telefont - ha kiváltom az engedélyeket, akkor otthonról dolgozhatom! Nem ígérnek sok pénzt, de nem is éhbért. Keresni fogok - telek meg büszkeséggel. Igen, azt hiszem, valahol itt kezdődik a normális élet, amiről azóta álmodom, mióta megismertem Les-t.
-Válóok, de még nincs kitől elválnod.-jegyzem azért meg a biztonság kedvéért, és nyugodtan falatozom, míg ő szenved a könnyeitől és a próbálkozástól, hogy életben maradja a csípős paprikának ellenállva. Szavaira csak vágok egy grimaszt, de nem sértődök meg szavain, nem veszem őket rossz néven, sőt, éppen ellenkezőleg, tudom, hogy igaza van, beismerni azonban az ilyesmit sosem fogom, akár tetszik neki, akár sem. Ellenben vele, én nem akartam semmilyen oknak köszönhetően sem emlékezni arra a napra. Talán egyszerű volt az indokom: majdnem meghaltam. E dolog mellé az, hogy el is veszíthettem volna, elég volt ahhoz, hogy meg se forduljon a fejemben ilyesmi. És pont ezeknek hála, nem akartam gondolkodni azon, ami volt, inkább arra koncentráltam volna, hogy mi lehet még. De nem egyezhet mindenben a véleményünk, ezt is elfogadom és megértem. -Jó, ahogy akarod.-hagyom rá ennyivel, és fejezem be lassan az evést, s egy furcsa, s meglehetősen abszurd érzésnek köszönhetően kimondom, amit gondolok, és ahogy meglátom arcát, kényelmesen hátradőlve a széken mosolyodom el a diadalittas és örömteli kifejezésre, ami arcára ül. Az orrom elé tolja a telefont, szó szerint, mire csak tovább mosolygok, és gyengéden végigsimítok szabad kezén, ami az asztalon pihen. -Azt hiszem a pihenésnek bizonyos szempontokból vége. Szóval használd ki, amíg napközben melletted vagyok, mert azt hiszem egy héten belül én is kezdhetek a műhelyben.-igazából örültem, hogy így alakultak a dolgaink, és a jövőnk szempontjából tettünk egy lépést előre. -Mondtam, hogy menni fog. De lassan nekünk is kellene.-nézek ki az ablakon, már jócskán besötétedett, és az igen kései ebédnek hála, el is álmosodtam még jobban.
Még mindig bárgyún bámulom a telefon kijelzőjét, és némileg hitetlenkedve is. Fura érzés ez az egész, egyszerre örömteli és ijesztő. Örömteli, mert végre igazi férfinak érezhetem magam, aki le akarja rakni a jövője - a közös jövőnk - alapjait. Nem leszek léthűtő, és van rá esélyem, hogy olyan életet élhessek, amire eddig nem volt esélyem. És ezt az életet adhatom meg Lesnek is. Milliomosok nem leszünk ugyan, de a tisztességes megélhetéshez azért elég lesz a pénz. Ugyanakkor ijeszt is kissé a dolog, éppen azért, mert világéletemben szabad madár voltam, aki vándorolt az országon át. Hogy mennyire fogom bírni a kötöttséget, az jó kérdés. - Dőzsölést nem ígérhetek - dünnyögöm aztán jólesően, ahogy Les a kezemet simogatja. - De ha már összerakjuk a kettőnk pénzét, azt hiszem, el tudunk kezdeni spórolni a megélhetésen kívül másra is. Esküvőre, meg egy saját apró házikóra - szaladok kissé előre a jövőbe, aztán megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe. - Azért ez a jövő zenéje lesz. De azt már most megmondom, ha kiröhögsz majd a kötényemben, lesz kapsz! - emelem fel az ujjamat, és tréfásan megfenyegetem vele, aztán elkapom a kezét, és csókot nyomok rá. - Nem is értem egyébként, miért kell dolgoznom. Boszorkány, varázsolhatnál nekünk akár egy egész táskányi pénzt is - teszek egy meglehetősen kaján megjegyzést, aztán elcsúszok a közeléből, még mielőtt a pizzás tányér csörömpölve hullana darabokra a fejemen. - Jól van, csak ugratlak - vigyorgok szélesen, aztán kinézek az ablakon, követve Les tekintetét. - Jól van, menjünk. De én azért valamit még beszereznék ma estére a filmen kívül. Mit szólsz egy üveg pezsgőhöz? Ünnepeljük meg a szerencsémet.
Elnevetem magam, és ahogy a vacsora utolsó falatjai is eltűnnek, én magam is teljesen elmerülök a jóllakottságban, de azért visszaszólok még, mielőtt azt hihetné, hogy elengedtem a fülem mellett, amit mondott. -A kötényt illetően bizonyos kompromisszumokat köthetünk, mellyel könnyedén elérnéd, hogy ne röhögjelek ki.-harapok alsó ajkamba egy elégedett vigyort elfojtva, és ha nem esne le neki, hogy ezzel mit akarok mondani, s mire célzok, akkor talán elgondolkodom azon is, hogy beavatom ebbe, de talán magától is kitapasztalhatná.-Nekem nincs szükségem kacsalábon forgó palotára, sem pedig öt fürdőre, elég egy, és mondjuk két szoba, egy nappali és egy konyha. Talán egy garázs.-nem állt össze még teljesen a kép, és szeretném, ha a közös döntésünk lenne ez is, de egyenlőre a jelenlegi házunk tökéletesen megfelel minden célnak, amiért abban lakunk. Szemöldököm könnyedén siklik a homlokom közepére, és a boszorkány vagy, old meg dologra csak megrázom a fejem, s próbálok még mindig komoly arcot vágni, igen kevés sikerrel. -Túl könnyű lenne, nem?-rántok végül vállat. Az idő gyorsan elrepül, és ahogy erre rájövök, figyelmeztetem őt is, és mikor a pezsgőt emlegeti, bólintok egyet. -Jó ötlet. Tied a pezsgő, enyém a film, vagy menjünk közösen?-vonom fel szemöldököm érdeklődve, és állok fel az asztaltól jóllakottan, s mellé lépek, várva, hogy csatlakozzon hozzám és elindulhassunk.
- És persze már megint az a hihetetlenül pimasz, nagy szája - forgatom a szemeimet magamban nevetve. Komolyan, van olyan pont az életünkben, amire nem tud rátromfolni? Azt hiszem, piszkosul üres lenne az életem, ha nem találkozom vele. Másnak már nem tűrném el néha a szemtelenségeit, de nálunk ez olyan összekötő kapocs, mint másoknál egy jól megírt házassági szerződés. - Fogadok, ha elképzelsz a kötényemben, úgy jelenleg meg lelki szemeid előtt, hogy semmi más nem takar, csak az - hajolok aztán előre az asztal fölött, belefúrva szemeimet a valószínűtlenül kék szempárba. - Sőt, ismerve téged, azt is elképzelem, hogy a fotelból ülve elégedetten nézegeted a meztelen fenekemet - vonogatom a szemöldökömet, majd színpadiasan nagyot sóhajtok. - Sajnos, ez nem fog bekövetkezni. Nem mintha kifogásom lenne ellene, de a higiéniai előírásokat súlyosan megszegném vele. Szerinted hogy magyaráznám ki, ha oda nem illő dolgok kerülnének mondjuk a krémesbe? - vigyorgok, aztán felkelek, nagyot nyújtózok, és odaintem a pincért. Megrendelem a pezsgőnket, aztán fizetek illemtudóan, és tisztességesen, borravalóval is megtoldva a számlát. - Gyere szívem... van néhány ötletem mit kezdjek még ma este azzal a nagy száddal - nevetek fel, aztán egyik kezemben a pezsgőt, másikkal Les kezét szorongatva kilépek vele az étteremből.
A harag végigrázta a gyomromat. Nem tudtam mihez hasonlítani azt, ami bennem zajlott, soha nem volt még csak hasonlóban sem részem. Az emlékek úgy rohamozták meg a már régóta csendesnek érzett elmémet, mintha soha nem is szálltak volna ki a fejemből. Ismét utat tört magának a rengeteg kép, ami Scarletthez kötött. Tisztában voltam azzal, hogy milyen gyötrelmet okoztam neki, még ha arcomra jelenleg nem is ült ki bárminemű megértés. Nem volt mentség, a megbocsátás lehetősége sem merült fel bennem, még ha nem is voltam abban a helyzetben, hogy erről én magam döntsek. Egyáltalán úgy ítéljek, hogy nekem van fölényem, és nem neki. Ha tiszta gondolatokkal indultam volna neki ennek az egész történetnek, képes lettem volna kihámozni belőle azt, hogy amit tett, mindkettőnk érdekében tette. De miért könnyítettem volna meg a dolgát? Dühös akartam lenni, és ezzel még nem intéztem el semmit. Még mindig rázkódtam a csalódottságtól, attól, hogy megtette ezt velem. Nem mintha nem előzhettem volna meg az egész történést, ha időben leszálltam volna róla. Nemcsak őt felejtettem el, hanem az életem nyomatékos részét. Azt, amit itt láttam. Azt, aki voltam, akivé váltam, mióta elhagytam a saját hazámat. - Ahhoz már késő. - jegyeztem meg foghegyről. Már megtörtént, fájdalmat okozott, és ezt akkor sem felejtettem el, ha közben tudtam, hogy én is ludas voltam ebben a történetben, nemcsak ő. Csak ő súlyosabb mértéket adott a dolognak, mint amit én terveztem. Meg akartam őt hódítani, nem hagyta magát, és még távol álltam attól, hogy erőszakossá váljak, ő mégis ilyen eszközökkel büntetett. De azt akarná bemesélni nekem, hogy nem szándékosan tette az egészet? Ezt nem tudtam csak úgy benyelni. - Szóval félsz tőlem. A mellékelt ábra azt mutatja, hogy nem az én kezemben van olyan fegyver, amivel mások életét tönkre lehet vágni. - emelkedett meg ismét a hangom. Rosszul lettem a helyzettől. Saját magamtól is, mert ezt a vermet magamnak ástam, és nem tetszett a következmény. Ettől a lánytól én mást vártam. Helyette csak megtudtam, hogy ő is egy szörnyeteg, a modern kor bestiája, és mindezek mellett nő is. Nem tudtam eldönteni, melyik nagyobb szívás rám nézve. Nagyot kellett nyelnem, pár másodperc erejéig lehunytam a szemeimet, s mikor felnyitottam őket, már csak a hátát láttam. Éppen bocsánatkérés után fordult el, ezzel nem engedve, hogy lássam, mit is rejt valójában az arca. A hangja is beszédes volt, de általában nem az alapján ítéltem meg az embereket. Beszélni bárki megtanult. - Szándékosan tetted vagy sem? Ha nem... ha csak véletlen volt... mennyi volt belőle az a kicsi, amit mégis akartál? - kérdeztem. Már nem akartam mást tudni. Nem nyúltam utána, hisz nem illett volna a helyzetbe, hogy még én vigasztaljam, miközben éppen rájöttem, hogy kicseszett velem.
Őszintén kezdem azt érezni, hogy minden jót elpusztítok magam körül, mintha valami tornádó lennék. Ryan-t is én üldöztem el, hiszen túlságosan is a nyakába akaszkodtam. Habár szeretném azt mondani, hogy a dolog közös megegyezés volt és hagytam, hogy élje az életét tovább nélkülem, ami sokkal bonyolultabb, mint elsőre gondoltuk, hiszen van egy lánya.. Én pedig abba a képbe egyáltalán nem fértem bele, hiszen én magam is gyerek vagyok még. Nem számít, hogy már egy évszázadot is magam mögött hagytam úgy néz ki, hogy képtelen vagyok felnőni, mert ha gyermekded módon szükségem van arra, hogy valaki teret adjon nekem, akkor képes vagyok az egész életét lerombolni. Hiszen pontosan ezt tettem Luca-val. Nem tudom, hogyan érte el, hogy kényelmetlenül érezzem magam mellette, mintha veszélyben lennék, de valljuk be, hogy sikerült neki. Ehhez pedig igazán nagy tehetség kell, hiszen elérni azt, hogy egy vámpír, aki sokkal hatalmasabb egy puszta embernél rettegjen tőle az már igazán valami. De nem is igazán magától tőle féltem, vagy attól, hogy miket tehetne velem. Hiszen semmi olyat nem tehetne, amit ne akarnék. Legalábbis fizikai értelemben. Azonban a lelkem túlságosan is sérült volt már, amikor az életembe lépett és nem bírtam volna ki, ha valaki még egy sebet ejtett volna rajta. Akkor már áthajlottam volna a túloldalra és talán vissza sem néztem volna. Engedtem volna a sötétségnek, ami egy könnyebb út lett volna. Mert a bűntudat, ami nap, mint nap felemészt belőlem egy darabot.. Koránt sem olyan egyszerű. Mintha minden nap elveszítenék egy darabot önmagamból azért, mert próbálok megfelelni valami normának, ami olyan magasra emelte fel a lécet, hogy azt lehetetlen elérni. Olyan ez az egész, mintha maga a világ is ellenem lenne. Megértem, hogy dühös.. Minden oka megvan rá, de én csak azt akarom, hogy tudja sajnálom. Hátat fordítok neki, mert nem akarom, hogy sírni lásson. Nem akarom, hogy bárki is azt gondolja rólam, hogy gyenge vagyok, amikor nem vagyok az.. Erősebb vagyok, mint voltam, de azt hiszem még mindig nem vagyok elég jó. Mintha a küzdelmek, amiken átesek semmit sem érnének. A sebek, amelyek egykoron begyógyultak minden egyes alkalommal, amikor egy újat ejtenek, akkor az összes egyszerre vérezni kezd. - Csak szükségem volt egy kis térre.. Egyedül akartam lenni, de én nem akartam elvenni ennyi mindent.. Egyszerűen csak önmagam.. Hogy levegőhöz jussak, mert még nem álltam készen.. Én még nem lettem volna képes.. - Elakad a szavam ismételten és a kicsorduló könnyeimet azon nyomban letörlöm, hogy elhagyják a szemeimet. Nem engedhetem, hogy végigfolyjon az orcámon.
Eva nem tudta, hogy mire készülök. Két napja azt mondta, dolga van, el kell intéznie valamit és megkér, hogy maradjak a házban, foglaljam el magam azzal, amivel tudom: tévézzek, olvassak, főzőcskézzek, internetezzek... még mindig nem igazán tudtam megemészteni, hogy az elmúlt években mekkorát fejlődött a technika és mennyi mindent lehetett megtudni egyetlen kattintással. Fokozatosan ismerkedtem a mostani világgal, ám amire nekem volt szükségem, azt nem találhattam meg a keresőprogramok segítségével. Azt hiszem, így hívják őket. Hiába voltak biztosan egyszerűbbek, nem éltem az új kor nyújtotta lehetőségekkel, hanem a jó öreg mágiához fordultam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a testvérem még mindig nem tette túl magát a Victor-ral való csatározásain és képes lett volna akár az életét is veszélyeztetni azért, hogy keresztbe tegyen a férfinak. Ha a nővérem nem volt hajlandó önszántából kilépni ebből az ördögi körből, akkor majd én megadom neki a kezdő löketet... akkor is, ha kettőnk közül egyébként Eva volt az, aki a másik megkérdezése nélkül szokott intézkedni. A bátorságom összegyűjtésén kívül nem volt másra szükségem, mint valamire, ami Victor tulajdona volt, még ha közvetve is... egy helymeghatározó bűbájjal szerettem volna megkeresni a férfit, hátha ő nagyobb hajlandóságot mutat kettejük ügyének lezárására. Találtam egy régi nyakláncot: emlékeztem, hogy Katherine-é volt, aki Victor-tól kapta. Régen varázsoltam már, úgyhogy nagyon koncentráltam arra, hogy a férfit találjam meg és ne rossz nyomot kezdjek el keresni... a kristály New Orleans-t jelölte meg az úticélomként, reméltem, hogy nem fogok bakot lőni. Igyekeztem titokban tartani, hogy elhagytam Mystic Falls-t. Eva úgyis megpróbált volna megakadályozni a tervemben, viszont elővettem az általam nem sokat használt "amit nem tud, az nem is árt" elvet és csendes magányomban végeztem el egy újabb keresést már akkor, amikor egy hotelszobában ültem. Kicsit pontosabbá vált a helyszín, egy két utca sarkán lévő gyorséttermet kellett keresnem... siettem, nehogy elszalasszam a lehetőséget. Az ujjaim között szorongattam a láncot, amit elméletileg sikerült megbűvölnöm, de gyakorlatilag egy szőke hajú nő asztala közelében kezdett el intenzívebben világítani. Sóhajtottam egyet. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Számítottam arra, hogy az erőm nem úgy fog működni, mint régen, de arra nem gondoltam, hogy a célegyenesben fog cserben hagyni a mágia... vagy a elejétől kezdve rossz nyomon jártam volna? - Elnézést... - Fordultam a szőke hajú nő felé, aki felé a nyaklánc terelgetett. Mély levegőt vettem és minden mindegy alapon kibukott belőlem egy kérdés. - Nem ismeri véletlenül Victor Radev-et?
A fejemben újra lejátszódnak a Victorral eltöltött órák. A valóságnak nem megfelelő súlyozás téves következtetésekhez vezet. Az emóciók nehezítő tényezők a világos, tiszta, logikus gondolkodásban, éppen ezért igyekszek minden belső késztetésem ellenére is elhúzódni, burkot vonni magam köré. Miért engedném közelebb? Vámpír, gyilkos. Valódi mészáros. Az életemnek talán legnagyobb fenyegetője, s nem mellesleg ellensége is. Belekortyolok a kirendelt italomba, közben körbepillantok az étkező személyek és felszolgálók között. Az érzelmekből épülő kapcsolatoknak komoly áruk van! Fájdalmat, és keserűséget hagynak maguk után. Az életben ritka az életre szóló kötelék. Buta játék. A vitánk a vámpírral épp ezért érthetetlen és felesleges: ő ragaszkodik az árnyalt sémáihoz, én pedig előre tisztában voltam vele, hogy nem fogom tudni hosszú távon engedni a pajkos összesimulásunkat. Számomra ez csak szórakozást volt, egy csapda. A szívéhez nyomtam a karót, mégsem tudtam beleszúrni. Képtelen voltam rá. Azok az átkozott szemek! Nem kellett volna hagynom, hogy így érjen véget. Mégis megpróbálkoztam vele, miért? Miért gondoltam fontosnak, hogy megértsem a férfi nézőpontját? Aggasztó. Természetesen semmivel sem érvelt, eliszkolt, azóta híre sincs, csak hamva a koponyámnak falaiba vésve, oh, olyan kiszámítható - gondolom most is. A gyilkos ösztön mint egy végső bizonyíték, mindig előkerül majd a vitában, a hajszánk gyönyörében, a vesszőparipája a naiv, érzelmes, vadász embereknek, mint amilyen én is vagyok. Újabb kör a teremben, és felbukkan az ajtóban egy nő - első ránézésre számomra lényegtelen. Egészen addig a pontig, míg meg nem szólít... ... hiába próbálok elúszni a gondolataimban, még saját tulajdon szemeim is lesütöm, képtelen vagyok kisimultan gondolkodni, miközben elém lépnek. Mosollyal pillantok fel rá, kérdőn felengedve a szemöldökeim. Abban hiszek naivan, hogy minden bizonyára útbaigazításra lesz szüksége az érkezőnek, de akkor... Elhangzik A név! Ajkaim elnyílnak, elképedek. /Több opció is lehetséges, s ezek mind-mind felsorakoznak libasorban a fejemben. Ha Victor valódi, és igaz, megcsalt párja -tény, hogy minden nem történt meg, de flörtöltünk, még hogy!?- akkor itt most biztosan kitépi a szőke zuhatagotom. Ha Victor küldte őt hozzám, akkor minden bizonnyal készül valamire. Ha pedig a nő azért keres, hogy beteljesítse a férfi bosszúját, akkor bizony Drake kisasszony... nagy bajban van!/ Az első reakció, mindig őszinte. - Az túlzás, hogy ismerem. - rándul szám sarka, majd nedvesítek ajkaimon, s lepillantok az ölembe - Miben segíthetek? - szemeim résnyire szűkölnek, tekintetem gyanakvó. Honnan a csodából tudhatja, hogy közöm van hozzá? - csak ezen jár az eszem, miközben figyelem az álló (?) nőt.
Megilletődve álltam az asztal mellett. Sőt, igazából zavarban voltam és illetlennek éreztem magam. Fogalmam sem volt mi ütött belém… egyszerűen csak megszólítottam ezt a békésen ücsörgő nőt azért, mert a talizmán, amit nagy valószínűséggel hibásan bűvöltem meg, felé irányított? Elszoktam a varázslástól, a túlvilágon nem sok lehetőségem volt gyakorolni és formában maradni, ennek pedig úgy tűnik, meg is lett a böjtje. Egyáltalán miért láttam esélyét annak, hogy első nekifutásra sikerülni fog a tervem? Én nem voltam jó stratéga és soha nem volt szükségem arra, hogy haditerveket gyártsak annak érdekében, hogyan tudnám becserkészni az áldozatomat és manipulálni annak érdekében, hogy az én malmomra kezdje hajtani a vizet. Jelenleg sem ilyen mértékű vágyaim voltak, egyszerűen csak… szerettem volna, ha a nővérem Victor-ral való konfliktusa, ami közvetve az én életemet is beárnyékolta, elkezdett volna a végéhez közeledni. Már készültem arra, hogy a nő – ha szerencsém van – egy kedves mosoly kíséretében megrázza a fejét és közli, hogy nem ismeri, akit keresek, amikor is váratlan, de annál kellemesebb meglepetés ért. A szemeim kétszereseire tágultak, hirtelen azt se tudtam, hogy előbb megszólaljak vagy próbáljak levegőt venni… azt mondta, az túlzás, hogy ismeri. Tehát van fogalma arról, hogy kit keresek, bár a hanglejtéséből ítélve nem lehetnek a legjobb barátok. Vagy csak a nő is meglepődött, hogy a semmiből itt termettem és elkezdtem kérdezősködni. De legalább nem hajtott el. Ez jó jel, ugye? - Tényleg… - Kezdett visszatérni a hangom, a meglepődésből való felocsúdásom még mindig nem ért véget, de jó úton haladtam afelé, hogy normális, emberi szintű élőlénynek látszódjak. – Tudja, kiről beszélek? - Vissza is vontam a saját magamra vonatkozó reményeimet, ugyanis ettől értelmetlenebb kérdés nem igazán hagyhatta volna el a számat. - Leülhetek? – Addig nem fogok helyet foglalni, amíg meg nem engedi. Nem szerettem volna az eddiginél is neveletlenebbnek tűnni, meghagytam annak az esélyét, hogy azt mondja, nem akar beszélni. Ha így lenne, kitalálok valami mást… talán. – Igazából, Victor-t keresem és azt az információt kaptam, hogy maga ismeri és talán tudja, hogy hol van. – Hogy magyarázhattam volna meg valakinek, hogy egy varázslat vezetett ide? És egyáltalán nem biztos, hogy tudja, hol van, ezt már csak én tettem hozzá, hátha a nő készséges lesz.
Valószínűleg a helyemben bárki, aki halandó és fel van készülve az ismeretlen veszélyekre fegyvert rántana, ha egy idegen személy olyasvalakiről kérdezi, akivel nem éppen ápolnak jó viszont, ráadásul halhatatlan, és még az éjszakai démonok egyike is. Ennek ellenére a tőlem telhető leghiggadtabb pillantással jutalmazom meg a nőt, nem engedve a szöveteim alá bújó reszketegségnek, hogy eluralkodjon rajtam. Ajkaim vékony vonallá morzsolom, miután elszólom, hogy bár nem túl jól - van fogalmam róla, kiről beszél. Méltán nagy ostobaság tőlem, hogy gerincem kiegyenesítve nézek szembe a nővel, annak ellenére, hogy talán nem kellene ennyire közvetlen csevejbe terelnem kettesünket, inkább védekeznem kellene, vagy felkészülni rá, ha támadna - nem! Barátságos pillantással, türelemmel kivárom, hogy szóljon, kérdezzen, esetleg átadja üzenetét. Hiszen teljességgel kinézem a férfiból, hogy üzenget ahelyett, hogy lesből lecsapna rám. Nyilván sérti a büszkeségét legutóbbi elválásunk hogyan alakulása. Szemöldökeim enyhén felszaladnak, mikor a várva várt információ elmarad s helyette a csend ül fejünkre. Várhatóan meglepi a feleletem, így rögtön kizárom, hogy a bájgúnárom küldte volna hozzám. A bíbor motorom közre ölelő kényelmetlen mocorgás elillan, felváltja a végtelen nyugalom, ennek látványos jele vállaim leesése. Döbbent hangját hallva, magamhoz veszem gőzölgő italom, majd belekortyolok, mielőtt bárhogyan is reagálhatnék. - Igen, tudom, hogy kiről beszél. - talán a kelleténél értetlenebb pillantással nézek rá. Bár erősen kívánom, hogy ne valami romantikus vonalba tereljen bele, 'mit a férfival óhajt rajtam keresztül újra fellángoltatni, ugyanis abban nem veszek részt, mégis ha van rá bármi esély, hogy talán segíthetünk egymásnak felkutatni a hódító kék szemeim tulajdonosát, hát bele kell vágnom, a partnerem hitetlenkedő személyiségét mellőzve. A döbbenete igen látványos, elmosolyodom rajta. - Csak tessék. - intek jobbommal a szemközti székre, majd magam elé rendezem a szétszórt dolgaim, hogy elférhessen kényelmesen. Annak ellenére nem tudnám megmondani egyelőre, hogy megérdemli e kialakuló kettesünk ezt a finomkodást, jobb előzékenyen viselkedni. Nyilván ő is természetfeletti, ha ismeri Victort - a férfi nem szokta titkolni senki elől. Ha vámpír lenne, megérezném. Ösztönből! - Nem tudom, hogy honnan hallhatta ezt, de egy ideje nem láttam már... - némán áldom érte az eget, pillantásom még sem árulkodó - Nézze, Victor nem az a személy, akivel... - lepillantok az asztallapra, kényelmetlenül fészkelődöm, nem akarván, hogy félreértse, miért intem tőle el - Fogalmam sincs, hol van most. De vigyázzon vele! - felhúzom ajkaim, majd ismételten a csészéért nyúlok, hogy leöblíthessem torkomról a kibicsaklani kívánkozó szitkozódásaim, illetve a féltékenységet, mi fellobban motoromban, ha arra gondolok, hogy vele is... Miért is érdekel ez engem?! Ha legközelebb látom, megölöm. Nem követem el azt a hibát, hogy hagyjam menekülni, mint legutóbb. Ostoba vagyok! - Ki kellene használnom a nőt...
Talán nem mutattam, de a feszültség már minden létező porcikámat átjárta, a testemnek és a lelkemnek nem volt olyan zuga, amiben ne éreztem volna a várakozás keltette, kissé kellemetlen bizsergést. Nem szerettem ajtóstul rontani a házba, viszont most kénytelen voltam rögtönözni és szinte letámadni a nőt, aki gyanútlanul iszogatta az italát és valószínűleg nem gondolta volna, hogy valaki neki szegezi a kérdést, miszerint ismer-e egy bizonyos illetőt? Vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre a teste megfeszülését, de próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki… a nőre voltam bízva, ha ő elutasítja az érdeklődésemet, akkor kénytelen leszek más utat találni a férfihez. Persze, minden tőlem telhetőt megpróbálnék annak érdekében, hogy kicsit előrébb jussak, de nem terveztem ráerőltetni magam a szőkeségre… főleg, hogy az én képességeimnek deficitje volt az oka annak, hogy egyáltalán meg kellett szólítanom. Jó lett volna gyakorolnom, de legalább felmérnem a képességeim szintjét, mielőtt hókuszpókuszba kezdek. Leültem vele szembe, amikor megengedte, hogy helyet foglaljak. Egy pillanatra elszégyelltem magam, amiért – a szétpakolt dolgaiból ítélve – megzavartam valamiben, de gyorsan túlléptem a kellemetlenségen. Mielőtt bármit is mondtam volna, többször meg kellett rágnom a szavaimat, nehogy elszóljam magam. A vámpíroknak könnyű dolguk volt, hogy olyan csúszott ki a szájukon, aminek nem lett volna jó, de én legfeljebb szabadkozni tudtam, semmi mást. - Nekem az is bőven elég, hogy ismeri. – Nem vártam el, hogy pontosan tudja, hol tartózkodik vagy mit csinál éppen. A varázslat nem vitt teljesen tévútra, de innentől a saját erőmből kell boldogulnom, ami felvetett bennem némi kételyt… mindenesetre próbáltam összeszedni magam és egy testes levegővétel után ismét megszólaltam. – Sajnálom, hogy így letámadtam, mert ugyan nem életbevágó a dolog, de nagyon szeretném megtalálni a férfit, aki úgy tűnik, az évek alatt jól kitanulta a rejtőzködést. – Nem mintha túlzottan sokat kerestem volna, a túlvilágon nem az volt a kedvenc elfoglaltságom, hogy másokat figyeljek. Nem is kaptam rá sok lehetőséget és ha igen, akkor általában a testvéremet lestem meg. – Családi ügyről lenne szó, egy konfliktusról, ami nagyon régóta húzódik. Szóval, ha csak egy kis irány tudna mutatni nekem, én már annak is eszméletlenül örülnék. – Őszinte pillantást vetettem rá. Még mindig benne volt a pakliban, hogy megcsóválja a fejét és elküld, de reménykedtem, hogy nem így fog tenni. – Bocsánat, nagyon udvariatlan vagyok. – Megforgattam a szemeimet, ám ez nem neki, hanem magamnak szólt. – A nevem Zooey. – Nyújtottam felé a kezem.
Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy bármikor az életben felbukkan valaki, aki majd Victorról érdeklődik. Több okból kifolyólag sem. Én nem reklámozom, hogy ismerem őt. Túl sokan nem tüntettek ki figyelmükkel bennünket, amikor még ujjaim köré igyekeztem csavarni. És azt is kizártnak tartom, hogy rólam mesélne bárkinek is. Ha ez a nő viszonyban lenne vele, nyilván nem lenne olyan ostoba, hogy elfecsegi 'A szőkét neki. Ha pedig egy barátja, akkor még annyira sem. Lehetséges, hogy a nevemre formált koporsót láthatta meg a nő. Hiszen nem tartom kizártnak, hogy a férfi már rendelkezik eggyel, most, hogy tudja milyen csúnyán elbántam vele. Büszkének kellene lennem, kihúznom magam, ennek ellenére inkább keserűséget érzek. A nőnek viszont csekély jelét sem mutatom, hogy bármiféle érzelmi reakciót kiváltana belőlem a halott név. Így talán könnyebben terítékre bocsájtja majd, miért keresi. Miért pont rajtam keresi!? Nyugodt pillantást vetek rá, amint helyet foglal szemben velem. Pár másodperc és elnyújtózva összébb pakolom a dolgaimat. Elvégre bár nem tartozom neki ilyesmivel, az illem megkívánja. Magam elé húzom minden holmim, had könyököljön föl, vagy helyezze magát kényelembe úgy, ahogyan csak tetszik neki. Türelmes csendben várakozom, hogy elejébe vegyük a beszélgetést, de amint válaszát meghallom, összeszaladnak szemöldökeim, arcom értetlenné válik. - Értem... - mintha levegőben felejteném a hangsúlyt. Továbbra sem teljesen világos, hogy mi történik most, hogy hová tartunk és mire válaszolok, hogy kinek válaszolok, de azért hagyom úszni tovább a beszélgetést. A széktámlájába idomul gerincem vonala, onnan nézem a nőt. - Nem tesz semmit. Örülök, ha segíthetek! - bár ez így van, szándékosan nem tudakolom, hogy miért is bujkál előle a férfi. Talán valóban gyengéd vonzalom köti össze vele. Semmi közöm hozzá. Lesütöm egy pillanatra szemeim, de amint folytatja, felkapom a fejem és nedvesítek torkomon. A megkönnyebbüléstől?! Nem. Kizárt! - Ó! - bukik ki belőlem, vállaim jól láthatóan megereszkednek. Eljátszom a gondolattal, hogy vérrokona Victornak és elcsodálkozom rajta, mert ez a nő hozzá képest ég és föld. Bájos, nincs meg benne a sötét sziluett, ami körbeöleli a férfit. - Nézze, jó ideje nem láttam már. Van két utcányira egy kocsma innen, tudomásom szerint időnként felbukkan ott, de már rég nem hallottam róla. - bocsánatkérővé válik arcjátékom, majd amint hirtelen újból szabadkozni kezd és bemutatkozik, megrázom a kezét és elmosolyodom. - Olivia. Ugyan, semmi gond. - csóválom a fejem, majd ujjaim a gőzölgő italom bögréje köré fonódnak, pillantásom arra le, majd a nőre terelődik - Kér valamit? - bökök állammal a pult felé. Két tenyerem közé fogom az meleg, majd belekortyolok. Szemeim lassan találnak vissza a nőre. Finom mosoly rajzolódik arcomra, ami elhidegül. - Meg akartam ölni. - tárgyilagosan közlöm, magam is meglepve a feszes hangszínemen - De elvétettem. - ingázik fejem, ahogy a bögre feneke koccan az asztallapon - Most rajta a sor. - puhán vállat ejtek. Így már letisztulhat előtte, hogy nem egy baráttal ül szemben. Legalábbis nem vagyok Victor jó ismerőse. Csaljanak az érzéseim jobbra-balra, a való igazság fekete és fehér. Ennyi és nem több.
Mindig érdekelt, mit gondolnak rólam mások. Törődtem a körülöttem lévők véleményével, elvárásával és törekedtem arra, hogy meg feleljek ezeknek. Nem volt nehéz dolgom: az emberek alapvetően azt várták el a másiktól, hogy normálisan viselkedjen, én pedig szerettem így tenni. Mióta ismét éltem, semmi sem indokolta, hogy kicsapongó legyek: a múltamban néha előfordult, hogy a túlélés érdekében máshogy viselkedtem és amikor kikerültem a helyzetből el sem hittem, hogy én voltam benne, de most úgy tűnt, minden békés és semmi sem indokolja, hogy a természetem ellen tegyek. Egy teljesen másik korban tértem magamhoz, amelynek elkezdtem tanulni a szabályait és kíváncsi voltam a miértjeire, ám abban biztos voltam, hogy az ismeretlenül kérdezősködést itt is inkább gyanakvásra, mint bizalomra ad okot. Ezért próbáltam a mosolyomat rajta tartani az arcomon és csak reméltem, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy a velem szemben ülő nő ne nézzen őrültnek. - Egy kocsma kétutcányira. Sokkal több, mint a semmi és ameddig idáig eljutottam. Köszönöm. – Hangom hálás volt. Nem élt még a fejemben a kép, hogyha megtalálom Victor-t, mit fogok mondani neki vagy hogyan vegyülhetnék el egy kocsmában. Egész nap nem ülhetek ott arra várva, mikor fog betoppanni, akit keresek, főleg, hogy szorított az idő, a nővérem kikelt volna magából, ha rájön, hol vagyok és mit csinálok. Mély levegőt vettem, ismét a nőre néztem és éppen, amikor megkérdezte, kérek-e valamit, megjelent mellettünk egy pincér. Kávét rendeltem, jól fog esni a forró, cukortól tocsogó ital. - Szóval… meg akarta ölni? Érdekes. – Összevontam a szemöldökeimet, de a reakcióm nem a nőnek szólt, sokkal inkább saját magamnak. Mivel a varázslatom nem Victor-t találta meg, úgy gondoltam, hogy a hozzá legközelebb álló személyre esett a mágia választása: tényleg azzal lenne a legszorosabb kapcsolata, aki a másvilágra akarta küldeni? Hirtelen sajnálni kezdtem a férfit… ha valaki vagy gyűlöli vagy éppen csak elviseli, még most sem lehet valami boldog a létezése. Bár a boldogság viszonyítás kérdése, mindenki maga ítéli meg, mit jelent számára. – Úgy értem, sokkal több embert ismerek, aki meg szeretné ölni Victor-t, mint aki nem. Azt hittem, kicsit változott a felállás, de úgy tűnik, minden a régi. – Pedig ha valakinek, hát a férfinak bőven volt ideje és valószínűleg lehetősége is változtatni az életén és a személyiségén. Aztán eszembe jutott, hogy a nővérem sem tette, az alapvonásai, motivációi neki is megmaradtak, hiába telt el több évszázad. Nehéz dolog a változás, főleg, ha nem is akarjuk. - Ennyire elmérgesedett maguk között a helyzet? Nem tudom, mi történhetett, de jobb vele vigyázni. Jobban tenné, ha megpróbálná lerázni, aztán nem foglalkozni vele… higgye el, sokaknak okozta már a vesztét. – A testvérem nem tudott nyugodni miatta, a szerelmem a legjobb barátja volt és szintén megjárta. Olivia kedvesnek tűnt, nem olyannak, aki a kelleténél keserűbb sorsot érdemelne.
Kezdőlap
|| 
||