Rebekah Mikaelson
Hagytam, hogy anyukám kiszálljon a koporsóból, biztos nehéz lehet újra érezni a csontjaidat, végtagjaidat ezer évnyi fekvés után..
- Akkor a Te hangodat hallottam? - kérdeztem reménykedve. Le sem tudom írni azt az örömöt, ami most bejárta a testemet. Hogy újra visszakaptam őt. De most amire igazán kíváncsi vagyok a reagálások.. Nem érdekel, hogy emiatt kiutálnak, mert már van végre kihez mennem. Az anyukámhoz..
Mikor magához ölelt, hirtelen nem tudtam mit cselekedni. Szorosabban magamhoz húztam, és mélyen beszívtam az illatát. Kicsit még olyan volt, mint anno.. Azok a régi szép idők..
- Akkor Nik tette ezt veled? - böktem a koporsó felé. - És nem Mikael?.. - súgtam halkan, és végre rájöttem az igazságra, ami mindvégig előttem volt. De túlságosan el voltam mással foglalkozva, hogy ezt észrevegyem.
- Gyere menjünk fel, ne itt ebben a poros szobában legyünk. - mutattam a lépcsők irányába.
//a ház//
Esther Mikaelson
A boszorkány, aki segítségére volt, elment. Pedig mondani szerettem volna neki valamit. Mi se maradunk soha adósok. Rebekahval talán volt elsimítatlan ügyük, de nekem ugyanúgy ki kell fejeznem a hálámat. És kötelességemnek éreztem, hogy majd megkeressem.
Lassan felültem, és hallgattam a lányom boldog hangját. Ki tudja, talán mikor még a vikingek korában éltünk, akkor hallottam a hangjában ilyen lelkesedést, és örömöt. - A testem ugyan nem volt veletek, de a lelkem.. a szívem mindig is kísért titeket. Téged. És Niklaust is. - simogattam végig az arcán gyengéden, és kipróbálva az összes csontomat, elhagytam a koporsót, hogy megálljak előtte, és végigmérjem magamat. Ezzel a külsővel ma már nehéz lesz élnem. Változtatnom kell.
- Nem kell hagynod semmit. Én se fogom hagyni. Erős vagyok, még erősebb mint voltam. Niklaus megbánja majd azt, amit tett, de csak kegyesen. Egy édesanya sosem bánthatja a gyermekeit ártóan. - öleltem magamhoz a lányomat.
Rebekah Mikaelson
Egy utolsó pillantást vetettem Vicki-re. A tekintetemből nem a hála tükröződött, hisz én soha nem hálálkodok senki iránt. Hanem az egyenlítés.. Így már ő sem tartozik nekem szívességekkel. Majd a pillantásom vissza vándorolt anyukámra. Odasétálok mellé, a koporsóra támaszkodva, és egy kósza könnycsepp lecsordult a szemem sarkából.
- Persze, anyu. Ha tudtam volna, hogy itt vagy, vagy hogy élsz hamarabb.. - súgtam. "Csak Nik.." ~ gondoltam, és gyorsan elhessegettem a negatív véleményt. A lényeg, hogy most itt vagyok az anyukámmal. Újra.
- Nagyon sok mindenről maradtál le. - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.
- Alig várom, hogy a többiek mit fognak hozzád szólni. De sosem fogom hagyni, hogy újra elvegyenek tőled. - szorítottam meg a kezét bátorítva. Ha kell harcolok érte, de nem választhatnak el újra édesanyukámtól.
Victoria de Bellefleur
A háttérbe sétáltam, és ott vettem elő egy zsebkendőt, hogy a megeredő orromat megállítsam. Rebekah most túlságosan el volt foglalva az anyjával, és nem törődött a véremmel. Szerencsére.
Megható pillanat volt... de nem akartam részt venni benne. Feltámasztottam a leghatalmasabb boszorkányt, és ezzel... véget ért a feladatom.
- Én most elmegyek. Örülök, hogy segíthettem. - próbáltam meg feléjük mosolyogni, aztán a táskámat megfogva távoztam. Valamiért büszke voltam magamra... de mégsem akartam tovább rontani a levegőt.
(Vicki lakása)
Esther Mikaelson
Hosszú évszázadok, és egy fából tákolt koporsó. Ennyiből állt a fizikai állapotom, pár puha párnán. A lelkem viszont soha nem állt meg. Tovaszárnyalt, mint egy madár, és figyelt mindent. Figyelte a gyermekeim sorsát, leginkább Niklaus-ét. És Rebekah-ét. Finn nemsokkal utánam követett a koporsóba. Mikael... Mikaelnek pedig nyoma veszett. És a fiam szívtelen érzései azt hazudták, hogy Ő tette ezt velem. És elrejtett. Üres sírt fedtek be homokkal, míg én mindvégig ebben a koporsóban feküdtem.
De diadalmas mosoly ragyogta be az arcomat, mikor Rebekah meghallotta a segélykérő hangomat, és megtalált. Niklaus gyakran járt le hozzám. De soha nem szorult belé annyi emberi érzelem, hogy segítsen nekem. Ígért, ígért, de sose térített vissza az emberek közé. Talán azért, amiért majdnem megöltem őket? Hiszen az édesanyja vagyok, és miattam váltak azzá, amik most.
A szuggerálás elkezdődött... egy halk, majd éledező hang parancsolta nekem, hogy élnem kell... fel kell kelnem. És tagadtam volna, ha azt mondom, hogy nem erre vártam már több évszázada. A szemeim úgy pattantak ki, ahogy a villám lecsap, és a mennyezetre bámultam, de hamar feltűnt mellettem az egyetlen lányom arca.
- Rebekah... - szólaltam meg, csak próbálgatva a hangomat, hisz' jó ideje még csak hasonlót se tehettem. - Rebekah, lányom. - motyogtam már valamivel több élettel, és nehézkesen felemeltem a kezemet, hogy ujjaim végigszántsanak a sima bőrű arcán. - Édes lányom... hát eljöttél értem. - mosolyodtam el.
Rebekah Mikaelson
Összeszorítottam a szemeimet, és úgy néztem. Közben különböző érzések kavarogtak bennem. Csalódottság, düh, fájdalom, bosszú.. Mind az egyben, pár évig úgy éltem, hogy kikapcsoltam. Persze, könnyebb volt úgy élni, de aztán meguntam a féktelen bulizást. Nehezebb, azt aláírom megbirkózni az érzelmekkel, de ez van.
Láttam Vicki-n, hogy nagy erőmennyiség kellet bedobnia ahhoz, hogy valamit is tegyen. Hirtelen a gyertyának a lángjai felcsapódtak a plafon felé, mintha egy oszlop lenne, én pedig gyorsan az ajtóra szegtem a tekintetemet. Még szerencse, hogy megcsinálta ezt a védő varázslatot, Kol már rég itt lenne, tönkretéve mindent..
Szívem verése egyre hevesebb lett, tenyereim izzadtak, és nem bírta anyukámról levenni a tekintetemet. Majd a szél - fogalmam sincs, hogy honnan jött - hátrafújta a hajamat, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Semmi szél, a gyertyák sem égtek már többé. Lábujjhegyre álltam, hogy jobban láthassam anyukám arcát, göndör fürtjeivel keresztezve.. Hirtelen lefagytam, nem bírtam megmoccanni, mintha a lábaim a földbe lettek volna gyökerezve.
- Anyu.. - súgtam magam elé bámulva. Hisz nyitva volt a szeme.. Esther él.. Egy lépést tettem feléje, némán. Ilyen nincs..
Victoria de Bellefleur
Kinyitottam a könyvet, amiben a szöveg állt, és néhányszor átolvastam. Csak kevesek rendelkeztek ilyesmivel, de... nekem a nővérem gondoskodott róla, hogy legyen egy ilyenem. Ő maga írta, mellé kis jegyzetekkel, hogy milyen mellékhatások következhetnek. De szerencsére ez egy kis "ártatlan" mágia volt.
- Akkor csináljuk - bólintottam Rebekah felé, és megálltam Esther mellett, hogy pár pillanatra a szemeibe meredjek. Vagyis a szemhéjaira, hiszen még mindig csukott szemekkel hevert itt előttünk.
Körülnéztem még a gyertyákon, ellenőrizve, hogy mindegyik ég, majd nagyot sóhajtottam, és lehunytam a szemeimet. Nem volt egyszerű feladat. Hisz erős voltam, de Damon Salvatore feltámasztásához is sok energia kellett, pedig ő csak egy közönséges, hétköznapi vámpír. Esther Mikaelson viszont a boszorkányok szemében maga volt az isten... míg a vámpírok példaképnek tartották Rebekaht, Klaust, Elijaht, vagy akár Kolt, nekünk... megvolt a magunk példaképe.
Mormogni kezdtem az orrom alatt... lassan, érthetően, és remélve, hogy nem szegem meg nagyon a természet szabályait. Mert neki élnie kell. Sokáig kényszerült koporsóba az egyik fia miatt, hát most ideje életre kelnie. Felcsaptak a gyertyalángok, olyan magasra, ahogyan azt csak elképzelni lehet. A helyiség fényárban kezdett úszni, és ahogy ez megtörtént, úgy vált az én hangom is egyre hangosabbá, és gyorsabbá... hogy miért? Mert egyre több erőt igényelt, és nem volt már ahhoz energiánk, hogy finomkodjunk is.
Láthatatlan szél kezdte verni a helyiséget, lelökdösve egy-egy papírdarabot, vagy lapot, és méginkább szorítottam a szemeimet összefelé, hogy végül kinyissam... és elhalkuljak. A gyertyalángok elaludtak, és csak bámultam kifulladva Esther arcába... a szemei pedig... hirtelen pattantak ki...
Rebekah Mikaelson
Le sem vettem anyukámról a tekintetemet. De most nem a gyengédség fogott el, hanem Klaus iránt érzett harag.. Meg fogom bosszulni, amiért eltitkolta tőlem, vagyis tőlünk anyukánkat. Hisz neki köszönheti, hogy most élünk. Férfiak.. bonyolultak, és nem lehet őket megérteni. Teljesen a gondolataimba merültem, és nem is vettem észre, hogy Vicki szólított.
- Igen, persze. - ráztam meg a fejemet, és pár lépéssel hátrébb álltam. Mindig is készen álltam erre.. Mindig is reménykedtem, hogy egyszer visszakapom édesanyukámat..
Victoria de Bellefleur
Kinyitotta a koporsót, és végigmértem a fekvő női alakot. Szóval ő az édesanya. Az összes ősi vámpír édesanyja, és aki megteremtette ezt a gyilkos fajt.
- Neked nem kell tenned semmit. Csak kicsit hátrébb állni, mert... az édesanyád nagyon erős nő. És ezért nehezebb őt visszatéríteni az életbe, mint mondjuk egy sima boszorkányt, vagy vámpírt - néztem Rebekah szemeibe, aztán kipakoltam a többi gyertyát, és körbepakoltam a pincehelyiségben őket, csak aztán gyújtottam meg őket, és a lángok égni kezdtek, de még nem annyira, ahogyan fognak hamarosan.
- Készen állsz? - kérdeztem még Rebekah-tól, de biztos voltam benne, hogy feleslegesen.
Rebekah Mikaelson
- Fel fog éledni. - erősítettem meg keserűen. Az a "ha" szócska nem kellett volna oda. Teljesen biztos vagyok benne, hogy újra fogom őt látni. Ha nem, fogalmam sincs, hogy mit is fogok tenni, annyira beleéltem magam..
A mellkasom alatt összefontam a karomat, és úgy néztem, ahogy valamilyen idegen nyelven motyog valamit az orra alatt. Még szerencse, hogy nem vagyok boszorkány. Ennyi mindent képtelen lennék megtanulni, ráadásul elég szívás.. Állandóan a vámpírok árnyékában élni, és segíteni nekik. Viszont szeretem ezt a hierarchiát, hogy mi uralkodunk.
- Remek. - léptem oda a koporsóhoz, és ismét végig húzom az ujjamat, de most gyorsabban megragadom, és kinyitom. Kifújtam a levegőt, még mindig ott van.. Azt hittem, hogy csak képzelődök az előbb.
- És mi a következő lépés? - álltam arrébb anyukámtól.
Victoria de Bellefleur
(Ház és udvar)
Beléptünk a helyiségbe, és ugyan uralkodott itt a sötét, de kivehető volt a koporsó. Legalább az az idióta, aki bezárta, adott arra, hogy hogyan zárja el őt a külvilágtól.
Nagyot nyeltem, és a mennyezet felé néztem. - Nem. Ehhez semmi nem szükséges. Ha megcsinálom, akkor nem fognak hallani minket. És... meglepetéssel szolgálhatsz nekik, ha az édesanyád feléled - mosolyogtam rá biztatóan, majd letettem a táskámat, és csak egyetlen egy gyertyát gyújtottam meg. Persze a feltámasztáshoz majd több kell, de ehhez elég egy... motyogni kezdtem az orrom alatt, és lehunytam a szemeimet, így koncentrálva a tényre, hogy ne hallhassanak minket.
pár pillanat múlva a gyertya elaludt, és nagyot sóhajtottam. - Ez meglenne. A világ legegyszerűbb bűbája - léptem beljebb, és Rebekahra néztem. - Azt hiszem, csak... az ősi család tagjai nyithatják fel. Megtennéd? - néztem hol a koporsóra, hol Rebekah-ra.
Rebekah Mikaelson
//Rebekah szobája//
(
[You must be registered and logged in to see this link.] )
Az energia egészen idáig húzott. Megnyitottam, de zárva volt. Ki az az elvetemült, aki egy vámpír lakta házban lakatot szerel? Egy név jutott csak az eszembe. "Klaus.." ~ forgattam meg a szememet. Megrántottam az ajtót, és már ki is nyílt. Az út előttem sötét, és poros volt. Lassan lelépegettem a lépcsőfokokon, és felsikoltottam mikor valamit éreztem a karomon. "Csak egy pók volt.." ~ nyugtattam magamat, és leértem egy zárt helyiségbe. Egyetlen egy ablak volt, ahol nagyon kis mennyiségű fény áramlott be. Amit megvilágított, látszott, hogy ott centikben áll a por. Egy koporsó ragadta meg a tekintetemet. Nagyot nyeltem, hisz ez valahonnan ismerős.. Én is ilyenben voltam..
Elkezdtem kapkodni a levegőt, szívem erősen vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és odasétáltam. Végig húztam ujjaimat a szépen kidolgozott koporsón, és körbe járom. Nem merem kinyitni, félek, hogy mi van benne. Egy mély levegőt vettem, és hirtelen megragadom a széleit.
- Most vagy soha. - súgom, és kinyitom. A látvány, ami elém tárult megmagyarázhatatlan volt. Kezemet a számhoz kaptam, és elnéztem. Szemeimben könnyek gyülekeznek, szívem majd megszakadt. Újra Rá emelem a tekintetemet, nem hiszem el, hogy Ő az. Végre újra láthatom őt, annyi évszázadok után, mikor azt hittem, hogy halott. Hisz... Mikael, az apám ölte meg őt. Hogyan a fenébe lehetséges, hogy még mindig itt van?
Közelről megvizsgálom őt. Arca tökéletes, úgy alszik, mintha már nem tudom mióta ott feküdne. Békés.. nyugodt.. Lassan megéreztem az első könnycseppeket, ahogy az arcomon folynak lassan, és anyukám arcára estek, majd onnan folytak le tovább.
- Anyu.. - hajolok le hozzá, és megrázom a kezét, de semmi.
- Kelj fel, kérlek. - kezdtem el bőgni. Számomra csak ő van. Nem tudja, hogy milyen nehéz nélküle az életem. Én vagyok az egyedüli lány, el vagyok nyomva. Nincsenek saját döntéseim, de ő mindig is meghallgatott.. Mindig is ott volt mellettem. Egy mély levegőt vettem, és hangos zokogásba kezdtem, mire a földre rogytam. Nem érdekelt, hogy koszos lesz a nadrágom, most csak egy dolog foglalkoztat igazán. Hogy hogyan keltsem életre anyukámat.
Idegesen a hajamba túrtam, és bevillant egy ötlet. Előkaptam a mobilomat szipogva, és megkerestem Vicki számát. Anno segítettem neki, most itt az ideje, hogy meghálálja.
- Ide tudnál jönni a Mikaelson villába, fel kéne valakit éleszteni.. - pötyögöm be gyorsan remegő kezekkel, és megnyomom az elküld gombot.
Felkeltem a hideg padlóról, letörölve magamról a koszt, és újra édesanyukámra emelem a tekintetemet.
- Ne aggódj, segítünk rajtad.. - súgom, és lehajtom a koporsó tetejét. Felmentem az emeletre, összeszedve magamat, s vártam Vicki-re..
//előszoba//
Klaus
(nappali)
Óvatosan benyitottam az ajtón, és a lépcső tetejéről még füleltem néhány pillanatig, hogy érkezik-e nesz valahonnan, vagy teljes biztonságban vagyok. Ha ez a dolog kitudódott volna.... alighanem én kerülök koporsóba. Még az is lehet, hogy végleg. Egyik testvérem sem hagyta volna megtorlás nélkül a titkomat.
Lassan róttam a lépcsőket lefelé, majd mikor leértem, öngyújtót vettem elő a zsebemből, és nemsokára két fáklya fénye világította meg a pincét. Tetszéssel néztem végig a kis helyiségen. Berendeztettem szépen, azt meg kell hagyni. Csak nem hagyom, hogy az, akit mindennél jobban szerettem, valami dohos lyukba legyen bezárva. Oké, lehet hogy kissé régimódi a berendezéssel, meg a fáklyákkal, de azt hiszem, ez illett ide a legjobban.
A pince közepén egy vörös mahagóni koporsó feküdt, tetején megvillant a fáklyák fénye, mintha csak tükör lett volna. Csodaszép volt, gyönyörű látvány a szépségre éhes szemnek.
- Bocsáss meg, hogy nem jövök hozzád túl gyakran - szólaltam meg a csöndben. - De egyrészt lefoglal az élet, másrészt nem akarom, hogy kitudódjon ez az egész - nyitottam fel a koporsó fedelét, és belebámultam anyám most is gyönyörű arcába.
- Tudom, ez nyilván nem tetszik neked - sóhajtottam. - De mi mást tehettem, anyám? El akartál pusztítani bennünket annak idején. Én pedig nem akartam meghalni, ahogy a testvéreim sem. De nem voltam képes arra sem, hogy végleg megöljelek - hajoltam a koporsó fölé.
- Emlékszel, milyen szépek voltak a régi idők? - kérdeztem mosolyogva. - Mennyi reménnyel telve jöttünk ebbe az új világba? Mert én még emlékszem rá. És arra is, hogy te tehettél arról, hogy még mindig élhetek. Te védtél meg százszor, ezerszer is apám haragjától. Te védtél meg akkor is, mikor rájött a szerelmünkre Tatiával, és rajtam próbálta ki az ostorát, és akkor is, mikor meg akart ölni. Egészen addig, míg te magad szintén nem akartál az ő útjára lépni. De én még mindig szeretlek. Hiszen az anyám vagy - simogattam meg lágyan a homlokát.
- Talán majd egyszer eljön az idő, hogy felébresztelek, és hagyom, hogy rácsodálkozz a mostani világra. És azt is, hogy újra elfoglald a helyed a családban úgy, mint a szerető, és védelmező anyánk - csókoltam meg aztán a hideg kezét. - De addig anyám, ha megbocsátod, még maradnod kell. Nemsokára újra eljövök hozzád - zártam le a koporsó fedelét, aztán meglepve kaptam fel a fejem, mikor felettem léptek zaja koppant. De ez nem tartozott egyik testvéremhez sem. Idegen járt a házban.
Elfújtam a fáklyákat, és óvatosan felfelé osontam a lépcsőkön, vissza a nappaliba.
(folyt. ott)
Kezdőlap
