Bambán bámulom pár pillanatig Tatia arcát, míg teljesen eljutnak szavai az agyamig. Természetesen teljesen igaza van. És mindaz, amit mond, már bennem is megfogalmazódott. Össze kell fognunk. Csak kicsit... valahol mégis megdöbbentő... hogy eljutottunk idáig. Hogy össze akarunk dolgozni. Hogy félre tudjuk tenni minden vélt és jogos sérelmünket, mely az elmúlt évezred alatt felgyülemlett bennünk. Végül lassan bólintok.
- Ki fogunk találni valamit. - Szomorú, hogy a bátyám halála kellett ehhez a szövetséghez. Ki tudja, talán sosem kellett volna meghalnia, ha a múltban szerzett ellenségeim egy része most a barátom lenne, mellettem állna. De ezen most végképp kár siránkozni. Ami pedig Nik testét illeti, nem szeretném tovább a földön heverve látni őt. Itt áll anyám koporsója üresen. Ha nem is szívderítőbb, de tisztességesebb hely lenne számára, ha átfektetném.
- Segítesz feltenni? - kérdezem Tatiát a koporsó felé bökve. Persze egyedül is meglenne az erőm hozzá. Semeddig nem tartana felemelnem. Ez a feladat inkább lélekben nehéz és megterhelő, és örülnék, hogy nem egyedül kellene megtennem. Még egyszer végigsimítok a bátyám arcán, aztán a háta alá csúsztatom az egyik karomat. Tatiával vagy nélküle, de felszedem őt a földről.

Ó te jó ég! A hasonmás vére. Hát persze. Nem is értem, miért nem jutott előbb eszembe. Pedig elég nyilvánvaló, és valószínűleg anyám azért nem kötötte ezt az orromra, mert azt gondolta talán, hogy zavarna ha tudom, hogy Elenáékhoz tart. Pedig mit érdekel engem, hányszor csapolja meg azt a libát? Tőlem aztán ki is véreztetheti.
- Én nem hiszem, hogy az első verzió túl okos dolog lenne - húzom el a számat. Önként menni Mikael elé. Bár én is azt tettem, igaz. Csak akkor nem voltam teljesen eszemnél, annyira kiborultam. És csak a szerencsémen, meg Mikael hóbortján múlott, hogy még élek. Tatia talán nem úszná meg ennyivel, rövid véget érne, hisz az már egészen biztos, hogy ő a következő a listán.
- Igazad van. Vissza kell térnie. És remélem, hogy időben ideér, mielőtt Mikael folytatná a mészárlását. Őszintén fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, azon kívül, hogy várok. - Ingatom a fejem. Mikael világosan elmagyarázta, mit fog velem tenni, ha menekülni próbálnék. Bár ha jobban belegondolok, kevésbé félek a haláltól, mint attól, hogy apám a fivéreim ellen használjon.

Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor észreveszem, hogy Tatia tényleg összeszedte magát, immár teljesen rám figyel. Tekintetébe elszántság költözik, és már tudom, hogy hozzám hasonlóan bármire képes lenne, hogy visszahozza a bátyámat. Akár velem is együttműködne. A szükség milyen meglepő szövetségeket szül, nem igaz?
- Abban biztos vagyok, hogy Mikael mindenképpen téged akar elkapni legközelebb. Már megölhetett volna engem is, ha akarta volna, de követni akarja a saját beteges halállistáját, ami azt jelenti, hogy addig van időnk bármit is kitervelni, amíg téged keres. - magyarázom el talán kissé hadarva. Tegnap még nem érdekelt volna, hogyan szórakozik el apám Tatiával, amíg ezzel időt nyerhetek, de őszintén szólva már nem szívesen lökném magam elé. Nevezhettek érzelgős idiótának, de mindenkire szükség van, aki segíthet Mikaellal szemben, mert ő aztán nem kispályás. Én már csak tudom, hisz egész életemben előle menekültem.
- Először anyámat kellene megkeresni. Ő az egyetlen, akinek valóban van hatalma Mikaelt leszerelni. Főleg ha a meglepetés erejével képes hatni rá. - Csak remélem, hogy időközben nem ugrott be anyám hozzá egy kis bájcsevejre, mert annak semmi értelme nem lenne aztán.
- Mielőtt elment, csak annyit mondott, hogy meg kell szereznie valamit ahhoz, hogy vissza tudja hozni Niket. - Azóta sem jöttem rá, mi lehet az a valami, de hátha Tatiának ez többet mond.

Nagyon merész gondolatok keletkeznek a fejemben. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a vége, könnyen lehet, hogy magam iszom meg a levét, főleg ha Mikael megtudja, de úgy döntöttem, hogy megosztom Tatiával a terveimet és mindazt, amit tudok. Nem hittem, hogy képes lennék felé még szimpátiát érezni, de látva, hogy mennyire szerette a bátyámat... azt hiszem, most van itt az idő, hogy összefogjak vele. Ráadásul... ha jól tudom, Estherrel is jóba vannak... Mély levegőt veszek, amikor faggatni kezd. Jó. Legalább már tényleg rám figyel.
- Hogy miért vagyok még életben... nagyon jó kérdés - bólintok. - Figyelj! A helyzet sokkal bonyolultabb, mint gondolnád. - Megköszörülöm a torkomat, nem tudom hol kezdjem, vagy hogyan tudnám legrövidebben elmesélni. - Először is... Mikael attól dühödött be, hogy holtan találta anyánkat. Aki valójában nem is halt meg, de ezt én is csak később tudtam meg. Mikael azonban ezt még nem tudja, és azt hiszem, most ez az egyetlen helyzeti előnyünk vele szemben, mert... - a fejemet rázom kicsit, még mindig nehezen merem elhinni, hogy ez sikerülni fog. Félek a lehetséges csalódástól, olyan lenne, mintha újra elveszíteném Niket.
- Anyám azt mondja, vissza tudja őt hozni. Remélem, Kollal is vannak hasonló tervei, mert egyenként szinte védtelenek vagyunk Mikaellel szemben, akinek feltett szándéka az egész családdal végezni. Beszéltem vele. Igen, én is a listáján vagyok, de nem én vagyok a következő - ingatom ismét a fejem, és felpillantok Tatiára amolyan célzás jelleggel. - Őszintén nem értem, hogy jössz te a képbe, de téged akar következőnek Nik után küldeni. Azt akarta, hogy ezt mondjam meg neked. És... aztán kényszerítene engem, hogy segítsek végezni a többiekkel is. Érted? - futják be a könnyek a szemeimet. - Teljesen őrült. Valamit tennünk kell ellene. Anyámat viszont elnyelte a föld, pedig most ő az egyetlen reményem. - Mélyeket lélegzem, hogy újra le tudjam nyugtatni magam.

Minden dühöm és dacom elpárolog, ahogy látom Tatia fájdalmát. Már őszintén bánom, hogy szó szerint lerángattam ide. Nem így kellett volna. Dühös voltam. Tudom, néha nagyon hevesen tudok reagálni. Attól tartok, kissé kegyetlen lépés volt. A tényen azonban nem változtat: Nik meghalt. És valahányszor ez a felismerés szavakká formálódik a fejemben, könnyek futják be a szemeimet. Nem akartam, de mégis sikerül elgyengülnöm Tatia mellett. Bár ez jelen esetben nem sokat számít. A Petrova vérvonal soha nem volt a szívem csücske, de már látom, hogy most bizony osztozunk ezen a fájdalmon. Azt hiszem, jobban szerette a bátyámat, mint gondoltam. Mély levegőt veszek. Igazából ami engem illet, még csak most jön a nehezebbik része.
- Tatia - szólalok meg halkan, és letérdelek mellé. Képtelen lennék tovább hideg maradni, ez nem az a pillanat, szóval nem is erőltetem. - Sajnálom, de... vannak még rossz híreim. - köszörülöm meg a torkomat, és várom, hogy összeszedje magát annyira, hogy képes legyen rám is figyelni.
- Nem hiszem, hogy nagyon megleplek azzal, ha elárulom, hogy Mikael tette ezt vele. - mutatok önkéntelenül a fal felé, ahonnan anyám leszedte, és ismét egy sor gyors pislogás jön, amivel határozottan visszaszorítom a könnyeimet.

Nézze csak meg maga is. Őszintén? Kíváncsi vagyok a reakciójára, amikor meglátja az átszúrt szívét, az átjukasztott csuklóit, az élettelen szemeit. A vért. Azt hiszem, tényleg kezd megbomlani az elmém. De talán most láthatok őszinte érzelmeket Tatia arcán. Ez a nő egy érzéketlen vérszívó, aki kedvére szórakozik bárkivel. A családunk tragédiája részben az ő számlájára írható. Akkor kezdődött minden, amikor egymás ellen fordította a fivéreimet. Lássuk, volt e bármi őszinteség a szavaiban és érzéseiben!

Az időérzékemmel megint gondok lehetnek, de fogalmam sincs, mióta időzhetek már itt a bátyám teste felett az egereket itatva. Össze kell szednem magam. Még feladatom van. Át kell adnom Mikael üzenetét, mielőtt meggondolná magát velem kapcsolatban, és például engedetlenség miatt előbbre venne a listáján. Időt kell nyernem. Csak az jár most a fejemben. A könnyeim lassan felszáradnak, de még így is pocsékul festhetek. Sóhajtok párat. Ez az, csak még levegő, szedd össze magad, Bekah! Azon vagyok, hogy felmegyek, amikor hangok szűrödnek le fentről. Valaki hazaért. Talán anyám jött meg végre. Gondolkodás nélkül iramodok fel a lépcsőn.

Kétségbeesetten suhanok végig az egész házon újra és újra benézve minden ajtón anyám után kutatva. De az egész épület kong az ürességtől. Fogalmam sincs hol vannak a többiek. Hol lehetnek a bátyáim. Csak remélni tudom, hogy anyám hiánya egyenlő azzal, hogy jól halad a terveivel, és vissza tudja hozni Niket. Talán Kolt is. Ő az egyetlen reményem. Segítenie kell nekem. Nem engedheti, hogy Mikael véghez vigye a terveit, és olyasmire kényszerítsen, amit egyébként soha nem tennék.
Miután megállapítom, hogy tényleg nincs itthon senki, valahogy ismét a pincében kötök ki. Ez a ház egyáltalán nem olyan már, mint egy otthon. Otthon az, ahol a család van. Nekem már nincs családom. Ami maradt belőle, annak is talán nem sokára vége. És fogalmam sincs, kiben bízhatnék. Leroskadok a bátyám mellé. Arca annyira fehér és sima. Békés. Mintha csak aludna. Óvatosan végigsimítok rajta, mintha attól tartanék, hogy összetörhetem, akár egy porcelán babát. Arra emlékeztet most.
- Vissza kell térned hozzám, Nik. Mi összetartozunk egyekként. Mindig és örökké - ismétlem meg a régi fogadalmat, ami számomra soha nem fogja értelmét veszíteni. Aztán utat engedek a könnyeimnek, melyeket már Mikael házában is olyan nehéz volt visszatartanom. De nem akartam előtte sírni. Még gyengébbnek mutatkozni, még inkább megalázkodni. Most azonban nem lát senki.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Kissé talán felháborodva nézek anyám után. Nem csupán hogy nem akar beavatni a terveibe, bármi is kell ahhoz, hogy visszahozza a bátyámat, és nem csak hogy hagy tétlenül várni, de... búcsúszavaival még meg is forgatja a kést a szívemben. Nem vagyok benne biztos, hogy vajon tényleg meg akart sérteni, vagy csak meggondolatlanul mondta, amit mondott, és nem tudta, hogy ezzel mennyire meg tud bántani. De a saját anyámtól azt hallani, hogy legjobban a bújdosáshoz értek... Ez a mondat nem hiányzott most a meggyötört lelkemnek. Dacosan, felszegett fejjel nézek utána, ahogy elhagyja a pincét. Hát jó, intézze csak maga a dolgait, nézzen levegőnek, ítéljen bújdoklásra. Nem akar, nem is próbál megvédeni. Ha akarná, talán meglenne hozzá a hatalma. De értem én. Lehunyt szemmel várom meg, hogy csukódjon utána az ajtó, és csak akkor megyek én is fel.

|| Klaus szobája ||

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok bízni most benne, elhinni, hogy nem csak vigasztalásnak szánja a szavait, vagy nem is tudom, milyen egyéb hátsó szándékai lehetnek még. Ettől függetlenül mégis hinni akarok neki, reménykedni benne, hogy tud segíteni, hogy képes megmenteni a bátyámat, visszahozni őt a túlvilágról, vagy bárhonnan, ahol éppen van. Hisz ki más lenne erre képes anyámon kívül, aki a természetfelettiek történelmének egyik legerősebb és megmeghatározóbb szerepű boszorkánya. Maga is visszatért már a halálból, és hacsak nincsenek egyéb, titkos tervei, hinnem kell, hogy meg tudja csinálni, és meg is teszi.

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Szóval... időbe telik. Mit kell tenned hozzá? El akarsz utazni? És én miben segíthetek? - egyenesedek ki a mondat végére, tekintetemben a fájdalom mellett immár szerepet kap az erős eltökéltség is. Megteszem, ami tőlem telik, hogy visszahozzuk Niklaust. - Remélem, te sem gondolod, hogy képes lennék tétlenül várni. A fenekemen maradni a házban bújdosva. Különben is... Mikael valószínűleg már engem keres - fejezem be az indoklást, de az utóbbi felismerés azonnal ismét rettegéssel tölt el. Mi várhat még rám? Láttam, mire képes a vénember, hogyan intézte el a saját fiát. Meglehet, nem tartotta annak, mert nem a saját vére, de egy család voltunk, maga nevelte Niklaust, mégis olyan halált szánt neki, amilyet legtöbben még a legádázabb ellenségünknek sem kívánnánk. Engem ugyan miért kímélne? Talán valóban el kellene menekülnöm. De képtelen vagyok így itt hagyni Niket, főleg most, hogy már tudom, van rá remény, hogy visszahozzuk. Aztán megbosszuljuk a halálát.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Hallom, hogy anyám beszél hozzám, de nem igazán sikerül felfognom a szavait. Érzékelem, hogy felemeli a hangját. De ezzel csak azt éri el, hogy még dühösebb legyek rá. Hogy merészel anyáskodni felettem? Hogy mer anyámként dorgálni? Semmi joga így viselkedni. Nem akarok jó kislányaként szót fogadni. Ki akarom tépni a szívét, és megmutatni neki. Ahogy ő is tette most velem. Ha csak képletesen is, de darabokra zúzta a szívemet az árulásával, azzal, amit a családunkkal tett. Ő és Mikael. Bennünket tartanak szörnyeknek, bennünket akarnak elpusztítani, de közben egy pillanatra sem néznek tükörbe. Nik sok rémséget elkövetett életében, ahogy mindannyian, de volt szíve. Én tudom. És nem ilyen halált érdemelt. Nem. És nem veszíthetem el. Ő az én nagy bátyám, aki a maga módján mindig szeretett, óvott, mellettem állt. Mihez kezdenék nélküle? Ez a ház, melynek minden szeglete az ő műve, az ő keze munkája, ő építtette és építette. Mindenhol a munkái, festményei. Mindaz ami körülvesz, mintha ő maga lenne, egy rész belőle. És ilyen volt az egész életem. Ezer év vele, szinte kitöltötte azt. Képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé. Nem tudom elviselni a gondolatot. Már nincs erőm anyámmal vitázni, nem akarok tovább kiabálni, csak ki akarom sírni minden fájdalmamat, és addig akarom ölelni Niket, amíg az erőmből futja. Nem értem anyám szavait arról, hogy Mikael félreértette őt. Fogalmam sincs mire utal ezzel. Nem is akarok gondolkodni. De ekkor meghallom azt a mondatot, ami sikeresen eljut a tompuló tudatomig, és képes felrázni.
- Mit mondtál? Még van remény? Vissza tudod hozni? – pislogok fel anyámra, és ha akarnám, sem rejthetném el a szemeimben felcsillanó reménysugarat. Nem merek bízni már anyánkban, bármi kitelhet tőle. Lehet ez egy újabb csel. Bár tehetné ennél is rémesebbé a dolgokat? A poklot hozták el a családunkra. Nem merek bízni benne, de az a szívet melengető reménysugár már utat tört magának, és kapaszkodok belé, mint egy utolsó szalmaszálba.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Őrült módjára sorban tépek fel minden ajtót, ami az utamba kerül. Egyedül a pinceajtó előtt torpanok meg. És mintha szoborrá fagynék, képtelen vagyok megmozdulni, tovább menni. Félek, hogy mit fogok látni. De erőt kell vennem magamon. Lassan lépkedek le a lépcsőn, de bár ne tenném. Bárcsak időben visszafordultam volna, és megkíméltem volna magam attól a látványtól, ami odalenn fogad. Még látom, hogy anyám leszedi a bátyámat a falról. Néma, hangtalan zokogásba kezdek. Csak a lelkem ordít, de nem tudok megszólalni, bármilyen hangot kiadni. Nem akarom elhinni azt, amit látok. Későn érkeztem. Későn... Nik... A vére csordult a falon végig. Kifeszítették... kifeszítette... Ő. Mikael. Akit valaha az apámnak tartottam, apámként szerettem. A szigora és büszkesége ellenére tiszteltem, felnéztem rá. Tudtam, hogy kegyetlen szörnyeteggé vált az évszázadok során. De arra a látványra, ami itt fogadott, kétszer ennyi év sem készíthetett volna fel. Ha a vámpírok képesek lennének elájulni, már rég eszméletlenül feküdnék itt. A lábaimat annyira gyengének és bizonytalannak érzem, de lassan, nagyon lassan egyre közelebb visznek a bátyámhoz. A holtestéhez.
- Nik - suttogom a nevét, és ezzel egyidejüleg a végtagjaim végleg felmondják a szolgálalot. Szinte lehullok anyám mellé, aki csecsemőként dajkálja a fivérem tetemét. - Nem halhatott meg. - alig hallom a saját hangomat, az arcomról némán peregnek a könnyek. Nem is vettem észre, mikor kezdődött. A bátyám keze után nyúlok, mely élettelenül hever előttem. Át-lyuk-aszt-va.
- Niiiik - tör ki belőlem a hangos zokogás, átvéve a korábbi néma ordítás és kétségbeesés helyét. Remegni kezdek, de ez már a düh jele is, ami szintén hamarosan robbanni fog bennem attól tartok. Ha nem lennék ennyire letaglózva, már anyám nyakát szorongatnám, talán a szívét is kitéptem volna.
- Ti tettétek ezt! - fakadok ki hirtelen - Te tetted! Megölted őt! Megölted, ahogy Kolt is. Azok után, hogy megbíztunk benned... hogy voltál képes összejátszani azzal a szörnyeteggel? Nézd meg mit tettél! - rázom meg anyám vállait a testvérem holteste felett. - Milyen anya az ilyen? Hagytad kínhalált halni a fiadat! - hangom egyre erősödik, ahogy a remegésem is, a könnyeimtől pedig lassan alig látok. Felpattanok, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne ugorjak a torkának, ahogy csupán röviddel ezelőtt Klaus is tette.
- Egyáltalán hogy lehetsz életben? Láttam a holtested. Megsirattalak.... Elárultál bennünket.... Menekülnünk kellett.... Mégis te vagy az, aki most él, és ő az, aki... - nem tudom befejezni a mondatot, újra a földre csuklok, és Nik testére borulva utat engedek a könnyeimnek. Soha életemben nem éreztem még ennyire elveszettnek magam. Az elmúlt ezer évem Niklaus körül forgott, akár akartam, akár nem. Annyi fájdalmat okozott már nekem, mégsem tudtam volna nélküle élni. Képtelen vagyok rá.