Talán ártatlan vagyok és a kor amiből származom egészen más illemet diktált, mint a mostani de jól ismerem ezt a tekintetet. Az ő tekintetét. Elvégre is évszázadokig éltem vele, századokon keresztül láttam miképp hódítja meg a nőket és miképp rabolja el a szívüket. Ismerem minden mozdulatát és bár nem akarom beismerni magamnak de tudom, ő még jobban ismer engem. A tekintete elégedett és éhesen csillan meg. Tudom, hogy jobban tetszik neki a látvány, mint azt beismerné, de én nem vagyok az a fajta nő, aki arra vágyna, hogy bókokkal halmozzák el. Persze, ahogy minden nőnek, nekem is jól esnek a szavak csak éppen olyan borzasztóan zavarba lehet velük hozni, hogy jobb szeretem, ha csak néhány bók perdül le az ajkakról egy halom helyett. Tekintetem lesütöm, ahogy karórájára pillant és már készülök a nemleges válaszra, hisz miért tartana velem, biztosan van jobb dolga is. Engem pedig ismét magamra hagy majd ebben a túlságosan modern világban. Mély levegőt véve készülök a visszautasításra, még nagyobb hát a döbbenet, mikor nem mond nemet. Pupilláim kitágulnak kissé és mikor felpillantok, fülig vörösödve mosolyodom el. – Az igazat megvallva nem tudom, hogy készen állok-e. – mosolyom szégyellősé válik, magam sem vagyok biztos abban, mit akarok igazán. – Legyen, ahogy akarod. – felelem csöndesen miközben rá kell döbbenjek, hogy jobb szeretnék kettesben maradni vele, itt ahol biztonság van, ahol nem látnak mások, ahol nem hozom szégyenbe magam a nem tudásommal, azzal, hogy még minden roppant új és a felét még nem is értem igazán. – De akár maradunk, akár megyünk, ebben maradok! – jelentem ki határozottan és a bárpulthoz lépek, ahol mindkettőnknek töltök. Neki a már jól ismert bourbont, magamnak áfonyalét. – Mi legyen? – kérdem miközben átnyújtom italát és lesimítva szoknyámat foglalok helyett, karcsú lábamat keresztbe fektetem.
Csak néztem őt, az arcát.. próbáltam rájönni, vajon tényleg képes ennyire lelkessé tenni egy nőt ennyi ruhadarab? Bár talán ez ostoba kérdés lenne. A nők valahogy mindig említhetőek a ruhákkal és cipőkkel egy oldalon. Sőt, egy sorban. De sosem láttam még ilyen testközelből ilyesmit. Talán azért, mert jó néhánys évszázada nem volt olyan nő, aki érdekelt volna engem. De ha lett volna is, akkor sem azt figyeltem volna, hogy milyen ruha van rajta. Ez talán érthető. A férfiak inkább azt figyelik meg, hogyan és miként lehet a nőket megszabadítani ezektől a kellékektől. Próbálja meg bárki letagadni ezt. A férfiak máshogyan működnek. És ezzel nem is tudna vitatkozni egyikünk sem. A fantáziámat már beindította az a pár csipkés ruhadarab, amelyet maga mögött hagyott. Fehérneműk. Igencsak nem takarnak úgy lényegében semmit.. de nem áll szándékomban megkérni Anna-t, hogy próbálja fel ezeket is. Az aligha szemtelen lenne tőlem is. Még ha ezt is szokta meg tőlem. - Hm. - mértem őt végig, mikor visszatért, majd felsóhajtottam kissé. - Nem rossz. Sőt! - biccentettem, de nem állt szándékomban elárulni magam, hogy igencsak tetszik az elém táruló látvány. Ez a ruha remekül állt neki. - Öhm... szóval ki akarsz mozdulni innen? - vontam fel a szemöldököm, majd a karórámra pillantottam. - Végül is... talán belefér. De ha nem állsz még készen arra, hogy megismerd a külvilágot, akkor.. rendelhetek ide is. Szobaszervíz, ilyesmi. - köszörültem meg a torkom.
Csókja még akkor is bőrömön égett, amikor a szobába siettem. Tekintetem lesütve bújtattam testem a finom anyagba majd széles mosollyal arcomon, izgatottan mégis szemérmesen bújtam elő, hogy végigmérhessen az olykor titkon vágyott tekintetet. Pilláim lesütve, arcom kipirulva fogadtam a bókot és ámuldozva pillantottam fel egy pillanattal később. Bárhová? Az én időmben egy ilyen darab szemérmetlen, arcátlan és kihívó darab lett volna és arcpirító lett volna már az is, ha az apám meglát benne, nem hogy egy olyan férfi akinek még tetszeni is szerettem volna. – Elegánsabb? – vonom fel kérdőn tekintetem és ahogy előkerül a gyönyörűen hímzett fekete anyag, minek hátán finom csipke pihen, óvatosan lépek Cedric mellé. Megérintem az anyagot, mit a fotel támlájára fektet és megóválom a fejem. Feltűzőtt tincseim közül előre szökik egy-kettő és szemtelenül rejti el arcomat, mi az izgatottságtól pirosodik. – Várj itt! – mondom és egy perdülés után már újra a szobában vagyok így kérdése bár eljut hozzám, még nem felelek neki, nem nyújtok azonnal választ. A feketében térek vissza, minek az alja szinte a földet söpri és gyönyörű csipke alljt csak még tökeletesebbé teszi a barokossra hímzett minta a mellkason. Kezemet nyújtom felé, mintha csak a régi szép időkben lennénk és ismét megpördülök tengelyem körül. Arcom szinte már vörös de majd megveszek a kiváncsiságtól. - Mit gondolsz? – kérdem vidáman és lesimítok a szoknyán kicsit. Csillogó tekintettel pillantok hideg tekintetébe. – Gyere velem. – kérem halkan. – Csak egy ebéd vagy egy vacsora. – félek egyedül. Félek tőle és mégis félek nélküle. Emlékszem azokra az időkre, emlékszem, hogy óvott engem, mindig megtette még ha manipulált is, még ha nem is volt minden őszinte én jól emlékszem arra, amikor rémálmomból ébredve mellébújhattam, amikor letörölte könnyeim, amikor eltörte azok kezét akik hozzám értek. A maga módján óvott engem de óvott. S ezért tudtam neki megbocsátani, hogy annyi évre elzárt a világtól... s mert életben hagyta Nicholast.
Nem tudtam megérteni a saját cselekedetemet. Az az apró csók felidézte a régmúltat, melyet általában szeretek magam mögött hagyni. Egy-két apróságon kívül természetesen. Nem tudom azt mondani, hogy nem esett jól, mert.. de. Azért tettem, mert rohadt jól esett, és kikívánkozott belőlem. De egyszer már kihasználtam. S jelenleg minden gondolatom másfelé jár. Eszem ágában sincs még egyszer belebonyolódni... legalábbis jelenleg ezen az állásponton vagyok. A fene tudja már, hogy mit is akarok valójában! Megköszörültem a torkom, mintegy ezzel reagálva az apró szóra, melyet orra alatt motyogott el, majd a szobámba távozott, miután magához vette az iménti ruhadarabot és a fehérneműt. Amikor ismét előkerült, már lelkes mosoly volt arcán, a barackruha pedig tökéletesen simult homokóra alkatára, melyet követően tekintetem úgy száguldott végig rajta, mint valami éhes oroszlán, mely most kapott vacsorát. De próbáltam mindezt visszaszorítani, ezért elmosolyodva kizökkentettem magam. - Egészen csinos. Ez a divat.. tényleg! - bólintottam kimérten, de mégsem teljesen barátságtalanul, majd megköszörültem a torkom. - És ezt a mai világban már bárhová felveheted. Kivéve estélyekre. Oda ennél is elegánsabb ruha való. Mint például ez... - húztam elő a szekrény rejtélyéből egy vállfát, melyen egy tökéletes, fekete ruha kapott helyet. Ezt még korábban vettem, mikor... lényegtelen. Azt tükrözte, hogy csakis egy előkelő nő veheti magára, méghozzá nerm egy hétköznapi alkalom keretei között. - Ami most rajtad van... viselheted sétáláskor. Vásárláskor. Vacsorák alkalmával. De estélyekre ez való. - terítettem a fotel támlájára a szépséges ruhadarabot. - Talán nem ártana kiengednem innen, hogy világot láss. A bankkártyám kíséretében. - billent oldalra a fejem, tekintetem pedig kérdőn pislogott rá.
Fejemet lehajtom még kebleimet végre elrejtem a csipkés gyönyörűségbe. Megigazítja pántjaimat én pedig újra megrezzenek. Hogy képes ezt kiváltani belőlem, annyi szörnyűség után? Miért szeretem mégis? Tudom, hogy el kéne menekülnöm de nem akarok. Nem véletlen voltam vele annyi ideig... de nem gondolkodhatok ilyeneken. Ő Tatiat szereti. Mindig is őt szerette. Nem szerethetek valakit, aki csak használ, ahogy kedve tartja... bár ez sem teljesen igaz. Forró lehelete csiklandozza meg bőröm ahogy sóhajt és érzem, hogy ujjaim akaratlanul is izgatottan kezdenek zongorázni combjaimon. Tudom, ahogy őt sóhaja, úgy engem észvesztően hevesen kalapáló szívem árul el. Azt mondja szép vagyok... szépnek tart engem, pedig ki vagyok én Tatia mellett? Semmi és senki. Cedric mégis azt mondja, hogy szépnek lát. - Köszönöm. - mondom ujjaimat tördelve miután leesik végre a póó és belebújtatja karjaim a pántokba. Zavarom felesleges lenne lepleznem és mindezt csak fokozza, ahogy ajkai a nyakamra ejtik az egyetlen de égető csókot. Olyan hirtelen, olyan váratlanul ér, hogy feltör belőlem egy halk sóhaj, egy apró de annál nyomatékosabb fajta, ami sok mindent elárul, ami régóta vágyódik kitörni a testből mi minden vágyat elfojt, mindet elzárja, nem enged egynek sem. - Cedric... - suttogom halkan de magam sem tudom miért. - Az a csók az előbb... én... - Végül csak egy halk sajnálom csúszik ki ajkaimon bár mindketten tudjuk, hogy szívem szerint mást mondanék, mást kérnék tőle. Ehelyett azonban felkapom a ruhát és a melltartóhoz illő alsóneműt és eltűnök a szobájában, hogy öt perc múlva, ragyogó mosollyal és némi piros pozsgával az arcomon, kieresztett tincsekkel lépek vissza a nappaliba. - Nézd! - kiáltom izgatottan és megperdülök a barackszín darabban, minek a szoknya része úgy pörög, mintha csak erre találták volna ki. A darab tökéletesen követi az alkatom, sziluettje pedig kiemeli a kiemelni valókat, anélkül, hogy kihívóvá tenne. - Imádom! - fordulok, pördül újra és újra, még el nem szédülök. - Mit gondolsz? - kérdem izgatottan és pukedlizek egyet előtte - Hova vehetek fel egy ilyen darabot? Csak estélyekre? - kérdem miközben kicsit lejjebb húzom a térdig érő darabot, mert bár imádom, úgy érzem, kicsit sokat mutat belőlem.
Nem láthatta, hogy megforgattam a szemeimet, mikor kikötötte, hogy ne nézzek oda. A számra jött a gondolat, miszerint már ezerszer láttam ilyesmit, de végül meggondoltam magam, és visszaszívtam. Ha neki ez minden vágya... akkor nem fogok odanézni. Talán neki kényelmesebb és kellemesebb abban a tudatban, hogy nem látom őt, de ami azt illeti, még így a háta mögött is láttam eleget. Egy ideig magához szorította a pólót, majd végül hajlandó volt elereszteni azt, és csupasz bőrének látványa eljutott agyamig. Nem mondom, nem a leghidegebb látvány volt, amit valaha látnom kellett, de az én kontrollom eléggé híres. Nem csábulok el könnyen, főleg egy ilyen helyzetben. És zavarba sem jövök, legalább egyikünk legyen teljesen józan. Odaléptem mögé, és ujjaim alig érezhetően, de hozzáértek bőréhez, s emiatt szinte rögötn éreztem rajta, hogy libabőrössé válik. Igyekeztem minél gyorsabban segíteni azt, amibe belekezdtünk, és a végén gyengéden igazítottam meg vállán a két pántot, mely enyhén megcsavarodott, miközben belebújt a ruhadarabba. - Még mindig olyan szép vagy, mint voltál. - suttogtam halkan, miközben a kezemet valami oknál fogva a vállán felejtettem, és lehunyt szemekkel akkorát sóhajtottam, hogy azt hittem, elviszi az asztalt ez a kis levegőcsere. Ott álltam, szorosan mögötte, a haja szinte a számat érintette... A nőkkel sosem volt szerencsém. Az egyik emberként sem volt hajlandó szeretni... a másik talán vámpírként nem lesz hajlandó. Anna pedig egy külön kategória... nem tudom, hová tegyem őt, hogy vajon.. mit érez, hiszen annyira szokott beszélni erről, mint én. Végül nyeltem egy aprót, és kinyitottam a szemem... magam sem tudom, mi vezérelt el idáig, de egy gyengéd csókot leheltem a nyaka feszes, finom bőrére, ahol az imént egy rövid pillanatra súrolta az egyik ujjam, majd elengedtem, és beletúrva saját hajamba az ablak elé sétáltam, és vártam, hogy a ruhájába is belebújjon. Ez egy rémálom. A nők visznek a sírba.
Tudom, hogy nem kerülte el figyelmét az apró csók mely ajkain landolt de magam sem tudnám megmagyarázni mi történt. Illetve... ha be merném magamnak vallani az igazat, tudnék magyarázatot. Erre azonban képtelen vagyok. Nem, nem ezzel még nem állok készen szembesülni. Nem szerethetem azt ki megölt és egy koporsóban zárva tartott, aki megigézett, aki úgy irányított, mint egy bábot. Tudom, hogy összetörne. Én túl ártatlan, túl szelíd vagyok, főleg mellette. Mégis szolgáltam őt... anélkül is, hogy megigézett volna, a társa voltam évszázadokig. Izgatottan simítanak végig ujjaim az anyagokon, a csipkén, a bársonyon, a farmer durva felületén, a selymen, a pamuton. Olyan ez nekem, mint egy gyermeknek a cukorkaboltban. Mindent imádattal veszek kezeim közé, mindent újra és újra megcsodálok. A segítségét kérem de nem gondolom át, ez mivel jár. Begörbítve ujjait hív magához és én megemelkedve lépek elé. Arcom rákvörös lesz és megköszörülve torkomat fordulok el. - Kérlek, ne nézz... - suttogom szégyellősésen ahogy kibújok pólójából és kebleimre szorítom az anyagot, hogy ne lásson belőlem annál többet, mint amit muszáj. Végtelenül zavarban vagyok és ha látni nem is látja, ha/amint hozzámér, érezheti az apró reszketést és pillanatokon belül libabőrt ölt testem. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, mert jól tudom, hogy a pólót el kell eresztenem és akkor nem marad más, mint a melegítőnadrág és a melltartó. Tudom, hogy száz meg száz nő tárta már fel a testét és szét lábait Cedricnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy nekem is ezt kellene tenne vagy, hogy kevésbé hozna zavarba érintése és pillantása, mégsem húzódik el. Lehunyom tekintetem és összerezdülök, mikor a kapcsok egymásba akadnak, az anyag finoman megfeszül hátamon és már csak a kosarak és a pántok várnak türelmesen, hogy minden a helyére kerüljön de úgy markolom a póló anyagát mintha csak az életem múlna rajta. Reszketés fut végig testemen, izmaim megfeszülnek ujjai alatt. Több mint kétszáz éve nem érintette senki a testem, nem meglepő, hogy hevesen reagál egy férfi közelségére. Különösen az övére. Mellbimbóim fájdalmasan feszülnek meg és én végtelen zavarban lépnék el de mozdulatlanná dermedek. Azonnal ostorozni kezdem magam az ötletért, hogy a segítségét kértem.
- Remélem, készen is állsz, hogy vizsgázz belőle. - fűztem még hozzá ennyit az érzemeimről szóló meséhez. Ismert. Ismer most is, és régen is a bőröm alá látott. Tudja,h ogy nem fogom elmondani az érzéseimet. Bár néha talán megkérdőjelezhető, hogy vannak olyanjaim. Megváltoztam. Az emberek változnak. Pedig csak egy rohadt rövid életük van hozzá. Nekem egy egész évezredem volt. Tehát talán nem szükséges elmondanom a következtetésemet, látszik magától is. - Számtalan dolgot élvezek, amiket sosem fogok tudni megmagyarázni. - sóhajtottam fel, miközben már azt vártam, hogy felrobban a félelemtől. Nem is tudom, láttam-e már olyan nagy megkönnyebbülést valaki arcán, mint az övén, mikor megtudta hogy drága szerelmese még mindig életben van, és nem akasztottam fel egy sorompóra. Annál jobban lepett meg, mikor a nyakamba ugrott, majd apró csókokkal borította el arcom különböző szegleteit, köztük az ajkaimat is. Meglepő kirohanás, bár nem a szó szoros értelmében kirohanás. De ő mindig is egy visszafogott kislány volt, nem igazán láttam még benne ennyi energiát megvillanni. Pedig én ismerem őt... legalábbis azt hiszem, elmondhatom, hogy ismerem. Végül elengedett, és a holmik felé fordította pillantását. A nagy hévben már azt sem tudom, visszaöleltem-e, hiszen teljesen letaglózott a kis jelenetével. Arról a kis csókról nem is beszélve, hiszen nyilván nem így tervezte... vagy tudja a búbánat! A ruhák szép sorjában kerültek elő a csomagolásokból. Nem hiszem, hogy csalódást okoztak, hiszen látszott az arcán, hogy lelkes miattuk. A köszönetnyilvánítása pedig egyértelműen elárulta ezt. - A bolti eladó szedte össze neked őket. Állítólag ez a divat jelenleg... a te korosztályodban a vékony, középmagas nőknél. - vontam meg a vállamat, majd megköszörültem a torkomat, mikor pár eléggé elegáns, csipkés darab is előkerült a csomagolásból. - Jó, legyen. - adtam meg magam, miután segítségemet kérte, és az ujjamat begörbítve kezdtem el ezzel magamhoz csalogatni, majd a kezembe fogtam a csipkés darabot, melyet a ruhához kiválasztott. - Khm... azt hiszem, hogy nem ártana előtte ezeket a férfi göncöket ledobálnod. - köszörültem meg a torkom, miközben a háta mögé léptem. Nem tudom, mi a célja... de az illatát már most éreztem. Olyan, mint régen.
Gúnyolódik rajtam, köszörüli a nyelvét csak mert erősebb, mert tudja, hogy képes rá... mert tudja, mennyire megbánt vele. Mély sebeket szaggat fel szavaival, nem felel, hiába jelentené a világot ha kimondaná, hogy hiányoztam neki. - Kétszáz évem volt rá, hogy megtanuljam, hogy nem vagy az. - felelem csendesen és szárazabban mint eddig. Fájt, nagyon fájt, ahogy beszélt velem. Egyik pillanatban kedves, a másikban pedig összetör. - Cedric. - halkan suttogom a nevét. Ne játszon velem, ne tegye meg újra. - Miért élvezed így, hogy fájdalmat okozhatsz? - kérdem hirtelen, térdeim pedig még szorosabban szorítom magamhoz. Már rá sem nézek, már könynektől telt a tekintetem, tudom, hogy mi lesz a válasza, megölte, persze, hogy kivégezte, miért hagyta volna életben? Nagyot nyelek, mikor mégis más irányban folytatja mondandóját. Olyat váratlanul ér a tudat, hogy még mindig életben van, hogy nem végzett vele, hogy bent akad a levegő és könnyeim előretörnek, nem tudom visszafojtani őket. Gondolkodás nélkül vetem magam a nyakába. - Köszönöm Cedric. - szorosan ölelem, el sem akarom engedni. Ez a hír elemi erővel éleszt újra. Elhúzódom és csókot lehelek arcára, homlokára és végül ajkaira. Szégyellősen fordulok el tőle. Lesütöm a tekintetem és csak akkor emelem rá újra, mikor közli, hogy új ruhákat vett nekem. Letörlöm a kiszökő könnyeket és érzem, hogy izgatottságtől kipiruló arccal veszem át a csomagot. - Köszönöm. - mondom újra és csillogó szemekkel húzom elő az első darabot. A könnyed csipkével díszített, pasztell színű, térd alá érő ruha gyönyörű. Ezt egy smaragdzöld darab követi, majd előkerül egy éjkék és egy mélyvörös blúz, kettő kötött fehér pulóver, két farmer és négy visszafogott pasztell árnyalatú felső. Ezek mellé előkerül más is. Francia bugyik és melltartók. Belepirulok a selymes tapintású fehérnemű anyagába. - Ezek gyönyörűek! - sóhajtok és magamhoz ölelve az első, barackszín darabot és egy hozzá illő csipkés melltartót fordulok kipirult arccal Cedric felé. - Segítesz? - kérdem ajkamba harapva szégyellősen. Sosem viseltem még ilyen darabokat. Mióta itt vagyok, az ő holmijába bújva járok s kelek. Fogalmam sincs, hogyan húzzam fel a ruha hátulján a cipzárt, az én időmben még fűző volt és azt is más húzta meg. A melltartóról nem is beszélve.
- Imádom a megfigyelőképességedet. Ha nem szerettem volna, nem vettem volna el. - sóhajtottam, de azt hiszem, ez egyáltalán nem az a helyzet, amikor Tatiáról kell beszélnünk. Az ok baromi egyszerű. Ő nem ismeri őt, én pedig jelenleg minden erőmmel azon vagyok, hogy elfelejtsem azt a hárpiát. Mondjuk mondhatja, hogy én tettem azzá, de ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, Klaus felelős aézért hogy belekeveredett ebbe a dermesztő világba. Remek! Én mondom, hogy ez nem róla szól, mégis rajta gondolkodom. Vissza a tárgyhoz. - Hm... te most tényleg az érzéseimről akarsz beszélni? - kérdeztem, bár a mondat végére már egy kis vigyor jelent meg az arcomon. - Mintha nem tudnád, hogy nem vagyok a szavak embere. - vontam meg a vállam. Igen, mondhatni hogy elutasítottam a választ. Mindezt azért, mert akkor sem vallottam volna be neki, ha kést tart a nyakamhoz. Vagy inkább karót a szívemhez. Nagyon sok helzetben vagyok így. De szeretek rejtélyesnek, kiszámíthatatlannak tűnni. Nem pedig... olyannak, aki olyan mint egy nyitott könyv. Abban nincs semmi kaland. És ezt tudja Anna is. Hiszen ő maga sem nyitott könyv. - Mit tettem volna? Szerinted mit tettem? - kérdeztem, hangomban pedig gúny csillant meg. Tekintetem elárulta, hogy nagy eséllyel ne számítson semmi jóra. - Nem simogattam meg a kis buksiját, ennyit elárulhatok. De azt hiszem, majd ő elmondja neked. hiszen az ilyen love story-k mindig jól érnek véget. Akadnak persze kivételek, de... - köszörültem meg a torkomat, majd félrebillentettem a fejem. - Legyen neked elég annyi, hogy életben van. És nem hiszem, hogy annyira messze van tőled. - suttogtam sejtelmesen, majd mikor a pohár a padlóra esett, és ezer darabjára tört, nos... nem mondanám, hogy megrezzentem, hiszen vártam arra már mióta beléptem, hogy itt valami törni fog. Vagy a kezei által, vagy a varázsereje miatt. - Vettem neked pár új ruhát. - húztam elő pár táskát, melyet reggel hagytam itt. A bocsánatkérésére nem reagáltam, hiszen majd jön a takarító és eltakarítja, ha akarja. - Nem vagyok nagy divatguru, de talán ezeket bármikor felveheted. A mai divat enyhén... öhm... béna. De ki tudja, lehet belőle kihozni jót is. Talán. - toltam oda elé, hogy beléjük nézzen. Egyelőre nem terveztem rögtön ajtóstul törni a házba. Szerettem látni az örömét. Ha nem így lenne, nemcsak koporsóba tettem volna, hanem meg is ölöm. De ahhoz túl sokat jelentett nekem. Erről pedig nem kell tudnia.
Ismerem a történetét, tudom miképp vesztette el a gyermeke anyját, mégis orrom alá dörgöli, hogy én ugyan azt tettem vele, mint az a nő, de ez nem igaz. - Őt szeretted. - mondom csendesen és csak gondolataimban teszem hozzá, hogy engem sohasem. Tudta, hogy nem csak egyszerű férfiként tekintek rá, hogy nem egy éjszaka gondoltam rá, miközben álomba merültem, hogy kívánom őt, hogy testem sajgott ha megérintett és ki is használta... maga mellé édesgetett de legalább soha nem égetett meg. Csupán az erőmet használta fel, a testemet nem. Hallgatom, elnémulok. Elveszi előlem a tálat de nem bánom, épp csak lemegy a torkomon az utolsó falat. Nem kívánom az ételt, amint szóba kerül Nicholas, csak arra tudok gondolni, miféle halált hallhatott. Aztán megcsendül egy szó és én egy pillanatra megdermedek. - Hiányoztam? - kérdem hirtelen mert tudni akarom, mert valahol azt remélem, hogy ezért sem engedett meghalni, mert túl sokáig voltam mellette, mert valahol nem csak azért kellek neki, mert kiválóan bánok az erővel amivel születtem. Most azonban, hogy kiejtem a kérdést, elbizonytalanodom. Félek a választól. Felhúzom lábaim és a kanapénak döntve fejemet pillantok rá. Még mindig, tagadhatatlanul vonz benne valami de nem tudom mi. Nagyon nyelek, ahogy szóba hozza a farkast... a férfit akivel leélhettem volna az életemet, akinek gyermeket akartam adni, aki képes volt szeretni, Cedriccel ellentétben. - Mit tettél vele? - kérdem halkan, reszketve. Lehunyom a tekintetem. Ismét álmaimban járok, ahol a koporsó fedele rám zárul és én sikoltok de nincs kinek. Szemeim kipattannak. - Megölted? - kérdezek ismét, ezúttal szorosabban vonva magamhoz lábaimat. Ajkamba harapok, tincseim összefogom és oldalra tűröm őket. Az asztalon pihenő bögre után nyúlok de túl ideges vagyok, elejtem és az darabokra törik. - Sajnálom! - hebegem de nem mozdulok. Tudnom kell a választ.
† music: Human † note: Bocsi a késésért! † words: 291
- Majd megszereted. - vontam egyet a vállamon, mikor nem köntörfalazva kifejezte nemtetszését ezzel a világgal kapcsolatban. Most mégis mit kellene tennem? Nem tudom visszahozni neki a régi világot. S amúgy is, én jobb szeretem ezt a modern világot. Tény, hogy régi zötykölődő hintók élményét semmi nem fogja feledtetni velem, de nem kell fél évet várnom egy tetves levélre, ha beszédem van valakivel. Felsóhajtottam, majd mikor a másik felsőt magamra húztam - nem véve tudomást arról, hogy hiába próbálja tagadni, mégis volt ott valami a tekintetében -, visszafordultam felé, és figyeltem, ahogy enni kezdett. Elég lassan, elég kis falatokat, mint valami kismadár. Azt nem teszem hozzá, hogy úgy falatozik, mint aki évtizedek óta nem evett, hiszen így volt. - A valóság ennél bonyolultabb. Bár az tényleg tény, hogy nehezen viselem, ha lecserélnek. Életem egyetlen szerelmét, a gyermekem anyját így veszítettem el. S mint a legtöbb férfi, nehezen viselem, ha a történelem ismétli önmagát. De nem tartasz emiatt a világ gonoszának, igaz? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben mosoly húzódott ajkaimra. Mit kellene tennem, térden állva könyörögni azért, hogy megbocsásson nekem? Nem, ezt inkább kihagyom. Nem hiányzik az efféle megaláztatás, főleg számomra nem, akinek soha nem volt része ilyesmiben. - Hé, nyugi, csillapodj! - bukott ki aztán belőlem, miután már egy ideje odaültem mellé, és ő csak sorjázta a szavakat, dobozokról és modern korról. Talán én is így reagálnék, ha ennyi idő elteltével csak úgy felébrednék. De ideje lesz megszoknia. Megszöksz vagy megszoksz. Megvan a választási lehetősége. - Mert szükségem van rád. Te vagy az egyetlen boszorkány, akinek valaha is hasznát vettem. És pitiáner varázslatokhoz bármilyen jöttment megfelelt, de ez nem lesz mindig így. Azt gondolom úgysem hinnéd el nekem, ha azt mondanám, hogy a jó szívem hozott vissza és az, hogy annyira hiányoztál. - vettem el egy szendvicset a tányérjáról, hiszen kétlem, hogy ő azon kívül, amit a kezében tart, enne még másikat. Nem mai nő, aki csak arra figyel, hogy nehogy kalória menjen le a torkán, de talán most nem is várhatom el tőle, hogy háromfogásos ebédeket gyűrjön le a torkán. - Nem mellesleg, eddig nem kérdezted meg, mi lett a hős... lovagoddal. - forgattam meg a szemem.
Hiába nyomkodom a gombokat, a hang nem halkul. A laptop az asztalon ellenben halkan zümmög csupán. Cedric épp időben érkezik de ahelyett, hogy először kikapcsolná azt a nyavalyás készüléket, elém rakja a szendvicseket. Szavaival azonban nem könnyít a lelkemen, inkább csak még inkább megrémít. Miért kínoz? Nem adtam neki a fél életemet? De igen. S az egyetlen bűnöm, hogy szerelembe estem. Szerelembe belé és szerelembe Nicholasba, a vérfarkasba. S ha egy szív, kettőt szeret, annak soha nem lehet jó vége. Nem tudok megszólalni, fojtogatnak a feltörni készülő szavak. Érzem, hogy pír önti el arcomat, mikor vetkőzni kezd és elfordulva köszörülöm meg a torkomat. Elrántom kezemet, mikor megérint, hogy kivegye a szerkezetet, én pedig kínosan de hálásan köszönöm meg. - Nem tetszik. - rázom meg a fejemet a tv felé intve majd kérdéseivel csak eléri, hogy ne figyeljek másra, mint rá. Tekintetét az enyémbe vési. Szeretnék hinni neki de nem tudom mit feleljek. Válasz helyett a szendvicsekért nyúlok és enni kezdek. A harmadik falat után gyűlik csak össze a bátorságom ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésre. - Megöltél de mégsem. - teszem a tányért vissza az asztalra és arrébb húzódom a kanapén, hogy kellő távolságban legyünk egymástól de csak karnyújtásnyira, hogy ha akar, érinteni tudjon... vagy ha én akarom őt. Magam sem tudom. Az elmúlt éjjelek nem jelentettek semmit és a múltban sem fonódott össze a testünk bár Nicholas előtt, nem szerettem senkit, csak Cedricet. Ezt a titkot azonban soha nem vallottam be neki s nem tudom, hogy ő valaha tudta-e. - Megöltél mert szerelembe estem a foglyoddal. - mondom ki a nyers igazságot, nem téve hozzá, hogy én magam is támadtam őt, hogy felszabadíthassam a vérfarkasokat. - Tudom, hogy én mit tettem, ne hidd, hogy nem. - suttogom magam elé, mert most nem merek felpillantani rá. - Azt tudom, hogy az én világom, a világ amit ismertem eltűnt. Te vagy az egyetlen ami az én világomból megmaradt, minden más az enyészeté lett. Minden mást ezek a szörnyű, hangos dobozok ölelnek körbe. - mondom egyre hevesebben, egyre feszültebben és ismét megtalálom szigorú tekintetét. - Miért nem végeztél velem akkor? - teszem fel végre a kérdést, minek súlya a csend fátylát hinti ránk, még fel nem teszem a következő kérdésem. - S miért hoztál vissza?
Nem volt rá szükségem, de mindig szívesen fordítottam arra az időt kora reggel, hogy fussak pár kört a parkban. Néha egészen máshol lyukadtam ki a végén, de levezetésnek mindenképpen tökéletes. Feszült idegállapotomnak köszönhetően így is gyakrabban vagyok türelmetlen, s ez nem helyénvaló. Nálam nem, aki nagy célokra hivatott ideérkezni. Nem engedhetek meg egy olyasfajta luxust magamnak, hogy feszült legyek. Bár Megan miatt nem ártana összekapnom magam. Mióta tudja, hogy vámpír vagyok, ösztönösen elkerül... a csudába! Nagyot nyeltem, mikor a hotel lépcsőjét megtettem, s megálltam az ajtó előtt. Hangzavart érzékeltem odabentről, de lihegésem sem volt párosítható semmihez, így nyomtam le a kilincset, és pár másodpercen belül a szemeim elé tárult a látvány, ahogyan Anna a távirányítóval vív éppen ádáz küzdelmet. Ezek szerint mát ébren van. A kávé és a reggeli, amelyet felhozattam számára, érintetlen. Nem lep meg, ez körülbelül minden reggel így zajlik. De nem gondolhatja komolyan, hogy azután, hogy nagy nehezen visszahoztam őt, rögtön vissza is fektetem a koporsóba. - Látom, felkeltél. - jegyeztem meg elégedetten, ahogy izzadt felsőtestem végett érzékeltem verejtékben úszó felsőm tapadását. A szemem rögtön a szekrény felé siklott, hogy keressek egy száraz ruhadarabot, de előtte még odatettem a szendvicseket Anna orra elé. - Nem terveztelek megmérgezni... egyelőre. Ahhoz még nem vagy életben elég régóta. - sóhajtottam, miközben lerántottam magamról a felsőt, és belebújtam a másikba. Nem zavartattam magam, hiszen ezer év alatt hány nő előtt kellett már felöltöznöm... Anna pedig régi ismerős. Talán túl közeli is. - Nos... összeállt már a kép nagyjából, hogy mi történt veled? Vagy hogy miért történt? - álltam meg előtte, és előrehajolván kivettem kezéből a távirányítót, hogy belefojtsam a tévébe a hangot. - Nem akarlak még jobban összezavarni... tisztuljon ki először a múlt. Csak utána jöjjön a jövő. De mgnyugtatlak... nem kívánom többé a halálod. Sem ideiglenesen, sem végleg.
Sikoltok. Elmerülök az álomban melynek rémei körém fonják ördögi karmaik és visszarántanak abba a koporsóba amelyben majdnem ötszáz évig pihentem. Éjszakáról-éjszakára kísért az emlék és olykor azon kapom magam, hogy Cedric ágya mellett állok és erőtlenül hullok karjaiba. Elárultam és ő végzett velem... de soha nem engedett el igazán, hiszen tessék, itt vagyok élek... egy koporsóban pihent a testem hosszú évszázadokon keresztül mert nem engedett elmennem. S most, annak a férfinek köszönhetően aki végzett velem, újra élek... de a rémálmok nem eresztenek. A koporsó újra és újra lezárul én pedig hiába könyörgöm; egymagam maradok a sötétben. Mégis itt állok ágya mellett újra. Nekem csak ő maradt. Az én világom eltűnt és belőle Cedric maradt csupán. Az egyetlen kapocs mi összeköt az idővel melyben születtem. Azonnal felébred, talán soha nem is alszik igazán, fogalmam sincs, nem ismertem ki igazán soha. Mellébújok. Nagyot nyelve hajtom fejem mellkasára. Megvannak a kételyeim és minden nap várom, hogy elém álljon az indokkal, amiért visszahozott az életbe. Akarnia kell valamit, nem tehette csupa szív jóságból, az nem rá vallana... vagy ez az ötszáz átkozott év megváltoztatta volna? Későn ébredek. A nap meleg sugarai cirógatják bőrömet. Elnyújtózom a paplan alatt. Cedric nincs mellettem de ez nem lep meg. Éjszakai látogatásaim egyikén sem maradt mellettem, reggel mindig egyedül ébredtem. Kávé illata csapja meg az orromat. Kócosan, álmosan lököm le magamról a takarót és indulok a fürdőbe és később ugyan olyan kócosan a konyhába, ahol bögrém már tejjel felöntött kávéval vár rám. Cedricet még mindig nem látom és meg is lep az apró gesztus, nem tudom hova rakni. Félek, hogy ez valami csel, hogy a kávé nem is igazi, hogy talán mérget kevert bele... épp ezért érintetlenül hagyom és új bögrét emelek le a polcról. Abba töltök egy adag feketét, majd tejet öntök rá és úgy kortyolok bele a minőségi ízbe. A bögrével együtt lépek a kanapéhoz és foglalok helyet. Magam elé húzom a laptopot. Még mindig ismerkedem ezekkel a mai találmányokkal melyek nekem még mindig túl bonyolultnak és megfejthetetlennek tűnnek. Hiányoznak drága könyveim, a könyvtár, hova sokat menekültem. Most pedig előttem ez a könyvnél is vékonyabb valami én pluszban véletlen ráülök a távirányítóra is, mi bekapcsolja a szélesvásznú és lapos tévét, mi hatalmas teret tölt be de a falon nem foglal sok helyet. Épp azzal küzdök, hogy levegyem a hangerőt mikor meghallom a kulcs zörrenését a zárban.
Kezdőlap
