Csak néhány röpke óra... Ugyan, mi az nekem... Az élet. Igazából. Ennyi volt, az a pár óra, amit ültem a lépcsőn, és várakoztam... vártam, hogy eljöjjön az időm, amikor vége lesz, és nem kell már küzdenem, hogy ne érezzem, amit Clarissa hagyott maga után... Hogy ne érezzem a romokat, melyeket rám döntött, miként távozott, s melyek agyonnyomnak... Csak sajnos nem elég gyorsan...
Aztán jött... Nem is tudom, mikor lehetett, mikor először megláttam világosodni az ég alját, két szemközti ház közt, a kerítés felett... Azt tudom, hogy akkor eszméltem rá, hogy itt a reggel... mikor az első apró sugárkák áttörték a határt, és a kerítés falécei felett, akár egy-egy szélsebes nyíl, úgy hasítottak keresztül az utcán, és értek el... Még nem tűzött egészen keresztül, de a karomat már érte a fény... Fájt... Éreztem ahogy éget... Még lassan, de kitartóan, és egyre erősebben... Pedig percek sem teltek el, mégis máris úgy égetett, mint a tüzes vas... S mintha a hajnal pirkadó fényében... Clarissám arcát véltem volna felsejleni... Clarissám... aki igazából nem is az én Clarissám...
- Szeretlek... - Csak ennyit mondtam, mert nem akartam többet. Úgysem számít. Én sem számítok, és Ő sem. Semmi nem számít már, hisz itt a vég...

Hittem én ezt. A napkorong jött, nekem pedig füstölni kezdett a bőröm... éreztem miként hólyagosodik fel, és szinte láttam magam előtt, hogyan válik vörössé egész testem felülete, a napfény hatására...
Egészen addig, amíg nem hallottam meg valami zajt... Zajt, mely a reggeli fényességben korántsem volt megfelelő aláfestése az én haláltusámnak, pedig már tudom hogy nem kellett volna sok... Mindjárt vége... Mindjárt kész... meghalok... DE az a rohadt valami az átkozott csörgéssel mindent elront... megőrjít...!!!
- A pokolba is, hogy már meghalni sem hagyják az embert!! - kiáltottam el magam, és zsörtölődve pattantam fel a lépcsőről, hogy egyetlen szemvillanás alatt száguldjak be az ajtón, és fel az emeletre, ahonnét a zaj jött...

(folyt. köv. Clarissa és John szobája)

Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott... és nem tudom... mikor nyílt ki mögöttem az ajtó... csak azt tudom... hogy mikor kinyílt, Clarissa... elment mellettem... és... nem hagyott mást nekem... csak az ékszeres dobozt az ölemben... Ő pedig elment... nem láttam mást, csak a hátát. Azt is csak egy pillanatig... De az is elég volt... tudtam ez mit jelent... ez egy nagy nemet...
Ösztönösen vettem kezembe a dobozt, és nyitottam ki... De a gyűrű mellett egy cetlit is találtam... ami meglepett. De Clarissa elment... szóval... sokminden az már... nem lehet... csak egyetlen dolog...
Remegő kézzel nyúltam oda, és vettem ki a kicsiny levelet, amit aztán széthajtottam. Pedig bárcsak ne tettem volna... bárcsak ne...
Érzékeltem hogyan homályosul el látásom... és hullott a papírra egy apró, magányos csepp... mely elmosta a szót... "Sajnálom", ahogy olvastam... Nem is... tudom mire számítottam... mit reméltem... Én idióta... barom... állat... Hogy is hihettem, én ökör...? Hogy hihettem el egy ostoba tündérmesét... Hisz csak... egy vámpír volt... és... én barom, magam is azzá lettem... Istenem... talán nem is volt véletlen... Hogy lehettem ilyen... vak...
Összegyűrtem a lapot, ahogy a végére értem... elég volt egyszer elolvasni, sőt... inkább sok, már egy is sok... Bárcsak inkább ne tettem volna. Jobb lett volna, enélkül a tudat nélkül... enélkül meghalni... csak simán hinni hogy én üldöztem el... Ez rosszabb volt... sokkal... nagyon sokkal rosszabb.
Önkéntelen fogtam kezembe a kis dobozt újra, magam felé fordítottam, és megnéztem benne a gyűrűt. A fene bele...
Annyi ideig ültem ott... néztem azt a tetves gyűrűt, hogy a napkorong közben lebukott a házak mögé, majd lassan a homályból sötét lett... Közel volt már eddig is, de most... eszembe jutván, mit is akartam tenni sötétedéskor, csak még jobban fájt... ha tud még egyáltalán...
De nem... nem tud...
Fogtam a gyűrűmet, és lehúztam az ujjamról. Nagyot nyeltem, miközben beraktam a másik mellé a dobozba, és összecsuktam azt, eltüntetve szemem elől mindkettőt... Jöjjön hát a hajnal, pár óra az egész... nem kell az élet, eldobom hát... nem éri meg... nincs miért.... elég volt... Clarissa volt amiért megérte élni, és a gyerek, amiért megérte küzdeni... egyik sem volt igaz... nincs miért élni, vámpírként főleg nem... Mégis csak nekem volt igazam... ez a faj nem érez... aki mégis... az meg nem tudom hogy viseli el, mert én nem bírom...
Elég volt... ültem hát csak ott a lépcső legalján, és egyik kezemben a zárt dobozzal, másikban a búcsúlevéllel... vártam a hajnalt... némán bámulva azt az átkozott dobozt...

(Nappali)
A kis dobozkát hanyagul az ölébe dobtam, és sebességemet kihasználva eltűntem a szeme elől. Örökre.

Folyt.: Hotel/ Clarissa szobája

(Nappali)

Nem is tudom már milyen érzésekkel trappoltam végig a tornácon, és le a lépcsőn. De azt tudom hogy menni akartam... valami nyugis helyre, jó helyre... ahol szabad vagyok, és nem dirigál senki... nem tiltanak, nem nyúznak... és ahol lehetőleg önmagamról sem fogok tudni...
De ahogy el akartam indulni a járda felé... egy kerékpáros fickó tekert el pont a ház előtt. Engem pedig megcsapott a szaga... és... és éreztem, hogy testem legszívesebben máris lendülne utána...
"Ölni..." - ez a szó ugrott be... és én... rosszul lettem magamtól... Kezem a tornác tetőszerkezetét tartó egyik oszlopba kapaszkodott, és éreztem ahogy lábam nem akar megtartani... a fejem lüktetett... és éreztem az undor mérgét szétáradni a számban... szinte égetett belülről a vágy és a bűntudat, pedig nem is tettem semmit... Mégis megrémültem önmagamtól... ez a szörnyeteg bennem... ez egy... borzalom... ez nem én vagyok...
Leültem lassan a lépcső legalsó fokára, és csak... ültem ott, homlokomat a két tenyerembe támasztva, könyökömet meg a lábamra... és azt kívántam, nyíljon meg alattam a föld.

Csókunk minden bizonyosságot alátámasztott, hogy szeret, hogy Ő is épp úgy velem akar lenni, mint ahogy én Ővele. Azt éreztem, ha létezik olyasmi hogy karma, az enyém megőrült, mert kizárt hogy egy ilyen angyalt kiérdemeltem volna. Ám de... még törleszthetek tán... idővel megfizethetem a sorsnak, hogy megkaptam Őt. Addig pedig egyszerűen elviselem, hogy adósa vagyok az égnek, mert egy ilyen gyönyörű lény engem szerethet, és velem lehet. Nem lehet betelni vele, de nem is akarok, mert minden percben egyre jobban és jobban szeretni, akarni, bőven kielégíti a "tökéletes" érzetet. Sosem akarom hogy "épp elég" legyen belőle, mert mindig többet, és egyre többet akarok.
Elnevettem magam, a kis durcás mondatain, és fejem csóválva simogattam meg arcát, aztán követtem pillantásommal, hogy az asztalhoz menvén kezd el pakolni. Egy ideig csak hallgattam, majd magamban vigyorogva indultam utána.

(folyt. köv. Konyha szerintem )

- Én is szeretlek - csókoltam hosszasan, kézfejeim végig arcán nyugodtak. Képes az ember valakit ennyire szeretni? Feleslegesek a szavak. Ezt érezni kell.
Annyira kellemes volt hozzásimulni, érezni illatát, tapintását, csillogó szemeit lesni, és azt a kis gödröcskét sem lehet kihagyni, mely mosolya szegletében húzódott. Merje bárki mondani, hogy nem tökéletes!
- Jó, ha te inkább azt szeretnéd, hogy hozzájáruljak egy ételmérgezéses gyilkossághoz,minthogy bármi mást csináljunk, amivel mellesleg az egészségedet is kímélnénk, hát legyen. Kívánságod számomra parancs - lépkedtem makacsan az asztalhoz, és elkezdtem kipakolni a szatyrokat.
- Persze. Nem zavar. Tényleg. Ha te így jobbnak látod, hát élvezd. Persze, szerintem is mulatságos egy menet lesz. Sokkal kellemesebb, mint a karjaidban lenni. Ráadásul te is jól szórakozol. Mi kell még, nem igaz? - daráltam a szöveget tetettet haraggal, miközben a lasagne tésztát csomagoltam ki.
(folyt.: konyha)

Igen... nos azt hiszem ebbe kissé beleléptem. Magamnak is, neki is. Tudom. A nők általában a biztonságra hajaznak, és emlékezve hogy Clarissa múltjából milyen emlékeket láttam mikor az erdőben voltunk, úgy éreztem, ez neki is fontos. Nem ismerjük egymást rég, és még kevesebb ideje vagyunk... békében, jól egymással, az érzelmeinkről nem is beszélve, mégis... abban biztos voltam egészen, hogy Őt én nem akarom bántani, soha többé. Biztonságban akarom tudni, megóvni, és szeretni... nem bántani, és másnak sem hagyni ezt.
- Szeretlek - mondtam feleletként, amikor hozzám jőve átölelt. Elmosolyodtam amikor megpuszilt, és hálásan, szeretőn simítottam meg arcát, nézve közben Rá. Aztán felnevettem.
- Uhh, ha azt a szobát mutatnám meg bensőségesebben amit szeretnék, akkor nem lenne egyhamar vacsoránk, Kedvesem - nevettem fel, és állánál fogva emelve meg kissé arcát, megcsókoltam. - Pedig én hamar meg akarom ízlelni a finom főztödet - simult kezem mégis a derekára, magamhoz ölelve, már csak azért is, mert ez egyszerűen csak jólesett.

- Az első, vagy a második találkozásunk után? - kérdeztem vissza szinte egyből lereagálva. Később döbbentem rá, hogy mit is mondtam. Bár szavaimnak nem komoly tartalmat szántam, de mégis ott lapult alattuk. 4. találkozás. Bár furán hangzik, érthetetlen és felfoghatatlan,hogy ennyi idő telt el, én pedig a szerelemről és az érzelmekről beszélek, pláne mint vámpír, de nekem ezzel nincs bajom. Nekem ez így megfelel. Teljes mértékben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztat. Foglalkoztat, de... Szeretem. Nem számít, nem választhat el tőle kor, tömeg, faj, idő. Semmi. Nem engedem.
- Ne haragudj! Nem úgy értettem - sütöttem le kissé szemeimet. - John. Nekem ez így, ahogy van, tökéletes - motyogtam halvány mosollyal arcomon, majd kicsit hozzábújva megpusziltam arcát, szememmel pedig követtem az idegenvezetését.
- Imádom - mosolyogtam derűsen. - Már csak az a kérdés, hogy melyik szobát szeretnéd nekem bensőségesebben bemutatni!? - kuncogtam kíváncsi tekintettel arcomon, várva a választ.

- Ha tudom hogy így lenyűgöz egy egyszerű kis ház, előbb is elhoztalak volna - mosolyogtam Rá, visszaölelve karcsú testét, és belemosolyogva a nyakába. Majd ahogy elindult beljebb, követtem én is. Figyeltem hogyan nézegeti körbe a holmikat, érinti meg, nézi végig a képeket, fotókat, bútorokat, valahogy múzeumi idegenvezetőnek éreztem magam, kissé idegen szerep lévén a házigazda, hisz eddigi időmben ahányszor volt dolgom nővel, Isobel óta nem volt senki,akibe szerelmes lettem volna, s akit ide vagy akár másik lakásomba, elvittem volna, körbevezetni, megmutatni, beengedni a saját közegembe.
- Tetszik? - kérdeztem, megállva a nappali ajtajában, Clarissától pár lépésnyire. - A konyha arra van, szobák az emeleten, kert hátul - meséltem, és mindig az illető irányba mutattam amerre találhatóak voltak ezek. Szándékosan nem tettem hozzá, hogy szobák alatt hálókat értek, ezzel az enyémet is, ami előtte Elenáé volt, meg jóval azelőtt évekkel visszább az enyém. Hosszú családi évek, és a többi. Erre jó az ősibb családi fészek.

- Hogy? - kérdeztem ösztönösen kirázkódva gondolataimból. Önzőség és balgaság a magam részéről, amit csinálok. Hiszen kizárom. Kizárom, pedig én úgy készültem, hogy beengedem. Beengedem a burokba. Az elzárt védőbástyául kitűnően alkalmazott burkomba.
Mentem, ami menthető alapon öleltem át szorosan.
- Nem. Az égvilágon semmi. Ez egyszerűen káprázatos - suttogtam izgatottan feledve eddigi gondolataimat, majd elengedve őt gyermekkori kíváncsiság csillant meg szemeimben. Kibújva cipőmből tipegtem végig a parkettán, és lelkesedve húztam végig ujjaimat a bútorokon, megszemlélve minden apró tárgyat. Néha-néha felkuncogva, néha-néha lelankadva mosolyom, mely előbújó gondolataimnak köszönhető, melyeket egy jól irányzott ütéssel a partvissal intéztem el végleg.

Clarissa kicsit furcsának tűnt. Ami csak most tűnt fel, ahogy elhallgatva finoman magammal vontam a házba, és az előszobában megállva szembefordultam vele, hogy lássam mi a véleménye. A tekintete viszont mintha nem is itt járna, elrévedt, és mint aki épp nagyon erősen gondolkodik valamin, ami nem tűnt a legszívderítőbbnek, mert olyan volt közben mint egy szobor.
- Minden rendben? - kérdeztem, ahogy leraktam a szatyrokat a szőnyegre, és kedvesem elé lépve végigsimítottam két karján, hogy magamra vonjam figyelmét, tekintetét keresve. - Talán meggondoltad magad? - faggattam, bár nem is tudom, kettőnkre, vagy a főzésre értettem-e... Hiába, ebben a stádiumban, ennyi idő után még élt bennem a félsz. Mindig túl szép hogy igaz legyen, de azt tudtam, hogy szeretem. Szeretem! És szeretném hogy jó legyen neki, ha lassabban akarja, ha távolságot akar... megadnám neki, bármily kínzó is lenne. Nem akarom hogy távol legyen, hisz minden kívánalmam a jelenléte volt, Ő maga! Hogy lássam, hogy velem legyen, hogy... Ő legyen akire vágyhatok! És akit akarhatok! Nem a vadászat, a becsület, a múlt... hanem Ő, hanem Clarissa... a... szerelmünk!
De talán csak én bagatelizálom túl, és nem is kéne aggódnom, hisz azt mondta szeret, és eddig minden olyan jó volt... csak most ez az arc, ahogy néz... de hát tudom hogy szeret! Ilyen gond biztosan nem lehet!

Egy tapodtat sem voltam képes mozdulni a megilletődöttségtől. Mármint... Hogy is fejezzem ki magam? Ott álltam. Vele. Az otthona előtt.Ez azért elég ok a sokkra, nem?
Mondjuk egy külső szemlélő érdekesnek találhatná azt, amit művelek. Pedig nem voltam képes kontrollálni a viselkedésemet, még ha valaki azt is mondaná, hogy csupán rájátszás, hát nem. Állkapcsom többszöri intésemre sem akaródzott helyet foglalni, szemeim nyújtózkodásban találták meg örömüket. Agyam rozsdás szerkezete halkan, szinte némán pöfög, miközben az idő vadan csapkodja szárnyait a poros aszfalton.
Nem tudom, mi kattant el bennem.De elkattant. Talán nem is a közeljövőben. Régebben. Régebben, mikor az otthont saját magányomban találtam meg. Mikor minden egyes egyedül töltött percért hálát adtam. S bár mai napig hálát adok érte, hiszen ez felér egy újabb túlélt perccel, majd egy újabbal,s még többel. De, mikor John-nal vagyok, nem érzem a kényszert, s nem is fogom fel úgy,mintha túlélnem kellene, vele átélem. Át, amennyire csak lehet. Kicsit új, s kicsit furcsa. Hiszen pár napos ismeretség után öngyilkosság, amit művelek. Megbízok, hiszek, szeretek, remélek, átélek. Minden kicsit idegen, sőt én magam is elidegenedtem egykori önmagamtól. Ezt egyre élesebben látom a szürke homályban, mely még szorgosan fedi a jelenem cselekedeteit.
Ez csak egy ház. Mitől lenne okom félni? Miért áll görcsbe a gyomrom? Mi ez a keserű gombóc, mely a torkomon akadt? Miért feszengek? Miért ver a víz? Gyermekként mindig is legnagyobb vágyaim közé soroltam egy otthont. Kis kertesház, otthonosan berendezve, szerető család, megöregedés. Egyszóval a hétköznapi embereknek az élet velejárójának emlegetett dolgai számomra csak félve, némán feszegetett vágyak.
Talán ezeknek az álmoknak John hozhatja meg beteljesülésüket? Talán... Talán bele se szabadna gondolnom.
Annyira vágyom rá. De annyira nem tudok ellene tenni. És annyira nem is akarok.
Szerelmem zálogaként felkínáltam szívemet. Már az ő dolga, hogy mit kezd vele.
Bátorítóan megszorította remegő kezem, és az ajtóhoz vezetett. Átlépve a küszöböt rájöttem, hogy feltevéseim csak most akadnak értelmükre, csak most ostoroznak igazán kínzó gondolataim. Egy álom, melynek csupán megismerése is gyötrődést okoz nekem, de nem ő a hibás. Nem ő görget akadályt elém. Én magam teszem. Talán túlságosan féltem Őt. Talán túlságosan félek ettől. Talán túlságosan nem bízok magamban. Talán túlságosan szeretem.

Elfogadta a felkínált kezemet, és én roppant mód örültem, hogy nem írt le rögtön, mennyire ódivatú vagyok. Hiába, nem volt eddig szokásom az ilyesmi, viszont Neki... neki akartam kedveskedni, és udvarias lenni, meg... el akartam bűvölni... megfelelni annak az elvárásnak, amit magamban támasztottam... hogy megközelítőleg legalább egy kicsit kiérdemeljem a szerelmét...
- Ugyan... ne ijedezz, nem olyan nagy dolog ez - nevettem el magam, ahogy egyszerűen hihetetlenül aranyos módon... mondhatni lepadlózott a háztól. Becsuktam mögötte a kocsiajtót, majd a hátsóhoz léptem, hogy kivegyem a szatyrokat, és másodjára már azokkal a kezemben lépjek mellé vissza. - Tudod, ez a családom otthona, már egy jó pár évtizede. De inkább családi otthon. Még a kezdetekben, az alapítói korban sokkal másabb házunk volt, kicsivel messzebb innen. Az a ház ma középület a városközpontban. A családunk egyik generációja költözött ide, mikor családiasabb otthonra vágytak, aztán... ez lett a mi fészkünk is - meséltem mosolyogva, miközben kézen fogva vezettem a ház felé Clarissát. - Mi is itt nevelkedtünk a fivéremmel, majd mikor felnőttünk, én elmentem a városból, és Ő élt itt a családjával, egészen a haláláig. Halála után hivatalosan a gyerekeié lett a ház, vagyis először a sógornőmé, aki a gondviselőjük lett, de ha a városban bárkit megkérdeznél, simán közös tulajdonnak neveznék, hogy minden Gilberté. Ahogy meséltem, csak hárman lakunk itt, a lányom és egy családi unokahúgféleségünk máshol élnek a városban. Szóval mondhatni... üdvözöllek a Gilbert házban - tártam ki aztán végül az ajtót előtte, beengedve az előszobába.

John :38:

A néma utazás kicsit segített helyrerázni. Miközben John arcát fürkésztem, gondolataim levedlették pesszimista jellemüket, s újból csak a szépet, és a jót látták. Hátulütőivel persze, tisztában vagyok. De amikor az ember talál egy személyt, aki fontos számára, egyszerűen a problémák összezsugorodnak. Vannak, s még mindig gondot okoznak. Csakhogy könnyebb leküzdeni őket. Együtt könnyebb.
A kocsi lassítani kezdett, majd letáborozott. Megérkeztünk. John kipattanva az ülésről, átkocogva az oldalamhoz kinyitotta az ajtóm, majd udvariasan segédkezett a kiszállásomban. Elfogadva a kezét, lábaim ismét a talajt érintették.
A következő pillanatban viszont szavam is elakadt. Gyönyörű hatalmas épület előtt álltunk.
- ÚRISTEN! John, ugye...csak... viccelsz?! - kaptam felváltva Johnre, illetve a házra tekintetem. Igazából csak most tudatosult bennem, hogy életemben először fogok járni szerelmem otthonában. Nincs ehhez fogható érzés.
Izgulok-e? Nagyon is. Félek? Egyértelmű. Van okom rá? Nincs. Akkor miért teszem? Fogalmam sincs. De teszem.

(Utcák)

Útközben némileg csendesebbek voltunk, a magam részéről, a gondolataimba merültem el, ami kitöltötte maradék figyelmem, mely a vezetésből megmaradt. Ám de mégis... fél szememmel néha mégis Clarissát figyeltem, amit nem tudtam megállni, mert bármit csináljak is épp, Ő mégis a legszebb dolog, amit mindig szeretnék figyelmemben tartani.
- Nos, íme szerény hajlékom - mondtam, végül, amikor a ház elé parkoltam. Leállítva a motort, kipattantam a helyemről, és megkerülve az autót, kinyitottam az ajtót Clarissa oldalán. - Hölgyem... - nyújtottam felé a kezem udvariasan, hogy kisegíthessem. Ma megszállt az úriember...

(Hotel - Clarissa lakása)

Miután eljöttem Clarissától, az első utam haza vezetett. A házban épp olyan nyugalom volt, mint eddig is mindig. Felszaladtam a szobámba, és átöltöztem, majd körbenéztem a lakásban, hogy kell-e valamire különösebben fordítani időt, rendrakás, valami, de a ház rendben volt. Naná... lakni lakják, csak engem kerül el mindenki... Na de nem baj, mivel a lakással nem volt gond, így indultam is tovább, két úti célom volt, Mikael házánál megállva visszatulajdonítani a kocsimat, majd a kórházba menni melóügyben.

(folyt. köv. Kórház)

(Nappali)

Kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját, mire Delena be is mászott a helyére és David-et is beültettem, közben jó nagyot nyelve.
- Nagyon gyorsan... menjünk haza - pislogtam Damonre, miután mindkét gyerek be lett kötve, és mi is beültünk a helyünkre.

(Damon és Elena háza)

- Hát nem is tudom - néztem az üvegre. - Lehet, hogy pont az arzénos borunkat hoztuk el, majd óvatosan kóstolj bele - rántottam egyet a vállamon. Oké, valljuk be, hogy nekem nem megy olyan könnyen a múltfelejtés. De majd talán egyszer... nem akarom beverni az orrát.
Mosolyogva Damon felé fordultam, és megfogtam a kezét, szinte látva az arcán, hogy elmereng, de John kérdésére már rögtön újra felé is fordultam.
- A nappali szerintem tökéletes lesz. Ott könnyen rendet lehet rakni - mondtam csak az orrom alatt, átsétálva.

(Nappali)

Alaposan megnéztem a kisfiút Elena karjában amikor elment mellettem. Hmm... tipikus apja, de a kisgyerek helyes volt. Az apjáról ezt még halálom után sem állítottam volna. De a kisgyerek ellen nem volt kifogásom. Ahogy a kislány ellen sem, aki Damon mellett jött be. Hmm... kár hogy vámpír uraság már be van hívva, nem lett volna ellenemre ha nekem kell behívni... vagy nem behívni.
- Hát ha itt lettem volna, nem lettél volna az... - morogtam én is hasonlóképp, mikor a pasas elment mellettem. El se tudtam képzelni hogy esett ekkorát az alma a fájától... összeállni egy vámpírral... fúj.
Érdeklődve nézegettem meg az "ajándékot" amit kaptam, miközben becsuktam utánuk az ajtót. Egy mozdulattal téptem le róla a papírt, és egy újabb vigyor kíséretében léptem utánuk.
- Méreg vagy bor lesz benne? - érdeklődtem, alaposan szemlélve az üveget, majd Elenát, bár nem is tudom, melyikükből néztem volna ki előbb hogy eltesz láb alól. Mondjuk talán a gyerekek előtt mégsem... - Ha gondoljátok, fáradjunk beljebb? Kávét? Teát? - néztem sejtelmesen Damonre, magamban fohászkodva, hátha kér valamit, én meg hátha adhatok neki valamit.

Láttam némi hezitálást John arcán, végül csak győzött benne a józan ész, már ha volt neki ilyen valaha egyáltalán... mindenesetre az útból elkotródott, hogy Elena Daviddel a karjában át is lépje a küszöböt.
- Na végre... - morogtam halkan, hogy aki akarta meghallotta, aki akarta, hát az meg nem... majd én is besorjáztam Delenával Elena mögött.
- Annak idején minden napos vendég voltam itt, nem kell külön behívni - vigyorogtam rá Johnra. Azt már nem tettem hozzá, hogy őt ismerve lehet, hogy Delenát bevitte volna, engem meg enged álldogálni a küszöbön.
- Ezt... karácsony alkalmából. Meg csak úgy is - nyomtam a kezébe a borosüveget, és Elenára néztem. A régi emlékek engem ugyanúgy megrohantak, ahogy őt. A régi éjszakák... mikor még Isobel is itt lakott... és az az ablak, amin egyszer jó alaposan kivágott.
- Hát, a régi szép idők emléke azért még itt van - sóhajtottam nagyot.

Próbáltam elfordulni, hogy még véletlenül se tudjon bármit leolvasni az arcomról, de talán kevés sikerrel jártam. Mert... ha nem is volt soha apa-lánya viszony közöttünk, nyilván ő azért... tudja ezt. Asszem.
- Kösz - mondtam csak ennyit, és David-el a karomban beléptem az előszobába, miután félreállt az ajtóból. Körülnéztem és megcsapott az otthon illata. Vagyis... a gyerekkorom illata, inkább így nevezném azt, ami eszembe jutott. Minden jó, és minden régi, szép emlék... a szüleim, Jeremy... talán vele is ideje lenne majd találkozni.
De közben hátrapillantottam Damonre, hogy ő vajon... vagy ők vajon... velük most mi is lesz?

Micsoda meglepetés, pont olyan kedvesen fogad mint bármikor, kivéve talán az arckifejezését, ami rosszabb volt a szokottnál, nyilván mert most nem a bunkó nagybácsi, hanem a bunkó apuci képe tárult elé... Mondjuk nem értettem mi velem a gondja, egy vámpír áll mellette, és még nem próbáltam megölni, szerintem ez jó pont.
- Nem én hívtalak, de nem kell úgy sietni - vontam meg a vállam, Salvatore szavait hallva, és egy "nocsak-nocsak" típusú vigyor kúszott az arcomra, miközben pillantásom a gyerekekre siklott. - Végülis az unokáim még nem is ismerem, és rájuk azért kíváncsi lennék, ha lehet - mondtam kimérten, Elenának, mert Ő tűnt aaa... most hogy így belegondolok, magamra emlékeztetett ez az arckifejezés.
Azért elragadtatni nem kell magunkat, azt hiszem a puszipajtás állapot még messze van. Na meg Elena sem úgy nézett ki mint aki a kedvességemre vágyik. Bár Ő és a gyerekei még érdemesek is lennének rá. Vámpír-úrról nem vennék mérget... vagy talán mégis, pont azt vennék, főleg ha Elena arra számít hogy haverság lesz köztünk...
- Gyertek be - biccentettem végül, megfontolva a dolgot, és döntve, a gyerekek javára. végülis, kis időre erőszakot vehetek magamon, hamarosan úgyis Elena megint inkább majd a baltával kergetne minthogy szóba álljon velem, előtte még miért is ne próbálhatnánk ki, milyen a... nos, a kapcsolatunk, ha megpróbálkozom nem önmagam lenni.
Kitártam az ajtót, és félreálltam az útból.

Csakhamar nyílt az ajtó, hogy John Gilbert finoman is tenyérbemászó képe jelenjen meg a nyílásban, és pedig halkan fohászkodtam egyet az első mondatok hallatán. Ez már most jól kezdődik.
- Nem, nem megyünk - fogtam meg Elena karját kedvesen, de határozottan. - Nem véletlenül jöttünk ugyanis - néztem John-re. - Bemehetünk esetleg? Két gyerekkel itt ácsorogni nem álom. És ha betegek lesznek a hidegtől, hát az sem lesz az. Nem akarunk semmi rosszat, esküszöm - mondtam halálos komolysággal.

Próbáltam némi szerethetőséget erőltetni az arcomra, bár leginkább egy negédes mosoly lett belőle, és körülbelül úgy festettem, mintha egy centi választott volna el attól, hogy nekiessek valaki torkának.
Nyílt az ajtó, a gyomrom akkorát fordult, hogy azt hittem, rögtön kidobom a taccsot az idegtől, és így néztem a megjelenő John bácsi fejét, miközben hallhatóan nagyot nyeltem.
- Igen, de ha gondolod, már megyünk is - jött ki belőlem rögtön, ahogy végigmért minket. Igen, menekülési kényszer. Nem is tudtam, mit mondjak neki... soha nem beszéltem még vele úgy, mintha az apám lenne.

(Konyha)

Az előszobába érve az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt, és ami azt illeti, első és második körben egyik döbbenetből estem a másikba. A küszöb túlfelén ugyanis Elena állt, mellette az a bizonyos Salvatore, és velük két kisgyerek... az unokáim. Ami még gondolatban is igen "rémisztő" volt ha úgy vesszük.
- Nocsak, nocsak, kiket fújt ide a szél - néztem végig rajtuk alaposan, de aztán csak azért is Elenán állapodott meg a szemem. Egek, hogy hasonlít az anyjára... - Meglep hogy itt látlak...