Tényleg nem értettem, hogy hogyan lehetett képes erre, de ahogy elmondta, hogy nem tud leállni... rögtön érdeklődve figyeltem rá. Ebben különböztünk, hiszen ha én nem akartam megölni egy vámpírt, akkor nem öltem meg, erre nagyon jó példa volt az, hogy a parkban majd később a játszótéren nem öltem meg az a Victor nevű fickót. Megpróbálhattam és megtehettem volna, mivel megsebesíteni megsebesítettem, de nem öltem meg. Ebből is látszik, hogy én magamnak választottam a vadász-szakmát, míg ő az életével együtt kapta. Legalábbis a szavaiból ezt vettem ki.
- Igazad van, nem tudom beleélni magam a te helyzetedbe. Nem vagyok az Ötök egyike, én csak úgy vadászgatok. - Lemondó sóhaj hagyta el a számat. Bár nem én öltem meg, de... még így látatlanban is sajnáltam azt a gyereket és az anyját, hiába volt vámpír.

Szavai továbbra sem voltak túl nagy hatással rám. Egyszerűen ha vámpírokról volt szó nem voltam képes együtt érezni, vagy megkegyelmezni.
-Mert nem tehettem. -vágtam rá, bár hülyén hangozhatott, de így volt- Ha egyszer belekezdtem muszáj végigcsinálnom. Nem tudok leállni, ez olyan mint a vámpíroknál a vér, ez életet... Ezzel jár az ha egy vagyok az ötök közül. Ez nem egy hivatás amit csak úgy vissza lehet mondani, ez elkísér életem végéig, és ezzel kell együtt élnem. Lehet, hogy emiatt én is egy hidegvérű gyilkológéppé válok, de a vámpíroknál még mindig nem vagyok rosszabb. Ilyenné alakítottak a hosszú évek, és ha az én helyemben lennél talán megértenéd, de így nem tudom a szádba rágni az én szemszögemet. -fordultam el tőle és a falat kezdtem el bámulni. Tényleg nem voltam képes arra, hogy megkegyelmezzek annak a vámpírnak, de nem is akartam.

Összehúzott szemekkel, elképedve meredtem magam elé. Úgy gondoltam, hogyha egy vámpír terhes, akkor ott már van valami a levegőben és talán - ismétlem talán - nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Elvégre ha vállalkozik arra, hogy felneveljen egy gyereket, akkor... ezért nem kerestem még fel Damont, hogy megöljem. Természetesen senkit sem mentesít a vámpírlét alól egy gyerek, viszont egy terhes nő már más tészta.
- De miért nem választottál egy másik áldozatot? - Kérdeztem rá. - Annyi vámpír van itt, hogy kedvedre válogathattál volna közülük. Ne érts félre, soha nem állnék a vámpírok pártájra, de egy gyerek... ha valamiben különböznünk kellene a vámpíroktól, akkor az ez lenne. Hogy nem ölünk meg mindenkit, hanem felmérjük a lehetőségeket. És ez nem gyávaság vagy meghátrálás... ezt hívják emberségnek. - Pillantottam rá és láttam, hogy a tekintete jéghideg. Tényleg ennyire nem érez megbánást emiatt?

Figyelmesen hallgattam azt a pár szót amit a családjáról mondott. Megölték az apját.. Neki sem lehetett egyszerű gyerekkora.
-Részvétem.. Már csak ezért is megéri akkor vámpírokat hajkurászni. -mondtam némi együttérzést sűrítve a hangomba.
Sejtettem, hogy így fog reagálni arra amit ma tettem, de könyörgöm a helyemben a vadászok nagy része ezt tette volna.
-Eredetileg az anyját is megakartam ölni vele együtt, de őt nem sikerült.. Ha az anyját ölöm meg előbb akkor is ugyanez lett volna a vége, hiszen még meg sem született a gyerek. Ez volt a legésszerűbb amit tehettem. Saját magamat hazudtoltam volna meg ha hagyom elmenni a vámpírt csak azért mert terhes. -magyaráztam rezzenéstelen arccal. Bánnom kellett volna a tetteimet? Mert rohadtul nem voltam erre képes. Én meg a megbánás? Na nem..
-Tisztában vagyok vele, hogy ember lett volna, de az előbbiekből már tudhatod, hogy miért tettem.. -nyeltem egyet, mert volt egy olyan érzésem, hogy most fogok egy pár jelzőt kapni a fejemhez.

- Megértem. - Bólintottam. - Bár én nem ebben nőttem fel, de mint később megtudtam a családom már több száz éve üldözi a vámpírokat és miután egy vérszívó megölte az apámat úgy gondoltam, hogy valakinek folytatnia kell a hagyományt. 15 éves voltam... képzelheted. - Nevettem fel keserűen. - Egy kamasz lány, aki elkezdett vámpírokra vadászni és akit eleinte nem igazán vettek komolyan. Ezért nem is árultam el senkinek az én kis titkomat, mivel ahogy te is mondtad, nem igazán lehet belőlem kinézni, hogy mikre vagyok képes. - Végül mégiscsak az asztalon lévő italom után nyúltam és belekortyoltam. Összehúztam a szemöldököm az alkoholtól, mivel nem igazán voltam hozzászokva, ám egy másodperccel később döbbenten fordultam vissza Galen felé.
Azt hittem, hogy rosszul hallok vagy képzelődöm, amikor azt mondta, hogy megölt egy gyereket... ez most...komoly? Ha valaki, akkor én aztán tényleg gyűlöltem a vámpírokat, de... egy gyereket bántani? Arra soha nem lettem volna képes... - Miért tetted? - Kérdeztem elhűlve. - Az a gyerek... ember lett volna. A vámpírok gyermekei emberként jönnek a világra. - Motyogtam. Tökéletes példák voltak erre Elena és Damon gyermekei.

-Muszáj annak lennem, ha már a vámpírvadászok többsége nem tesz semmit. -forgattam meg a szemeimet, de ezt most speciel nem rá értettem, úgyhogy remélem nem veszi magára.
-Szinte már minden idegsejtem tropára ment emiatt.. Tudod én ebben nőttem fel, gyerekkorom óta edzem magamat, ezért is tartok most ott ahol... - Hát igen, ha nem fejlesztettem volna folyamatosan a tudásomat akkor valószínűleg csak egy mezei vámpírvadász lennék aki megijed attól is, ha egy bokor megrezzen mögötte, de hála az égnek ez nem így van.
-Soha nem hittem volna anno, hogy képes leszek megölni egy gyereket, de ma megtettem... Megöltem egy vámpírnak a gyerekét. Talán túlzásba estem, de annak a gyereknek nem lett volna normális élete, jobb biztosra menni, de megértem ha te ezt elítéled. -néztem szemeibe rezzenéstelen és fagyos tekintettel. Őszintén szólva nem lepett volna meg ha most páros lábbal rúgott volna ki. Mondjuk még megteheti.

Arra inkább már nem is reagáltam, hogy a vámpírok egyre többen és többen lesznek. Mióta tudok a létezésükről mindig attól féltem, hogy a családomnak az apám halálán és a vadászat hagyományán kívül lesz valami köze hozzá, a félelmem pedig Elena kapcsán beigazolódott. Már csak azért imádkozom, hogy nehogy a végén ő is vámpír legyen, hiszen nekem ő volt a kedvenc rokonom és már az is elég nagy csapás, hogy a férje vámpír. Azt viszont nehéz lett volna elképzelni, hogy az unokatestvérem elviselné azt, hogy míg ő öregszik, addig a férje mindig ugyanúgy fog kinézni, mint most. De ebbe inkább bele sem kellene gondolnom.
- Nagyon elszánt vagy. - Néztem a szemeibe. Ha nem éltem volna át hasonlót az apám elvesztésekor, akkor azt hinném, hogy ez már-már beteges, de így megértettem. Akkor mindent arra tettem fel, hogy megtaláljam a gyilkosát, de ez a mai napig nem sikerült. Éppen ezért próbálok megölni minél több vámpírt. - És nagyon feszült is. Azt ne mondd, hogy nem készít ki ez a dolog...

-És sajnos egyre többen lesznek..Egyesek azt hiszik, hogy ettől lesznek igazán hatalmasak ha ilyen szörnyetegekké válnak. Úgy látszik ez már manapság divatszámba megy. -vontam meg a vállamat egy halványabb fintorral az arcomon. Milyen egyszerű is lenne az élet ha már mindegyiket sikerült volna kiirtani, de jobban terjednek mint a pestis.
Amint leült a kanapéra is intett nekem is, hogy kövessem, le is ültem mellé. -Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de mivel Silas a világ leghatalmasabb vámpírja ezért késztetést érzek rá, hogy elpusztítsam, és ennek érdekében most képes vagyok hanyagolni egy időre a többi vámpírt is. Még az sem érdekel, hogy ez a kis mutatvány akár az életembe is kerülhet. A lényeg az, hogy Silas se élje túl, más nem számít. -magyaráztam elszánt tekintettel. Komolyan is gondoltam a szavaimat. Nem szokásom üres ígéreteket tenni.
-Bonyolult ez az egész. -dörzsöltem meg a tarkómat és kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt.

Bólintottam. - Oké. Én is azért hanyagoltam az alkoholt, mert reméltem, hogy tudok egy kicsit vadászni, de a vérszívók még attól is elvették a kedvemet, hogy megöljem őket. Borzasztó, hogy mennyire elszaporodtak. - Megcsóváltam a fejemet, de azért magamnak mégis töltöttem egy pohár whiskyt. Nem volt kedvem meginni, de elfért az asztalon, szóval semmi akadálya nem volt annak, hogy kitöltsem.
- Köszi. Amikor ideértem csak egy kicsit kellett csinosítgatni rajta. - Néztem körbe én is a nappalin. Imádtam ezt a helyiséget, naphosszat el tudtam volna itt üldögélni, de a hobbimból kifolyólag erre nem nagyon volt időm.
Leültem az egyik kanapéra és intettem Galen-nek, hogy ő is nyugodtan tegye ezt. - Sok mindenre kíváncsi vagyok. Te tényleg feltetted az életedet arra, hogy elpusztítsd ezt a Silast? Nem lenne egyszerűbb sima mezei vámpírokat öldösni, minthogy a világ első hallhatatlan lényét kergeted? Ne értsd félre, ez az egész tényleg iszonyat izgalmasan hangzik... csak olyan érdekes ez az egész.

Nem is kellett olyan sokat kocsikázni, hogy megérkezzünk. Amint megmutatta, hogy melyik az ő háza leparkoltam elé, és amint kiszállt én is követtem őt. Pofás kis ház volt azt meg kell hagyni.
Ahogy beértünk a házba az volt az első dolgom, hogy körbelegeltessem a tekintetemet a lakás ezen részén. Kellemes csalódás ért, hisz ha magamból és a vadász mivoltomból indulok ki sosincs időm a rendrakással foglalkozni, bár ennyi erővel arra sincs időm, hogy túlzottan nagy rendetlenséget csináljak.
-Nem, nem kérek már semmit. Szeretem ha józan vagyok, és tiszta fejjel tudok gondolkodni. -mondtam, miközben végignéztem a nappalin.
-Elismerésem. Szép ház. -jegyeztem meg egy vigyor keretében- Szóval, mire vagy még kíváncsi? -tértem a lényegre.

Grill

Mivel nem messze laktam a Grilltől, ezért nem is kellett sokat kocsikáznunk. Éppen a kis távolság miatt indultam el gyalog kb. háromnegyed órával ezelőtt. - Itt is vagyunk. - Böktem ki az ablakon a házam felé, aztán kiszálltam a kocsiból, de előtte végighordoztam a tekintetemet a néhány apró vérfolton. Nemrégen jött a városba, de nem cicózik a srác. Ez tetszik.
A táskámból előkotortam a kulcsaimat és kinyitottam a bejárati ajtót, majd villanyt kapcsoltam. Nem nagyon szoktam vendégeket fogadni, ettől függetlenül mindig rend uralkodott a lakásomban, mivel nem voltam szétszórt típus.
Megvártam, míg Galen is bejön, aztán a nappaliba mentem, elvégre beszélgetni ott a legkényelmesebb. - Kérsz egy italt vagy elég volt az, amit a Grillben ittál? - Kérdeztem udvariasan.

Eltelt egy-két nap, én pedig mindent átnéztem, amit tudtam. Jegyzeteket, feljegyzéseket, az összes családi naplót, amely a birtokomban volt, de semmit sem találtam. A vadászok nem tudnak kreatívabbak lenni? Mindenhol csak a verbéna, valamint a karó neve villogott, néhányszor mixelték a kettőt vagy éppen különböző formákban jelenítették meg az ezekkel történő kínzásmódokat, de ennyi, semmi más. A Gilbert-család az egyik legnagyobb vadásznemzedék és egy cseppnyi változatosság iránti vágy sem szorul beléjük? Borzalmas.
A nap úgynevezett megmentője John bácsi volt, aki az üzenetéből ítélve talált valamit. Méghozzá egy egészen jó valamit. Én sem lazsáltam, de nem tehettem róla, hogy a családi feljegyzések legalja jutott nekem. De így már nem volt más dolgom, csak hogy eltakarítsam a papírhalmokat és előkészítsek néhány fegyvert. A holnapi szép kis este lesz!

***

Később újabb sms, John megtalálta a boszorkányt is. Hmm, csak nem öregszik annyira a pasas, talán még van keresnivalója a vadász szakmában. Egyre kíváncsibb lettem, hogy ő hogyan dolgozik, milyen fegyverei vannak, miszerint válogatja ki a vámpírokat (már ha válogatja őket), hogyan cserkészi be őket és így tovább. Ha másra nem, legalább erre jó lesz a ma este, hogy ezt kiderítsem.
Válaszként csak ennyit írtam a drága bácsikámnak: "Nyugodj meg, nem hátrálok vissza. Miféle vadász tenne ilyet? Találkozunk a partin." Elküldtem az üzenetet és készülődni kezdtem, a fegyverek elpakolása úgyis eltart egy darabig.

***

Nemsokára készen is voltam és az órámra pillantva láttam, hogy a buli minden bizonnyal már elkezdődött. Felvettem a kabátomat, a vállamra akasztottam a táskámat és el is indultam. Még a végén lemaradok a vámpírirtásról.

Lockwood - birtok