|
| | |
|
Elküldésének ideje ♛Szer. Aug. 22, 2012 9:30 pm | [Liz lakása] A taxiból siettünk a kórházba. Liznek rögtön hoztak egy ágyat,és tolták a szülőszoba felé. Én végig fogtam a kezét. Nagy fájásai lehettek,hiszen elég furcsa képet vágott,ami persze érthető. Ma megszületik az unokahúgom!!! -A húga vagyok,és én gyorsan értesítem az apát meg a többieket,és utána bejövök! -mondtam az orvosnak,aki biccentett,majd Liz felé fordultam aki szintén bólintott egyet,és én kivettem a táskából Liz telefonját. Nem tudom mi késztetett arra de nem csak Kolt,de Warrent is felhívtam. [És most elindulok Kol lakására és Warrenhez telefonálni,oda írok nekik,és visszajövök.  ] |
|  | |
|
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 28, 2012 3:47 pm | //Elizabeth lakása//
A kórházba érve szinte már rögtön fogadott is az orvos. Nem csoda, hisz késtem vagy 10 percet. Túlságosan is belemerültem a pakolásba, nem figyeltem az időt. De nem baj végül is eljutottam idáig. A szokásos dolgok történtek, mint minden alkalommal, de én csak egy dolgot vártam már türelmetlenül, az pedig az volt, hogy végre jöjjön az ultrahangos vizsgálat. Miután minden megvolt, fel kellett húznom a felsőmet. Miután ezt megtettem kaptam a hasamra abból a hideg zseléből, és percek múlva már láthattam is a képernyőn a babát. Vagyis abból kisebb-nagyobb foltokat. Nem telt bele sok időbe, az orvos már ki is segített, és megmutatta, hogy igazából mi hol van. -Akkor azt már lehet tudni, hogy kislány vagy kisfiú?- Kérdeztem az orvos szemeibe nézve, mire Ő csak bólintott, és újra a képernyőre szegezte tekintetét, miközben szüntelenül igazgatta hasamon ezt a szerkezetet. Nem vártam sokáig, egy halvány mosollyal az orvos rám nézett. -Kislánya lesz!- Mondta, mire én szélesen elmosolyodtam. Kislányom lesz! -És minden a legnagyobb rendben van vele, egészséges!- Ezen mondataim megkönnyebbültem. Mikor vége lett a vizsgálatnak, kaptam egy kendőt amivel letöröltem hasamról ezt a zselét. Megkaptam a papírjaimat, és már mehettem is. Boldogan léptem ki a rendelőből.
//Folyt. még nem tudni// |
| | | |
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 25, 2012 3:13 pm | Előzmények - 05. - UTOLSÓ!
Isobel Flemming - Akkor jó - mosolyogtam csak, és s miközben hallgattam hogyan beszél az orvos, és indul el Elena kifelé a váróba, én mással nem is tudtam foglalkozni, csak a babával... Annyira... de annyira... nagyon... nagyon szép volt... Elena és Delena mellett a leggyönyörűbb kislány akit valaha láttam... csodálatosan szépséges volt... - Jajj, Rick, bárcsak látnád mit alkottunk megint... - suttogtam egész halkan, hisz nem akartam hogy a körülöttünk lévők hallják... bár azt is tudtam hogy senki más sem hallja, de mégis jó volt kimondani... és remélni hogy hátha mégis... érzi... vagy ilyesmi... hogy megszületett a legújabb gyermekünk... Kicsi idő múlva, a nővér megint odalépett hozzánk, és elkérte a kicsit, de megnyugtatott hogy hozza mindjárt utánam a szobánkba, így akadékoskodás nélkül át is adtam Őt. Megkérdezte a nevét, én pedig habozás nélkül vágtam is rá, hogy Josephine Jesabel Saltzman, határozottan kihangsúlyozva a vezetéknevét. Ő bólintott, majd elment, én pedig egy újabb kimerült sóhajjal döntöttem fejem az ágyra. Végtelenül kimerültem... és sírni tudtam volna... örömömben, bánatomban, fáradtságomban... mindenben együtt... de most még nem akartam... mert igazából még ahhoz is kimerült voltam. Lehunytam a szemem egy pillanatra, míg az orvos még ténykedett körülöttem, s legközelebb csak akkor nyitottam ki mikor áttoltak a szobába. (folyt. köv. Kórterem) Elena Gilbert Salvatore Bólintottam egyet. - Adam-et nem is hagytuk volna odakinn... - ráztam meg a fejemet még mindig mosolyogva, de ezek után én már inkább nem is akartam mondani semmit. Hagy gyönyörködjön a kislányában... hiszen most tartotta őt először a karjában úgy igazán... Az orvos a megmaradott vigyorral pedig közölte, hogy amint mindent megcsináltak, átviszik őket a kórterembe, és egy rövid ideig még maradhatunk majd nálunk, de mivel majd pihennie kell anyának és lányának is, most nem hosszas ideig... (Váró) Isobel Flemming - Köszönöm hogy Velünk voltál - néztem minden hálámmal és szeretetemmel Elenára, és mosolyogtam, mert... képtelen voltam abbahagyni. Semmi fáradtság nem érdekelt, semmi fájdalom nem számított már, hisz itt volt... megjött... megszületett JJ is... Ahogy a pici már tiszta volt, megmérték, és megvizsgálták rajta amit csak kellett, már hozták is vissza. Egy nővérke hozta a karjában, békésen alvó pici lányomat... és a karjaim közé fektette, én pedig olyan nagyon-nagyon vigyázva öleltem Őt körbe... mintha a legtörékenyebb hímes tojás lenne... - Édes picikém... - adtam óvatosan egy puszit a homlokára, és simogatva fogtam meg pici kis kezét, ami kikandikált a pokrócból amibe bugyolálták... - Isten hozott minálunk... - suttogtam boldogan, és néhány pillanatig nem is létezett semmi a világon... csak ez a csodaszép arcocska... azok a fáradt kis vonások, az édes pici test... Legközelebb csak akkor pillantottam fel mikor Elena hangját hallottam újra. - Rendben - bólintottam szavaira, és ahogy eszembe juttatta a kintieket, még gyorsan hozzátettem. - De Adam-et is hozzátok be, jó? - mindenképp akartam hogy Ő is bejöjjön, nem csak hogy láthassa a kishúgát, de én is nagyon szerettem volna Őt látni, hisz most már két kicsi apróságom van, és oly nagyon vágytam Rá hogy mindhárom gyermekem együtt legyen ott.. Elena Gilbert Salvatore Nem is tudtam felfogni, mennyi idő telt el... az eseményeket is nehezen, bár nem mondhatni, hogy olyan sebesen zajlottak volna. Mígnem a hang végül felcsendült, és megszólalt a vékony, erős hang, ami jelezte, hogy ő is megérkezett... és megmelegedett a szívem, akárcsak David, vagy Delena születésekor... Az orvos és pár mellette álló nővér tisztogatni kezdték a kicsit, elvágták a köldökzsinórt. - Nagyon szép lányod született... - suttogtam közel anya füléhez, majd amint a karjai közé került a kis "csomag", nem akartam elrontani ezt a pillanatot... ez most kettejük pillanata volt... - Amíg... rendbe tesznek téged, és őt is, kimegyek Damonékhoz, rendben? - mosolyogtam rájuk. - És a kórterembe megyünk utánatok... Isobel Flemming - Remek, jól csinálja, kedves anyuka, látom a fejét, nagyon jó, így tovább, nyomjon, erősen, ahogy csak bírja - biztatott az orvos, én pedig beleadtam mindent, nyomtam, ahogy csak erőmből futotta. Ő meg csak mondta hogy még, és még, jön már, csak nyomjam. Még kétszer kellett nekigyűrkőzni, de mindent beleadtam, ahogy az orvos csak mondta és mondta, hogy a feje megvan, hogy látja a vállát, még azt sem feledte jelenteni, hogy sűrű sötét haja van... Hallgattam ahogy Elena biztatott, és szorítottuk egymás kezét, én pedig mindent elkövettem és nyomtam mindaddig mígnem végezetül a doki felkiáltott hogy "Megvan!" és egy végtelen megkönnyebbüléssel engedtem el magam, egy utolsó nagy nyögéssel. És már csak azt a pillanatot vártam, ami néhány másodperc múltán felharsant, ahogy a kicsi felsírt!! S az orvos két kezében fogva azt a pici véres, mázas testecskét, felemelte és megmutatta Nekünk... - Gratulálok, Anyuka, kislánya született - jelentette kis egy boldog vigyorral a szülész, majd fáradtan szuszogva figyeltem ahogy egy nővér bebugyolálja a kicsit, amint elvágták a köldökzsinórt, és kicsit odébb vitték hogy megtisztogassák Őt. Én pedig Elenára néztem. - Sikerült... - mosolyodtam el fáradtan, és megpusziltam Elena kezét, amit eddig nagyban szorongattam. Végtelen, borzasztó nagy megkönnyebbülést, és szeretetet éreztem... Elena Gilbert Salvatore A fájás végeztével valamivel gyengébben szorította a kezemet, de még mindig éreztem benne az erőt... közben fél szemmel az ajtó felé néztem. Nem mintha láttam volna valamit, sőt, még hallani sem, hiszen anya gondoskodott erről, de... reméltem, hogy Adam sem ébred fel, és nem kell hallgatnia az anyja fájdalmas nyögéseit, és sikolyait. Az orvos ismét "helyzetjelentéssel" állt elő, mikor jött az újabb "menet", ezúttal már a felbukkant testrészekről... Isobel Flemming Minden készen állt, erősen szorítottam Elena kezét, és vártam... azt a pillanatot, ami hamarosan el is jött, a következő összehúzódás... és az orvos és Elena közös buzdítása közepette nyomtam amilyen erősen csak bírtam. Nesze nekem vámpírság, ez még nekem se ment olyan egyszerűen. Nagyon fájt... és istenemre sorra esküdtem minden égi Szentre, hogy ezek után TÉNYLEG védekezni fogok, nem úgy mint JJ előtt... mert én ezt nem bírom ki még egyszer... A gyerekeimért bármit! De többet nem bírok ki... így mint ezt az utolsót pedig főleg nem... Nyomtam minden erőmmel, ameddig csak tartott a fáját. De hatalmas megkönnyebbüléssel vettem nagy levegőt, mikor az elsőnek vége lett. Picit lazítottam a szorításomon Elena kezével is, mert féltem a végén eltöröm úgy szorítom... - Ha... Apád itt lenne... most megrúgnám... - nyögtem nagyokat lélegezve, de nem beszélgettünk sokáig, mert néhány nyugodt pillanat után jött a következő fájás, és részemről egy erőteljes csatakiáltásnak is beillő sikollyal gyürkőztem neki újra a nyomásnak.. minden erőmmel a babára koncentrálva, és arra hogy minél előbb meglegyen, és jól legyen... Elena Gilbert Salvatore - Nagyon szép nevet választottál... - mosolyogtam rá melegedően, majd megfogtam ismét a kezét, mikor az orvos visszajött, hogy pár pillanat és minden bizonnyal kezdhetik. Figyeltem, hogyan készülnek neki, de közben anyára is, hiszen ő volt most a fontos. Majd amint megjött a buzdító szó, hogy jöhet az első nagy menet, éreztem a kemény szorítást az ujjaimon, és anya hangos nyögését, ahogy nyomni kezdett, és az orvos folyamatosan buzdította. - Igen... nagyon jól csinálod... - bólogattam én is mosolyogva. Isobel Flemming - Ez igaz... - sóhajtottam Elena szavaira, és... és tényleg, igaza volt, igazán igaza, és mégis... olyan jó lett volna... ha legalább most itt van a szerelmem... De a legfontosabb persze nem az volt ki nincs itt, hanem hogy kik vannak itt! A családom mellettem van... és lesz nemsokára még egy egészséges gyermekem... EZ számít... - JJ, ez lesz a kicsi neve... legalábbis röviden.. - néztem fel Elena szemeibe, amint a hasamról újra a kezemben éreztem a kezét. - Hosszan pedig, Josephine Jesabel Saltzman... ez lesz a neve.. - mondtam, de aztán a vége megint sikkantásba fulladt egy újabb összehúzódás következtében. De hallottam hogy visszatért az orvos, és ezúttal hozott magával még két másik embert is akik Vele együtt ugyancsak be voltak öltözve. - Készen áll, kedves anyuka? - kérdezte, és amint bólintottam egyet, már intett is a kollégáinak. Én ellenben lehunytam a szememet. Kellett... egy perc... koncentrálni... ráösszpontosítani miért vagyunk itt, miért küzdök... miért viselem el a kínokat... és mi lesz az eredmény... Majd mikor ez megvolt, kellett még egy, hogy Rick-re gondoljak... hogy mennyire, mennyire, de mennyire szeretem... A gyermekünk ma meg fog születni... és... ezért Őérte is küzdök most... és a jövőnkért... és a múltunkért... Erősen koncentráltam, koncentráltam rá és önmagamra... kettőnkre! Szép emlékekre... ismerkedés, csók, esküvő, közös élet... szép percek... csókok... csak a JÓRA... Mire legközelebb kinyitottam a szemeim, egyrészt egy újabb fájdalom köszöntött, de mellette az orvos arca is, ahogy elfoglalta a helyét a többiekkel együtt... köztük Elena mellettem... a kezemet fogva... - Jól van, kedves anyuka, nagy levegő, készüljön, és a következő fájásnál nyomjon, ahogy csak bír. - Adta ki a vezénymondatot a doktor, én pedig bólintottam. Nagy levegőket vettem, és felkészültem... Elena Gilbert Salvatore Amint az orvos kiment egy kicsit, visszasétáltam anya mellé. - Rick itt van veled... - érintettem meg a hasát mosolyogva. - Itt él benned... abban a kis életben ott van Ő is... és mindig ott lesz veled, akárhol jár... Adam-ben, ebben a kislányban, de legfőképp benned... a szívedben fog élni mindig, míg vissza nem talál a helyes útra... - mosolyogtam rá szívből és bíztatóan, majd fogtam a kezét ismét, mikor az orvos visszajött, és addiog elengedtem anya kezét, míg mindent előkészítettek a nagy műsorhoz. Isobel Flemming Eltelt néhány perc, és épp volt szerencsém egy nagy levegőt venni egy fájás után, mikor megjelent az orvos. Hát... valahogy a vidáman vigyorgó arca láttán szívesen bemostam volna neki egyet... bár azt hiszem jelenleg minden más férfinak is tudtam volna... Érdeklődött hogy hogy vagyok, hogy bírom, közben megnézte a kicsi szívhangját, végül pedig megnézte mennyire tágultam ki, és egy másik vigyorral jelentette be nekünk, hogy ha így haladunk néhány perc és kezdünk, szóval készüljek fel... Én pedig valahogy úgy éreztem egész idáig alig hiányoltam Rick-et, mert MOST aztán IGAZÁN hiányzott... annyira, de ANNYIRA kellett volna nekem most mint éhezőnek egy falat kenyér... - Ohh, Istenem... bárcsak itt lenne Rick is... - suttogtam halkan ahogy az orvos kiment még kicsit, azzal a kijelentéssel hogy egy perc és jön... - Ez így olyan... olyan... - Valahogy az akart kikívánkozni belőlem, hogy olyan mint mikor Őt, Elenát vártam, de... de... aztán végiggondoltam. Ő itt van Velem. És Damon, és Adam... nem vagyok most egyedül... - De jó hogy Ti itt vagytok Velem... - szorítottam kicsit újra meg Elena kezét, mire a végén visszatért megint a doki, és azt mondta csapjunk a lovak közé... Elena Gilbert Salvatore Mélyeket lélegzett, én pedig az órára néztem. A másodpercek olyan lassan teltek, mintha direkt minket akartak volna megölni... na jó, engem, mert aggódtam valamennyire... tudtam, hogy jó kezekben van, de Rick nem volt itt... és tudtam, hogy ezt ő is érzi... hogy hiányzik mellőle... Aztán csak azon kaptam magamat én is, hogy az orvos bejött és arrébb parancsolt, miközben nézni kezdett valamit... Isobel Flemming Végighallgattam Elena szavait, és végül bólintottam egy kicsit. Persze tudtam hogy azért mondja hogy megnyugtasson, de jólesett amit mondott, és hát én is ezzel próbáltam nyugtatni magam... Elena és Adam is előbb jöttek anno, és mindketten egészségesek voltak... Adam várása közben is rengeteget idegeskedtem és féltem, mégsem lett baja... A kislány is jól lesz... Ő is jól lesz... nem lesz semmi baja... - Igazad van... - vettem sűrű és nagy levegőket, miközben vártam... Próbáltam lazítani, tartalékolni az erőm... és közben felkészülni a következő fájásra... Elena Gilbert Salvatore Letettem az üres poharat, majd visszahelyezkedtem mellé, de rögtön rázni kezdtem a fejemet. - Ne gondolj már ilyesmikre... kérlek! A baba... a baba megunta odabenn az unatkozást, és jönne kifelé - jutott eszembe egy rohadt nagy marhaság, de... ha ezzel megnyugtatom, hát... legalább nézzen engem hülyének. - És fél órán belül itt lesz... és amint kiengednek, ott fog aludni az Adam melletti kiságyban. Csak bírd ki... egyre gyakrabban jönnek a fájások, nemsokára itt az idő - simogattam a kezét. Isobel Flemming - Uhhh.... huhhh... - vettem mély levegőket mikor újra vége lett egynek. - Igaz. Igazad van. Erre gondolok én is... csak Őrá... hogy vele minden rendben legyen, és itt legyen nemsokára velem... - Átvettem Elenától a poharat amit felém nyújtott, s egy hálás pillantással bele is ittam a vízbe. - Köszönöm, ez jólesett - adtam vissza neki. - Sze... szerinted lehet hogy miattam... indult el...? Mert... túl ideges voltam, és... és feszült, és... és lehet hogy ezért jön hamarabb...? - néztem félve Elenára, bár tudtam hogy Ő sem tudhat erről többet nálam, de... de én ettől annyira féltem... hogy talán az én hibám... ha baja lesz amiért előbb jön... pedig nem akartam ilyenekre gondolni... Elena Gilbert Salvatore - Értem... - bólogattam szaporán, majd éreztem, hogyan szorítja meg a kezemet, mikor egy fájás ismét elérte őt... ami eszembe jutott az az, hogy... - Jól van... nemsokára túl leszel ezen is... és a kislányod... ott lesz a karjaidban... - simogattam meg a homlokát, próbálva mosolyogni, majd amint éreztem keze lazulását, egy pohár hidegvizet adtam a keze ügyébe. Isobel Flemming - Hát... - estem egy percre gondolkodóba, Elena kérdésére. - Elvileg nem tart már sokáig. Ha egy percesre csökken, akkor indul a "buli", és hát mivel eddig is egészen gyorsan haladtunk, szerintem gyorsak leszünk... A harmadik gyerek elméletben gyorsan megvan... - mondtam eltöprengve. - Bár azt is mondták hogy az már nem fáj annyira, aztán... hát Ő ezt már most is megcáfolta... - mosolyodtam el kissé, ahogy megint éreztem hogy jön... és szemeim összeszorítva nyögtem fel... Elena Gilbert Salvatore Damon kiment, én pedig vártam, hogy minden a helyére kerüljön, és odamehessek anyához. Megfogtam a kinyújtott kezét, és elmosolyodtam. - Én is szeretlek - néztem le a kezünkre, majd nagyot sóhajtottam. - Meddig fog ez... tartani? Még... mindig nem vagyok otthon az ilyen dolgokban. Öt perces fájásaid voltak, úgyhogy... ez már azt jelenti, hogy nincs sok hátra, igaz? Csak mert... nem akarom, hogy sokat szenvedj. Isobel Flemming - Oké, nem aggódok - mosolyogtam vissza Damon-re. - Tudom, nálad... nem is lehetne jobb helyen. És nyugi, megértem. Jó izgulást, odakint. - Néztem ahogy Damon-ék kimennek, és erre várt a mellettem sündörgő ápoló is, aki aztán segített átöltöznöm a kórházi ruhába. Mikor lefeküdtem és a fejem a párnára került, Elenára néztem, és nagyokat lélegezve nyújtottam felé a kezem kérve, hogy fogja meg. - Nagyon szeretlek - mosolyogtam Rá, minden hálámmal, amiért itt van most velem... Damon Salvatore - Vigyázok, ne aggódj - mosolyogtam Isobelre. - Hol lenne jobb helyen, mint a keresztapjánál? - ringattam az alvó Adamet. Jobb alvókája volt, mint Delenának. Semmire nem ébredt fel. - Szerintem menjetek. Én a váróban leszek - nyeltem nagyot. - Ne haragudj Izi, de azt hiszem, nekem egyszer elég volt végignézni a dolgot... inkább kinn izgulunk, oké? (váróterem) Elena Gilbert Salvatore Damon átvette tőlem Adam-et, én pedig anya felé fordultam. Láttam, hogy kicsit nyugtalan, de... a kicsi miatt kellett főképp nyugodtnak maradnia... Visszafordultam Damon felé még egy pillanatra. - Ahogy láttam, anya hagyott egy cetlit az asztalon a lakásukban a felvigyázónak, valami Jake-nek, vagy kinek... ne lepődj meg, hogy ha megérkezik odakinn, vagy akármi, jó? - néztem még rá, de aztán ismét anyához sétáltam, de most nem tehettem semmit. Majd ha már átöltöztették, már több terem lesz nekem is... Isobel Flemming Áldottam minden létező égit, amikor bejutottunk egy szobába, és még inkább amikor egy ágyhoz jutottam. Hát így máris kényelmesebb volt. Legalább ez az egy dolog nem paráztatott... az orvosok itt vannak, így minden jól lesz a babával... Az ápoló aki jött velünk, kérdezgetett ezt azt, rólam, a kicsiről, az orvosunkról, meg egyebekről, én meg igyekeztem legjobb tudásom szerint felidézni minden választ... Bár elsőre a nevemben se voltam biztos... De végül csak összejött a dolog, és a fiatalember mondta hogy mindjárt jön a doki is... - Rendben - bólintottam Elena szavaira Adam-et és Damon-t illetően, főként mivel másra épp nem voltam képes, ahogy újra elöntött a fájdalom. fél füllel észleltem hogy megjött Damon, és szerettem volna valami vicceset odanyögni Neki a kórház és a szülés szavak szereplésével, de nem voltam pont abban az állapotban hogy mondjak... bármit. Miközben hozzám lépett újra az ápoló, láttam már kissé megkönnyebbülten a fájás végeztével, hogy Adam Damon karjába kerül. Magamra erőltettem egy mosolyt. - Szia Damon. Vigyázz Rá Nagyon - mondtam, amint az ápoló segített levenni a kardigánom. - És nyugi, csak akkor hívunk be ha kint van a kicsi - próbálkoztam meg újra egy kis viccel. Legalább én nyugtassam magam, ha már mindenki olyan ideges... nekem nem most van itt az ideje... most igyekeztem a nyugalomra összpontosítani... az kell most a babának... jobban mint eddig valaha... Damon Salvatore - Igen, persze - dadogtam, átvéve Adamet. Magam is úgy láttam, hogy jobb ha a többit az orvosokra bízom, ha nem akarok újfent ájultan kikötni a földön. Ezúttal a keresztfiammal a karomban.... Elena Gilbert Salvatore Éppen indultam volna, hogy kinézzek az ablakon, mikor meghallottam Damon hangját. Mivel láttam, hogy anyának éppen fájása van, odasétáltam hozzá az alvó Adammel a karjaimban. - Elég gyakoriak már a fájások... nem fog sokáig tartani, elviekben... - magyaráztam neki némi ideggel. - Megtennéd, hogy... míg anyát átöltöztetik, és a szülőszobában van, vigyázol Adamre? Én... én szeretnék anyával lenni... - magyaráztam. Damon Salvatore (Damon és Elena háza) Kifulladva érkeztem meg a kórház elé. Fényes nappal nem nagyon mertem a vámpírgyorsaságot használni a város szeme láttára. Már messziről feltűnt, ahogy a mi autónk állt a kórház bejárata előtt, és lihegve futottam el odáig. - Itt.... vagytok? - kérdeztem levegő után kapkodva, és teljesen felesleges, a tekintetem fel-alá kapkodva a sápadt Isobel, és az ideges Elena között. - Mit csináljak? - ragadt rám a feszültségük. Elena Gilbert Salvatore Figyelmesen segítettem be anyát, míg az ápolóhoz nem értünk, és rövidesen kapott is egy szobát... Adam-el a karomban követtem őt, és letettem a táskáját is. Ő most fontosabb volt, de hagytam, hogy mindent elmondjon az ápolónak, miközben már leülhetett az ágyra. - Ha Damon megérkezik... kiviszem hozzá Adam-et, rendben? - léptem oda mellé. - Nem hiszem, hogy jó lenne, ha egyedül maradna, vagy éppen itt, amikor éppen fájásaid vannak... - motyogtam. Isobel Flemming (Saltzman lakás) Hát mire megérkeztünk, én már erősen úgy éreztem hogy lassan a lényeghez érünk, egyre sűrűbbek voltak a fájások, és egyre erősebbek. És én még az elején hittem azt hogy ennél rosszabb már nem lehet... hahh, na hát nem lett igazam... Miközben a kocsiból kiszálltam, már jött felénk egy férfi a szokásos kórházi ruhában, hát még jó hogy ők már ilyen korán is tettre készek, mert nem voltam biztos benne hogy saját lábamon illedelmesen be tudnék sétálni. - Az öt perces fájásoknál tartunk... - nyögtem oda az ápolónak, miközben hátrapillantottam Elenára, hogy ugye jönnek...? Mert őszintán szólva kifejezetten féltem volna egyedül maradni hosszabb ideig... Elena Gilbert Salvatore - Jaj, de olyan habot akkor kérjünk mi is, mert én is akarok otthonra! - mondtam ellentmondást sem tűrve, szinte már nyálcsorgatva, miközben a gyerekek a helyükre kerültek az autóban. (Édes Álom Cukrászda) Damon Salvatore - Minden azon múlik, hogy apu fáradt lesz-e este, meg hogy a kicsik - főleg David - nem kezdi-e rá... - mondtam, aztán összefutott a nyál a számban. - Igen, én is a cukrászdára gondoltam. Delenának egy sütit, Davidnek meg... tudod, még annak idején Gody csinált színes tejszínhabot a gyerekeknek. Vehetnénk Davidnek egyet, nem gondolod? Elena Gilbert Salvatore Kisétáltunk a rendelőből, és megigazgattam David-en a ruhácskáját, úgy mosolyogtam Damonre, és huncutul hozzábújtam. - És anyu nem kap ma valami vigasztalást otthon, hogy nélkülöznie kellett téged délelőtt? - kuncogtam, de aztán nagyot sóhajtottam. - Bár ahogy kifeküdtél délután, valószínűleg ugyanez lesz, ha hazaérünk, így vedd úgy, hogy nem szóltam - mosolyogtam még mindig, aztán az ajtó felé néztem. - Menjünk a cukrászdába valami sütiért? Damon Salvatore - Nem lesz itt semmi de semmi gond - ringattam Delenát. - Menjünk, és vegyünk nekik valami finomat, ami vigasztaló lehet - kacsintottam Elenára, majd elköszöntem az orvostól. - Még jó, hogy a következő oltás csak fél év múlva lesz - dünnyögtem az orrom alatt. Elena Gilbert Salvatore David hamarosan kicsit elcsitult, amint a kezébe került egy nyalóka, és mosolyogva simogattam az arcát, ahogy rágcsálni kezdte a nyalóka csomagolását. Delena persze megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elfogadni semmit az orvostól, mire elmosolyodtam. - Igen, de nemsokára meg fog nyugodni, és akkor már nem lesz ilyen probléma, igaz kicsim? - adtam az arcára egy puszit, majd eltettem a két kiskönyvet. Damon Salvatore Az orvos bejegyezte az oltásokat, aztán egy nyalókát nyújtott David és Delena felé is. David ugyan még nem tudott vele mit kezdeni, de kézbe fogta - a meglepetés kissé elvette a bömbölése hangját - Delena viszont nem volt hajlandó elvenni az édességet, és rondán méregette az orvost. - Hát sajnálom doktor úr, de azt hiszem idő kell még itt az enyhüléshez - csóváltam a fejem mosolyogva. Elena Gilbert Salvatore Nem telt el két pillanat, amint elhagyta David karját a tű, ő is vigasztalhatatlanul kezdett el sírni, és amint az orvos ellépett mellőle, és ő is felfelé nézett az én szemeimbe, szinte már kérlelve a szemeivel, hogy valaki vegye fel, nem is vártam tovább én sem, és a karjaimba emeltem. - Nem volt ez olyan vészes... - ringattam a hátát simogatva. - Így leszel te is egy erős kisfiú, akin nem fog ki semmi betegség... - mosolyodtam el, miközben a fülébe suttogtam, de az orvos már körmölt is valamit két különböző füzetbe. Damon Salvatore David jött a sorban, és kicsit sem volt más a reakció, mind Delenánál. Neki még el sem hagyta a karját a tű, máris nyöszörgött, és lelkileg felkészültem, hogy két üvöltő gyerekkel fogunk kivonulni innen. Megtöröltem Delena orrát, aki már csak reszketve, hüppögve szipogott a karomban, de még mindig vérig sértve bámulta az orvost. - Látod kicsim, az öcséd is kap injekciót... - suttogtam. - Meglátod, milyen egészségesek lesztek... - motyogtam. - Nincs már semmi baj, látod? - mosolyogtam rá. - Estére el is felejtitek mindketten.... - pislogtam közben Davidre, akinek ugyanaz játszott a szemében, mint Delenának. Elena Gilbert Salvatore Delenánál pillanatokon belül eltört a mécses, és szinte a szívem szakadt meg, hogy így kellett látnom, és hallganom a fájdalmas sírását. Odasétáltam melléjük, és megsimogattam Delena kis haját, de ő még mindig húzta a "nótáját" fájdalmasan. - Nincs semmi baj kicsim. Ettől leszel nagy, és erős kislány - suttogtam neki, de ekkor már előállt a következő tű, és már tudtam, hogy lesz még itt ennél nagyobb sírás is, mert David aztán tud ordítani, ha kérik, ha nem. Adtam még Delenának egy puszit, de utána már David-et fektettem le az asztalra, és kigomboltam a ruhája felső részét, hogy neki is elérhető legyen a karja azon része. Ő csak éberen pislogott, egyáltalán nem nézett olyan gyanúsan, mint Delena, de... ez érthető volt, hiszen semmit nem fogott még fel, mi történik körülötte. Legalábbis annyira nem, hogy reagáljon rá. Ismét következtek a nyugtató és bíztató szavak az orvos részéről, és én is megálltam David feje fölött, hogy ha Damont nem, hát engem lásson, de belőle hamarabb kitört a nyöszögés, mint Delenából az előbb. |
| | | |
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 25, 2012 2:53 pm | Előzmények - 04. Damon Salvatore Az orvos alkohollal kente le Delena karját egy kis felületen, a válla közelében, aztán előkerült a tű, és hiába igyekeztem volna elterelni Delena figyelmét, már elkéstem... A kicsi kitágult szemekkel bámulta a szörnyűséget amit történt vele, és mikor a doki kihúzta a tűt, már a lefelé görbülő száj mindent elárult... Delena mélyen megbántva az orvos keze felé ütött, de nem érte el. Aztán a következő mozdulatával a nyakam felé kapott, és miközben a mellkasomra bújt, kitört belőle a vigasztalhatatlan sírás, amiben benne volt a fájdalom, a döbbenet, és a teljes sértettség, amiért ezt csinálták vele. - Semmi baj kicsim... - súgtam Delena fülébe. - Látod, már vége is... nemsokára nem fog már fájni - igyekeztem csitítani, de hiába. Ezzel az oltással most a világkatasztrófát sikerült okozni. Elena Gilbert Salvatore Minden részlet a helyére került, és Delena felkerült az asztalra, de már eléggé furcsán nézett hol ránk, hol pedig az orvosra, hogy vajon mit akar itt ez vele csinálni. Lekerült róla a felsője is, hogy elérhetővé váljon a válla, és a kis karja, de amint előbukkant a tű is, már valami megnevezhetetlent láttam a kicsi tekintetében. Damonre néztem egy afféle "Oda se merek nézni" nézéssel, de az orvos nyugtatóan beszélt folyamatosan Delenához, miközben beadta neki az oltást, és ahogy kihúzta a tűt, már vészesen közelgett az "apokalipszis" pillanata. Damon Salvatore - Valami azt súgja, hogy se így sem úgy nem lesz a legjobb - motyogtam, és visszaköszöntem az orvosnak, aki beterelt bennünket a rendelőbe. - Igen, az oltás miatt jöttünk - bólintottam, mikor az orvos megkérdezte a gyerekek korát, és helyeslően bólintott, hogy pontosan, mindkettőjüknek most kell megkapni az oltást. Delena kapott egyet, pont ugyanannyi idősen mint most David, Delenának pedig ez volt az első olyan, amire már reagálni is tudott. Amitől előre féltem.... - Gyere kicsim, ülj le ide - tettem le a vizsgálóágyra, és valamit már érzett, mert bizalmatlanul méregette az orvost. Elena Gilbert Salvatore - De - bólintottam, majd átvettem tőle David-et, úgy fordultam ismét feléjük. - Talán jobb lenne, ha előbb Delena esik túl rajta. Ha látja, hogy David kapja először, és látja, hogy ő sír, hát... tudod, hogy milyen makacs - magyaráztam, de ekkor már felhangzott az orvos köszöntő hangja. Damon Salvatore - Hát, szegények még nem tudják mi vár rájuk - sóhajtottam, aztán megkérdeztem. - Ne cseréljünk gyereket? Lehet hogy David nyugodtabb lenne nálad... végül is te eteted... a te karodban talán könnyebben megnyugszik majd. Elena Gilbert Salvatore (Damon és Elena háza) Már teljesen úgy közlekedtünk itthon is, mintha otthon lennénk. Két terhesség és szülés alatt már alaposan kiismerhettük ezt a helyet. Megálltam a nőnél, aki mindig ott ült a portán, és pár perc böngészés után kinyitotta előttünk a rendelő ajtaját, és azt mondta, itt várjuk meg az orvost. Delena közben furcsán nézett rám, hiszen még sosem járt itt úgy, hogy ne valami ultrahangra jöttünk volna. - És most jön a feketeleves - mosolyodtam el nagyon halványan. Elizabeth Hawkins //Elizabeth lakása// Idegesen lépkedtem végig a kórház folyosóin, ahol először is a recepciót céloztam meg először. -Délre van időpontom terhességi...- Mondtam ki nagy nehezen és egy nagyot nyeltem de nem fejeztem be a mondatot. A recepciós hölgy csak bólintott egyet, és elmondta, hogy várnom kell pár percet, de addig bekísér a kórterembe ahol meg kell várnom az orvost. Leültettek egy székre ahol vártam. Egy perc kb. úgy fél órának tűnt, így reméltem, hogy hamar befog toppanni az az orvos. Alig telt el fél perc, és már meg is jelent az orvos. Felfeküdtem az ágyra, és miután elvégzett pár vizsgálatot, jöhetett az ultrahang. Felhúztam a felsőmet, és az orvos nyomott egy kis hideg zselét a hasamra, és elkezdett meg ultrahangozni. Igazából nem is figyeltem oda, direkt. Egészen addig nem is néztem a képernyőre míg az orvos nem kért meg rá, hogy nézzek oda. Igazából nem lehetett sokat látni, csak egy foltot. -Gratulálok terhes!- Jelent meg arcán egy mosoly és hagyta, hogy szemügyre vegyem a képernyőt. TERHES VAGYOK! Nem mintha meglepne, mert rosszul voltam az elmúlt pár napban, de azért reménykedtem, hogy csak simán elrontottam a gyomrom. Azt mondtam, hogy olyan négy hetes terhes lehetek körülbelül. Egy mosolyt erőltettem arcomra. Kaptam egy kis papírtörlőt, hogy letörölhessem a zselét. Miután letöröltem lehúztam a felsőmet, és felültem. Kaptam pár papírt, a terhesség adatairól stb. és ehhez még egy ultrahangos képet is kaptam. Majd minden képen mutogatni fogom.- Gondolkoztam el, és vettem egy mély levegőt. Örültem neki, mert tényleg, csak szoknom kellett a gondolatot... Megköszöntem az orvosnak, és lemásztam az ágyról, és sietősen de elhagytam a kórházat. //Folyt. Warren háza// Elena Gilbert Salvatore Meghatottan figyeltem őket, ahogy a karjaiba vette a kisfiunkat, és végigmérte az egész arcát, az egész kis testét... de mindhiába, David első pillantásra is mindenki megítélhette, hogy kiköpött apja... Majd visszakaptam David-et a karjaimba és szeretetteljesen megöleltem őt, de ekkor már aludt a karjaimban. Legalábbis nagyon úgy tűnt, a mély szuszogást illetően. Aztán mire észbekaptam Damon már ki is ment, minket pedig már vittek is "tovább". (Kórterem) Damon Salvatore Megkönnyebbültem, hogy Elenának tetszett a név, aztán kissé meglepve pislogtam. - Lehet? - kérdeztem az orvost, aki csak mosolyogva bólintott, majd azt mondta csak egy-két percre, mert Elenát lassan áttolják a külön szobába, amit kértünk. - Gyere ide kicsi fiam... gyere apához - mondtam boldogan, és karomba fogtam a kis testet. Néztem az arcát, és mintha önmagam láttam volna. Persze, nem minden vonásban. Az orra mintha Elenáé lenne... de az arcformája... a szája és az álla.. a fekete haja és szeme... megszólalásig én. - Nagyon szeretlek David... és anya is... és Delena is nagyon fog szeretni, meglátod... isten hozott a világban - hajoltam oda, és apró puszit adtam a feje búbjára, de aztán az orvos szólt, hogy adjam vissza a kicsit Elenának, és menjek ki addig, míg Elenát és Davidet átviszik a szobájukba. - Most mennek kell - mondtam Elenának. - Amint átvisznek, megyek... és akkor talán Nate és Isobel is bejöhet már - simogattam meg a haját, és egy gyors csók után kirohantam a váróba. (folyt. ott) Elena Gilbert Salvatore Elérzékenyülten figyeltem, ahogy Damon is odajön mellénk és megfogja David kezét. Végigsimítottam a haján, és egy pillanatra látni engedtette a szemét is. - Mondtam, hogy rád fog hasonlítani... - csókoltam meg én is a szerelmemet gyengén, aztán az orvosra néztem, aki elmagyarázta, hogy a gyerekek szeme a szülésnél általában még kék, de később még változhat. - Davidé nem fog... - ráztam meg a fejemet, és a név elhangzása hallatán meglepetten pislogtam egy kis ideig Damonre, bár már meglepődni is kimerült voltam. - Ez nagyon szép név... - mosolyogtam rá, majd Davidre pillantottam. - Átveszed a fiad? - pislogtam fel Damonre, és szinte éreztem, hogy csillognak a szemeim. Damon Salvatore https://www.youtube.com/watch?v=1IApv3JDLqk Nem telt csupán néhány percbe, hogy az immár tiszta fiamat felöltöztetve Elena karjába rakják, és ekkor már engem is odaengedtek újra... és könnyekkel a szememben néztem őket. Az újabb csodát Delena után... - Nagyon szeretlek... - csókoltam meg Elenát. - Mindkettőtöket szeretlek - vettem nagy markomba David apró kezét is. Láttam a sűrű fekete hajat, és mikor néhány másodpercre kinyitotta a szemét, hogy "megnézzen" magának minket, megdöbbentem az örömtől. Mert az apró, vörös ráncos arcból az én szemeim kékje ragyogott vissza ránk. - Az én fiam - mondtam, és szinte szétvetett a felbuggyanó öröm. - Az én kisfiam... - álltam fel, aztán az orvosra néztem. - David Noel Salvatore - vágtam ki gondolkodás nélkül a választ a kérdésre, mi is legyen a kicsi neve, aztán Elena felé fordultam, ő vajon mit szól hozzá. Elena Gilbert Salvatore Nagy nehezen emeltem fel a kezemet, mikor Damon a fülemhez hajolt és boldogan kiáltozott és suttogott felváltva, én pedig végigsimítottam az arcán, teljesen meghatva. Figyeltem, amennyire lehetett, ahogy önfeledt mosollyal elvágta a köldökzsinórt, majd kissé arrébb kellett vonulnia, hogy minden egyéb dolgot elvégezhessenek velem is, és az újszülött kisbabánkkal is... Pár perccel később azonban már tisztán, és egy kis kék lepedőbe bugyolálva visszahozták hozzánk és akármennyire is takart előlem szinte mindent a könnyréteg a szememben, óvatosan átvettem, és felnéztem Damonre, aki már ott is állt mellettünk. - David Salvatore... - simítottam végig a kisfiunk arcán mosolyogva, de ő már lehunyta a szemeit. - Nem beszéltük meg, mi legyen a... másik neve - suttogtam, de kit érdekelt most a név? Végre... a karjainkban lehetett Ő. Damon Salvatore Egy hatalmas nyomás Elenától... még egy, és még egy... és még egy utolsó, teljes erővel... én azt hittem, még arrébb van a vége, de aztán...aztán felharsant valaki. Valaki más, nem Elena, nem én, hanem... egy mozgó, ordító, apró kis test, amit az orvos tartott a kezében. Olyan volt, mintha csak jeladás lett volna az ég felé, ahol a sorsokat és életeket osztogatják... jelzés, hogy David immár itt van, és megérkezett. - Istenem... - motyogtam szinte hang nélkül. - Kisfiam... a mi kisfiunk! - kiáltottam, és Elena nyakába borultam, ölelve és csókolva őt. - Itt van David... megérkezett a fiam! - kiabáltam boldogan, és néztem azt az apró lényt. Az orvos felemelte a kicsit, hogy megmutassa, de akkor már körbeállták a nővérek is, az orvos pedig megkérdezte, akarom-e elvágni a köldökzsinórt. A boldogság ekkor már nagyobb volt a rémületemnél, és lelkesen bólintottam. Hiszen ezt Delenánál sem én tettem meg... most nem hagyom ki a lehetőséget. Remegő kezembe fogtam az ollót, és elnyiszáltam a fonalat, amit Davidet összekötötte még Elena testével, de előtte még jó alaposan megnéztem, hogy tényleg megvan-e MINDENE, és büszkén elvigyorogtam magam, mikor arrébb hessegettek, hogy elláthassák a fiam, és Elenát is. Elena Gilbert Salvatore Ha normál körülmények között vagyunk, bizonyára elnevetem magamat a szerelmem arckifejezésén, ahogy az orvos hozzáfordult és megkérdezte, hogy meg akarja-e nézni... és az a sápadtság... Jött egy újabb hullám ami arra késztetett, hogy nyomnom kell és egyszerre adtam bele az erőmet Damon kezének szorításába és abba is, amit az orvos "elvárt". Majd újra... és újra... szinte nyelni tudtam volna a verejtékemet, ami legördült az arcomon, és hirtelen még a szemem is bekönnyesedett pár másodperc elmúltával. Felnéztem a szerelmemre, aki hol rám nézett, buzdító szavakat suttogva a fülembe, hol az orvosra, de azt már halálsápadtan tette... Viszont... egy utolsó fájdalmas löket után már nem az én kiáltásaim miatt volt hangos a kis helyiség... hanem egy vékony, mégis erős hang szólalt meg, és a szívem azonnal gyorsabban kezdett verni... egy új, semmihez sem hasonlítható hang... a kisfiunk hangja... és mire megszólalhattam volna, felemeltem a fejemet, az orvos pedig szavakkal erősítette meg, hogy egy erős, egészséges kisfiunk született... és amint az egyik nővér odatartott egy kis törülközőt, felénk tartotta, a szemeim pedig mindennek ellenére könnyekben kezdtek úszni. Damon Salvatore Az orvos már leült Elena lábai között, és a nővérek úgy álltak készen, mintha valami hadvezér helyettesei lettek volna, és ekkor felhangzott a felszólítás, hogy Elena nyomjon... Szerelmem nyomott, a köztes szünetekben kimerülten lihegett, és bármennyire is szerettem volna segíteni, nem tudtam tenni mást, mint fogni a kezét, és letörölni róla a verejtéket néha. - Tarts ki... csak még egy kicsit... - mondtam, és ekkor az orvos megkérdezte, akarom-e látni a fiam fejét, ami már kinn van. - Asszem, inkább nem.... - sápadtam le teljesen. - Majd ha már minden más része is kinn lesz... Elena Gilbert Salvatore - Én... igyekszem... - súgtam teljesen halkan válaszként, majd amint az orvos "felhatalmazott", hogy most már szabad nyomni, valahogy egyáltalán nem volt semmi, ami visszatartott volna. Könnyebbnek tűnt az egész, mint Delenánál... egyszerűbbnek és kicsit kevesebb volt a fájdalom. Ettől függetlenül, ha újabb gyerekre kellett volna szavazni, ebben a pillanatban teli torokból tudtam volna ellenkezni... Szorítottam Damon kezét, és én magam nem is érzékeltem, hogy mennyire, csak a fájdalmat éreztem, de a hangomat próbáltam visszafogni, már amennyire csak lehetett... Az orvos folyamatosan mondta, hogy éppen mi történik, és ő is próbálta szavakkal könnyebbé tenni, hogy mi van már kinn, és hogy már nem tart sokáig. Mégis úgy tűnt, hogy egy fél kéz fél óra szenvedéssel ért volna fel... Damon Salvatore - Én is nagyon szeretlek... - suttogtam, ahogy Elena végigsimított az arcomon, és mondani akartam még valamit, de már nem volt időm.... Elena a szemét összeszorítva küzdött a fájdalommal, és szorította a kezem ereje teljéből. Az orvos helyet foglalt Elena lábai között, és én is éreztem, hogy magam is verejtékezem, mintha futottam volna idáig. Vártam, hogy mikor harsan fel David éles hangja, jelezve, hogy ebbe a világba lépett. - Nagyon ügyes vagy... - biztattam Elenát halkan. - Nagyon jól csinálod... Elena Gilbert Salvatore Minden a helyére került, és nagyot sóhajtva néztem végig magamon. Na ja, ezek után... már jóval laposabb leszek megint. Fél szemmel utána Damonre néztem, aki időközben visszajöhetett mellém, de ekkor már valahogy körülbelül semmi más nem tudta elterelni a figyelmemet a fájdalomról, amit érezni kezdtem, és az orvos is visszajött, már teljesen szüléshez "beöltözve". Éreztem Damon kezét, hallottam a hangját a fülemben. - Ne aggódj... fogom szorítani... - bólintottam, és egy pillanatra elengedtem a kezét, hogy végigsimítsak az arcát. - Szeretlek... - suttogtam neki nagyon halkan, éreztem a verejtékem ízét a számban, és ekkor jött az újabb fájdalom, de ez már teljesen más irányú fájdalom volt, mint eddig, és máris szorítanom kellett a szerelmem kezét. Damon Salvatore - Hát jó, te tudod - mondtam aggódva, aztán bejött még egy nővér, és finoman a sarokba tessékeltek. Tettek-vettek Elena körül, én pedig meredt szemekkel, a kezem tördelve figyeltem. Magam is éreztem, hogy az utolsó roham következik lassan. - Szorítsd meg a kezem - suttogtam Elena fülébe, mikor visszamehettem hozzá. - Szorítsd csak bátran, ha fáj! - biztattam, aztán a füléhez hajoltam. - David mindjárt itt lesz... itt lesz a mi csodálatos kisfiunk - mondtam csillogó szemekkel. Elena Gilbert Salvatore Az orvos felém címzett kérdésére felemeltem a fejemet, majd Damonre néztem. - Nem... ha az előzőt kibírtam, ezt is ki fogom. Nem lesz semmi baj - ráztam meg a fejemet. - A fájdalom csak megerősít. És megéri, nem? - mosolyogtam fel rá, már amennyire tudtam, miközben az orvos kisétált azzal a címszóval, hogy a nővérek most már felkészítenek a szülésre. Damon Salvatore Vártunk egy keveset... nem is tudom, mennyi idő telhetett el így, mikor is jött az orvos, és matatni kezdett Elena lába között, én pedig próbáltam nem rondán nézni érte, majd megkérdezte Elenát, hogy kér-e érzéstelenítést, mert David lassan-lassan megérkezik. Kérdőn néztem Elenára. - Talán jobb lenne, nem? Akkor nem fájna úgy... - emlékeztem rá, hogy szenvedett Delena születésénél. Elena Gilbert Salvatore - Én is ezt érzem... már otthon hagyni is nagyon nehéz volt... napokra - sóhajtottam kicsit szomorkásan, majd figyeltem a mellettem szorgoskodó nőt. - És... nem, nem olyan, mint Delenánál. Ez... nem fáj annyira, mint akkor. Ez se fog menni varázsütésre, de... az első szülés után a többi már elviekben könnyebb... - motyogtam, majd az órára néztem, miközben egy erősebb összehúzódást éreztem. Nagyokat lélegeztem, nem mintha mást tudtam volna csinálni, de minél kisebb időközönként jöttek a fájások, annál közelebb jött a szülés. - Azt hiszem, hogy... hogy nemsokára... - hajtottam a fejemet a párnára hátra, és ekkor jött az orvos "felmérni a terepet" a fontos részen. Damon Salvatore - Igen, én is úgy terveztem, hogy behozom őket. Kate is megérdemli, hogy lássa Davidet... és persze Delena is. Amúgy is, ha az orvosok elzavarnak, haza kell majd mennem - sóhajtottam. - És igazság szerint... hiányzik Delena. Már most is - vallottam be. - De a holnap még nincs itt. Előbb legyünk túl ezen - néztem a hasa felé, aztán a nővér irányába, aki műszereket kapcsolt Elenára. - Hogy érzed? Olyan... mint Delenánál? Elena Gilbert Salvatore - Delena biztosan kisangyalként viselkedik. Vagy talán már alszik... eltelt már egy idő, mióta eljöttünk. És késő is van... besötétedett... hacsak nem viszi Kate a játszószobába. Akkor egész éjszaka nem fog aludni. De biztos nincs gond vele. És holnap... ugye behozod majd őket? Kate-et és Delenát is... olyan szívmelengető gondolat elképzelni, ahogy Delena először látja a testvérét - mosolyodtam el szélesebben. Damon Salvatore - Igen, ők - néztem a bezárt ajtó felé, mintha azon át is láthatnám a kinn várakozókat. - Nate, és Isobel, Adam fegyverhordozóval együtt - mosolyogtam. - Mondtam, hogy várnunk kell még... szóval ők is várnak. És addig ismerkednek. Otthon is biztos, hogy minden rendben, ha nem lenne, Kate már hívott volna. És ha nagyon nagy a gond, és Delena nem nyugodt, akkor legfeljebb behozza Kate, apu pedig megosztja magát a szülőszoba és Delena között - mosolyogtam. Elena Gilbert Salvatore Kuncogva megráztam a fejemet, bár az is lehet, hogy körülbelül semmennyire nem hasonlított a nevetésre az, amit én produkáltam, de... próbálkoztam. - Nem, nem akartam a temetőbe menni. Hiszen te mondtad, hogy ők nincsenek ott. De ne beszéljünk temetőről, mert egy kórházi ágyban fekszem és nagyon félreértető, hogy most beszélgetünk a sírokról - mosolyogtam továbbra is. - Anyáék vannak odakinn? - néztem az ajtó irányába. Damon Salvatore Visszasiettem Elenához, de egyenlőre mást nem tudtunk tenni, mint ülni, és várni. Vagyis ami engem illet, ültem és vártam, ő meg nyögött és lihegett, de a végeredmény ugyanaz volt. - Már kapott valamit? - kérdeztem az orvost, de ő rázta a fejét, én pedig megsimogattam Elena haját. - Remélem nem most akarsz kirohanni a temetőbe virágot vinni. David nem díjazná túlzottan, és én sem lennék elragadtatva, ha a kocsiban szülnél. Isobelé éppen elég volt nekem - bohóckodtam, hogy kissé megnevettessem, és eltereljem a figyelmét. Elena Gilbert Salvatore Damon hamarosan visszatért, boldog mosollyal az arcán és mikor az ajtó becsukódott, pár pillanatra ismerős arcokat véltem látni odakinn. - Tudod, mi jutott eszembe? Számolgattam egy kicsit... - motyogtam, már jócskán lihegve. - Ma van a szüleim évfordulója. Mármint... a nevelőszüleimé. Ma lennének nem is tudom, hány éves házasok... - mosolyodtam el, és megszorítottam a kezét. - David jó napot választott a kibújásra. Duplán lesz szép nap ezentúl ez a nap - beszéltem már össze-vissza. - A szüleim biztos látják, hogy milyen erős már most is... - figyeltem a szememmel a kicsi szívverését mutató gépet. - És sajnálom, hogy ilyesmivel untatlak, de... valamivel muszáj elterelnem a gondolataimat. Elena Gilbert Salvatore - Persze, menj csak... - bólogattam. - Van még egy.... pár óra, ha az átlagot nézzük... - hajtottam hátra a fejemet a párnára, nagyokat lélegezve minden egyes érkező fájdalomnál, miközben az ápolók majdnem percenként jöttek ellenőrizni a saját-, és David szívverését is. Damon Salvatore - Dehogynem csókollak meg - mosolyogtam el magam, és odahajolva mély, lágy csókot adtam Elenának. - Nemsokára itt lesz a kicsi David... - suttogtam boldog várakozással, aztán mikor valaki oldalba bökött, gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat. Elenát közben elkezdték áttolni egy másik szobába... a konkrét szülőszobába. Valaki belépett, és kért még egy papírt... valamit, amit az elején nem adtunk oda. - Édesem, azonnal jövök, csak ezt lerendezem, jó? - hajoltam oda Elenához. (váróterem) Elena Gilbert Salvatore Minden fájdalom ellenére elmosolyodtam, ahogy Damon beleegyező válaszát hallottam. Eddig is úgy volt, hogy benn lesz, de valahogy... így sokkal biztosabban éreztem, hogy most, a legnehezebb pillanatokban sem fog magamra hagyni. Az egyik nővér a kezébe nyomta az ő számára viselendő öltözéket, én pedig már éreztem a saját verejtékemet végigfolyni az arcomon, és az alig két perc alatt érkező fájásokat, újra és újra... már olyan erősek voltak, amik minden bizonnyal azt jelezték, hogy... nemsokára kézzel fogható valóság lesz a kisfiunk. - Azért... a nagy vigyorgásban majd ne felejs el engem is bíztatni - mosolyogtam fel rá, majd amint rákerült a ruha, ismét megfogtam a kezét. - Ugye... megcsókolsz? Damon Salvatore Szégyen, nem szégyen, de még a fájdalmai ellenére is Elena volt a helyzet magaslatán. Ha engem kérdeztek volna a recepción, valószínűleg csak álltam volna, mint egy eszelős... Mire felocsúdtam, Elena már kórházi ruhában, egy ágyon feküdt, és belépett az orvosunk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy az orvos ott fog matatni, ahol... szóval, ahol csak nekem van jogom, de rájöttem, hogy anélkül nehéz lenne egy szülést levezérelni, hát csak nyeltem egyet, és mukkanás nélkül tűrtem, hogy Elena a kezemet nyomorgassa. - Igen, szeretnék ott lenni! - kaptam fel a fejem az orvos kérdésére. - Mit kell csinálnom? - jutott eszembe a rémkép, mikor Isobel szülését kellett levezetnem. - Jó... oké... - bólogattam aztán, mikor a doki azt mondta, csak álljak Elena mellett, és tartsam benne a lelket, majd egy nő a kezembe nyomott egy zöld köpenyt, meg valami nejlonpapucsot. - A kisfiam... - motyogtam. - Jön a kisfiam - mondtam még végül, és szélesen, büszkén vigyorogni kezdtem. Elena Gilbert Salvatore (Damon és Elena háza) Kicsit szokatlan volt ez az egész... múltkor ugyebár nem kellett kórházba jönnünk, a Saltzman házban született meg Delena, anya jóvoltából... és hiába készültünk eddig a kórházi szülésre, hirtelen úgy éreztem, semmit nem tudok... Megálltunk a kórház előtt, és Damon rögtön jött hozzám. - Be tudok menni... - bólogattam nagyot nyelve, de a kezét azért megfogtam, a másik kezemben pedig a fontos papírokat szorongattam, amik elviekben... majd kellenek. A recepcióshoz érve pár percig eltartott, míg mindent ellenőrzött, aztán már meg is jelentek a nővérek. Először kedvem támadt odasúgni Damonnek, hogy komolyan hagyni akarja, hogy egy FÉRFI orvos matasson olyan helyeken, ahol... khm..., de aztán visszaszívtam. A cél érdekében mindent... A fájdalmak egyre gyakrabban jöttek, és erősebben szorítottam Damon kezeit, ezért egy kórterembe kísértek minket, külön gépekkel, meg stb-stb-stb. Eltelhetett egy kis idő... az orvos is megérkezett, rögtön hozzánk sietve, miközben én már szerencsére félig ültem, félig feküdtem a már kórházi ruhában, ő pedig ellenőrizte a gépeket, hogy minden normális-e. Ellenőrizte a kicsi szívverését is, amit szabad füllel így már én is hallhattam, aztán fordult az orvos a szerelmem felé, és feltette a nagy kérdést, hogy akar-e velünk jönni a szülőszobába, hogy velem lehessen. Audrey Yvana Unsworth Mivel szerencsére semmi gond nem akadt, pár nap elteltével ki is engedtek mind a kettőnket. Aláírtam a papírokat, aztán elhagytam az épületet. Átlépve a küszöböt, egyből megéreztem a szelet. Csak pár nap, mégis annyira hiányzott! - Indulás hazafelé. - súgtam halkan a kezemben tartott alvó csöppségnek. Ez lesz még szép mutatvány. Még jó, hogy a kórház közvetlen közelében rengeteg bolt van. Babás bolt is. Be is tértem, hogy megvegyek mindent, ami nem várathat magára, mivel otthon semmi sincs. Azonnali kiszállítással kértem a termékeket, egyet kivéve : babaülés. Megkértem az egyik eladót, hogy szerelje be, majd el is indultam haza. Azt mondták, hogy 2 órán belül mindent kiszállítanak. Hát... ajánlom is nekik. Yve háza Warren Worthington - Hát, vezess óvatosan, és akkor nem kaplak el - vigyorodtam el, majd egy úrias meghajlást követően kiléptem a szobából, és elindultam vissza az utcára. (folyt. köv. ott) Audrey Yvana Unsworth - Ez kedves tőled. - mondtam válaszolva a hízelgő szavaira. Jó dolog tudni, hogy vannak még ilyen pasik... Bár tény, azt sem mondhatja, hogy a baba ronda, a barátok meg hamisak, még ha így is gondolja. - Hát még én. - mosolyogtam rá, mikor finoman leengedte a kezem, a kézcsók után. - És mégegyszer köszönök mindent. Tényleg. Én is remélem, hog látlak még. Persze nem gyorshajtás által. - dőltem hátra, ahogy elhagyta a szobát. Nem sokkal utána el is aludtam.. Warren Worthington - Rendben, ahogy gondolod - bólogattam, amint a hívandó/ne hívandó barátról beszélt. - Az biztos hogy meg fognak lepődni. De igencsak szép meglepetés lesz. Gyönyörű a kislányod... akárcsak az anyukája. Mosolyogva álltam fel végül, és Yve keze után nyúlva, egy könnyed csókot leheltem rá. - Nagyon szívesen mindent. Örülök hogy megismertelek, Yve. Remélem találkozunk még. Audrey Yvana Unsworth - Nagyon kedves, de inkább nem szeretném, hogy esetleg ide jöjjön. Ki is ment a fejemből, hogy átmeneti válságot él a barátságunk. Az igazat megvallva, most kedvem sem lenne láni őt. - hárítottam végül el annak a veszélyét, hogy Gabe-t idehívjam. Tényleg nem volt sok kedvem hozzá. No, meg az sem biztos, hogy kifizetődő lenne, ha találkozna Warren-nel. Inkább ne is jöjjön. - Akiknek tudniuk kell, majd elmegyek a babakocsival meglátogatni őket. Mi jobb lehet ennél? Derült égből villámcsapás és hopp, ott leszek egy babával. - tettem hozzá mosolyogva, ahogy elképzeltem Saltzman-ék arcát, ha beállítok. - Nem szeretnélek természetesen feltartani. Nagyon köszönök mindent. Warren Worthington Csak figyeltem csendben amint Yve változtatott kicsit a kisbaba nevén. Így is gyönyörű volt. A név is, a kislány is, és az újdonsült édesanya is. Megtisztelő volt, hogy jelen lehettem mindeközben. - Fura név, az egyszer biztos - helyeseltem csöndesen, mikor Yve beszélni kezdett. - Viventem Anima... - ismételtem elgondolkodva -, ez azt hiszem latin... Rég volt már az iskola, de... valami lélek akármi... élet... élő lélek talán... fura név - értettem végül csak egyet felhagyva inkább a gondolkodással. Az ilyesmi sose volt erősségem. - De, persze, válthatunk - bólintottam, majd amikor a még hátramaradt, Yve körül ügyködő nővérke is távozott, így kettesben hagyva minket, leültem az ágy szélére. - Kire gondoltál? Mond nyugodtan ha akarod, felhívom. Lassan úgyis esedékes lesz hogy visszamenjek. Tudod, vár a munka - kacsintottam Rá mosolyogva. - Neked meg szerintem pihenned kéne. Audrey Yvana Unsworth - Köszönöm. - mosolyogtam magam elé, de a köszönet Warrennek szólt. Egyenlőre le sem tudtam venni a szemem a babámról. De olyan fura volt... minden. Felpillantva láttam, hogy a karszalagot írja az ápoló. - Várjon! - szóltam rá, de csak gyengéden. - Nem lehetne... Hát szóval van arra esély, hogy... Lehetne a neve inkább Hayleen Delilah Anima? Bocsánat, hogy variálok, de ... inkább így szeretném. Ő csak kedvesen elmosolyodott, bólintott, majd elvitte a picit, rajta már a nevével. Vettem egy nagy levegőt, aztán újra hátradőltem. Hallottam Warren nemrég feltett kérdését, de nem is tudtam, hogy akarok-e rá válaszolni. Vagyis... Persze, hogy akartam. De még magamnak sem merem bevallani ezt annak tudatában, hogy mi van most Em-mel. - Pontosan... - meredtem magam elé, aztán ránéztem a férfira. - Így hívták az apját. Viventem Anima. - halkan nevettem egyet. - Sosem értettem, hogy honnan jött a neve. Sőt... Először el sem hittem, hogy ilyen név létezik. Ez már túlontúl különleges. De nagyon tetszik. - újabb nagy levegő. - Válthatnánk? Nincs még itt az ideje annak, hogy hatalmas depresszióba essek. Kicsit feljebb ültem. - Volna itt valaki... Akit lehet, hogy értesíteni kellene. De nem is tudom. Nem. Inkább mégse. - vontam inkább vissza. Warren Worthington - Ugyan, jó kislánynak tűnik, biztos nem lesz Vele gond - vigyorogtam ahogy Ő viccelődött. Aztán szavaira a kezemre pillantottam, és kicsit megmozgattam az ujjaimat. Jó, persze erősen szorította, de azért nem törtem össze. Épp szóra nyílt a szám, mikor megint bejöttek, és visszahozták a kisbabát is. Immáron rendesen felöltöztetve, bebugyolálva egy pokrócba, és egy kis rózsaszín sapkával a fején. Aranyos volt. Főleg mikor újra az édesanyja karjaiba fektették. - Szép név, egy szép kislánynak - pillantottam mosollyal Yve szemeibe. Aztán érdeklődőn kérdeztem. - Anima... a kicsi apjának a neve, ugye? Audrey Yvana Unsworth - Egy kis bőrgombóc. Most még... Viszont ha tinikorában elribancosodik, tutira bezárom a pincébe. Vagy a padlásra, majd választhat. - mosolyogtam a saját gyenge poénomon. Warren kezére néztem. - Mondd, mennyire szorítottam? Remélem nem túl erősen... De azért ne is túl lazán, mostanában sokat gyúrtam. - pillantottam fel a szemeibe várva a választ. Már épp nyílt a szája, mikor bejött egy ápoló, kezében a picivel és az ágy mellett megállva átnyújtotta a csöppet. Kérdezte a nevét, hogy mit írjanak a karszalagra. - A neve... - egy pillanatra magam is megtorpantam. Sosem gondolkodtam el igazán a nevén. Ránéztem a picire, s mint a villámcsapás, beugrott: - Delilah. A neve Delilah... Anima. Warren Worthington - Nem, már nem fáj - válaszoltam meg a kérdését, ám aztán elég gyorsan változtak az események. Megjött az orvos, meg az egész brancs, és mire észbekaptam, már ott tartottunk, hogy Yve a fájdalomtól ordított, és míg Ő a kezemet szorongatta, az orvos a lábainál ügyködött. Én meg bátorítottam amivel tudtam, de nem vagyok biztos benne hogy hallott-e egyáltalán, hisz mással volt épp elfoglalva. Jó időbe telt, mire végül Yve hangja elhalt, ellenben egy másik, vékony de erős hang kezdett "üvölteni", s az orvos a magasba emelt egy apró, véres, ráncos, de határozottan szép kisbabát. - Vááóó.. - ennyi szakadt ki belőlem ahogy megláttam a kislányt, miközben bebugyolálták és Yve karjaiba adták. De alig néztem meg alaposabban a pici arcot, ami már szintén nyugodttá vált, nem sírt. Ellenben amint a következő pillanatban egy pár kisebb-nagyobb durranással kimúlt minden fény a helyiségben. Az emberek sikongattak, és a kisbaba felsírt. - Mi az isten? - kapkodtam körbe a fejem, de az orvos közben nyugtatgatott minket, hogy biztos csak valami technikai zárlat volt, és máris orvosolják a problémát. És így is volt, hamarosan újra fény lett a szobában. Közben Yve kislányát egy nővér elvitte a szokásos vizsgálatokra meg egyebekre, Én meg Yve kimerült alakja felé fordultam újra, ahogy meghallottam a hangját. - Ügyes voltál. Gyönyörű kislányod született - vigyorogtam Rá. Audrey Yvana Unsworth Legyen igaza. Ennyiben inkább válasz nélkül rá is hagytam a fájós-nem fájós dolgot. - Értem. Buta dolog lenne megkérdezni, hogy fáj-e még a dolog? - faggatóztam továbbra is. Még elég sok kérdés kavargott a fejemben, de dobni kényszerültem a témát, amikor bevillant egy kép, egy arc. Egy férfi arca. S vele együtt egy érzés. Mindeközben betért az orvos is, vele együtt a kis csapat. Nem is észleltem, hogy mi történik körülöttem, hisz csak az emlékekre voltam képes gondolni, amik folyamatosan törtek fel agyam elrejtett zugából. Ordítottam. De nem is tudom, hogy a fizikai fájdalom, vagy valami más miatt. Bizsergés járta át testem az utolsó porcikámig, de még mindig csak a fejem kapkodtam, mind a külső, mind a belső tényezők hatására. Talán máshol jártam... Dolgoztam fel a rég elvesztett információkat. Viventem, s az érzéseim róla... Az orvos felkiáltott, mire odakaptam a fejem. Kezében tartotta mindazt, amiért ma itt vagyunk. A gyermekem... " Kislány! Kislánya született! " - szajkózta mosolyogva, s pillanatokon belül már kaptam is a kezembe. Gyönyörű volt és ami a legfontosabb: egészséges. Ugyan csak egy apró, icipici emberke volt, mégis mindent magába foglalt, ami fontos. Az apját, s a szerelmünk... Minden égő egyszerre durrant ki a szobában, amire mindenki felsikított. Igen, egy újabb felismerés : az erőm is visszatért. Egy keveset még pihengettem, s Warren egy pillanatra sem mozdult el mellőlem. Eközben megcsinálták a világítást is. Kinyitogattam a szemem, majd a Warren felé fordultam. - Necces volt. - mosolyodtam el erőtlenül a kóma hatására. Nem volt már velem a pici, de tudtam, hogy jó helyen van. Warren Worthington - Ugyan, általában a fájdalom maga szokott rosszra utalni, nem a fájdalom hiánya - igyekeztem nyugtatgatni. Jó, persze én se hallottam még olyanról hogy a szülés nem fájt valakinek, de hát passz.. gondolom minden nő egyedi. - Nőm? - néztem meglepődve Yve-ra, amikor egyik pillanatban nekemszegezte a kérdést. - Jah, hát... még mielőtt ideköltöztem, szakítottam az addigi barátnőmmel. Nem igazán volt kedvérte az életvitelem, így jobb volt külön utakra lépni. Én eljöttem, Ő ott maradt, szóval eléggé különváltunk. - Azt persze nem tettem hozzá, hog Audrey Yvana Unsworth - Cseppet sem örülök. Vagyis azért de... Viszont ez így eléggé parás helyzet, hiszen nem fáj, egyáltalán nem fáj. Pedig kellene... Remélem nem lesz ebből baj. - néztem el a lábam felé, majd vissza fel Warrenre. Rájöttem, hogy terelnem kéne a témát, hiszen semmi jó nincs abban, ha felspannolom magam. - Te Warren... - kezdtem bele a hadműveletbe, bár még magam sem tudtam, hogy mivel folytassam. Így ez jött, ami leginkább érdekelt akkor, vele kapcsolatban. - Most komolyan, hogy lehet az, hogy nincs nőd? - vigyorodtam el. Warren Worthington - Nyugi, nem vagyok én olyan gyönge fából faragva, bátran szorongasd a kezem, ha akarod - bíztattam, visszamosolyogva Rá. Ekkor jött az ápoló hangja, és Yve pánikja, mire nyugtatólag tettem a kezem a vállára. Én nem értek ehhez, szóval az ápoló biztos jobban tudja, én hiszek neki ha azt mondja mehet a menet. - Hé-hé, örülj inkább, ha eddig nem fájt. Erős vagy, hipp-hopp túl leszel rajta, nem is kell pánikba esni. Ők az orvosok, tudják mit csinálnak. Audrey Yvana Unsworth Viszonylag még nyugodt voltam. Így meg főleg, hogy megérkezett Warren. - Nem hiszem, hogy jó érzés lenne utólag látni a megszorongatott kezed. De még a végén élek az ajánlattal. - néztem fel rá apró mosollyal. Az ápoló szavai kissé megtörték a belső békémet. - Hívom az orvost, szerintem perceken belül kezdhetjük. - azzal el is hagyta a szobát. Nem hiszem, hogy hallotta a kétségbeesett " MI VAN?!?!" kérdésemet. Még a fájdalmaim sem kezdődtek el, ez meg már egyből a közepébe csap? Most öntött el végleg a pánik. - Oké, ez nem történhet még meg... Még nem is éreztem, hogy fájna, még nem kezdődhetne az akció! - pánikoltam. Warren Worthington Belépve a szobába, megláttam rögtön Yve-t, aki már szintén át volt öltöztetve egy ilyen kórházi gúnyába. Egy nővér sürgölődött jobbra-balra, így hogy ne zavarjam, Yve mellé surrantam, és megálltam mellette. - Nyugi, mondtam hogy maradok - mosolyogtam Rá bíztatón a szavait hallva, bár erősen forszíroztam hogy a lábai felé még véletlenül se nézzek míg nincs vége a bulinak, mert azért mégiscsak a szülés az amit illetően nem vágytam vizuális élményekre. - Ha gondolod, szívesen felajánlom a kezem, ha fáj, szoríthatod - kacsintottam Rá, felé nyújtva a kezemet. Audrey Yvana Unsworth Azért meglepett, hogy Warren nem lépett le. Jól esett, nem is kicsit. Mégis jobb, mint egyedül. Ezért is estem kétségbe, amikor eltűnt mögülem. Míg én minden mozzanatot riadtan figyeltem, bevittek egy szobába. - Jaj végre, úgy megijedtem már! - vigyorodtam el azonnal, ahogy megláttam Warrent belépni az ajtón. |
| | | |
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 25, 2012 2:42 pm | Előzmények - 03. Warren Worthington (Mystic Falls autóútjai) Az ápoló betolta a tolószékben Yve-t, és rögtön irányítottak is minket tovább fel az emeletre, egyenesen egy szülőszobába. Kötelességemnek éreztem nem magárahagyni Yve-t, így mentem utánuk. A szülőszoba előtt egy másik ápoló egy kupac sterilruhát nyomott a kezembe, hogy vegyem fel mielőtt bemegyek. Mondtam hogy oké, és úgy is tettem, felvettem a ruhámra a szerelést, és csak azután követtem Yve-t a másik szobába. Damon Salvatore - Lehet róla szó - vigyorogtam sokat sejtetően. - De csak ha apu is, amiért ilyen szép babában működött közre - kacsintottam. - Jól van, megyünk már - paskolgattam meg Delena fenekét, aki egy türelmetlen hanggal jelezte, hogy unja magát. - Hölgyem, csak Ön után - engedtem előre Elenát. (folyt. uszoda) Elena Gilbert Salvatore - Mondasz valamit. De szerintem... rád fog hasonlítani - simogattam meg Damon arcát. - Elvégre a fiúk általában az apjukra ütnek, nem? Lehetne szép fekete haja... és még szebb kék szeme - motyogtam széles mosollyal. - Mehetünk az úszodába, persze. De... - fogtam bele teketóriázva, ártatlan kis pillantással nézve a szemébe. - Anyu kap majd valami jutalmat azért, ha hazaérünk, hogy hónapokon keresztül ilyen... szép kisbabát "nevelt"? - pislogtam rá szépen. Damon Salvatore - Naná, hogy gyönyörű - vigyorogtam, mikor a rendelőből kisétálva Elena csillogó szemébe néztem. - Mi vagyunk a szülei. És ilyen jóképű apától... meg persze gyönyörű anyától - kaptam aztán észbe - csak szép gyerek lehet. Remélem, rám fog hasonlítani. Delena rád hasonlít, hát szegény apura is hajazzon már valaki - vigyorogtam. - Na, akkor mi legyen a következő? Az uszoda? Elena Gilbert Salvatore Kicsit meglepetten pislogtam rá, mikor bevezette a dolgot. Persze nem szívesen fogadtam volna, ha a kicsit a születése után elviszik tőlem, hogy máshol legyen éjjel és ne velem... hiszen Delena is mellettem lehetett. És mikor az orvos ígéretképpen megmondta, hogy próbálkozik, kicsit leeresztettem. A hála kifejezése után pedig kisétáltunk a rendelőből és rögtön Damon felé fordultam. - Olyan gyönyörű ez a pici baba... - csillogtak a szemeim, miközben megpusziltam Delena arcát. Damon Salvatore Az orvos is meglepődve pislogott rám, ezért gyorsan a tárgyra tértem. - Az érdekelne, lenne-e lehetőség rá, hogy szüléskor a feleségem külön szobába kerülhessen. Olyanba, ahol folyamatosan mellette lehet a fiam, és nem viszik el tőle. Szeretném a legjobb körülményeket biztosítani nekik. A pénz nem játszik szerepet - tettem hozzá. A doki vakart egyet a fején, aztán elővett egy naptárat, valamit belefirkált, és megígérte, hogy intézkedik az ügyben. - Köszönjük - bólogattam hálásan, és mikor nem figyelt oda, letettem egy szép összeget rejtő borítékot az asztalára. Megérdemelte... Elena Gilbert Salvatore Ahogy az orvos kiment, rögtön letörölgettem magamról a zselét, de a meghatott mosolyt még nem voltam képes letörölni a képemről. Mosolyogva viszonoztam a szerelmem csókját, majd csak bólogatni tudtam, miközben felálltam. - Egyet értek. Nagyon... nagyon szép - mondtam, hiszen más most nem jött a nyelvemre, és amint a doki visszaért, átvettem tőle a lemezt és a többi papírt is. Aztán Damon az orvos felé fordult és próbáltam a meglepődésemet kicsit elrejteni. Elvégre... én nem tudtam, miről is akar beszélni vele. Damon Salvatore - Jó ezt hallani - mondtam megkönnyebbülve, mikor az orvos kikapcsolta a gépet, aztán néhány percre kiment, Elena pedig letörölte magáról a zselét. - Milyen szép a kicsi David, ugye? - hajoltam le Elenához , és megcsókoltam. - Két ilyen gyönyörű kicsi apukája és anyukája leszünk... - motyogtam, mikor is az orvos visszatért, és a kezünkbe nyomta a szokásos képeket, és a lemezt. - Igaz is - fordultam a doki felé - valamiről még szeretnék Önnel beszélni. Elena Gilbert Salvatore Damon ismét a karjaiba emelte Delenát, a szemeiből pedig ismét... sugárzott a büszkeség. A monitor felé is, és a kislányunk felé is... és azt hiszem, talán ez nálam sem volt másképpen. Az orvos néhány mondattal válaszolt Damon kérdésére, hogy amint mi is láthatjuk, minden rendben van a kicsivel. Nem hiányzik semmije és a korához képest megfelelően fejlődik is. - Hál' istennek... - motyogtam megkönnyebbülten mosolyogva. Damon Salvatore Néztem, ahogy Delena a kezét a monitoron tartja, mintha csak megérinthetné Davidet, és láttam Elenán, hogy nem sok választja el a sírástól, de még az orvos is meghatottan köszörülte a torkát. - Nagyon okos, és jószívű kislány vagy kincsem - vettem fel az ölembe Delenát, és megöleltem, aztán visszaültem vele az előző helyére. Nem is tudtam, kire vagyok büszkébb. A kisfiamra, vagy Delenára... - És ugye minden rendben? Megvan mindene? Keze, lába... - kérdeztem a dokit kis aggodalommal azért. Elena Gilbert Salvatore Mosolyogva figyeltem, ahogy Damon észreveszi a képet. Hiszen... na jó, nekem se voltak sokkal tapasztaltabb szemeim, mint neki, de egyszer már láttam... mikor kiderült, hogy kisfiam lesz. De ez a kép most jóval tisztább volt... és... szépségesebb. A következő, amire eszméltem, hogy Delena kis lépteit hallottam a padlón és amikor felnyújtotta a kezét és a kis tenyerét a monitorra tette... valami hihetetlenül jó érzés járta át a testemet. Valami, ami még a legnagyobb szeretet határait is messze túlszárnyalta... - Látod, kicsim? - szólaltam meg végül, bár már tartottam tőle, hogy a szemeim nem szárazok. - Nemsokára már őt magát is megsimogathatod. Ugye már te is szeretnéd? - mosolyogtam a kicsire. Damon Salvatore Néztem a szaggatott képet, ami a monitoron látszott, és ami mégis olyan tiszta volt, mintha már a karomban tartanám a fiam, és úgy néznék bele az apró arcba. A mosolyomban büszkeség és meghatottság tükröződött, és Delena is felfigyelt, mert a monitor felé mutatott, és én széles mosollyal belepusziltam a hajába. - Az ott.... az, amire én gondolok? - kérdeztem meg az orvost, és az utolsó képre böktem. - Szóval, most már biztos hogy fiú - állapítottam meg, és a doki bólintott. - Látod hercegnőm, ő a te kisöcséd - mondtam Delenának. - Ugye szeretni fogjátok majd egymást? - kérdeztem, de Delena csak jelezte, hogy leszállna az ölemből. Letettem a földre, mire a géphez lépett, és nyújtózkodva, apró kezét a monitorra tapasztotta. Elena Gilbert Salvatore Damon odajött mellém és ahogy Delenának beszélt, az széles mosolyra késztetett. Az orvos szétkente a hasamon a zselét, én pedig már a képernyőre szegeztem a tekintetemet, de a szívverés előbb szólalt meg, mint ahogy a kép megjelent volna. Halványan elmosolyodtam, és ebben a mosolyban ott volt a meghatottság is. Damon arcára nézve láttam, ő sem érez másképpen, az ő arcáról pedig a büszkeség türköződött, míg Delena csak nézett mindenfelé, vajon honnan is jöhet a hang. Aztán... a kép is megjelent a monitoron... és szinte rögtön egy apró kis ember arcával találtuk szembe magunkat... a szemeim talán fényesebben csillogtak, még a 32 karátos gyűrűknél is, és megfogtam Damon kezét, úgy bámulva folyamatosan a képre, és hallgatva a szívverés ritmusát egyszerre. https://www.youtube.com/watch?v=_MuTbWC5D0M http://media.merchantcircle.com/22608821/IMAGES-2_1_28_medium.jpeg https://2img.net/h/oi42.tinypic.com/359z9lj.jpgDamon Salvatore - Dehogynem - mosolyogtam, és leültem a már jól ismert székre, az ágy mellett. - Figyelj hercegnőm! - emeltem fel az ujjam, és a monitorra mutattam. - Ott lesz mindjárt David, meglátod - néztem az orvost, ahogy zselét kent Elena hasára, aztán kattogtatott néhányat a géppel, és rátette a különös szerkezetet a pocakra, a következő másodpercben - pedig képet még nem is láttunk - de máris lehetett hallani az erős, szapora ritmusú szívdobogást. - David.... az én fiam... - teltem meg büszkeséggel. Elena Gilbert Salvatore - Na, azért ne bizakodjunk előre. Talán nem lesz az olyan hamar - mosolyogtam továbbra is, majd ahogy kinyílt az ajtó, mindenestül besétáltunk. Hát igen... nagyjából már nem lehetett újat mondani. Szokásos orvos, a szokásos vizsgálóban. Delenára mosolyogtam, ahogy láttam, hogy körbe-körbe nézelődik a szobában, az egyik ujját rágcsálva, miközben én már fel is feküdtem az asztalra és Damon felé néztem. - Nem jössz ide mellém? - pislogtam rá, miközben felhúztam a felsőmet. Damon Salvatore - Két hónap... - ismételtem üdvözült vigyorral. - Hallod kicsim? Két hónap, és itt lesz a kisöcséd - simogattam meg Delena haját, de ekkor kinyílt az ajtó, és az orvos - borítékváró mosollyal - beinvitált bennünket. - Üdvözlöm - biccentettem, és már tudtam, mi a dolgom. Leülni, és csendben maradni, mint a jó gyerekek. Elena Gilbert Salvatore - Jellemző - vágtam pimasz fintort. - Hát ha a tényleges időt nézzük, az ugye 40 hét. Addig lenne még 13 hét. Delena viszont a 36. héten született. De ő nem volt ennyire aktív, mint David. Tehát valószínűleg másfél-, két hónap lehet hátra még. Ha az anyai megérzés nem csal - mosolyogtam. Damon Salvatore - Nem tudom. Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok és nem is voltam szülő anya - vigyorogtam. - Hány hét van még hátra? - számolgattam az ujjaimon. - Ciki. Elfeledtem, hány hetesen kell megszülni egy kisbabát. Mégis öregszem - vontam vállat fintorogva. Elena Gilbert Salvatore - Hát igen. Most viszont annyiban más lesz, hogy David itt fog a világra jönni. És ha türelmetlen lesz, hát körülbelül nem is olyan sokára. Most kb a 26-27. hétnél járhatunk - magyaráztam és közben mosolyogva néztem, ahogy Delena szemügyre veszi a recepciós pultot. - És mivel David nagyon aktív baba, hát... nem fogja kivárni a sorát - kuncogtam. - A fiúk amúgy is mindig türelmetlenebbek. Vagy az csak a te esetedben igaz? - vigyorogtam a szerelmemre. Damon Salvatore - Már behunyt szemmel is betalálnék ide, és szinte szóról szóra tudom mit fog mondani a recepciós is - vigyorogtam, aztán szétnyitottam Delenán a kabátot, ne melegedjen rá túlzottan. - Aztán kb öt perc múlva a doki nyitja az ajtót, és betessékel minket. Már rutinosak vagyunk - nevettem, Delena pedig a recepciós nővel szemezett. - Mi olyan érdekes ott hercegnőm? - néztem rá, és láttam, hogy feltűnt neki a nyomtató egyhangú berregése. Elena Gilbert Salvatore (Damon és Elena háza) Már teljesen megszokott volt a leparkolás és a besétálás. Hát még a recepcióspultnál történő szokásos beszélgetés a recepcióssal. Közben Damonék leültek, és amint megkaptam a válaszomat, odasétáltam melléjük. - Pár perc. Mint mindig - mosolyogtam. Alaric Saltzman - Akkor legyen a cukrászda! - bólintottam rá hirtelen, és már kaptam is a kulcsért, hogy indítok, de akkor a keze végigsimult a karomon és egy percre kirázott a hideg. Mosolyogva fordultam én is felé. - Én is szeretlek... - öleltem át szeretőn mindkét karommal ahogy hozzám bújt, és egy darabig csak így ültünk ott. Kellemes volt. Amikor is egy kopp... majd még egy kopp... majd újra és egyre több, és egyszer csak elkezdett esni az eső. - Na széééép! - sóhajtottam nagyot. Így tönkretenni ezt a szép napot! - engedtem el Isobelt, de igazából nem is hagytam hogy tényleg elkedvtelenítsen a dolog, csak úgy... jobb lett volna némi napsütés. - Nem baj. Mi attól még tartjuk a tervet! - simítottam végig Isobel arcán, azzal most már tényleg indítva az autót, lassan kanyarodtam ki az útra, és céloztam meg a cukrászdát a Főtéren. (Cukrászda) Isobel Flemming Mire kiértünk a kórházból, a könnyeimnek már nyomuk sem volt. Ellenben széles mosollyal az arcomon sétáltam Rick ölélésében, és úgy tartottam magam előtt a kezeimben a kapott cd-t és a fotókat, mintha legalábbis a legnemesebb aranyból faragott műtárgyak lennének, melyeket ezer, meg ezer gyémánt díszít, és értékük meghaladná a "remény-gyémántét." Még akkor is nehezen szakítottam el a tekintetem a képekről, amikor már a kocsiban ültünk, Adam rég a gyerekülésben nyálazta össze teljes átéléssel a saját lábacskáját, Rick meg engem nézett, miközben hozzám hajolt, és olyan édesen búgó, kedves hangon kérdezett. - Hmmm... nem is kérdés, hogy benne vagyok - bólogattam aztán hevesen, amint sikerült visszaidézni a két másodperce elhangzott kérdését. - Én a cukrászdára szavazok. Meghalok egy finom sütiért... - sóhajtottam élvezettel, miközben hátradőltem az ülésemen, és a szemeim egy pillanatra lehunyva, visszaidéztem, amint a kisbaba szívének erős üteme betöltötte az egész vizsgálót... Aztán Rick felé fordítottam a fejem, és örömmámorban úszó tekintettel néztem Rá, miközben egyik kezemmel szeretőn simítottam végig a karján. Alaric Saltzman Még mindig éles vigyorral az arcomon hagytuk el a kórtermet. Az egyik kezem míg a fiamat tartotta, a másik szépen keresztbe vándorolt Isobel derekán. Csak így szorítva magamhoz lépkedtünk kifelé, ezzel éreztetve magammal és biztosítva a világnak, hogy Ő hozzám tartozik. Boldog voltam. Nagyon boldog. - Nincs kedved beugrani valahová enni valamit? - kérdeztem Isobel csillogó szemeibe nézve az anyósülésen. - Kávézó, esetleg cukrászda? - meresztgettem a szemöldököm magasra, hisz jól tudtam mennyire kívánja az édességet. - Ünnepeljünk! - hajoltam hozzá közelebb, hogy egész közelről nézhessek a szemeibe. - Mit mondasz? - kérdeztem kellemesen búgó hangon. Isobel Flemming Amint a kép megelevenedett a monitoron, és megláttam a picit... hirtelen könnybe is lábadtak a szemeim. Rögtön Rickre kaptam a tekintetem, ahogy a hangját meghallottam, és mosolyognom kellett az arcán, és a szavain. Végre eljött... és végre hallhatja a kicsi szívének a dobogását... olyan régen vágytam már erre a pillanatra... Szebb volt, mint ezer angyal hárfajátéka... gyönyörű... Miközben a doktor nézelődött és vizsgálódott, mi gyönyörködtünk a babában. Így is hatalmas csoda volt... de aztán a doki váltott a képméreten, meg a minőségén, és ahogy nyomogatta az egyik gombot a monitoron, egyre jobban kivehető lett a kislányunk... egyre jobban éreztem az öröm könnyeit a szememben... amik már nagyon készültek kibuggyanni... de nem érdekelt. https://www.youtube.com/watch?v=nGmVoRktzG8&feature=related Életem egyik legszebb percei voltak... Ahogy az orvos körben megnézegette a kisbabát, azt mondta, most lehet nagyjából a 14. hétben... szóval ha gondoljuk, kb. 2 hét múlva már meg lehet majd állapítani a nemét is. De Én megnyugtattam, hogy 100%-osan biztos vagyok benne, hogy Ő lesz az Én második kicsi lányom. Ő meg tapasztalt orvos lévén rámhagyta, hadd bízzak az anyai megérzésemben. Végül megnyugtatott minket, hogy a baba tökéletesen egészséges, és remekül fejlődik. A szíve erős, a teste korának megfelelően arányos, a fejformája szép, a végtagjai is megfelelőek, minden ujjacskája is megvan, meg még mondott csomó mindent, de igazából engem két dolog érdekelt csak most. Az, hogy egészséges, és az, hogy milyen gyönyörű... Végül azonban vége lett a pillanatnak, és az orvos még egy sor nyomkodás után kikapcsolta a gépet, és azt mondta, hogy felkelhetek. Míg a zselés anyagot törölgettem a hasamról, és rendbeszedtem a ruhámat, Rickre és Adam-re pillantottam, s mosolyogva igyekeztem az örömkönnyeket is eltűntetni az arcomról. - Nagyon-nagyon szeretlek benneteket - fogtam meg finoman Adam kezecskéit, és adtam rájuk egy-egy puszit, mire Ő felvisongva kezdett nevetni. Épp leszálltam az ágyról, amikor az orvos még egyszer odajött hozzánk, és a kezembe adott pár papírt, egy papírtokba dugott cd-t, meg három fényképet. http://cdn.sheknows.com/graphics/ultrasound/crystal_14w4dbodyprofile.jpg http://images.meredith.com/parents/images/2009/10/ss_week14_ultrasound.jpg http://www.thenakedscientists.com/HTML/uploads/RTEmagicC_Embryo_at_14_weeks_profile_01.JPG.jpg - Köszönjük - mosolyogtam Rá, miközben búcsút intett Nekünk. - Viszlát! Alaric Saltzman Minden olyan gyorsan történt. Vagy... lehet nem is volt annyira gyors, mint inkább izgatottságomban elsiklottam felette. A következő kép már csak egy pici folt volt a monitoron, és apró pulzáló hangok a fülemben. Hirtelen vigyorodtam el. - Ez a kicsi? - kérdeztem örömittasan nem is tudom kitől, csak úgy bele a nagyvilágba. A doktor volt aki válaszolt. - Gyönyörűűű.. - mosolyogtam és bármit megadtam volna ha egy csókot nyomhatok most Isobel szájára. persze nem tudom hogyan vette volna ki magát, ezért inkább csak megfogtam Iz hozzám közelebb eső kezét és megszorítottam. - Szeretlek.. - tátogta a szám megkeresve a tekintetét, és azt hiszem a pillantásom most mindent elárult amit éreztem. Isobel Flemming Csak mosolyogtam csendben, Szerelmemet és kisfiamat nézve, mosolyommal részben az idegességemet is próbálva leplezni... Csak akkor rántottam el a pillantásom róluk, amikor egyszercsak hallottam a közeledő lépteket, majd ahogy nyílt az ajtó. Odakaptam a fejem, és láttam épp, amint a doktor úr belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót, és mosolyogva nézett Ránk, és üdvözölt minket. - Jó napot - mosolyogtam Rá vissza, miközben Hozzám lépett, miután köszöntötte Rickkéket is. Először is kérdezgetett pár dolgot, amikre egy normális nő ugye tudott volna neki válaszolni, de Én nem, így azokat egy gyors megigézéssel elintéztem. Így elég könnyen eljutottunk odáig, hogy a fizikális vizsgálat következzen, vagyis kért, hogy feküdjek fel az ágyra, és húzzam fel a felsőmet. Én így is tettem, míg Ő beüzemelte az ultrahanggépet, és azt a hideg zselét rákente a pocakomra. Izgatottan néztem fel Rickre és Adam-re, akik közben mellénk jöttek... Alaric Saltzman - Az nem kifejezés... - mosolyogtam rá zavartan és levezetendő a feszültséget Adamet elkezdtem finoman rázogatni a kezemben. Neki persze nem volt ellenére. Tetszett. Legalábbis a mosolygó pofija és a fel-feltörő kisebb kacaj erről tanúskodott. És akkor nyílt az ajtó... Isobel Flemming - Igen, nagyon - bólogattam mosolyogva, Szerelmem kérdésére, miközben néztem Őt, ahogy fel s alá sétálgat Adam-mel, aki kíváncsian nézelődött a helyiségben. - Ahogy látom, Te is izgatott vagy, igaz? - néztem Őt vidáman. Már olyan nagyon vártam, hogy itt legyünk, hogy nehezen tudtam megmaradni a helyemen... Alaric Saltzman - Izgulsz? – mosolyogtam Isobelre ahogy Ő leült és én a kezemben Adammel fel-alá sétálgatva vártuk az orvost. Én nem bírtam volna leülni. Most nem. És nem is tudom honnan táplálkozott az izgatottság, holott tudtam, hogy még hosszú hónapokat kell várnom, hogy a karomban tarthassam, de mégis… most először láthatom a kislányomat odabenn. Mindazt amit Adamnél elszalasztottam. Mert egy ŐRÜLT voltam! De ez már mind nem számított. Az már a múlt! És nem tudta tönkretenni a jelenlegi feszült várakozásomat. Isobel Flemming (Saltzman lakásból) A kórházhoz érve izgatottan szálltunk ki az autóból, és léptünk be az épületbe. Úgy izgultam, mintha a Szent Grált mutatnák be itt... borzasztóan kíváncsi voltam már a kicsikémre... és ahogy egyre közeledett a perc... egyre jobban fűtött az izgatottság... Az emeletre érve, a recepciós pult mögött álló hölgy elirányított minket az egyik vizsgálóhoz, hogy menjünk be, és a doktor úr is mindjárt jön utánunk. Nekünk sem kellett több, siettünk oda, hogy tűkönülve várjuk az orvost... Damon Salvatore (Salvatore birtok) Fel-alá járkáltam a síró gyerekkel a karomon, mire végre behívtak bennünket. Az orvos intésére letettem Delenát a vizsgálóasztalra, aki a szokatlan környezettől megijedve szorosan markolta az ujjamat, és kétségbeesve bámult rám. - Ne félj kicsim... itt vagyok... csak ez a bácsi megnéz téged - pislogtam az orvosra, aki szinte azonnal meg is állapította a bajt. Megírta a gyógyszereket, ellátott egy köteg tanáccsal, aztán annyit mondott, ki kell várni, míg elmúlik. Delena beteg. Már csak ez hiányzott. (folyt. Damon és Elena háza) Elena Gilbert Salvatore Miután Stefan elment, nagyot sóhajtottam és jobban összehúztam magamon a kabátot. Ugyan már eljött a február, de hűvös volt. És kellett a vastag kabát. Néztem, hogy halványul el az autó képe a szemem előtt, csak ezután indultam el a Salvatore birtok felé... Damonnek látnia kell ezeket a képeket... (Salvatore birtok) Stefan Salvatore - Én nem fogok balhét kezdeni, és kedves leszek, ígérem. Delenának sem tenne jót a cirkusz - tettem be a kicsit a gyerekülésbe. - Akkor mi most hazamegyünk. Ha valami gond lenne, szólj, és vágtatok. És ugye sietsz haza? - dobtam egy csókot, aztán lassan, óvatosan kezdtem el vezetni hazafelé. (Damon és Elena háza) Elena Gilbert Salvatore - Nate se volt mindig Damon barátja, mert valamikor Nate meg én... - kezdtem volna bele, de inkább nem folytattam. - Azt hiszem, hogy... az első benyomástól fog függeni, hogy mi lesz köztetek. De Nate nyugodt természetű, nem verekszik. Ha mégis gond lenne, hívj fel nyugodtan és megyek haza - simogattam meg az arcát, majd Delena arcára egy puszit nyomtam. - Otthon találkozunk. Stefan Salvatore - Tényleg szép volt - mondtam őszintén, és néztem Elena boldogságtól csillogó szemeit. - Menni akarsz valahová? Elvigyelek? Vagy... - álltam meg, mikor közölte, hogy csak menjünk haza Delenával. - Jó, persze, ha így szeretnéd - bólintottam. - Gyere baba, a pótapukád hazavisz, jó? - mosolyogtam rá. - Szóval, ez a Nate már nálunk van? Attól, hogy Damon barátja, remélem nem fog verekedésbe torkollni a dolog. Elena Gilbert Salvatore - Az orvosi vizsgálatok mindig olyan szépek... - sóhajtottam és megsimogattam Delena arcát, majd ahogy az orvos visszajött, kibontakoztam Stefan karjaiból és átvettem tőle mindent, amit a kezembe nyomott. De ahogy a borítékot nézegettem, eszembe jutott Damon... neki is tudnia kell ezt... akármennyire is nem akaródzott vele találkozni, most... most talán muszáj lesz... de a csudába is, most sokkal boldogabb vagyok, mert kisfiam lesz! Kisétáltunk a rendelőből, majd Stefanra néztem. - Azt hiszem, hogy... valamit el kell intéznem egyedül! - mondtam ki lassan. - Remélem nem bánjátok, ha... ha nélkülem mentek haza. De addig is megismerkedhetsz Nate-tel otthon, ha már odaért. Ő Delena keresztapja, így nagyon jól megértik egymást - pusziltam meg Delena arcát. Stefan Salvatore Az orvos távozott néhány percre, Elena pedig adott egy puszit az arcomra. - Ne viccelj már - öleltem meg. - Én köszönöm, hogy jöhettem. Boldog vagyok. De fura volt így látni egy meg sem született gyereket. Ez az első alkalom, hogy ilyesmit láttam, de ez nagyon jó dolog. Tetszik nekem - ölelgettem Delenát is. - Mehetünk? - kérdeztem aztán, mikor az orvos visszatért, és papírokat, meg egy borítékot adott át Elenának. Nem tudtam, mi lehet benne, de nem kérdeztem. Elena úgyis elmondja majd nekem. Kijöttünk a rendelőből, és megigazítottam a kabátot Elenán. - Haza szeretnél menni, vagy sétáljunk el, és vegyünk néhány dolgot a kislegénynek? Delena ruhái nem lesznek jók neki - nevettem rá a kislányra, aki az orromat igyekezett elkapni. Elena Gilbert Salvatore Még mindig magamon kívül voltam a boldogságtól. Bántam, hogy nincs itt Damon... ezt neki is látnia kellene... de ami történt... azok után eszembe sem jutott volna vele jönni ide. - Egy kisfiú... kisfiam lesz... egy kisfiam... - motyogtam még mindig örömkönnyekkel a szememben, majd Stefan kérdésére az orvos elmondta, hogy minden rendben, de minden stresszt előidéző dolgot kerülnöm kell... hát kösz, mintha ez könnyen teljesíthető lenne, vámpírokkal körülvéve. A hasamra tette a törlőkendőt, én pedig mosolyogva fordultam felé. - Köszönöm - motyogtam, majd letöröltem a hasamat és Delenára néztem. - Lesz hamarosan egy gyönyörű szép kisöcséd... ugye milyen jó lesz? - simogattam meg az arcát, majd mikor a doki kiment pár percre, hogy elkészítse a papírokat, egy puszit nyomtam Stefan arcára. - Köszönöm, hogy eljöttél - mondtam neki, és letöröltem a könnyeimet. Stefan Salvatore - Jó, rendben - válaszoltam a kicsivel az ölemben, aztán leültem arra a székre, ami az ágy mellett állt. A doki valamit Elena hasára nyomott, ami leginkább úgy nézett ki, mint az étkezési zselé, aztán némi matatás után a monitoron feltűnt egy aprócska lény. A szívdobogás, ami számomra eddig is hallható volt, felerősödött.. és láttam Elena arcán, hogy ő valószínűleg most hallja először. A szám is nyitva maradt, ahogy a képernyőn a sötét-világos foltok egyvelegéből kitűnt egy apró fej... két lábacska, majd két kar is csatlakozott hozzá. Nem láttam, csupán egy-egy pillanatig, de hát az én szemem gyakorlatlan volt ehhez. De engem is hihetetlen boldogság fogott el, mikor Elena kérdésre az orvos azt mondta, kisfiú növekszik odabenn. - Hallod, Delena? - kérdeztem a meglepően csendben lévő lánykát. - Kisöcséd lesz! - simogattam, és újra a monitorra függesztettem a tekintetem. - De rendben van, ugye? Úgy értem, mind a ketten - kérdeztem az orvost, dobogó szívvel várva a választ. - Féltem őket. Mindkettőjüket. Mindhármunkat - néztem rá Delenára is. Elena Gilbert Salvatore Felfeküdtem az asztalra, közben hallottam Stefan hangját és ránéztem. - Nem, csak... csak fogd Delenát - mosolyodtam el. A szokásos persze az lett volna, hogy fogja meg a kezemet is... de ő nem Damon volt... nem akartam ilyesmire megkérni. Az orvos bepakcsolta a gépet, én pedig nagyot sóhajtva engedtem, hogy hideg zselét nyomjon és kenjen szét a hasamon. Szinte azon nyomban, hogy hozzáért a hasamon, a képernyőn is megjelent a kép és elmosolyodtam, ahogy mint nemrég, most is láthatom azt a szaporán verő szívet és hallhatom is. Ha csak halkan is... Az orvos elmondta, hogy a 16. hétben jár a baba, így már lassan talán a mozgását is lehet majd érezni. És hogy valószínűleg szükség lesz a Delenánál használt ruhákra. Stefanra néztem, nézve hogy mit vált ki belőle ez a helyzet, miféle érzelmet, de aztán nem bírtam sokáig és visszanéztem a gépre. Damon biztosan örülne, ha... itt lehetne... - És... lehet tudni, hogy milyen nemű lesz a baba? - kérdeztem hirtelen az orvostól, amikor már képes voltam szavakat is kinyögni, ő pedig pár pillanatig jobban koncentrált a képernyőre, hogy megállapíthassa a választ... mert lehet, hogy mi Damonnel azt szerettük volna, hogy kislány legyen, talán a sors mégis egy kisfiúval áld majd meg. De annak is nagyon örültem volna. A szívem pedig nagyot dobbant, amint megláttam az orvos mosolygó arcát és hallhattam a válaszát... csak annyit mondott, hogy 'Kisfiú'... kisfiam lesz...! És egy széles mosoly kíséretében egy könnycsepp is kibukott a szememből és úgy néztem Stefanra és Delenára. - Kisfiú lesz! - mondtam úgy, mintha ők nem hallották volna az imént és úgy éreztem, hogy ha kijutok innen, kképes lennék bárkit végigölelgetni az utcán, és a boldogságomat világgá ordítani. Stefan Salvatore Elég csendben voltam idefelé jövet. Azt hiszem, én jobban izgultam, mint Elena. - Bizony Delena - cirógattam a kicsit. - Talán egy öcsike jó lenne, nem? Vagy egy kis húgica, akivel majd szépítkezhettek? Épp meg akartam fogni Elena kezét, mikor megcsörrent a mobilja, és először azt hittem Damont fogom hallani a túlsó végén, de másról volt szó. - Rose barátja, Nate? - kérdeztem. - Hát persze! A barátod, segítenünk kell neki! - bólintottam. - Amit csak lehet, vagy amit megtehetünk - szorítottam meg Elena kezét, de ekkor az orvos behívott bennünket. Elena elmagyarázta, miért is vagyunk itt, én pedig Delenával az ölemben kissé tanácstalanul álltam. Még nem jártam ilyen helyen. - Kell valami extrát csinálnom? - súgtam alig hallhatóan Elena felé, mikor felfeküdt egy asztalra, és a doki bekapcsolt mellette valami gépet. Elena Gilbert Salvatore A szavai egyre nagyobb döbbenetet keltettek bennem. Rose-nak nincs baja... de mégis van... ez egyre zavarosabb. - Nate, nem telefontéma? De mi most... nem vagyunk otthon... - ráztam meg a fejemet és feszülten a hajamba túrtam. - Tudod mit? Menj el a házunkba... egyedül is be tudsz menni, a kulcsot megtalálni nem nagy ördöngősség. Van egy vendégszobánk... oda beköltözhetsz, de amint hazaérünk, várom a részletes sztorit, hogy mi a fene történt! - mondtam már némileg kétségbeesve. - Addig maradsz, ameddig kell! Ebből nem csinálok ügyet, hiszen a legjobb barátom vagy! Emiatt nem kell aggódnod... Szia, Nate! Otthon találkozunk... - sóhajtottam, majd Stefanra néztem. - Azt hiszem, lesz egy vendégünk... a legjobb barátom. Nate... ő Rose szerelme... és most valami baj van - tettem vissza a telefonomat, majd láttam, hogy nyílik a rendelő ajtaja. - Mehetünk? - fogtam meg Stefan kezét, majd besétáltunk a rendelőbe. Az orvos kicsit furcsán nézett, hogy mi okból vagyunk itt megint, de hát... miután végigmérte Stefant, megszólaltam. - Öhm... igazából volt egy kis... feszültségforrás az elmúlt hétben, ami miatt... aggódunk a kisbabáért. Csak meg akarunk bizonyodni róla, hogy jól van - adtam meg az érkezésünk okát. Elena Gilbert Salvatore (Damon és Elena háza) Már teljesen megszokott volt ez az út... többet voltam itt mostanság a családommal, mint azelőtt bármikor. Bár most furcsa volt... mégiscsak Stefannal voltam itt, Damon helyett. A recepcióhoz sétáltam és a nő közölte, hogy 5 percet várni kell. Ez már természetes volt. Visszamentem Stefanékhoz, majd elmosolyodtam és leguggoltam Delenához. - Hát kicsim... azt hiszem, ma azt is megtudhatjuk, hogy a testvéred fiú lesz vagy kislány... te melyiknek örülnél jobban, hmm? - kérdeztem Delenától csendesen, persze mosolyogva, mire tapsikolt egyet. De aztán megcsörrent a zsebemben a telefon és láttam Nate nevét villogni a kijelzőn. Rögtön úrrá lett rajtam valami rossz érzés. A fülemhez emeltem a telefont. - Szia, Nate! Hogy vagytok? Rose rendben van? - kérdeztem sorjában, de nem engedtem el Delena kis kezét. Elena Gilbert Salvatore - Hát Gody-t időtlen idők óta nem láttam... - ráztam a fejemet, miközben kisétáltunk az ajtón. - Inkább a pláza, mert ott... van választék bőségesen - vigyorodtam el, majd beültünk a kocsiba. - De azt hiszem, anyu valami édeset is akar majd, ha hazaértünk - kacsintottam Damonre. (Bevásárlóközpont) Damon Salvatore - Akkor választhatsz. A pláza élelmiszer részlege, és rengeteg sós rágnivaló, vagy Gody, és a sós süteményei. Oda megyünk, és hozunk amit lehet. Tiéd a döntés... apu majd arrafelé fog kanyarodni - tettem be Delenát a gyerekülésbe, és kinyitottam Elenának az ajtót. Elena Gilbert Salvatore - Édesnek itt vagy nekem te - adtam egy puszit a szájára mosolyogva. - De most valami sósat... de abból jó sokat... - suttogtam, ahogy eszembe jutott, mennyire is szeretem a sós finomságokat. - Mi jutott eszedbe? Damon Salvatore - Van egy másik ötletem. A terhes nők úgyis kívánósak... mit szeretnél? Édeset, sósat, savanyút, vagy mi mást? - kérdeztem. - Mert apunak mindenre van ötlete! Nos? Elena Gilbert Salvatore - Nekem megfelelne ez a menetrend... - mondtam bólintva. - Egyelőre amíg nem tudjuk, hogy kisfiú-e vagy kislány, anyunak nincs ötlete, hogy min vezesse le a felhőtlen boldogságát. Majd Delena vállalkozik erre, ugye? - mosolyogtam rá, mire ő is felkacagott. - De mehetünk haza. Vagy akár mi is beugorhatunk valami kajáért akár a Grillbe, akár máshová, de tőlem a rendelésben is benne vagyok - vontam vállat. Damon Salvatore - Akkor apu javaslata a következő - öleltem meg Elenát, ahogy kijöttünk a rendelőből. - Hazamegyünk, pizzát rendelünk, megnézzük a felvételt újra és újra, aztán lefektetjük Delenát aludni ebéd után, és... jöhet az a bocsánatkérés, amiről tegnap szó esett - csókoltam meg. - Vagy más ötlet? Van kedved mászkálni a városban? |
| | | |
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 25, 2012 2:31 pm | Előzmények - 02. Elena Gilbert Salvatore - Na jó, akkor mindketten kellettünk hozzá - nevettem fel halkan, majd ahogy az orvos visszatért, kibújtam Damon karjaiból, hogy átvehessük a borítékot és mosolygáson kívül mást nem is tudtam csinálni. Majd átnyújtott egy papírt is, és hozzátette, hogy a 16-17. hét környékén esedékes lesz a következő vizsgálat is. Megköszöntük neki, mert csak annyi tudott kijönni belőlem, majd az elköszönés után kisétáltunk a rendelőből és Damonhöz fordultam. - Anyu most teljesen be van zsongva és... ezt a videót legalább milliószor fogja megnézni otthon - kuncogtam. Damon Salvatore - Ez a meghálálás jól hangzik - somolyogtam, mikor a doki kiment, Elena pedig hozzám hajolt. - Bár nélküled nem menne a dolog - mutattam a monitorra, szóval... - emelgettem a szemöldökömet, aztán a visszatérő orvosra néztem, aki a kezünkbe nyomta az ultrahangot tartalmazó borítékot. - Köszönjük - álltam fel, és néztem, ahogy beírja a következő vizsgálat időpontját. Elena Gilbert Salvatore - Nekem is mindegy... az a lényeg, hogy te boldog legyél - néztem Damonre, csillogó tekintettel, miközben a hasamra került egy törlőkendő és szépen letörölterm magamról a zselé maradványait. Az orvos mondott pár mondatot, majd egy kicsit kiment, közben én pedig visszaöltöztem és felálltam. - Láttad, kicsim? - hajoltam Delenához. - Ő lesz az ő kishúgod vagy kisöcséd... - simogattam az arcát. - És az én másik "kicsim" is látta? - néztem aztán Damonre és egy csókot nyomtam a szájára. - Anyu nem győzi majd meghálálni neked, hogy mikkel vagy te képes megajándékozni - bújtam hozzá. Damon Salvatore - Szóval még nem tudni - motyogtam. Jó lett volna tudni, ki is fejlődik odabenn... de nem érdekelt sokáig eme információ hiánya. - Nekem mindegy, hogy mi lesz - vontam vállat boldogan. - Jó lenne egy kislány. Nagyon szeretném... hiszen Delena is olyan édes. És egy fiútól is nagyon boldog lennék, hiszen... egy apának kell, hogy fia legyen, akire büszke lehet, és akit megtaníthat egy csomó mindenre, amit egy fiúnak tudni kell - húztam ki magam, míg az orvos elnéző mosolygással kikapcsolta a gépet. Elena Gilbert Salvatore Nagyokat nyeltem, hogy ne bőgjem el magamat, mert talán most még a hormonokra sem tudtam volna fogni a dolgot... 14 hetes... csak ez jutott el a tudatomig az orvos szavaiból... - Igen... olyan szépséges... - motyogtam egy aprót bólintva és Damon utolsó kérdését hallva felnéztem az orvosra, aki egy pillanatra a monitorra koncentrált, de aztán visszafordult felénk és valami olyasmit mondott, hogy a baba egyelőre még nem mutatja magát annyira, hogy láthassa, mi is lesz ő... Volt bennem kis csalódottság, de mindezt felülmúlta, hogy nekem a puszta látvány elég volt ahhoz, hogy... ne is érdekeljen, kisfiúnk vagy kislányunk lesz-e. Damon Salvatore Felhangzott az, amit én a kifinomult hallásommal már hallottam, és most végre Elena számára is nyilvánvalóvá vált. Az apró szív szapora dobogása. A monitoron pedig kirajzolódott egy különös valami... Egy apró test. Bár még alig lehetett kivenni, de a fej és a test már tisztán kirajzolódott. - A mi kicsink - szorítottam meg boldogan Elena kezét, és úgy bámultam a képernyőt, mintha sosem tudnék elszakadni onnan. - Istenem, milyen szép... - suttogtam, majd kissé feleszméltem. - Na és lehet látni, hogy mi is lesz? Elena Gilbert Salvatore Elmosolyodtam Damon szavait hallva és nagyot sóhajtottam, mikor megéreztem a hideg zselét a hasamon. Közben Delenára néztem, de őt megint jobban érdekelt valami más és hát... nem is csodáltam ezt, azt sem tudja, miről van szó. Nem is telt el sok idő, hogy megérezzem, hogy az orvos szétkeni a hasamon a zselét és azon nyomban be is kapcsolt a kép a gépen... https://www.youtube.com/watch?v=T_TzFScAiBI Káprázó szemekkel néztem a képernyőt, pedig tudtam már, hogy mire számítsak, de így... mégis hogy látom, ISMÉT látom a kicsit... sokkal jobb és gyönyörűbb élmény volt... hallani a szívverést, ami már erősebben vert, mint eddig és látni a foltokat... nem, ezek már nem foltok voltak... már láttam egy kisbaba alakját, ami még ugyan nem fejlődött ki teljesen, de... már hasonlított a feje és az arca arra a kis lényre, aki majd hónapokkal később már a karjainkban lesz... - Olyan... gyönyörű... -motyogtam. Damon Salvatore Nem kellett sokáig üldögélni, hogy behívjanak, és már ismerősként üdvözöltük az orvost. Elena már szinte rutinosan feküdt fel az asztalra, és pedig a mellette lévő székre ültem, a szokatlanul csendes Delenával, aki a mellkasomra hajtotta a fejét, és a kabátom gallérját babrálgatta. - Most bevallom, én is nagyon izgulok - súgtam oda Elenának vigyorogva, mikor az orvos bekapcsolta az ultrahang gépet, és a zselét kezdte el szétkenni Elena hasán. Elena Gilbert Salvatore - Igazad van - bólintottam egyet, miközben nagy levegőt vettem és Delenára mosolyogtam. - Hát kicsim... kár, hogy te nem emlékezhetsz erre a helyre, mert apuval jártunk itt veled is ilyen helyzetben - adtam egys puszit az arcára, de ez most kicsit sem érdekelte, valami más megint érdekesebb volt neki. Majd meghallottuk a recepciós hangját, én pedig megfogtam Damon kezét. Valahogy ez még egy ilyen helyen is biztonságot adott... Az orvosi rendelőbe lépve már szerencsére nem kellett idegen orvossal ismerkedni, hiszen először is ennél az orvosnál jártunk. Az üdvözlés után pedig rögtön a lényegre is akart térni, hát letettem a kabátomat a székre és felfeküdtem az "asztalra", miközben már felhúztam a hasamnál a felsőt, hogy hozzá tudjon férni. Damon Salvatore Már nem kellett keresgélni, hogy hová és merre menjünk, Elena otthonosan lépett a recepciós pulthoz, és persze néhány percet most is várnunk kellett. - Ugyan, miért lenne baj? - kérdeztem. - Hiszen vigyázunk rá. Még közben is - engedtem el egy kissé kaján vigyort. - Ne aggódj, minden rendben lesz. Nem aggódom én sem, látod? És Delena sem - néztem a kicsire, aki felfedezte a sorszámkijelző villogását, és most le sem vette róla a szemeit. Elena Gilbert Salvatore (Damon és Elena háza) Hát már jártasak voltunk itt... ha lehet ezt mondani. Persze általában mindig jó hírekkel távoztunk és ez ritka volt egy kórháznál. A recepciós persze a szokásost mondta, hogy pár percet várni kell, de addig odasétáltam Damon és Delena mellé. - Remélem nem mond semmi rosszat, mert anyu nem viselné el, ha valami baja lenne a kistestvérednek - néztem Delenára. Damon Salvatore - Rendben, legyen ahogy akarod - mondtam, aztán a kórház ajtaján kilépve hazafelé vettük az irányt az autóval. (folyt. Damon és Elena háza) Elena Gilbert Salvatore Megcsókolt és én is csókoltam őt, bár Delenát szemmel láthatóan zavarta egy kis idő után, hogy nem rajta van a figyelem, így mosolyogva fordultam felé, majd Damon felé. - Azt hiszem, nem akarok úgy betoppanni Nate-ékhez, hogy ne tudjam, mi fogad ott... khm... érted - jelent meg egy mosoly az arcomon. - Én inkább megvárnám Nate hívását. És ha ez megtörténik, majd együtt elmegyünk. Vagy majd ha addigra Rose-zal újra egymásra találtak párszor, akkor majd eljönnek a házavatónkra. Damon Salvatore -Amikor Delenát vártad, és őt láttam így, azt hittem, ilyen csodában sosem lesz részem többé. És tessék. Két csoda is van az életemben. Az egyik itt van velünk - simogattam Delenát. - A másik ott van benned. És van harmadik is. Ő pedig itt áll előttem - csókoltam meg, és ha Delena nem ránt egyet a hajamon, hajlamos lettem volna elfeledkezni róla, hogy a kórházban állunk. - Nos, akkor a következő a programom. Elmegyek a hotelba, megnézem Chelseat. Feltéve persze, ha oda ment... Te választhatsz. Eljöttök velem, vagy eljöttök velem, és addig megnézitek esetleg Nate-et, vagy hazaviszlek előbb titeket, és aztán visszafordulok. Te döntesz. Meg az épp aktuális állapotod - tettem hozzá. Elena Gilbert Salvatore Elvette tőlem a recepteket, hogy a következő percben el is rohanjon a gyógyszertárba, így együtt maradtam Delenával, aki csak mosolygott, mintha tudta volna, mit is láthatott az előbb, vagy mi több... érezné azt az örömöt, amit é nés Damon érzünk. - Ugye te is boldog vagy, picikém? - simoattam meg az arcát, majd ahogy Damon visszatért, elmosolyodtam még szélesebben és hozzábújtam, ahogy magához húzott. - Tudom... olyan, mint egy kis csoda... a mi kettőnk kisbabája és ez olyan... felülmúlhatatlan... - motyogtam. Damon Salvatore - Akkor ezeket add ide - vettem ki a recepteket Elena kezéből. - Van itt egy gyógyszertár, kiváltom őket. Addig maradj kicsit Delenával - vágtattam el, és néhány perc múlva vissza is tértem, egy kis szatyorral, amiben a gyógyszerek lapultak. - Tessék, már itt is van - tettem a babakocsi aljára, aztán egy mozdulattal magamhoz húztam Elenát, és megöleltem. - Hihetetlen! - lelkendeztem. - A mi kisbabánk... ez csodálatos! Milyen szép... olyan boldog vagyok! - puszilgattam meg őt is, és Delenát is. Elena Gilbert Salvatore Törölgetni kezdtem a zselét a hasamról, miközben az orvos csak beszélt és beszélt tovább, végül pedig felálltam és mosolyogva vettem át tőle a papírokat, amiket kitöltött. Aztán Damon tapintott rá a lényegre, amit én képes lettem volna elfelejteni... - Óh igen... valami gyógyszer biztosan szükséges lenne - bólintottam egyet, és nemsokára kaptam is pár kiváltani való receptet, köztük vitamint is. - Köszönjük - néztem rá hálásan, majd megnéztem a következő időpontot. - Akkor néhány hét múlva találkozunk. Viszlát! - mondtam, majd még egy hálás pillantás után az ajtó felé indultunk. Damon Salvatore Elenára kaptam a tekintetem, mikor ő is rám nézett, aztán újra a képernyőt bámultam, míg Delena egy halkat sikkantott, és a nyakam felé nyúlkált. Magamhoz öleltem, ő belém kapaszkodott, míg Elena letörölte a hasát. Hallgattam az orvos szavait, és akkor nyugodtam csak meg teljesen, mikor elhangzott az a mondat, hogy minden rendben, és nincs semmi baj. - Akkor ugye tényleg nincs miért aggódnom? - kérdeztem az orvost, aki bólogatva nyugtatott meg mindkettőnket. Kitöltötte a papírokat, hogy mikor kell legközelebb jönnünk. - Igaz is... - kaptam észbe. - Szükségünk lenne valamire... a barátnőm nagyon sokszor van rosszul. Hányinger... émelygés... nem kaphatna rá valamit? - kérdeztem. Elena Gilbert Salvatore Damonre siklott a tekintetem, ahogy az én mosolyom is egyre szélesebb lett és hirtelen úrrá lett rajtam az arcát látva a végtelen szerelem és a szeretet... Delena iránt, ahog az ő szemei is a képernyőre meredtek és a kicsi iránt is... akit még nem ismertem, de szinte már éreztem a fejlődését magamban. - Ő a mi kisbabánk... - motyogtam én magam is egy halvány könnycseppel a szememben, majd megfogtam Damon kezét és csak mosolyogtam boldogan, míg végül az orvos elégedetten nyugtázta, hogy most sincs semmi rendellenesség, ami akadályozná a magzat fejlődését. És szinte csillogtak a szemeim, mikor gratulált nekünk és a hasamra rakott egy törlőkendőt. Damon Salvatore Elena felfeküdt az asztalra, és már - Delena példájából - tudtam, hogy mi készül. Zselét kentek a hasára, aztán az orvos rátette az ultrahangfejet, és némi tapogatózás, sötét-világos foltok felvillanása után megláttam most élőben is azt, amit előtte Elena mutatott képen. - Az ott Ő? - suttogtam elvarázsolva, és meredten néztem a fekete kis foltot. - Ő a mi kicsink? - melegedett meg a mosolyom, és átszellemülten bámultam, és Delena is szokatlan csendben volt az ölemben. - Milyen apró... még nem is lehet látni rendesen... és mégis él... - bámultam már úgy előre csúszva, hogy csaknem leestem a székről. - Nézd kicsim - simogattam meg Delena haját. - Ő ott a kistestvéred. Elena Gilbert Salvatore Damon pár mondattal el is intézte az orvos fel nem tett kérdéseit. - Igen, mégiscsak más egy kép és más a valóság - mosolyodtam el, mire rögtön az ágyra lettem parancsolva. Szerencsére ezúttal már valami normális ultrahangot fog csinálni, nem pedig olyasmit, mint először. Majd mikor arra kért, hogy húzzam fel a felsőmet, hát meg is tettem. Mert már engem is égetett a kíváncsiság. Pedig néhány napja már láttam... de mégis... Majd Damonre néztem, ahogy odajött mellém Delenával a kezében és hamarosan már be is éleződött a képernyőn egy kép... egy felvétel. Először semmit sem lehetett látni, de utána... már szemmel láthatóan kirajzolódott egy folt. A kisbabánk... Damon Salvatore - Üdv - köszöntem az orvosnak, ahogy a kinyílt ajtón besorjáztunk. - Bocsánat, ha kissé többen vagyunk, de... mi is látni szeretnénk a kicsit - vigyorogtam el magam cseppet. - És nagyon jók leszünk, ugye? - néztem Delenára, aki elbűvölve nézte a nagy, fehér köpenyes férfit. Elena Gilbert Salvatore - Oké, oké, Elena nem akar tömeggyilkolászást - ráztam a fejemet, majd megfogtam a kezét és ekkor nyílt ki az ajtó. - Pedig már éppen mondani akartam, hogy a türelem rózsát terem - suttogtam Damonnek, aztán pedig besétálunk az orvosi rendelőbe. Az orvost szemmel láthatóan meglepte, hogy ezúttal Delenával és Damonnel jelentem meg, de a kicsit látva el is mosolyodott. Damon Salvatore - Ha kérhetem, ezt a témát hanyagoljuk, mielőtt mérges leszek, és végigharapom a kórházat - mondtam mosolyogva. - Mehetünk már? - néztem az ajtó felé türelmetlenül. - Már lejárt a tíz perc.... Elena Gilbert Salvatore - Na ne mondd - csóváltam a fejemet mosolyogva, ahogy rákacsintott Delenára. - Néha még anyut is körülzsongják a férfiak, őket mégsem harapod meg... - hajoltam közelebb hozzájuk kicsit mosolyogva és rákacsintottam Delenára. - Látod, tényleg anyád lánya vagy. A pasik imádni fognak - kuncogtam, mire Delena is elvigyorodott. Damon Salvatore - Na erről ne is beszéljünk! - ráztam a fejem. - Nem is akarok belegondolni, hogy milyen lesz, amikor elkezdik a pasik körüldongani. Az én kislányomat - dohogtam. - Most mondom, hogy amelyik pasi rá meri tenni a mancsát a szemem láttára, azt megharapom. Majd úgy, hogy te ne lásd - kacsintottam rá Delenára. Elena Gilbert Salvatore - Ugyan, ne izgulj - hajoltam le eléjük és egy csókot nyomtam Damon szájára, Delena pedig felfelé nézett mindvégig. - Szeretlek - cirógattam meg ismét Damon arcát, majd Delena érdeklődő tekintete felé fordultam. - Majd sok-sok év múlva te is csinálhatod ezt valakivel. Csak ne Apa előtt, mert biztosra veszem, hogy félteni fog téged minden pasitól - simogattam meg azúttal Delena arcát. Damon Salvatore - Annyit kibírunk - ültettem Delenát a térdemre, és megreszketett a kezem, jól láthatóan. - Jól van na... csak nagyon izgulok - vallottam be szégyenlős vigyorral. - Hiszen... most látjuk őt először. Legalábbis mi ketten. Elena Gilbert Salvatore Ahogy megérkeztünk, rögtön a recepcióshoz sétáltam és közben fél szemmel Damonéket néztem és jót mosolyogtam a kettősükön és fél füllel még Damon szavait is hallottam. Majd mikor a recepciós közölte, hogy körülbelül 10 percet várni kell, visszasétáltam Damonékhöz. - Tíz perc - simogattam meg a szerelmem arcát mosolyogva. Damon Salvatore (Damon és Elena házából) - Milyen régen jártam itt - nyitottam ki az ajtót, hogy Elena be tudja tolni a babakocsit, és a recepciónál bejelentkezett az orvoshoz. - Gyere édesem - vettem ki Delenát. - Mit fogunk mi látni nemsokára? Te el sem tudod képzelni... de nagyon szép lesz, majd meglátod - ültem le vele egy üres székre. Elena Gilbert Salvatore (Damon és Elena háza) Kicsit ideges voltam. Hiszen volt már egy bizonyos érzésem. Hogy ez NEM sima ultrahang lesz. Úgy léptem be a rendelőbe, hogy legszívesebben erényövet csatoltam volna magamra. Csak pár percet kellett várnom, mire az orvoshoz bejutottam és egy kicsit féltem attól, hogy azt mondja majd, nem vagyok terhes, ne is reménykedjek ebben. De nem akartam ebbe most belegondolni... viszont az első dolog beigazolódott. Bár próbáltam nem odafigyelni, hogy az orvos mivel és hová nyúlkál. Percek teltek el és csak reméltem. Damon arca olyan csillogó és ragyogó volt, mikor meghallotta, hogy megint apa lesz. Meg akartam adni neki ezt az örömöt. És akkor elhangzott a mondat. hogy TERHES VAGYOK!!! És akkor a monitorra néztem... tényleg láttam valamit. Valami nagyon aprót. Egy ÖT hetes magzatot... az ÉN kisbabámat! A Mi kisbabánkat... http://www.babafalva.hu/hp/wp-content/uploads/2010/01/petezsak.jpg (Damon és Elena háza) Ashley Woodsen A doktor úr kedvesen megjegyezte, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, sose látott még ilyen boldog párt együtt. Elmosolyodtam, és szerelmem egy lágy csókot nyomott az ajkamra. Lemosta a hideg trutyit a hasamról, majd visszahúztam a felsőmet. Szerelmem a kezét nyújtotta felém, és segített felállni. Szorosan mellette álltam, közben az egyik kezem a hasamon pihent. Kaptunk egy videót az ultrahangot, illetve egy képet a piciről. Lehetett látni a csöppség apró kezeit, lábát, és a legnagyobb a feje volt. - Okos gyerek lesz belőle, már most tudom. - vigyorodtam el szélesen még mindig a képet bámulva. Megköszöntök, majd kiértünk. Jó hamar végeztünk vele, pedig még sorban állhattunk volna.. Hála annak, hogy vámpír vagyok, így könnyen eltudom érni az akarataimat. Szépen kettesben visszasétáltunk az autóba, beültünk, és elindultunk Adam háza felé, amit már Otthonnak hívok. /folyt. Adam lakása./ Adam Smith Kedvesemmel meredten néztünk a monitorra. Aztán megláttuk a picit. Az orvos mutogatott a képen és magyarázott, de mintha ott sem lettem volna. Nem hallottam azt amit a doktor mondott, csak láttam a száján, hogy beszél, de én csak a picit bámultam. Nem bírtam levenni róla a szemem... Ashley-t mondhatjuk, hogy még nem olyan rég óta ismerem. Legalábbis igazán közelről még egy éve sem, és már a közös gyerekünket várjuk a menyasszonyommal. Igen, már el is vettem. Nagyon felgyorsult minden, de ez nem rossz, hiszen már tudom, hogy a nagy Ő-m. Az akiért a legjobban rajongok. Mikor Miami-ban megláttam, ezt már akkor tudtam. De ez csak most teljesedhetett ki igazán. Most, hogy már a jegyesem, és az első közös gyerekünket várjuk, aki ráadásul fiú. Hatalmas volt az örömöm, vagyis.. már az örömünk. Kedvesemmel együtt örültünk. Ashley széles mosolyra húzta a száját és rám nézett. Én visszamosolyogtam rá és megszorítottam kedvesem kezét. Aztán az orvos szavaiból - ekkor már hallottam amit mondott - kiderült, hogy a babának nincsen semmi baja sem. Úgy tűnik teljesen egészséges. Mégnagyobb lett az örömünk, hiszen ez volt a legfontosabb, hogy a baba egészséges legyen. A vizsgálat végén egy csókot nyomtam kedvesem ajkaira és az orvos még annyit fűzött hozzá, hogy nem látott még ilyen párt aki ennyire szívből szerette a másikat. Szívmelengető érzés volt hallani más szájából, hogy mi ennyire összeillünk. Az örökkévalóságig, vagy az életem végéig, de mindenképpen földi létem utolsó napjáig fogom őt szeretni... teljes szívemből... Ashley Woodsen Mély levegőket vettem, bár még nem is szülök, de nagyon izgultam. Néha-néha megszorítottam szerelmem kezét. A képernyőre szegtem a tekintetemet, majd hamarosan megláttam valamit. A doktor a pálcikájával mutatta, hogy hol a pici feje, lába, karja. Csodálkozva néztem. Ő lesz a mi kis kicsi csöppségünk.. Könnyek szökdöstek a szemembe. Annyira gyönyörű látvány volt. A miénk lesz. A mi vérünk. Most már tényleg egy család leszünk. A doktor úr elmondta, hogy kisfiúnk lesz, és egészségesnek tűnik. Nincs vele semmi baj. Szélesen elmosolyodtam, és felnéztem Adam-re. - Hallottad? Fiúnk lesz. - mondtam nagyon nagyon boldogan. El sem hiszem. Ha olyan jó képű lesz, mint az apja rohanni fognak érte a lányok. Az én kicsi fiam. Remélem sikerül összehoznunk majd idővel egy újabb gyereket, mivel nekem kell egy kislány is, akit mindenféle ruhákba tudok öltöztetni. Adam Smith A nagy kórház épület előtt leparkoltunk az autóval. Segítettem kedvesemnek kiszállni, mert mostanra már igazán volt pocakja. Persze ennek nagyon-nagyon örültem, hisz ez azt jelenti, hogy már hárman leszünk, vagy talán még annál is többen... Miközben sétáltunk az ajtó fele, mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy fiú lesz, vagy lány, vagy hogy ikrek lesznek-e, de aztán ezek mind egy gondolatba futottak össze a végén, abba, hogy csak ne legyen semmi baja, legyen egészséges, és szüléskor se legyen semmi gond. Ha elveszteném bármelyikőjüket akkor az iszonyatosan fájna, és ha mindkettőjükkel történne valami abba bele is halnék. De ezzel sem lett vége. Sok volt az aggodalmam, végülis eszembe jutott, hogy az én Ash-em nem szokványos ember, hiszen ő egy vámpír. Aztán amiatt kezdtem aggódni, hogy ez ki ne derüljön. Rengeteg aggodalmam volt, de ahogy kedvesem fogta a kezem és ahogyan rám nézett... lassan minden aggodalmam eltűnt. Aztán beléptünk az ajtón. Drágám egyből a recepció fele vette az irányt, de mivel nem foglaltunk előre időpontot ezért nem engedtek volna be, ha a menyasszonyom egy szokványos lány lenne, de ő nem az. Mikor kimondta, hogy: "-Figyeld a mestert." - már egyből tudtam mire készül. Megigízte a recepcióst aki egyből behivatott bennünket. Egy orvos azonnal jött is, és elkísért minket. Kedvesem mellettem pedig csak mosolygott és szorította a kezem. Beértünk az ultrahang szobába, ahol Ash beült a székbe hátradőlt én mellé álltam és mikor felhúzta pólóját kacsintottam neki egyet. Az orvos bekente szerelmem hasát egy géllel, szegénykém libabőrös lett picit, láttam rajta, hogy hideg. Aztán a szakember beindította a masinát és mindkettőnk szeme a képernyőre meredt, miközben kezünket összefontuk. Ashley Woodsen /Aria szobája/ Adam-mel megérkeztünk a kórházba. A szívem ezerrel dobogott, hisz végre megtudjuk, hogy a gyerek fiú lesz-e, vagy lány. Bár szerintem oly mindegy, hisz a kedvesemtől születik a pici, és a fő, hogy egészséges legyen. Kiszálltunk a kocsiból, a kezem a pocakomra siklott, és mosolyogva fordultam szerelmem felé. Teljesen megváltoztatott engem. Emlékszem mikor majdnem egy éve, hogy tucatnyira gyilkoltam az embereket. Megfogtam a kezét, és idegesen léptem át az ajtót. A recepcióshoz mentem. Megmondtam neki, hogy szeretnék egy ultrahang vizsgálatot, megkérdezte, hogy előrefoglaltam-e már az időpontot, mondtam, hogy nem. Mondta, hogy akkor pár hét múlva lesz időpontom. Adam-re néztem. - Figyeld a mestert. - mosolyogtam, és megigéztem a nőt. Egyből soron kívül behívattak. Lefeküdtem az ilyen székre, amit hátrahajtottak, és fel kellett húznom a pólómat. Adam mellettem állt. Megfogtam ismét a kezét, és biztatóan rámosolyogtam. Ilyen hideg dologgal bekenték a hasamat. Kicsit megrázkódtam, majd elkezdte nézni az ultrahangos bigyóval.. |
| | | |
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 25, 2012 2:21 pm | Előzmények - 01. Pearl Johnson Nem kicsit meglepődtem, amikor hozzájuk lépve, Ben Rám nézett, és megkérdezte, hogy Lucy maradhat-e az Ő kezében. Először azt akartam mondani, hogy inkább szeretném ha Nálam lenne, de... aztán, ahogy Benjamin szemébe néztem... s láttam azt a reményteli csillogást... valamiért mégis azt mondtam: - Igen. Boldogan mosolyogva fogtam a kezembe a holminkat, s néztem, ahogy Ben is feláll, kezében Lucy-val, aki tökéletes nyugalomban aludt tovább, miközben Mi elindultunk kifelé. (folyt. köv. Pearl háza) Benjamin Lockwood Fél szemmel láttam, ahogy Pearl rám nézett és erre még szélesebben mosolyogtam, főleg mikor egy apró kis pírfoltot láttam meg az arcán, miután az utolsó szavaim elhangzottak. Majd visszafordultam a kislánya felé és úgy tartottam a karjaimban, mintha a világ legféltettebb és legdrágább kincse lenne, és ezt a kincset óvtam volna minden rossztól, és bajtól. Majd mikor Pearl végzett a papírokkal, felé fordultam, nem kicsit zavarodottan és megköszörültem a torkomat. - Öhm... maradhat nálam a kicsi? - néztem rá csillogó szemekkel, reménykedve az "Igen" válaszban. Pearl Johnson Meghatódottan pislogtam, amint Ben a karjába vette a kicsit... Na persze, ráfoghattam volna, hogy ez még a terhesség meg a szülés miatt van, de... jól ismertem magamat... és tudtam, hogy ez most nem azért van, hanem azért, mert kedvelem Benjamint... nagyon is... S nem tudom hogy lehet, de... ebben a pillanatban nem rémisztett meg ez az érzés, úgy mint korábban... A doktorhoz léptem, és elkezdtem átnézni a papírokat, de közben fél szemmel és füllel Lucy-t és Ben-t figyeltem. S ahogy meghallottam az elsuttogott szavakat, hitetlenkedve, és méginkább pirulva és meghatottan fordultam Feléjük... Nem tudtam elhinni... olyan hihetetlen volt, akár egy álom... hogy Benjamin Lockwood, régi börtönöm egyik "zárnoka..." most itt bókol Nekem... s a karjában tartva, rajongással szemlélte a kislányomat, akit anno majdnem megölt a társaival... Gyorsan aláfirkantottam a papírokra a nevemet, aztán átvettem az Én példányaimat, meg Lucy papírjait, és eltettem őket a táskámba. Az orvos elköszönt tőlünk, és sok sikert kívánt, gratulált, majd távozott. Én meg megálltam Ben és Lucy párosa előtt... de kicsit zavarban voltam, így félig lesütöttem a szemeim, és csak Lucy arcát néztem, amikor megszólaltam. - Azt hiszem kész vagyunk... indulhatunk haza. - Eléggé különös volt, úgy mondani ezt, hogy hármunkra értettem... mintha tényleg... egy család lennénk... Benjamin Lockwood Szívből jövő mosoly jelent meg az arcomon, mikor azt hallottam, hogy Ő sem és Lucy sem bánja, hogy Velük leszek... talán azért, mert nem tudnak még mindent rólam... legalábbis Pearlnek biztosan lesz miről beszámolnom. De nem most! Majd mire megszólalhattam volna, jött is az orvos, néhány aláírnivalópapírral és mikor Pearl felém fordult, azt hittem, leszédülök mellőle, a kérése hallatán. Hiszen nem hittem, hogy most... vagy MA megérinthetem Őt úgy, hogy a karjaimban tartom. - Persze!!! - suttogtam lelkesen és óvatosan a kicsi nyaka alá csúsztattam egyik kezemet, a másikat pedig a háta alá és az ölembe és a könyökhajlatomba emeltem. - De gyönyörű valaki... - néztem az arcát magamon kívül. - Olyan, mint az édesanyja... - sandítottam Pearl-re. Pearl Johnson Mosolyogva néztem Ben-re, és örültem, hogy nem akar újra "elszaladni." Istenemre, fogalmam sincs, miért, de megkedveltem, és... biztonságban éreztem magam mellette... és nem csak magamat, de Lucy-t is... úgy éreztem, nem lehet bajunk, ha Ő mellettünk van. - Igen, tényleg - bólogattam, tovább mosolyogva. - Szerintem Ő nem bánja, hogy a közelében leszel, és... Én sem bánom... - motyogtam, kicsit pironkodva, s hamar Lucy-ra szegeztem a tekintetem. Éles hallásomnak hála, érzékeltem, hogy közeledik valaki a szobánk felé, majd felpillantva láttam is, amint az orvosunk belép, kezében egy kupac papírral. Azt mondta, minden rendben, és most már csak egy-két aláírás hiányzik a részemről. Viszont Lucy-val a karomban kissé nehézkes művelet lett volna a papírokkal ügyködni, így amint felálltam, Benjamin felé fordultam. - Megfognád egy kicsit? - néztem Rá kérdőn. Benjamin Lockwood Meglepett, mikor a kezemért nyúlt, de nem húzódtam el. Ellenkezőleg: gyengéden megszorítottam a kezét és elmosolyodtam mellé. - Hát akkor... itt maradok, és... ha az orvos hazaenged Titeket, örömmel haza is viszlek, hogy végre... - sóhajtottam nagyot és Lucyra siklott a tekintetem. - a kislányod is elfoglalja a méltó helyét odahaza - mosolyodtam el és csak figyeltem azt a kis szempárt. Nyilvánvalóan még ha ébren is lett volna sem láthatott volna ilyen távolságból, de nem mertem közelíteni, féltem, hogy Pearl-nek esetleg nem tetszene. Majd megdöbbentem a szavait hallva. - Tényleg? - vidult fel az arcom. - Hát... azt hiszem, egy ideig kénytelen lesz velem egy házban felnőni, úgyhogy... jobb, ha hozzám szokik - húztam ki magamat és megsimogattam a kislány arcát, minden bátorságomat összeszéve, bár már magam sem tudtam, mitől félek. Anna - De anyu, igenis menni fog! - biztattam, s egyre erősebben szorította a kezemet. Nagyon fájt neki, de.. mikor meghallottam a pici sírását felkaptam a fejemet. - Gyerünk, mindjárt kint lesz. - mondtam már egyre izgatottabban. Majd sikerült.. Az orvos egy csodaszép kislányt tartott a kezében. Egészségesnek tűnik és ez a legfontosabb. Az én kis nővérem.. - Gyönyörű. - suttogtam, majd anyukámra mosolyogtam. Később kihozták a picit, anyu megfogta óvatosan, vigyázva rá. A szemem sarkából láttam, hogy ő is pityereg, mint én. Az ujjamat pici Lucy kezébe raktam. Pár óráig még ott maradtam, nehogy valamelyikőjüknek baja essen. Mikor bebizonyosodtam róla, hogy mindkettőjük egészségesek, elbúcsúztam anyutól, hisz otthon rám is várnak. A két kicsi gyerekeim és a szerető férjem. /folyt. Lockwood birtok/ Pearl Johnson Kicsit zavarba jöttem, amikor leült mellém, de nem mozdultam. Igazából örültem, hogy így tett. És elszomorított amiket mondott... Fél kezembe fogtam Lucy-t, a másik kezemmel pedig az Ő kezéért nyúltam. - Nem kellett volna elmenned... Én örültem volna ha maradsz... Elmosolyodtam, amikor Lucy-ról kérdezett. - Igen, Lucy jól van, remekül, tökéletesen egészséges. - Láttam ahogy a kicsi újra elmosolyodott álmában. - És úgy látom még mindig kedvel Téged... Benjamin Lockwood Pár pillanattal később rám nézett és erre megint elmosolyodtam. Köszönés nélkül közelítettem meg őket, majd csendesen leültem melléjük. - Elnézést kérek. Nem akartam úgy eltűnni. De annyira... zavartnak éreztem magamat. Mintha nem ide tartoznék. Nem akartam a családi idillt megzavarni. Majd lehajtottam a fejemet. - Lucy jól van? Pearl Johnson Amíg lányom csodálásával voltam elfoglalva, fülem azért fogadta a kintről beszűrődő hangokat. Igazából tudat alatt ismerős hangokat vártam... hátha meghallom Ben hangját, vagy Annáét... S egy pillanatra fel is kaptam a fejemet, amikor meghallottam Benjamin hangját. Rögtön egy mosoly jelent meg az arcomon, azután pedig szinte eltátottam a szám, amikor hallottam, hogy a nővér kérdésére azt feleli, hogy a férjem... Lucy-ra pillantottam, s felrémlettek bennem a tegnapi szavaim... hogy ő MÉG nem Lucy apja... A kicsi, mintha csak megérzett volna valamit, megszorította álmában az ujjamat, és elmosolyodott, mire nekem is mosolyognom kellett, s először fel sem tűnt, hogy Benjamin idő közben belépett a szobába... De aztán megéreztem a jelenlétét, és fejemet felkapva Rá néztem, s arcomon látszódhatott kissé a meglepődöttségem... - Hello! - köszöntem csendesen, miközben figyeltem, hogy közelebb lép Hozzánk. - Tegnap úgy eltűntél... - kezdtem bizonytalanul... Benjamin Lockwood (Erdő - Lockwood kripta) Meglepett a világosság, ami a városban fogadott. Már elmúlt az éjszaka is? De most nem ez volt a fontos. Hanem bocsánatot kérnem Pearl-től, amiért olyan csúf módon magára hagytam. Pedig mondott valamit, ami miatt mellette kellett volna maradnom. Mégpedig azt, hogy MÉG nem vagyok Lucy apja... de lehetek! Felsiettem a kórházi lépcsőkön, szinte hármasával szántva a lépcsőket, míg meg nem érkeztem a megfelelő emeletre és egy nővérke egy pultnál állt, nyilván ő lehetett a recepciós vagy ki a fene. Ezeket a modern időket... Megkérdeztem, melyik szobában is találom Pearlt, mire rögtön unszimpatikusan közölte velem, ha nincs közöm hozzá, távozzak, most a gyermekével van. Majd jött a kérdés, hogy ha mégis valami rokoni szál fűz hozzá, mi lenne az. - Én... a férje vagyok - jött ki belőlem szemrebbenés nélkül a hazugság, mire láttam, hogy kicsit csodálkozott. Csak reméltem, hogy nem bukok le, hiszen többet akkor nem engednek itt Lucy és Pearl közelébe. Majd elindultam a kórterem felé, amerre mutatott és mikor beléptem, egy meghatódott mosoly jelent meg az arcomon, ahogy láttam anyát és lányát. Nem akartam zavarni a pillanatot, így hát csak megálltam az ajtóban. Pearl Johnson ( https://www.youtube.com/watch?v=Y8LS2lDq-0Y&feature=related ) Mikor felébredtem, a legelső gondolatom Lucy volt, és amikor kinyitottam a szemeim, akkor a legelső dolog is, amit megláttam, az Lucy volt. Rögtön felültem az ágyban, és érte nyúltam, majd a karomba véve Őt, finoman, de szorosan magamhoz öleltem piciny testét. Annyira, de annyira jó érzés volt fogni Őt... soha jobbat nem is tudtam volna elképzelni... Egy idő után arra eszméltem fel, hogy bejött a nővérke, és mondta, hogy etessem meg a kicsit, még a vizit előtt, hogy ne közben kelljen majd. S bár nekem nem nagyon volt szívem felébreszteni Lucy-t, de végül igazat adtam a nővérnek, és keltegetni kezdtem a kislányom. Hát nem volt egyszerű, mert igazi kis hétalvó, az ébresztés után az etetés már bakkfitty volt. Úgy nyelte a tejet, mint kacsa a nokedlit. Nagyon kis lelkes volt. Épp mire végzett az evéssel, nyílt az ajtó, és kezdődött a vizit. Egy-két apróság miatt ugyan alkalmaznom kellett a megigézést Rajtuk, de végülis nem volt gond. Sőt, miután a többiek kimentek, "rábeszéltem" az orvosom, hogy már ma engedjen haza minket, mivel mind a ketten tökéletesen rendben voltunk. Lucy is teljesen rendben volt, Én meg főleg, hisz "öreg" vámpírként nagyon gyorsan gyógyultam. Az orvos elment elintézni a papírjainkat, Én meg addig felkeltem, és egy nővérke segített hogy előkészüljünk a hazamenetelhez. Mikor minden megvolt, és Lucy már egy pólyában pihent a karjaimban, Én pedig már felöltözve ültem az ágy szélén, akkor már csak az orvost vártuk a papírokért... Közben azon gondolkodtam, vajon hová tűnhetett tegnap olyan hirtelen Ben... vajon miért ment el szó nélkül...? Pearl Johnson Nem tudom mennyi idő telt el... mivel az egész világot feledve, CSAK Lucy-ra bírtam figyelni. Semmi más nem jutott el a tudatomig, csak amit Ő tett. Nem vettem észre mikor ment el Ben, és azt is csak futólag észleltem, amikor Anna elköszönt, és azt mondta elmegy elújságolni a hírt Tyler-nek, és hagy minket pihenni. De még az se maradt meg az emlékezetemben, amikor áthelyeztek minket egy másik szobába, ahol magunk lehettünk Lucy-val. Én CSAK Rá figyeltem, Őt láttam és Őt hallottam. Más nem is érdekelt. Még az sem tűnt fel, hogy egy idő után elnyomott az álom, és Lucy-t áttették egy kiságyba, ami az ágyam mellett állt. Azt érzékeltem, hogy már nincs a kezemben, de azt is, hogy itt van mellettem, így nem ébredtem fel a hiányára, és Ő sem az enyémre. Az viszont még így is, elképesztően fura érzés volt, hogy már nincsen bennem... olyan különös volt nélküle... De az megnyugtatott, amikor a szíve dobogását hallottam és a szuszogását, mert így mégiscsak éreztem, hogy itt van VELEM. Benjamin Lockwood Már-már magamon kívül voltam, ahogy egyszerre hallottam az orvos "parancsait", Pearl fájdalmas nyögéseit, és Anna biztató hangját. Mert már vágyódtam egy másik hang megszólalása után, ami vékony, erős és apró. És nem kellett sokat várnom. Egy erőteljes kiáltás, és utána csak folytatódott tovább, de ezúttal más torkából... hát megszületett... hallottam a hangját... Lucy hangját... sosem hittem, hogy ez ilyen melegséges érzés... Nem tudtam most Pearl-re nézni, hiszen teljesen elszédített az a kis lény látványa, de megszorítottam a kezét, mondván, hogy nagyon ügyesen csinálta végig... Aztán mikor a kicsit elvitték, Pearl felé fordultam, minden verejtékcseppet eltűntettem az arcáról lassan és elmosolyodtam. Csak a férfi mivoltom tartott vissza attól, hogy ne csillanjanak meg könnyek a szememben. - Gyönyörű kislányod van - suttogtam gyengéden. És nem is telt el sok idő, mikor a kicsit egy nővérke visszahozta megtisztítva és Pearl kezébe adta. Talán szebb jelenetet még sosem láttam... Anya és két szépséges lánya, örömkönnyektől csillogó szemekkel. De a telefonom megcsörrent, üzenetet jelezve. A meghatódottságtól először nem is hallottam, de utána kicsit meghátráltam az ajtóig, hogy ne zavarhassam őket. Az üzenet roppant különös volt. Csak egy szó volt. - Mikor? - kérdeztem vissza elgondolkodva. Hát gyorsan visszaírtam neki, hogy Még van idő! Majd zsebre vágtam a telefont és meghatódott mosollyal fordultam vissza az újonnan kibővült család felé. És meg is indultam volna feléjük, ha a lábam meg nem állt volna útközben. Hiszen... nekem semmi közöm hozzájuk... se Annához, se Pearl-höz, se pedig... Lucyhoz... A gondolatra elszomorodott az arcom, de nem tehettem mást. Ők így voltak tökéletesek. Nincs szükségük egy problémás halottra... Így hát nagy levegőt véve, egy halvány mosollyal az arcomon, lehajtott fejjel távoztam és csak reménykedtem benne, hogy Pearl ha rám nézett, látta, mit is érzek... (Lockwood kripta) Pearl Johnson Láttam ahogy Anna és Ben váltanak egy gyors pillantást, aztán pedig Benjamin Hozzám hajolt, és beszélni kezdett. Ahogy a szemébe néztem... éreztem a kezét ahogy a kezemet fogja... valahogy erőt adott... amikor az orvos azt mondta újra, hogy nyomjak, csak még egyet, egy utolsót. Mindhárman odakaptuk a fejünket a hangjára, de Én nem néztem sokáig. Amint nekigyürkőztem az utolsó NAGY nyomásnak, s éreztem a fájdalmat újra, muszáj volt összeszorítanom a szemeimet... de közben nyomtam, ahogy csak bírtam... Néhány pillanattal később pedig... az Én kiabálásomba belevegyült egy másik hang is... pontosabban nem is egy... Először, egy kisbaba... Lucy sírása... aztán Anna boldog felkiáltása... majd Benjamin hangja... Levegő után kapkodva hanyatlottam vissza az ágyra, de nem mertem behunyni a szemem... látnom kellett Őt... S egy pillanatra láttam is, egy pici, ám de gyönyörű szép arcocskát... Hinni is alig mertem, hogy Ő az... Ő az ÉN gyönyörű pici Lucy-m... De aztán az orvos odaadta Lucy-t a nővérkének, aki elvitte a szoba túlsó végébe, hogy megvizsgálják, aztán pedig rendbetegyék, és felöltöztessék. - Köszönöm... - suttogtam Annának és Benjaminnak is, de olyan fáradt voltam, alig bírtam feléjük fordítani a fejemet, így inkább csak a kezüket szorítottam meg kicsit, bár nem is tudtam, érzik-e még egyáltalán, miután már jó ideje szünet nélkül szorongattam mindkettejük ujjait. - Köszönöm, hogy Velem voltatok... Néhány percig csendben pihentem, míg vártam, hogy visszahozzák a babát. Küzdöttem az álom ellen, hisz előbb a karomban akartam tudni Lucy-t, előbb muszáj volt megérintenem... anélkül NEM alhatok el... Addig is, messziről hallgattam Őt... Már nem sírt, hamar elcsendesedett, csak kapkodó lélegzete hallatszott. Új volt Neki a kinti világ. Nagyon új. Sebesen vert a kis szíve is... Aztán hamarosan újra lépteket hallottam, és az az apró, verdeső szív is közeledett... és akkor végre teljes valójában megláttam... A nővérke odahozta, és miután kijelentette hogy teljesen egészséges, a karjaim közé fektette. Én pedig... nem láttam, nem hallottam semmi és senki mást a gyönyörűségtől... csak ŐT... Nem is vettem észre, mikor kezdtek peregni, nem csak az Én örömkönnyeim, de Annáéi is... Benjamin Lockwood Láttam a gyengülését, a fájdalmát, de tudtam, hogy képes rá, éreztem, hogy megvan benne az erő, még ha a szavai nem is ezt mondták. - De! Meg tudod csinálni! Képes vagy rá, Pearl! - motyogtam a fülébe, közben egy pillanatra Annára néztem, majd vissza Pearl-re. - Egyszer már végigcsináltad, nem fogod most sem! Erős vagy, végigcsinálod! - néztem az orvos felé és már vártam a pillanatot, hogy meglássam az érkezőt. Pearl Johnson Nagyon fáradt voltam. Nagyon-nagyon kimerültem. De tudtam, hogy még nem pihenhetek. Még nincs kint teljesen, még nem adhatom meg magam, még egy kicsit ki KELL bírnom. Még nyomnom KELL! Anna és Ben szavai tartották bennem a lelket. Igyekeztem, CSAK Lucy-ra összpontosítani. Arra, hogy mindjárt itt lesz, mindjárt láthatom, mindjárt megfoghatom Őt. Már csak egy kicsi kell. Csak egy egész kicsi. Erős vagyok... kibírom... csak nyomnom KELL! Éreztem, Ben kezét a vállamon, éreztem Anna szorítását a kezemen. És igyekeztem Beléjük kapaszkodni, testben és lélekben is egyaránt. Két fájás közt fáradtan dőltem hátra az ágyon, és nagy lihegések közepette gyűjtöttem az erőt. Muszáj! Még egy KICSIT! Mindjárt megvan... tényleg már csak olyan kicsi kell... - győzködtem magamat gondolatban. - Nem megy... - nyöszörögtem, hol Annára, hol Benjamin-ra nézve. Egyszerűen úgy éreztem, belepusztulok a fájdalomba... Benjamin Lockwood Annyi erő gyülemlett fel benne, amit még én is megirigyeltem volna, sőt... lealázva éreztem magamat minden férfi nevében, hogy a nők ezt végig tudják csinálni... Az egyik kezem Pearl homlokára siklott, hogy a nedvességet eltűntessem, majd mindkét kezemet az szorító kezére tettem. - Nemsokára itt lesz már a kislányod! Még egy kicsit kell és itt lesz! A világ egyik legnagyobb csodája - suttogtam elérzékenyülve és nem hittem, hogy valaha részem lehet ilyesmiben... legalábbis a látványban és egy melegséges érzésben, ami csak jobban eltöltött az orvos hangjára, miszerint a feje már kinn van a kicsinek. - Ez az! Nyomd még! Nincs már sok! - simogattam a vállát. Anna Hol Benjamin biztatta, hol én. Ha tényleg szeretik egymást el kell fogadnom. Az a lényeg, hogy anyukám és Lucy boldog legyen. És akkor most már hivatalosan is elkezdődött a szülés. Egyszer már átéltem, vagyis kétszer. Az is elég volt. Anyu egy-egy erősebb nyomásnál erősen szorított, de nem fájt. Eltűrtem, csak legyen egészséges a pici.. - Anya. Szuper vagy. - mondtam neki. És már kint is volt a feje! Megkönnyebbültem egy kicsit. A válla lesz még nehéz utána már könnyű lesz. - Mindjárt kint lesz a baba. Gondolj csak Lucy-ra. - suttogtam. - Ügyesen csinálod, csak így tovább. - mosolyogtam. Pearl Johnson Jólestek a szavaik, mindkettejüké, és erőt adtak, hogy Velem voltak, hogy fogták a kezem és segítettek ahogy tudtak. Hallottam Őket, de válaszolni még két fájás közt is csak néha-néha tudtam, mert tartalékolnom kellett az erőmet. Amikor az orvos engedélyezte, azonnal nyomtam, amint éreztem hogy jön az újabb fájás. És azt követte egy újabb... és egy újabb... és Én azt hittem csillagokat látok a fájdalomtól. Hiába vagyok vámpír, ez a szülés is épp úgy fáj, mint az, amikor Anna jött a világra. Épp úgy fáj, de Én épp úgy küzdök, mert minden vágyam, hogy újra a karomban tarthassam a gyermekem, akire annyit vártam, és akit már most is jobban szeretek az életemnél. Nyomtam, ahogy csak bírtam. Még akkor is, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Akkor is, és csak azért is, mert tudtam, hogy nyomnom KELL. Amikor Anna kimondta Lucy nevét, az jó volt, segített, sokat. Annyiszor láttam lelki szemeim előtt, annyit álmodtam Róla. Hosszú-hosszú évtizedekig álmodoztam. És most... most úton van... itt lesz... hamarosan... már nincs sok hátra... Benjamin is derekasan tűrt. Tűrte, hogy jószerével porrá zúzzam a kezét... és még csak meg sem nyikkant, sőt, Ő is igyekezett erőt önteni Belém. Amiért nagyon hálás voltam. Nem tudom miért... mert nem is olyan rég még Ő lett volna az utolsó ember akit itt akartam volna látni ebben a percben, de most... mára ez megváltozott... valahogy... Majdnem elsírtam magam megkönnyebbülésemben és örömömben, amikor az orvos az egyik fájást követően szinte örömmámorban úszva kiáltott fel, hogy kint van a baba feje... Benjamin Lockwood Nem is tudtam, nekem kell-e nagyobbakat nyelni, vagy esetleg Pearlnek, de igyekeztem vele lenni, minden nagyobb és fájdalmasabb nyögésénél elviselni, hogy a kezemet szorítja. - Nagyon ügyesen csinálod! - suttogtam halkan, de reméltem, hogy hallja. Nyomni kezdett, és erre a szemébe néztem. Azt kívántam, bárcsak ne vakítaná el a fájdalom, és látná, olvasna a szememből... - Nagyon jól csinálod! Mindjárt megérkezik a kislányod... ügyes vagy - szorítottam meg a kezét ezúttal én, de a következő percben ismét szüksége volt a kezemre. Anna Próbáltam nem száguldozni, de azért gyorsabban hajtottam a megengedettnél, hisz hamarosan megérkezik a húgom. Beértünk a kórházba, míg Ben az egyik oldalán volt én a másik oldalát támogattam és aztán elvitték anyumat. Gyorsan előkaptam a mobilomat és üzentem egyet a szerelmemnek: "A kórházban vagyok. Anyu szül." - pötyögtem minél gyorsabban be és elküldtem Tyler-nek. Át kellett öltöznünk és bementünk a szobába, egyből anyukámhoz futottam és megszorítottam a kezét. - Itt vagyunk. - néztem rá mosolyogva. Csak néha-néha hallgattam az orvos szavaira. Láttam anyukámon, hogy mennyire szenved, közelebb hajoltam hozzá egy puszit nyomva a homlokára. - Minden rendben lesz. Átéltem azt már, te is sok száz évvel ezelőtt.. Nem fog fájni. - súgtam a fülébe. Közben az apjáról kérdezett. Nem feleltem semmit, mégis mit tudnék? Hogy az apja a volt barátom nem tudom hányadik ük-nagyapja? De ekkor egy váratlan fordulat történt.. Hogy Ben MÉG nem az apja? Ez mégis mit akar jelenteni? Furán ránéztem anyukámra. Hatalmas magyarázatot elvárok tőle a szülés után.. Utána pedig Benjamin következő mondatára kaptam oda a fejemet. "Vajon anyu is egy Lockwood-ba szeretett belé?" - gondoltam. "Úgy látszik vonzzuk a Lockwood-okat." - mosolyogtam belülről és a férjemre gondoltam ki otthon vár. Egyre közeledett a szülés. Átérzem anyum fájdalmát. Erősebben szorította a kezemet. Közel hajoltam hozzá. - Shh.. mindjárt vége lesz és a kicsi Lucy-t tarthatod a kezedbe. - csitítottam. Pearl Johnson Nem is tudom melyikük fogta erősebben a kezemet, Benjamin, vagy Anna. De nem is tudtam rá figyelni, hogy megállapítsam, mert sorra jöttek újabb és újabb fájások, egyre sűrűbben, ahogy telt az idő. Anna hangja csengett folyamatosan a fülemben, ahogy csendesen igyekezett bátorítani, bíztatni, és erőt önteni Belém. És néha Ben is összeszedte a bátorságát, és bíztatott, hogy erős vagyok, és kibírom, gondoljak csak Lucy-ra. És Én így is tettem. Lucy-ra gondoltam, és Annára, a kislányaimra. Akikért élek, és küzdök, és bármit kibírok. És mire észbekaptunk, az ovos újra Hozzánk lépett, és miután "szemrevételezte a helyzetet", azt mondta, hogy itt az idő, a következő fájásnál már nyomjak. Én erre rögtön erősebben kezdtem kapaszkodni Annába és Benjaminba, és félős pillantást vetettem mindkettejükre, mire igyekeztek mindketten bátorítón visszanézni Rám. Benjamin Lockwood Szorosan fogtam a kezét, és bár néha nekem is kedvem támadt fájdalmasan felnyögni, mikor fájása jött, de nem tettem meg. Csak miatta és a baba miatt... hiszen nekik szükségük van rám.Legalábbis Pearl-nek jelenleg... életemben először valahol megvan rám a szükség... és más nem is kell. Mélyeket lélegeztem, nem is tudtam, hogy miért, talán magamra akartam egy kis kitartást erőltetni, közben letöröltem egy verejtékcseppet saját homlokomról is és az orvos szavai... megkönnyebbültem, mégis a szívem mélyén valahol rettegni kezdtem. - Nemsokára... hamarosan... - motyogtam jeges ajkakkal és a következő pillanatban Pearl hasára siklott a tenyerem és éreztem a mocorgást, a vágyódást kifelé... Pearl Johnson Benjamin szavaira egyszerűen... nem tudtam felelni... Egyrészt... úgy éreztem, ha megszólalnék, menten elsírnám magamat a meghatottságtól... másrészt... nem is tudtam mit felelhetnék, annyira meg voltam hatva... harmadrészt pedig, mire kitalálhattam volna bármilyen választ, addigra egy újabb fájás szakította meg a meghitt pillanatot... De még a saját kiáltásomon keresztül is hallottam ahogy az orvos bólogatva mondja, hogy: - Hamarosan, kedves Anyuka, hamarosan itt lesz az idő, és aztán majd kezében tarthatja végre a kisdedet. A tőlem telhető legerősebben szorítottam Anna és Benjamin kezét. Bár utóbbiét azért próbáltam kicsit finomabban, hogy ne törjem össze... Hallottam ahogy Anna nyugtató szavakat suttog a fülembe, miközben Én erőlködtem, hogy túl legyünk végre ezen a fájáson... Benjamin Lockwood Nem tudtam, mit fog reagálni, hogy egyáltalán van-e jogom így nézni rá, vagy sem, de megtettem és a válaszát hallva... talán pont ebben reménykedtem? Mert ott volt egy apró kis "még" szócska... nem sokat számított más esetekben, de most... egy élettel felért. - Még... még nem... - ismételtem én is, és ezúttal én szorítottam meg a kezeit, miközben arcáról eltüntettem néhány csepp verejtéket. - De remélem... lehetek... - nyeltem nagyot. Pearl Johnson Megkönnyebbültem, amint Ben azt mondta, hogy Velem marad. Valahogy... nem lett volna teljes, ha nincs itt. Ha Ő vagy Anna nem lennének most mellettem. Az úgy hiányos lenne... Amint Benjamin újra a szemembe nézett... egy pillanatra még a fájdalomról is elfeledkeztem... Dadogva válaszoltam az orvos kérdésére. - Ne... nem, Ő... sa... sajnos... még nem... - Azt hiszem a "még" szócskát épp csak annyira mondtam hangosan, hogy csak a mellettem álló Ben, és Anna hallották. Éreztem, hogy Anna kicsit jobban szorítja a kezemet, s elég valószínű volt, hogy rendesen megleptem ezzel a válasszal. Én azonban nem tudtam Rá nézni... nem tudtam elfordítani a tekintetem Benjaminról... Benjamin Lockwood Ha nem férfi lennék, bizonyára könnyfátyolok jelentek volna meg a szememben, ahogy Pearlre és Annára néztem, hiszen amit Pearl mondott róla, hogy nincs minden rendben a viszonyukkal... hát most mégis változott a dolog? Csak remélni tudtam, hogy így van. Aztán mikor felém fordult az izzadságcseppektől fénylett az arca... és nem is tudtam, az ő szíve, vagy az enyém dobog-e hevesebben a pillantásunk alatt. - Maradok... veled maradok - bólintottam egy aprót és nagyot is nyeltem és úgy éreztem, semmi nem ragad el engem innen, nem vesz rá semmi, hogy levegyem róla a tekintetemet... Legalábbis azt hittem. Mert az orvos kérdése hirtelen megdermesztett és rákaptam a tekintetemet. - Az apja? - kérdeztem hevesebben véve a levegőt. Legszívesebben rávágtam volna, hogy nem, dehogy is, én csak barát vagyok, de inkább Pearl-re néztem... és bizonyos voltam benne, hogy látja, olvasni tud a tekintetemben, hogy: szeretem ezt a kicsit. Mintha csak a sajátom lenne... Pearl Johnson Az orvos mindenfélét kérdezett, Én meg igyekeztem lehetőleg megfelelni minden kérdést. Közben éreztem, ahogy Ben és Anna is szorítják a kezeimet, és mindketten felváltva beszéltek Hozzám. - Úgy... örülök, hogy itt vagy Velünk... - néztem egyszer Annára, az egyik fájást követően, mire rámmosolygott, és Hozzám hajolva megpuszilta a homlokomat. - Szeretlek Kicsim. Aztán Benjamin vonta magára kicsit a figyelmemet egy kérdéssel, amit feltett, kissé akadozó hangon. - Én... szeretném ha maradnál... - néztem Rá, s az Én hangom is akadozott. Istenem... fogalmam sincs mi ütött Belém... de nem akartam hogy kimenjen... azt akartam, hogy itt legyen mellettem, és fogja a kezemet. - A kedves apukához van szerencsém? - kérdezte aztán az orvos, mire mind a hárman Rá kaptuk a tekintetünket, amitől kicsit meg is illetődött szegény ember. Benjamin Lockwood Nagy nehezen sikerült rávenni, hogy én üljek Pearl mellé a hátsó ülésre és erősen szorította a kezemet, minden fájásnál egyre erősebben. - Jól van, azt hiszem... hamarosan vége a fájásnak! - motyogtam erőtlenül és hirtelen nekem is ordíthatnékom támadt attól, ahogy a kezemet megszorította. - Csigavér, asszonyom... - próbáltam halványan elmosolyodni és kitöröltem egy verejtékes hajtincset arcából. - Nemsokára a kezedben lesz a kislányod! - motyogtam, mikor megérkeztünk a kórházba és Annával ketten támasztottuk meg Pearlt, majd nem is telt el sok idő, míg egy szobába vitték Pearlt és le sem lehetett volna állítani, hogy utána menjek. Felöltöztettek minket, de mit bántam én, mentem volna már befelé, még ha olyat is kell látnom, amit eddig még nem... de volt valami furcsa érzés, ami húzott befelé... Nem is törődtem semmivel, nem érdekelt a kérdezősködő orvos, Pearl szabad oldalára rohantam és rögtön megfogtam a szabad kezét, miközben csak azt néztem, milyen gyönyörű még most is... - Nekem is... itt kell maradnom... végig...? - néztem hol az orvosra, hol Pearlre. Pearl Johnson (Pearl házából) Az autóban, a kórház felé, mindenki csendben volt, legalábbis mindaddig, amíg nem jött egy újabb fájás, és nem adtam hangot a fájdalmamnak, lehetőségeimhez mérten még egészen visszafogottan. Anna vezetett, míg Benjamin hátul ült Velem, miután erőteljesen belecsimpaszkodtam a karjába, s ezzel elértem, hogy hajlandó legyen hátraülni. A kórházhoz érve, kisegítettek az autóból, és bekísértek az épületbe, ismételten két oldalról támogatva engem. Szükségem is volt erre, mert mire beértünk az épületbe, máris egy újabb fájás jött. Viszont ennek hála legalább nem kellett magyarázni, sem a recepciósnak, sem az orvosnak, hogy miért is vagyunk itt, rögtön egy tolószékbe ültettek engem, és egy szobába kísértek. Mire felfektettek egy ágyra, és rámadtak egy steril kórházi ruhát, addigra már Anna és Benjamin is beléptek a szobába, s Ők is valami olyasmi ruhát kaptak, hogy bejöhessenek. És mire az ágy két oldalára álltak, már az orvos is belépett, és megkérdezte, hogy vagyok. Hát nem sokon múlt, hogy megkérjem Annát, rúgja bokán, vagy valami, mivel éppen egy újabb fájás jött, de barátságosan mosolygott, úgyhogy végül nem kértem. - Remekül... - nyögtem ki, amikor vége lett -, sose voltam még jobban... Damon Salvatore (Grillből) Leparkoltam a kórház előtt, és mindössze egy telefonba került, hogy az oldalsó bejáratnál megjelenjen három férfi. Kettő közülük egy jókora hűtőtáskát cipelt magával. - Még jó, hogy mindenhol vannak ismerősök - kezeltem le az elsőként odaérkező férfival, majd egy jókora bankjegyköteget nyújtottam át mindhármunknak. - Nyitva a csomagtartó, pakoljanak csak be - intettem, aztán rövid kézrázás után mindhárman távoztak is arra, amerről jöttek. Odasétáltam a csomagtartóhoz, és megbabonázva néztem a vértasakok látványát. Noha nemrég jól beittam Benből, azt a szörnyű keserű ízt semmi nem tudta még elvenni a számból. - Hogy a fenébe lehet valakinek ilyen borzalmas vére? - morogtam dühösen, majd megmasszíroztam a homlokomat, amibe mintha fájdalom villant volna bele. - Még ez hiányzott. Hülye fejfájás... Eddig csak akkor volt ilyen, ha a kelleténél jobban felöntöttem a garatra - sóhajtottam. Nyilván az volt rám ilyen hatással, hogy Ben az agyvérzés közelébe juttatott el... Felnyitottam egy tasakot, amivel beültem a kocsiba, és mikor két perc végén kidobtam az üressé vált zacskót, már valamivel jobban éreztem magam. - Na gyerünk haza - adtam ki magamnak a vezényszót. - Elena és a kicsi már biztosan várnak - melegedett meg a szívem, és indítottam. (folyt. Damon és Elena háza) Isobel Flemming A rendelőből kilépve, a gyerekek érezhetően jobban érezték már magukat. Úgy sejtem, az orvosi vizsgálat nem tartozik majd a kedvenceik közé. Bár... igazából csak a vérvétel nem tetszett Nekik, a többivel nem volt baj. Befektettük Őket újra a babakocsikba, bár Delena kicsit nehezen eresztette el Damon ujját, de végül csak hajlandó volt engedni Neki. - Igen, a megigézésednek hála nem faggatózott fölöslegesen - bólintottam elmosolyodva. Kicsit meglepődtem, mikor valami kitérőről beszélt, de... kíváncsivá tett, ami azt illeti, így bólintittam. - Persze, van időm, mehetünk. Kíváncsivá tettél. Azzal Damon-nel és Delenával a nyomomban kiléptem a kórházból, magam előtt tolva Adam babakocsiját. (folyt. köv. Damon és Elena lakása, Ház) Damon Salvatore Bólintottam egyet Isobel válaszára, és újra az orvos felé fordultam. - Mi csak azért jártunk itt, mert általános vizsgálatra hoztuk a gyerekeket. Semmi másért. Ugye így van? - néztem a szemébe mélyen, mire az orvos teljes meggyőződéssel bólintott. - Helyes - mormoltam halkan, aztán hangosan szólaltam meg újra. - Hát, köszönjük doki - öleltem meg Delenát újra, aztán búcsút intettünk, és kezünkben a fontos okmányokkal, akadálytalanul elhagyhattuk a rendelőt. - Hát, ez egyszerűbben és gyorsabban ment, mint ahogy vártam - mondtam már a bejárat előtt, miközben visszatettük a gyerekeket a kocsikba. - Viszont... - hezitáltam egy darabig, hogy beszéljek-e, de úgy döntöttem, leteszem a titkomat Isobel kezébe. - Ha van időd, mutatnék neked valamit. Nem kell messze mennünk, és csak egy kis kitérő hazafelé. Ha van kedved hozzá - néztem rá kérlelően. Isobel Flemming Delena is ugyanazon a procedúrán ment végig, mint Adam, és Ő is épp úgy felsírt, mint a kisfiam. De Ő nem nyugodott meg a vérvétel végeztével, sírdogált még kicsit. Bizonyára Damon-t szerette volna, de míg a vizsgálatok tartottak, nem vehette a karjába. Ám amint vége lett, és Damon ölelő karjai kicsiny teste köré fonódtak, Delena is megnyugodott. - Nem, nincs, minden megvan - feleltem Damonnek, ugyanolyan halkan, ahogy Ő szólt Hozzám. - Mehetünk. Damon Salvatore Figyeltem, ahogy az orvos mindenféle vizsgálatot elvégzett Adamen, aztán kijelentette, hogy minden rendben van. Láttam Isobel arcán a megkönnyebbülést, ahogy a doki az időközben kitöltött papírokat is átadta, aztán Delena felé fordult, és elvette az ölemből, hogy néhány pillanattal később ugyanoda fektesse, ahová az előbb Adamet, és újra induljon a vizsgálatok sorozata, bár Delena hangos sírásra fakadt a vérvételnél. Az orvos - az igézés hatására - csak az alapadatokat vette fel - név, születési hely, születési idő, aztán mérlegre tette a lányomat, és felírta a súlyt, és hosszt. Álmatagon pislogott közben, bambán, nyilvánvalóvá téve, hogy az igézés - bármennyire nem gyakoroltam mostanában - még mindig az én fajtám kiváltsága. A vizsgálatok végén visszaadta nekem az addigra már csak csendesen sírdogáló Delenát, aki azonnal úgy kapott az ujjam után, mintha azt kérte volna, hogy védjem meg ettől az embertől, én pedig mellkasomra öleltem a halkan hüppögő és nyöszörgő kis testet. - Semmi baj kicsim... nincs semmi baj - zümmögtem a fülébe, másik kezemmel pedig elvettem a papírokat. - Van még valami? - kérdeztem Isobeltől azon a hangon, amit halandó ember nem, csak egy másik vámpír hallhat meg. Isobel Flemming Amint a doki alaposan szemügyre vette Adam-et, láttam Rajta, hogy első kérdése máris a "Mikor született pontosan?" lenne. Így örültem, hogy Damon átvette a helyzet irányítását, és megigézte az orvost, hogy ne kérdeződködjön, csak foglalkozzon a lényeggel. Átvette Tőlem Adam-et, és lefektette a vizsgálóasztalra. Vizsgálgatni kezdte. Nézte a szemét, az ujjacskáit, ellenőrizte, hogy a végtagjai is rendben vannak-e. Aztán levetette Róla a ruhákat, megmérte a hosszát, és a súlyát, meg ilyenek, és az adatokat mind felírta egy papírra. Vett vért is Tőle, hogy elvégezzenek bizonyos vizsgálatokat, amit Adam annyira nem értékelt, de szerencsére az orvos nagyon ügyes és gyors volt, így nem tartott sokáig, és utána hamar megnyugodott a kisfiam. Mikor végzett a kicsivel, szólt, hogy felöltöztethetem, majd leült egy asztalhoz, és írkálni kezdett egy kis könyvecskébe, aztán meg különböző nyomtatványokra. Az üsszeszedett adatok megvoltak, utánuk kérte a teljes nevét, születési súlyát és hosszát, születése helyét, a szülei nevét, az Én leánykori nevemet, lakcímet, ilyesmiket. Mikor minden megvolt, az orvos összeszedte a kitöltött papírokat, és egyik példányukat átadta Nekem, a másikat meg az asztalon hagyta, mondván, hogy végeztünk, Én pedig mosolyogva bólintottam, és megköszöntem. Mikor Adam-mel megvoltunk, a doktor Damon és Delena felé fordult. Damon Salvatore Az orvos először Isobelt kezdte el kérdezgetni, hogy kik vagyunk, és miért is jöttünk, és míg Isobel válaszolgatott a kérdésekre, Izi sokat mondóan rám pillantott, és én értettem a célzást. Odaléptem a doki elé, és a szemébe mélyedtem. - Ne kérdezzen - néztem rá - és ne kíváncsiskodjon. Ne kérjen papírokat, csak nézze és vizsgálja meg a gyerekeket. Ennyi a dolga, és nem más - mire láttam, hogy az orvos tekintete üressé válik, és letette Adamet a vizsgálóasztalra. - Látod kicsim, Apu megold mindent - motyogtam Delenának, aki rám mosolygott, és újra az ujjamat markolászta. Isobel Flemming Gondoltam nem állok most neki kötözködni, hogy a pénzével és/vagy a megigézés képességével gond nélkül szerezhetne új anyakönyvi kivonatot, és egyebeket. Ez mégiscsak az Ő dolga, ha Ő nem érzi szükségét, akkor ki vagyok Én, hogy ezt megkérdőjelezzem? A vér kérdésében meg... Én leginkább úgy tudtam, az esetek többségében az apa vércsoportját öröklik a babák, de jobb biztosra mennünk. - Mindenesetre... - kezdtem eltöprengve -, elég valószínű, hogy Delena vére nem hétköznapi, ezért valóban jobb lehet, ha nem kockáztatunk, és kivédjük a kérdezősködést. Mikor megjelent az orvos, mindketten feálltunk, és a nyomában beléptünk a vizsgálóba. Az orvos elkezdte a szokásos kérdéseket, hogy mi a nevünk, milyen ügyben jöttünk, aztán pedig amikor elmondtam Neki, akkor láttam, hogy már kezdené a kérdezősködést, így kérdőn pillantottam Damon-re, hogy mi legyen. Damon Salvatore - Rendes papírok? - csúszott fel a szemöldököm, és halkan elnevettem magam. - Isobel, 147 éve halott vagyok. Szerinted ha lennének papírjaim, kicsit sem tűnne fel soha senkinek, hogy Damon Salvatore születési ideje elég régre datálódik? Nem, ennélfogva nincsenek papírjaim. Pénzem van, azzal eddig még mindent meg tudtam oldani. És Delena vére... nem mindig kell hogy az enyémhez hasonlítson nem? Örökölheti az anyjáét is... de ha így áll a dolog, akkor rád bízom Delenát, és amint az ajtó becsukódik mögöttünk, jobb ha nem is engedjük az orvost kérdezősködni - néztem rá komolyan, hogy értse, mire is gondolok. Elgondolkodtam kicsit, de mire mélyebben belemélyedhettem volna, meg is jelent egy orvos, aki a gyerekekre mosolyogva megnyitotta előttünk a vizsgáló ajtaját. - Menjünk - álltunk fel mindketten, és a babakocsikat a recepciós gondjaira bízva beléptünk a doki után a kis helyiségbe. Isobel Flemming Damon kivette Delenát, mire Adam nyűgösködni kezdett, mintha csak féltékeny lenne, hogy az unokahúga kézben lehet, Ő meg a babakocsiban van. Így hát Őt is szépen kivettem, és a karomba fektettem. Damon szavaira bólogattam: - Igen, úgy látom a sapi nem kell Neki. Ellenőriztem Adam-et is, Róla végül a kardigánját vettem le, a sapka jó volt Neki. - Hát... - estem gondolkodóba, amikor Damon az igézésről kérdezett. - Ha esetleg kötekedni kezd, hogy miért nem hoztuk be Őket már előbb, miért nincs nyoma terhesgondozásnak, ilyenek, akkor jó ha "rávesszük", hogy ne foglalkozzon ezekkel a furcsaságokkal. Na meg... Én már jelentettem a hatóságoknak, hogy nem vagyok eltűnt személy, de... mond, Neked vannak rendes papírjaid? Mert kérni fogják az adataidat. És... - kicsit tétováztam, mielőtt folytattam volna - a vércsoportod nyilván nem egyezik Delenáéval, aki... vér szerint mégiscsak egy ősvámpír vérét örökölte... jó lesz rávenni arra is a dokit, hogy ha bármi furcsaságot észlel Delena vére kapcsán, vagy a különbségek lesznek egy normál vérmintához képest, azzal se törődjön... És mivel Elena sem jelent meg orvosnál, szülés után, erről is jó lesz elfeledkeznie - soroltam mindent, ami hirtelen eszembe jutott. - És azt hiszem tényleg jobb lesz, ha Te csinálod, Te erősebb vagy. Damon Salvatore A kórház felé útban centiket nőttünk mindketten Isobellel, és csak úgy feszítette a mellkasomat a büszkeség, ahogy az utcán minden járókelő körbecsodálta a kicsiket, igaz, volt egy olyan valaki, akinek el kellett magyaráznom, hogy Isobel nem, nem a feleségem. A kórházba belépve, oldalra irányítottak bennünket, és várnunk kellett hogy előkerüljön egy gyerekorvos. Kivettem Delenát a babakocsiból, az ölembe fogtam, és levettem róla a sapkát. - Tiszta víz a haja - motyogtam, és megtöröltem a fejét. - Na és, mi lesz a menet? Mit kell kérni az orvostól? Ha igézni kell... kié legyen a feladat? Idősebb vagyok, nálam erősebb az igézet. De ha akarod, a tiéd lehet a feladat. Isobel Flemming (A Saltzman lakásból) Útközben minden rendben volt. Mindkét gyerek jól viselkedett, bár Adam kétszer elhagyta a cumiját, de miután visszakapta, utána már minden rendben volt. Ahogy haladtunk az úton, sokan megcsodálták a kicsiket, dícsérték Őket, érdeklődtek Felőlük. Nagy sztárok voltak, és úgy tűnt, Delena és Adam is élvezik a felhajtást maguk körül. Mire megérkeztünk a kórházba, mindkét gyerek elbóbiskolt. Mikor belépve a recepcióhoz mentünk, és egy gyerekorvost kértünk, a nem messze álló néhány székhez irányítottak minket, hogy ott várjunk, míg jön valaki. Oda is mentünk, és Damonnel leülve vártunk, hogy jöjjön az orvos. Damon Salvatore Felkaptam a fejem, és rábámultam ámulva, és mégis boldogan. Hiszen ha hajlandó erre, akkor talán.... talán van remény... - Gyere - kaptam el a kezét jó szorosan, ránevettem, és elindultam vele a "babamennyországba". (folyt. ott) Elena Gilbert Salvatore Néztem a papírt, amit a kezünkbe adtak és bólintottam egyet, mikor úgymond "elraktároztam" az infót. Majd Damon kérdése. Valami nagyon furcsa dolgot kezdtem el érezni és nevet adni neki... szinte lehetetlen... - Persze! - mosolyodtam el és megfogtam az arcát, hogy rám nézzen. - Ha szeretnéd, akkor... mehetünk! - egyeztem bele. Damon Salvatore Amint Elena kimondta a kérdését, kinyílt mögöttünk az ajtó, és az asszisztensnő nyomott a kezünkbe egy papírt, a következő vizsgálat időpontjával. - Nos, már semmi dolgunk, azt hiszem. Megvan minden... de... lenne kedved elmenni a bevásárlóközpontba? Van ott egy bababolt.... - kezdtem el nézegetni a cipőm orrát. Elena Gilbert Salvatore Nem telt el sok idő, míg az orvos visszaért és ahogy az első alkalommal is, bár akkor nem ez az orvos, de magával hozta a képeket és egy cd-t is. Nem is tudtam, mi ébredt fel bennem a saját kisbabám látványával. Annyira... gyönyörű volt már most és ezt el sem tudtam hinni... Láttam, ahogy Damon kezébe adja a dolgokat és a szerelmem szemében némi tanácstalanságot, hogy mit is mondjon erre. Nagyon jól tudtam, mit is gondolhat most, de végül nem mondott semmit. Mondott még néhány jó tanácsot, amit bólogatva jegyeztem meg magamban és szorosabban szorítottam Damon kezét. Éreztem, hogy Damon még visszafordul az orvoshoz és egy igazán akadozó kérdés szaladt ki belőle. Jobbnak láttam előre fordulni, hogy ne látszódjon az arcomon megjelenő mosoly, majd mikor megkapta a választ, kisétáltunk a rendelőből. Majd odakinn, mikor rám nézett, pontosan láttam, mit is érezhet, Visszaöleltem és nagyon halkan felsóhajtottam. Hiszen annyira szerettem volna boldoggá tenni... és most mégis elveszem a boldogsága egyik fő okát és lehetőségét... - MI is szeretünk mindketten -mondtam mosolyogva. - Mehetünk haza vagy van még valami? Elfelejtettem valamit? Damon Salvatore Elena letörölgette a hasáról a zselét, aztán felállt, és vártuk az orvost, aki meg is jelent alig egy percen belül, a kezében egy cdvel és egy borítékkal. Már kérdés nélkül is tudtam, hogy mit rejtenek. A lányunk képeit, és videóját. Hozzám lépett, aztán gratulált, miközben átadta a kezében tartott dolgokat. Egy pillanatra rákaptam a tekintetem, és ez a pillanat egyike volt azon keveseknek, mikor képtelen voltam megszólalni. A "kösz, de igazából nem az én lányom" valahogy nem illett ide, a "szerelmem nem akarja megtartani a kicsit" válasz pedig még rosszabbul hangzott volna... Biccentettem hát, aztán kézen fogtam Elenát. Meghallgattunk még néhány tanácsot, főleg az étkezésre, és pihenésre vonatkozóan, és kifelé indultunk. Már a küszöbön álltunk, mikor valami az eszembe jutott, és visszafordultam az orvos felé. - És... - kezdtem - azért még ugye... lehet....? - kérdeztem némileg aggódva, mire komoly arccal megjegyezte, hogy csak finoman, és csak amíg a kismamának is jólesik. Kissé megkönnyebbültem, hogy a kényszerű cölibátus napjai még nem érkeztek el, aztán már ténylegesen az ajtó elé léptünk. Míg Elena a ruháját igazgatta, ránéztem, és a tekintetemben benne volt minden, amit éreztem ezzel a babával kapcsolatban. De a kérdést, ami a nyelvem hegyén volt, most sem mertem feltenni. Rettegtem tőle, hogy a boldogságomnak egy pillanat alatt vége érhet. - El sem hiszem, hogy milyen szép - mondtam aztán rekedten, és magamhoz öleltem Elenát. - Annyira szeretlek mindkettőtöket - suttogtam a fülébe. Elena Gilbert Salvatore Magam is a fejemet csóválva mosolyogtam a sok kérdéstől, amik Damon száját hagyták el, de nem tudtam most mással törődni... csak a képernyőt figyeltem és azt a lényt, akit szabad szemmel is láthattam és Ő... Ő itt van bennem... dobog a szíve és növekszik... egészséges és mindene megvan... két pici láb, a hozzátartozó kezek és egy már most gyönyörűszép arcocska... mire vágyhatnék még? Hiszen... Ő így tökéletes... Mikor végre képes voltam felfogni a külvilágot is, láttam, hogy az orvos kimegy és ezek után éreztem a szerelmem bújódását és a szavait, amik... valahogy még a jövőt is kizárták és úgy hallgattam őket, mintha tényleg... ez a kisbaba velünk maradna örökre... és láthatnánk felnőni... de miért ne lehetne akár ez? Hiszen... látni akarom... de miért nem tudom a saját akaratomat kimondani? - Igen, gyönyörű... - simogattam Damon arcát, miközben az ő keze a hasamon időzött. Majd visszatettem a fejemet a kispárnaféleségre és felfigyeltem az ágy mellett egy apró, tiszta rongydarabra. Megfogtam és elkezdtem törölgetni a hasamról a zselét, ami már nem volt olyan hideg, mint az elején... hiszen a boldogság nemcsak a testemet és szívemet melegítette... Majd mikor ez is megtörtént, lehúztam a hasamra a felsőmet és nagy levegőt vettem. - Olyan... szép kisbaba... - motyogtam, miközben felültem és a monitor álló képét figyeltem. - És... egészséges... nem is kell ennél több... A kezét fogtam, miközben felálltam és mindketten vártunk, hogy az orvos visszajöjjön... Damon Salvatore Szinte moccanás nélkül hallgattam az orvos szavait, aki elmondta, hogy a baba hall már ilyenkor, és ahogy Elena rám nézett, kitaláltam a tekintetéből mire gondolt. Aztán az orvos még némi matatás után közölte, hogy minden rendben, és szemeit az égre függesztette, mikor néhány kérdéssel még nyaggattam, hogy mindene megvan-e vajon a kicsinek. A monitorra bökött, megmutatta a kis kezeket, lábakat, és aztán közelre ugrott az az édes kis arc... és úgy éreztem, hogy most azonnal elbőgöm magam attól az érzéstől, ami elfogott. - És.... és mekkora? - kérdeztem rekedten, és mikor az orvos kimondta, leesett az állam. A kezemmel kezdtem el méregetni, és ezen már a doki is elvigyorodott, bár látott már nyilván nálam bolondabb apát is. - Biztos, hogy kislány, ugye? - kérdeztem még utoljára. - Nagyon szeretném, ha az lenne - magyaráztam, és némi mocorgás után az orvos bólintott a kérdésemre, aztán felállt, és egy gyors ígérettel, hogy néhány perc múlva visszajön, egyedül hagyott bennünket. - Istenem - néztem Elenára, és úgy bújtam hozzá, mintha bele akarnék olvadni. - Annyira gyönyörű ez a kicsi... - simogattam meg a hasát. - Édes kicsi lányom...- és amikor elhatoltak hozzám Elena utolsó szavai, a világot a vállamra tudtam volna kapni önfeledt örömömben. Elena Gilbert Salvatore Láttam a szemeiben a gyönyörködést és erre én magam is elmosolyodtam. A szavai pedig... felértek mindennel, amit egy nő boldogságnak nevezhet. Én magam is belemerültem a szívverés zajába, amit még sosem hallhattam ilyen erősen és élettelin. Az orvos szemében is láttam a mosolygást, ahogy ránk nézett, majd vissza a képernyőre és beszélni kezdett, mintha soha nem is akarná abbahagyni. De mégis... a LÁNYOMRÓL beszélt, akit eddig ergyszer láttam és akkor is... csak foszlányokban... Felvilágosított arról, hogy ebben a korban, a 20. hétben a baba már hall és hirtelen Damonre mosolyogtam, tekintetemmel jelezve, hogy akkor bizonyára mindent hallani szokott, amit mond neki. Majd a belső szerveket ellenőrizte, hiszen ez volt a legfontosabb most. Nagy levegőt vettem és hallgattam a szavait, de csak a végét fogtam fel rendesen... MINDEN A LEGMEGFELELŐBB! Megkönnyebbülten töröltem ki a könnycseppet a szememből és olyan sírhatnékom támadt hirtelen. - A kislányunk... - suttogtam Damon felé. Damon Salvatore Nem kellett sokáig várnunk, nemsokára kinyílt az ajtó, és behívott bennünket az orvos. Elena már rutinosan húzta fel a felsőjét, és feküdt le az ágyra, míg az orvos egy különös gépet görgetett mellé, és valami hideg anyagot nyomott a hasára. Addigra én is meguntam a tanácstalan ide-oda téblábolást, és leültem Elena mellé egy székre. A doki valamit matatott, kattintgatott a gépen, míg Elena a kezemet szorította, és ebben a pillanatban felhangzott a szapora szívverés, de most sokkal hangosabban jött, és most Elena számára is tökéletesen hallhatóvá vált. Előre dőltem, és meredt szemekkel néztem az előttem kibontakozó képet. Egy gyerek vált láthatóvá a monitoron... Elena kislánya. Úgy éreztem, mintha a világ legnagyobb csodája nyílt volna meg előttem. Csak néztem őt, a lélegzetem visszafojtva, és talán még a számat is elnyitottam bámulatomban. - Istenem.... de gyönyörű... - motyogtam félhangosan. - Nézd.... nézd a gyönyörű kislányunkat - hajtottam oda a fejem Elenához. Elena Gilbert Salvatore Szinte azonnal sikerült megnyugtatnia a szavaival és a simogatásával és egy halvány mosolyt is kicsikart tőlem. Lélegzetvisszafojtva vártunk az orvosra és néhány perc múlva ki is nyílt a rendelő ajtaja, egy hívó szó és be is mehettünk. Megszorítottam szerelmem kezeit és behúztam magammal. Sokkal nyugodtabb voltam, hogy ő itt van velem. Behunyt szemmel hallgattam a szokásos szöveget, amit egyszer már hallottam és el sem engedtem Damon kezét, úgy feküdtem le az ágyra és húztam fel a felsőmet, hogy az ultrahangot meg tudja csinálni. Hideg zselét éreztem, amit rögtön szét is kent a pocakomon és bekapcsolta a képernyőt is. Láttam már Őt és hirtelen mégis... úgy éreztem magamat, mint egy idegen, aki még sosem látott ilyen szépséges babát... könnyek szöktek a szemembe, ahogy láttam a nyugodt alakot, és közben éreztem is... Megszorítottam Damon kezét és felnéztem rá... néztem, hogy ő hogyan is reagál a képekre, amit lát. [url= http://kephost.hu/kep/2011/04/20_hetes_1_jpg.jpg]http://kephost.hu/kep/2011/04/20_hetes_1_jpg.jpg[/url] http://kephost.hu/kep/2011/04/20weeks_jpg.jpgDamon Salvatore Nem kellett sok idő, hogy megérkezzünk a kórházba. Kissé idegenül éreztem magam egy ilyen helyen... egy ilyen vizsgálaton. - Hééé - húztam magamhoz Elenát, és simogatni kezdtem a kezét. - Nem lesz semmi baj. Hallom a szívét, mozog, és már most focizik odabenn. Szóval élénk, és mozgékony. És nyilván megvan keze-lába. Mi baj lehetne? - nyugtatgattam. - És nyilván ugyanolyan gyönyörű már most, mint te - mosolyogtam rá, míg az orvos hívására vártunk. Elena Gilbert Salvatore (Saltzman ház) A recepciónál álló nő mosolyogva nézett ránk, ahogy beléptünk a kórházba és rögtön helyre is intett minket egy soros szöveggel: Hamarosan bemehetnek. Bólintottam, de nem ültem le. - Remélem, semmi rendelleneset nem talál - kezdtem el idegeskedni. - Kicsit aggódom - vallottam be neki. |
| | | |
|
A poszt írója ♛ Ajánlott tartalom Elküldésének ideje ♛ | |
| | | | |
| | Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |
• az új oldal nyitásáig •
• ROTM FRPG •
|
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm Szer. Május 29, 2019 1:28 am Kedd Május 28, 2019 8:31 pm Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm Szer. Május 22, 2019 12:03 pm Hétf. Május 20, 2019 10:43 am Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm • ROTM FRPG • |
|
Kezdőlap
