/Utcák/
Katie rá jellemző módon oldotta meg a helyzetet, vagyis mikor nem talált sem taxit, sem egyéb szállítóeszközt, felkapott, és a vámpírsebességet kihasználva száguldottunk a kórházba... Kiszolgáltatott egy helyzet volt, de inkább neki legyek kiszolgáltatva, mint másnak, elvégre annak idején már nem egyszer megtörtént, hogy egymást húztuk ki a bajból... Hát most is valahogy így lesz majd, csak ez nem igazán baj, azt leszámítva, hogy semmi cuccot nem vettem még meg... Útközben jött egy vagy két fájás, de igyekeztem nem hangot adni neki. Elvégre egy erős nő vagyok, vagy mi a szösz.
Amikor beértünk, már más volt a szitu... Valami szemet fog szúrni nekik a véremet vizsgálva, vagy később, de akár még le is lepleződhetek... Kétségbeesetten néztem a barátnőmre, hogy ugyan igézze már meg őket, hogy hagyják a rutinvizsgálatokat, mert én a sokk miatt aligha tudnám... Közben pedig jött egy újabb, erősebb fájás, aminek hatására majdhogynem összegörnyedtem a fájdalomtól. Meddig fokozódik ez még?
- Nem jöhetnek rá a titokra... - motyogtam, mint egy őrült, hogy Katie biztosan vegye a lapot, amiről szó van.

- Csak ne hazudnál nekem Kol.. - Mondtam egész halkan de akkor már mind a ketten kiléptek a szülőszobáról. Nem engedtem, hogy eleredjenek könnyeim, csak szipogtam párat, és vettem egy pár mély levegőt, megpróbálva visszafojtani. Rendbe raktak, új ruhát kaptam, és minden egyéb. A végén a kezembe nyomták a papírokat, hogy írjam alá, és hogy töltsem ki. A baba nevét, minden ilyen apróságot kellett beírnom, amit meg is tettem majd aláírtam. Miután ezzel is végeztem már nem volt más hátra mint hogy átvigyenek az egyik kórterembe, és hogy végre megkaptam Faith-et.

//Folyt. Kórtermek//

Láttam rajta, hogy akárhogy is próbáltam nem megbántani, mégiscsak sikerült. Most mit mondhatnék? Igenis veszélyben lenne a baba az én nevemet viselve. Végül az egészet elkönyveltem magamban a nemrég szült nők kimerültség okozta hisztijének, és hagytam a csudába az egészet.
- Gyere Viv - karoltam át a húgát, és elkezdtem kivezetni a kórteremből. Furcsa, de az illatuk nagyon is hasonló. Finom, de Lizé még finomabb. - Liz... Tényleg nem akarok bajt neki. Túl fontosak vagytok nekem - szóltam még vissza, mielőtt becsuktam volna az ajtót.
/Váróterem/

A biztonság kedvéért... Nyeltem egy nagyot és Viv-re néztem. -Marad akkor a Hawkins...- Csuklott meg a hangom egyszer, és vettem egy mély levegőt. Hiába próbálta úgy mondani, hogy ne bántson meg, mégis megtette. Szemeim megteltek könnyekkel. -Most már menjetek ki a váróterembe. Majd később bejöttök a kórterembe ha minden rendben lesz.- Próbáltam még tartani magamat, és csak sikerült kicsikarnom egy pár értelmes mondatot. A babát közben kivitték, én pedig fejemet a párnának döntve, könnyeimmel küszködve vártam mikor megy ki Kol, és Viv is.

- Azt hiszem - köszörültem meg a torkomat - Jobb, ha a Hawkins vezetéknév marad. Már csak a biztonság kedvéért is - tettem még hozzá, hogy ne érezze úgy, nem akarom elvállalni a gyereket. Dehogynem! De egy ősvámpír ne válogassan. Különben is, van nekem elég ellenségem, akik esetleg rajta keresztül akarnának becserkészni engem. Meg Klaus és a többiek sem repesnének az örömtől, hogy az unokahúguk a mi nevünket viseli, amikor valószínűleg soha nem lesz közülünk való. Sajnos... Mert ha ő és Liz vámpírok lennének, örökké élhetnénk. Szinte boldogan.

A szemöldököm felgördült a vezetékneve hallatán.
-Liz,maga a keresztnév gyönyörű,de nem gondolnád hogyha Kol is szeretné,úgy lenne 'illendő' hogy az apja vezetéknevét kapja?! -kérdeztem,bár nekem édesmindegy volt mi lesz a vezetékneve,kevésbé/jobban úgy sem fogom tőle imádni.

Kol nem adta rögtön oda a nővérnek a gyereket. Először megnézte, és csak utána adta oda, azzal a mondattal hogy vigyázzon rá. Halkan felsóhajtottam, és Viv-re néztem ahogy megkérdezte, hogy mi a neve. Tudtam, hogy az utolsó pillanatra fogom hagyni ezt az egészet. De volt egy név ami nagyon tetszett, szóval nem kellett sokáig gondolkoznom rajta. - Faith Anne... - Néztem mindkettőjükre, és halványan elmosolyodtam. - És mivel nem tudtam, hogy megkaphatja-e az apja vezetéknevét, ezért Hawkins.- Nyeltem egy nagyot.

Liz odaadta a kezembe a gyereket, én pedig vártam pár pillanatot, mielőtt átadtam volna a nővérnek. Szerettem volna megcsodálni őt... Elvégre én magam is kivettem egy minimális részt az ő életében. Legalábbis... ja, aha, hát jó hogy összefutottunk a parkban.
- NAgyon vigyázzon rá - futott ki a számon, amikor odaadtam a nővérke kezébe. Most még az sem érdekelt, mennyire is csinos az a lány. Csak Liz meg a gyerek. - Igen, a neve - fordultam vissza feléjük.

Rámosolyogtam,majd bólintottam egyet. Hát ezen is "túl vagyunk".
-Na és a neve? -kérdeztem rá,hiszen erről még nem esett szó. Ezután pedig ismét megjelent az orvos,és azt mondta,hogy hamarosan ki kell mennünk. Liz,Kolnak adta a kicsit,hogy adja tovább a nővérnek. Én csak a nővérem ágya mellett állva figyeltem az eseményeket. El sem hiszem hogy nagynéni lettem.. Ma este leiszom magam.

Viv elérzékenyült, és megjelent egy könnycsepp az arcán. Halkan felnevettem, és már én is közel álltam hozzá, hogy ne kezdjek el sírni. - Viv hagyd abba mert én is elkezdem! - Nevettem fel halkan, de aztán újra a kicsire néztem. - Köszönjük Viv! - Mosolyodtam el halványan ahogy gratulált nekünk. - Valóban! Nem tagadhatja le kis is az apja! - Vigyorodtam el ismét megsimítva a kis arcocskáját, és Kol-ra néztem. - Valahogy csak sikerült összehoznunk ezt a kis gyönyörűséget! - Mosolyogtam rá halványan. Tudom nem volt az a nagyon érzelgős, de akkor is reméltem hogy szeretni fogja ezt a babát. Az orvos újra odalépett hozzánk, és mondta, hogy pár perc múlva mindenkinek ki kell mennie, még pár apróságot elintézni, meg a babát odaadni a nővérnek. El kell végezni pár vizsgálatot meg ilyenek. - Kol odaadnád, Őt a nővérnek! - Kértem meg, és óvatosan de odanyújtottam neki, hogy karjaiba helyezhessem.

- A többi... hogyismondjam... nem volt tartós - köszörültem meg a torkomat, célozva arra, hogy az ágyamból a temetőben landoltak. Közben az orvos folyamatosan biztatta Lizt, és tájékoztatott, hogy hol jár a baba... Végül pedig felsírt. Ott volt az orvos karjaiban, majd el is vitte megfürdetni. Aztán hamarosan vissza is hozta, és Liz karjaiba tette. A lányom... Kislányom lett! Soha nem voltam az a túl érzelgős fajta, mert az nem illik egy Ősvámpírhoz, de őszintén örültem, sőt, szinte meghatódtam.
- Igen, azok lettünk - bólintottam végül Vivnek, majd odaléptem Lizhez, és a kisbabára néztem. - Le sem tagadhatná, hogy egy igazán szexis ősi szemeit örökölte - mosolyogtam rájuk. Szépek voltak együtt.

Ismét,és ismét fájása volt. Az orvos már látta a baba fejét,majd a vállait. Liz kijelentésén halkan felnevettem,amit Kolnak intézett,majd Liz újra nyomni kezdett. És az orvos egyszerre csak felszólalt. "Gratulálok a kislányhoz..." -vízhangzott a fejemben,és ezzel együtt az is,hogy a nővérem anyuka,én pedig nagynéni lettem... A baba felsírt,de mielőtt megpillanthattam volna elvitték.
-Igen,megvan. -mosolyogtam rá,miközben elengedte a kezemet.
-Ügyes voltál. Gyorsan meg lett,és ahhoz képest hogy 4 héttel előbb,úgy tűnik makk egészséges. De azért várjuk meg mit mond a doki. -a mondat végén halkan és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Eközben hozták vissza a kicsit. Tisztán,pólyába öltöztetve,majd odaadták Liznek. Megláttam a kicsit,ahogy kinyitotta a szemeit,és ránézett az anyukájára. Nem vagyok az a sírós fajta,de a szemem könnyel telt meg,és mielőtt vissza tudtam volna fojtani,egy csepp legördült az arcomon. Megszólalni sem tudtam,de végül kinyögtem egy "Gratulálok,szülők lettetek"-et,miközben Kol és Liz felé fordultam nagy mosollyal az arcomon.

Viv biztatni próbált, és közben tűrte ahogy szorítom a kezét. Kol is próbált néhányszor hozzászólni a dologhoz, de erre már pont nem tudtam odafigyelni, mert jött a következő fájás, és az orvos újra számolni kezdtem. Az orvos közben már elkezdte mondani, hogy már látja a baba, fejét, majd a kis vállait. Már nem kell sok! Csak egy utolsó kell, és végre hallhatom ahogy felsír. - Kol csak azt ne mond nekem, hogy én vagyok az első nő akit felcsináltál.. - Bukott ki belőlem egy sóhajjal, de nem tudtam kivárni válaszát, mert újra nyomnom kellett. Teljes erőmből nyomni kezdtem. Az orvos már nem számolt, hanem alig fél perc múlva megszólalt, hogy kint van. -Gratulálok a kislányhoz! - Szólalt meg, mire én megkönnyebbülten engedtem el magamat, és már hallottam is a baba sírását. Egyenlőre még nem kaptam meg a babát. A szoba egyik sarkába vitték egy gyors kis vizsgálatra, és tisztogatásra. - Megvan! - Mosolyodtam el fáradtan, még utoljára egy kicsit megszorítva Viv kezét. A nővérke megjelent újból, Kol mellé sétálva, most már egy kis csomaggal a kezében. Elengedtem Viv kezét, és kinyújtottam karomat, hogy végre megkaphassam a lányomat. Óvatos mozdulatokkal, de végül megkaptam Őt. Vigyázva rá tartottam karjaim között. - Szia kisember. - Mondtam egészen halkan, elmosolyodva, és gyengéden végigsimítottam kis arcán. Nem sokkal később ki is nyitotta szemeit, és rám nézett. Szemei sötétbarnák voltak, pont úgy mint Kol-nak.

Nem vagyok az az érzelgős típus, sőt! De most komolyan nem tudtam mit kezdeni, csak közelebb léptem Lizhez, és álltam ott. Talán biztatni kéne? Talán. De én soha nem láttam szülést, hiába voltam vagy ezer éves. Emberként is irtóztam tőle, vámpírként meg felesleges volt. Azért elnézve Lizt kezdek felnézni anyámra, hogy ezer éve mindenféle fájdalomcsillapító nélkül hét gyereket szabadított a világra.
- Tarts ki, Liz - mondtam végül. - Már nincs sok hátra. - Ja, tényleg. Legközelebb meg inkább nem szakácskodom ilyen jól a farkammal.

Örültem hogy Kol megigézte az orvost,így mind a ketten bent maradhattunk.
-De kibírod,ügyes vagy! -biztattam halkan a nővéremet,miközben ő a fájdalommal küszködött. Megsimogattam a haját,és tűrtem hogy a kezemet szorítsa.
-Hamarosan a kezedben tarthatod a kislányodat,csak erre gondolj! -vetettem felé egy féloldalas mosolyt,majd az orvos újra számolni kezdett.

Elvileg egy ember maradhatott volna velem a szobába, de Kol egyszerűbb módszert választott, hogy ez a szabály megváltozzon. Ahogy láttam megigézte. - Hát nem éppen, de inkább legyünk túl rajta, mert különben meghalok a fájdalomtól.. - Néztem Kol-ra, megszorítva egy pillanatra Viv kezét. Legszívesebben megmondanám Kol-nak hogy Ő tehet erről az egészről. Kol odajött hozzám, és az orvos is bólintott. Innentől kezdve nem volt más dolgom mint nyomni minden egyes fájásnál. Lélekben igyekeztem felkészülni a fájás előtt, de erre hogy lehetne? Vettem egy mély levegőt, és már éreztem is a következő fájás megindulását, de erre már aligha koncentrálhattam, mert elkezdtem nyomni teljes erőmből. Közben az orvos hangosan számolt, hogy mikor is állhatok le. Irdatlanul fájt, de mégis az járt a fejemben, hogy a végén aztán a karjaimban tarthatom a kislányomat. Amint az orvos szólt, hogy abbahagyhatom, fejem visszahanyatlott a párnára, és vettem egy mély levegőt. -Ezt nem fogom kibírni..- Mondtam halkan és megráztam a fejemet.

- Nem akartalak zavarni - motyogtam inkább magam elé, mint hogy őneki. AZtán... az orvos arról kezdett blablálni, hogy csak egy ember madarhat bent. És vajon ez kit érdekel? Engem ugyan nem...
- Kedves doktor úr, mind a ketten bent maradunk - léptem elé, hogy megigézzem. Na, ez el van intézve. - Fel vagy készülve, édesem? - fordultam Liz felé.

-Nem lehet hogy ketten maradjunk bent? -kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Én maradnék,de csak akkor ha nincs az apa ellenére. -vontam meg a vállam,és reménykedtem benne,ámbár inkább döntsön Kol vagy Liz.

- Ezen szinte még csodálkozok is... Egy hónapig nem is voltál rám kíváncsi. - Nyeltem egy nagyot. Hát végül is ez volt az igazság, nem keresett. Közben az orvos is megjelent mellettem aki egy kicsit közelebb hajolva hozzám bejelentette, hogy percek múlva visszajön, és már kezdetjük is a dolgot, lehet nyomni. Én csak bólintottam egyet. - Na jó, akkor ki marad, és ki megy ki a váróterembe? - Kérdeztem két levegővétel között, és tekintetem hol Kol-on volt, Hol Viv-en.

Liz újra megszorította a kezemet.
-Ügyes vagy. -suttogtam bátorítóan egy halvány mosoly keretében,majd ismét megjelent az orvos is,aki valamit mondott Liznek. De nem értettem. Elég ideges voltam ahhoz hogy ne is figyeljek rá.

Végül megjelent Vivienne is, arcán egy mosollyal, és intett, hogy kövessem. Én pedig mentem, és hamarosan meg is láttam Lizt. Hm... szerencsére még nem úszik minden a vérben, bár gyanítom, ez a vér egyébként sem lenne túl finom.
- Siettem, ahogy tudtam - biccentettem, majd odaléptem mellé. - Elvégre... nem akarok lemaradni erről a pillanatról. - Igen, csak azt nem tettem hozzá, hogy nem is kerestem másfél hónapig, és csodálom, hogy mégis felhívtak, amikor jött a baba...

Nem sokáig lehettem egyedül, Viv már meg is jelent mellettem. - Gyors voltál... - Suttogtam alig halhatóan, és egy halvány mosolyt erőltettem arcomra. A kezét nyújtotta felém, amit gyorsan meg is fogtam, és egy kicsit megszorítottam. Akkor jött egy újabb fájás, de megpróbáltam csöndben tűrni, míg vége nem lett. Mikor újra felnéztem Kol is megjelent az ajtóban. - Látom nem vesztegetted az idődet, hogy ideérj... - Mosolyodtam el valamivel őszintébben mint az előbb.

Ahogyan mind a két féllel beszéltem,sietve tértem vissza a szülőszobához,aminek az ajtaja előtt már ott várt Kol. Csak egy mosolyt eresztettem felé,és biccentettem neki hogy jöjjön be. Nem tudtam megszólalni sem,annyira ideges voltam,hiszen a nővérem szül..

Bementünk a szobába,ahol azonnal Liz mellé álltam és megfogtam a kezét.
-Itt vagyok. -mondtam rá nézve,és halvány mosolyt erőltettem a számra,majd ismét fájása jött. A kezemet megszorította,én pedig bátorítani próbáltam,közben oda-oda sandítva a beérkező Kolra.

/Ősök villája/
Villámsebességgel értem be a kórházba. Nem telt bele talán csak pár percbe, és már bent is voltam. Az már más kérdés, hogy a vér szaga valami rohadt módon irritált, a műtős doktornő meg úgy úszott a vérben, hogy akár vámpírhotdognak is elment volna. Persze nem akartak adatokat kiadni... ez a szívás, ha az ember nem él együtt a gyereke anyjával. Végül bevetettem egy kis igézést, és elég hamar bent teremtem.... De azért megvártam Vivet, hogy mit válaszol, bemehetek-e. Elvégre... Ha Liz nem akar látni, akkor jobb, ha nem megyek be. Nem mintha nem tudnék uralkodni magamon. Bármikor visszatartom magamat.

Na jó mély levegő, és nem kell pánikolni, minden rendben lesz. Ebben biztos, vagyis majdnem biztos tekintve ezeket a fájásokat. Hogy tud ez így fájni? Amint beértünk már percek múlva fel is raktak egy hordágyra.
- Itt hagysz? - Kérdeztem Viv-et, de aztán végül bólintottam egyet. Azt még pont eltudtam kapni pillantásommal, hogy kiveszi táskámból a telefonomat, és serényen kezd valakinek, vagyis inkább valakiknek telefonálni. Azt mondta Warren-t is felfogja hívni? De hisz minek? Haragszik rám, és talán nem érdekli ez az egész.. Gondolkodásomat egy fájás szakítottam meg, mire vettem egy mély levegőt, és próbáltam nem idegeskedni. Betoltak a szülőszobára, ahol már át is kellett másznom egy másik ágyra. Itt mintha valahogy már jobb lett volna, de így sem nyugodtam meg. Talán semmi sem nyugtathatott volna meg. Egy nővérke jött oda hozzám aki kérdezgetett az adataimról, és az orvosomról. A végén arra jutottunk, hogy azonnal szól az orvosomnak, én pedig csak bólintottam. Ennek biztos így kéne lennie? Ez nem korai még? Hisz még van pár hetem a szülésig, de biztosított róla a nővérke, hogy ez a pár hét igazán nem számít, így is egészséges lehet a kicsi, tekintve a korlapomat, és az előző vizsgálataim eredményét. Várnom kellett egészen addig míg az orvosom be nem futott. Ez valahogy megnyugtatott valamilyen szinten. Megkérdezte hány perces fájásaim vannak. - 5 percesek ha minden igaz.- Nyeltem egy nagyot, és megvizsgálta a hasamat, meg minden mást, és arra jutott, hogy még várnunk kell egy keveset. De mennyi az a kevés? A fájások lassacskán kezdenek rosszabbra fordulni. De ez most nem számít, csak az hogy majd a karjaimban tarthassam a lányomat. A fejemet a párnának döntöttem, és lehunytam szemeimet.