- Még mindig nem én vagyok az, akinek félnie kellene tőle. – Semmilyen kárörvendés nem volt a hangomban. Moon egy fiatal lány volt, aki valamiféle bajba keveredett és emlékezve a vérmérsékletére, valamint a családjáéra is, nem igazán várhattam túlzott együttműködést. Szerencsére kevés dolog volt képes felhúzni és némi feleselés egyáltalán nem volt a „nem bírom elviselni” listámon. Mondhatnám, hogy az orvosként eltöltött évek megedzettek, hiszem bőven találkoztam az együttműködést teljesen elutasító betegekkel és olyanokkal is, akik akár az infúziót kitépve a karjukból rohantak kifelé a kórház ajtaján, de igazából olyasfajta türelemmel születtem, amely engedi, hogy más akár fát vágjon a hátamon. Persze, azt értékeltem, hogy Moon még nem próbálkozott meg kiugrani az ablakon a sérülése ellenére.
- Én elhiszem és mivel már harmadjára mondod, nem is foglak azzal gyanúsítgatni, hogy bedrogoztad magad. – Biztosítottam. Nem mintha érdekelné a véleményem, de reméltem, hogy tényleg van annyi esze, hogy nem visz be ilyesfajta szemetet a szervezetébe. Jó dolog a bulizás és a végtelenül szabad élet, ám nem szabad elfelejtenie, hogy a varázsereje egyáltalán nem fogja megvédeni a sebezhető emberi lényét. Ezt mutatja a mellékelt ábra is.
- Miért ne érdekelne? – Éppen olyan értetlenséggel kérdeztem vissza, mint ahogy ő vonta kérdőre az érdeklődésemet. Az lenne a furcsa, ha ügyet sem vetnék arra, mibe keveredett annak ellenére, hogy hónapokig voltunk egymás mindennapjainak részei. Ugyan annak az időszaknak is van már pár éve, ettől függetlenül ugyanúgy hozzám tartozott, mint bármi, amit eddig csináltam. – Van egy olyan érzésem, hogy hiába játszod a durcás kislányt, nem esne jól, ha más kezei közé löktelek volna és az sem érdekelne, hogy élsz-e vagy halsz. Arról nem is beszélve, hogy szerettem volna hallani tőled a sztorit, mielőtt az egész kórházat megpróbálom rávenni arra, hogy ne hívják fel a rendőrséget, akik fél órán belül az ágyhoz bilincselnének. – A fegyver és drog külön-külön is elég lett volna, együtt pedig eléggé gyilkos kombó volt, még egy ilyen istenháta mögötti kisvárosban is. Az utolsó gondolatom lett volna riasztani bárkit is azért, mert Moon ilyen állapotban esett be az ajtón, ám nem csak én dolgoztam ebben az intézményben, így az én szemhunyásom a dolog fölött egyáltalán nem elég. – Az is egy lehetőség, hogy elmondod nekik kicsit jobban kifejtve, nevekkel, hellyel, amit nekem, aztán amint kapsz a véremből és jobban leszel, mehetsz is egy következő városba, de lehetőleg nem egy másik kórházba. – Tettem hozzá. Nem volt jó így látni ezt a lányt. Mindenképpen kapni fog a véremből, valószínűleg ő is ismer annyira, hogy ezt tudja, csak felajánlottam neki a lehetőséget, hogy valami jót is tegyen.

Hitetlenkedő félmosolyt villantottam felé, amivel jeleztem, hogy szerintem ő maga is pontosan tudja, hogyha a vérem hatására némileg jobban érezte volna magát, már régen nem lenne itt. Talán nem sok értelme volt bent tartanom, de ha már úgy döntött, hogy ebben a kisvárosban érzi jól magát éjszaka és vágja tönkre magát annyira, hogy nem marad más választása, mint drámaian beesni a kórház ajtaján és engem hívni, akkor igenis kíváncsi lehettem arra, pontosan mi történt vele. Így nem volt más választása, mint szépen az ágyban maradni addig, míg el nem csiripeli, mit művelt magával.
- Nekem nincs félnivalóm az anyádtól. Ha nem vetted volna észre, én szedtem ki belőled a golyót, ezzel megmentve az életedet. Te vagy az, akinek össze kellene húznia magát, ha rájön, mibe keveredtél. Sőt, lehet jót is tenne neked egy kis anyai fejmosás. – Kissé előre dőltem a székben. Moon bajkeverő volt, de volt egy bizonyos határ, amit nem lépett át, legalábbis ezt gondoltam. Hogy ebből mi igaz és mi nem, úgyis kiderül a beszélgetésünk során. Ha nem, akkor nem tudok mit tenni érte, sőt, már most kivételes helyzetben volt. – Lőtt sebbel hoztak be és még drog is volt a szervezetedben, szóval igen, helyettem egy járőrnek kellene itt ülnie, aki kevésbé kedvesen kérdezgetne arról, hogyan sikerült golyót szerezned és telenyomni maga anyaggal. Most nem én vagyok a rosszfiú. – A toxikológián megszokottabb volt a Moon korabeli fiatalok látványa, mint a sebészeten: kevesen kerülnek a szike alá azért, mert drogoztak vagy éppen túlitták magukat. Moon helyzete ezért is volt súlyosabb, főleg, hogy az elmondása szerint fogalma sincsen arról, hogyan került drog a szervezetébe. Kételkedhettem volna, de őszinte megdöbbenést láttam az arcán, én pedig büszke voltam arra, hogy képes voltam kiszúrni, ha valaki hazudik. A megérzés, miszerint Moon igazat mond egyáltalán nem nyugtatott meg: ki tudja, mit műveltek vele, amíg nem volt magánál?
- A golyó, amivel meglőttek súrolta a combartériádat. Kész csoda, hogy nem véreztél el, míg beértél ide, most pedig azt mondod, hogy bedrogoztak és fogalmad sincs, hogy kerültél az ország egyik feléből a másikba. Legalább abba avass be, amiről dereng némi halvány emlékkép. – Azzal, hogy elmondtam neki, milyen állapotban jött ide, választ is adtam a kérdésére, miszerint miért nem adtam neki a véremből… nem vállalhattam a kockázatot, hogyha esetleg meghal, akkor bármilyen következménye legyen annak, hogy a vérem a szervezetében volt. Sokkal biztonságosabbnak tűnt az emberi, általam jól ismert orvoslás útján lépdelni, így legalább volt némi lehetőségem arra is, hogy megtudjam, mi történt vele.

Biztos voltam benne, hogy ha Moon magához tér, nem fog neki tetszeni a környezet. Nem azért gondoltam így, mert annyira jól ismertem volna, hanem mert nagyon ritka az olyan ember, aki örülne, ha egy kórházi ágyon kell magához térnie és muszáj elfogadnia, hogy valószínűleg nem fog pár percen belül felpattanni és a következő éjszakát a saját ágyában tölteni. A legtöbben inkább az otthonukban lábadoznának, de mivel senkit sem viccből műtenek meg, az orvosok egyik munkája, hogy letörjük a betegek hirtelen támadt, saját jóllétükre vonatkozó tévképzeteiket. Kezdő orvosként azoknak, akik nem tudnak nemet mondani eléggé meggyűlik a bajuk az akadékoskodókkal, de én teljesen nyugodtan ücsörögtem a fotelben és figyeltem, hogy a lassan pislogó lány előtt valószínűleg éppen kitisztul a világ. Ha nem is volt teljesen tiszta neki minden, legalább már tudta, hol van.
- Ha a véremet adtam volna és megpróbállak bezárni, talán nyugton maradsz? - Felvont szemöldökkel néztem rá. Esélytelen, huszonnégy órára sehová se lehetne bezárni ezt a lányt úgy, hogy jól van. Ha most próbálna a lábára állni, akkor nagy eséllyel összecsuklana, ha rosszul lépne, talán még a varrata is felszakadna és akkor ugyanott lenne, ahol a part szakad. Én pedig még csak azért sem adnék neki a véremből, mivel nem hallgatott rám és annyiba sem nézte a fáradozásaimat, hogy pár óráig pihenjen.
- Ugye tudod, hogy nem nekem kellene itt ülnöm, hanem egy rendőrtisztnek? - Kérdeztem rá egyenesen, hallva a kissé ellenséges hangnemét. - Nem szóltam még senkinek, mert előbb én akartam beszélni veled. Anyád sem tud arról, hogy itt vagy. - Nagy esély van rá, hogy kiakadna. Amennyire jól tudom, eddig nem igazán volt rá példa, hogy túlságosan kiszakadjon a családjából és bár eléggé szabados életet éltek, ha a lányát egy mondatban emlegetném egy fegyverrel és némi droggal, lehet, hogy szívrohamot kapna. - Amikor beestél a kórházba, túl tágak voltak a pupilláid, de arra nem tudtál válaszolni, hogy mit vettél be. Kokainra tippelek. - A pulzusa is szapora volt és más jelek szintén megjelentek rajta, de jobbnak láttam egyenesen rákérdezni, mint a háta mögött találgatni.

A tegnap műtött férfi kórterméből kifelé jövet felkaptam a nővérpulton hagyott kávémat. A beteg állapota megfelelő volt, de mivel sajnos a levegőben lebegett, hogyha ötvenkét órán belül nem tér magához, akkor le kell mondanunk róla, ezért a biztonság kedvéért megkértem a mellettem sétáló és feladatokra szomjazó rezidenst, hogy lehetősége szerint óránként nézzen rá és azonnal szóljon, ha bármi változás áll be az állapotát illetően. Emellett még egy másik betegnek elő kellett jegyeztetnem a CT-t, amit a fél óra múlva esedékes műtétem elvégzése utánra időzítettem. Ma sem unatkoztam. Igazából, ezért választottam ezt az életformát.
Éppen, amikor leöntöttem a torkomon a pohár alján lötyögő maradék koffeint, a hangosbemondó a nevemet kezdte üvölteni és a csipogóm is őrült sípolásba kezdett, de a szerkezetre pillantva semmit sem tudtam meg, csak annyit, hogy sürgős eset miatt riasztanak. Futólépésben indultam a harmadik emeletről a bejárati nővérpult felé. Félúton találkoztam az egyik ügyeletes nővérrel, aki a rohanásban, mély levegővételek közepette annyit tudott elmondani, hogy egy fiatal lány esett be az ajtón, aki csak az én nevemet tudta kinyögni. Hirtelen a legrosszabbra gondoltam: mi van, ha Chantele-nek esett baja? A másodperc töredékrésze alatt rájöttem, hogy neki dhámpírként túl sok baja nem lehet, de... talán elveszítette a kontrollt saját maga felett és az áldozatát hozta be, mert ő maga sokkot kapott. Manapság már minden eshetőségnek muszáj volt megfordulnia a fejemben, még inkább gyorsítva a lépteimen alig vártam, hogy letisztuljon a szituáció. Az érkezésemmel egy időben tolták a kisebb tömeg mellé a hordágyat. Egészségügyi dolgozók és nem tudják, hogy nem bámészkodunk feleslegesen?
Leguggoltam a lány mellé és magam felé fordítottam a fejét. A barna hajzuhatagot kisöpörve az arcából először a zavaros tekintetével találkoztam, hogy aztán az egész arca elém tárulva közölje, hogy már találkoztunk korábban.
- Moon? - Nem vártam választ, inkább a saját gondolatomat próbáltam megerősíteni arra vonatkozóan, honnan ismerős a lány. Körülbelül két éve láthattam utoljára, amikor még inkább tinédzsernek lehetett hívni, mint fiatal felnőttnek. Nem sokat változott, bár az állandó nevetéshez és kötekedéshez képest elég nagy változás volt a kórházba sebesülten való bezuhanás. Az övéhez hasonló, hirtelen beesések ritkák voltak és eléggé meg is nehezítették az itt dolgozók dolgát, nem volt előzetes fogalmunk a velük való történésekről, még a vitális paraméterekről sem tájékozódhattunk a mentősöktől, mindenféle előzetes adat nélkül kellett megkezdeni a munkát. A pupillalámpával a szemébe világítottam és sóhajtottam egyet. - Oké, tegyük fel és készítsék elő a kettes műtőt. - A lány alá nyúltunk, hogy a hordágyra emeljük és meghagyjam a nővérnek, hogy próbálja fenntartani a lány figyelmét, ne engedje, hogy elájuljon. Ez a műtét sürgősebb volt, mint ami eleve várt volna rá, pár percen belül már be is mosakodtam. Nem volt könnyű dolgunk, Moon vérzése a combjából indult, valószínűleg csak az adrenalin miatt tudott két lábon elsétálni a kórházig a jó ég tudja, honnan. Az már csak plusz volt, hogy kiderül, a sérülését egy pisztolygolyó okozta, így amikor szóltak, hogy a lány elkezdett magához térni, rögtön azon kezdtem gondolkozni, hogyan faggassam majd ki. De először csak bementem a szobába és az ágya mellé sétáltam, leülve a fotelba halvány mosollyal néztem rá.
- Jó reggelt! - Ránéztem az EKG monitorra, aztán újra felé fordultam. - Hogy vagy?

- Nézlek-nézlek, de hidd el, hogy nem eme szerek miatt veszik oda a sok erőfeszítésed. – és még egy kacsintást meg nyert magának. Persze, nem mindegy, hogy ki milyen gyógyszert szed, hiszen ahogyan gyógyító hatása is tud lenni, úgy akár káros is lehet, ha nem megfelelőt kap az ember, vagy éppen nem rendeltetésszerűen veszi be.
- Efelől kétségem se volt, hogy nem arra célzol. Ha arra hívtál volna, akkor elég egyértelmű lett volna a válaszom. – pillantottam rá angyalian, hiszen akkor kapásból nemet mondok rá. Meg amúgy is, az se kizárt, hogy a kapott szerek miatt kissé félrebeszél, ami persze képtelenség lenne, de egyébként se az a fajta voltam, aki egy ilyen invitálásba máris randit vagy esküvőt látna bele. Tudom, akadnak ilyenek is, de hát azok közé se tartozom.
Amikor ismét megszólalt, akkor könnyedén nevetem el magam és még a fejemet is megráztam.
- Igazán hízelgő, de szerintem iratkozz fel a listára, mert nem te vagy az első, aki hasonló ajánlatot tesz. Ohh, igaz is, még ott vannak azok is, akik megkérték a kezemet. –
ajkaim pedig hamiskás mosolyra húzódnak, hiszen igazat mondok. Azért szeretnek az idősebb emberek is fura ajánlatokkal és ötletekkel előállni. Majd egyszer, ha a képzeletbeli listát előveszem, akkor majd talán eljutok hozzá is, hátha az előtte lévők addigra már kihullottak. Persze, hogy nem gondoltam komolyan amit mondtam, de erre szerintem ő is rájött. Végül pedig sietve hagytam magára, hogy a szükséges tennivalókat még megtegyem, miután aláírtam a papírjait is, legalábbis amit nekem kellett.
Talán egy kicsit reménykedtem abban, hogy nem lesz itt, míg a másik felem pedig kíváncsian várta az újabb egymásba botlást, hogy vajon most mit fog alakítani vagy éppen mivel kerget az őrületbe, vagy éppen csal mosolyt az arcomra. Bár az szerinte nem meglepő, hogy egy hosszabb műszak után az ember egy kis nyugalomra és csendre vágyna, de alig, hogy befordultam a hallba, hogy utána a főbejáraton át távozzak már ott is volt. Úgy tettem, mint aki meglepődik azon, hogy itt találja, de nem így volt.
- Azt hittem, hogy már nem is leszel itt. Eddig annyira meg akartál szökni. – böktem oda igazán kedvesen, majd kíváncsian vártam arra, hogy most mit fog mondani, miközben őt fürkésztem és a kezét is, hogy biztosan jól lett-e rögzítve, ha levette volna a rögzítőt, akkor tuti, hogy kisebb nyársalást kapott a pillantásommal.
- És hol marad az a cuki kóbor kutya tekintet, ami által megesik az emberek szíve az otthontalanná vált édes kis kutyusukon, vagy úgy érzed, hogy te így is sikert arathatsz? – persze, hogy megint csak szórakoztam vele, miközben nem kerülhette el a véres ruhája se a figyelmemet. Tényleg nem adtak neki legalább egy tiszta felsőt? Lesz beszélni valóm azzal a nővérrel is! – Másrészt meg elméletileg nem fel kellene tudnod törni, vagy félsz, hogy rajta kapnának és lecsuknának? – tettem még hozzá, de amikor meghallottam a folytatást, akkor ismét elnevettem magamat és még a fejemet is ismét megráztam.
- És ez nekem miért is lenne jó, hogy rajtad tarthatom a szemem? – kérdeztem meg kíváncsian, majd a cukorkára tévedt a pillantásom és vissza a vállára. – Mond csak, azt a cukorkát valami drogárustól szerezted? – kérdeztem meg finoman, de ezzel is csak őt akartam húzni, majd közelebb léptem hozzá és a kezemmel megérintettem a vállát, ha hagyta, mint aki most hirtelen nem hiszi el, hogy tényleg nem olyan régen még egy golyót szedett ki belőle. Figyeltem, ahogyan a fegyvert babrálja, mire egy kisebb grimasz megjelent az arcomon. Nem rajongtam a fegyverekért, de hát nem mindenki tekinthet rájuk társként vagy úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy lassan a fél világnak van fegyvere. Ha szigorúbbak lennének a szabályok, akkor talán kevesebb lőtt seb is lenne és halál…
Lassan elindultam, miközben hallgattam őt, de alig, hogy kiléptünk az utcára könnyedén állítottam meg őt.
- Ha nálam akarsz szállásra lelni és még azt is akarod, hogy elmenjünk vásárolni, mert éppen előtört belőled Gordon Ramsay éned, akkor előbb szerezz magadnak tiszta felsőt. – pillantottam rá komolyan, hiszen nem állt szándékomban mindenki tekintetét magunkra vonni, meg attól még, hogy kórházban dolgozok, nem jelenti azt, hogy kórházon kívül is túlzottan el akarnám viselni a vérlátványát, ha nem muszáj. – Ja, és még valami. Az én lakásom, így az én szabályaim érvényesek, de a vásárlást rád bízom. Kapsz 5 percet! – talán túlzottan is szigorúan adtam elő az egészet, de mélyen legbelül jól szórakoztam. Igazából csak kíváncsi voltam arra, hogy mit reagál. Értem én, hogy rendőr és minden, de attól még gondolom neki se lehet kellemes véres ruhákban szaladgálni. – Vagy inkább úgy gondoltad, hogy becsábítasz egy boltba és bemutatót tartasz nekem? – kérdeztem meg most már ismét mosolyogva, de persze eleinte úgy tettem, mint aki tényleg fontolóra veszi ezt a lehetőséget. Ha pedig eldőlt, hogy mi is legyen, akkor mehettünk bevásárolni, majd pedig a lakásomra. Biztosan baromi fura lesz, hogy nem egyedül leszek, vagyis sose szoktam egyedül lenni, hiszen ott a kutyám is, de akkor is totálisan másabb lesz így. Mondjuk a kanapét megkaphatja, ne mondja azt, hogy szívtelen vagyok, de ez még eldől, attól függően, hogy mennyire is főz jól.


••    

Akármennyire is azt mutattam, hogy falra mászom tőle, azért kicsit jól is szórakoztam, hiszen ő legalább szellemes volt és nem annyira sablonos, mint a többség, akikkel ilyen módon találkoztam. Persze, hogy a legtöbb egyenruhás férfi úgy érzi, hogy szórakoztatni kell minket, bár szerencsére legtöbb esetben a nővérkék nyerik meg ezeket a bókokat és nem mi.
- Oupsz, akkor most lebuktam? Igazából amióta először láttalak, azóta arról álmodoztam, hogy majd ismét összefutunk, és akkor leszedhetem rólad a ruháidat. – nem sokon múlt, hogy el is nevesem magamat, de azért sikerült totálisan komolyan előadnom, persze a végére azért egy kisebb mosoly megjelent az arcomon. – És attól még, hogy jól esik el is kellene ájulnom attól, amit csinálsz? – kérdeztem meg egy kisebb kihívó pillantással, mert lehet, hogy nem olvadtam el egyből, de vak se vagyok, se süket. Na, meg tényleg szórakoztató volt a kisebb „műsora”.
Hamarosan pedig minden felpörög és olyan irányt vesz, amilyet nem akartam. Figyelem őt és a szavaira csak megforgatom a szemeimet. Tündérke? Én? Hahh, talán máskor még megértem ezt a becenevet, de szerintem most nem voltam se tündéri, se túlzottan kedves vele. Főleg azok után nem, hogy lefogták és én pedig azon voltam, hogy kiüssem őt rövid időre az injekció segítségével.
Rövid ideig még csendesen üldögéltem mellette, miközben csak a szükséges lámpák maradtak égve, de amikor még mindig nem tért magához, akkor végül úgy döntöttem, hogy ideje végre megszabadulni a véres gönctől. Mehettem volna az öltözőbe is, vagy éppen egy másik rendelőbe, amíg átöltözök, de inkább próbáltam elrejtőzni a homályban, hiszen azt talán meghallanám, ha elkezd mocorogni és akkor majd valamit kitalálok, vagy magam sem tudom, hogy mit hittem. Inkább csak nem akartam magára hagyni, mielőtt esetleg úgy döntene, hogy megint meg akarna szökni vagy éppen bármi komplikáció lépne fel. Bár ha minden úgy halad, ahogyan kellene, akkor semmi ilyentől nem kell tartani és hamarosan mehet is. Csak a kezére kellene vigyáznia, de van egy olyan sejtésem, hogy akármit is mondanék, úgyse fogja majd megfogadni.
Amikor viszont megszólalt és megmoccant, akkor kicsit összerezdültem, majd sietve igazítottam meg magamon a felsőmet, hiszen éppen abba kezdtem bele bújni, majd egy kisebb habozás után fordultam csak meg. Reménykedtem abban, hogy tényleg csak most tért magához, mert ha nem… Nos, akkor az eléggé ciki lesz. Szavaira valami fura oknál fogva elpirultam, de szerencsére a félhomályban ez annyira nem volt kivehető, így inkább csak elnevettem magam, hogy ezzel oldjam a saját feszültségemet is.
- Kárpótolni? Nem inkább neked kellene azért, amit műveltél? – szólaltam meg végül, mire sikerült újra meglelnem a hangomat és a pírt is eltűntetni az arcomról. Végül lassan közelebb sétáltam hozzá és kicsit megrántottam a vállaimat. – Lehet, hogy a kiütött éned nagyobb hatással volt rám, mint az, amikor magadnál vagy. – feleltem játékosan, miközben kíváncsian fürkésztem őt. Nem úgy tűnt, mint akiért aggódni kellene. Sőt, egyre inkább kezdett olyan érzésem lenni, mintha kutyabaja lenne, legalábbis kezdett ismét elemében lenni.
- Rezidens, te zsaruk gyöngye. – utaltam itt arra, hogy még a ruhánk színe is másabb, és ha már olyan jó zsaru, mint mondják, akkor ez igazán feltűnhetett volna neki. Amikor viszont a fejéhez kapott, akkor sietve nyúltam én is oda, illetve a háta mögé is, hogy nehogy nekem visszazuhanjon és most verje be a fejét. Nem egyszer volt már rá példa, hogy a beteg visszaszédült az ágyba.
- Minden rendben van? – kérdeztem meg aggódva, hiszen mégis csak ez lenne a szakmám, hogy másokért aggódjak valamilyen szinten én rendbe szedjem őket.
- Milyen lovagias lett valaki hirtelen. Egyébként meg miből gondolod, hogy elmennék veled bárhova is? – mosolyodtam el könnyedén, miközben követtem a pillantását a csövek irányába. – Ne aggódj, nem itt fogsz megöregedni. Még 10 perc és szabad leszel, nekem viszont még háromszor annyi idő mire szabadulok, ha csak nem most tör ki egy vihar a kórházon belül. – adtam végül választ a kérdésére. Majd ha engedte, akkor a kezem mellkasára siklott és finoman elkezdtem visszatolni őt az ágyra, hogy inkább feküdjön le, mintsem üljön.
- Remélem, tudsz jól is viselkedni, hamarosan jön egy nővér, hogy megszabadítson a béklyóidtól, de nekem ideje menni. És próbáld meg a kezedet nem túlzottan megerőltetni, ha nem túl nagy kérés. – azzal a lendülettel el is indultam kifelé, ha nem állított meg. - Jó volt újra látni Gabriel! – fordultam vissza mosollyal az arcomon az ajtóból, majd szóltam a két őrnek is, hogy nyugodtan menjenek, majd beengedtem a nővérkét is, hogy én még megejtsem az utolsó víziteket. Utána fáradtan roskadtam le a padra az öltözőben. Kellett egy kis idő mire sikerült utcai ruházatba átvedlenem. Biztos voltam abban, hogy tudja, nem fogok visszamenni érte a rendelőbe. Hah, nem olyan voltam, de ennek ellenére is könnyedén a hallon át és a főbejáraton át terveztem a távozást. Még akkor is, ha tippelnem kellene, akkor nem kizárt, hogy az utunk hamarosan újra egymást fogja keresztezni, ha nem megszökött, hanem tényleg komolyan gondolta azt, amit mondott.


•• Hahh, köszi; csak aztán nehogy túlzottan hozzászokjak a jóhoz    

Eléggé békés teremtés tudok lenni, de kezdem úgy érezni, hogy mostanában mindenki azon van, hogy kizökkentsen és kihozzon a béketűrésemből. Múltkor ott volt az az ügyvéd nőd, most meg Gabriel. Elhiszem, hogy nagyfiú és nem is most lőtték meg először, de attól még csak saját magának ront a helyzeten, ha túlzottan ficánkol, mert a végén a golyó nagyobb kárt fog tenni, mint eddig okozott. Nem túlzottan hat meg a telefonálgatása, se az, hogy éppen miként akarna meglógni. Nem ő az első beteg, aki figyelemeltereléssel próbálkozik. Tudom, nem vagyunk az emberek kedvence, de ha már egyszer ide keverednek, akkor miért olyan nagy kérés, hogy hagyják hadd tegyük a dolgunkat? Sose fogom megérteni…
- Talán hozzám kegyesek voltak az égiek. – feleltem mosollyal az arcomon, de amikor meglátom a mosolyát, akkor csak sóhajtok egyet. – Tudod ezt a mosolyodat tartogasd máskorra, vagy éppen másoknak, mert itt nem fog semmi se lecsúszni miatta. – teljesen komolyan. Még akkor se, ha tényleg képes lenne talán más helyzetben a mosolyával levetkőztetni, persze csak átvitt értelemben, de most nem engedhettem meg, hogy elterelje a gondolataimat.
- Arra még nem gondoltál, hogy a varázserőd elhagyott, vagy csak ami másoknál működik, az nálam nem? – kérdeztem vissza minden kertelés nélkül, ha már éppen flörtölni próbál velem. Elhiszem, hogy sok lány egyből eldobná az agyát – ami sok esetben talán nincs is -, de én nem olyan voltam, így ha tényleg el akarja terelni a gondolataimat, akkor ügyesebbnek kell lennie.
- Hmm, szóval már a fejedben apácaruhában vagyok? – kérdés közben pedig az egyik szemöldököm is feljebb szaladt és a féloldalas mosoly se maradhatott el. – Hmm, ha már itt tartunk, akkor a gondolataimban te éppen az ágyon vagy… - persze, hogy megütöttem a sejtelmes hangot, mintha kezdene bármennyire is a bőröm alá férkőzni, pedig szó se volt erről. Én erre az ágyra gondoltam és azért, hogy kiszedjem belőle végre a golyót. De ezt sose kötném az orrára, ha már belementem a játékba, majd akkor, ha csapdába esett.
Szavain végül elnevettem magam, mert oké. Sok mindent képes vagyok lerázni magamról és figyelmen kívül hagyni már a megjegyzéseket, de meg kell hagyni, hogy ő vitte eddig a pálmát és még szerintem messze nem mutatta be teljesen a tudományát. – Igazán hízelgő, de arra még nem gondoltál, hogy eme tündérke csak azért akar gatyába rázni, mert aggódik érted? – kérdeztem meg úgy, mintha éppen az időjárásról beszélnénk. Persze, mi szinte majdnem minden betegért aggódunk, de ez is most mellékes, hogy orvosként értettem és nem más értelemben. Jó, talán egy hangyányit kicsit jobban, mint szoktam, hiszen kicsit ismerem már őt, de akkor se többről volt most se szó.
- Ha megrebegtetem a pilláimat, akkor talán végre leveszed a felsőd? – csöppet se gondoltam komolyan, de hát akkor játszunk így, ha másképpen nem megy. Én se vagyok normális, hogy belemegy egy ilyen fajta játékba, de ahogyan mondani szokták a nők sok féle praktikát képesek bevetni, ahogyan én is.
- Ohh, hidd el, hogy sokat nem érnél a kulccsal, ha mind a két kezedet kikötném. Tudod, úgy sokkal nagyobb kaland tud lenni az egész. – persze, hogy ez piszkálódás volt a részemről és direkt fogalmaztam úgy, hogy akár másra is érthetné, ha már szóba jött az apáca ruha és a bugyit olvasztó mosolya is. Hahh, akkor nem most hagytam volna ki ezt a dolgot. Hamarosan viszont sikerül azért az ágyig eltolnom őt, de utána hirtelen minden megváltozott. Nem értem, hogy mi lehet a baja, mert semmi olyat nem tettem.
- Ez most komoly? Egy 8 éves nem vág ekkora hisztit azért, hogy oltást kapjon a golyó miatt és fájdalom csillapítót. Mégis mit gondolsz? Kiütlek, hogy utána azt tegyek veled, amit akarok? – pillantottam rá úgy, mint aki nem érti, hogy mégis mi a fene ütött a másikba, aki történetesen rendőr. Nem állt szándékomban elaltatni, maximum akkor, ha nagyon nem bírt volna magával. Meg ugyan már minek ütném ki, akkor hol maradna az igazán szórakoztató stílusa? Amikor kiejti a nevemet, akkor összerezzenek és hirtelen azt se tudom, hogy mi ütött belé. Szerintem utoljára 8 éveseket hallottam így kiáltani, de még őket is könnyebb volt lecsillapítanom, mielőtt viszont bármit is tehettem volna, azelőtt megjött a felmentő sereg és könnyedén állították meg és kényszerítettél földre. Hirtelen úgy éreztem, hogy kicsúszott az egész a talpam alól és baromira nem úgy minden, mint ahogyan kellene.
- Én…én… sajnálom… - mondtam kicsit remegő hangon, és lenyeltem kivételesen a nyelvemen lévő nem éppen kedves megjegyzést. Amikor viszont kiütötte őt a szer, akkor csak annyit mondtam, hogy tegyék fel az ágyra. Még a pólót segítettek levenni, majd pedig egyikük elment, a másik kettő pedig ajtón kívül várt, ha netán valami baj lenne. Kapott vért a vérveszteség miatt, majd utána egy nővérke segítségével kiszedtem a golyót és összefoltoztam őt, hogy aztán bekössem a sebét. Egészen gyorsan ment, így fel se tűntetett, hogy gyorsabban gyógyul, mint illene. Ha még volt valami komolyabb sérülése máshol, akkor azt is elláttam. Majd miközben vártam, hogy a bódulat múljon meg is érkezett a ruha. Reménykedtem abban, hogy amíg átöltözöm, addig ki fog tartani legalább az altatása, de a biztonság kedvéért még így is háttal álltam és próbáltam valamennyire eldugott-távoli kis pontot találni a vizsgálóban.

Nem sok mindenre vágytam jelenesetben, csak arra, hogy végre hazamehessek, és forró fürdőt vehessek. Hosszú volt az éjszaka, ahogyan a délelőtt is egyre inkább kezdett eltelni, ami nem lett volna gond, hiszen hamarosan végre mehetnék haza, hogy utána kicsit pihenjek, mielőtt elkezdődik az újabb műszakom, de az élet ezt is másképpen gondolta. Tudom, hogy arra vállalkoztam, hogy mások életét megmentem és ez nem is változott egy szemernyit se, de néha igazán megterhelő tudott lenni és fárasztó is. Főleg, ha igazán beütött a krach és mondjuk tömegbaleset történt. Télen nem volt ritka annyira az ilyen, hiszen a csúszós utak miatt sok baleset történt, ahogyan az itt élőknek köszönhetően is mindig akadt valami sérülés, amit el kellett látni. Igaz, mostanában az alvás se igazán ment, így ebből a szemszögből igazán mindegy hogy hol is vagyok, mert itt legalább a hasznomat is veszik és nem csak a plafont bámulnám, mint otthon tenném. Mielőtt viszont túl sokáig „pihenhettem” volna az események felpörögtek és ismét helyt kellett állni, mivel elsőként érkeztem a sérülthez.
Amikor pedig elindultam a másikhoz, hogy kövessem a felettesem utasítását, akkor meg se fordult a fejemben, hogy ismerősbe fogok botlani. Persze, nem egy rendőrt foltoztam már össze, mert úgy gondolta, hogy jobb golyóálló lehet ő, mint bármi más tárgy. Tudom, hogy az életüket értünk kockáztatják, de amikor beront az aggódó család vagy éppen a társa; nahh akkor azért nem könnyű. Főleg olyankor, amikor egyiküket még meg lehet menteni, de a másiknak már késő… Nehéz látni azt, ahogyan akár egy másodpercen is múlhat valaki élete, vagy olykor tétlennek lenni, mert tudjuk jól, hogy bármit is tennék, az már késő. Megvan a saját kis mocsara ennek a helynek is. Vigyorát csak egy mosollyal viszonozom, vagyis valami olyasmivel, viszont amikor a vállához kap, akkor az egészen beszédes jelzés, hogy a megérzéseim nem lehetnek rosszak, mármint a lövést illetően.
- Ahaa, és közben gondolom elkerülhetetlen, hogy ne beléd repüljön a golyó. – feleltem egy kisebb grimasszal, miközben arcának a rezdülései se kerülték el a figyelmemet. – Ha úgy gondolod, hogy csak a munkádat végezted, akkor hagyd, hogy én is azt tegyem. – mondtam neki komolyan. Lehet viccelődni velem, vagy ugratni, ahogyan itt is szoktuk egymást a többi rezidenssel, de attól még volt olyan pillanat, amikor a humorom fényévekre szökött és túlzottan is komoly voltam.
- Ezt majd igyekszem nem elfelejteni, miközben pedig a hétköznapi hősök eszükbe véshetnék azt, hogy nem sérthetetlennek, mint az említettek. – mosoly végül csak megjelent ajkaim szélén. – Nahh, meg ahogyan nekik szükségük van segítőre, úgy nektek is. – tettem még hozzá, miközben beértünk a vizsgálóba. Az ágyhoz kísértem őt és hagytam, hogy helyet foglaljon rajta, mielőtt még nekem a földre zuhan. Legalábbis a sápadtsága nem volt éppen nyerő.
- Természetesen; én meg maga vagyok a Pápa. – sandítottam hátra a vállam felett, miközben tárcsáztam a megfelelő melléket. Ő se hihette azt, hogy beveszem ezt a dumát. Nem kezdő vagyok, ha az lennék, akkor nem hagynák rám azt, hogy egy lőtt sérülést ellássak. Főleg, hogy még azt se tudjuk, hogy mennyire roncsolódhattak meg az idegek, vagy a csont…
Szavaira csak megforgattam a szemeimet és sóhajtottam egyet. Miért hiszik azt az egyenruhás pasik, hogy mindenki azokra bukik vagy éppen a lőtt sérülésre? Nem először hallok már hasonló megnyilvánulást. – Ha az egyenruhásokra buknék, vagy esetleg a lőtt sebesültekre, akkor úgy gondolod, hogy te vagy a legjobb parti, akit eddig a kezeim közé sodort valamelyik bűnöző? – tudom, hogy nem volt szép dolog ez tőlem, de sose kellett félteni ilyen téren. Nem voltam se vak, se olyan, aki ne venné észre, hogy nagyon is rendben van külsőleg, de akkor se olyan voltam, aki csak úgy ágyba keveredne bárkivel. Belsőleg, meg ki tudja, annyira nem ismerem. – Jesszusom, most lebuktam, hogy mivel keresem a kenyerem mellékesben. – utaltam itt a sztriptízre, de csöppet se gondoltam komolyan. Szerettem táncolni, de nem ilyen értelemben és amúgy is régóta felhagytam magával a tánccal is. Hamarosan pedig egyre közelebb jött, mire kissé morcosan pillantottam rá, hogy nem bír a seggén megmaradni.
- Felhívnám a figyelmedet, hogy te jelenleg a betegem vagy, így talán nem kellene tovább ugrándoznod, mielőtt nagyobb lesz a kár, mint most. Vagy netán a fejedet is beverted útközben? – kérdeztem kissé szúrósan, de végül bólintottam, hogy igen. Amíg pedig ő telefonált, addig én előkészítettem két injekciót is, mert ha nem fog nyugton maradni, akkor tuti, hogy több szúrást kell elviselnie, mint amúgy szükséges lenne. Elhiszem, hogy az emberek nem szeretnek kórházba járni, de basszus, akkor ne lövesse meg magát.  
- Francba Gabriel! – csattantam fel kissé erőteljesen, amikor megláttam a friss vérfoltot a felsőjén és azt ahogyan a pólója ujjánál kicsorgott. – Vagy visszamászol az ágyra, vagy biztonságiakkal foglak odabilincseltetni! – és láthatta, hogy nem viccelek, amikor viszont megpróbált elosonni, akkor könnyedén kaptam el a kezét, hogy meg ne próbálja. Általában kedves és tündéri leányzó voltam, de ha kell, akkor tudok én harcias is lenni és ez pontosan ez a pillanat volt. -  Nem, nem mehetsz! Maximum, akkor ha kivettem a golyót a válladból, vagy a kezedből és jól leszel! – pillantottam fel rá teljesen komolyan, majd hirtelen a szobában lévő lámpa pislákolni kezdett, mintha valaki szórakozna a kapcsolóval, pedig szó se volt erről. Nem először jártam így, de még mindig frászt tudta rám hozni. Főleg, hogy azt se tudtam, hogy miattam és az érzelmi kitöréseim miatt történnek ezek a dolgok. – Szóval? Visszaülsz oda, vagy szerezzek bilincset? – tettem fel végül a kérdést teljesen ártatlanul, miközben nem tágítottam előle és még a kezem is a mellkasára siklott, hogy az ágy felé próbáljam terelgetni őt. Persze magasabb is volt nálam, meg erősebb, de legalább most kicsit gyengébb volt a sérülése miatt, így valamennyire tényleg bejöhet ez az úttorlasz szerep. A lámpa pislákolást meg, ami rövid ideig tartott igyekeztem csak áramkimaradásra, vagyis inkább zárlatra fogni, mint ismét frászt kapjak. Amennyiben viszont arrébb akart volna pakolni és távozni, akkor nem fog más lehetőségem maradni, mint az injekció…

Ritka pillanat az, amikor egy kórházban bárki unatkozni kezdene, legalábbis az itt dolgozok közül, de legfőképpen a rezidensek közül. Szerencsére már jó ideje itt voltam, így nem számítottam kezdőnek se, de még mindig volt mit tanulnom és lassan azt is el kell majd döntenem, hogy milyen irányban szeretném folytatni, de még mindig nem tudtam. Minden területnek megvan a maga szépsége, ahogyan a hátránya és borzalmas pillanatai is. Most is éppen egy szívátültetést figyeltem fentről, mintha csak azt fontolgatnám, hogy esetleg ilyen irányba megyek, de azt is tudtam, hogy sose tudnám magam mögött hagyni ténylegesen a sürgősségit, ahhoz túlzottan is szeretem. Tudom, emiatt sokan furának, bogarasnak vagy ki tudja, hogy mivel jellemeznének, de sok esetben rajtunk múlik egy-egy ember élete, mondhatni mi vagyunk a frontvonal, amely néha békés, míg máskor maga a pokol. Szerencsére erre felé ritka az, amikor fekete kódot kiáltanak, vagyis több az ellátásra szoruló, mint amennyi szakképzett ember a rendelkezésre áll. Fogalmam sincs, hogy az Angyalok városában miként élik túl, mert hallottam történeteket, hogy évi szinten körülbelül 500 ilyen pillanat van a megyei kórházban, míg itt talán évig kétszer. Ugyanakkor nehéz is, hiszen ha valaki meghal a kezeid között, akkor nem állhatsz meg, nem zuhanhatsz magadra. Folytatnod kell tovább, segíteni másokon, vagy éppen megtisztítatni a helyet, hogy a következő beteget legyen hova tenni és ellátni…
Lassú léptekkel hagytam magam mögött a műtétet, vagyis a „megfigyelőtermet”, ahova mi – tanoncok – és más orvosok bejárhatunk. Amikor viszont valaki beleütött az automatába, akkor pár pillanat erejéig riadtan rezdültem össze, amikor rájöttem, hogy minek köszönhető volt ez a hang, akkor sikerült csak megnyugodnom. Még mindig tisztán élt a viszontlátás „öröme” az elmémben a nővéremmel. Tudom, hogy félig-meddig egy vadállat él benne, hiszen mégis csak hibrid, ahogyan azt is tudom, hogy én nem adtam életjelet és hagytam azt, hogy sokáig úgy gondolják, hogy én is meghaltam a szüleinkkel együtt, így igyekeztem nem hibáztatni azért, hogy majdnem megfojtott dühében. Azóta előfordult az is, hogy riadtan ébredtem fel az éjszaka közepén, mert olyan érzésem volt, mintha valaki fojtogatna, de szerencsére csak rémálom volt, amely részben a valósággal mosódott össze. A történtek ellenére is képtelen lennék még egyszer hátat fordítani neki, hiszen a testvéri köteléket semmi se tépheti szét, még akkor is, ha nem éppen egyszerű.
Pár pillanat erejéig neki dőltem a falnak, majd a szemeimet dörzsöltem meg, mint aki a fáradtság ellen küzd és ez nem is volt másképpen. Régóta bent voltunk, még se kerestem fel egyik pihenőt se, mintha csak attól tartanék, hogy ha ledőlök, akkor fog beköszönteni a baj. Következő pillanatban viszont egy kávéspohár landolt a kezeim között, mire hálásan pillantottam Daisyre, de pár szónál többet nem is váltottunk; sietve haladt tovább, mivel lehetőséget kapott arra, hogy asszisztáljon az egyik műtétnél. Habozás nélkül ittam meg az utolsó pár kortyot, ami még a pohárban maradt, amikor egy kisebb sikolyra és kiabálásra lettem figyelmes. Pohár hangosan landolt a folyosón elhelyezett egyik kukában, hogy utána rohanó léptekkel fordultam az egyik folyosóról a másikra, míg végül megláttam a két férfit a földön a recepcióssal, aki azon volt, hogy valakit kerítsen gyorsan és közben rájöjjön mi is történt.
- Mi történt? – kérdeztem egyből, majd az eszméletét vesztett férfinek a pulzusát kezdtem el kitapogatni, addig nem is nagyon figyeltem a másikra. Nem érdekelt, hogy mennyire leszek tőle véres, hiszen sokkal fontosabb volt az, hogy életben maradjon, mivel nem éppen volt erős a pulzusa.
- Hívja Dr. Baileyt. – adtam ki az utasítást a recepciósnak, majd a következő pillanatban sietve kezdtem el széttépni a felsőt a szakadások mentén, amikor feltűnt, hogy az egyik sérülése mélyebb, mint első pillantásra látni lehetett. Legalább megvan az is, hogy honnan származik a sok vér. – Kelleni fog egy műtő is! – egy percig se hezitáltam, az ujjammal igyekeztem ideiglenes elzárni a vérútját a sebnél, amikor megérkeztek a többiek. Az események magukkal ragadtak és teljesen elfeledkeztem a másik férfiról egészen addig, amíg a műtőbe nem ért a súlyosabban sérült.
- Miss Hellfire, lássa el a másikat, mielőtt ismét meghalna egy „filmhős”. – ekkor döbbentem rá csak arra is, hogy a másik férfi miket felelt a feltett kérdésekre, miközben én ezzel a beteggel voltam elfoglalva. Sietve bólintottam, hogy utána a bemosakodónál lemossam a vért a kezeimről, de alig hogy kiléptem a műtőajtaján majdnem neki is mentem.
- Bocsánat. – feleltem sietve, utána pedig íriszeimmel megkerestem arcának a vonásait, amik nem éppen arra utaltak, hogy tényleg jól lenne és ekkor jöttem csak rá arra, hogy már találkoztam vele korábban.
- Remélem, nem akarsz tovább hősködni Gabriel. Ne aggódj, jó kezekben van, mindent megfognak tenni az életéért, de azzal nem nyersz semmit se, ha közben te dobot fel a lábadat. Kérlek, engedd, hogy ellássam a sérülésedet, mielőtt még összeesnél. – ha kellett segítség neki, akkor segítettem elbotorkálni az egyik üres rendelőszobáig. És csak ott tűnt fel igazán, hogy a ruhám is tisztavér lett az életmentés közepette. – Amíg ideérnek a barátaid esetleg elárulhatnád, hogy hol lőttek meg. – rendőr, falfehér. Nem ő lenne az első, akit meglőttek, így szerintem nem csoda, hogy egyből ezzel kezdtem. Közben pedig sietve telefonáltam, hogy szükségem lenne egy tisztaruhára. – Vagy jobb szeretnéd, ha én venném le a felsődet? – pillantottam rá kérdőn, de a szavaimat egyáltalán nem gondoltam komolyan, de ha ezen múlik, akkor levágom én róla. Hahh, nem is másra gondoltam. Nagyon reméltem, hogy nem fogja megmakacsolni magát. Fogalmam nem volt, hogy mennyire lehet jó a megérzésem, de a többi felületi sérülése nem indokolta azt, hogy ennyire rosszul fessen, így érthető volt, hogy először azzal akartam kezdeni, ami a legveszélyesebb. Főleg, hogy így látatlanba még azt se tudtam, hogy mennyire lehet súlyos a lövés, ha egyáltalán tényleg meglőtték. – Négyes vizsgálóba kérném, köszönöm. – azzal a lendülettel pedig már csak neki szenteltem a figyelmemet.

Jo&  Birdie

Tudom, hogy nem kellene ellent mondanom az illetékes orvosnak. Én még csak rezidens vagyok, de sokszor az orvosok másképpen látják a helyzetet és eléggé pocsék volt ahhoz, hogy ne pont azon gondolkozzak, hogy esetleg a tetteim vagy a szavaim mennyire tetszenek. Ugyanazt akartuk, megmenteni egy életet és szemmel láthatóan eléggé iparkodnunk kellett ahhoz, hogy nehogy nagyobb baj legyen, mint kellene. Műtőre lenne szükségünk, ezt mindenki tudta, de egyszerűen képtelenség lett volna szabadot találni, hiszen akiknek már lejárt a műszakjuk, azok is itt voltak még. Ezért is utáljuk a tömegbaleseteket, főleg, ha túl sok a súlyos sérült, mert egyszerűen nincs hely ellátni. Amikor idehozták ezt a beteget a mentősök, akkor ők is hibázhattak, hiszen ilyenkor könnyedén lemegy a drót, hogy betelt a kórház és több súlyos esetet nem tudunk ellátni, de innen tovább vinni viszont már kockázatos lett volna, amikor betolták a folyósra, hiszen a másik kórház teljesen másik irányban volt. Így vagy cselekszünk és megpróbálunk mindent elkövetni, vagy hamarosan a hullaház fog gyarapodni még egy testtel és még több sírás fogja átjárni a kórház falait, mint amennyi most is betölti.
A pillantásom könnyedén találkozik Joval, mire csak nyelet egyet, hiszen látom azt, hogy mennyire nem nyerte el a tetszését az ötletem, ahogyan azt is tudjuk, hogy vagy meghal a beteg a kezeink között, vagy nem. Bár utóbbira kisebb volt az esély műtő nélkül, viszont eléggé hamar nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy még órákig nem lesz műtő, amikor az egyik ápoló közli a híreket velünk. Így vagy hagyjuk elvérezni, vagy pedig megpróbáljuk megmenteni az életét. Talán át kellett volna adnom neki a lehetőséget, viszont az se kizárt, hogy ő nem lépte volna meg ezt. Kockázatos, a karrierem is rámehet és nem csak amiatt, mert ellentmondtam a felettesemnek, hanem amiatt is, mert meghalt valaki, így jobb lesz összekapni magam.
Vért már nem kell kérnem, azt intézi ő, miközben a beteg hasát nyitom fel, a vér pedig könnyedén buggyan ki, mire sietve kérek törlést, ami hamar meg is érkezik másik két kéz keretében. Nem tudok én se mindent csinálni, viszont a helyzet rohadtul nem javul, mert a vér szinte mindent beterít és alig látok valamit, az ujjaimmal tapogatom, mire sikerül megtisztítani a felületet, addigra már az említett testrészt fel is nyitottam.
„Menni kell! Nem lehet semmi baj! ” mondom saját magamnak, hogy nehogy most akarjam feladni és hátraarcot csinálni. Az én ötletem volt, így be is fogom fejezni.
- Igen, látom. – mondom sietve, hiszen erre már én is rájöttem, az viszont nagyon nem tetszik, amit látok. Túlzottan megsérült, így nincs más hátra, mint ki kell vennem. – Ki kell venni. – közlöm a tényeket mindenkivel, hogy még se lesz olyan egyszerű, mint szerettük volna. – A máj viszont úgy néz ki nem rongálódott meg. – ami fura, de én baromira nem bánok. Legalább eggyel kevesebb baj, amivel foglalkozni kell.
Pillanatok múlva pedig egymás után kérem a szükséges eszközöket, hogy ki tudjam szedni a korábban említett szervet. Egyre több vér terít be, de egyáltalán nem érdekel. Néha a monitorra pillantok, de szerencsére nem esik lejjebb a vérnyomás.
- Gyerünk, tarts ki. – motyogom magam előtt, mielőtt az utolsó simításokat végezném a kiszedés előtt és utána pedig a „seb” ellátása előtt. Szerencsére semmi komplikáció nem lép fel a rögtönzött műtét közben. Sőt, ahogyan a vérzést is sikerül elállítani úgy kicsit javul a monitoron látható eredménye is a betegnek… Reméljük ez így is fog maradni…  

to Birdie

Jo& Birdie

Nem értem, hogy miként foghattam ki a legrázósabb beteget, hiszen láttam azokat, akiket elvittek már. Őket könnyedén helyre lehet rakni, de őt. Szerintem már csak a szellemek segíthetnek abban, hogy életben maradjon. Talán ez a büntetésem azért, amiért hazudtam a családomnak a saját halálommal, hogy még egy életet elveszek, mert nem tudom megmenteni őt úgy, ahogyan egykoron a szüleimét se tudtam? Nem erre, nem is akarok gondolni és sietve hessegetem el, miközben azon vagyok, hogy valamennyire a stabil állapot felé sodorjam a beteg életfunkcióit. S közben befut a megmentő is, hiszen egyedül képtelen lennék ellátni őt.
- Rögzítsék a beteget a nyakicsigolyáknál. – adom ki sietve az utasítást, hiszen ekkor látom meg, hogy senki se tette meg korábban. Mi a franc ütött a mentősökbe is? Már rég meg kellett volna csinálniuk, hiszen életveszélyben van a beteg és a nyaki csigolyák miatt még veszélyesebb a helyzet. Közben pedig próbálom ellátni a legsúlyosabb sérülését, de kezdem úgy érezni, ha egyet be is foltozok, akkor egy másik helyen felszakad a teste, mintha csak valamiféle szita lenne. S még szép, hogy pánikba esek, hiszen ez az első eset, hogy ennyire nagy szarba nyúltam bele.
Szavaira egy pillanatra lefagyok, hiszen sose láttam még ilyennek őt, de érzem, hogy okkal ilyen, majd hamarosan ki is veszi a kezemből az eszközöket, s már ő neki adogatják, miközben én szépen félresodródom. A rohadt életbe! Megtudom csinálni, meg kell csinálnom, vagy különben bele fog halni, főleg, hogy látom nagyobb gáz is van, hiszen vélhetően a hasába is vér szivarok. Nem szokásom pánikba esni és most se fogok. Muszáj összeszednem magam, vagy meg fog halni és az én hibám lesz részben, mert nem tettem meg mindent, amit meg kellett volna tennem. Ezt pedig nem követem el még egyszer! Elég azzal a tudattal együtt élni, hogy a szüleim meghaltak miatta, mert el kellett valahova sietősen utaznunk…
- De műtőre lenne szüksége… - mondom a nyilvánvalót, majd végül szinte belülről ütöm magam arcom, hogy végre összeszedjem magam. Hamarosan pedig még tovább romlik a páciens állapota, s Jo szavai ezt még inkább alátámasztják. – Meg tudom csinálni, maradok! – jelentem ki határozottan, viszont mivel még mindig rettentően pocsékok az életfunkciói, így egy pillanatra ledöbbenek azon, amit mond és most először nemet mondok neki. – Nem, én felvágom a hasát és elállítom ott a vérzést, amíg te ott hozod rendbe. Ha nem teszem meg, akkor elvérzik, hiába varrod össze! – a szavaim komolyan csendülnek és mielőtt még válasz érkezne sietve sétálok a másik oldalra, hogy hozzáférjek a hasához. Hamarosan már fertőtlenítem is a szükséges felületet, majd szikét kérek. Egy pillanatra még a tanáromra nézek, s ha csak valahogyan nem állít meg, akkor minden koncentrációt a vágásra összpontosítok, hogy elegendő mély legyen, de még se túlzottan. Alig, hogy a kés belehasít, vér serken ki. – Szívást kérlek vagy legalább törlést! – nincs idő szórakozni, hiszen úgy néz ki még szarabb a helyzet, mint gondoltam.

to Birdie