Azt szokták mondani, hogy az ördög soha se alszik, s ilyenkor úgy érzem, hogy azoknak van igazuk, akik hisznek ebben, hiszen nem értem azt, hogy miként képesek erre az emberek, hogy lehetnek ennyire felelőtlenek, hogy nem csak saját, hanem mások testi épségét is kockáztatják. Sokan most mentek volna haza, hiszen váltás ideje volt, s eleve már mindenki túlórázott, hiszen rezidensként nem egyszer vannak ilyen próbatételek és mindenki már kezdett fellélegezni, hogy 10 perc múlva mehet haza és végre pihenhet egy kicsit, de nem is ez volt a legfontosabb hanem az, hogy túléltük anélkül, hogy bárki is meghalt volna, vagy bárki is hibázott volna, erre ez történik. Igyekeztem mindenkinek megmondani, hogy mit csináljon, de akkor is féltem, hiszen még egy éve se voltam itt. Nem vagyok mindentudó, s nem akartam játszadozni senki életével se, ezért is adtam ki, hogy keressék meg azt a személyt, aki alá tartozom, hiszen ő tudja, hogy ilyenkor mi a teendő. De addig se tétlenkedhettem, hiszen már elkezdték lélegeztető gépre kötni a beteget, mert nem volt magánál és eleve az oldalába fúródó dolgoknak köszönhetően kész csoda volt, hogy még bír levegőt venni. Miközben vártunk egy-két röntgent is elvégeztünk, de ez se a legmodernebb volt, hiszen nem volt túlzottan szállítható a beteg, se nem rakhattam be a röntgen gépbe, hanem ezerévessel kellett megvizsgálni, így minden apró részletre nagyon kellett figyelni, nehogy a fémdarabok megmozduljanak. - Beteg feltehetően kómában van, szétroncsolódott a bal lábszára, a jobb oldalába pedig üvegszilánkok és fémdarabok fúródtak, tapintás és röntgen alapján pedig egy-két borda is eltört. S feltehetően belső vérzése van a hasfala keménysége alapján. – jegyeztem meg sietve és aggódva pillantottam fel. Én erre nem vagyok képes. Egyetlen egy hiba és meghalhat. Műtőbe kell azonnal vinni, de nincs több szabad. Neki kell megcsinálnia. – Én…. én nem vagyok rá képes… egy apró hiba és meghal… - mondtam dadogva, de még se hagytam abba a fertőtlenítést a szilánkok és a darabok körül. Nem fertőződhet el. De amint kihúzom feltehetően azonnal még több vért fog veszíteni, így arra is szükségünk lesz. Elveszem a csipeszt, s ahogyan kiszedem az egyik üvegszilánkot máris elszorítom a vérzést, hogy ne veszítsen még többet. – Szívásra van szükség, túl erős, nem látom, hogy hol kell varrni. – szólok meg sietve, fogalmam sincs, hogy kinyúl oda, de amint láthatóvá válik a seb egyből elkezdem ellátni, fertőtlenítés, tamponálás, majd pedig jöhet is a varrás. – Műtőbe kellene vinni… Túl sok a sérülése.. – pillantok Dr. Laughlin-ra aggódva.
A kötelező körök lefutása után már a számban érzem a mennyei milánóit és a vörösbor íze is selymesen simogatja az ízlelőbimbóimat. Másra nem is tudok gondolni 12 óra erőltetett menet után, mint egy finom vacsorára a kedvesemmel, hogy aztán az ölelő karjaiban nyomjon el az álom. Már a kabátomat kanyarítanám a vállamra, hogy végre kilépjek a kórház falai közül, mikor érkezik a hír, hogy az orvos, aki engem vált, már egyenesen a műtőbe ment. Ahogy kilépnék az orvosi szobából, már látom, hogy mindenki sürög-forog, még fürgébben, mint a mai nap bármikor. A mentők egymást érik, és hordágyak hada lepi el a folyosót, ezzel együtt az osztályon nem lehet lépni sem, hát még a segítségnyújtás milyen körülményes. Sebtében kapok el néhány mondatfoszlányt arról, hogy tömegbaleset történt és még van néhány sérült. Az első pácienst rögtön a műtőbe vitetem az ápolókkal, nyílt lábszártörése van és valószínűleg a nyakcsigolyái is sérülhettek. Miközben tovább igyekszem a folyosón és kesztyűt cserélek, már a következő beteget faggatom az állapotáról. Magánál van, jól reagál a reflextesztekre is, viszont az oldalát fájlalja, és ahogy ki tudom tapogatni mindössze néhány pillanat alatt: eltört két bordája. A belső vérzés lehetőségét nem zárhatom ki biztosan, így egy rezidens gondjaira bízom, hogy intézzen haladéktalanul röntgent és lássa el. Nekem pedig mennem kell egy súlyos esethez, ahova kifejezetten engem kértek. A folyosón haladok végig, igyekszem sietősre venni a lépteimet, de így is percek telnek bele, míg eljutok a célomig. A kesztyűmet a kukába hajítom, és egy újat veszek fel, miközben a beteg fölé állok. Amint megjelenek ugyanis, utat engednek nekem. Ekkor látom meg, hogy egy rezidensem kezdte ellátni a sérültet, aki nincs magánál, így eltekintek attól, hogy bemutatkozzam neki. - Mi a diagnózis? - kérdezem a tanítványomtól azonnal. Nem szándékozom a helyére állni, csak felügyelem, miközben magamban én is megválaszolom a kérdést. Az ugyanis előkövetelménye a betegellátásnak. - Őrizd meg a nyugalmad.. - próbálom összehangolni a munkánkat, miközben felveszem a tempót. A szorítócsipeszért nyúlok és a keze ügyébe teszem, hogy el tudja zárni a vérzést. Mindeközben pedig a nővért faggatom, kapott-e a már morfiumot a beteg. - Sok vért veszít, pótlásra lesz szükség.. - küldöm az egyik ápolót vértasakért, még addig, míg egyáltalán lehetőségünk van arra, hogy cselekedjünk. Ha nem állítja el a vérzést azonnal, átveszem tőle az esetet.
Mostanában nem sok nyugodt percünk volt, de nem is bántam, hiszen így legalább lefoglaltam magamat és nem arra gondoltam, hogy esetleg a családomat fel kellene már kutatnom. Egyszerűen nem ment, pedig már évek teltek el azóta, de sose tudtam igazán magamnak megbocsájtani azt, hogy miattam haltak meg a szüleink és talán ők se lennének képesek rá, ki tudja? Én biztosan nem, s mindenkinek jobb halottnak hinni, mint esetleg azzal együtt élni, hogy egy másik városban él a picike és hallottnak hitt hugica. Talán emiatt kezdtem el orvosnak is tanulni, természetesen addig még éveim vannak, de eddig se lehet okom panaszra. Eddig csak biztattak rá és támogattak is. Így reménykedek abban, hogy tényleg ügyes rezidens vagyok, s nem csak ezt mondja a sok zseniális doktor. Sok mindent kell még tanulnunk, de már nem is vagyunk olyanok, akiknek a kezét kell fogni minden egyes másodpercben. Lassan haladok a kórház folyosóján, miközben a teámat szürcsölgetem, hiszen ébren se ártana maradnom, mivel most tovább kellett bent maradni és hamarosan újra kiderül, hogy még sokáig nem fogunk hazamenni, hiszen valami tömegbaleset történt. Remek, egyszerre „jó hír”, hiszen így legalább még többet gyakorolhatunk, de nagyobb részt szomorú, hiszen nem szeretem az embereket szenvedni látni. Segíteni szeretnék nekik, de mégis olykor annyira nehéz velük maradni, biztatni őket. Főleg olyankor, amikor tudjuk, hogy egy hajszálon múlik az életük. Sietve indulok el a sürgősségi bejárata felé, amikor az egyik nővér elkap és egyből magával rángat, hogy hoztak egy súlyosabb esetet, s azonnal kell egy orvos. Nem vagyok orvos, még ha annak is tanulok, így egyből kiadom, hogy keressék meg Dr. Jo-t Fogalmam nincs, hogy mi fog várni, de amikor meglátom a beteget, akkor majdnem lefagyok, de nincs idő rá, hiszen az oldala fel van szakadva, a lába szét van roncsolódva, s akkor még az arcáról nem is esett szó. Lélegeztető gépre máris elkezdik kötni, mi pedig a műtőig nem is jutunk, hiszen az összes foglalt, így marad a sürgősségi. Az oldalába fúródott dolgot kell elsődlegesen kiszedni, s elállítania vérzést. Egymás után adom ki az utasításokat, de mivel még mindig nincs nyoma az orvosnak, így nincs más lehetőségem, mint elkezdem én a beavatkozást, miközben reménykedek abban, hogy nem fogok mellé és nem teszek még nagyobb kárt…
Amit mondott, azon egy pillanatra megrándult arcom, amolyan befagyott mosolyként. Egyszerre akartam felhívni a figyelmét arra, hogy óvatosabbnak kell lennie, és szóvá tenni azt, hogy tulajdonképpen örültem annak, hogy legalább ennyire jól van. Amíg eltelt két év, addig én magam nem igen változtam, de első ránézésre ő sem okban különbözött régi énjétől. Ugyan az a szabad szájú, heves, és kitartó lány volt, aki bármikor képes volt meglepetést okozni nekem azzal, ahogy a világhoz hozzááll. Különbséget tudott tenni jó és rossz között, de engem mégse sorolt a rossz oldal tagjai közé, nem vadászott le. Pedig tudhatta volna, hogy nem ártottam volna neki, még ha az életösztön azt is diktálta volna normális esetben. -Ne célozgass tovább...-jegyzem meg kissé parancsoló hangon, és ha ki akarja húzni a gyufát közel jár, pedig nem tartom magam sem hirtelen haragúnak, kifejezetten még csak agresszívnek sem. A toll megadja magát kezemben, és a bennem dúló harc láttán olyan csend telepszik a kis szobára, ami szinte zavaró. Hallom a szívverését, de másra koncentrálok, a kintről beszűrődő zajra. Muszáj másra figyelnem. Több év, ugyan csak pár, de elég volt ahhoz, hogy rádöbbentsen, nem minden olyan az életemben, amilyennek gondoltam, s mg eleinte atyáskodtam felette, ez egyre barátibb viszony lett, most pedig ebben a kis helyzetben egyenesen feszélyező a gondolat, hogy esetleg másra is vágyhatok. Én, aki soha nem volt a szavak embere, aki mindig rosszul választott, kinek kezéhez több vér tapad, mint ahány embert ismert. Az ajtónak préselve őt, szinte elszakad a cérna, mely a határt tartja a józan eszem és a vágyaim között. Lassan, szinte már óvatosan érintem meg ajkait, és első reakcióját érezve el is húzódnék. Hát ennyi lenne, gondolom, mikor keze nyakam köré kulcsolódik, és teste enyémhez simul. Egyik kezem arcáról oldalára siklik, így tartom őt, szívverését hallva rá fér a segítség, hogy állva maradjon. Léptek zaját hallom, s bár csak a másik szemébe bámulunk, mint egy esetlen kisfiú, úgy engedem el, de a léptek zaja arra utal, hogy az illető tovább halad. -Ülj le, a szívverésedből ítélve szívinfarktus közelébe kerültél.-rázom meg fejem, az ágyhoz vezetve és eltűnök az ajtó mögött, hisz jól hallom, hogy annak túl feléről a nevem emlegetik. Pár perc telhet el, ahogy jobbomon egy másik orvossal térek vissza a helységeb. -Úgy hallom jobban van. Megfigyelésre mi még benntartanánk. Tekintve a fejsérülést, egy könnyebb agyrázkódása lehet.-nézegeti a papírokat, majd a csipogójára pillant.-Innentől a kezelőorvosa dr. Donner lesz. a barátja túl van a nehezén, de ő a kórházat egy hétig még nem hagyhatja el. Ha vannak rokonai, kérem értesítse őket az állapotáról.-búcsúzik, mire Nyx-re nézek. -Azt hiszem kiveszem a mai napot. Van elég ügyeletes rajtam kívül is, te pedig képtelen vagy megmaradni egy helyben, ha nincs melletted valaki. -jegyzem meg, felé nyújtva a papírokat, és úgy téve, mintha semmi nem történt volna. Pedig történt, de mielőtt szóba hozhatná, újra megszólalok. -Ha akarod megnézheted a barátod, én megvárlak a recepción. Utóbbi ha akarod, ha nem eset.-szögezem le, és kilépek az ajtón, elindulok a táskámért, és a recepción vagyok pár perccel később, átöltözve állok a recepción. -A lány egy rokonom, mivel agyrázkódása van, gondoskodom róla, hogy nyugalma legyen pár napig. A csipogóm elérhető lesz, ha kellenék.-nézek a lift felé, várva a lányra, s ha megérkezik, szó nélkül kísérem a hotelszobáig. Azt viszont tudtam jól, hogy ez a csend nem fog örökké tartani, és egyszer úgy is elő fog kerülni ez a téma. Előbb, mintsem utóbb...
Mondhatni vigyáztam, mert még mindig élek. - mondtam neki könnyedén egy kisebb vállrándítás keretében, pedig nem egyszer múlt csak hajszálon az élete, de valójában sokkal inkább aggódtam mások életéért, mint az enyémért. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, meghallottam a morgását, hiszen ezt már párszor sikerült elérnem. Néha direkt, néha véletlenül, de mára már pontosan tudtam, hogy mit is jelent ez a dolog nála. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid időn belül sikerül ezt elérnem, de talán ez is pontosan azt erősítette meg, hogy nem tud teljesen rám betegeként tekinteni, hanem a régi dolgok benne is ott kavarognak, előjöttek az emlékek. Nem akartam semmi rosszat se tenni vagy mondani. Egyszerűen csak tettem, amit a szívem diktált, ami csak úgy jött, hogy tennem vagy mondanom kell. Egyszerűen az ösztöneim hajtottak, de fölösleges is lett volna a józan eszemre hallgatni ebben az esetben, hiszen pontosan tudom, hogy akkor se tettem volna másképp. Válaszokat szeretettem volna kapni, de ha a szóval nem is válaszolt, akkor a teste válaszolt arra, amit mondtam vagy éppen tette. Nem értettem, hogy miként tudom én ezt kiváltani, hiszen idős volt. Nem mai vámpír, ezt pontosan tudom. Én pedig egy eléggé bonyolult mai nő voltam, de mégis olyan érzésem támadt ezekben a percekben, amkor a kezem a mellkasán pihent, hogy lappang ott valami olyan dolog, amivel még ő maga se akar nagyon szembenézni. Pedig szerintem meg tökéletes. Csak mi vagyunk. - mondom neki komolyan, majd pedig megadóan megadom magamat neki és hagyom, hogy tegye a dolgát. Vajon még mindig olyan, mint amilyennek ismertem? Még mindig képes lenne úgy megnevettetni, mint ahogyan senki más nem tud? Még mindig képes lenne borsot törni az orrom alá? Talán pontosan ezért szerettem mellette lenni, mert mindig képes volt meglepni, meg talán ő volt az egyetlen személy, aki képes volt olyannak elfogadni amilyen vagyok és nem akart megváltoztatni. Szeretnék megszólalni, elmondani neki, hogy ő soha nem változna ilyen téren, de egyszerűen a szavak a torkomon akadnak és nem tudok mit mondani. Csak figyelem őt és végül a szavak helyett a tetteim beszélnek. Nem értem, hogy miért van ő rám ilyen nagy hatással. Miért akarom azt, hogy megállítson és ne engedjen kimenni. Figyelem és hallom is azt, ahogyan toll kettétörik, de meg se rezdülök. Pontosan tudom, hogy mire képes egy vámpír és azt is tudom, hogy ő soha nem lenne képes bántani. Végül pedig a csend szép lassan ránk telepszik, majd pedig hamarosan már az ajtót nyitom, de mire észbe kaphatnék hangos csattanással csukódik be mögöttem és a hátam pedig hamarosan már az ajtóval találkozik. Figyelem a szemeit és hallgatom őt, majd pedig a szemeim szép lassan az ajkaira siklanak pár röpke másodpercre. És hirtelen már arra gondolok, hogy milyen lehet az, amikor azokkal az ajkakkal megérintene. Nem tudom, hogy miért érzek így és miért vágyom erre. Sok ideig laktunk együtt, de soha nem fordult meg ilyen a fejemben. Félek, de nem tőle, hanem saját magamtól. Pontosan tudom, hogy másabb vagy. Egyszerűen csak te nem veszed ész... - de már nem tudom befejezni a mondatomat, hiszen hamarosan megérzem az ajkainak gyengéd érintését. Egy pillanatig csak állok ott, mint aki éppen most fagyott le. Majd pedig hamarosan viszonozom a csókját. Karomat a nyaka köré fonom, hajába túrok az ujjaimmal, pedig minden egyes mozdulat fáj, hiszen lehet nem volt nagy seb, de attól még nem valami kellemes érzés. Nem tudom, hogy meddig tart ez a mámorító érzés, de hamarosan ajkaink elszakadnak egymástól és egy kisebb csodálkozással nézek rá, de a tekintetemben ott izzik a vágy. A vágy, amit ő ébresztett bennem. A mellkasom pedig egyre szaporábban emelkedik le és föl.
Én küldtem a vadászok közé, mert tudtam, csak így tudja magát megvédeni egy újabb támadástól. Ami a gyerekével történt részben az én hibám is volt, és azóta a nap óta tudom, hogy egy gyerek halála is az én kezemen szárad, hisz vagy Őt mentettem, vagy a kicsit. De már akkor is éreztem, hogy Nyx-be több van, mint amennyit hisz magáról, de titkoltam ezt, akárcsak a múltamban ejtett hibát, akárcsak azt, hogy pontosan mi is vagyok. Ezzel is azt hittem, hogy az ő érdekét szolgálom. -Azt, ha lehet, vigyázol magadra.-válaszolok neki, na nem mintha nem lett volna érdekes elgondolás ez a kötögetés dolog. Grimasz ült ki arcomra makacssága hallatán, és torkomból morgásszerű hang jelezte, hogy nem értek vele egyet. De nem terveztem a vitánk elindítani, mert ezt már pontosan ismertem. Tudtam, hogy előbb utóbb, de ő lenne az, aki kijönne végleg a sodrából. Itt van hát az ideje, hogy azzal is foglalkozzam, ami a munkám ebben az életemben. Ő viszont továbbra sem tágít, kijelentésére kérdéssel válaszolok, de az adott válasza még inkább zavarttá tesz. Ahogy mellkasomra helyezi kezét, úgy feszül meg állkapcsom és sötétül el tekintetem, szinte már a magam felé tanúsított gyűlöletem ül ki rám, amit azért érzek, mert nem tudom elrejteni előle az egyetlen dolgot, amit igazából soha nem akartam, hogy megtudjon, azt meg még jobban eltitkoltam, hogy én magam sem értem, hogy váltotta ezt ki belőlem. Ennyi idő után. -Sem az idő, sem a hely nem alkalmas ilyen beszélgetésekhez.-mondom, majd szinte parancsoló hangon szólok rá, hogy maradjon meg a fenekén két percig, amíg ellátom a sebét. De még csak meg se rezzen. Amit aznap láttam, az az összetört lány, mintha nem csak felnőtt volna, de egyenesen erősebbé is vált volna, és nem csak fizikálisan, de lelkileg is. Valami vadság csillog tekintetében, ahogy a négy fal között tőlem soha nem félt, mintha most már senkitől sem félne. -Mindenki változik...-hagyom ennyiben, tőszavú választ adva a felesleges kérdésre, és inkább arra próbálok koncentrálni, hogy a papírjai is rendben legyenek. Próbálom elhitetni, hogy nem tartozom érte felelősséggel, de amikor megtudtam, egy véletlen egybeesés miatt az üknagyanyja az én kezeim között halt meg, azóta nem tudok rá úgy tekinteni, mint akiért nem tartozom felelősséggel. Abban reménykedtem, hogy jobb élete lesz ennél, de tudtam egy magamfajta mellett ezt elég nehezen kaphatja meg. A saját csapdámba estem, és mivel nem feledett a helyzetem nem csak nehezebb, de kilátástalanabb is lett. Ahogy mellém sétál, kezemben a toll szinte ketté reccsen, ahogy szorítani kezdem, és bár nem szólalok meg, csak veszteg maradok, így is érezem a belőle áradó energiát, és azon kapom magam, hogy ajkaira siklik szemem, agyam pedig valami visszafordíthatatlan gondolat ragadja meg. Ahogy a kilincshez nyúlna eljut gondolatomig, amit mond, felállok és kihasználva a sebességem bevágom mögötte az ajtót, hátát neki támasztva annak. -Meddig áltatod magad azzal, hogy én másabb vagyok, mint bármelyik másik, akinek karót szúrsz a szívébe?-kérdezem, kezem válla két oldalán nyugszik, s túl közel kerülök ahhoz, hogy elveszítsem eszem, és többé az se érdekelne, ha valaki ránk törné az ajtót. Lassan közelebb hajolok hozzá, majd ajkaira tapasztom enyémet, és h csak pár másodpercre is, de megkapom azt, amit két éve olyan jól el tudtam előle titkolni.
Nem értettem, hogy miért kell ennek történnie. Végre örültem annak, hogy kicsit kiszabadulhatok és újra vadászhatok. Nem szerettem csak úgy ölni, hiszen tényleg úgy gondoltam, hogy nem minden lény maga választotta a sorsát, illetve próbál ilyen maradni. S amikor megláttam egy-egy emberi vámpírt, akkor hirtelen mindig Adam jutott eszembe. Talán pontosan emiatt nem tudtam őket bántani…. Vadász vagyok. Mit vársz? Azt, hogy otthon ülök és kötögetek? – kérdeztem tőle egy kisebb grimasszal, hiszen ez az a dolog, amit biztosan soha nem tennék. Még az új életem előtt is pontosan olyan személy voltam, aki nem igazán tudott a fenekén maradni. De persze bulizás és a hasonló dolgok tőlem eléggé távol álltak. Mondjuk nem volt túl sok barátom se, nem igen engedtem közel embereket magamhoz . Két személy lett fontos számomra az évek alatt, de abból az egyiket balga módon, a saját idiótasága miatt elveszítettem. A következő dolgot, ami társamat illeti nem firtattam, hiszen úgy éreztem, hogy mondhatok bármit is, akkor se fog mellőlem tágítani addig, amíg el nem lát. Nem volt komoly sérülésem, de szerencsére eddig mindig sikerült életben maradnom és azt hiszem, hogy nálunk már csak ez a dolog a fontos. Vagy talán nagyobb szükségem volt egy bosszantó vámpírra, mint gondolnád. – mondom neki komolyan, mert amíg el nem veszítettem őt, addig magam sem tudtam azt, hogy fontossá vált számomra. Szinte minden kihalt és sivár lett. Fura dolog az élet, hogy amíg valaki a közelünkben van addig talán nem is tudjuk értékelni azt, amink van, aminek a birtokában vagyunk. Amikor a kezem a kezéhez ér, akkor olyan, mintha egy apró szikra megrázna és olyan dolgokat juttatna eszembe amiket akkoriban mélyre eltemettem. Azokat a dolgokat amikkel még a mai napig nem néztem szembe. Nem kellene semmi ilyesmit se éreznem, de vannak olyan pillanatok, amikor a szívnek még az ész se parancsolhat. Majd amikor meghallom a szavait, akkor amilyen gyorsan megfogtam a kezét, olyan gyorsan engedem el, mintha a bőrének az érintése megperzselné az ujjaimat, a kézfejemet. Figyelem őt és nem mozdulok. Mintha a szavainál sokkal többet mesélnének a szemei. Mintha abban ott lappanganának a kimondatlan szavak. Lessen felemelem a kezemet, majd a mellkasára teszem, oda ahol a szívének a helye van. – Azokat a dolgokat, amiket itt éreztél akkoriban. – mondom neki komolyan, hiszen ha csak egy faladatnak tekintett volna, akit meg kell menteni, akkor pár nap után eltűnt volna. Nem lett volna mellettem oly sokáig. A tekintetemmel még mindig fogva tartottam a tekintetét, végül pedig elkaptam a kezemet onnét és elfordítottam a fejemet is. Értettem főnök. – mondom neki kicsit gúnyosan, majd szót fogadva neki nem mozdulok meg. Egyszerűen csak hagyom, hogy tegye a dolgát. Nem mondom, hogy nem csípte a sebemet, de egy hang se hagyta el az ajkaimat. Csakis magamnak köszönhetem ezt az egészet. És mióta is lettél olyan személy, aki minden „kialakított” rendnek meg akar felelni és elfogad? – kérdezem tőle higgadtan és közben hol a tekintetét fürkészem, hol pedig azt figyelem, amit éppen csinál. Nem értem, hogy miért akart ő maga ellátni, mivel biztosan neki se lehet könnyű ez a dolog. Mennyi ideje is? 2 éve annak, hogy nem láttuk egymást vagy talán már több is, de az emlékeimben pontosan úgy él, mintha csak tegnap történt volna. Egy darabig csak csendesen ülök ott és hallgatom a toll sercegését, amint a papírhoz ér. Mintha megállt volna az idő, mintha minden annyira rideggé és kietlenné vált volna. Hirtelen annyira idegennek érzek mindent, de még se tudok attól szabadulni, amit a közelsége vált ki belőlem . Nem tudom, hogy mire gondolsz és mit tettél, de … - kezdenék bele, de fogalmam nincs miként lehetne befejni. Óvatosan felállok, majd lassan odasétálok hozzá. Ujjaimmal az álla alányúlok és a fejét felemelem, hogy újra rám nézzen. – Talán már így is ártasz azzal, ahogyan próbálsz megvédeni magadtól. – mondom neki egyre halkabban, végül az ujjaim közül kicsúszik az álla és teszek egy-két lépést az ajtó felé. – Ha azt szeretnéd, hogy elmenjek, akkor megteszem és távol maradok tőled, de ne legyél konok és makacs. – mondom neki kicsit talán figyelmeztetően, hiszen nem érdekel mit tett vagyis nem annyira, mert ha azzal elveszíteném őt, akkor inkább nem akarom megtudni.
Egy pillanat elejéig úgy éreztem, hogy nem lesz ez az egész helyzet nevetséges, hisz úgy is megigéztem. A pofonból viszont arra kellett következtetnem, hogy hasztalan volt ez a gondolat tőlem, hisz minden bizonnyal tökéletesen tisztában volt azzal, amit tenni próbáltam. A kíváncsi tekintetek elől egy vizsgálóba húztam, s ahogy szabadulni próbált, úgy lett erősebb szorításom. Az ajtót bezárva magam mögött, még jobban elzárva magunkat a külvilágtól. -Képzelem, hogy nem ez az első szerencsétlen lépésed.-hangom kissé szemrehányó, ezzel is elérve, hogy a lehető legkevésbé érezzem vérének szagát, egyszerűen nem veszek levegőt. Lehet, hogy nem voltam éhes, és különösebb bajt nem okozhattam volna neki, hisz minden bizonnyal tett ellene, hogy senkinek ne jusson eszébe épp ő, mint lehetséges táplálékforrás. -Túl fogja élni. A vérbank igen jól üzemel errefelé, az ügyeletes sebész meg bármire képes.-hagyom ennyiben a témát, semmi kedvem nem volt vitatkozni vele. elhagytam, hogy biztonságban lehessen, erre épp itt köt ki. Mi mást is várhattam volna, egy ilyen városban, mint amilyen ez volt. Mindennapos "állattámadások" és a többi. A hülye is észrevette volna, hogy valami nincs itt rendben, mégis túl naiv volt mindenki, hogy ezt belássák. -Mert semmi szükséged nem volt egy idegesítő vámpbo... vámpírra melletted.-szólom el majdnem magam, holott ő is csak azt tudja rólam, hogy vámpír vagyok és semmi több. Magáról sem tudja, hogy micsoda, az életében pedig nincs szüksége még nagyobb zagyvaságokra és még több bonyolult összefüggésre. Teljesen kiment a fejemből a tény, hogy épp én voltam az, aki készített neki valamit, valamit, amit megmondtam, hogy ne vegyen le, erre elfelejtem, és lazán elhiszem, hogy ő is elfelejti majd, ami történt, mert én azt mondtam neki, hogy tegyen így. A naiv viselkedés és a feledékenység netovábbja. De a lelkiismeretem tisztább lett, hisz az erős gyanúm, mely a családjához is kötött részben, nem igazán derülhetett ki, és csak reméltem, hogy nem is fog. Meg se hallom, amit mond, az ajtó felé fordulok, és távozni készülök, de elkapja kezem, mire lehunyom szemem, és szívverését szinte fülemben hallom dörömbölni, mintha csak egy ajtón kopogtatnának. -Mégis mit kellett volna akkor éreznem, amit most érezhetnék?-fordulok vele szembe, de tekintetét látva, hangjának lejtésére emlékezve tudom, hogy szinte kiül arcomra, hogy ezzel a kérdéssel már eleve azt akarom mondani, hogy volt valami, amit nem szabadott volna éreznem. -Ülj le és maradj veszteg ezt ki kell tisztítani.-mondom, s egy erőteljes mozdulattal leültetve őt, egy kis fertőtlenítőt nyomok egy pamacsra, mellyel kitisztítom a sebét. -Te vadász vagy, én vámpír. Maradjunk annyiban, hogy a természet rendje, hogy én ölök, és egy magad fajta engem is megöl.-közlöm vele a tényállást, mígnem be nem kötöm az immár alvadt vértől és portól mentes sebét. -Ez az élet rendje...-dünnyögöm még utoljára, ahogy rögzítem a kötést, és leülök a székre, míg kartonjára firkantom, hogy "ellátva", mit sem törődve vele, hogy más baja van e. A további kivizsgálás nem az én dolgom, ő pedig immár nem az én felelősségem, még ha annak is érzem. Mintha agyam azon részéről, ami a múltbéli vétkeim rejtik, leszakadt volna a lakat, ami eddig véka alá rejtette a gondolataim, most megszabadult volna ettől a zártól. -A családod eleget szenvedett miattam, nem fogom minden tagjának elrontani az életét. Csak hagyd, hogy a munkám végezzem.-kérem, kezébe nyomva a papírdarabot, amivel további vizsgálatokra küldhető, és megmosom kezem, kidobom az elhasznált eszközöket.
Amikor ide betettem a lábamat, akkor azt hittem, hogy már megtörtént a legrosszabb dolog, de tévedtem. Még csak most kezdődött el. Hiányzott, túlzottan is hiányzott az, hogy velem legyen. Mellette talán minden sokkal könnyebb volt, még akkor is, ha ezt nem igazán mutattam ki, illetve akkor is, amikor szinte a szószórós értelemben az orrára csaptam az ajtót. Mellette úgy éreztem, hogy boldog vagyok, de se neki, se magamnak nem ismertem be, majd pedig eltűnt és én pedig ott maradtam. Magam sem tudom, hogy utána miért tettem azt, amit. De végül a vadászok között találtam magamat. Az is lehet, hogy csak teljesíteni akartam, azt amit kért, illetve abban reménykedtem, hogy egyszer így a nyomára bukkanok. És mondhatni tényleg ennek köszönhetően találtam meg őt. Nem érdekelt, hogy kinézett minket. Egyszerre voltam nagyon pipa és egyszerre voltam boldog is, hogy újra itt van. Úgy éreztem, hogy még így is kevés "árat" fizetett a lelépésért. Legszívesebben darabokra cincálnám, hogy megtudja miként éreztem magamat akkor, amikor egyszerűen csak kisétált az ajtón. Érzem a kíváncsi tekinteteket magunkon, de nem érdekel. Amikor megérzem az érintését, akkor egy kisebb fajta jóleső bizsergés fut végig a testemen és a gyomrom pedig egy kisebb görcsbe rándul. De mind ezek ellenére megpróbálom elrántani a karomat, kiszabadítani, de persze a fogása ennek köszönhetően csak még erősebb lesz és hamarosan pedig egy vizsgálóban találom magamat. Figyelem ahogyan elhúzza a függönyt, majd szinte úgy kell visszafognom magamat, hogy ne adjam neki a testvérét az előbbi pofonnak. Szerinted nem volt már ilyen velem? Szerinted nem ért már komolyabb sérülés is? - kérdezem tőle kicsit durcásan, majd körbe pillantok a helységben. Végül újra megszólalok. - Inkább őt nézd meg. Azt akarom, hogy éljen, hiszen csak egy gyerek és kezdő. A te kezeid között túlélheti, benned bízom... - mondom neki komolyan, hiszen ez az igazság, illetve ott van az a tény is, hogy nem tudom mennyire lennék képes elviselni a közelségét, az érintéseit. Túl rég volt, de még se oly régen, hogy képes legyek elfelejteni azt, hogy milyen hatással volt rám akkoriban. De talán még mindig pontosan ugyanolyan hatással van rám és ez ami leginkább megrémiszt. Igazán? Akkor miért nem kerestél meg? Miért tűntél csak úgy el? - kérdezem tőle kíváncsian, de már halkabban. Nem akarom, hogy mindenki hallja, amit mondok. Illetve pontosan tudom, hogy ő képes a legapróbb zajt is meghallani, hiszen emlékszem arra, amikor elmondta nekem, hogy micsoda ő. Majd a következő kérdésére és reakciójára egy kisebb döbbentet ül ki az arcomra. Egy kicsit megforgatom a szemeimet is és hitetlenkedve megszólalok.- Komolyan elfelejtetted? - emelem fel a kezemet, majd a rajta lévő apró karkötőre mutatok. Ezt pontosan tőle kaptam, hogy egy vámpír se tudjon megigézni vagy esetleg kihasználni az érzéseimet és olyanra rávenni, amit örökké bánnék. - Tőled kaptam, ha rémlik. Azért kaptam, hogy megvédjen a csúnya és rossz vámpíroktól. - mondom kicsit viccelődve, illetve egy apró gúnnyal, hiszen azon az estén a saját csapdájába esett. Vagy csak saját magadat akarod ezzel álltatni, mert félsz szembe nézni azzal, amit valójában éreztél akkor. - mondom neki már higgadtan és közben őt nézem, majd amikor elindul, akkor én kapom el a kezét és nem engedem el. Nem tudom megmondani, hogy miért teszem. Talán attól félek, ha kilép azon az ajtón, akkor újra el fog tűnni, mint akkor. - Ennyi? Újra elfutsz? Újra eltűnsz? - kérdezem egyre halkabban, hiszen minden egyes szó szinte marja a torkomat és úgy érzem, hogy talán a régi démonaim amiktől mielőtt eltűnt volta féltem most vissza fognak térni. Nem vagyok abban biztos, hogy képes lennék újra elengedni őt...
Az érkező betegek mindig új kihívások voltak, de mostanság inkább amolyan semmi esetek voltak, mintsem valós sürgősségi esetek. Egy-két törött csont, betört koponya, csak a szokásos. A mostani is ilyen lehetett volna, leszámítva, hogy lőtt sérülése volt, amit közelebbről megvizsgálva, mintha fa golyó szálkáinak nyoma is lehetett volna. Nem foglalkoztam vele sokat, az ilyen ügyekből inkább kimaradtam, elrendeztem, hogy megfelelő ellátást kapjon, és a másik páciens felé irányítottam a figyelmem. Ez viszont érdekesebbnek ígérkezett, mint amilyennek elsőre hittem. Szeme elé emelve a kis lámpát, egy rutintesztet végeztem el, de már az első másodpercben rádöbbentem, hogy a páciens régi ismerős, vagy inkább több annál? Annak már két éve... -Remélem...-csúszik ki számon, mikor a pofon az arcomon csattan. A kíváncsi pillanatok máris felénk szegeződtek, egy konkrét kórterem vizsgálgatta a helyzetet, és magukban már biztos összeraktak egy konkrét kórképet is rólunk. Pofonja nyomán bőröm egy pillanata égni kezdett, de ahogy ez jött, úgy el is tűnt, kezemmel mégis megsimítottam a nyomát, mint ahogy minden normális ember tenné ilyen ütés után. Elmosolyodtam mégis, és ahogy megpróbált távozni, úgy fogtam meg kezét, és kínos pillantások közepedet húztam az egyik zárható vizsgálóba, mindenféle különösebb óvatosság vagy elővigyázatosság nélkül. -A társad szép kis sérüléseket szerzett. Neked valószínű agyrázkódásod van. Lehet róla szó, hogy két percig elfelejted, ami történt, és hagyod, hogy végezzem a munkám?-engedtem el kezét, ahogy bezárult mögöttem az ajtó, és biztos, ami biztos alapon a kis függönyt is elhúztam. -Vagy ragaszkodsz a jelenethez, és ki is rúgatsz egyből?-tudtam, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely a beszélgetésre vagy az idő a mentegetőzésre, de elsősorban neki akartam jót, és nem még jobban felidegesíteni. -Minden esetre örülök, hogy látlak. Az tisztán érződik, hogy erősebb lettél.-ismerem el, de szavait felidézve fejemben eszembe jut, hogy megigéztem. Akkor mégis hogy emlékezhet rá, hogy ki vagyok? -Te emlékszel rá, hogy... Hogy az a...-lépek távolabb tőle, kezem pedig fejem tetejére fűzöm, és lassan kifújva a levegőt rá nézek. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, így inkább nem mondok semmit. Ha emlékszik mindenre, akkor nem kérdés, hogy miért utál. Inkább az a kérdés, hogy képes vagyok e úgy nézni rá most, mint egy betegre. Az ajtón kopognak, majd elhúzva a függönyt a fiatal ápolóra nézek, aki ezzel el is tűnik, é pedig hátam az ajtónak vetem. -Hidd el, jobb volt neked nélkülem.-hagyom ennyiben, hátat fordítok neki, és kinyitom az ajtót.-Ha akarsz menj, vagy hívok másik orvost.-mondom, megfeszült állkapoccsal, mert bár nehéz elengednem újra, jobban jár, ha nem lóg a nyakamon.
Tudtam jól, hogy nem kellene velem jönnie. Nem helyes, hogy máris bedobjuk a mély vízbe. Ha talán csak pár száz évesről lett volna az áldozat, akkor simán rábólintok, de sokkal idősebb volt és még a tapasztalt vadászoknak is nehezen tudnak csak elbánni egy ilyennek. De persze megint ki hallgatott rám?! Senki! Régóta vagyok ott és nem véletlenül lett belőlem kiképző. De ha ott kemény vagyok, akkor azért szólnak meg, ha meg puhány azért. Semmi se jó és egyre inkább egy-két személyt legszívesebben fenékbe billentenék. Tudom, hogy mit kellene tennem, hogy jók legyenek a terepen. Régóta vadászok már és mégis sokszor kell küzdenem, de néha belefáradok és akkor ez lesz. Vissza is vihettem volna a táborba, de ott nem kapott volna megfelelő ellátást. Nekem nem volt komolyabb bajom, szerencsére, de nem is érdekelt volna. Féltem attól, hogy esetleg Eddy-nek komoly baja esett. Nem gondolkoztam csak cselekedtem. Talán részben ostobán, hiszen lőtt sebe van, ami egyenlő rendőrség, ami egy újabb hazugsághoz fog vezetni. Tényleg erre vágytam, amikor reggel felkeltem. Nem értem miért nem mehetett minden simán, mert így még a célpont is megúszta, mert választhattam. Vagy a társam, az újonc élete vagy a vámpír halála. Az hiszem egyértelmű, hogy mi mellett döntöttem. Azt se értettem, hogy miért ültettek engem is az egyik ágyra, hiszen kisebb vérzés és agyászkordáson túl nagy bajom nem lehet. Most még a csontom se tört el. Meg előbb utóbb minden seb begyógyul, így nem értem a nővéreket, de nem akartam még nagyobb felhajtást. Majd amikor meghallottam a hangosbemondót, akkor egy pillanatra még a szívem is kihagyott. Nem, ez nem lehet. Biztosan tévedek, hiszen lett más ilyen nevű ember is a földön, nem csak ő. Hamar visszanyertem a normális szívverésemet annak ellenére, hogy legbelül egy kisebb vihar tombolt bennem. Még mindig nem voltam képes elfelejteni azt, amit tett. Azt ahogyan egyszerűen csak lelépett. Egy pillanatig csak döbbentem nézem őt. Vajon inkább ő kapott amnéziát és nem én? Ő nem emlékszik rám, de amint meglátom a döbbentett az arcán, már pontosan tudom, hogy ő is pontosan annyira meglepődött, mint én. Ez remélem, csak valami vicc... - mondom egy kisebb csodálkozás keretében, majd hirtelen már csak arra eszmélek, hogy a jobb karom lendül és egy hatalmasat lekeverek neki.- Ezt azért, mert csak úgy eltűntél! - mondom szinte dühösen, majd felpattanok az ágyról. - Azt hiszem az orvosi vizsgálatnak most vége. Jól vagyok, amint látod. - mondom szinte minden egyes szót perzselve, mert ez egyáltalán nem igaz. Akkor nem volt elég szembe néznem a tragédiával, akkor ő segített egy újabbal, hogy oly balga módon azt hitte, hogy sikerült az igézése és lelépett. És, ha nem állít meg, akkor lassan elsétálok mellette és elindulok a folyosó felé, mert egyszerűen kezdem úgy érezni, hogy már nem sokáig tudom a szívem dobogásával leplezni azt, amit valójába érzek.
A mai nap ugyanúgy indult, mint a többi. Felvettem a megszokott munkaruhám, ahogy felkeltem, egy gyors tusolás után egy bögre kávé és némi pirítós mellett elolvastam a híreket, majd a biztonsági tartalékot is megettem két tasak vér képében. Majd elindulok a megszokott útvonalamon a kórházig. A táskám a szekrénybe dobom, majd csatlakozom a viziten járkáló tanoncok közé. Semmi kedvem nem volt ma a munkához, ahogy különösebben máskor sem, de ez a reggel ezektől a napoktól mégis valamiért eltűnt. Furcsa érzésem volt, valami megmagyarázhatatlan. -Adam Donnert várják a sürgősségi osztályon.-hallom meg a nevem, és fordulok ki a kis csoportból, pedig egy igen érdekes esettel kellett szembesülnöm. Egy egyszerű gyomorrontásos beteggel. -Mink van?-érdeklődöm, felkapva a gyorsan lefirkantott kartont az ágy széléről. A vér szagát viszont távolról megéreztem már, meglepetés így nem ért a nyílt törés és az ájult beteg láttán. -Fiatal férfi, iratok nélkül, nyílt töréssel, sok vért veszett. Ott az a lány vele volt, de mivel a sebei között ennek itt egy golyó okozta sérülés is van, értesítenünk kell a rendőrséget.-közli velem az ápoló, mire bólintok, és a fi mellé lépek. Az életjelei jónak tűnnek, így kiadok némi utasítást a gyógyszeres kezelés, fájdalomcsillapítás ügyében, és a csipogón hívok egy ügyeletes sebészt, aki helyreteheti majd a lábát. Elindulok a másik kliens felé, kinek szívverése egyenletesnek tűnik távolról is, de a vér jellegzetes szaga belőle is árad. A papírra írt gyors diagnózis olvasva könnyű sérülésekről esik szó, agyrázkódás és más sérülés nyomát nem találták. Leteszem hát a kartont, és a felemelve tekintetem, egyből lámpával világítok szemébe. -Kövesse az ujjam. Nem érez nyomást a fejében, szédülést?-kérdezem, de ahogy felteszem a kérdést, úgy szembesülök az ismerős tekintettel, és szinte ledermedek. Szinte elfelejtem azt is, hogy hol vagyok, és emlékeztetem magam arra, hogy legutoljára két éve láttam ezt a kék szempárt, és nem igazán számítottam a hamarosan bekövetkező viszont látásra.
- 30 év körüli férfi. Munka közben egy darázs megcsípte, anaphylaxiás reakciót váltott ki. Helyszínre érve, spasztikus nehézlgzése volt, test szerte bőrpírral. Kapott 2 ampulla Suprastint (antihisztamin), 120mg Metilprednizolt (szteorid) vénásan, és 0,2 mg Tonogent (adrenalin) subcutan (bőralá). Állapota látványosan javult, panasza megszűnt. - adtam át a beteget a triage-nak, majd a papírmunkába kezdtem. - Nem akarod megírni? - kérdeztem Richardot. Közben valaki mögém lépett és a nyakamba csókolt. Megborzongtam, nos igen, gyenge pontom. Hátrafordultam és átkaroltam Andrew nyakát, és nyomtam egy puszit a szájára. Korkülönbség ide, meg oda, nagyon jól kijöttünk egymással, már az összeköltözésünket tervezgettük.
- 25 év körüli férfi, motorral esett, állítólag több métert repült. Mi a motortól kb 3 méterre találtuk meg. Somnolens, kontaktusba nehezen vonható. Valószínűleg izolált koponya sérült, illetve instabil a medencéje Maszkon keresztül kapott oxigén 12l/min, vénát biztosítottunk,masszívan pótoltunk folyadékot, és kapott Fentanylt fájdalomcsillapítóként. Stifneck, board.- adtam át a beteget a triage-nak. Innentől jött a második feladat. A puthoz álltam, és elkezdtem megírni a papírokat. 2 hónapja dolgozhattam végre a mentőknél. Beth valamiért ebben a hónapban csak Richard-dal osztott össze. Ma is vele voltam. - Beszélek Nicky-vel. - mondta majd elment megkeresni a lányt.
- Szia. - köszönt rám. - Szia. - köszöntem vissza. - Richard épp Téged keres. - mondtam. - Nem baj, a reggel után valahogy nincs kedvem beszélni vele. - nézett rám. Játszani kezdtem a tollal a kezemben. - Minden rendben? Mi történt? Tudok valamit segíteni? Mert ha akarod, beszélhetek vele. - mondtam. - Nem, nem, köszi. Egyszerűen csak bunkó volt reggel, de már kezdem megszokni. Kb 2 hónapja eléggé megváltozott. - kezdte felkelteni az érdeklődésemet. - Biztosan csak bocsánatot akar kérni. - bíztattam. - Nem értem, most vettetetek közös macskát, nem? - Hát épp ezaz, tök ellentétesen viselkedik, mint amit mond. Azt mondja szeret, erre kiakadt azon, hogy reggel hozzábújtam. Tényleg nem értem Őt. - mesélte. - Na de mindegy, veletek mi újság? Jól megvagytok Andrew-val? - Igen, nálunk minden oké. Annyira kedves pasas, azt hiszem kezdem Őt megszeretni. - mosolyodtam el. Azért az tényleg furcsa volt amit mesélt. - Hé, este elmehetnénk kikapcslódni picit, mit szólsz? Csak mi ketten, Rich meg főljön otthon a levében. - vigyorogtam. - Mit csináljak? - érkezett meg az imént emlegetett személy. - Szia Kicsim. - lépett oda Nickyhez, és nyomott a szájára egy puszit. - Este megyünk bulizni Alex-szel. - mosolyodott el megenyhülve Nicky. Nagyon szerette ezt a srácot. - Ohh, hát én azt hittem velem töltöd az estét. - mondta csalódottságot tettetve Rich miközben engem nézett. Azt hiszem kezdtem érteni Nicky miről beszélt. - Mehetünk? - szóltam közbe, majd beraktam a pult mögé a papírt. - Úgyis jövünk még ma. Szia Nick - mondtam azzal megindultam az autó felé.
A kórháztól nem messze volt az állomás, de természetesen Rich vezetet, mert nehezen viselte ha egy nő van a volán mögött, na meg azért véleményem szerint lényegesen jobban vezet, mint én.
Már jó ideje a kórházban dolgoztam, de még sajnos nem mentőzhettem. Esős nap volt, amikor a mentők egy 8 éves kisfiút, és az édesanyját szállították hozzánk, a sürgősségire. A gyermeknek szerencsére nem lett komolyabb baja, de az anyjának koponya alapi törése lett, és befelé vérzett az agya. Típusos tünetei voltak: shock tünetek, pápaszem haematoma. A mentőktől tökéletes ellátást kapott, pont olyat, mint amilyen a nagykönyvben le van írva. Talán épp ezért csodáltam annyira Andrew-t. Board, és Stifneck, 10 perces helyszíni ellátás. Gyors trauma vizsgálat. Vénabiztosítás. Masszív folyadékpótlás. Intubálás. Lélegeztetés. Az anya a mentőből rögtön a CT-ba került. Onnan pedig a műtőasztalra. Villámgyorsan történtek az események. Nagy esélye lesz a túlélésre. Még a Ct-ben levettem a laborokat, és a vérellátóba is vittem belőle a vérválasztáshoz. B Rh poz vércsoport. Aztán megérkezett a kisfiú, de az anyja addigra már a műtőben volt, épp előkészítették. Richard-ék rögtön hozzám hozták,mert tudta, hogy jól bánok a gyerekekkel. Referált: - 8 éves fiú gyermek, közlekedési balesetben sérült, be volt kötve, az anyját most hozták be. Látszólag nincs komolyabb baja az ijedtségen kívül. Vitális paraméterei rendben, a biztonság kedvéért kapott stifnecket, és boardot Ő is. Bólintottam: - Innen átvesszük, köszi. Az anyja már a műtőben van. -feleltem a még fel nem tett kérdésére. Elvittem a kissrácot is a különböző vizsgálatokra. Szerencsére tényleg nem volt komolyabb baja, megúszta egy agyrázkódással.
Mikor végeztem visszamentem a TRIAGE-ba, itt osztályoztuk a sérülteket, súlyosság szerint. Andrew még a pultnál állt és papírozott. - Hogy van a fiú? - kérdezte - Szerencsére csak agyrázkódása van. Remélem az anyja is túl fogja élni. Már értesítettük az apját, úton van. - mondtam. - Na és hogy haladsz? Mikor jössz végre hozzánk dolgozni? Tudod jól, hogy szívesen látnánk a csapatban - Te is tudod, hogy nem rajtam múlik. Hivatalosan még minimum fél évet kell lehúznom, hogy végre mentőzhessek. - válaszoltam mosolyogva. - Megsürgessem Neked egy picit? Cserébe velem vacsorázol. Szerintem nem rossz ajánlat. - pedzegette a lehengerlő mosolyával. Többször hívott már el ide, vagy oda, de csak egyszer mentem el vele, kitartó típus. Csodálom Őt, és persze nagyon jó pasas, de a korkülönbség. Őszintén szólva bőven az apám lehetne. - Legyen. - egyeztem bele mégis. Úgyse hagyna addig békén. míg nem mondok igent. - Akkor 8-kor itt, és ezt randiként kezeld, ne úgy, mint a múltkorit. - kacsintott majd a kezembe nyomta a papírt, és távozott. Pislogtam kettőt, majd eltettem azt.
- Na mizu csaj? Még mindig dugtok Andrew-val? - érkezett meg a pulthoz a nagydumás Rich is, aki szokásához híven tapló volt. Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Csak nem zavarna a dolog? - vontam fel a szemöldökömet játékosan. - Hagyjuk ezt - terelt - hallom este randiztok. Nincs Neked véletlenül apakomplexusod? - Nem vár véletlenül a barátnőd? - intettem Nicky felé aki nálunk volt rezidens orvos. Rich engem mindig kóstolgatott, és a többiektől mindig azt hallgattam, hogy nekünk együtt kéne lennünk. Nos, az tény, hogy nekem Ő mindig bejött, de ez inkább egyoldalú volt. Meg amúgy is jól megvoltak Nickyvel... Látszólag.
Kezdőlap
ζ - 
redit
|| 
ζ - 
