Eleanor & Nate

 Amint kiértünk a teraszra, bár kicsit finoman, de a falnak lökte hátamat. Csak úgy bűzlött a piától. – Eressz el! – Mondtam ezt már sokkal hangosabban, hátha megérti, de még csak ügyet sem vetett rám. "– Mióta megláttalak a suliban, azóta tetszel nekem! –" Vigyorgott, és szépen lassan végigfuttatta rajtam tekintetét, és már nyúlt is felém kezeivel, hogy ugyanezt az utat megtegye kezeivel, de én egy hatalmas pofonnal jutalmaztam, még mielőtt egy ujjal is hozzám ért volna. – Hozzám ne érj, te vadbarom! – Mondtam már szinte kiabálva, hátha így sokkal jobban megérti, de nem nagyon hatottam rá. Annyi alkohol volt benne, hogy esélyem se volt lebeszélni bármiről is. Még csak nem is ismerem, életemben ha kétszer láttam. Figyelt a suliban, vagy mi? "– Na azért ne durvulj be cica. –" A lélegzetem is elállt, amint elkezdett közelíteni felém, és esélyem se volt nagyon védekezni, mivel ezúttal lefogta kezeimet, és testével erősen a falhoz szorított. Senki nem volt rajtunk kívül az erkélyen, így hát még csak segítségért sem tudtam kiabálni.. úgyse hallotta volna meg senki. Itt ragadtam, és ha nem talál meg sürgősen valaki, akkor ez a szemét, megfogja kapni amit akar, hiába ellenkezek. – Engedj el! – Tettem még egy utolsó próbálkozást, de ez csak még jobban felhergelte, és éreztem, ahogy ajkai súrolják a nyakamat. Itt helyben el tudtam volna hányni magamat ennek hatására. Ilyenkor hol tud lenni Nate? Csak látta, hogy csak úgy eltűnök. Hacsak nem talált magának más társaságot, és ezzel kb. itt is hagyott a bajban. Miért jöttem el egyáltalán erre a bulira? Inkább otthon kellett volna maradnom, és nem is fordulna elő ilyen. Úgy érzem kezdek félni, nagyon is...

Eleanor & Nate

 Még azért próbálkoztam pár feleslegesnek tűnő mozdulattal, hátha így el fog el fog engedni, de már mind hiába volt, és szemeim igencsak hamar könnybe borultak. Kezei körbejárták testemet, én pedig már nem tudtam sikoltani se… csak némán zokogtam, és vártam valami csodára, hátha…
Összeszorítottam szemeimet, és próbáltam gondolkozni… még ha nem is sok esélyem volt egyedül kijutni a helyzetből. Valaki szinte kitépve az ajtót a helyéről lépett ki a teraszra. Nate volt az, és alig pár pillanat múlva le is szedte rólam ezt az undorító férget. Már éreztem, ahogy megkönnyebbülök, csak hogy ez a pillanatnyi megkönnyebbülés hamar elszállt, mivel nem sokkal később a srác átesett a korláton, és a mélybe zuhant egy nagyobb puffanással. Hirtelen azt sem érzékeltem, hogy Nate közelebb lép hozzám, és arcomon végigsimít, amin még mindig patakokban folytak a könnyek. – Meghalt? – Nyögtem ki alig halhatóan a kérdést, akkor is, ha tudtam rá a választ. Iszonyat magasan volt ez az erkély… esélye sem lehetett. De nem, az nem lehet! Nem halhatott meg, bármit is próbált velem tenni. Ez gyilkosság mondhatni… - Megöltük? – Egy-két szónál aligha tudtam volna többet kimondani, így hát maradtam az egy szavas kérdéseknél, és kétségbeesetten néztem Nate arcára. Ez csak baleset, nem más! Nem ölhettük meg.
Nem is válaszoltam arra a kérdésére, hogy jól vagyok e, de ezt anélkül is tudhatja, hogy kimondanám. A ruhám itt-ott elszakadva, és szinte remegek a félelemtől, és erre az is rásegített, hogy mi is történt az előbb. Ott fekszik holtan az a srác feltehetően, de én mégse tudok megmozdulni, hogy megnézzem. Nem lennék rá képes jelen pillanatban.

Eleanor & Nate

Ki gondolta volna, hogy így fog végződni az este… mármint én mindenre felkészültem csak erre nem. Holtan fekszik egy férfi a földön, méghozzá az én hibámból. Azért nem szerettem volna, hogy eddig fajuljon a dolog, ha még odabent megszabadulok tőle valahogy, akkor nem történt volna ez meg. Hiába mászott rám az akaratom ellenére, és kívántam abban a pillanatban a halálát, akkor sem gondoltam, hogy meg is fog valósulni ez a kívánság. Hibásnak érzem magam emiatt, hiába volt egy igazi szemétláda…
- Az egész az én hibám… nem a tiéd. – Mondtam ki remegő hangon, miközben éreztem, ahogy két keze közé fogja arcomat. Csak azért mondja, hogy az ne hibája volt, hogy ne érezzek bűntudatot a történtek miatt. Nem fog változni erről a véleményem, hisz talán meg tudtam volna akadályozni, hogy idáig jussunk. Erősebben kellett volna próbálkoznom, vagy akármi. Nem küzdöttem eléggé, és emiatt lett ez. Emiatt halt meg valaki alig pár perccel ezelőtt.
Remegő testemet pár pillanat múlva magához szorította, és ott is tartott, remélve hogy ezzel le tud nyugtatni! Hagytam magamat, és mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magamat. Nem tagadom, nagyon is jól esett ez az ölelés, és lassan el is érte a célját. Testem remegése is alább hagyott, pont úgy ahogy a sírásom is. Nem érdekelt jelen pillanatban, hogy milyen seggfej is szokott néha lenni… mert szükségem volt most erre… kellett ez az ölelés, és hogy valaki itt van mellettem.
- Minél hamarabb… nem akarok itt lenni. Vigyél haza… vagyis a kollégiumba. – Mondtam ki egy kis gondolkozás után, és lassan eltávolodni tőle, de kezeimet még vállán hagytam. Csak épp annyira távolodtam el, hogy szemeibe tudjak nézni. A koleszt már szinte nevezhetem otthonomnak. Mást nem is nagyon tudnék annak nevezni jelen pillanatban. Kb. 16 éves voltam mikor utoljára nevezhettem egy helyet igazi otthonomnak.
Ott lesz nekem a legjobb. Szobatársam még úgysincs, szóval egyedül lehetek. De nem! Nem szeretnék egyedül maradni még egy kis ideig. Akkor túl sokat gondolnék erre.