Mielőtt követtem volna a nőt, még a pulthoz léptem. Nem így terveztem a napomat de ezért megérte, lemondani pár dolgot. - Csomagolnám még nekem három sajtos kiflit? - a pultos kedves mosollyal bólint, én fizetek és magam mögött hagyom az apró cukrászdát. Végül hamar megérkezünk a hotelhez. - Egy pillanat. - szólok oda Samanthának és a sikátor felé veszem az irányt. Nem csalódom. Bill, mint mindig, most is itt bújt meg. Bill, az öreg, tekintetében száz éveket megélt veterán, a hős, a hontalan. Bill, a meggyötört lélek, a hölgyeket oly nagyon kedvelő úr, a titkon bátor világi férfi aki annyit látott már, most még is itt volt, egy sikátor bűzös utcájában, hánytatott sorsának fogságában. Bill, az öreg, ki végtelen kedvességgel vigyázott rám, mikor megérkeztem s most én vigyáztam őrá. Bill, aki visszautasította, hogy lakást keressek neki, mert neki az utca volt az otthona. - Bill... - szóltam csendesen, hogy ne riasszam fel álmából de nem aludt. - Hoztam a kedvenc krémeséből. Plusz, pár sajtos kiflit. Szerintem a legjobb. - kacsintottam kedvesem majd letéve mellé a szatyrot, hagytam, had paskolja meg kezemet, a néma férfi, Bill, a bátor. Sosem voltam szamaritánus lélek de Billel kivételt tettem. Visszatértem Samantha mellé és mosolyogva intettem, ne kérdezze. Túl hosszú mese és erre nekünk, most, baromira nincs időnk. Tekintetem felfuttattam a hotelen és belépve ajtaján indultam a lift felé. Hamar felértünk. A szoba amiben lakom hatalmas de nem olyan drága, mint elsőre hinné az ember. Meg tudom fizetni hála annak az ösztöndíjnak amit táncosként szereztem meg. Mindig is jól bántam a pénzzel. A munkám pedig eleget hozott, hogy ne kelljen mással foglalkoznom. Így, mikor beléptem, jóleső melegség fogott el. Mindig is barátja voltam a természetnek, így a legtágasabb, legnagyobb és legtöbb ablakkal rendelkező szobát vettem ki; az erkélyen gyógynövények sorakoztak. - A hagyaték... - mutattam rá íróasztalomra, melynek legalsó fiókja őrizte a kincset. - Egy Bennett grimoire. - mondom egyszerűen s helyet foglalva a kanapén, hagyom, had érezze otthon magát.
Valószínűleg, ha egy család egyessül az egyáltalán nem így történik meg.. Legalábbis a normális hétköznapokban nem. Én viszont nem vagyok az a típus, aki nagy öleléssel köszönti a másikat. Az ilyen fizikálisan kapcsolatokat megvetem. Főleg, mikor valaki egy idegent ölelget.. Az ilyen dolgokat ki kell érdemelni. Nem csak úgy az ölébe dobni a másiknak, mintha semmi értéke nem lenne. Mert ezeknek az apró gesztusoknak igen is nagy értéke van. A hotel melletti sikátornál megállunk, de nem értem, hogy miért. A kíváncsiságom azonban hajt ezért végig figyelemmel követem, hogy mégis mit csinál. Nem egészen értem.. Most akkor egy jótét lélek lenne az egyetlen megmaradt családtagom? Oké.. Kezd kicsit kavarogni a gyomrom. Próbálom önmagam azzal nyugtatni, hogy biztos van rá valami nyomós oka, hogy ezt teszi, mert máskülönben ez az egész egy megbocsáthatatlan bűn. Egészen eddig a pillanatig véltem felfedezni önmagam benne. Nem szokásom az elesetteket segíteni.. De nem úgy tűnik, mintha annyira ismeretlen lenne a számára, szóval ismerik egymást.. Nem tudom, hogy ez a tény most megnyugtasson vagy ne.. Oké.. Ez egy kisebb sokk volt a számomra. Nem elég, hogy a cukrászdában kis híján megfulladok, mikor meglátom, de még ez is.. Legszívesebben neki szegeztem volna kérdések százait, de intett, hogy inkább ne. A legtöbb esetben így is megkérdeztem volna, de nem tettem. Ha ő nem akar róla beszélni nem fogom kényszeríteni.. Előbb vagy utóbb úgy is rájövök, hogy ki ez az ember és miért visz neki enni.. Hogy ezt elérjem nem ez lesz az utolsó látogatásom itt. Felérve a lakásába egyáltalán nem lepődtem meg.. Olyan tökéletes volt és tágas, mint amit megérdemel. A sikátorban történtek után, már kezdtem azt hinni, hogy beérte egy egérlyukkal, de most kellemesen csalódtam. - Hm... Akarom tudni, hogy mégis hogyan jutottál hozzá? - Meglepő számomra, hogy hozzájutott, de egyre jobban kezdtem őt csodálni. Képes volt engem megtalálni. A kezei közé jutott egy ilyen értékes tárgy.. Az élete közel sem volt olyan hosszú, mint az enyém mégis.. Mintha már most többet ért volna el, mint én az egész életemben.
- Mit is mondhatnék? - tárom szét karjaim vigyorogva – mondjuk, hogy a hobbim az ereklyevadászat. Mondjuk, hogy ismerek embereket, akik ismernek embereket... tegyük fel, ezek az emberek jó pénzt fizetnek azért, ha elveszettnek hitt tárgyakat kerítek elő. S néha, nem pénzt kérek cserébe. - kacsintok a nőre és átnyújtom a naplót. A naplót, amely egy régi Bennett saját könyve... és benne az ereje is elzárva. Persze, ez elméletileg hét pecsétes titok. Én pedig kíváncsi vagyok, hogy Sam rájön-e erre a titokra. Egy Bennett boszorkány ereje és naplója egyetlen felbecsülhettelen fegyver. Nem kell boszorkánynak lennem ahhoz, hogy ezt tudjam. - Ez fog segíteni abban, hogy visszakapjam az erőmet. És te. - foglalok helyet vele szemben, ahogy kitöltöm az italokat kettőnknek. Ez már nem pezsgő és talán még korai órák vannak de ünneplünk. A whisky is az egyik ügyfelem fizetsége; több mint harminc éves. Ha meg kéne saccolnom az árát, azt mondanám, sok ezer dollárba kóstálna. - Sosem voltam ostoba. Talán nincs meg az erőm de pontosan tudom, melyik varázslat, mire szolgál. - folytatom és aprót kortyolok az erős szeszből – Így találtalak meg... részben. Bill segített. - intettem kifelé az ablakon, a hajléktalanra gondolva – Egykor boszorkány volt... boszorkány aki megfizette az árát annak, hogy az én oldalamat választotta és segített nekem. Ezért vigyázok rá. Nem sok mindenre emlékszik az öreg s kevés dolgot fogad el. Én az adósa vagyok. Ha visszakapom ami az enyém, megbüntetem azokat, akik ezt tették vele. Ő jó ember volt és nem ezt érdemelte. - rántom meg a vállamat. Ezért törődöm vele... mert mikor egyedül voltam, ő is törődött velem. Tulajdonképpen megmentett, amikor Sam nem lehetett velem. A fájdalom, ami belülről emésztett, majdnem a halálba taszított de a férfi megmentett és segített megtalálni Samanthat. Az egyetlen embert a földön, aki anyám helyett volt anyám. - Más is van benne. Ajándék. Tőlem, neked. - Az erőre gondoltam. A kérdés, ő megérzi-e, mi lapul abban amit kapott.
– Én annyit biztosan mondhatok, hogy büszke vagyok rád. – Most először mondtam ki neki hangosan úgy, hogy halhatta is. Régebben is hangoztattam, hogy büszke vagyok rá, mert tényleg csodálatos lány, de mindig képes valamivel lenyűgözni. Egyszerűen fantasztikus. Szerintem a szülei sem gondoltál volna, hogy emberként is ilyen sokra viszi.. Vajon, mi lenne ha meglenne az ereje? Nem lenne ennyire kitartó? Ezeket a mi lett volna ha dolgokat soha nem tudja meg az ember igazán. Csak pár elméletet építethet fel a fejében ezzel kapcsolatban. Viszont nagyon is jól tudom, hogy megérdemli, hogy megkapja az erejét. Fantasztikus boszorkány lehet belőle.. Ki tudja, hogy ketten mikre lennénk képesek. Egy kicsit felpezsdíthetnénk Mystic Falls városát.. Vagy esetleg egy teljesen másik város dobhatnánk fel a jelenlétünkkel. Tristan-t úgy is le fogja foglalni annak a lánynak a megtalálása.. Lehet, hogy jobb lenne, ha én is részt vennék az egészben, mert akkor rajta tarthatnám a szemem, de azt hinné nem bízom benne.. Pedig bízom. Lehet, hogy később még megbánom, de így van. Nem volt kérdéses, hogy segíteni fogok neki abban, hogy visszakapja az egészet. Kérdeznem sem kellet és beavatott abba, hogy ki is volt az a szerencsétlen a sikátorban. Így kicsit jobban összeállt a kép, hogy mégis miért vitt neki enni.. Nem értem, hogy miért nem fogad el többet, amikor egyértelműen örömmel adna még egy biztos pontot az életébe.. Egy lakást. Egy lehetőséget a jobb életre. Bolond ez az öreg az egyszer biztos.. Ilyen lehetőség nem mindennap hullik az ölébe. – Igazán kedves tőled, hogy törődsz vele. – Az én életemben ez annyira nem szerepelt.. Mármint a törődés. Többnyire megöltem azokat, akik segítettek rajtam, hogy ne mondhassák el egyedül nem biztos, hogy képes lettem volna rá. Kezembe vettem az annyira nagyra tartott tárgyat és szinte rögtön éreztem a benne lévő hatalmat.. Nem csak a varázslatok adták a könyv erejét.. Volt benne valami sokkal több. – Hmm. – Halvány mosoly kúszott az arcomra, miközben le sem vettem a szemem a kezemben lévő kincsről. – Pontosan mire is jutottál eddig azzal kapcsolatban, hogy miképpen kaphatnád vissza az erődet? – Érdeklődtem.
- Van benne egy varázsige. - mondom egyszerűen – egy, ami a holt erőket mozgatja meg. Ha jól értem... elég sötét mágia. – kortyolok nagyot az aranyló italból, miközben az én pillantásom is a könyvre esik. Örülök, hogy Samantha az, akinek gondoltam. Erős, ehhez kétség sem fér. Érezte, láttam a pillantásán, hogy érezte a halott Bennett erejét, amikor megérintette a naplót és ez számomra elég bizonyíték volt. Ez az a Samantha akire én számítottam. Akinek szava számított. Aki büszke volt rám és én hirtelen nem tudtam mit mondhatnék erre. Persze, a nevelőszüleim szerettek, erre panaszom sem lehetett... mégis, valaki aki egész életemet végigkísérte, valaki, aki jól ismerte milyen erőt loptak el tőlem, azt mondta büszke rám és ez melegséggel töltött el. – Samatha... tudnod kell, hogy amit eddig kiderítettem erről a varázslatról, hogy pokoli kockázatos. Ha nem elég erős hozzá aki végrehajtja, annak az életébe kerülhet. Nem tudom, hogy, el bírnám-e viselni, ha elvesztenélek, ráadásul épp magam miatt. – mondom nagy nehezen mert sosem bírtam kezelni az érzelmeket. Még a párkapcsolataimban sem igazán értettem őket. Persze, voltak olyan férfiak az életemben, akikért megérte próbálkozni, olyanok akik képesek voltak annyira behálózni, hogy próbálkozzak... olyanok akik isteniek voltak az ágyban, olyanok akik isteniek voltak a konyhában. De még ők sem voltak képesek elérni, hogy évekre maguk mellé láncoljanak. – Nem kell most döntened. Tudom, hogy egész életemben támogattál. Nem várom el, hogy kockáztasd az életedet. – kortyolok újat és őszintén beszélek. Ha bárki másról lenne szó, nem érdekelne... most viszont nem bárki más volt a középpontban hanem az egyetlen élő rokonom, aki nem mellesleg boszorkány.
Mindig is sejtettem, hogy Belle még sokra fogja vinni. Erő ide vagy oda. Talpraesett lány. Erre rájöttem, amikor mellette voltam. Eltartott egy darabig, míg megtaláltam a leszármazottaimat.. Vagyis inkább az egyetlen leszármazottamat.. Előtte nem is igazán kerestem, de nem is számít. Nem voltam soha családcentrikus. Most pedig mégis büszke vagyok arra, hogy egy ő a rokonom. Elég távoli, de ez egyáltalán nem számít. Olyan, mintha a lányom lenne. Nem csak azért, mert én segítettem az útját, hanem azért is, mert rendkívül hasonlít rám. Belsőre.. A külső értékek változását meg rábízom a pár száz év különbségre. A szépség az, ami a családban maradt. Figyelmesen lapozgattam rá-rá pillantva az érdekesebb varázsigékre. Lenyűgözött a tartalma.. Nem igazán volt lehetőségem közelről ismerni egy Bennett-et sem, de jobb is. Azt hiszem elítéltek volna az életstílusom miatt. – Semmi okod az aggodalomra. Nem vagyok egy mai csirke ebből adódóan pedig eléggé erős vagyok. Egy varázsige sem árthat meg nekem. – Igaz, hogy mostanában nem igazán volt lehetőségem az erőmet gyakorolni.. De nem hiszem, hogy különösebb problémát okozna ez az egész. Nem lehet olyan erős.. Ha meg igen, akkor így jártam. Tovább lapozgattam, míg el nem értem ahhoz a bizonyos varázsigéhez. Szinte égette a tenyeremet a lap, amin volt. Ebből is tudtam, hogy lehet egy kicsit meredek lesz nekem, de meg sem rezzent az arcom. Nem mondtam semmit. A legfontosabb az, hogy visszakapja az erejét. Nem én leszek az, aki megakadályozza ebben. Vállalom a kockázatot. – Nincs miről dönteni. Megcsinálom. – Nem volt olyan opció, hogy nem. Szellemként én is meg voltam fosztva az erőm nagy részétől. Tárgyak mozgatásán kívül semmire nem voltam alkalmas. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen érzés lehet ez a számára. Mondjuk ő nem tudja még pontosan, hogy mit is veszített, mert soha nem volt lehetősége arra, hogy az erejének az előnyeit élvezhesse, de ha van rá lehetőség, hogy visszaadjam neki, akkor vissza fogom. Elveszíteni pedig nem fog.. Ha mégis.. Hát ugyanúgy fogom a távolból őrizni, mint életének nagy részében.
Még ő a varázsigék gyűjteményét fürkészte, én nem bírtam nyugton ülve várni. Gyerekkorom óta jellemzett a nyughatatlanság; még más kölyköket órákra lefoglaltak a televízióban játszott mesék, addig nekem a játszótér volt a mindenem. Órákig tudtam megállás nélkül rohangálni, építeni, menni, menni és menni. Később aztán egymást váltották az úszás, foci, balett edzések mert egyikben sem találtam magamra. Aztán rátaláltam a hegedűre és a zongorára... kíméletlen hosszú órák gyakorlása mi végre elvonta a figyelmemet a külvilág zajaitól, ami megnyugtatott. A gond csak az volt, hogy nevelő szüleim nem tudták fizetni az órákat így elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor a tiltott dolgok után mentem és soha nem kaptak el. Persze csak apróbb lopások, autó feltörések szerepelnek a listámon de ezzel csak magamnak kell elszámolnom. Aztán felnőttem. Dolgozni kezdtem, megvettem az első autóm, lakást béreltem... szerelembe estem, szerettem. Éltem mint egy normális ember de valami hiányzott. Egyik szerelmet követett a másik. Munkát váltottam, költöztem de az a valami még mindig nem volt meg. Egészen addig a napig amíg rá nem jöttem ki kísért eddig az utamon. Fel-alá járkáltam mint egy ketrecbe zárt vad, aki sosem járhatott szabad földeken, akinek mindig is rablánc volt a nyakában. Lánc ami lassan fullasztó büntetéssé alakult, egy olyan vétekért amit el sem követtem. Sam szavait hallva azonban, a láthatatlan nyakörv szorítása engedett. - Köszönöm... - sosem voltam az a nyakba borulós, ölelkezős fajta és nem is nagyon tudtam, mit kéne még tennem, az egyetlen szó elrebegésén kívül de úgy tűnt, Samantha sem az a fajta nő aki él hal azért, hogy valaki megölelje... hacsak nem 190 centi, tömény izom az illető. Szeretnék helyet foglalni mellette de nem megy. Túlságosan is leköt, hogy fel s alá szlalomozzak a szobában. Megcsörren a mobilom, nekem pedig elég csak a csengőhangot meghallanom, hogy tudjam, ezt bizony muszáj felvennem. - Belle Vermette. - pár percig tárgyalok csupán és kikövetelve főnökömtől a fizetés emelést, teszem le a kagylót. - Igazi férfi. Elég pár mélyen kivágott felső és az ujjad köré csavarod. - mindig is megvoltak a trükkjeim de sosem alacsonyodtam le odáig, hogy a testemet adjam valamiért cserébe. - Mond mire van szükséged – intek fejemmel a napló felé – és megszerzem.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 11:28 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Samantha & Belle
Szeretem magam kihívások elé állítani és ez sem más. Csak egy újabb lehetetlen küldetés. Vagyis legalábbis valami olyasmi. Nem vagyok tisztában azzal, hogy az erőm pontosan mennyire terjed ki. Ez viszont tökéletes alkalom arra, hogy leteszteljem. Nem félek a haláltól, hiszen voltam, már halott. Vállalom ezt a kockázatot azért, hogy visszaadjam az egyetlen leszármazottamnak azt, amit amúgy is megérdemel. Az erejét. Szülök. Miből gondolták, hogy annyival jobb lesz, ha úgy kell felnőnie, hogy nem lehet az övé az, amit mindig is szeretett volna? Nevetséges mind a kettő. Igaz, hogy maximum én taníthattam volna, de mikor bíznának rám egy gyereket? Mondjuk soha.. De ez nem is akkora tragédia. Nem vagyok egy anyatípus. Amúgy is frászt kapok attól, ha egy kisbaba felsír. Azt sem tudom, hogyan nyúljak hozzá meg mit kell vele csinálni, de igazából nem is érdekel az egész, mert nem akarom tudni. Nem tervezek gyereket sem most sem pedig máskor. Mondjuk ez sem tervezés kérdése, mert néha csak úgy megtörténik anélkül, hogy bárki számítana rá.. Pont akkor, amikor a legkevésbé szeretnénk. – Először is.. Kellene egy tál. Remélem nem vagy rosszul a vér látványától, mert mindkettőnk vérére szükség lesz. Aztán mellé kell pár alap vacak, ami szerintem van is a táskámban. Régebben sem mászkáltam a legtermészetesebb dolgok nélkül most sem teszem. Ezen kívül még egy rakás gyertya.. – Végigfuttattam a szemem a varázsigén, majd a táskámban kezdtem el kotorászni a hozzávalók után. Igen.. Itt és most belevágok olyasvalamibe, ami talán a halálomat okozhatja. Felelőtlenség ez az egész tudom jól.. De akkor is.. Muszáj megtennem ezt érte. Még véletlenül sem magamért csinálom ezt az egészet.. Végre egyszer nem a saját önérdekemet helyezem előtérbe, hanem valaki másét. Pontosabban egy családtagét.
Figyelem ahogy kutat. Előhúzza a táska mélyéről azokat a kincseket amelyek visszaadják azt, amit jogtalanul loptak el tőlem. Szinte érzem a tárgyak vibrálását, a feszültséget mit kutató tekintete áraszt. Kényelmes tempóban sétálok el a pultig, vonok elő egy kést és visszatérve Sam mellé ejtem a csuklóm a tál felé. - Gondolod egy kis vér megrémít? - kérdem szemtelenül... nagyon is ük-ük anyámra ütöttem. Ennél jobban nem is hasonlíthatnék Samra. Az erőmet akarom. Az erőt amitől megfosztottak. Ami nélkül kellett élnem az életem, holott hiánya mindig is lelkemben lüktetett. - Szóval. - a kést a tenyerembe vájom, addig még vérem nem serken – mit is... - szisszenek fel ahogy a fájdalom elmémbe váj – mit kell tennem pontosan? - kérdem és véremet az apró tálba csöpögtetve foglalok helyet Samatha mellett – Sam... - állítom meg mielőtt ő is kést ragadna. - Mi történik ha ez nem sikerül? - nem, nem félek. De nem akarom elveszteni az egyetlen embert ezen a rohadt földön aki valamilyen kapcsolatban áll velem... az egyetlen aki tudja mi vagyok igazából, az egyetlent aki meglátta a hánytatott sorsú gyermekben az erőt amit elvettek tőle. - Mond el mit kell tennem akkor, ha valami balul sül ki! - kérem mert hiába vagyok erős boszorkány ha már egyszer visszakaptam ami az enyém, ha egyszer nem tudom használni. Persze, bizonyosan érezni fogom ahogy feltölt erővel, ahogy megszédít... de miképp tudom majd előszólítani magamból? Mit tegyek ha Samantha meghal?
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 29, 2014 12:27 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Samantha & Belle
Szépen lassan, de sikerült mindent kipakolnom az asztalra, amire szükségünk lesz. Már csak a gyertyák vannak hátra, na meg mindkettőnk vére, de amíg én pakolásztam Belle, már lerótta a saját részét. Most én jövök. – Nem kell aggódnod semmi miatt. Nem fog semmi történni. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Nem egyszerű varázslat, de senki nem mondta, hogy olyan nehéz lenne, hogy leterítsen egy több, mint 500 éves boszorkányt. Szóval nyugodj meg. Minden rendben lesz. – Mondom egyszerűen, majd megragadom a kést és egy határozott mozdulattal megvágom a kezemet és hagyom, hogy a vérem a tálba csepegjen. Minden egyes cseppben ott van azaz erő, amit már olyan régóta őrizgetek és, amit mindennél többre tartok. Most pedig kész vagyok újra veszélybe sodorni, de ezúttal nem önző célok miatt. Miután elég vér volt a tálban gyorsan összeszedtem pár gyertyát és kialakítottam belőle egy kört. Ez a kör elé toltam egy asztalt, amin a tálka volt és a szükséges hozzávalók. – Állj be a kör közepére. – A hangomban érezhető, hogy most nem éri meg ellenkezni velem szemben. Amint belép abba a körbe elintézem, hogy a varázslat végéig ne tudjon kilépni onnan. Nem tudom, hogy mennyire lesz megerőltető ez a varázslat a számomra, de nem szeretném, ha megszakítana, mert azzal talán csak még inkább elrontana mindent. Véghez kell vinnem, hiszen megérdemli az erejét. Nem avathatom be abba, hogy nagyon nagy az esélye, hogy nem élem túl. Most először szeretnék önzetlenül cselekedni egy családtagom miatt. Tristan darabokra fog hullani, ha megtudja, hogy meghaltam. Megint. Bár nem kell megtudnia. Képes leszek felkészíteni Belle-t arra, hogy visszahozzon anélkül, hogy baja esne. Azonban ehhez egy kis időre van szüksége, de ne szaladjunk ennyire előre. – Készen állsz? – Pillantok fel rá és teljesen magabiztosan állok az asztal mellett.
Rossz érzés borzolja végig testemet. Érzem, tudom, hogy van valami amit eltitkol előlem, valami szörnyű titkot, amit úgy érzi, jobb ha megtart magának. A körben állok és mozdulatait figyelem. Szaporábban kezd dobogni a szívem; félek, hogy a titok melyet megtartott magának, túl rémes ahhoz, hogy túléljem ha kiderül de már késő. Nem tudom megállítani őt. Ahogy kilépnék a körből, mintha valami külső erő rántana vissza, középre. - Samantha... - szólok dacosan – vess véget ennek. - bőrömre kúszik ereje, nem tudom megszakítani a folyamatot. Figyelem, ahogy vére a tálban landol, ahogy tekintetében megvillan valami egészen borzongató. Tudom, hogy végig fogja csinálna. Egy család vagyunk és mi nem hátrálunk ki semmiből. Túl makacs, büszke nők vagyunk ahhoz. Samantha, a nő, ki egész gyermekkoromat átívelte, ki végigkísérte első lépteimet, egészen a mai utolsóig, még a körbe léptem. Én hülye! Voltam olyan ostoba, hogy a vágy, az erőm iránt elvakítson és ezért ő szenvedje meg a károkat. Mindazonáltal nem vitatkozhatom vele, nincs jogom követelni tőle semmit. - Készen. - felelem de amit mondok hazugság. Jobban féltem őt, mint először gondoltam. Meg akarok hátrálni, hogy megóvjam de testem megfeszül. Mióta tudom, mi is vagyok igazából, kitől s honnan származom, minden tettemet az erőm visszanyerésének szenteltem. Minden tervem ennek áldoztam... hogy megtaláljam az erőt, mit elloptak tőlem, hogy ismét egész legyek, mert most csak félember vagyok, mert az nélkül egy beteljesületlen prófécia gyermeke vagyok csupán, nem több. - Mit nem mondasz el? - kérdem mielőtt még bármibe belekezdene, mielőtt még ereje körbeölelné a szobát, mielőtt testemre csavarodna, mielőtt felülkerekedne a józan halandók tudásán, az én tudásomon.
Tisztában vagyok a kockázattal mégsem állít meg. – Nyugalom. Ez meggátol abban, hogy ki gyere onnan még a vége előtt. Azzal mindkettőnknek ártanál. – Magyaráztam meg egyszerűen, hogy miért tettem, amit tettem. Igazából nem akarom, hogy megszakítsa a varázslatot, ha valami történne velem. Nem mellesleg nem lehet túl kellemes az, ahogy az erő, amitől gyerekkorodban megfosztottak visszaáramlik a testedbe. Mindent elhelyeztem úgy, hogy a lehető legkönnyebben hozzáférhessek. Mikor jelezte, hogy készen áll csak bólintottam, majd megszorítottam az asztal szélét. Most még meghátrálhatok. De az igazság az, hogy nem akarok meghátrálni. Mi értelme lenne az egésznek? Semmi. Megérdemli az erejét én pedig már épp eleget éltem. Aztán, ha meglesz az ereje.. Megtaníthatom minden trükkre. Köztük arra is, hogyan hozzon vissza egy halott embert, aki én leszek. Vállalom a kockázatot, ami azzal jár, ha balul sül el. – Semmi olyat, ami miatt aggódnod kellene. – Válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Majd mély levegőt vettem s a tál mellé raktam a könyvet, majd bele is kezdtem a varázslatba. A vérünk lángra kapott a gyertyák lángjai is olyan magasra törtek fel, amilyen magasra csak lehetséges. Hozzáadtam a könyv által előírt szükséges hozzávalókat s ennek következtében, már a szoba is megremegett. Nagyot nyeltem, hiszen ahogy közeledtem a varázslat végéhez egyre inkább nőtt bennem egy szorító érzés, amit nem tudtam hova tenni. Legszívesebben a torkomhoz kaptam volna, de nem mutathattam gyengeséget. Azonban ezt nem állt jogomban eldönteni. Az orromból folyni kezdett a vérem s tudtam, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Legalábbis nem számomra. De nem fogok leállni.. Nem, amikor már ilyen közel vagyok a megoldáshoz. Kizártam mindent csak a varázslatra koncentráltam és annak a pozitív eredményeire. A végére érve magával ragadott a sötétség..
Hazudik, hát én is ezt teszem. Bólintok de amint látom, hogy izmai elernyednek, kitörni készülök. Szitkozom a nőt, a rokonom, ki anyám helyett is anyám volt, aki most bezárt és fogságba taszított, mialatt, ő az életét adja értem. Nem kiáltok, torkomra forr a szó. Teste a földre zuhan és vele együtt az enyém is. Némán ordítok a fájdalomtól, miközben testem hol megfeszül, hol megvonaglik. Fejem felett látom az ezüstösen csillanó megfoghatatlan erőt ami egyetlen pillanat alatt csapódik mellkasomba én pedig zihálok, ordítok. Körmeim tenyerembe mélyesztem, olyan görcsösen záródnak ujjaim. Hátam ívbe feszül, alakom reszketni kezd és végre, nem tudom mennyi idő után, reszkető testtel zuhanok a földre. Tekintetem a nő felé fordítom. - Samantha... - suttogom rekedtesen majd négykézlábra állítva magamat kúszok hozzá, hogy ölembe húzzam fejét, ernyedt testét. Forró könnyek égetik az arcomat, miközben megrázom élettelen testét. - Ha tudom, hogy ez az ára... - formálom szavaim nehezen s könnyeim arcára hullanak. - Soha nem kértem volna tőled ezt. Soha... - zokogok fel teste felett. Nekem csak ő volt. Ő kötött a mágiához, ahhoz a világhoz, amibe születtem, amit soha nem ismerhettem igazán s most ez a kapocs a halálával megszakadt. - Nem! - pillantok fel dühösen és elszánt fény csillan tekintetemben – Tudom, hogy itt vagy! Nem foglak hagyni elmenni, ó nem! - nyögöm, ahogy óvatosan félrehajtom testét, hogy a könyv után nyúljak és a pengéért, min még ott csillog kettőnk vére. Számtalanszor lapoztam fel ezt a könyvet és jól tudtam, mit és hol találok benne. Oly sok éjszaka mormoltam a jelentéktelennek tűnő szavakat de most! Most hatalmam volt felettük. A pengét húsomba vájtam és nem törődve a fájdalommal forgattam meg benne, hogy vérünk eggyé váljon. Összekötöm azt, mert az én szívem, visszarántja majd az övét az életbe. Kántálni kezdem a furcsán csendülő szavakat. Hosszú percek telnek bele mire vérem a pengén gyűlni majd az ott, ahol az övével érintettem, égni kezd. Szédülök, orromból aláhullik egy csepp vér de nem riaszt meg. Egyre erősebben szorítom a testet, miközben hajthatatlanul mondom el újra és újra a szavakat, miket egy Bennett boszorkány kántált egykor, hogy megmentse szerettét. Samantha az életét áldozta értem; s ezt a fajta erőt s szeretet, az ősök sem hagyják figyelmen kívül. Testem elgyengül mire befejezem de ujjaim még mindig a testet szorítják makacsul, én pedig dacosan kezdem hívni a nőt magamhoz.
Olyan volt ez az egész, mintha valami belülről égetett volna fel. De nem állhattam le. Nem érdekelt a saját testi épségem. Most először akartam valami önzetlen dolgot tenni. Az egyetlen élő rokonomért tettem. Nem egy senkiért azért az emberért, akiért bármit megtennék. Nincs olyan határ, amit nem lépnék át érte. Mer tő megérdemli. Megfosztották attól, ami jogosan megillette volna. Én pedig mindent elkövetek azért, hogy visszakapja. A fájdalom az semmi ahhoz képest, amekkora ürességet érezhet ő most magában az ereje nélkül. S ez az üresség egy csöppet sem jobb attól, hogy tudja mi is hiányzik. Véghez vittem. De ez a varázslat túl sok volt nekem. Nem hiába két szülője tette rá. A vérvonalam nem a gyengeségéről híres és azért még nekem is nehéz két erős boszorkány által felhúzott falat lerombolnom. Sikerült. Jutalmul pedig megkaptam a már jól ismert sötétséget. Nem sokkal később, már a saját testem mellett voltam. Láttam, hogy mennyire megviseli az elvesztésem, de nem volt mit tenni. Majd újból felkeresek valakit, aki hajlandó lesz visszahozni az életbe, mert nem kockáztatom, hogy neki most baja essen. Az ereje még teljesen új neki.. Megölheti magát. – Belle.. Meg ne próbáld. – Ordítottam, mikor a kezei közé vette a könyvet. Olyan volt, mintha a falnak beszélnék. Nem tudom, hogy hallott-e egyáltalán, de ha halott is kétlem, hogy meghatotta a kérésem. Ha egy kicsit is hasonlít rám nem fog hallgatni rám megy a saját feje után. Letérdeltem mellé kezeimet a vállára helyeztem és úgy próbáltam neki segíteni, bár itt a szellemvilágban nem sokat érek. Azonban meg kellett próbálnom. Nem hagyhatom, hogy az egésszel neki kelljen megbirkóznia és még ezen felül arra sem vagyok felkészülve, hogy elveszítsem, hiszen most kaptam vissza. Ő is pontosan ezért csinálja. Nem vagyok az a tipikus nő. Nehezen mutatom ki, ha szeretek valakit, de Belle családtag. Éveken keresztül figyeltem rá és most is megtenném örömmel, ha itt maradnék, de nem ezt a sorsot szánja nekem. Hamarosan újra érzem a testemet és kinyitom a szememet. Könnybe lábadt szempárral akadt össze a tekintetem és látom, hogy mennyire kimerítette ez az egész. – Ez felelőtlen húzás volt. Nem szabadott volna megtenned. Meg is halhattál volna! – A biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy a testemmel minden rendben van, mert van, hogy egy boszorkány elég erős ahhoz, hogy visszahozzon valakit a halálból, de egy kisebb hátulütője marad a dolognak. Szerencsére ez az én esetemben nem történt meg. Már most büszke vagyok rá. Éppen csak visszakapta az erejét erre ő már visszahoz valakit az életbe.. Felelőtlen dolog volt, de mégis büszke vagyok rá s ez minden érzés lenyom.
Nem érdekel mit mond, nem érdekel a dühe. - Te meghaltál miattam! - ordítom a képébe cseppet sem finoman, cseppet sem visszafogottan. - Miért gondoltad, hogy én erre nem lennék képes? - kérdem dühösen és nem fogom vissza magam. Érzem, ahogy végignyalja testemet az eddig ismeretlen és most túl hatalmasnak tűnő erő, körbeölel, belémmar. Olyan mintha valaki áttörné a mellkasomat, hogy kitéphesse a szívemet a helyéről. Levegőért kapok, zihálni kezdek. Dühös vagyok, amiért feláldozta az életét értem, amiért dühös, mert én is megtettem volna ezt érte. Ő az egyetlen családtagom és képes volt eldobni az életét. Nem érti, miért dühít ez engem ennyire? Nem érti, miért fáj ennyire? Nem érti, mit tett, mikor megölte magát azért, hogy én ismét uraljam az erőt amivel születtem? Ahogy felpillantok rá a körből, észreveszem, hogy a szobában pihenő gyertyák mind lángot okádnak, a fémek a levegőben táncolnak, a haragom pedig épp készül szétpattintani az üvegeket. Még időben kapok levegő után. Egyszerre szűnik meg minden. Úgy érzem a tüdőm mindjárt szétrobban. - Mi történik? - kérdem hirtelen s életemben először igazán gyöngének érzem magam s nem tudom mit tehetnék. Alakom megreszket, testemet fájdalom gyötri, felnyögök, elterülök és a fejem lüktetni kezd. Képek villanak fel előttem, nők, fiatal lányok, dédanyák arcai táncolnak előttem, szavakat suttognak de nem értem őket, másik nyelven szólnak hozzám. - Mit akartok? - nyögöm ki két ordítás között és érzem, hogy lassan teljesen szétfeszítenek. Testem megvonaglik, Sam felé pillantok. - Nem... értem... őket... - suttogom elnyíló ajkakkal majd a kép egyszercsak alább hagy, a ezeracú nő eltűnik és nem marad más a szobában, mint Samantha és én. A fájdalom már csak tompán de még jelen van, alakom is reszket. - Nők jelentek meg előttem. Kik voltak ők? Nem értettem mit akarnak... - rázom meg a fejemet mikor nagy nehezen de sikerül felülnöm végre.
Bármit megtettem volna azért, hogy a gyötrődése abbamaradjon. Tisztában voltam az árral, hogy mi fog történni, ha visszaadom neki az erejét. Mostanában valahogy nem vagyok a toppon, ami az erőmet illeti az ilyen dolgoknak nem kellene megviselniük, de úgy néz ki, hogy túl gyorsan akarom elérni a régi állapotot ennyi idő kihagyás után. Most pedig ténylegesen a halálba hajszoltam magam. Nem a legokosabb dolog, de legalább így ő visszakaphatta azt, ami őt illeti. Most pedig szellemként mellette lehetek, hogy segítsek rajta. Nem sokáig fog tartani ez az állapot, mert valakit biztosan megkérek arra, hogy hozzon vissza.. Valakit, akit tudom ez annyira nem visel meg, mint például Belle-t viselné. Még túlságosan is gyenge azt sem tudja mit kezdjen az erejével nem hagyhatom, hogy bajba sodorja magát miattam. Hiába próbálom megállítani egyszerűen nem hallgat rám. Félek, hogy ő is életét veszíti. S, akkor így szépen egymás után áldozzuk fel az életünket a másik iránt. Amit egy idő után biztos vagyok, hogy az ősök megunnák. Nem akarom, hogy őt büntessék meg az én hibáim miatt. Én sosem hallgattam rájuk mindig azt tettem, amit akartam. Az én életem, nem? Annyi beleszólásuk van, hogy semennyi. A saját erőmet használom a saját céljaim elérésére. Meglehet, hogy ez az erő nem létezne, ha nem lettek volna ők, de most már nincsenek, szóval egyedül magamra számíthatok és kész. Tiltakoztam a dolog ellen, de Belle egyszerűen hajthatatlan volt. Nem is tudom, hogy halott-e engem vagy egyszerűen csak nem figyelt oda. A lényeg az, hogy újra a testemben voltam. Dobogott a szívem, éltem. Kinyitottam a szememet, majd feltápászkodtam a földről és a karjaimba zártam Belle-t. – Az ősök voltak, akiknek a szavaira én tojok magasról. De neked nem szabad. Nagyobb erejük van, mint gondolnád. Nem akarták, hogy visszahozz. Ilyen egyszerű ez az egész. Neked pedig szót kell nekik fogadnod. Nem én vagyok a legjobb példa arra, hogyan kell viselkedni az ősökkel. – Finoman öleltem magamhoz habár nem voltam az a nagy ölelkezős típus. Büszke voltam, hogy képes volt mindezt összehozni már az első napon, mikor visszakapta az erejét.
- Nem fogom elfelejteni. - suttogom neki csöndesen és elmerülök ölelésében. Ki vagyok merülve. Annyi minden történt, a testem fájón feszül s sajog, miközben többet akar, miközben az ősök számomra érthetetlen szavai még mindig fülemben csengenek. Samantha meghalt értem. A tudat, hogy eldobta az életét, azért, hogy én úgy élhessek, ahogy születtem, könnyeket csal szemembe amik pár pillanat múlva kigördülnek szemgödreimből. - Köszönöm. - suttogom halkan, kétségbeesetten szorítva magamhoz. A nevelő szüleim jó emberek. Mindent megadtak nekem, mindig mellettem álltak. Mégsem éreztem őket soha olyan közel magamhoz, mint most Samanthat. Elvégre a fenébe is, az ő véréből való vagyok, ez a kötelék elvághatatlan, megmásíthatatlan. Ezt nem tudja bemocskolni semmi és senki. Nem akarom elengedni a nőt, ki mint egy anya óvta léptemet. Annyi mindent köszönhetek neki. Ott állt mellettem, oly sokszor mikor bántani akartak, mikor el akartak venni tőlem és belőlem valamit. Megrendülök, elhúzódom. Megingok, hogy ami történt, az egyáltalán igaz-e vagy ez csak egy álom, egy gonosz tréfa. Hirtelen mérhetetlen gonoszságnak tűnik az egész, mit a világ eszelt ki ellenem. Aztán megérint újra, ujjaival tincseimet simogatja, mint egy anya, ki rossz álomból ébredt gyermekét nyugtatja. Megértem, hogy ez a valóság, hogy ő valóban meghalt, hogy a nő a cukrászdából nem holmi álomkép hanem igazi és én valóban boszorkány vagyok. Nem is gyenge, hisz visszahoztam őt a halálból. Ez azért csak jelent valamit. Kimerülten dőlök karjaiba. Érzem, hogy átveszi felettem az uralmat az álom. Mielőtt bármi mást mondhatnék, elalszom és ő ringat. Én pedig csak a kimondatlan hálával álmodom, az kísért.
Kezdőlap
