Emlékeztem a fiú arcára, bár nem gondoltam volna, hogy ismét össze fogunk futni. Ez az épület hatalmas volt, szinte ijesztően nagy, többször is eltévedtem már azalatt a pár nap alatt, mióta itt voltam és beköltöztem a kollégiumba, ami szintén újdonság volt nekem. Fiatalkoromban külön szobám volt, aztán a férjemmel osztoztam a hálószobán, ami nem olyan volt, mintha két másik lánnyal kellett volna közösködnöm. Most viszont ez volt a helyzet, de nem bántam, boldogan vetettem bele magam az új tapasztalatokba és mivel állítólag a főiskola egy modern, ebben az időben élő fiatalnak is újdonság volt, én a másik századból való származásommal még inkább kíváncsian léptem át minden reggel az intézmény küszöbét. Szerettem volna barátokat szerezni, új ismeretségeket kötni, élvezni, hogy ismét élek akkor is, ha nem teljesen békéltem meg azzal, ahogyan visszahoztak. Az apám szinte kényszerített az életre, de azt nem engedtem, hogy beleszóljon a mostani életem alakulásába… nem volt hozzá sem neki, sem az anyámnak köze, mit fogok csinálni. Akárhányszor rájuk gondoltam elszorult a torkom és nem értettem, engem miért kellett belerángatniuk a csatározásukba. Soha nem fogom megérteni, mi zajlik le egy gonosz ember agyában. - Ugyan, én sem figyeltem. - Elfogadtam a bocsánatkérését, de nem engedhettem, hogy magára vállalja a felelősséget, amikor é is félig csukott szemmel járkáltam a folyosón. - Szerencsés véletlen, hogy mindig ugyanazzal az úriemberrel karambolozok. - Mosoly ült ki az ajkaimra. A fiúk, akikkel eddig itt találkoztam arra sem voltak képesek, hogy előre engedjenek az ajtóban, pedig ahonnan én jöttem, ez volt a megszokott. Sajnálatos, hogy nem hivatkozhattam az évszázadokkal ezelőtti angol etikettre, hozzá kell még szoknom ehhez az állandóan rohanó közeghez. Nekem is egyre inkább szokásommá vált a sietés, ami legtöbbször amiatt volt, hogy nem találtam az előadókat, de azért bocsánatot kértem, ha nekimentem valakinek. - A kvantumfizika alapjai? - Olvastam fel az ő egyik, kezembe kerülő könyvét, amelyet éppen visszaadtam neki. Kvantumfizika? Úgy tűnik sokkal több minden vár a felfedezésemre, mint gondoltam, még ha nagyjából el is kezdtem már tájékozódni bevallom, a kvantumfizika kívül esett a látókörömből. - Gretel vagyok. - Nyújtottam felé a kezem. - És jelenleg nem vagyok késésben, de látva, hogy ebben az előadóban milyen órát tartottak lehet, hogy nem jó épületben járok. - Vallottam be a mosolyom kínossá válásával egyetemben.
Nem kerestem az alkalmat arra, hogy lányokkal társalogjak. Pontosan abból kifolyólag, mert nem láttam benne értelmet. A társaságom meglehetősen száraz volt, a beszédem még inkább, és bevallottam azt is, hogy nem vagyok az a fajta, aki érdekes dolgokról képes beszélgetni. Legalábbis nem olyanokról, amik a lányokat érdekelnék. De ha valamiben élen jártam, az az, hogy soha nem tudtam öt percnél tovább lekötni egy lányt. Valamiben nekem is az elsőnek kell lennem, hát a lehető legjobb módot találtam meg rá. A betegséges felderítése előtt még úgy nagyjából próbáltam változni... elolvastam pár érdekfeszítő cikket, hogy mit szeretnek ezek a lányok, pár beszélgetésnek fültanúja voltam a folyosókon, de amikor diagnosztizálták a mellkasomban meghúzódó fájdalom okát, lemondtam arról, hogy valaha is efféle kegyben részesüljek. És már azt is elismertem, hogy nincs szükségem nők társaságára. Az anyámból kiindulva, inkább kerülném őket, mintsem hogy egy asztalhoz kerüljek velük, mert ha valaki igazán szörnyeteg az életemben, az nem a rák. Hanem az anyám. Ha tudná, hogy nem imádkozom, mielőtt enni kezdek... Nem akartam, de halk nevetést váltott ki belőlem a szavaival, amelyek éppen arról szóltak, hogy állandóan belém ütközik a folyosón. Ez jellemző volt rám, bár még sosem ütköztem kétszer ugyanazzal. Elég sokan fordulnak meg itt, ehhez már tényleg véletlen kell. - Öööö... igen. Most lógtam ki a professzor órájáról - vettem át a könyvet, aminek a címét felolvasta, és nekem nyújtotta. Megigazítottam a vállamon a táskámat, habár nem volt kényelmetlen, csak jól esett valamit mozdulni ebben a helyzetben. - Kegyetlen. Mármint az előadás. Ott benn ülve még egy temetés sem tűnik olyan rossz programnak - sóhajtottam fel, és a terem ajtaja felé pillantottam. Sejtésem sem volt, hogy ő miféle, honnan jön éppen vagy hová igyekszik, de nem néztem belőle sem kémiát, sem fizikát. Inkább tűnt olyannak, aki inkább irodalomért rajong. - Edmund - biccentettem felé egy félszeg mosollyal, főleg mikor megláttam a kinyújtott kezét. Ezzel a halovány mozdulattal általában kivágódom a kellemetlen helyzetekből, elvégre ez valami régi szokás kézfogás helyett. Nem szerettem megérinteni senkit, óckodtam a gondolattól, habár tudtam, hogy érintéssel senki nem kap el tőlem semmit, de valamiért akárhányszor valaki arra készült, hogy megérintsen, nagyot kellett nyelnem. - Hát, ez az egész épület érdekesebbnél érdekesebb előadásoknak ad helyet, de igen... azt hiszem, hogy nem jó helyen jársz - mondtam őszintén, hiszen nyilván nem lett volna jó lépés beküldeni csillagászatot hallgatni. - Bár ez attól függ, hogy miért vagy itt, hol tanulsz? - kérdeztem kíváncsian, és elindultam előre, mert szó mi szó, semmi kedvem nem volt visszamenni az előadásra. - Új vagy itt?
Megtanulhattam volna már, hogy melyik épületbe mikor kell mennem és hová vezessen az utam, de az életem többi részén jelenlévő zavarodottság nagy valószínűséggel az egyetemi napjaimon tört utat magának. Hogy is hívják ezt manapság? Azt hiszem, pszichológia, bár semmiben nem voltam biztos, amit még nem foghattam a kezembe vagy nem olvashattam róla, ám lehetett abban valami, hogy ha valami nem jó, akkor semmi sem jó. Volt egy apám, aki visszarángatott az életbe több évszázados álom után és azóta felém sem nézett, nemhogy törődött volna velem. Ott volt az anyám, aki szintén magamra hagyott még csecsemőként és akiről megtudhattam, hogy soha nem lesz olyan szülő, akire nekem vagy akárkinek szüksége lett volna, de legalább... azt hiszem, próbálkozott. Láttam a tekintetben, hogy a szavai és gesztusai nem egy színjáték részei voltak, annak mi értelme lett volna? Én nem tudtam és nem is akartam ártani neki, ezért nem is értettem, mit keresek itt. Viszont ha már megajándékoztak vagy inkább megátkoztak egy második eséllyel, azt csinálhassam, amit szeretnék. Nem voltam kellőképpen elhatározott annak tekintetében, hogy hol van a helyem, de a mai fiatalok is kísérletezésként néztek a főiskolára, nem? És én szerettem volna beilleszkedni. Kissé kínos mosolyt ejtettem meg, amikor a velem szemben álló csak biccentett, a kézfogásomat nem fogadta el, ám túlléptem rajta. Nem mindenki ugyanolyan. - Angol irodalmat tanulok, úgyhogy nem sok esélyem lesz beülni erre a nem túl hangzatos kvantumfizikára. Ha fel is merülne bennem az ötlet, ezek után mindenféleképpen el fogom vetni. - Mosolyom kiszélesedett. Hiába dolgoztam azon, hogy a beszédstílusom megfelelőbb legyen a mai korénak, volt még min csiszolnom, reméltem, senki sem néz bolondnak emiatt. Csak britnek. Úgy hallottam ők még mindig így beszélnek. - Igen, új vagyok, nemrég kezdem. Pár napja tanulok itt, kicsit későn döbbentem rá, hogy szeretnék főiskolára járni. - Vallottam be. Végül is nem hazudtam, az első körös jelentkezést lekéstem azért, mert halott voltam, de ezt nem kötöttem az orrára. - És te? Nem most kezdted, igaz? - Érdeklődtem kedvesen. Jólesett váltani néhány szót valakivel.
Ami rögtön feltűnt, az a beszéde volt. Magam sem tudom, hogyan akadtam meg pont ennél a résznél, hiszen megannyi más apróságot találhattam volna rajta, ami ezerszer érdekfeszítőbb lett volna, mégis, újra és újra lepörgettem a fejemben a szavakat, amelyek elhagyták a száját. Egy időbe bele is telt, hogy felfogtam, mit is próbált nekem ezekkel elmondani. - Úgy beszélsz, mint egy angol. Mármint... angol angol. - Csak későn jöttem rá arra, hogy meglehetősen ostobán tudtam kifejezni magam. Értelmszerűen angolul beszélt... de a szavainak használata túlzottan is emlékeztetett arra, ahogyan a saját szülőföldemen is beszélnek. - Még nem hallottam... senkit így beszélni ezen a főiskolán - tettem hozzá végül. Nem voltam az a fajta, aki elnyomja a véleményét a saját fejében, ez pedig még inkább bóknak minősült részemről. Bár ő nyilván nem tudja, hogy nem szoktam bókolni, így bármilyen félresikerült is az az apró gesztus, hát ennek ellenére óriási előrelépés. Nem kellett volna meglepődnöm. Angol irodalmat tanult, nagy valószínűséggel szereti a könyveket, imád olvasni, és azok a könyvek nem a modernizált változatát tartalmazzák ennek a mára már elcsépelt nyelvnek. Túlzottan érdekesnek tűnt. Érdekesebbnek mint én, de engem nem volt könnyű lekörözni. Ezért sem volt értelme az efféle törekvéseimnek, nem igényeltem most egy afféle elutasítást, hogy még egy csiga lassú kúszását is érdekesebb végignézni. Sok helyzetben száraz vagyok és tárgyilagos, de nekem is vannak érzéseim. Talán ezért is tűnt jó taktikának ez a mindentől távol maradás. Anyámon kívül legalább senkinek nem tűnik fel, hogy egyszer csak eltűnök. - Már egy pár éve itt húzom meg magam. Minden zegét és zugát ismerem ennek az épületnek. Szinte... elsőszámú otthonom lett. - Csendes vallomás volt, nem is kerestem meg a tekintetét. Hiába voltak szüleim, sosem éreztem azt, hogy nem érte volna meg nélkülük felnőni. A mély vallásosság hozzátartozott a mindennapjaimhoz egykoron, és szabadulni akartam tőle. Jobban hittek az ő istenükben, mint bennem. - És inkább Byron romantikus költészetét szereted vagy Shakespeare drámáit? - váltottam témát. Nem akartam magamról beszélni, nagyjából mindent elárult rólam, hogy épeszű ember nem lehetek, ha a fizikában élem ki magamat. - Ezt a kettőt... valamiért túlértékelik. Bár talán furcsa ízlésre vall Oscar Wilde verseit olvasgatni. - Halvány, de annál őszintébb mosoly húzódott ajkaimra.
Zavar ülhetett ki az arcomra, éreztem, hogyan melegszik fel a bőröm az orcáimon és vált ezzel együtt valószínűleg pirossá. Hiába próbáltam, nem tudtam elrejteni, honnan jöttem. Szinte születésem óta a szigetország volt a neveltetésem helyszíne, az otthonom és a szüleim gondoskodtak arról, hogy a legjobb taníttatásban részesüljek, mindenben része legyen, amit meg tudtak adni nekem. Így ivódott belém a korom beszédstílusa, amit eddig nem volt időm levetkőzni, tekintve, hogy halott voltam. A túlvilágon nem tartottam fontosnak a változtatást. - Londonból származom. Onnan érkeztem ide… egy kis ideje. – Hirtelen el kellett gondolkoznom azon, mit is mondjak, hogyan fogalmazzam meg az ittlétemet, végül is azt hiszem nagyjából kitértem a saját mondandóm elől. Viszont nagyon tetszett, hogy őszinte volt és rámutatott arra, amit ő észrevett. Az ilyesfajta társalgásokat szerettem leginkább, az őszinteségtől nem volt semmi, ami jobb lett volna. – A szavaidból ítélve te nem igazán szoktál hazalátogatni. Vagyis… bocsáss meg, nem állt szándékomban semmiféle elhamarkodott következtetést levonni, főleg, hogy nem is ismerlek. – Beharaptam az ajkaimat és kissé szorosabbra fűztem az ujjaimat a könyveimen, mosolyom is ugyanolyan zavarttá vált, mint a hanglejtésem. Szerencsére újabb vizekre evezett a témaválasztással és őszintén csodáló tekintettel hallgattam a felsorolását. Az én időmben az irodalom még nem volt annyira kiterjedt és széles tárházzal rendelkező, mint már ezekben a napokban, de mióta eljöttem arról a helyről, ahová Christopher száműzni óhajtott vagy éppen csak díszmadárként kalitkába zárva akart tartani, bújtam a könyveket. Sok bepótolnivalóm volt, egy kis részét szívtam mindössze magamban a megszámlálhatatlan mennyiségű, utókorra maradt műveknek. - Nem hittem volna, hogy a fizika tanszék diákjai Oscar Wilde-ot olvasnak a szabadidejükben. Sőt, igazából elképzelni sem tudom, hogyan tölthetik a hozzád hasonlók a délutánjaikat. – A főképp nem az én területembe tartozott annak ellenére, hogy rövidke ébredésem óta eltelt hetekben temérdeknyi hír jött velem szembe mindenféle területről. Művészet, zene, közélet, politika… megannyi inger. – Szeretem Shakespeare-t és Percy Shelley is nagy kedvencem, de annyi kreatív és nagy elme irományai vannak összefoglalva ezekben a könyvekben, hogy nagyon nehéz kiemelni egyetlent közülük. – Vallottam be. Még időm sem volt mindent áttanulmányozni, de rajta voltam a témán. Erre tökéletesnek bizonyult a főiskola.
- Szóval London - biccentettem, majd elmosolyodtam. Végül is nem tévedtem... tényleg Angliából jött ide, ez a beszéde alapján már világos volt, de sokan nem szoktak eldicsekedni ezzel. Mintha bármi probléma lenne azzal, aki az Egyesült Királyságból érkezik. Én szerettem, egészen addig, míg... szóval nem döntöttem úgy, hogy inkább egy óceánon túli iskolát választok, csak hogy minél távolabb kerüljek a mélyen vallásos szüleimtől, akik ezzel a hitgyakorlással majdnem megfojtottak. - Én nem onnan származom, hanem kicsit... nyugatabbról. London nagyon... zsúfolt. De jó a meglátásod, öhm... ritkán járok odahaza... nagyon ritkán - tettem aztán hozzá, némileg szaggatottan, hiszen lassan jöttek azok a bizonyos gondolatok. A reakcióidőmmel általában nem volt probléma, de az elmúlt napokban túl sok minden történt, és azt hiszem, már beképzeltem magamnak, hogy a betegségem előrehaladtával folyamatosan romlott a memóriám is. Inkább csak fogni akartam valamire azt, hogy nem tudok koncentrálni erre az egészre. A kvantumfizika eleve nem tartozott azok közé, amikért összetettem volna a két kezemet, főleg azért, mert annyira nehézkes és bonyolult volt felfogni a megfoghatatlant. Meg kellett volna találnom a lényeget, elkapni a fonalát, hiszen ez is olyan, mint bármi más... ha egyszer megérted, többé nem felejted el. Nálam még nem jött el ez a pont. Viszont nem akartam úgy meghalni, hogy nem értem meg. Akkor úgy távoznék el, hogy csalódtam magamban. Ismét mosolyt csalt az arcomra. - Anya szobája tele volt verseskötetekkel egy időben. Aztán... mondjuk úgy, más könyvekre cserélte le őket - vontam egyet a vállamon alig láthatóan. - Oscar Wilde versei maradtak meg a legjobban. Nincs is jobb módja az érzések kifejezésének, mint egy-egy versbe összefoglalni azokat a gondolatokat, amik bennünk tombolnak. De nem tudok verset írni - nevettem röviden, és magam elé nézve gondolkodtam el. - Általában rólunk mindenki azt hiszi, hogy ülünk a szobában egy széken, rajzolgatunk, bütykölgetünk, és azon merengünk, mi az ősrobbanás. Vagy hogy leutánozzuk Einstein vagy Stephen Hawking munkásságát. Ennyit a kreativitásról - vigyorodtam el kissé pimaszul. Tényleg kinéztek bennünket, csak mert minket nem a sport, vagy éppen valami ehhez hasonló érdekelt. Hanem pár igencsak fontos elmélet. - Azt... azt hiszem, hogy ebéd közben ne olvass könyveket. Egyeseknek szokása kitépni az emberek kezéből, hogy aztán belenyomja a tányérodba, szóval... persze ez nem tapasztalat. - De, az volt. És valószínűleg hallotta a hangomon is, hogy nemcsak szemtanúja, hanem elszenvedője is voltam egy hasonló esetnek. A kedvenc metafizikás könyvem bánta.
- Végre valaki, akivel nagyjából egy környékről származom. Akiket eddig megismertem mind amerikainak vallják magukat. - Amikor a fénykoromat éltem, akkor még véletlenül sem volt szó Amerikáról, azóta pedig még a csapból is ez az ország folyik. Legalábbis azóta biztosan, mióta úgymond ismét elkezdtem élni, de az biztos, hogy a nemzeti öntudat az hatalmas volt azokban, akik tényleg büszkék voltak a származásukra. Arról inkább semmit sem szóltam, hogy én eredetileg bolgár lennék, hiszen... összesen pár hónapot éltem a szülőhazámban, Angliában nevelkedtem, ez látszott meg a stílusomon, hallatszott a beszédemen és tükröződött a viselkedésemen. És igazából Edmund-én is, hiszen szinte kilógott innen. Ő volt az első, akit pár pillanat alatt közelebb éreztem magamhoz és felettébb szimpatikussá vált. Arra viszont nem akartam rákérdezni, miért nem jár gyakran haza, hiszen nem az én dolgom volt... nem is ismertük egymást, nem tehettem fel rögtön egy ilyen személyes kérdést. - Ahhoz, hogy valaki verset írjon nem hiszem, hogy nagy tehetség szükséges. Érzései mindenkinek vannak. Csak egy papír és egy toll szükséges vagy éppen számítógép, ha nagyon a modern kor gyermekei akarunk lenni. Bármilyen gondolatból születhet költemény, akkor is, ha az nem felel meg az előírásoknak vagy bárminek, amit a tudálékosok költeménynek neveznek. - Rámosolyogtam. Magamat sem neveztem volna nagy művésznek, de jólesett kiírni magamból az érzéseimet, gondolataimat. Világéletemben naplót írtam, ami eleinte csupán szórakozásnak indult, aztán egyre inkább megmunkálttá vált, aztán már nem csak egyszerű időtöltés, hanem esztétikai élmény is lett belőle. Az pedig, hogy irodalmat tanulhatok egy egyetemen, sokkal több, mint amit bármikor elképzeltem volna. - Mégis miért tennének ilyesmit az emberek mindenféle ok nélkül? Ez barbárság. - Vontam össze a szemöldökömet csodálkozva. Azért kiszedni valaki kezéből a könyvet, mert a hobbijának hódol? - Talán már veled is előfordult? - Hozzátette, hogy nem tapasztalatból beszél, de felismertem a szarkazmust, ennek használata minden időben ugyanolyan volt.
- Már az is egy árulkodó jel, ha valaki amerikainak vallja magát, miközben nem az - jegyeztem meg teljesen mellékesen. Magam sem értettem, mi volt ez a nagy mánia, hisz azon kívül, hogy hatvan évvel ezelőtt legyártottak egy hamburgert, és abból egy egész hálózatot tudtak kiépíteni, még nem sok mást tettek le az asztalra. Talán én voltam túl gunyoros a hatalmat illetően, utáltam belegondolni, hogy egyetlen ember, egy államfő kezében ekkora erő lehet, és úgy mozgathat bennünket, kis embereket, mint holmi bábukat. Aztán... előbb-utóbb rájön, hogy a legnagyobb hatalom közel sem az, amit előtte annak gondolt. Nem tud életet menteni, nem tud gyógyítani... nem tud szeretetet, bizalmat venni. De a legszomorúbb, ha nem jönnek rá. Pár másodpercre lehajtottam a fejem, de az a félszeg mosoly nem tudott eltűnni az arcomról. Vegyült belé némi szégyenlősség is. Nem szoktam lányokkal beszélgetni. Úgy általában senkivel sem szoktam csevegést kezdeményezni. Feleslegesnek tartottam, főleg mióta rájöttem, hogy beteg vagyok. Nem akartam olyan köröket járni, amiknek nem érhetek a végére, és mi több, nem is akartam három hét alatt megélni azt, amire másnak egy egész élete van. Ez volt a legrosszabb az egészben. Sosem tudtam, mikor jön el az utolsó napom, melyik életem legutolsó lélegzetvétele... és mi több, senkinek nem kívántam azt a fájdalmat, amelyet akkor érezne, ha elveszítene. Távol akartam tudni magamtól a szüleimet, azokat, akiket régen barátként tartottam számon. És úgy tűnt, nem is nehéz ezt az egészet egyedül végigcsinálni, néha megejtve egy vizitet a pszchológussal. - Túl nagy bizalmat fektet az emberekbe. Sajnos a mai korban már elhanyagolhatóak az érzések. Talán éppen ezért van ennyire kevés olyan költemény, amelyre büszkék lehetnénk a huszonegyedik századból - mondtam szünet nélkül. A véleményemet nem tudtam volna megmásítani. Az én költészetem az volt, hogy áttörést érjek el, de egyelőre úgy tűnt, hogy erre nem lesz elég időm. Alig láthatóan rándítottam egyet a vállamon. - Régebben még előny volt másnak lenni. Hódolni annak, amit szeretünk csinálni. Ma már nem díjazzák az egyediséget. Főleg nem az iskola büféjében - sóhajtottam fel azzal az iménti kis mosollyal, láthatóan nem véve magamra, ami történt. Még ha tényleg szerettem is azt a könyvet. Túl tudtam rajta jutni, volt más elfoglaltságom is, mint azon gondolkodni, hogy miért jelentett nekik örömet elrontani a szórakozásomat. - De te... csinos vagy, veled nem csinálnák - tettem hozzá halkan, megkeresve a tekintetét, egy rövid nevetés kíséretében. Magam sem értettem, hogy mit művelek, csak ezután kezdett el belül kongani a vészharang. Nem kellene beszélgetnem vele, jobb lenne, ha máris kereket oldanék, és más elfoglatság után néznék. - Talán most jobb, ha... megyek. Feltartalak - tettem aztán hozzá, megköszörülve a torkomat, majd szorosabban fogtam magamhoz a könyveimet.
Volt ebben a fiúban valami, ami a többiekből hiányzott. Azokból legalábbis, akikkel eddig találkoztam. Azt hittem, azok az emberek, akik a költészet és a nyelv megismerését választják hivatásukul érzékenyebbek, szebb lelkűek, mint a többiek, de rá kellett jönnöm, hogy túlságosan naiv vagyok. Ebben a mai korban semmi sem úgy működött, ahogy én azt elképzeltem és eddig senki sem ajánlkozott fel arra, hogy megmutatja, mit hogyan kellene csinálnom, hogyan kellene viszonyulnom a többiekhez ahhoz, hogy túlélhessem a napokat. Az is megfordult a fejemben, hogy megpróbálok véget vetni ennek az egésznek és elejét veszem annak a csatározásnak, amiben én lennék a legfőbb fegyver… de amikor az életem véget vetésének küszöbén álltam, nem tudtam tenni semmit. Hiába nem örültem annak az új lehetőségnek, amit apám egy boszorkány segítségével adott nekem, egyszerűen képtelen voltam ártani magamnak. Szembe ment az elveimmel, csakhogy egyszerűen… nem találtam a helyem ebben a világban. Ez nem az én életem volt, hanem egy mások által megkreált börtön. - Túlságosan furcsa nekem ez a környezet. Semmi sem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Sem az egyetem, sem az ország, semmi… - Sóhajtottam. Nem akartam az ő vállára rakni az én terhemet, egyszerűen csak kibuktak belőlem az érzéseim. Senkit nem találtam eddig, akivel megbeszélhettem volna, ami velem történt. Mégis kinek mondhatnám el ezt a bonyolult, normális emberek számára őrültségnek tűnő sztorit? Szégyenkezve lehajtottam a fejemet, amikor azt mondta, csinos vagyok. Hosszú évek óta senki sem bókolt nekem, éreztem, ahogy pírfoltok jelentek meg az arcomon. Eddig nem igazán volt időm és lehetőségem azzal foglalkozni, hogy mit gondolnak rólam mások… talán el kellene kezdenem, hogy be tudjak illeszkedni. A külsőségek eléggé fontosak ezek a szinten, ha valamit, hát ezt már észrevettem. A fiú távozni készült, én pedig jobban magamhoz szorítottam a könyveimet és szólásra nyitottam a számat. – Ha nem sietsz nagyon, tudnál nekem segíteni? – Bukott ki belőlem. Hiába jártam ide már majdnem egy hete, hajlamos voltam eltévedni. Ezt tökéletesen példázta, hogy jelenleg is a fizika épület kellős közepén ácsorogtam, pedig véletlenül sem itt kellett volna lennem. – Az angol tanszéken lenne órám, de eddig még nem jártam arra, így nem igazán tudom, merre lehet. Borzasztó vagyok a tájékozódásban. – Kínos mosoly ült az arcomra.
Könnyebb lett volna megértenem, ha már régebb óta ismerném. A szavak, amik elhagyták a száját, nem sok esetben könnyítették meg a dolgomat, annak ellenére, hogy általában a bonyolultabb dolgokra vagyok ráállva, és nem jelent problémát megérteni egy-egy bonyolultabb feladványt sem. Ez az egész azért állt távol tőlem, mert túl... emberi volt. Én pedig kicsit sem szerettem emberekkel foglalkozni. Sok mindenre fogadkoztam már az életem során, mindig vissza-visszaköszönt az a pár kérdés a család barátaitól, hogy mikor állapodom meg, mekkora családom lesz és a többi. Nem tudtam rájuk válaszolni, nyilván azért, mert nem is akartam. Kinek van tehetsége a jövőbe látni? Ha nekem lett volna, nem kezdek bele valami olyanba, amiről tudom, hogy sosem leszek képes befejezni. Elmehettem volna egyszerű eladónak egy boltba, elhanyagolhattam volna a képességeimet, de nem, én alkotni akartam. Le akartam tenni az asztalra valamit. Azt akartam, hogy az emberek tudják, hogy ki vagyok. Persze csak azok, akik fogékonyak a tudományra. De elvették minden esélyemet. Pár hét, esetleg hónap alatt pedig még isten se tudná megváltani a világot a sok mocsoktól, amiben évszázadok óta fürdőznek a földi halandók. - Hát. Ha nem akarsz te is távol lenni a családodtól, én inkább azt mondom, jobb helyed lenne egy nevesebb egyetemen. Például... az Oxfordon. Hazai vizeken - gondolkodtam kicsit hangosabban. Engem a szüleim mindig is oda akartak eljuttatni, mintha bármi beleszólásuk lett volna. És ha nem akartam volna minél távolabb lenni tőlük, még talán tényleg el is jutottam volna oda, de... nem hagyhattam, hogy végignézzék a leépülésemet. Innen nem várják el, hogy minden hétvégén hazamenjek, sőt. Már az idejét sem tudom annak, mikor volt utoljára az a nagy találkozás. Ahogy lehajtotta a fejét, és pár apró pírfolt jelent meg az arcán, már tudtam, hogy nemcsak én vagyok itt olyan, aki nincs hozzászokva az ilyesmihez. Bár nekem értelemszerűen nem mondják minden utcasarkon, hogy jóképű és szép vagyok. Úgy érzem, az az ember intelligenciájának nevezett fertő egy olyan foka lenne, amit már tényleg nem akarok megérteni. - Öhm. Hát... a következő előadásomig van még úgy... egy órám - sóhajtottam fel, az ajtó felé nézve, ahol az előbb összeütköztünk. Nagyjából fél óra telt el, addig bírtam ki odabenn, így... akadt némi felesleges időm. - Valahol van egy... térképes prospektus az iskoláról - indultam el előre, de csak lassan. Én nem siettem. Némileg örültem, hogy akadt társaságom, még ha... nem is voltam hozzászokva. - De azt ne használd. Hiába számít frissnek, rengeteg terem nem is ott van, ahol azon bejelölték. A folyosón sétálóktól sem érdemes tanácsot kérni, egyesek sima heccből elküldenek a bioszosokhoz - vontam meg a vállamat elmosolyodva. Sok tapló ember sétálgatott idebenn. De ezek az én tapasztalataim voltak. Én pedig... hát szép szóval sem voltam olyan, aki kitűnik a tömegből bármivel is. Az ész ebben a mai világban már másodlagos tényező. Ha nem harmadlagos. - A kollégiumban helyeztek el? Vagy van lakhelyed a főiskolán kívül? - bukott ki belőlem a kérdés. Habár már jó ideje a kollégiumban éltem, nagyjából az volt az a hely, ahol semmi rosszat nem tapasztaltam. Még.
Kezdőlap
