Jó reggelt. Nem most komolyan jó reggelt. Kis túlzással ugyan, de kipihentem keltem fel, mert előző nap mindenfél gubanc és véres verekedés nélkül estem be az ágyamba. Ahogy kavargattam a kávémat, összeszedtem a cuccaimat már szinte olyan érzésem volt, hogy átlagos mindennap lesz a mai. De ezt soha nem tudtam előre. Megtanultam, hogy ne tervezzek előrébb pár óránál. Mindig jöhet valami, vagy valaki aki az egészet felrúgja. Belebújtam a ruháimba, aztán a szekrényem mélyéről egy kis dobozból előhalásztam az utolsó pár dolláromat. Ezzel tartoztam egy barátomnak. Egy mély sóhajjal a táskámba sülyesztettem a bankókat aztán a tükörhöz léptem. A francba is Kimberly, nem járkálhatsz állandóan úgy az utcán mint egy megvert és kidobott kiskutya! Visszaléptem a szekrényemhez és kivettem egy topot amire egy ujjatlan farmer kabátot vettem fel. A hajam kifésültem és szokásommal ellentétben kibontva hagytam. Elkapartam rég nem látott sminktáskámat. Pár festék már be is száradt. Kihúztam a szememet és feltettem egy kis pirosítót. A tükörból mintha nem is ugyanaz a lány nézne vissza rám. Kissé beleborzoltam a hajamba és próbáltam rámosolyogni az új külsőmre de a pillanat olyan szürreálisra sikerült, hogy inkább hátat fordítottam magamnak. Nem megy ez nekem. Átvetettem a táskám a vállamon és elindultam az órámra, gyalog... mégis hogyan másképpen?
A campuson azonnal elfogott a szorongás. Nem éreztem magam jól a bőrömben, úgy éreztem mintha minden tekintet rám szegeződne pedig erről szó sem volt. De a délelőttöm mégsem volt teljesen nyugodt. - Add ide a telefonod és a kulcsaid! - a hang mély volt és parancsoló. A fiú a semmiből lépett elém, megnyerő mosoly virított az arcán. Nem sokkal volt magasabb nálam, és ahogy közel lépett hozzám még az illata is megcsapott. A tekintete fogvatartott, néztem ahogy a pupillái kitágulnak, figyeltem ahogy az ajkai halkan formálják a szavakat. Mindenki úgy ment el mellettünk mintha ott sem lennénk, mintha egy különleges buborékban lennénk. Azonnal rájöttem mivel állok szemben és a kezdeti késztetést leküzdve hogy rögtön bemossak neki átadtam a kezemben lévő telefont majd még mindig a szemeibe nézve halkan azt mondtam: - Nincs autóm. - piti kis rohadék tolvaj és a legszebb az egészben hogy meg van győződve róla, hogy ő itt a főnök. Egy csöppet sem voltam a rohadt kis vérszívó hatása alatt, de jobbnak láttam ha nem bonyolódom bele egy verekedésbe már az első órám előtt. Abban is biztos voltam, hogy órák után is valahol itt találom majd ezt a kis férget és akkor majd elrendezem a dolgot. A tekintete elsötétült majd amilyen gyorsan megjelent úgy el is tűnt. Ennyit arról, hogy nyugis napom lesz. A termem felé vettem az irányt de amikor megint kiszúrtam a srácot aki most egy másik lányt próbált rászedni egyszerűen képtelen voltam uralkodni magadon. Fortyogni kezdett bennem a düh, a két könyvemet a mellkasomhoz szorítottam, az ujjaim belefehéredtek a szorításba. Elkezdődtek az előadások, lassan mindenki a termek felé kezdett el szállingózni. Én is a küszöbön álltam, várva a pillanatot amikor becsukhatom az ajtót és még éppen elcsípem ezt a kis rohadékot. Amikor mindenki bement becsuktam az ajtót ám nekem eszembe sem volt bemenni, azonnal sarkon fordultam, de akkor teljesen más fogadott mint amire számítottam. Szinte ráestem az ajtóra háttal amikor megláttam Elenát magam előtt. Kifújtam a levegőt aztán igyekeztem kinyögni egy üdvözlésfélét. - El... Elena. Szia! - feltünés nélkül átpillantottam a válla fölött. Nem! Nem! Meglépett a kis tetü! Arcomon komor árnyék fut át de igyekszem leplezni. Az idegességtől szívem úgy ver mint egy kalapács. Aztán eszembe jut valami. - Óh, amíg el nem felejtem! Még jó, hogy összefutottunk... - belenyúlok a táskámba és előveszem a pénzt. - Tessék. Nagyon köszönöm, hogy a múltkor segítettél! - mert ha Elena nem ad kölcsön én maximum csak stoppal tudtam volna elmenni Seattlebe. Egy hálás mosolyt küldök felé, ám a tekintetem közben többször is végigfut a folyosón hátha a vérszívó megint feltűnik.
Az első pár nap az újdonság teljes varázsával telt. Leginkább azért, mert immáron Bonnie is egy kollégiumi szobába költözött velem és Caroline-nal. Néhány napja még biztos lehettem abban, hogy soha többé nem látom viszont azt a barátnőt, aki szinte a születésem óta velem van, és Caroline-nal úgyszintén. Én, aki soha nem lettem volna képes ártani neki... én okoztam a halálát egy kérésemmel, miszerint hozzon vissza valakit, aki nekem fontos. Kicsit sem ironikus a helyzet. Felsóhajtottam, és belekortyoltam a papírpohárban tartott kávémba. Ahogy végigsétáltam ezen a folyosón, az rémlett fel előttem, hogy vajon apa is így tette? Reggel, mikor belépett ide, hogy az irodájába sétáljon, ő is így... kávéval és könyvekkel megrakodva lépkedett végig a kövezeten? Kislányként hozott ide utoljára, de akkor végig velem volt, nem láthattam tanítás közben. Egy apró mosoly jelent meg arcomon, mikor kidobtam a kiürült kávésbögrét a kukába dobtam, és mindkét kezemmel tudtam a könyveimet tartani. Sosem felejtem el azt az estét, mikor azt mondtam apának, hogy orvos lesz belőlem, csak úgy mint belőle. A hősömet akartam utánozni, olyan lenni, mint ő... aki kislányok életét menti meg. Akkor még nem tudtam, hogy más lények életének árán. De talán ha úgy tudom meg, hogy nincsenek vámpírok az életemben, és életem szerelme nem egy vámpír... a fenébe, akkor sem tudnám elviselni az ilyet! A vámpírok is érző lények. Annak ellenére, hogy a halálom pillanatáig tiltakoztam a vámpírrá válásom ellen. Sosem akartam ilyenné válni. A halált választottam volna... felkészültem rá. És mégis megakadályozták. Kicsit gyorsítottam a tempón, mikor megláttam hogy az ajtó készül becsukódni, és szerencsésen elkaptam a pillanatot, mikor egy ismerős lány majdnem elesett, de akkor még nem volt időm azzal foglalkozni, hogy ki is ő. - Óh, jól vagy? - nyúltam hirtelen a karja után, bár már látható volt, hogy stabilan marad, de... akinek a jelleme hasonlít az enyémhez, az tudja, hogy ez nálam már reflex. Ekkor tévedtem ismét a szemeibe, és jött el a felismerés, bár már nyilván baj van a memóriámmal, hiszen nemrégiben már összefutottunk. - Kim? - kérdeztem mint valami idióta, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ő az. - Óh... jól vagy? - kérdeztem halkan. Eléggé idegesnek tűnt, és a hallásom remek volt arra a célra, hogy halljam, a szíve mindjárt kiugrok a helyéről. Régen nem történt ilyesmi, legalábbis azt hiszem... nem meglepő, hiszen az utóbbi időszakban az iskolában sem voltam túl gyakran látható, nemde? Remélem, ő ezt nem fogja megjegyezni és a szememre vetni. - Óh, ugyan. Semmiség volt, ez igazán nem... - "szükséges" ~ tettem volna még hozzá, de nem igazán volt rá lehetőségem, hiszen máris a kezembe nyomta a pénzt, amit nemrégen én adtam neki kölcsön. Pedig viszonzás nélkül tettem, vagyis hogy... nem vártam vissza. Teljesen mindegy, a becsületes barátoktól mit vár az ember? - Azt kaptad Seattle-től, amit vártál? Mert ha jól rémlik... oda indultál, mikor legutóbb találkoztunk - mosolyodtam el kedvesen, és végezetül becsuktam magunk mögött az ajtót.
Elena azon kevés emberek közé tartozott akik elől nem bújkáltam a folyosón. Rajta mindig éreztem, hogy őszintén kérdezi meg, hogy hogy vagyok. Mások felszínes érdekkérdéseitől néha már hányingert kapok. Ez a lány viszont nem ilyen volt, és én most rettenetesen hálás voltam, hogy vele futottam össze. Annál is inkább mert így most visszadhatom neki a pénzt amit kölcsönkaptam. - de ... de ne butáskodj! - erősködtem és szinte már beletömködtem a bankjegyeket a markába. - még egyszer köszönöm! - küldtem fel egy hálás mosolyt, miközben lassan kezdtem megfeledkezni a srácról aki még egy pillanattal ezelőtt a következő áldozatát fűzökette. Lopva ismét átpillantok Elena válla fölött, de már senkit sem látok. Csak mi maradtunk a folyosón. Bal vállammal a falnak dőlök, amikor ő az újabb kérdésével meglep. Erre aztán nem voltal fekészülve. A szívem ismét hevesen kezdett el verni és a torkomban egy gombóc nőtt. Semmilyen hihető sztorit nem találtam ki, mert őszintén szólva nem számítottam rá, hogy bárkinek is mesélnem kell majd róla. A rögtönzött kamuzásban pedig rettentő béna vagyok. - Hát... igazából..., hogy úgy mondjam... mondhatjuk, úgy is... - jézusom Kim fogd már be, ennél még az is jobb ha a süketet játszod! - amúgy ja! - tettem végre pontot a végére és egy görcsöt a nyelvemre. Ideje valami nagyon átlátszó sallanggal elterelni a szót. - Te merre jártál? Régen láttalak! - na szép, az előbb össze vissza halandzsáztam most meg számon kérem, hogy hol volt iskolába járás helyett? Savént mart a bűntudat amiért így nekiszegeztem a kérdést. Ha valaki másról lenne szó egy fikarcnyit sem érdekelne. De Elena... - Hú ne haragudj, nem akartalak számon kérni, bár ez nagyon úgy tűnt de tényleg nem... - szabadkozom egy fél percen keresztül miközben egyik lábamról a másikra állok. Aztán észreveszem, hogy becsukja az ajtót. Magamnak viaskodni kezdtek. Bemenjek- e órára, vagy megkeressem a vérszívót? Mielőtt még valami hihető indokot találtam volna ki a lógásra a lelkiismeretem már döntött is. Finoman megráztam a fejem és halkan odasúgtam neki. - Én... én ma nem megyek be... - persze jó kérdés, hogy akkor mi a fenéért jött be az egyetemre? Jó, hát nem úgy keltem fel reggel, hogy egyetemista vámpírsrácra fogok vadászni. Ha már itt tartunk, egy darab fegyver sincs nálam. Lehet át kellene gondolnom a mai különórámat...
Egy pár másodperc erejéig még követtem a pillantását, amelyet az ajtó felé vetett. Nem tudom, hogy mi zajlott le a fejében, talán valaki mást várt, vagy éppen megzavartam valamiben? Az utóbbi valószínűbb, hiszen éppenhogy nem esett hanyatt, és ezt valószínűleg azért, mert látott valamit. De nem kellene ilyen gyanakvóan fürkésznem mindenkit, aki a közelembe jön, hiszen csak a saját magam jövőjét teszem nehezebbé ebben az iskolában. A lényegre kellene koncentrálnom. Azt vettem észre rajta, hogy megkönnyebbült, mikor átadta nekem a bankjegyeket. Nem éreztem eddig azt, hogy tartozna bármivel is. Hiszen ha fordított helyzetben lennénk, nyilván ő is kisegített volna engem egy olyan helyzetben. Indult valahová, és nem tehette pénz nélkül. Ez teljesen elvárható egy baráttól. Legalábbis azt hiszem, hogy azok voltunk... osztálytársak biztosan. De ő mindig olyan elkülönültnek tűnt. Nem gyakran beszélgetett másokkal. És ez igencsak... szokatlan volt a gimnáziumban. Mindenki beszélt mindenkivel. Ő pedig szeretett kihúzódni a tömegből. Bár azt kell mondanom, hogy a szüleim halála után én is a hátam közeére kívántam azt a tömeget, a sok aggódó pillantást és kérdést. Mintha élvezték volna, hogy végre van miről pletykálniuk. De Kimberly sosem tette. Legalábbis... róla nehezen képzelném el, ahogyan arról fecseg, hogy mi lesz szegény Elenával és Jeremyvel most, hogy a szüleik meghaltak. Mint egy szaftos új pletyka. Túlságosan ismertem azokat a fiatalokat. Nem mintha én nem lennék az. - Remélem, sikerrel jártál - mosolyodtam el. Nem akartam kifaggatni őt, hogy vajon mit csinált egy olyan távoli városban, mint Seattle. Talán munka? Családtag? De nem tartozik rám... talán később még tudunk róla beszélni. Ebben biztos vagyok. - Én... szóval... - túrtam bele a hajamba, miközben egy kínos mosoly jelent meg az ajkaimon. - Mystic Fallsban ragadtam, nem volt lehetőségem világot látni - sóhajtottam fel. - Nem igazán van szerencsém találkozni a többiekkel, mióta együtt élek Damonnel... teljesen leköti minden... öhm... figyelmem - köszürültem meg a torkom, és eléggé is zavarba jöttem. Erről nem itt kellene beszélnem. Sőt, erről sehol sem kellene beszélnem! De mikor magyarázkodni kezdett, hogy nem akart számon kérni, csak apró mosollyal megráztam a fejem. - Nem vettem annak. Nagyon eltűntünk a világ szeme elől mindannyian, mióta leérettségiztünk. És az előtte lévő időszak is nagyon zűrös volt... - legyintettem. - És amúgy is meg akartam köszönni, hog a szüleim halála után te... szóval nem beszéltél ki a hátam mögött - ismertem be, aztán még jobban megnéztem az arcát, és amit láttam, eléggé... szóval úgy vettem le, hogy feszült valami miatt, és képtelen voltam felfogni, hogy mi az oka? - Hé, minden rendben? - léptem közelebb hozzá egy kissé, hogy még jobban elmerüljek a tekintetében. - Zaklatottnak tűnsz. Vagyis, ez enyhe kifejezés!
Igaz, hogy irodalom szakos vagyok, de az a helyzet, hogy mióta ez az egész... kiderült egy fokkal még a történelem is jobban érdekel. Voltak azért már furcsa álmaim, amiket nem igazán tudtam soha sem hová tenni, és talán a töri órák segíthetnek, talán látnék olyasmit mondjuk különböző diákon, amiket felismernék. Tudom, hogy butaság, de valami kapaszkodó mégis csak kell, ha már Chris képes volt ilyesmire. Elvett tőlem mindent és én vissza akarom kapni! Tudni akarom, hogy ki voltam, hogy milyen életem volt és nem létezik, hogy ezt valahogy ne lehetne előhozni. Legalább az érdekel, hogy ki voltam az előtt, mielőtt ez az egész megtörtént. Tényleg annyira rossz ember lettem volna, hogy ezt a sorsot érdemeltem, az emlékeim eltörlését? Egyszerűen nem hiszem el, nem lehettem olyan, nem érdemeltem ezt, ehhez tényleg nagyon rossz embernek kellett volna lennem és képtelen vagyok elképzelni, hogy tényleg így lett volna. Azt hiszem ez most mind nem is számít annyira, csak az, hogy megpróbáljak válaszokat szerezni. Talán Chris mesélhet, talán fog is, de nem vagyok még mindig biztos benne, hogy ezt hallani akarom, hiszen hogyan bízhatnék meg benne? Honnan tudhatnám, hogy amit elmond az igaz, hogy nem csak valami buta kitaláció, hogy lenyugtasson vele? Nem akarok kockáztatni, az lenne az igazi, ha én járnék ennek az egésznek a végére, és ha én magam kapnám meg azokat a válaszokat. Valahogy muszáj, hogy sikerüljön, csak épp az újabb akadály is elém gördült, miszerint az erre a félévre indított reneszánsz történelem kurzus már betelt. Talán részt vehetek rajta akkor is, ha csak szimplán beülök a hátsó sorokba, nem is feltétlenül kell, hogy jegyet kapjak érte, de ezt azt hiszem első körben egyeztetnem kell az ismeretlen tanárral, mert hát új, nem tudok róla túl sokat. Ezért sétálok most végig a folyosón, hogy a titkárságon megadott szobáját felkeressem. Remélhetőleg bent van, úgy tudom, hogy van ma fogadóórája talán egy tíz perc múlva, tehát akkor csak itt kéne lennie. Hátha nem az az utolsó pillanatban betoppanó fajta. Nagy levegőt veszek, mielőtt megállnék az ajtó előtt, hogy kopogtassak. A neve már kint van, Augustus G. LaPierre, olyan régiesen hangzik, de vajon mit takarhat a G betű? Gondolom középső név, de kíváncsi vagyok, hogy mi lehet. Minden bizonnyal francia, hiszen az egész neve is az. Egyelőre viszont mást nem tehetek, mint hogy várok, remélem, hogy tényleg itt van és persze azt is, hogy sikeres lesz majd a rábeszélésem. Talán nem okoz neki olyan nagy gondot, ha beülök az órájára, de az is lehet, hogy valami idős, szigorú professzor, aki minden áron ragaszkodik a szabályokhoz. Mennyivel könnyebb lenne, ha legalább valamit tudnék róla, de sajnos még a titkárságon se sok infojuk volt a fickóról. Még csak azt se nagyon tudom, hogy hány éves, csak hogy egy másik iskolából jött át ide tanítani állítólag, de ez is inkább csak pletyka, mint biztos információ. De nem is számít, az a lényeg, hogy valamelyik a már persze előre begyakorolt érvrendszerem közül hatásos legyen és beengedjen az órájára.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt kötök ki. Nem mintha különösebben bajom lenne a környékkel, azt nem sejtettem, hogy valaha is majd egy tanári asztal mögött fogok ülni és fiatal, tudás éhes diákokat tanítok majd. Na jó, azért nem kell túlozni, nem mindenki azért van itt, mert szeretné kitölteni a tudásában lévő vakfoltokat. Még ha egy elég régi darab is vagyok, pontosan tudom, hogy a főiskola nem éppen a minden napos tanulásról szól, de ki vagyok én, hogy beleszóljak a dolgukba? Főleg azért, mert nem igazán ítélek el senkit sem azért, mert szeret szórakozni, én is szerettem, csak az én koromban… kicsit más volt, mint most. De mindez már könyvbe illene, annyi mindent megéltem és annyi mindent láttam már életem során. Most viszont itt vagyok, találtam egy új kihívást abban, hogy tanítsak másokat. Régen céltalannak éreztem az életemet, de mostanában elememben érzem magam, újult erővel vetem magam bele mindenbe, és már nem félek kipróbálni magam olyan amúgy tőlem távol álló dolgokban, mint például a tanítás. A tapasztalatom meg van, tanult ember vagyok, így hát nem okoz különösebb gondot ez, csak kissé idegen érzés magamat elképzelni, mint tanár. Na meg persze azt is vegyük hozzá, hogy korántsem biztos, hogy a diákok annyira kedvelni fognak engem. Nem tartom magam rosszindulatú embernek, de… de kitudja ki mit lát bennem. Nem volt nehéz kiválasztani az intézményt, ahova jönni kívánok. Connie miatt vagyok itt első sorban, hiszen ide jár, és valakinek figyelemmel kell követnie őt, főleg most. Christopher mesélt nekem a szerencsétlen eseményről, mely idáig sodorta őket, nem tudván arról, hogy ez csak a látszat, nem volt korántsem véletlen ez, meg volt tervezve és tökéletes lett kivitelezve is. Rólam azonban nem tud Connie, és ez így jól is van, minden bizonnyal már így is sok minden kavarog a fejében, nem akarom még nehezebbé tenni számára az elfogadást. Éppen az asztalomra pakolok ki a dobozokból mikor meghallom a kopogtatást az ajtón. Kissé meglep, hiszen ki keresne engem, új vagyok és aligha akar tanár már most rögtön barátkozni velem. Mindenesetre az ajtóhoz lépek és bár meglep az, aki ott áll előttem, nem mutatom ennek jelét. Évszázadokon keresztül ismertem őt meg újra és újra, már megtanultam leplezni az érzéseimet. – Üdvözlöm! Auguste LaPierre! – mutatkozom be a kezemet felé nyújtva. Tudom, hogy a nevem ott van az ajtón, de… maradjunk csak formálisak. A középső nevemet elhagyom, nem igazán használom, de persze nem tartom titokban sem. – Kérem, jöjjön be! – állok félre, hogy bejöhessen, majd amint belépett, be is csukom mögötte az ajtót, én pedig hellyel kínálom az asztalom előtti székre mutatva még mielőtt az asztal mögé sétálnék és folytatnám amit elkezdtem, közben persze Connie-ra figyelve. – Miben lehetek a szolgálatára? – bizonyára nem azért jött, hogy köszöntse az új tanárt, igaz?
Vajon valaha megnyugszom, vagy majd egyszer tisztában leszek azzal, hogy ki vagyok? Egyáltalán képes leszek még megbízni bárkiben is? Christ most legszívesebben hosszú ideig elkerülném, őszintén szólva nem akarok vele találkozni talán... soha többé? Csak azért van rá szükség, mert talán képes lenne mondani valamit rólam a régi dolgokról, mert persze legutóbb nem tette meg, csak elment, mert... nehéz neki ez az egész. Komolyan?! Neki nehéz? És akkor én mit mondjak? Nem tudom, hogy ki voltam régen, e miatt valahogy úgy érzem most sem tudom, hogy ki vagyok, hogy mi a célom, hogy mit akarok az élettől. Csak a fájdalom fix, a fájdalom minden hónapban, amiről ha tudtam volna... ha tudom m vagyok, talán odafigyelhettem volna, hogy soha ne váltsam ki az átkot. Vajon kitől örököltem ezt? Az apám volt vérfarkas, vagy az anyám? Rég meghaltak már gondolom, de vannak leszármazottaik? Vannak még élő rokonaim? Távoliak lennének, de attól még rokonok, de... nem tudom, talán túl rég volt már és utána se lehetne járni. Egyáltalán ez az igazi nevem, vagy ezt is csak nem rég kaptam? Rémes dolog, ha nem vagy biztos semmiben sem magad körül, de még rémesebb, amikor saját magadban sem vagy biztos. Halkan sóhajtok egyet, mielőtt rászánom magam a kopogtatásra. Nem kéne folyamatosan ezeken kattognia az agyamnak, mert ettől nem lesz jobb. Ezért döntöttem úgy, hogy ugyanúgy bejárok tanulni, mert talán elvonja a figyelmemet és most még fontosabb, hogy kitaláljam mit is akarok az élettől, mert nem lehetek örökké pincérnő és végképp nem támaszkodhatom örökké Chrisre. Kell valami, ami segít, amitől életcélt találok, amitől... talán megtalálom önmagamat újra. Valahogy csak sikerülnie kell. Az ajtó nyílik és én igyekszem egy kedves mosolyt varázsolni az arcomra. Most ide kell koncentrálnom, most... erre kell figyelnem és nem másra. Nem a hülye összeomlott életemre. - Igen, azt sejtettem, maximum a takarító lehetett volna gondolom, vagy a gondnok ha... - elharapom a mondatot, aztán csak egy zavar elnézést kérő mosoly kíséretében megrázom a fejemet, és elfogadva a kezét megrázom. - Constance Mathis, üdvözlöm és köszönöm, hogy időt szakít rám. - lépek be szépen az ajtón, amikor kitárja jobban, aztán szépen be is lépdelek. Nem voltam még itt, bár gondolom más valaki irodáját kapta meg, de azért körülnézek, kíváncsi vagyok, hogy mik vannak kitéve pl. a polcokra, az sok mindent elmondhat az emberről alapvetően. A könyvei, az emlékei... ilyesmik, bár ha még új tanár nem biztos, hogy volt ideje ilyesmivel foglalkozni. Szépen lehuppanok. Egyelőre még a kabátomat sem veszem le, csak a sálat oldom ki. Lehet, hogy egy kategorikus nem lesz a válasz, akkor pedig úgy se maradok sokáig. - Az a helyzet, hogy nagyon szerettem volna bejutni a kurzusra, amit tart, de... közbejött pár... nehézség mostanában és nem sikerült időben felvennem, beteltek a helyek. Van rá mód, hogy valahogy mégis beférjek? Ha nincs, akkor nem lenne ellenére, ha csak beülnék a hátsó sorba, hogy meghallgassam? Ígérem, hogy nem fogok zavarni senkit sem! - tudom én, hogy sok szigorú tanár van, akik nagyon is komolyan veszik a tantárgyfelvételt és a legtöbbjüket hidegen hagyja, hogy az embernek milyen bajai vannak. Általában az ilyen kérésekre az a válasz, hogy majd jövőre, de... azért reménykedni szabad, talán nem hajt el és engedi, hogy legalább beüljek meghallgatni és figyelni, maximum nem vizsgázom belőle, attól még nem omlik össze a világ.
Meglep a kopogás hangja. Első napom és máris valaki keres engem? Nem hinném, hogy több lenne itt, mint egy egyszerű félreértés, de csakis úgy tudhatom ezt meg, ha elébe megyek a dolognak, így hát nyitom is az ajtót, de… meglep az, ami ott vár engem, vagy pontosabban, aki ott vár engem. - Vagy tolvaj, igaz? Bár kétlem, hogy lenne bármi ezen a helyen, amit egy tolvaj ellophatna. A tudást kevesen tartják olyan értékesnek, mint amilyen értéket valójában képvisel. – és ez sajnos tényleg igaz, mindenki azzal henceg a mai világban, hogy mennyi pénze van, mekkora a háza, milyen az autója, mindezek csak a látszatot kívánják alátámasztani, az igazi érték, az igazi kincs az maga az ember. Sajnos azon illetők, kik ezt elfelejtik, nem igazán tekinthetőek a társadalmunk légfontosabbjaihoz, még ha szeretik is ezt hinni magukról. A tudás hatalom, mint szokták mondani és ezek nem csak szavak, ténylegesen így is van. Annak a kezében van, minden aduász, aki a tudás birtokosa is. – Örülök Connie! Ugye hívhatom így? – nem is tudom, sok tanár imádja a vezetéknevén szólítani a diákjait, de én ennek soha nem voltam híve, távolságtartónak hiszem és ridegnek, én pedig szerintem nem vagyok ilyen, és remélem mások sem látnak ilyennek, mert ha mégis, bennem kell lennie a hibának. – Ez csak természetes, hiszen többek között ön miatt is vagyok itt, nem igaz? – mosolygok rá. Ami azt illeti az ittlétemnek pontosan ő az oka, de ezt neki nem kell tudnia, elég ha csak annyit tud rólam, hogy én egy tudásmániás történelem professzor vagyok. Még elég, ha csak ennyit tud. - Áh, értem a dolgot. – mondom egy kimért bólintás kíséretében. – Mit gondol, jó lesz ez itt? – térek el a tárgytól néhány pillanatra míg felrakom a falra az egyetlen képet, amit hoztam magammal, és még az is csak a diplomám. Soha nem voltam jó a divatban, és ami azt illeti lakásberendezőnek is pocsék vagyok, sőt, még csak szobaberendezőnek is. Az a nagy szerencsém, hogy nagyon kevés holmim van, személyes dolgok még csak nincsenek is, az én személyes dolgaim évszázados múlttal rendelkező tárgyak, nem szívesen hoznám be ide őket. Bár… ha már történelem professzor vagyok, talán mégsem ártana. – Ami a problémáját illeti…természetesen mindenképp megoldjuk valahogy, hogy betudjon jutni, mindig öröm hallani, ha valakiben ott van a tudásszomj. – ez fontos tulajdonsága ugyanis az embernek, mert ha nem éheznék és ácsingóznánk a tudás után, minden bizonnyal még most is a középkorban élnénk. Na jó, talán kicsit túlzok, de a felfedezések, az élet bármely területén, mindazért mentek végbe, mert valaki, vagy valakik többet akartak, mint amijük volt, teljesen mindegy, hogy ez milyen okból történt. – De akkor ezek szerint szereti a történelmet, igaz? Vagy csak szeret aludni? – nem rosszindulatúan kérdezem, mosolygok végig, én nem veszem magamra az ilyet, pontosan tudom, hogy vannak ilyen emberek, ami azt illeti én is végig aludtam a legtöbb órámat, de mentségemre szóljon, hogy nekem nem kellett könyvekből megtanulnom, hogy milyen volt az élet száz-százötven évvel ezelőtt, mert láttam, tapasztaltam, benne éltem. Akárcsak Connie, bár ő sajnos nem emlékezhet mind arra, amire én. Sajnálatos, de szükségszerű volt.
Nem biztos, hogy sikerül, de azért én mégis csak reménykedem, hogy menni fog, és bejutok a fickó előadásaira. Talán annyira nem konok fajta, hogy ragaszkodjon minden áron a szabályokhoz és ha már lekéstem a jelentkezésről, akkor végig se hallgathatom. Elvileg egy jó tanárnak az is számít, ha a diák érdeklődő... remélhetőleg ő is egy ilyen jó tanár. - A tolvajok se mindig annyira okosak, hogy ezt átgondolják, hihetik hogy van valami értékes díj, vagy... képkeret. - rántom meg a vállam mosolyogva, bár igazából itt ilyesmit nem látok, de manapság az se meglepő, ha mondjuk ellopják a diplomáját, hogy aztán hamisítás céljából felhasználják, vagy bármi. Bár azt hiszem sikerült cseppet elkalandozni, nem hiszem hogy bármelyikünk is komolyan gondolja ezeket a tippeket, amúgy is a fickón azért látszik, hogy komoly és minden bizonnyal akkor tanár, vagy egy nagyon jól szerepet játszó tolvaj, de hát csak nem erről van szó. - Persze, a legtöbben így hívnak és ha kapok öntől egy rábólintást akkor tőlem bárhogy hívhat. - rántom meg a vállam egy széles mosollyal. Akár lehetek C is, vagy a csaj a hátsó sorban, csak ülhessek be az órájára, más jelenleg nem nagyon számít. A szavai azért kicsit meglepnek, aztán pár pillanat múlva leesik, hogy mire is gondol. A suli és a tanítás... csak hát na mostanában túl sok zavaros dolog történt, hogy már mindenbe belelássak valami nem oda illőt. - Tudja azért sok tanár van, aki nem így vélekedik. - nem kifejezetten kedvesek, vagy figyelmesek, elég sok nehéz eset van, hogy mit ne mondjak, szóval nem evidens, hogy valaki kedves csak azért, mert tanár és esetleg még egy kérést is teljesít, sőt a többség jó eséllyel se perc alatt elhajtana, hogy erre nincs ideje és akkor próbáljam meg jövőre, nem az ő dolguk. - Szerintem igen, bár kissé üres minden más nélkül, de... végül is nem kell mindent túlcsicsázni. - jó, az azért nem lelkesít, hogy egyből el is tér a választól, mert talán ez azt jelenti, hogy nem akar azonnal megbántani, és azzal nyitni, hogy esélytelen, hogy beüljek az órájára és egyáltalán hogy képzelem, hogy ilyen kérdéssel zaklatom, meg amúgy is millió dolga van, mert még be sem rendezkedett... Lehet, hogy ez a kép kérdés is csak egy célzás volt, hogy zavarom? Remek! Pedig komolyan reménykedtem, értelmesnek tűnt. És végül újra megszólal, a szívemről pedig legördül az a hatalmas kő... jó lehet, hogy kissé túlreagálom, de az az igazság, hogy miután mostanában így alakult a hülye életem, igenis örülök neki, ha legalább egy ilyen apróság sikerül. - Komolyan? Ennek... ennek nagyon örülök! Én meg azt hittem, hogy esélytelen, mert azzal foglalkozott és, hogy csak kitér a válasz elől, de remek lenne! - az állammal a diplomája felé bökök, amit az imént tett fel a falra. Igen lehet hogy egy külső szemlélő számára kissé túlreagálom a dolgot, de nekem ez most tényleg iszonyatosan fontos. Legalább ez az egy dolog menjen normálisan az életemben, a suli, most tényleg nem akarok mást. - Dehogy! Én tényleg szeretem a történelmet és szeretnék minél többet megtudni róla. Tudja... a régi idők valahogy varázslatosabbak, mint a maiak. Ma már túl sok a rohanás és nincs idő arra, hogy elolvassunk egy könyvet, vagy csak kiüljünk tavasszal egy rétre élvezni a napsütést... már rétek se nagyon vannak, szóval... Bocsánat én csak tényleg örülök. - szabadkozva mosolyodom el, talán a végén azért visszakozik majd, mert túllelkesedem ezt az egészet, pedig igazán nem ez a célom, csak hát örülök, mert legalább ez az egy dolog sikerül végre.
- Szóval nem nézek ki ezek szerint szakértő tolvajnak? – pillantok rá meglepetten, de persze még mindig mosolyogva. Ez csak vicc, nem gondolom komolyan ezt az egészet és minden bizonnyal ő sem. Mondhatnám, hogy azért tudom ezt, mert ismerem, de az a nagy igazság, hogy sok különböző Connie-t ismertem már az évek során. – Ezt most nem fogom magamra venni, amúgy is, ez inkább úgy hangzik, mint egy bók, nem igaz? – elvégre mégis ki akarna tolvaj lenni? Persze, erre nem várnák választ senkitől sem, hiszen a válasz szinte adja magát. Nagyon sok minden ösztönözhet arra egy embert, hogy eltulajdonítson valamit egy másik embertársa birtokából. – Szóval feltételhez köti… nagyon okos. – mosolygok rá. Na igen, Connie sokféle ember volt már, de soha nem volt bolond, nagyon is vágott az esze, és öröm látni, hogy ez most sincsen másként, hiszen véget ért az, amiről eddig nem tudott. Nem lesz több újrakezdés, nem veszek el több emlékét, most már… élhet. – Valóban? Nem akarom kibeszélni a kollégákat, ráadásul még csak nem is ismerem őket, de… ahány ember, annyi indíték, hogy végül itt kötött ki, mint tanár, igaz? – nem ugyanazon okokból lettünk végül tanárok, ez tény. Én Connie miatt vagyok itt, egyesek a pénz miatt, megint mások pedig csak élvezik ezt az egészet mindenek felett. - Ebben van valami, csak sajnos… nincsenek képeim. Tudja, családi, meg a többi más. – rántom meg a vállamat. Na igen, akkoriban még nem volt mivel fotót készíteni, nekem pedig nincsen családom, meghaltak már, feleségem soha nem volt, gyermekeim se, így hát… üres lesz ez a szoba úgy tűnik. – Amúgy is az egyszerűség híve vagyok. Majd telepakolom a polcokat jó vastag könyvekkel maximum. – ne otthon foglalják a helyet, és hát mégiscsak éreztetnem kéne azt valahogyan, hogy… történelem tanár vagyok, majd kitalálok valamit, hogy ezt a szobát valahogy otthonosabbá és barátságosabbá varázsoljam, mint amilyen most. – Oh, nem, félreértette, csak… hallani akartam egy külső szemlélő véleményét. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, egy kicsit én is úgy érzem, hogy ezt talán most kissé túlreagálja, de végül is mindenkinek a saját dolga, hogy mit mennyire vesz komolyan, nemde? Én csak örülök annak, ha komolyan veszi az óráimat. - Nem, nincsen semmi gond, igaza van, jól látja a dolgokat. – bólintok egyet mosolyogva. – Rohanó világ ez, és mint ismeretes, az ember előszeretettel ismétli meg a hibáit. A történelem ezt nem tudja meggátolni. Irányt mutat, a múltunk vagyunk, nem árt ismerni azt, hogy mi vezetett addig, hogy ön és én most itt állhassunk. – mindig is fontos részének tartom az életnek az emlékezést, a múlthoz való ragaszkodást, mert ezek a gyökereink, ezek vagyunk mi, az emlékeink tesznek minket, a múltunk határozza meg a jövőnk, és ha nem tudjuk honnan indultunk, azt sem fogjuk tudni hova akarunk megérkezni. – Na és vannak már tervei, hogy mihez akar kezdeni a főiskola után?
- Tehát most el kéne döntenem, hogy ebben az esetben mi is a jó válasz? - mosolyodom el. Hát na lehet hogy negatív kritikának számít, ha azt mondom rá, hogy nem néz ki szakértő tolvajnak, mert azt várja, hogy annak nézzem, a fene tudja. Van, amikor az emberek mindenféléket elvárnak és nem mindig lehet tudni, hogy mi az, amivel nem bántod meg őket. - Igen, mindenképpen bóknak szántam. - bólogatok talán még egy kicsit hevesebben is a kelleténél, de hát na, nem akarom már a legelején elvágni magam és szerencsére kisegített annyiban, hogy nem kell feltétlenül tovább magyarázkodnom tolvaj ügyben. Amúgy se nagyon tudom, hogy pontosan mit is mondhatnék, meg hát... őszintén szólva nem ismerek tolvajokat, de gondolom, ha egy tolvajt fel lehet ismerni, hogy tolvaj akkor az már régen rossz. - Igazából azt hiszem, csak igyekszem... jó üzletet kötni.- egy félmosollyal vonom meg a vállamat, mert hát ez az igazság. Szeretném meggyőzni arról, hogy érdemes engem ott látnia az óráján és ehhez az kell, hogy bevágódjak, akkor meg tőlem hívhat, ahogy csak akar, csak jussak be az órájára. - Talán most a többi tanár nem is számít, csak az, hogy ön mennyire hajlandó segíteni. - de komolyan, tudom, hogy vannak rémes tanárok, ez tény és való, de reményeim szerint ő nem ilyen, eddig se tűnt kifejezetten annak, szóval határozottan örülök neki. - Miért nincsenek képek? - jó ez azért kicsit meglep. A legtöbb embernek vannak, maximum ha más nem hát a barátaikról, vagy ilyesmi, neki viszont úgy fest egyáltalán nincsenek képei? Azért ez tényleg meglepő. Még nekem is akadnak képei, pedig nekem aztán igazán van okom rá, hogy ne legyenek, túl sok mindenem nincs a múltamból, vagy... inkább semmim sem. - A könyvek amúgy is passzolnak egy történelem professzorhoz, a vastagak meg főleg. - mert hát mint tudjuk vannak olyan vaskos kötetek, hogy az ember majdnem el sem meri őket kezdeni olvasni, de mondjuk nekem soha sem volt ezzel gondom, nem félek a hosszú könyvektől, vagy történetekből, sőt azok néha lehet, hogy nehéz olvasmányok, de még jobbak is lehetnek, mint egy rövid, mert úgy igazán ki vannak fejtve. - Tudja... néha kicsit úgy érzem magam, mintha valami régi időben ragadtam volna, ez a mostani... van hogy szó szerint taszít. Butaság igaz? - jó, ha azt nézem, amit megtudtam akkor nem, bár nem igazán emlékszem semmire sem a múltból, maximum néhány kósza álomfoszlány, amikből semmit sem értek, de... mégis sokszor érzem azt, hogy nem vagyok ide való, gondolom talán azért is, mert így is van, mert egy másik korban kellett volna élnem és meghalnom. Olyan, mintha a jövőbe kerültem volna és nincs út, hogy visszatérjek oda ahová tartozom, bár gondolom most az életem összezavarodása miatt is van, hogy nem igazán találom a helyem. - Nem túl jó, ha még nem ugye? Igazából... nem tudom, imádom az irodalmat, de tudom, hogy ebből megélni elég nehéz, úgyhogy még nem igazán tudom. Ön mindig tudta, hogy történelmet akar tanítani? - sokan vannak az évfolyamtársaim közül, akik már most tudják mit akarnak az élettől, akik már évekkel ezelőtt is pontosan tudták, én meg... itt bizonytalankodom, de azt hiszem jelenleg az is valami, hogy egyáltalán nem omlottam össze teljesen.
- Csak mondja, ami először az eszébe jut. Tudja, az első megérzés mindig a helyes, a többi csak arra van, hogy elbizonytalanítson minket. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, ez egy nagyon tetszetős sztereotípia, ami sajnos az esetek nagy többségében nem él,de… jól hangzik, ezért mindenki – én is – folyamatosan elsüti. – Hát persze, képzelem…igazán…egyedi módon tud bókolni. – nem rosszindulatból mondom ezt, az arcomon mosoly ül, nem tartom magamat egyébként sem egy rossz indulatú embernek, sőt, igazán jó véleménnyel vagyok magamról, ami azt illeti. Sokan nincsenek ezzel így, de nagyon fontos dolog az, hogy megbízzon magában az ember, hiszen ha nem bízunk meg magunkban, másoktól hogy várhatjuk el? – Nos, Connie, eddig azt kell mondjam egész jól megy önnek. – bár nem kéne semmi ilyet elkövetnie, elég ha csak megmondja, de nem bánom, legalább így beszélgethetek vele, az utolsó beszélgetésünknek már így is van egy jó ideje, hiszen most már nem vehetem el az emlékeit, nem kezdhetek újra semmit sem. – Ami engem illet, az ajtó nyitva áll ön előtt Connie, szívesen segítek ebben magának. – nem számítottam arra, hogy ő is megjelenik majd az órámon,de sebaj, határozottan örülök ennek, főleg, hogy önként jött és nem érzem rajta azt, hogy rá lenne bármire is kényszerítve. - A szüleimet fiatalkoromban elvesztettem, családom pedig nincsen. A túl sok költözködés ára pedig az, hogy nincsen normális baráti köröm. – rántom meg a vállamat. Na igen, ez a mesém, de az igazság az, hogy már nagyon régen elvesztettem őket, és egy olyan embernek, mint nekem, nem való a család. Ötszáz éve élek, kevés dolog való nekem. – Igen, és fegyverként is remekül funkcionálnak, ha a szükség épp úgy hozza. De reméljük ilyen nem lesz, nem szeretek a tudással, mint fegyverrel lesújtani. – na igen, mert bár hangzatos, de valójában nem marad meg belőle semmi sem, mert az ember csakis a saját hibáiból tanul, ha másét látja, úgy gondolja, hogy őt majd elkerüli, hogy nem kell izgatnia magát miatta, de valójában… ennél nagyobbat nem is tévedhetne. A hibáink újra és újra ismétlik egymást, de mi soha nem vesszük észre, mert nem figyeljük, és nem is szabad, mert közben elfelejtenénk élni, ami az abszolút kudarc lenne. - Nem feltétlen. Különösnek mondanám inkább, de semmiképpen sem butaságnak. Különösképp érdekes, hiszen ön még fiatal. – ahhoz mindenképp, hogy a régi korokban érezze magát leragadva. De persze mindketten tudjuk, hogy ennek meg van az oka. Legalábbis én tudom, ő nincs tisztában azzal, hogy ki vagyok, és ez így is van rendjén egyelőre. – Ugyan, soha nem fordult meg a fejemben, hogy történelmet fogok tanítani. – rázom meg a fejem mosolyogva. Ez őszinte válasz, elvégre nem azért teszem, mert annyira szeretném, hanem mert valamit tennem kell, közel kell maradnom Connie-hoz, létfontosságú ez. – Van még ideje eldönteni, hogy mit akar. Tehetséges és okos nőnek tűnik, nehezen hinném, hogy ne találná meg a magának megfelelő hivatást. – annyi Connie-t ismertem már az évszázadok alatt, de mindig képes volt meglepni, valami újjal előrukkolni. Nem is hinné, hogy mennyi minden van benne valójában. Egy lehetőségekkel teli kincses bánya ő, csak fel kell fedezni, és felfogják.
- De az első megérzéssel is elvághatom magam önnél és akkor fuccs a terveimnek a történelem órákkal kapcsolatban. - mosolyodom el, kitérve újra csak a válaszadás elől. Az a helyzet, hogy tényleg nem akarok én kockáztatni feleslegesen. Nem hiszem, hogy hogy jó lenne, ha letolvajoznám, netán azt venné zokon, ha nem tenném ezt... szóval sehogy se jó, inkább nem teszem egyiket sem, az a biztos. - Tudja csak óvatosan teszem, a végén még ha nyíltan bókolnék, abból gondja lenne. Tudja tanár-diák kapcsolat, egy főiskolán se támogatják. - rántom meg mosolyogva a vállamat. Igen kérem szinte mindenre van valamiféle tökéletes válaszom, vagy ha nem is tökéletes, akkor a tökéleteshez közelítő. Nem szeretném elvágni magam nála, meg senkinél sem, legalább a suliban menjenek normálisan a dolgok, ha már az életben finoman szólva is összecsaptak a fejem felett a hullámok. - Köszönöm! Ez tényleg kedves és akkor azt hiszem mázlim van, remek történelem professzort kaptunk, remélem még sokáig marad. - vagy legalábbis, amíg ide járok, mert hát én sem járok ide a végtelenségig, aztán utána már mondhatni majdnem mindegy, hogy itt tanít-e, legalábbis ilyen szempontból, de a többi diák is jól fog járni vele ebben biztos vagyok. Mindig jó, ha jó tanárok vannak az iskolában, mert én is már nagyon sok kellemetlen alakba futottam bele, akiknek még egy iskola közelébe se kéne menni, nem hogy tanítani is benne. - Akkor... azt hiszem ebben hasonlítunk, túl sok fotóm nekem sincs. - túl sok... egy sem. Kiről lehetne? A családomról semmit sem tudok, ahogy a múltamról sem. Nem igazán tudok megbízni az emberekben, így nincs nagy baráti társaságom sem, Chrisről ezek után eszem ágában nem lenne képet kitenni, ki maradna a maffiatagok, meg az apám, akinek a véletlenül megölésével sikerült kiváltanom a vérfarkas átkot? - Legalább egy vaskos kötettel megvédheti magát az igazi tolvajoktól. - mosolyodom el, ezzel talán a kezdeti kérdésre végül csak választ adva, hogy igazából nem gondolom én komolyan azt, hogy ő tolvaj lenne, valahogy tényleg nem néz ki annak, még ha nem is tudhatom, hogy ténylegesen milyen is egy átlag tolvaj kinézet. - Igen végülis... fiatal, de tudja szeretek olvasni és valahogy néha a régi világ sokkal kellemesebbnek és egyszerűbbnek tűnik, mint ez a mai. - hát igen, néha jóval könnyebb könyvekbe menekülni, mint megélni a valóságot, ami fájdalmas és olykor felettébb kiborító tud lenni, arról már nem is beszélve, hogy sokszor egyszerűen megpróbálom elképzelni, hogy vajon milyen lehetett az az idő... hiszen én is éltem akkor, de fogalmam sincs, hogy mit tettem, vagy milyen voltam. - Akkor miért lett mégis tanár? Mit csinálna helyette, ha most nem az lenne? - kíváncsivá tesz, valahogy... nem is tudom, van a fickóban valami, ami miatt érdekel, mintha csak valami belső hang súgná, mintha... Nem tudom butaságnak tűnik, de tényleg olyan különös érzésem van vele kapcsolatban, amit nem tudok hová tenni, mintha ez a beszélgetés is teljesen megszokott lenne, pedig még csak nem is ismerem. - Biztosan és remélem, hogy így lesz, hogy sikerül majd kitalálnom, hogy mit kezdjek magammal, de... Önnek szokott lenni deja vu érzése? - nem is tudom, egy kicsit olyan ez most, mintha... ismerném, pedig nem igazán hiszek az ilyen előző élet dolgokban, főleg hogy nekem az jó rég lehetett, ha egyszer már évszázadok óta élek, de... persze biztos, hogy butaság.
- Nézze, ezek után már nem igazán vághatja el magát. Ha azt mondom, hogy sikerült lenyűgöznie, akkor el hiszi nekem? – ismerem már Connie-t nagyon régóta, még ha ő ezt nem is tudja. Bár… sok Connie-t ismertem már, nagyon sokféle ember volt ő már, ahogy én is. Öröm látni, hogy tud még újat mutatni nekem, most utoljára is. – Áh, értem, de… nem kell féljen, nem hallgatják le a beszélgetéseinket. Én pedig nem fogom félreérteni önt, biztos lehet ebben. – az évszázadok alatt, amit Connie társaságában töltöttem időnként – azaz gyakran –, egy dolgot megtanultam. Változhat maga az ember, de… egyféle kapocs alakult ki kettőnk közt, bár ez csak egy oldalú. - Nos, magam is remélem, de az élet útjai kifürkészhetetlenek. Maradok, amíg kell. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Még ne mondja, hogy örül, könnyen lehet, hogy utálni fog engem, bár annyira nem tanítok rosszul és nem is vagyok olyan ellenséges, hogy erre okot adjak, de…kitudja. - Sajnálattal hallom. Ön is elvesztette a szüleit? – persze, valójában pontosan tudom, hogy mi történt vele, de… ezt el kell játszanunk újra és újra, mert még az a kevés biztos pont is alapjaiban rázkódna meg az életében, ha kiderülne, hogy kettőnk ismeretsége régre nyúlik vissza. – De barátai vannak, igaz? Közvetlen nőnek tűnik, gondolom itt a főiskolán is vannak barátnői. – akár párkapcsolatban is élhet, nem? Ezt azonban már tolakodásnak érezném, ha megkérdezném tőle és… nem hinném amúgy sem, hogy lenne valaki az életében. Most próbálja azt megteremteni, kis lépésekben kell ilyenkor haladni, egy csalódás ilyenkor a legrosszabban tudja érinteni az embert. – Minek fegyvertartási engedély, ha tud az ember olvasni, nemde? – viszonozom a mosolyát, ahogy felkapom az egyik vastagabb kötet a dobozból és felpakolom a polcra. Az ókor történelme. Ezzel a könyvvel aztán tényleg embert lehetne ölni… én magam papíron a középkorra szakosodtam, de köszönhetően a tapasztalatomnak, nagyjából mindenről tudok részletesen beszélni, nagy szerencse egy tanárnak, igaz? - Ez csak természetes, az emberiség ahogy fejlődik, úgy bonyolítja meg az amúgy rém egyszerű dolgokat is. Gondoljon csak bele, régen főzött az ember egy kávét, manapság harminc percet gondolkodik azon, hogy melyik fajta kavét főzze le magának. – egy primitív és sarkalatos példa, de úgy gondolom,hogy ez be is mutatja azt,amiről beszéltem. Régen való igaz, hogy egyszerűbb volt minden, de azért bőven akadtak már akkor is nehézségek az ember életében. Nem mondom, hogy jobb volt, de én speciel jobban szerettem akkor élni, mint most. Persze, nem búslakodhatok emiatt, mind ebben a világban élünk, mégsem búsul emiatt minden második ember. – Nos…azt hiszem azért, mert íróként nem sikerült befutnom. – rántom meg a vállam mosolyogva, ezzel választ is adva mindkét kérdésére. Persze, nem emiatt lettem tanár, de ha választhatnék, ha… az életem nem egy adott cél körül forogna, ami nem más, mint a vámpíroktól való megszabadulás, akkor könyveket írnék legszívesebben. - Folyton deja vu érzésem van, de… mire gondol egész pontosan? – sejtem, de azért jobb lenne a szájából hallani. Én jó magam mindig így érzek, ha találkozom vele, már fel sem tűnik, úgy megszoktam ezt. Fura és…szomorú tény ez, de az életünk sajnos nem mindig úgy alakul, ahogy tervezzük.
- Lenyűgözni? Hát ez azért meglep. Mégis mivel? - nem szoktam én embereket lenyűgözni. Az volt a fő célom, hogy egyáltalán úgy gondolja, hogy bejuthatok az órájára és ne vágjam el magamat azzal, hogy butaságot mondok, de az, hogy még le is nyűgöztem új nekem. Nem volt ilyesmi a célom, vagyis... hát persze remek dolog, de attól még ugyanúgy meglep. - Akkor megnyugodtam. Ha már sikerült lenyűgöznöm, akkor remélem, hogy nem adja tovább, hogy melyik professzorokat kedvelem kevésbé. - mosolyodom el, de hát ez mindenkinél így van nem? Minden diáknak akad pár olyan tanár az életében, akiket nem kifejezetten kedvel, mert hát nem lehet mindenki tökéletes igaz? Ezek után kifejezetten szomorú, hogy itt egy tanár, aki tényleg kedves és kedvelhető, és én irodalomra járok és nem hozzá, de már az is felüdítő lehet, ha bejutok az óráira a szigorúbb tanárok után remek levezetés lesz. - És ez előtt hol dolgozott? Szintén tanárként más főiskolán? Miért váltott? Úgy értem... nem sok közöm van hozzá igaz? - kissé zavart mosoly kúszik fel az arcomra. Hát na néha talán túlságosan sokat kérdezek, és nem biztos, hogy ezek az információk rám tartoznak egyébként. Sőt... azt hiszem ideje lenne inkább lakatot tenni a számra, mert még simán visszavonhatja azt, hogy ott lehetek az óráján, aztán már csak leshetek, ha sikerült elszúrnom a dolgot. Helyre hozni már sokkal nehezebb. - El... igen, valami olyasmi. - bólintok egy aprót. A szüleim... na igen, kényes pont. Én nem csak elveszítettem őket, még csak nem is emlékszem rájuk. Fogalmam sincs, hogy ki voltak, hogy milyenek voltak, hogy mennyire szerettek. Vajon ők hogyan reagálták le azt, hogy hirtelen eltűntem az életükből? Mert így lehetett gondolom. Netán csak nem ismertem fel őket, ami még rosszabb lehetett nekik. Remélem, hogy Chris... hogy ő nem tett semmit sem velük, mert azt soha sem lennék képes megbocsátani neki. - Oh, hát nem sokan. Még csak nem régen kezdtem az iskolát és nem osztom túlságosan könnyen a bizalmamat, és mivel dolgozom is az iskola mellett, így az időm is kevés. - vonom meg a vállamat. Hát igen nem rendelkezem nagy baráti társasággal. Nem is igen van időm rá, plusz túlságosan kusza az életem, hogy ezt meg tudjam osztani másokkal. Félnék is barátkozni, azok után, amik történtek velem. A nevelő apám átvert, meg akart ölni, Chris, akit a bátyámként szeretek... szerettem szintén. Ezek alapján nem igazán jön be nekem a barátkozás, vagy akár csak a kapcsolatépítés. - Igen, egy-egy vaskosabb kötet felér egy medicin labdával. - már csak az a kérdés, hogy vagy-e annyira erős, hogy el tudd dobni, de azt hiszem vannak olyan példányok, amik még a golyót is simán felfognák, úgyhogy igen egy vaskos ókori történelem könyv simán életet menthet. - Ön is így gondolja hát? Hogy régen mégis csak jobb volt? - én már az előtt is így éreztem, hogy kiderült a titok, amit Chris őrzött rólam olyan rendíthetetlenül, de most még inkább. Szerettem volna élni akkor, vagyis... emlékezni rá, hogy milyen lehetett. Arra, amikor még nem rohant így a világ, amikor az emberek nem csak végigrohantak az utcán, hanem képesek voltak megállni egy pillanatra, ha láttak valamit szépet, vagy volt idejük egyszerűen csak leülni egy padra egy könyvvel és élvezni a napsütést, netán csak nézni a többi embert, ahogy sétálnak. Nekem... hiányzik ez az élet iszonyatosan, és ha lehetne egyetlen kívánságom, akkor visszamennék oda, és ott is maradnék. - Oh, tehát író! Írt már olyasmit, amit olvashattam valahol? - mert attól, hogy nem futott be még könnyen lehet, hogy akad írása, amit kiadtak, csak nem vásárolták meg olyan sokan. De egy olyan valakinek a gondolatai, aki valahol úgy érzem, hogy kicsit hasonlít rám nagyon is érdekelnek engem. - Nem tudom. Tudja... mintha ez már lejátszódott volna egyszerűen... biztos egy előző életben, vagy nem is tudom. Azt hiszem erről a pszichológia szakra járókat kellene megkérdezni. - mosolyodom el. A deja vu egy megmagyarázhatatlan érzés. Vajon tényleg van valami alapja, vajon tényleg ha valamit úgy érezzük már megtörtént egyszer, akkor így van, vagy... tévedünk és csak az agy furcsa játéka az egész? Nem tudom... talán egyáltalán nem is számít, hogy én mit gondolok, csak van ez az érzés és kész.
- Hogy nem olyan, mint mindenki más ebben az iskolában. – nem magyarázom el ezt jobban, mert… értheti ahogy akarja, és ezt is kell tennie, mert a válaszokat még az ilyen roppant egyszerű és teljesen jelentéktelennek tűnő dolgokban is neki kell megtalálni. Én csak rávezethetem őt maximum, a szerepem ott véget is ér. – Nem, de…. nem hinném, hogy nekem kéne elmondani, hogy melyik kollégámat nem szívleli. De persze megértem önt, én se kedveltem a tanárjaim nagy részét. – a családom gazdag volt, így egy ideig otthon oktattak engem, majd magán iskolákba jártam, nevesebb intézményekben tanultam, tehát az oktatásom magas szintű volt, de én utáltam. - Nem, semmi gond, nem államtitok ez. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Persze, vannak még bőven dolgok, amiket nem kell tudnia, legalábbis még nem, de egy-két ártalmatlan kérdés még nem a világvége, ráadásul ezekre tudok úgy válaszolni, hogy nem hazudok, csak…elferdítem az igazságot. Vékony a határ a kettő között, tudom,de…muszáj egyensúlyoznom rajta. – Ezelőtt is tanár voltam, és azért váltottam, mert kirúgtak. Nem illettem bele az intézmény…csapatába. - rántom meg a vállamat mosolyogva. Ebben egy csepp hazugság sem volt, elvégre ezelőtt, mint hivatalos munkám, ugyanez volt, csak másik helyen, egy olyan helyen, amit szívből utáltam, de valahol el kellett kezdeni. - Részvétem. De ahogy elnézem… feltalálta magát. – ha egy átlag ember hallaná ezt, aki nem ismeri őt, akkor azt mondaná, hogy Connie egy valóságos hős. Nos, nem vonom ezt kétségbe, de nem az a fajta hős, akit mi elképzelünk, sokkal inkább a …tragikus, ösztönös hős, akit az ismeretlen hajt előre, az a fő motivációja, amit még csak nem is ismer. Ez pedig ő, saját maga. – Ne adja fel, biztos vagyok abban, hogy könnyen fog barátokat találni. – nem azokról a barátokról beszélek, akik egyszer ott vannak, egyszer nem. Azokról beszélek akikre mindig számíthat majd. Kellenek ilyen barátok, nekem volt Connie is ilyen barátom, de sajnos csak volt, és nagyon régen. – A tudás hatalom, ahogy mondani szokás. Bebizonyítottuk. – mosolygok rá Connie-ra. A tudást sokan nem értékeli, sokan nem tartják elégnek. Manapság az az értékes ember, aki jól néz ki, nem pedig az, aki ténylegesen megérdemli. Felületes egy világ a mostani sajnos. - Bizonyos szempontból legalábbis jobb volt. Úgy gondolom a régi időkben sokkal könnyebben tudtam volna beilleszkedni a társadalomba, mint manapság. – nem mondom, hogy jobb volt, mert ez csak nézőpont kérdése, és ami azt illeti, vannak dolgok, amikben régen nem járt élen az emberiség, ellenben manapság. Nem csak a tudományokról beszélek. Régen is voltak szörnyű emberek. – Öhm… nem hinném, soha nem jutottam el addig, hogy ki is adják őket. – rázom meg a fejemet. Sajnos soha, bár nem próbálkoztam annyit, ez tény, régen voltak írásaim, de az egy másik kor volt, és nem is a saját nevem alatt írtam azokat a könyveket, és szerintem már a legtöbbjük nem is létezik, elpusztult az időfolyamán. - Úgy érti, hogy… maga szerint egy előző életében már beszélt velem? – nem tartom bolondnak, nem azért van a visszakérdezés, csakis kíváncsiságból és teljes bizonyosságom megerősítése érdekében. Nem butaság, mondhatni sok előző életében megtörtént egy beszélgetés köztünk.
- Talán csak kilógok, ez ennyire szokatlan lenne? Akkor ön is kilóg, ha ezt érzi pozitívumnak. - mosolyodom el, de ettől még jól esik, amit mond. Arról nem is beszélve, hogy tényleg nyert ügyem van, hogy bejussak arra az órára, amire annyira szerettem volna és ez külön öröm számomra. Érdekel a történelem és talán segít is majd valamiben. Persze... nem biztos, de úgy érzem mindent meg kell próbálnom a siker érdekében. - Nem is teszem, a végén még kiderül, hogy beépített ember és leadja nekik a drótot, aztán a végén kellemetlen félévnek nézek elébe. - nem gondolom én ezt komolyan, bár... annak fényében amik mostanában történnek velem már semmin sem kellene meglepődnöm. Bízni valakiben, főleg csak így ismeretlenül nagyon botor lépés és én őszintén szólva nem is nagyon teszem már meg. Túl sokat csalódtam és ki tudja, hogy még mennyt, amennyire még csak nem is emlékszem. Komolyan meglepő, amikor egy-egy éjjel nem sírva alszom el. Néha úgy érzem túl sok nekem a világ... az élet... ez az egész. És mégis reggel nincs más választás, mint felkelni és újra kezdeni előröl az egészet, mintha még nem csalódtál volna eleget. - Mások voltak talán a nézetei, ami a tanítást illeti? Vagy miért? - igen tudom sokat kérdezek, de... gondolom, ha eljön az a pont, ami már nem rám tartozik, akkor úgyis szólni fog és nem válaszol többet igaz? Addig pedig megtehetem, hogy ami felmerül bennem azt megkérdezem tőle szépen, mert hát kíváncsi típus vagyok, arról már nem is beszélve, hogy nyitott fickónak tűnik. Ahhoz képest, hogy csak azért jöttem ide, hogy megkérdezzem a történelem óráról, még mindig itt vagyok és beszélgetünk, de... valahogy még sem zavar a dolog, sőt furcsa módon olyan kellemes nyugalom tölt el tőle. Azt hiszem néha vannak dolgok, amiket nem kell megpróbálnod megérteni, csak fogadd el, hogy úgy van ész kész, és örülj neki. - Tudja van, amikor az embernek nem sok választása van, mint hogy feltalálja magát. - vonom meg kicsit a vállamat egy félmosollyal. Hát igen, én is pont így vagyok ezzel, nem tehetek mást, mint hogy feltalálom magamat és kész, mert élek és amíg úgy döntök, hogy ezt tartom is tovább, addig muszáj tovább lépnem és újra és újra megpróbálnom, most már talán úgy, hogy nem felejtem majd el egyik napról a másikra azt, hogy miken mentem át eddig. - Tudja... nem mindig az a kérdés, hogy találhatok-e barátok, hanem hogy akarok-e. - csendes szavakkal mondok csak ki ezt, mert tudom, hogy nem hangzik valami jól és... - Ne foglalkozzon velem, nem is tudom, hogy miért traktálom ilyesmivel. - rázom meg a fejemet, hiszen nem az ő dolga, nem neki kellene kiönteni a szívemet, nem rá tartozik, hogy nem könnyen építek ki bizalmi viszonyt másokkal, csak néha valahogy kicsúszik a számon az is, aminek nem kellene, és visszaszívni már nem igazán lehet, de kétlem hogy pont erre lenne kíváncsi. Már így is hálás lehetek neki, hogy engedi, hogy beüljek az óráira, nem kéne túlfeszítenem a húrt igaz? - Én is valahogy így érzem. - bólintok egyet, és visszatér a mosoly is az arcomra. Én is valahogy így vagyok vele, mintha régen jobb lett volna, ha nem most élek, ha... nem most élek tovább, hanem régen, amikor még sok minden más volt. Egyszerűbb... kötetlenebb, jobban szerettem volna akkor élni. Éltem is, csak fogalmam sincs, hogy milyen volt. Talán ha lennének emlékeim más lenne, de sajnos nincs egy szem sem. - És nincsenek is meg valahol? Bár miért pont nekem akarná megmutatni igaz? - jól van, talán gondolkodhatnék néha az előtt, hogy mondok valamit, mert egyre több olyasmi csúszik ki a számon, aminek talán nem kellene, ami nem tartozik rá, vagy épp rám nem tartozik és vele kapcsolatos. Nem nekem fogja megmutatni a ki nem adott írásait és nem is várhatom el ezt tőle, nem is tudom, hogyan gondoltam. - Tudom én, hogy ez teljesen abszurdnak hangzik, és én... nem is hiszek az ilyesmiben azt hiszem. Az agy furcsa tréfákat képes játszani velünk nem? - gondolom ezt mondjuk az orvosira járók jobban meg tudnák határozni. Nem is tudom, vannak dolgok, amiket érzünk, és nincs rájuk tudományos magyarázat és kész, én is valahogy így vagyok ezzel. Az is lehet, hogy akad, amire nem is kell magyarázat.
- Nem, különcnek lenni a közhiedelemmel ellentétben nagyon is jó. Minden nagy ember különc volt. – persze, vannak kivételek, de az igazán nagy emberek, akik tettek is valami nagyot, és nem csak a pénz, vagy saját maguk érdekében, azok az illetők valóban különcök voltak, mégsem így emlékszünk rájuk, igaz? Persze, mindenki szeretné, ha elismernék, de sokszor ez csak a halál után valósul meg. – Maga aztán tényleg nagyon óvatos…okos, magán kívül ne bízzon meg senkiben sem teljesen. – viccelek, nem vagyok beépített ember, de élek már olyan rég, hogy azt mondhassam: a bizalom többet ér mindennél, és ezt kevesen vannak olyan okosak, hogy fel is fogják. - Igen, mondhatni. Tudja, én nem vagyok az a nagyon szigorú fajta, jobb szeretem bevonni a tanulókat, így úgy gondolom, hogy többet tanulhatnak, de… a sajátosabb tanítási módom nem fért bele az intézmény által elő írottakban, így hát választhattam. Én pedig inkább távoztam. – kaptam egy szép kis végkielégítést, és aztán vége is volt, kereshettem új munkát, de nem különösebben izgattam emiatt magamat, hiszen az elmúlt évszázadokban is ezt csináltam, munkahelyet váltok szinte tíz évente, mert előbb-utóbb feltűnik ám az embernek, hogy a másik nem akar megöregedni, és ezt már nem tudom az új csoda szerekre fogni, amik a fiatalságot őrzik meg. - Igen, ilyenkor születnek a… legjobb dolgok. A legtragikusabbak is persze, de… mi kovácsolja erőssé az embert, ha nem a nehézségek? – én nem vagyok annak a híve, hogy mindentől védeni kéne az embert, mert vannak az életnek olyan szakaszai, amit be kell járnunk. EL kell esnünk, fel kell állnunk, újra, és újra, de ennek meg lesz az eredménye. – Ne kérjen elnézést! Én magáért vagyok itt, ha tudok valamiben segíteni, hát megteszem. Ha nem, higgye el, akkor is megpróbálom! Nem kell elmondania semmit, ha nem akar. Bizonyára meg van annak az oka, hogy nehezebben bízik meg másokban, ez természetes, vannak még így páran. – nem egy olyan különc dolog ez, én is nehezebben hittem az emberekben ezelőtt, de aztán… rájöttem arra, hogy nem is az a kérdés, hogy bízhatok-e bennük, hanem, hogy megéri-e? Kevés embert ismerek, akivel évszázados barátság kötne össze. Connie-val igen, de… nos az ismétlődő barátság. - De ebben a korban élünk, az embernek néha nincs más választása, mint feltalálni magát, igaz? – idézem őt mosolyogva, mert az előbb nagyon is jót mondott ezzel. Szívesen mennék vissza az időbe, de nem tehetem meg, ez itt az élet, megy tovább, akár akarom, akár nem, és nem foglalkozik azzal, hogy mikor gázol belém. – Olvassa el nyugodtan, ha akarja, de annyira azért nem jók. Tessék, ezt megtartottam magamnak! – egy kis kotorászás után a dobozban, sikerül előbányásznom a példányt, amit megtartottam magamnak. Nem egy vaskos könyv, nem is csicsás, nem akartam a látszatra menni, azt akartam, hogy azért nyissák ki, mert érdekli az embereket. - Pedig sokan hisznek ebben, köztük jó magam is. Úgy gonodolom, hogy kell lennie valaminek az élet után és miért ne lehetne az egy másik élet, egy új testben, egy új lélekben? Félre ne értsen, nem vagyok vallásos, de… szeretném hinni, hogy nem pusztulok el végleg miután meghalok. – sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy valóban hiszek én ebben? Vagy csak hinni akarok, mert félek, hogy mi lesz, ha megunom az életet? Régóta élek már, benne van a pakliban az, hogy egyszer elegem lesz, igaz? Az életem a titkokon kívül nem szól szinte semmiről sem.
- Szóval akkor mi nagy emberek leszünk? - mosolyodom el, mert hát na ő most egy tanár, én pincérnő vagyok, szóval nem mondanám magunkat olyan nagy embernek, bár gondolom van még erre időnk. Igazából nem is tudom, hogy akarnék-e egyáltalán nagy ember lenni. Nem tudom, hogy az jó lenne-e nekem. Valahogy... jobban szeretek inkább magam lenni, egyszerűen csak ha nem keveredem bele semmibe, amibe nem kéne, akkor nem is érhet bántódás. Tudom, hogy gyáva hozzáállás, de már így is túl sok rossz történt velem, nem akarok kockáztatni. - Sajnos... tudom, hogy ez így működik. A bizalom drága dolog és... nagyon könnyű eljátszani. - apró sóhajt engedek csak meg magamnak, de aztán az arcomra is varázsolok egy halvány mosolyt. Nem azért jöttem, hogy teljesen kiöntsem a lelkemet egy idegennek igaz? Mindenkivel történnek rossz dolgok, és gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki nem könnyen szavaz másoknak bizalmat. - Egyre inkább kíváncsi vagyok az órájára. - határozottan érdekel. Ha kirúgtál azért, mert nem a hagyományos értelemben kezelte az oktatást az jó... az nagyon jó! Vannak olyan tanáraim, akiknek az óráján kész csoda, ha az ember nem alszik el, pedig szerintem mindent lehet érdekesen is oktatni, úgy, hogy az embert tényleg megfogja. - Ön szerint a rossz tanárok... mindig is azok voltak, vagy csak valahol út közben elfelejtették, hogy mi ennek az egésznek a lényege? - mert hát talán olyan nem megy el tanárnak, aki nem is akart soha az lenni, aki nem akart tenni másokért, aki nem akart oktatni, de mégis elég sok olyan tanár van, aki finoman szólva is alkalmatlan arra, amit csinál. Valamikor pedig remélhetőleg ők is azért lettek tanárok, mert tenni akartak, adni a fiataloknak, és szomorú, hogy ezt végül mégis elfelejtették. - Azért én néha örülnék neki, ha egy fokkal kevesebb nehézség lenne az életemben. - hiába lennék akkor kevésbé erős, de... az az igazság, hogy az embernek meg vannak a határai és én sem tudom, hogy mennyit bírok még. Talpra tudtam állni az után, hogy az apám... aki örökbe fogadott és akit annak tartottam meg akart ölni. Talpra tudtam állni az után, hogy kiderült, hogy a megölésével kiváltottam egy átkot, ami életem végéig kínozni fog és... próbálok talpra állni az után is, hogy kiderült Chris okozta ezt az egészet, hogy ő áll mögötte, hogy ő tette tönkre az életemet szimplán, mert... bosszús volt, mert nem feleltem meg az elvárásainak. Nem tudom, hogy elbírnék-e még többet... igen jó lenne most már egy kis nyugalom. - Értem? Úgy érti... a tanítás és a diákok miatt. - mert nem miattam van itt, az azért vicces lenne, hiszen nem is ismer. Mégis olyan kellemes vele beszélgetni, talán tényleg miattam van itt, még ha ő nem is tud róla, hogy ezzel tesz értem. Annyi csalódás ért mostanában, és annyi ajtó csukódott be előttem, hogy jó dolog, hogy most megint kinyílik egy, még ha csak annyiról van is szó, hogy bejuthatok egy órára, amire szerettem volna, vagy hogy itt egy kedves tanár, akivel lehet beszélni mélyebb értelmű dolgokról is. - Igen, és végül is vannak jó dolgok is benne, mint a mozi, vagy... az említett kávégépek. - mert én azért sokkal jobban szeretem a különlegesebb kávékat, mint a nagyon erős feketét, aminél maximum egy cukor van, amivel ízesíteni lehet és a tej kb. ennyi. Nálam valahogy jobban bejönnek ezek a különlegesebb ízek, szóval... igen azt hiszem az ételek miatt határozottan megéli ebben a korban élni. - Oh! Én... köszönöm, megtisztel vele! Mi a témája? Vagy majd meglátom? - komolyan meg vagyok lepve, hogy csak így odaadja nekem. Ez... remek érzés, egyszerűen csak ismeretlenül megtisztelt a bizalmával, hogy megmutat valamit, pedig még csak nem is ismer. Egy pillanatra jól eső érzéssel szorítom magamhoz az írását, csak aztán bököm ki a... talán butaságot, én legalábbis valahogy annak tartom, de az érzéssel nem tudok mit kezdeni, attól még így van. - Szóval ön szerint lehetséges? Talán... találkoztunk már egy előző életben? - még akkor is, ha én... elég régen éltem előző életet? Egyáltalán esetemben ez hogyan van? Az előző életem az volt, ami még a születésem előtti, vagy az is annak számít, ami... nem is tudom... amire csak nem emlékszem? Végül is a mostani életem előtt volt az is. Elég bonyolult ez az egész azt hiszem. - Tényleg köszönöm a könyvet és... nem akarom zavarni, biztosan sok dolga van még azzal, hogy kipakoljon. - tolom el magam az asztaltól és állok fel. A végén még tényleg zavarom, csak nem mondaná el, hogy nem is tudom... tényleg nagyon kedves fickónak látom. Kétlem, hogy magától csak úgy kidobni. - Amúgy is sürgős olvasnivalóm van. Nagyon köszönöm a kedvességét, még egyszer és biztosan jól fogja érezni magát nálunk. - ilyen jellemmel, imádni fogják a diákok ez nem is kérdés. Közelebb lépek még, hogy a kezemet nyújtsam felé elköszönésképpen, csak aztán rebegek el még egy viszlátot, hogy aztán távozzam.
//Köööszönöm szépen a játékot, imádtam és a karit is imádom! Jöhet a következő menet. ^^//
- Honnan tudja, hogy már most nem vagyunk azok? A nagyságot soha nem egy ember munkájában, hanem a jellemében mérik. A jellem tesz minket naggyá. – nem az számít, hogy mit dolgozunk, hanem az, hogyan élünk, milyen emberek vagyunk, mert egy óvónő is lehet nagy ember, ha sokan szeretik, ha úgy él, hogy naggyá teszi magát. – Arra következtetek a szavaiból, hogy már játszották el a bizalmát . – pillantok fel rá együtt érző mosollyal. Na igen, tudom ez milyen érzés, én is játszottam már el mások bizalmát és játszották már az én bizalmamat is el, így elmondhatom, hogy én az érem mindkét oldalát ismerem. - Hát, most már semmi nem tartja vissza attól, hogy megtudja milyen is, igaz? – nem olyan nagy dolog azért, nem egy rakétakilövésre készülök, egyszerűen csak bevonom a hallgatóimat az óra menetébe, nem vagyok híve annak, hogy folyton nekem kéne beszélnem,sőt, szerintem ha csak én beszélnék, mindenki elaludna. – Van, aki nem tanárnak való, és van az, aki azt hiszi, hogy annak való. – rántom meg a vállamat. Nem én fogom megmondani, hogy melyikbe tartozom, de az nagy igazság, hogy nem mindenki való erre a pályára. Mi a diákokért vagyunk, mi vagyunk a tudás őrzői, ha úgy tetszik, a legtöbb tanár mégis bolondként viselkedik. - Higgye el nekem, ennek mindenki örülne. De az életet pont ezek teszik teljesen kerekké. – nem jó az, ha csak jó dolgok történnek, mert úgy az ember túlságosan is elbízza magát, nem készül fel, és könnyen törik meg, ha történik valami rossz, de ez fordítva is igaz, ha rossz dolgok történnek velük folyton, nem látjuk meg a szépet. – Persze, nézze el nekem, rosszul fogalmaztam. – ejtek meg felé egy elnézést kérő pillantást. Na igen, néha megfeledkezem arról, hogy mit is mondok, márpedig nem szabad elszólnom magam, mert… nincs több esélyem, ez az utolsó. Sajnálom, hogy eddig kellett várnia rá. - Tényleg, a mozi… a színházak ezt valószínűleg nem így látják. – én nem vagyok egyiknek sem olyan nagy híve, a kettő egy teljesen más világ, mást igényel mind szakmai, mind technikai szempontból, de nekem sajnos kevés időm van, hogy ezen két dolgot élvezni tudjam,de… talán majd egyszer sikerülni fog. – A témája? Nos…arról szól, hogy egy ember hányféleképpen lehet ember. – tudom, nehéz ezt így első hallomásra megemészteni, de a lényege ez, mert igazából Connie adott ihletet, az, ahogy megfigyeltem hányféle ember lett belőle az évek során és…soha, soha nem volt ugyanolyan. Ez egyszerre bámulatos és elszomorító. Mi tesz minket emberré? Ilyen emberré? Bárcsak tudnám a választ. - Talán az összes előző életben. – rántom meg a vállamat mosolyogva, és most igazat mondok, így a mosolyom is valószínűleg sokkal… örömtelibbnek hathat azt hiszem. Az élet egy furcsa dolog, és vannak benne olyan… pillanatok, amik nem egy, hanem több életet is megváltoztathatnak. – Nincs mit, meg is tarthatja, ha akarja. – nem kérem vissza, én írtam, tudom mi van benne, sőt, át is éltem, így…első kézből származó információm vannak arról, hogy mégis mi minden van benne. Nem egy mestermű, ez tény és való, de én írtam és… az életem egyik régi szép pillanata ez. – Ebben reménykedem én is. Örülök, hogy megismerhettem Connie, és legyen szép napja a továbbiakban! – mondom neki búcsúzóul még mielőtt visszatérnék a dobozokban sorakozó könyvekhez. A hosszú életben az egyik legrosszabb dolog a pakolás.
//Én is nagyon köszönöm, és örülök, ha sikerült a karit úgy hozni, ahogy szeretted volna //
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
A vizsgák utáni első pár nap az újdonság teljes varázsával telt. Túl egy ilyen időszakon.. felemelő! Ráadásul Bonnie is visszatért és immáron egy kollégiumi szobába költözött velem és Caroline-nal. Néhány napja még biztos lehettem abban, hogy soha többé nem látom viszont azt a barátnőt, aki szinte a születésem óta velem van, és Caroline-nal úgyszintén. Ő annyira önzetlen... és én majdnem másodjára is elveszítettem. Felsóhajtottam, és belekortyoltam a papírpohárban tartott kávémba. Ahogy végigsétáltam ezen a folyosón, az rémlett fel előttem, hogy vajon apa is így tette? Reggel, mikor belépett ide, hogy az irodájába sétáljon, ő is így... kávéval és könyvekkel megrakodva lépkedett végig a kövezeten? Kislányként hozott ide utoljára, de akkor végig velem volt, nem láthattam tanítás közben. Egy apró mosoly jelent meg arcomon, mikor kidobtam a kiürült kávésbögrét a kukába dobtam, és mindkét kezemmel tudtam a könyveimet tartani. Sosem felejtem el azt az estét, mikor azt mondtam apának, hogy orvos lesz belőlem, csak úgy mint belőle. A hősömet akartam utánozni, olyan lenni, mint ő... aki kislányok életét menti meg. Akkor még nem tudtam, hogy más lények életének árán. De talán ha úgy tudom meg, hogy nincsenek vámpírok az életemben, és életem szerelme nem egy vámpír... a fenébe, akkor sem tudnám elviselni az ilyet! A vámpírok is érző lények. Annak ellenére, hogy a halálom pillanatáig tiltakoztam a vámpírrá válásom ellen. Sosem akartam ilyenné válni. A halált választottam volna... felkészültem rá. És mégis megakadályozták. Megköszörültem a torkom, és megcéloztam az előadó ajtaját, de ekkor vettem észre, hogy valaki áll ott. És ahogy nyitottam az ajtót, kis híján fellöktem őt. Basszus! - Óh, jól vagy? - nyúltam hirtelen a karja után, bár már látható volt, hogy stabilan marad, de... akinek a jelleme hasonlít az enyémhez, az tudja, hogy ez nálam már reflex. Ekkor tévedtem ismét a szemeibe, és jött el a felismerés, bár már nyilván baj van a memóriámmal, hiszen jó pár éve ismerem... de hogy a francba tudtuk így elkerülni egymást? - Rory? - kérdeztem mint valami idióta, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ő az. - Óh... jól vagy? - kérdeztem halkan. Eléggé idegesnek tűnt, és a hallásom remek volt arra a célra, hogy halljam, a szíve mindjárt kiugrok a helyéről. Talán azért, mert kis híján fenékre esett miattam. Kell nekem ilyen hevesen kitolni az ajtót. Régen nem történt ilyesmi, legalábbis azt hiszem... nem meglepő, hiszen az utóbbi időszakban az iskolában sem voltam túl gyakran látható, nemde?
Kemény egy estém volt. Nem sokat tudtam aludni, mivel egész este egy vámpír nyomában voltam, akit végül nem sikerült elkapnom. Közben pedig defektet kapott a kocsim is, így az éjszaka közepén gyalogolhattam egy sort a belvárosba. Nem félek a sötéttől, tisztában vagyok benne, hogy mik és kik ólálkodnak odakint, mégsem volt valami jó élmény. Nem rég hívtak fel az autómentősók, hogy a felvették a járgányom és majd ugorjak be érte. Ha lesz hozzá energiám, meg is teszem. Négy óra körül értem haza, és vagy két és fél órát tudtam is aludni, ami nem túl sok, valljuk be. Ez persze meg is látszódott rajtam, már vagy a harmadik ember kérdezte, hogy jól vagyok-e, olyan fehérnek tűnik, mint Hófehérke. Csak rámosolyodtam az emberekre és bólintottam egyet. Persze, hogy jól vagyok, miért is ne lennék? Az előadó terembe beérve az első ami feltűnt, hogy nem volt bent senki rajtam kívül, pedig időben érkeztem. Egy papír cetli volt az egyik asztalon, ami először nem is tűnt fel, de utána észrevettem a tanár kézírását rajta. Az előadás elmarad. Remek! Ezért keltem fel ilyen korán. Már indultam is volna kifelé, mikor az ajtó megindult engem pedig jó messzire ellökött. A jó reflexeimnek hála megmaradtam a két lábamon, azonban nem kis meglepetés volt ez a hirtelen berontás, azt sem tudtam pár pillanatig, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A hangra pedig, ami ezután jött, felkaptam a fejem. Olyan ismerősnek hangzott, és barátságosnak, deja vu érzésem is lett tőle. És nem hiába, mint kiderült. Elena. Futott át az agyamon de a megdöbbenéstől hirtelen szóhoz sem tudtam jutni. Milyen régen találkoztunk utoljára, és mi mindent történt azóta. - Persze, nincs semmi bajom - nyilvánvaló kérdésére, miszerint én vagyok-e, nem is válaszoltam ,feleslegesnek véltem. - Úristen, milyen rég láttalak - fut arcomra egy kissé fáradt mosoly. Sok szép és kellemes emléket csatolok Elenához, és olyan jól esik most ezekre emlékeznem, hogy muszáj volt elmosolyodnom. - Az előadás elmarad. Van kedved helyette beszélgetni? - intek a padok felé, hogy üljünk le és ott folytassuk. Mielőtt azonban el tudtunk volna indulni, én hirtelen egy baráti ölelésbe vonom őt. Rég kaptam, vagy adtam ölelést, már most nem érzem magam olyan fáradtnak, mint pár perccel ezelőtt.
Egy pár másodperc erejéig még követtem a pillantását, amelyet az ajtó felé vetett. Nem tudom, hogy mi zajlott le a fejében, talán valaki mást várt, vagy éppen megzavartam valamiben? Az utóbbi valószínűbb, hiszen éppenhogy nem esett hanyatt, és ezt valószínűleg azért, mert látott valamit. Képzelődöm azt hiszem. Félek, hogy egyszer csak előkerül ismét Maxfield csodafegyvere, és megint elkezdődik a vámpírvadászat az iskolában. De nem kellene ilyen gyanakvóan fürkésznem mindenkit, aki a közelembe jön, hiszen csak a saját magam jövőjét teszem nehezebbé ebben az iskolában. A lényegre kellene koncentrálnom. Rámosolyogtam, ahogyan egy barát a barátjára szokott. Legalábbis azt hiszem, hogy azok voltunk... osztálytársak biztosan. De ő mindig olyan elkülönültnek tűnt. Nem gyakran beszélgetett másokkal. És ez igencsak... szokatlan volt a gimnáziumban. Mindenki beszélt mindenkivel. Ő pedig szeretett kihúzódni a tömegből. Bár azt kell mondanom, hogy a szüleim halála után én is a hátam közeére kívántam azt a tömeget, a sok aggódó pillantást és kérdést. Mintha élvezték volna, hogy végre van miről pletykálniuk. De Aurora sosem tette. Legalábbis... róla nehezen képzelném el, ahogyan arról fecseg, hogy mi lesz szegény Elenával és Jeremyvel most, hogy a szüleik meghaltak. Mint egy szaftos új pletyka. Túlságosan ismertem azokat a fiatalokat. Nem mintha én nem lennék az. - Persze, menjünk - fogtam fel az információkat villámgyorsan. Az óra elmarad, ennél jobb hír nem is kell. Követtem, és leültem a szomszédos padhoz. - Nem is tudom, hogy mikor láttalak utoljára, te jó ég. Mi a helyzet veled? Mert én... szóval... szóval... - túrtam bele a hajamba, miközben egy kínos mosoly jelent meg az ajkaimon. - Mystic Fallsban ragadtam, nem volt lehetőségem világot látni - sóhajtottam fel, mintha kérdezte volna. Jó ég, megint túl sokat beszélek, de talán próbálom legyőzni azt a vágyat, hogy ellenséget lássak benne. Ma már mindenki gyanús... a történtek után főleg. - Nem igazán van szerencsém találkozni a többiekkel, mióta együtt élek Damonnel... teljesen leköti minden... öhm... figyelmem - köszürültem meg a torkom, és eléggé is zavarba jöttem. Erről nem itt kellene beszélnem. Sőt, erről sehol sem kellene beszélnem! Végül vettem egy nagy levegőt. Talán a régi Elena tört ki belőlem, aki nem ismer problémát. Jobb lenne visszafognom magam. - Túl sokat beszélek. Te hol bújkáltál eddig?
Nem bírtam tovább abban a kis hotelszobában ücsörögni. Megőrültem volna, ha még egy reggelt kellett volna azzal töltenem, hogy nézem, ahogyan az apám felhörpinti a kávéját és a világ legtermészetesebb módján próbál rám nézni, mintha mi sem történt volna és az, hogy kirángatott a sírból semmi sem jelentene. Nekem igenis jelentett. Boldog halott voltam, akármilyen furcsán hangzik egymás mellé téve ez a két szó, de soha nem szerettem volna visszatérni az életbe. Elvoltam azzal, hogy néha bepillantást nyertem a mai világba, látta, hogyan fejlődött a technika, az építészet, hogyan változtak a kultúrák, aztán ismét elkezdtem a jól megérdemelt pihenésemet. Mióta találkoztam azzal a nővel, aki az anyámnak hívhattam volna, ha egyáltalán megérdemelte volna, az éjszakáim álmatlanok voltak, mint egy kisgyereknek, aki azt hitte, hogy szörnyek laknak az ágya alatt. Nem akartam megkockáztatni, hogy ismét találkozzak vele… elég volt egyszer, sőt, sok is. Látni az arcát, hallani a hangját, miszerint megbánta a tetteit és segít mindenben, amiben szükségem van rá… nem akartam tőle semmit, csak azt, hogy mindketten tűnjenek el a életemből. Megölni nem voltak hajlandóak, így eljöttem. Nem hittem, hogy könnyű lesz beilleszkedni egy korba, ami merőben más volt, mint az enyém. A vívmányok, a telefon, az internet, az önállóság terhe, ami a fiatalok nyakába zuhant ijesztő is lehetett volna, de én felettébb élveztem, hogy haditervet gyárthatok. Kis időbe tellett, de sikerült utánajárnom, hogy hogyan is működik egy főiskolai rendszer, ez volt az egyik olyan helyzet, amelyet szívesen kipróbáltam volna, hiszen rengeteg lehetőséget láttam benne. Jómagam tanult voltam, a nevelőszüleim nem engedték, hogy elkallódjak és az intelligenciám egy bizonyos szint alatt maradjon, így mindig is vonzottak a tanulmányok. A Whitmore főiskola felettébb kecsegtetőcélpontnak tűnt, nem volt muszáj sokat utaznom és minden megtalálható volt, ami szemnek és szájnak ingere. Angol irodalom, ezt a szakirányt választottam. Angliában nevelkedtem, kíváncsi voltam hogyan adják át azt, ami én már nem élhettem meg. Csupán arra nem számítottam, hogy a könyvek túlságosan vaskosak voltak és több példány volt belőlük, mint amit elképzeltem volna. Nem bántam, az illatuk csodás volt, beléjük lapozva érdekesnek tűntek, ám kézben cipelve nem voltak annyira barátságosak. Egyetlen pillanat nem odafigyelés elegendő volt ahhoz, hogy a folyosón sétálva nekiütközzek valakinek, aki éppen az egyik helyiségből jött ki. - Bocsánat, nem figyeltem. – Szólaltam meg, miközben lehajoltam, hogy felvegyem a két leejtett könyvet. Felnéztem az áldozatomra és amint megláttam az arcát mosolyra húzódott a szám. – Ez már a második alkalom, hogy így futottunk össze. – Jegyeztem meg a fiú arcára nézve és a fülem mögé tűrtem egy kósza tincsemet.
Figyelmetlen voltam egész nap. Hiába ültem be az előadásokra, nem tudták fenntartani az érdeklődésemet. Csak bámultam a noteszem fölött, és ostoba firkálmányokkal töltöttem tele a lapokat. Anya ma reggel szinte kétségbeesve oktatott a telefonban, hogy haza kell mennem Angliába, mert érzi, hogy valami baj van. Anyák és a megérzéseik. Nem szándékoztam neki elmondani, hogy milyen diagnózist osztottak meg velem az orvosaim, ahogy egyáltalán nem tudott erről az egészről. Ahogyan az apám sem. Semmi szükségem nem volt arra, hogy oktató hangon büntessenek, amiért a hitem nem volt elég erős. A hit... amely valójában nem orvosság semmire, csupán pár hithű katolikus azt hiszi, hogy mindez megelőzhette volna a betegségemet. Sosem titkoltam el előlük, hogy nem hiszek Istenben, ahogy a fiában sem, és annak tanításait is messzire elkerülöm. Talán a túlzott erőltetés gyermekkoromban... hiszen valljuk be, milyen szülő tekinti a Bibliát esti mesének? Az én komódomban mindig akadt egy példány, és a szüleim sosem voltak restek kioktatni belőle. Elegem lett, besokkaltam. Ezért is kerültem ilyen távol. Olyan egyetemeken tanulhattam volna, mint Oxford... de én inkább egy kis amerikai főiskolát választottam. Talán ráéreztem, hogy jobb lesz minél távolabb tudni magamat azoktól az emberektől, és barátaiktól. Ahogy annak is szívből örültem, hogy a professzor Bevezetés a kvantumfizika világába óráján a hátsó sorban foglaltam helyet, így nem volt nagyon feltűnő, mikor felálltam, és elhagytam a termet. Ám nem úgy történt, ahogyan azt terveztem, hiszen rögtön súlyt éreztem a mellkasomnak ütközni, és könyvek puffanását hallottam a márványpadlón. Ismét rögtön guggoltam, bár ő gyorsabb volt. Nagyot nyelve megrázzam a fejem, és a könyveket szedve lessek rá egy másodpercre. - Sajnálom, nem vettem észre - magyaráztam elszégyellve magam, hiszen körülnézhettem volna, mielőtt kirontok a teremből, mint aki a holdra készül, és éppen késésben van az űrhajóról. Az arca viszont ismerős volt, és rögtön leesett, hogy tegnap hasonló szituációba keveredtünk a lépcsőknél. - Micsoda véletlen - bukott ki belőlem. Ahogy istenben, úgy a sorsban sem hiszek, de ez teljesen mindegy jelen helyzetben. De azt be kell vallani, hogy ritka véletlenek vannak. - Öhm... - álltam fel aztán, és jelenleg egyetlen dolognak örültem, márpedig hogy nem volt fájdalom a mellkasomban. - Remélem, nem késel el miattam sehonnan - tettem végül még hozzá.
Kezdőlap
Jöhet a következő menet. ^^//
//
