Megjelenni egy ismeretlen kisvárosban több, mint megalázó. Leginkább azért, mert ez a szeméttelep majdhogynem még a térképről is teljesen lemaradt. Hallottam róla ezt-azt, miután rájöttem, hogy a következő utam valószínűleg ide fog vezetni, hogy megtaláltam Gregory-t. És tekintve, hogy ki után küldtem, nagy eséllyel elvezet valaki máshoz is. Tudtam én, hogy Gregory milyen. Hűséges, ám mégis Constance-szal kapcsolatban nem tudtam, mit várjak tőle. Talán bizalmi játék is volt, azért választottam őt. De elbukott. Nem ölte meg. Hacsak nem telik majdnem háromnegyed évébe az, hogy megtaláljon valakit olyan professzionális eszközökkel, amelyek a rendelkezésére állnak, és egyszerűen golyót röpítsen belé. Ha igen, már ez is csalódottsággal telít el, elvégre nem erre képeztem ki sem őt, sem a többit. New Orleans most amúgy is megvár, hiszen bárhogyan is nézzük vagy bármely oldalról, Gwendolyn és Lucas még csak nem is sejti, hogy velük egy városban vagyok. Velük ellentétben én tökéletesen értek ahhoz, hogy rejtve maradjak, de ők elég gyorsan leleplezték magukat. Valami rendkívüli rászolgáltatás lehet az, hogy két párost kaphatok el egycsapásra. Mindannyian az én prédáimmá váltak, mindannyian hűtlenek voltak valamihez, amelyből nincs kiút, és ezt nem képesek felfogni. Úgy sem, hogy tudták, milyen sors vár arra, aki megpróbál kiszállni. Főleg az a bizonyos hármas, amely profi lehetett volna abban, hogy embereket hallgattasson el. Constance nem kért a sorsából, pedig igencsak kamatoztató lett volna. Majdnem mindannyian vérfarkasok vagyunk, az ég szerelmére. És szükség volt arra, hogy ő is kiváltsa az átkát. De nem gondotlam, hogy ezt az egyik legjobb emberem halálával fogja elérni. Gwendolyn pedig egyszerűen... kiábrándultam belőle. Méghozzá keményen. Megérdemelte a sorsát. Egyszerű emberként fogadtam magamhoz, elhalmoztam mindennel, ahogyan ígértem neki, cserébe csupán hűséget vártam. Erre mit kaptam? Összeszűrte a levet a másik legjobb emberemmel, Lucasszal. Körül voltam véve árulókkal, ez kiábrándító. De mindannyian meg fognak bűnhődni. Gwen már félig megkapta a büntetését, mikor vámpírrá vált akarata ellenére. És a többiek ebből most fogják kivenni a részüket. Végigsétáltam a folyosón. Hideg, ám lehetséges, hogy ha diákok nevetgélnek rajta, több élet van errefelé. A gyomrom is felfordult a gondolattól, hiszen itt értelmiségek vannak. Bár biztosan sikerülne pár szép lányt magamhoz csábítani, főleg most, hogy hiány van. A mellettem lévő szerep legalábbis biztosan üres, mióta az a hűtlen cafka elhagyott. Még jó, hogy az a Chriest nevű farkas elárulta magát, mikor eljött hozzám. Még hogy Gwen meghalt... teljesen jó móka lett volna, de az nem ő volt. Bár lehet, ha Gregory megpróbálkozott volna valami hasonló trükkel, ami Contance-ot illeti, és akkor hamarabb jutottam volna el ide. Erre az átkozott főiskolára, vagy minek nevezzem ezt a sok... idiótát. Az élet iskoláját bezzeg egyik sem járta ki. - Nocsak-nocsak - jelent meg egy vigyor hirtelen az arcomon, mikor megpillantottam valakit az egyik ajtó előtt. Erre aztán nem számítottam, hogy ilyen gyorsan szembetalálom magamat vele. Constance-szal. A bensőm szinte tombolni kezdett ettől a ténytől. - Hát ismét találkozunk, kedvesem - billent oldalra a fejem, és tekintetem úgy nézett rá, mint egy ragadozóé.
Attól még, hogy a hullámok összecsapnak a fejed felett még nem áll meg a világ. Ugyanúgy folytatódik minden tovább, ugyanúgy élned kell az életedet, nekem is itt van az iskola, a tanulás és mellette a munkámmal is foglalkoznom kell, sajnos ez cseppet sem változott, sőt most még égetőbb, hiszen nincs már Chris aki mellettem legyen. Persze... lehetne, ha akarnám, ha képes lennék a szemébe nézni a nélkül, hogy ne azt lássam, hogy elárult. Egyszer majd talán képes leszek rá, de még mindig nem tudom, hogy mikor jön el az a pillanat. Nem tudom, hogy mikor tudok bízni benne, ha valaha még képes leszek egyáltalán. Túlságosan fáj az, ami történt, az ahogyan bánt velem és hogy ilyen csúnyán átvert és ő még fel sem fogja, hogy ez pontosan mi is volt. Igenis elvette tőlem az életemet... elvett tőlem mindent és annyi őszinteség sem volt benne, hogy ezt elárulja, hogy a szemembe mondja. Hát mégis... milyen ember az ilyen egyáltalán? Nem várok pedig sokat csak... azt szerettem volna, hogy az igazat mondja nekem mindig, mert ha valaki a barátod az a szemedbe mondja a dolgokat és nem csak a hátad mögött suttog másoknak. Chris talán épp ezt tette, hiszen valaki segített neki ebben, volt egy boszorkány, aki az egészet véghez vitte és talán még van is. Ő mindenről tudott, vele megbeszélte, én pedig... azt hihettem, hogy minden szép és jó. De... ennyi, tovább kell lépnem, legalább itt van Gregory, legalább van egy barát, aki mellettem áll a bajban, még ha ő jóval visszafogottabban reagál is le mindent, de nem zavar... mert az a fő, hogy legalább rá támaszkodhatom és ő nem árult el, nem vitt vissza, nem röpített golyót a fejembe, amikor ezt kapta feladatául. Most pedig itt vagyok, a következő órám előtt még gondoltam, hogy beugrom egy évfolyamtársamhoz, mert a legutóbbi pár jegyzetem sajnos nincs meg. A kezem már a kilincsen, de mintha még a szél is idegesen fújná az arcomba a hajamat... mintha csak a rossz előjelek ott tornyosulnának felettem, csak nem figyelek oda rájuk, aztán a háttérzajból egyértelműen kiszűrődve megszólal a hang. Ismerős... túlságosan ismerős, és mégis az első pillanatban próbálok nem tudomást venni róla. Tévedés talán csak, mert miért jönne ő ide? Küld valakit... de hát küldött. Gregory-t küldte és ő... Végül csak rászánom magamat, hogy oldalra fordítsam a fejem, remélve, hogy tényleg csak a képzeletem játszik velem, de meglátom őt, ahogy néhány diák halad el mellette és ott áll a folyosón. Az adrenalin szintem azonnal az égbe szökik, a pulzusom szaporábbra vált, a kezem pedig elemelkedik a kilincsről, amit végül nem nyomott le, hogy átvándoroljon a táskámra mintha csak a pántját megszorítva bármiféle menedékben is reménykedhetnék. - Te... mit keresel itt? - nem kéne itt lennie, hiszen Gregory azt monda... azt mondta vannak, akik fontosabbak nálunk, hogy nem küldenek majd utánunk senkit sem és most... most mégis itt van, a lábam pedig szinte a földbe gyökerezett, pedig el kéne tűnnöm innen. Szólnom kell neki is, vagy... mi van akkor ha ő mondta el neki? Mi van, ha nála már járt, vagy végül mégis visszatért, mert nem tetszett neki ez a jóval nehezebb és bonyolultabb élet? Vajon megtenné? Azok után... képes lenne rá? Végül mégis kihúzom magam és szembe fordulok vele, bár azon nem tudok változtatni, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről most is. - Nem megyek vissza... nem fogok és itt... túl sokan vannak, hogy... - megrázom a fejemet, miközben próbálok én határozottan beszélni. Tényleg próbálok, de nem igazán megy, mégis csak újra és újra elakadnak a szavaim. Tudom én, hogy nem azt akarja, hogy visszamenjek, dehogy! Más miatt van itt, azért, mert végezni akar velem igaz? Azért küldte Gregory-t is. Gregory... hol vagyok most? Te küldted rám őt, vagy... te is veszélyben vagy, ha itt van a városban?
A múlt mindig visszaköszön. Ez egy szimpla törvény az életünkben, és szerettem ezt a törvényt. Az én múltamban nincs semmi olyan, amit szégyellnék, vagy mi több, hogy ne akarnám újraélni. Az ő élete már egy kicsivel másabb, de lényegében kijelenthetem, hogy marhára hidegen hagy, mi minden történt vele az életében, a múltjában. Azt hitte, hogy engem ott tarthat? Hát nem. Itt vagyok, és megtaláltam őt. Nem számított rám, ezt láttam a tekintetén, a testtartásán, amely rögtön védelmezésre vágyott. Hát persze. Bár ideje lenne megtanulnia, hogy nem vagyok hülye. Ha meg akarom ölni, azt nem én fogom elvégezni, és nem egy nyílt folyosón. - Tudom, már azt hitted, hogy sosem találkozunk viszont. Szóval... meglepetés! - jelentettem be nagy, harminckét fogas vigyorral, mintha tényleg erre vágytunk volna mindketten már legalább ezer éve. A valóság viszont az, hogy ki nem állhattam, mikor nekem kellett loholnom egykori csalódásaim után. És szégyen, hogy minden valamire való emberem szintúgy közéjük való lett. Szökevények lettek, árulók... és minden árulót kötelességem eltüntetni a föld nyamvadék színéről is. Ez ellen nincs mit tenni. Megérdemlik azt, amit kapnak. Belőle tökéletes bérgyilkos lehetett volna, ahogyan bármelyik hozzá hasonlóból. Mindannyian vérfarkasok vagyunk, arra teremtettek bennünket, hogy ilyenek legyünk... a vérünkben a gyilkolás. - Mit gondolsz, mit fogok veled csinálni a nyílt folyosón? - kérdeztem, miközben közeledni kezdtem felé. Nem állt szándékomban bántani. Itt nem. És nem is azért jöttem, hogy rögtön a lényegre térve kitekerjem azt az átkozottul csinos kis nyakát. - Úgy gondoltam, ideje beköszönnöm, ha már úgyis a szomszédban jártam - vontam egyet a vállamon. - De úgy látom, hogy nem igazán örülsz nekem. Ennek van valami oka, vagy csak rühelled a képemet? Azok után, amit tettél, nekem lenne okom utálni téged - billent oldalra a szemem. Még pislogni sem pislogtam, úgy néztem rá, artikuláltan mondva minden egyes szót.
A múlt visszaköszön... bár ne lenne így. Persze a múltam egy részéről szeretnék többet tudni, de ez nem azon múlik, hogy én mit szeretnék. Ellenben bőven vannak olyan részei is a múltamnak, amiről ha lehetne, akkor inkább nem tudnék semmit sem, simán kitörölném és Benedict is pontosan ide tartozik, meg az egész, ami a maffiával kapcsolatos. Kivéve talán Gregory, hogy ő segített nekem, nem adott fel, miután megtalált, de attól még ugyanúgy vannak bőven rossz emberek, akiket el akarok felejteni, de nem megy ez könnyen, hiszen itt most szemtől-szembe köszön vissza a múlt. Legszívesebben, ha képes lennék rá akkor itt és most válnék köddé, de sajnos ez lehetetlenség, csak egy szép álom marad. - Reméltem... hogy sosem találkozunk. - bököm ki, bár egész csendesen szinte csak magam elé suttogva, amiből ekkora távolságban ő sem hallhat sokat, csak hát attól tartok, hogy a távolság nem marad meg sokáig közöttünk. Ha akarnék se tudnék most hirtelen eltűnni innen ez a legnagyobb baj és amúgy is hova mehetnék, ha tudja, hogy itt élek, hogy ide járok suliba? Ha most eltűnnék a szeme elől az nem érne az ég világon semmit sem, hiszen ki tudja, hogy mikor találna meg újra? Egy nap, egy óra? Talán már tudja, hol lakom, talán már azt is tudja mi az órarendem, bármikor újra megtalálhat, én pedig nem nézhetek folyton a hátam mögé és... És akkor mit tehetnék egyáltalán? Rúgjak fel mindent és tűnjek el a városból? Gregory is bajban lehet, akkor viszont neki is szólnom kellene, de... közben mi lesz Chrisszel. Igen, most nagyon nem vagyok vele jó viszonyban, de ez nem jelenti, hogy ez sosem változhat, de ha el kell mennem, ha máshová kell költöznöm, újra kezdeni mindent... - Tőled bármi kitelik... aztán majd valahogy eltussolod. - rázom meg lemondóan a fejemet. Mégis mit tehetne velem itt ennyi ember előtt? Pont ez az, hogy bármit, mert megoldja valahogy, kimagyarázza, bánt másokat is. Képes lenne rá és pont e miatt félek tőle annyira. - Szóval... szóval csak miattam jöttél? - a szívem hevesen ver, az ijedtségtől és mert választ akarok. Tudja vajon, hogy Gregory is itt van? Van egyáltalán valami köze neki ehhez az egészhez? Csak nem ő mondta el, hogy hol vagyok, az... az nem lehet. Ezek után meg főleg nem, remélem, hogy nem, de mégis...? Mi van akkor, ha mégis csak a gazdag életet akarta visszakapni és meg volt az ára annak, hogy ezt megkapja? Bizalmatlanság, mindig rossz tanácsadó, de azt hiszem érthető, hogy sejtelmem sincs már, hogy tényleg kiben bízhatnék meg maradéktalanul, hiszen még Chris is elárult, átvert... kihasznált, még ha igen, talán idővel meg is bánta, de attól még megtette. - Meg akarsz ölni... gyilkost akartatok faragni belőlem és csodálod, hogy nem fogadlak örömmel? - nem is értem őt, de persze nem komoly a kérdése. Én egyébként is csak védekeztem. Amikor a nevelőapám meghalt, az ő első embere... nem volt választásom. Csak meg akartam védeni magamat, mert ez volt az egyetlen lehetőségem. Persze ezt magyarázhatom én neki, nem hiszem hogy érdekelné. Ettől még megtenném újra. Ha az ember élete múlik rajta, akkor szembe megy az elveivel is akár. Nem vagyok gyilkos és azt sem tudtam, hogy mi lesz a következmény annak, ha végül azzá válok, pedig csak baleset volt, de a vérfarkas átkot ez sajnos egyáltalán nem érdekli.
A szépsége továbbra is magával ragadó, szemet kápráztató. Próbáltam felfogni azt, vajon melyik férfinak jutna eszébe bántani őt, tekintve, hogy inkább a kegyeiért kellene küzdeniük. Az, ahogyan bánnak egy nővel, meghatározza őket, képet fest róluk. De elgondolkodva ezen, mintha nem is érdemelne mást. Hiszen megszökött. Miután megölt valakit, aki számomra túl fontos volt. Az egyik fő emberem. És megúszta. Még nem állt módomban bosszút állni. Félelemben kell élnie? Mindig a háta mögé kell néznie, és nem vehet friss levegőt anélkül, hogy azt hinné, valaki figyeli? Nekem ez nem elég! Sosem bántottam nőt, őt sem fogom. Testileg nem. Ennél az én módszereim sokkalta erőteljesebbek, sokkalta... fájóbbak. A fizikai fájdalom nem jelent semmit. Csak egy apró csík az ember bőrén, fájdalom a halántékban, a háton, a mellkasban, a lábon... amit én adok, az ennél sokkalta kegyetlenebb. Az árulók nem érdemelnek kegyelmet. Nem a testét fogom megcsonkítani, azért túlzottan kár lenne. Van ennél egy nagyobb fegyvere. - Remélted? - húztam el a számat, majd ujjaimat összefontam a hátam mögött. Kinéztem pár másodperc erejéig az ablakon, csodálva a tájat, amelyre rálátásom nyílt innét. - Akkor valószínűleg rájöttél, hogy a remény maximum lecsitítja a félelmedet, de... nem óv meg attól, ami elől menekülsz - jegyeztem meg, arcomon fintor rajzolódott ki, habár próbáltam küzdeni az ellen, hogy túl sok érzést tudjon leolvasni rólam. Az arcomról. Számomra ő egy fehér törlőkendő volt, amelyet beszennyezett a vér. Ezáltal mocskos lett. És beszennyezte mellette a másik legjobb emberemet. Mit tett ő, amivel Gregory-t az oldalára tudta állítani? A szépség tényleg ennyire nagy úr? Vagy van benne valami, amit én egyszerűen nem tudtam felfedezni? Ez valószínűleg nem véletlen. Nekem más társaságom volt, az ő kiképzője nem én voltam. Pedig milyen ígéretes tehetség volt... Nem pislogtam másodpercenek keresztül, csak néztem őt, az arcát, ahogyan hullámzanak az érzések... végletből végletbe. - Eltussolni? Túl jól ismersz - nevettem fel hirtelen. - Még a létezésedet is képes vagyok... eltussolni - forgattam meg a szememet. A valóság az, hogy veszélyt jelentett számomra. Elég sokat tudott. És nem engedhetem meg, hogy egy olyan valaki tudjon rólunk információkat, aki már erősíti tagjaink sorát. Látott, hallott olyat, amit ha tovább ad, komoly veszélyt szabadít a nyakrunkra. Még ha nem is tudja, hogy tulajdonában van ilyen információknak. - Áh, nem! Van egy másik áruló, aki a legjobb tudásom szerint a talpnyalód lett. Gregory. Már ha még így hívják. Ő némileg profibb, régebb óta végzi nálunk a munkáját, szóval van sejtése arról, mik a módszereink - vontam egyet a vállamon, miközben megrándult a szám széle, és ismét tettem egy lépéest felé. - Ne légy gyerekes. Nem foglak megölni. Ezzel csak a kislegények fenyegetőznek valami homokozóban - sóhajtottam fel, majd előhúztam a kezeimet, és összecsaptam őket ezúttal a mellkasom előtt. Talán meg akartam őt ijeszteni a hirtelen mozdulattal, de most számomra is kellett valami, ami levezeti a feszüktséget. - Pontosan ezért vagyok itt. Van egy választási lehetőséged. Visszatérsz. Folytatod, amit elkezdtél. Eltekintek attól, hogy megölted az egyik legjobb emberemet - néztem mélyen a szemébe, de arocmon megvetés kezdett uralkodni. - Vagy olyat teszek veled, ami rosszabb lesz ezer halálnál - tettem hozzá ezt már szinte suttogva. Csakis azért nem ragadtam meg a haját, mert tudtam, hogy nyilvános helyen vagyunk.
Épp azért tartok tőle ennyire, mert sejtelmem sincs róla, hogy mit akar tenni velem, de azzal tisztában vagyok, hogy nem lesz jó vége és nem fog csak úgy egy beköszönés után távozni. Épp azért ennyire fenyegető már csak a megjelenése is, még az egyszerű köszönéssel is a jég megfagy az ember ereiben, főleg akkor, ha tisztában vagy azzal, hogy vétettél ellene. Én tudom... azért jöttem el, azért tűntem el a szemük elől. Egyedül nem ment volna, de Chris segített. Chris... aki most nincs itt, hogy segítsen, ahhoz pedig túlságosan büszke vagyok, hogy segítséget kérjek tőle azok után, hogy én nem akarok szóba állni vele. Teljes joggal, hiszen az egész eddigi életemet tette semmissé, még azt is, amire legalább emlékszel, aztán még ott van nem kevés évtized, amiről még csak sejtésem sincsen. Érzem én, ahogyan közeledik felém, hogy a szívem is majd kiugrik a helyéről, hogy egyszerűen sejtelmem sincs hogyan leszek képes erős maradni. Richard azt tanította... legyek kemény, legyek legyőzhetetlen, legyek szikla, de most valahogy a fele sem megy ennek. Benedict nem tud szuggerálni, mint egy vámpír, de... már a megjelenésével is a frászt hozza az emberre, a vérfarkasra... bárkire, akit tudja, hogy mire képes. - Azt reméltem... van fontosabb dolgod is, mint egy nem sokat érő lánytól, aki elmenekült, hiszen... Sosem voltam jó... nem lennék a hasznodra, te is tudod. - milyen jó is lenne, ha ezt egy kicsit erőteljesebben, ha valamivel határozottabban lennék képes kimondani, ha nem ragadna bennem most is minden második szó, ha nem akadnék el a mondatok között félúton. Na igen, az nem lenne hátrány, de sajnos nem megy, nem tudom elég keményen kimondani azt, amit kellene, hiába hogy Richard erre készített fel. Chris ellen próbáltam megerősödni, erre most olyan nehézséggel találom magamat szembe, amivel egyáltalán nem számoltam. Már csak azt kell tudnom, hogy ehhez vajon Gregory-nak mi köze van. Tudott róla, vagy még nem is sejti, hogy ő is bajban van? Vajon... végül mégis a gazdag és egyszerűbb élet mellett voksolt, mert nem akarta a nehezet, amit ez az élet nyújthat neki? Bár tudnám! - De én nem... nem ártok neked Benedict. Nem mondtam semmit senkinek eddig sem. Nem teszem a jövőben sem. Én... tényleg hallgatok. - hiszen nem adtam ki eddig sem az ügyeiket és nincs is rá okom. Nem akarok belefolyni, nem akarom, hogy közöm legyen hozzájuk, semmilyen formában sem. Én csak a saját életemet akarom, a saját világomat szeretném felépíteni, a saját életemet, de ez nem megy, ha valaki folyton a nyomomban jár. Sejtelmem sincs, hogyan fogok ebből kikecmeregni, de már azt veszem észre, hogy az önkéntelen lépések végül egészen a falig vittek el. És persze a mellettünk elhaladó diákok egyáltalán nem foglalkoznak az egésszel. Na nem mintha túl sok mindent tehetnének értem egyébként és amúgy sem akarom, hogy bárkinek baja essen miattam. Egyszerűen csak jó lenne most eltűnni, felszívódni, de félek ez nem marad más, csak szép álom. - Gregory? Mint a talpnyalóm? Szó sincs róla Benedict, nem is találkoztam vele... évek óta. Ő is... elment? Őt is keresed? - igyekszem, komolyan nagyon igyekszem adni az ártatlant, még ha iszonyatosan nehezen megy is. Nem tud róla, ha tényleg nem tud, ha nem miatta van itt ez az alak, akkor nem fogom elárulni, hogy a városban van. Talán nem is tud róla semmit, úgy tűnik, hogy nem tudja, hogy mi a neve, akkor azt sem, hogy itt van. Legalább... ő biztonságban lesz, ha már engem megtalált. Természetesen, amikor összecsapja maga előtt a kezeit megrezzenek. Nem csoda, hiszen azért csinálta, hogy az eddigi fenyegető fölényességét még tetézze vele. - Nem érnél velem semmit. Én nem... nem vagyok hasznos. Nem tudok ölni, nem megy és... és akkor mit érnél velem egyáltalán? Nincs egy c verzió? - nagyot nyelek. Túl közel van, mögöttem pedig a fal, amin nem tudok csak úgy átsuhanni, pedig milyen jó is lenne most eltűnni. Kár is lenne tagadni, félek tőle, tudom, hogy nem üres ígéretei vannak, tudom, hogy amit mond az úgy lesz. Képes olyasmit okozni nekem, amiből nem leszek képes összeszedni magamat, talán soha az életben, de... még mindig jobb, mintha visszamennék. Az se lenne élet, nem akarom. Nem leszek olyan, mint ők, nem fogok embereket ölni, csak mert azt akarják, nem menne. Meghasadna tőle a lelkem végleg, pedig már így is rendesen meg van nyomorgatva.
Felnevettem. Egyszerűen csak szeretem, ha valaki ennyire ért a dolgához, bár megmondom őszintén, ő leginkább ahhoz értett, hogy magán tartsa a férfiak tekintetét. Rendkívül tehetséges volt, jól bánt azzal, amit a kezébe adtak, emiatt sokak elismerését kivívta. És ez nem kell neki? Ezt dobja el? Férfiak fölött állhatna, bírálhatná az életüket, dönthetne a sorsukról, ahogyan én teszem. És ez nem kell. Micsoda nevetséges szituáció! Csoda, hogy csak nevetésre futja?! - Fontosabb? Drágám, ennyire jelentéktelennek érzed magad? Vagy elhittél valamit Gregorynak, amit nem kellett volna? - kérdeztem félrebillentett arccal. Remek taktika lenne az is, hogy elbizonytalanítsam a férfit illetően, esetleg az ismét egy jó mély szakadék fenekére lökné, még ha csak képletesen értve is. - Tudod, vannak olyan emberek, akik abból élnek, hogy hazudnak. Gregory ezért hosszú ideig fizetést is kapott, nem is keveset. Ne mondd nekem, hogy két mondata után elhitted, amit mond. Kétféle emberben ne bízz soha. Olyanban, aki a maffiában játszik. És abban, aki játszott már a maffiában. Nem felejtjük el a trükkjeinket. - Mondtam és mondtam. Közben a szemem sem rebbent, álltam a pillantását, élveztem a félelmét, amelyet ha palástolni is próbált, hát csúf kudarcot vallott. Az olyan férfiaknak, mint én, ez valódi éltető erő. Érzem, ahogyan az élete a kezemben van. Legalábbis azt hiszi, hogy így van. Ölni nem ölök soha, számomra az túl mocskos meló, és utálok takarítani. Marad ez a megfélemlítés, amibe néha már belefáradok. Mégis, miért nem képesek belátni ezek az ostobák, hogy egyszerű ellent mondani, de félelemben élni nem? Én úgysem hagyok nekik nyugtot, amíg be nem adják magukat. - Tudom. Te tudsz hallgatni. Elvégre sosem beszéltél túl sokat. Emlékszem rád, minden egyes mozdulatodra - billent oldalra a fejem, és tekintetem úgy méregette, mintha itt helyben képes lennék őt felfalni a kobra pillantásommal. Mintha a ruhája alá látnék, és azt hiszem, ennél jobban nem érezhette kiszolgáltatottnak magát. Tudja, hogy itt nem bántom, de mit gondol? Hogy örökké lesz mellette valaki? - Egy gyönyörű nő mindig fokozza az érdeklődésemet, és nem felejtek könnyen. Remek tanítvány válna belőled. Nem értem a makacsságodat. Akik meghalnak, azok okkal halnak meg. Nem rábökök valakire a telefonkönyvben, hogy végezd ki, és hozd el az ékszereit - sóhajtottam fel. Szép is lenne, máris nem lenne annyi bajom. Ám a tagadáskor végleg betelt a pohár. Olyan viharos düh lett úrrá bensőmön, amely készen volt arra, hogy tomboljon bennem. - Ne hazudj... a szemembe! - sziszegtem, és éreztem, hogy összekoccannak a fogaim. - Tudom, hogy mindketten ebben a drága kicsi városban vagytok. Megmondom őszintén, ha ő nincs, sosem jutok el idáig. Ennyire közel hozzád. - Tekintetem energiával töltődött meg, ravaszság, gúny és kegyetlenség költözött belém. Meg akartam mérgezni, és ennek érdekében akár hazudni is képes lettem volna. Valószínűleg egy-két bizalmasa lehet, és nics is annál nagyobb büntetés, mint elbizonytalanodni bennük. Én pedig vállalom a feladatot, hogy elbizonytalanítsam. - Szóval C verzió? Hm - sóhajtottam ismét, megdörzsölve az államat. - Magammal viszlek - kezdtem el fel és le sétálgatni, közben úgy téve, mintha görcsösen gondolkodnék, és a magas plafont bámultam. - Sorbaállítok egy csomó idegent. Egyesével fejbelövöm őket, de mindegyik után megkérdezem, hogy meggondoltad-e már magad. Ez jó lesz C-nek? Van D is, ha esetleg kíváncsi vagy rá, de abban nincs szó arórl, hogy érdekelni fog a véleményed.
Nem vagyok én olyan fontos, vagy értékes, sosem voltam. Én csak... én vagyok, erre újra és újra olyasmi derül ki, amiről sejtelmem sem volt. Azt hittem csak egy lány vagyok, akit örökbe fogadtak, aztán kiderül, hogy tudták hogy mi vagyok és ez volt az oka, vagy mert engem is ki akartak nevelni valami rettenetes gyilkológéppé? Eljöttem, sikerült, majd kiderül, hogy az egész eddigi életem hazugság volt, csak Chris játszotta velem a rettenetes kis játékát, szóval... igen, lehet hogy fontos vagyok, de én nem akarok az lenni. Senki számára sem, én csak a normális, nyugodt életemre vágyom, ki akarom járni a sulit, dolgozni mellette, elérni valami saját erőmből és nem pedig embereket ölni. Olyan jó lenne... átlagosnak lenni, nem akarok fontos lenni, vagy értékes, csak egyszerűen... Connie. - Nem... én csak nem tettem semmit, még csak nem is voltam olyan ügyes, amit vártak tőlem. Nincs rám szükséged... miért lenne? Sokkal jobbakat találhatsz nálam. - rázom meg a fejemet. Nem akarok reagálni arra, amit Gregory-ról mond, mert nem tudhatja, hogy a közelemben van, erről nem szabad tudnia, legalább ő legyen biztonságban, ha már én nem lehetek. Csak ennyit akarok és a kis nyugodt életemet, de arra egyre inkább érzem, hogy már esélyem sincs. Ha nem segít, az amit Richard tanított... de ha segít is, akkor innentől ez lesz? Az egész életem majd a menekülésről szól? - Az emberek... az emberek változnak, mindenki változik, és van aki képes jó irányba, képes hátrahagyni a rossz múltat és nem hazudik többé. - miért ne? Naiv feltételezés? Gregory csak új életet akar kezdeni, már ő sem akarja ezt a régit, nem akar embereket ölni, nem akar rémálmokkal ébredni verejtékben fürödve, nem akarja, hogy abból álljon az élete, hogy mások felett mond ítéletet, vagy mások ítéleteit hajtja végre. Én igenis hiszek benne, hogy tud az ember változni és hogy ő is változott, hiszen segített nekem, amikor kellett. Nem bántott, amikor kellett volna, nem ölt meg és nem rángatott vissza, inkább ő is eljött. Segített mikor bajban voltam, ellátott, mikor összetörtem az után, hogy kiderült mit művelt Chris. Gregory jó ember, én ezt elhiszem róla, tényleg elhiszem és nem érdekel, hogy Benedict mit akar nekem bemesélni. - Miért? Vannak szép nők még... emlékezz rájuk. Én nem akarom és nem lennék a hasznodra. Nem tudnék embert ölni, nekem az... nem megy. - újra csak a fejemet rázom meg, de persze jóval halkabban beszélek, mint eddig, hiszen mégis csak gyilkosságról van szó, azt az ember nem szokta fennhangon emlegetni mások előtt és itt az iskolában elég sokan vannak, pont e miatt vagyok még legalább hellyel-közzel biztonságban, de nem maradhatok itt. Ki kell majd lépnem az ajtón és akkor... akkor ő itt lesz, én pedig még mindig nem tudom, hogy mi a fenét csináljak. El kellene mennem, elszökni előle valahogy, csak még nem tudom, hogyan. - Nem, ő... ő szándékosan nem tett volna ilyet! Gregory nem! - nem lehet, nem ő vezette el hozzám, csak talán követték, talán nem figyelt oda mindenre, amire kellett volna. Igen, csak erről lehet szó, nem ártott volna nekem direkt, hiszen akkor már vissza is vihetett volna igaz? De nem akarom, hogy neki is baja essen. - De akkor... akkor mi lesz vele? - ha segített, akkor semmi, de ha nem, akkor neki is baja esik, ha tudják, hogy itt van. De talán elmehet még, csak sejtelmem sincs, hogyan figyelmeztessem. Valahogy kell, valahogy muszáj, de... hogyan? A felvázolt C lehetőségre elkerekedett szemekkel bámulok csak rá pár pillanatig. Az a baj, hogy elhiszem, elhiszem, hogy képes lenne ilyesmire, megölni másokat, csak hogy engem rábírjon valamire. - Miért jó ez neked? Miért... miért nem tudod annyiban hagyni, nem lennék jó embered. - próbálkozom újra, de már egyre erőtlenebbül, csendesebben, mert egyre inkább érzem, hogy esélyem sincs, nem tudom elérni nála azt, amit akarok, mert... nem fogja engedni. Végül csak halkan sóhajtok egyet, nincs már hova hátrálni, nincs már hova szökni... most... Talán majd később. - Ha veled megyek... békén hagyod őt? Békén hagyod Gregoryt? - túl sok vér tapad már a kezéhez és nem akarom, hogy még inkább meghasadjon a lelke. Legalább ő élhessen normális életet. Utánam küldték, én vagyok a fontosabb, akkor... őt hagyják békén.
Talán tényleg elgondolkodhatnék azon, hogy szükségem van-e rá. Már maga a tény, hogy visszaszerezhetem, s hű csatlósommá tehetem, akár megfélemlítéssel, akár nem, valami olyasmivel töltötte fel a zsigereimet, amit már régen nem éreztem. Persze, az ember egy idő után hozzászokik a sikerhez, így amikor valami szokatlan helyről érkezik olyan, ami még sok reményt adhat számára, végre ismét érezheti a siker jól megérdemelt ízét. De ennyire azért ne rohanjunk előre! Azt tudom, hogy az enyém lesz, amit akarok. Ebben semmi kétségem nincs. De hogy melyik utat választja, az már csakis rajta múlik. Van a teljesen vérmentes lehetőség, és ott van az, amelynek köveit véres téglák teszik ki. Mindegyik egy-egy ember vérével meglocsolva. - Nem tudom, mikor nyűgözött le ennyire valaki a gondolkodásával. Annyira... - sóhajtottam, és arcom valami furcsa átszellemültséget mutatott, de ettől még nem lettem kedvesebb, sőt. Nem tettem le arról, amiért idejöttem. - Megható ez a törődés amelyet tanúsítasz Gregory iránt. Hát tényleg ennyire csak a hiten múlik minden? - kérdeztem félrebillentett orcával. Már magam sem tudtam, hogy mit lát abban a férfiban, tekintve, hogy mindketten szökevények. Talán pontosan el a lelkesítő, a bizalomkeltő? Hogy a férfi is megszökött, és így már... amolyan sorstársak? - Nem kell embert ölnöd. Vagyis... a feladatköröd pontos kidolgozása még alakításra vár. De addig is jól fogod érezni magad - vontam egyet a vállamon. Végül is... bizonyára most valami hihetetlenül önző férfinak tart, amiért azt sem tudom, miért akarom őt vinni. Valójában tudom. De ha elmondom, még annyira sem akar majd velem jönni. A nyugtatómat pedig otthon hagytam, és még pár perc kell ahhoz, hogy ne érdekeljen az, hogy nyilvános helyen vagyunk. Ám újonnan érkező szavai hallatán márm kezdtem érteni, hogy miről is van szó. Erre pedig ismét mosolyognom kellett. - Hm, micsoda nagy bizalom! Erről nem gondoltam volna, hogy létezik... főleg köztetek - vigyorogtam tovább, mint valami teljesen zakkant csóka, végül pedig felsóhajtottam, és ujjaimat ismét a hátam mögött fontam össze, téve mindezt azért, hogy ne tehessek olyat, amit később resetlegesen meg tudnék bánni. Megbánás... érdekes szó. Elég sok jelentéssel. Nem vagyok képes rá, szóval hiába is erőlködnék. - Megnyugtatlak, hamarosan Gregory is ismét a társaságunkat fogja élvezni - szelídült meg a mosolyom, de nem kellett hozzá sok szem, hogy lássa, mindez színészi játék. - Nem hagyok elmenni senkit, aki egyszer már belekóstolt ebbe. De csakis rajta múlik, hogy eljut-e élve ismét hozzánk, vagy sem. - Ez már színtiszta tényközlés volt. Nem állt szándékomban eltitkolni, hogy Gregory-tól függ, mikor és hogyan akarja ismét közénk lépni. A büntetés persze... az nem marad el. - Mert nem szeretek veszíteni, kedvesem - mondtam ki a nyilvánvalót, ezt még őszintén is tettem. - Gregory az enyém. Te is az voltál, és majdnem teljes egészében az lettél, míg meg nem ölted az egyik legjobb emberemet. Az a bátorság, ami ehhez kellett, felébresztett bennem valamit... méghozzá hogy rólad akkor sem mondok le, ha kötözve, vérhegyeken keresztül kell visszacipelnem, ezreket legyilkolva. Márpedig... azt nem szeretnéd, ugye? - kérdeztem kíváncsian, de tudtam előre a válaszát. Tudtam, milyen kártyákkal játszhatok ellene. Egy újabb sóhaj. - Békén hagyom-e... - gondolkodtam el a kérésén. - Az nem elég, ha ő is csatlakozik hozzánk? Esetleg tehetek annyi kedvezményt, hogy a szent barátságotokat őrizhetitek - mondtam gunyorosan. -, de a szabály az szabály. Vissza kell jönnie. Mert én azt mondtam. És neki az én szavam... szent - vált határozottá az arcom. Olyan lehettem, mitn valami pitbull, ami most szabadult ki a ketrecből.
Tudom, hogy a legrosszabb ebben az egészben az, hogy egy ilyen embert nem lehet észérvekkel meggyőzni, mert ő sem azok alapján gondolkodik. Hiába próbálom elmagyarázni neki, hogy miért nincs abból haszna, ha magával rángat, ha egyszer a fejébe vette, akkor nem sok mindent tehetek ellene és én mégis rendületlenül próbálkozom, mert... mert nem tehetek mást, mert ha nem teszem, akkor igazából fel is adhatom már előre ezt az egészet, a feladás pedig még mindig nem szerepel a terveim között. Egy életed van - még ha én már többet is leéltem, csak nem emlékszem rájuk - és azt az egy életet úgy kell élned, hogy mindent megtegyél a boldogságért, különben nincs értelme. - És te te soha nem is fogod megérten Benedict. Nem tudod, hogy milyen bízni valakiben, csak azt ismered milyen megfélemlíteni az embereket, aztán folyton retteghetsz, hogy ki árul el. - nem kellene, tudom hogy nem kellene kimondani azt, amit gondolok, de még sem tudom megállni, egyszerűen nem megy. Annyira magabiztos és arrogáns és nem fogja fel, hogy az az élet, amit él nem jó. Nem hiszem, hogy túl sokan vannak, akikben igazán megbízhat, sőt talán senkiben sem képes, mert ha a félelem szüli egy kapcsolat alapját az soha sem lesz az igazi. - De attól még feladatkör, ahogyan mondod és nem tehetném azt, amit én akarok. Így... ha nem is kell ölnöm, ez ugyanúgy csak rabság. - na nem mintha ez őt érdekelné, nem is gondolom, hogy így van, tudom hogy a szavaim teljesen feleslegesek és értéktelenek számára. Neki csak az kell, hogy megkapja azt, amit akar, nem érdekli, hogy mi az ára, az sem, hogy mi a következménye. Ha megöli a lelkedet az neki csak jobb, akkor annál kisebb az esélye, hogy szembe mersz szegülni vele nem igaz? Épp ezért nem akarom, hogy ebbe az egészbe még Gregory is belekeveredjen. Én már nem tűnhetek el csak úgy a szemem elől, de ő még... valahogy elmenekülhetne, még ha én magam sem tudom, hogyan és hová, de ha időben megtudja hogy baj van... Nekem volt időm élni, több mint neki, de Gregory lelke már így is meg lett tépázva. Nagy döntést hozott azzal, hogy kiszállt ebből az egészből, ha újra azt kellene tennie, mint régen, ki tudja, hogy milyen hatással lenne rá. Én egyszerűen csak nem akarom, hogy újra visszaessen, hogy megint álmatlan éjszakákat okozzon neki az, hogy embereket kell ölnie. - Miért kell ennyire ragaszkodnod mindenkihez? Csak... csak hagyhatnád. - ez egyszer tehetne kivételt, de nem fog tudom én is. Mégis próbálkozom rendületlenül, főleg mert tudom, hogy nekem már nincs más mód, mint hogy vele menjek. Hiába a szavak, hiába a reménykedő próbálkozás, nem illanhatok el csak úgy a szeme elől. Nem vagyok boszorkány, nem vagyok képes a mágiára, pedig milyen szép is lenne, ha köddé válhatnék, kiszállhatnék az ablakon, mint a szellő és szabadon reppenhetnék tovább. Helyette viszont a tényközlő hangját kell hallgatnom, elfogadnom a tényt, hogy igazából nem tehetek semmit sem. - Az csak véletlen volt, nem szándékos. Nem... nem olyan nagy tett, ami miatt ennyire ragaszkodnod kellene hozzám. Csak magamat védtem és az egész baleset volt. - igen magyarázkodom, mert magam előtt sem lennék képes soha azt beismerni, hogy talán a harag és az ijedtség keveredett bennem annyira, hogy a vérfarkas dühével együtt talán szándékosan löktem rajta erősebbet a kelleténél. Nem tudom, az egész túl gyorsan történt és túlságosan tudat alatt ahhoz, hogy el is ismerjem. Azt pedig főleg nem akarom, hogy ő úgy gondolja, hogy ez olyan nagy tett volt, ami miatt ennyire fel kellene néznie rám, ami miatt ennyire ragaszkodnia kellene hozzám. Azzal a tettel akartam eltűnni onnan, erre pont ez váltja ki, hogy vissza kelljen mennem? A sors fintora, csúnya és kegyetlen játéka velem. - Pedig... ha néha engedékenyebb lennél, talán máshogy néznének rád. Nem akarod... sosem akartad legbelül sem, hogy ne csak féljenek tőled? - nagyot nyelek, de mégis ellököm magamat a faltól és közelebb lépek hozzá, még ha érzem is, hogy a szívem a torkomban dobog. - Egyszer megmutathatnád, hogy van benned emberség, hogy képes vagy... megbocsátani. Egy vezetőben ez is nagy erény. - tudom, hogy ő nem vezető és nem is olyan alapokra helyezi a vezetést, mint egy átlag ember. Ő a megfélemlítésre játszik csak és semmi másra, de mégis mi mást tehetnék, mint hogy próbálkozom. Ha nem én lennék, ha bátrabb lennék, ha másabb... talán még máshogy is megpróbálnék hatni rá, de nekem már az is nagy dolog, hogy ilyen közel merészkedtem hozzá úgy, hogy a fal nem támasztja a hátamat.
Agybajt tudtam volna kapni ettől az egész bevált szövegtől. Talán az átkozott romantikus filmekben megtérülnek a főgonoszok, mikor azt mondják nekik, hogy ez az egész szeretet-hit-bizalom trió nekünk sosem lesz? Engem személy szerint most is, évekkel ezelőtt is hidegen hagyott. Az az ember gyűlöl a világon a legjobban, akibe a hitemet, bizalmamat és szeretetemet fektettem. Hát egyértelműen nem érdekel, hogy mások szemében vajon milyen képet festek mindezek nélkül. Gyengévé tesznek. Egyszer még a legszebb mennyországban érezzük magunkat, majd a legkeservesebb pokolban, és számomra ez nem éri meg. A folytonos hullámvasút? Ha hányótúrára vágyom, befizetek a vidámparkba egy egész napra. Hát ismét elvigyorodtam, de rögtön utána szipogni kezdtem, és zsebkendő után kezdtem kutatni. Mindez persze játék volt. - Ez annyira megható. - Még a végén túlzottan beleélem magam. Végül csak megráztam a fejem. - Tudod, a világ legnagyobb diktátora, aki a hatalma elejétől kezdve félt a saját bizalmasaitól is... furcsa mód, mégis természetes halált halt - közöltem szimpla tényként. Abban mondjuk kiegyezhetünk, hogy én nem szeretnék Sztálin sorsára jutni, nem akarok egy egész Szovjetuniót kiépíteni Amerikán belül, nekem elég annyi, ha az árulók visszajönnek, és ismét csatlósokká válnak, persze némi büntetést követően. - Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy jobb félni, mint megijedni - vontam aztán a vállamon. Már kissé bántam azt, hogy nem egyszerű pólót vettem fel, miért kellett nekem a fekete ing-zakó kombót választani ebben a lohasztó melegben? Ez a nő meg még inkább megizzaszt. - Hm. Szeretnének sokan olyan rabságban lenni, mint amilyenben te leszel. Igaz, nem a Hilton... - sóhajtottam fel az államat masszírozva. - Ez maximum csak a Ritz szintjéig ér fel, de ha szeretnéd, még kaphatsz kis csokikat is a párnádra minden lefekvés előtt. - Hát, ez meglehetősen érdekesre, sőt, egyenesen negédesre sikeredett. Nem hozok én le mindenkinek csillagokat, de Constance-ot mindennél előbb a soraimban akarom tudni. Ő nem lesz bérgyilkos. Habár igencsak odavaló lenne. Mindannyian ártatlanul jövünk a világra, a későbbiek döntik el rólunk, hogy mivé leszünk. És azt hiszem, felkereshetném, az agy doktorát, hátha megint kitörölne valamit a fejéből. - Mert nem mondok le semmiről, ami valaha az enyém volt. - Ez őszinte válasz volt, és éreztem, ahogyan a tenyerem megizzad közben. Dorothy jutott eszembe. A húgom, akit viszont semmivel nem tudtam megvenni. Pedig akartam... és próbáltam a szeretetemet valahogyan kifejezni, de nem adott lehetőséget. A szemében csak apánk második megtestesülése vagyok, egy senki férfi, akinek nincsenek érzései. De javarészt miatta vagyok ilyen, az ő szeretetének hiánya műveli velem mindezeket. - Nekem már csak ez a család maradt. És ha kell, embert ölök, de nem hagyom, hogy bárki élve kijusson belőle. - Meg sem rezzent a szemem. Rögeszmés vagyok. Néha őrült. Sőt, ez már egészen bizonyos, és valószínűleg ő már elég korán rájött, hogy velem aztán... nem érdemes játszani, mert megbánhatja még bárki. De legelőször én fogom. - A félelmük fegyver a kezemben. Engem teljessé tesz, őket hűségessé. Ismerem az embereimet. Nem állatnak tartom őket, akiket naponta kétszer megetetetk, és esetleg adok nekik vizet. Ők a barátaim. Mit mondtam, a családom. Ha kell, hát félelemmel tartom őket egyben, annak ellenére, hogy tudják, ha velem vannak, mind ők, mind a családjuk biztonságban van és lesz. Gregory sem mert volna eltűnni, ha lenne családja - léptem még egy fél lépést közelebb, és lehajoltam, hogy a szemeink egy szinbe kerüljenek, arcomon pedig éreztem már leheletetét is, olyan közel hajoltam. - Ne akarj a lelkemre beszélni. Csak dönts, hogy mit akarsz. A lehetőségeidet már ismered. Én pedig előszeretettel teljesítem bármelyiket - súgtam olyan halkan, ahogyan csak tudtam, de éppen annyira hangosan, hogy ő azért hallja. A kezében a döntés. Választhatja a véres utat is. De a tisztát is. Minden tőle függ. Még hogy diktátor vagyok... jó móka.
Színjáték, az első pillanattól kezdve tisztában vagyok azzal, hogy a szipogása csupán erről szól és nem is lepődöm meg rajta, nem is szabad meglepődnöm rajta természetesen. Ő meg az érzések... ha vámpír lenne kikapcsolta volna őket, sőt talán különleges vérfarkas és még így is valahogy meg tudta oldani, vagy csupán valami el van pattanva a fejében és nem képes felfogni, hogy mi mit jelent, hogy az érzések nem csak úgy légből kapottan születnek, hanem vannak, akikben ott gyökereznek mélyen és nem lehet őket csak úgy kiírtani. Pedig ő ezt akarná velem tenni, eltüntetni belőlem az érzéseket, amik azzá tesznek, aki vagyok. Nincs rá esélye, maximum megpróbálhat megtörni, de úgy nem hiszem, hogy túl nagy hasznára lennék, csak egy burok maradnék gondolatok és minden más nélkül, ami az embert emberré teszi. - Talán csak mázlija volt. - egyszerűen csak megrántom a vállamat és kész, nem érdemes ezt ennél jobban kifejteni. Benedict azt hiszi, hogy halhatatlan, hogy neki senki sem árthat, de majd egyszer meglátja, hogy milyen nagyot téved és akkor már lehet hogy késő lesz. Nem az én dolgom, hogy megpróbáljam őt mindenre figyelmeztetni, sőt bármennyire is rosszul hangzik, de én pont hogy arra vágyom, hogy egyszer valaki felemelje ellene a hangját, vagy csak szimplán hátba szúrja és akkor majd jól meglepődhet és akkor én ott lennék és azt mondhatnám, hogy... én meg mondtam. Miért érzem azt, hogy erre nincs esély? Nem arra, hogy hátba szúrja egyszer valaki, hanem arra, hogy én ott legyek, mert én nem tudom, hogy képes lennék-e ilyesmire, így viszont főképp az marad, hogy megpróbálom távol tartani tőle magamat, a lehető legtávolabb. Bár ezzel egyelőre nem jó úton járok... egyelőre nagyon is közel vagyok hozzá, túl közel. - Persze a csokiktól már is jobb lenne a tény, hogy nem tehetek azt, amit akarok, hogy megszabod minden pillanatomat és... egy olyan dolog része vagyok, amitől irtózom. - gyilkosságok, nem akarom ezt tudni, nem akartam akkor sem, amikor ott voltam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni még az apró kis tényeket is, amik a fülembe jutottak, mintha nem így lenne, aztán végül csak szembesültem vele és onnantól már nem volt visszaút és nem választhattam. Kezelnem kéne ezt a helyzetet újra, megpróbálni függetleníteni magamat a ténytől, hogy akiket ismerek másoktól veszik el az életet? Nem menne, nem tudom, hogyan mehetne egyáltalán. - De akkor... akkor mit akarsz tőlem pontosan? Ha tudnám... csak könnyebb lenne. - na nem azt mondom, hogy akkor önként mennék vele, azaz önként és dalolva, mert egyre inkább úgy fest, hogy így se sok választásom van, végül így is úgyis vele kell majd mennem, mert nem találok majd kibúvót. - Ez már csak színtiszta fanatizmus, te is tudod igaz? Ez... nem család. - igen, ahogyan sejtettem, valami már rég elpattant benne és már nincs is talán emberi oldala, amivel érezni és rendesen gondolkodni tudna. Vajon tényleg így van, azért akarja, hogy visszamenjek és hogy Gregory is, hogy meg legyen a kis családja? A kis család, ahol ki tudja, hányan félnek tőle, hányan rettegik a nevét, hányan akarnak elszökni, vagy bosszút állni, ahogyan én is megtettem és ebből még az első verzió a rá nézve kellemesebb. - Nincs választásom és döntési lehetőségem, ahogyan senki másnak sem körülötted, te is tudod. - halk sóhaj, ahogyan lesütöm a tekintetemet, főleg amikor már ennyire közel van hozzám. Próbálom én állni a pillantását, de nem megy. Nem tehetek ellene semmit és ez tény. Vele kell mennem, mert akármit is mond nincs választásom. Igaza van, végül beadnám a derekamat, ha olyanokat bántana, akik fontosak nekem, sőt még akkor is, ha vadidegeneket kezdene el mészárolni, és akkor már több értelme van, ha nem várom ezt meg, hanem e nélkül bólintok rá az elkerülhetetlen végzetre. Nincs hová futnom, most legalábbis biztosan nincs. Talán, ha elmentünk innen, ha... ha úton vagyunk, akkor valamit tehetek, talán akkor majd lesz valami más út, talán találok megoldást, de ahhoz előbb azt kell hinnie, hogy megtörtem és elérte, amit akart. Vajon tényleg elhinni, hogy feladom és soha többé nem próbálok meg elszökni, vagy üzenni Christophernek, hogy segítsen? Végre újra a szemébe nézek, még kicsit meg is próbálom kihúzni magamat, hogy ne kelljen új hajolgatnia, de még így is bőven van köztünk szintkülönbség. - Jól van nyertél, tudod, hogy nem tehetek mást, mehetünk. - és valahogy majd... valamit majd... megpróbálok. Még nem tudom, hogy mit és nem tudom hogyan, de... nem hagyhatom csak úgy annyiban, ez biztos.
- Könnyű mindenre a mázlit ráhúzni - vontam egyet a vállamon. Nálam eléggé ritkán fordult elő, hogy valakinek mázlija van, tekintve, hogy nincsenek gyenge pillanataim. A nap minden szakában ugyanaz vagyok, sosem vagyok fáradt az embereim előtt, és soha nem hagyom, hogy olyat lássanak belőlem, amelyet később ellenem használhatnának. Valószínűleg pontosan ez a kulcs mindenhez, ezért vagyok még mindig én a vezetőjük, és nem vette át tőlem senki apám egykori székét. Képletesen értve, hisz nem csak egy székről van itt szó. Elég ritkán van időm arra, hogy leüljek, most is meddig jöttem, hogy megtaláljam ezt a nőszemélyt. És kínált bárki hellyel? Hát, nem. Kiváltott belőlem egy szemforgatást. - Sok nő már a csokival is beérné. Túl sokra becsülitek az önnálló akaratatot - fintorodtam el, habár volt móka a hangomban, tekintve, hogy ismét én uraltam a szituációt. Ő túl törékeny, túl gyenge volt hozzám képest, habár a maga nemében éppen ellenkezőleg, erősebb mint a többi nő, még ha ez nem is látszódott meg rajta. De velem nem sokan kerülnek egy súlycsoportba, és ami azt illeti, nem is kerülne sok időmbe, hogy letaszítsam ha szükséges lenne. Az ő esetében ettől nem kellett félnem. sosem válik olyanná, ami engem mélyen elszomorít, félig azonban örülök is neki, hisz ha valakibern, hát benne lenne elég motiváció ahhoz, hogy kikezdjen a hatalmammal. De amiről nem tud, az nem zavarja, és ami legfontosabb, hogy nem is foglalkoztatja. Semmi szükségem olyanokra, akik megpróbálnak a hatalmamra törni. Nem vagyok császár, nem vagyok király... de megvan a magam helye a saját hierarchiámban, méghozzá egyenesen a csúcson. És ezt nem állt szándékomban átadni senkinek, akkor sem, ha a tulajdon húgomat emiatt már elveszítettem. - Nem lesz könnyebb, ha tudod. Hidd el - vigyorodtam el. - És csak boldogabb leszel, ha Gregory is ismét csatlakozik a köreinkhez - néztem mélyen a tekintetébe. Hát hogyne, hogy nem hagyom futni, még ha Constance egy pillanatra azt is hitte, hogy belemegyek bármilyen alkuba ezt illetően. Hát nem. Szó sem lehet róla. A hozzájuk hasonló madárkáknak ketrecben a helye. - A család mindenkniek mást jelent. Nekem már nincs sajátom, hát megteremtem magamnak. És ha ehhez az kell, hogy egy csomó embert fanatizmusba rángassak, megteszem. Bár én ezt nem annak nevezném - sóhajtottam fel, majd bal karommal a háta mögé nyúltam, és a társaságában indultam el kifelé. Tudtam, hogy időt kell adnom neki, hogy a számára értékes holmijait összeszedhesse. De gondoskodtam arról, hogy ne tudjon csak úgy franciásan távozni. - A parkolóban foglak várni. Ha nem jössz tíz perc múlva, hidd el, nem akarod megtudni, milyen az, mikor elveszítem a türelmem - mosolyogtam negédesen, hogy ne kelthessek feltűnést. Nem érdekelt semmilyen tanulás, semmilyen barát... nem érdkeelt, ki fogja őt hiányolni. Elengedtem a hátát, majd még egy pillantást vettem felé, amellyel nyomatékosítottam. Nincs más választása.
|| Köszönöm a játékot, hamarosan megy a kezdő is! ||
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szer. Jan. 06, 2016 8:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony && Bryan
i learned to live, half alive
Elég kevés szabadidőm akadt, mióta jobban belevetettem magam az itteni főiskolai életbe, és megismerkedtem az itteni hagyományokkal, szokásokkal. Rabolta az ember idejét itt az is, ha levegőt vett, nem még ha plusz feladatot vállalt, csak hogy a lehető legtöbb időt ragadja meg a beilleszkedésre. Közhely, mikor azt gondolják, csak egy diáknak szükséges és nehéz beilleszkednie a társai mellé. Nekem pedig, mindent összevetve, már egy ideje csak a tanári állásom maradt azok után, hogy az ügyvédkedésben szabadságot vettem ki. Elég tartós szabadsággá vált már azóta, de még ki akartam használni a maradék kis időt, hogy újra arra a szintre töltődjek, ahol az előtt voltam, hogy belebonyolódtam volna Ebony ügyébe, aztán a válásba. Nem is vetett rám és a karrieremre jó fényt az, amit Noémie terjesztett el, a válás pedig csak fokozta a közhangulatot. Ahogy néha elhaladtam két épület között, volt alkalmam látni Ebonyt, de Éloise felbukkanása sokat tett annak érdekében, hogy egy ideig megpróbáljam a lehető legnagyobb távolságot megtartani. Ismertem annyira azt a nőszemélyt, hogy tudjam, nem csak azért jött ide, hogy a gyereeim a közelemben legyenek, átláttam a szitán. Hátsó szándéka volt, a drámát viszont mellőzni akartam az életemből... de még az én életemnél is fontosabb volt az, hogy Ebonyt békén hagyja. És ha ehhez efféle drasztikus lépéseket kellett tennem, nem gondolkodtam sokat. Még akkor sem, ha hülyén vette ki magát mindez azok után, ami a lakásomban történt néhány napja. Nem volt szokásom játszadozni emberekkel, nem akartam, hogy úgy tűnjön, csak ezt a célt szolgálta az egész... ahhoz túl sokat jelentett. Visszaadta az életem azon felét, amiről már azt hittem, hogy nem létezik. De ismét nem könnyíti meg az egészt az sem, hogy ha nem is az én diákom, de ő ugyanúgy diák... én pedig tanár. Ezen is sokat kellett agyalnom, de nem jutottam dűlőre... megoldásra sem. Két szabad óra után végül úgy döntöttem, hogy átöltözöm, levedlem a szokványos ingemet, és kényelmes utcai ruhába bújtam. A kezembe vettem a gyeplőt. Vagyis inkább Ebony órarendjét. Ebből is tudtam, hogy éppen itt van órája, aminek nagyjából nemsokára vége is van. Csak gondolnom kellett rá, megszólalt az előadást jelző hang, én pedig még mindig az ajtóval szemközti oldalon álltam, háttal a falnak dőltem, és a nadrágzsebeimbe bújtattam mindkét kezem. Az előadó ajtaja szinte kirobbant, ahogy özönleni kezdtek rajta a diákok, de tudtam, hogy Ebonyra várnom kell. Nem az a fajta volt, aki az elülső csordában szabadul ki valahonnan. Sőt. Ő a másik véglet volt, de ahogy a mondás tartja, utolsókból lesznek az elsők. Ő pedig jó pár helyzetben első volt. Mikor megláttam, szinte rögtön szóra nyílt a szám, csak egy pillanatig mértem végig, hogy ma milyen szerelést választott, de ebben a helyzetben próbáltam nem többre ragadtatni magam. - Ebédelsz? - kérdeztem tőle egy apróbb mosollyal, rögtön indításként. Arról már nem is vettem tudomást, hogy valaki meglát bennünket.
Egy újabb óra közeledett a vége felé és én alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Az ujjaim nem a legjobban funkcionáltak, nehezemre esett fogni a tollat és szöveget írni vele, sorozatosan felcseréltem a betűket, szerencsére semmiféle számítás nem került szóba a mai előadás során, így megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt tudva, hogy nem kell túlzottan igénybe vennem az agyamat. A gondolataimat teljesen más kötötte le, az óra anyaga elszáguldott a fülem mellett, nagy mértékben a füzetemben helyet foglalt ugyan, de egyébként nem sok maradt meg: az este esedékes buli járt a fejemben és az, vajon elmenjek-e. Levi meghívott, de a helyében én sem értettem volna a válaszomat, ami az ottlétemre vonatozott... nem akartam konkrét információt mondani, aminek ellene tudnék menni és nem betartani az ígéretemet. Egy részem vágyott, a másik inkább az ágyon üldögélt volna, mert nem volt kedve kimozdulni és bolondnak titulálta azt, amelyik embereket szeretett volna megismerni, sőt egyáltalán tervbe vette, hogy megfogja a kilincset és kiteszi a lábát a küszöbön. Jelenleg az állt nyerésre, amelyik menni akart, ám magamat ismerve bármelyik pillanatban megváltozhat az álláspontom attól függetlenül, hogy az első benyomás alapján azt hiszem, eléggé kedveltem a tegnapi padtársamat. A tanár végszavára figyeltem fel, pakolni kezdtem, szokásomhoz híven eléggé lassú volt a tempóm. Leellenőriztem, hogy mindent beraktam-e a táskámba és ez eszembe juttatta, hogy a gyorsaságom legalább a régi. Mindig szinte az utolsó voltam, aki elhagyta a termet és soha nem direkt, a kapkodás alapjaiban nem az én stílusom volt, csak végszükség esetén. Gombolyagszerűen rémlettek fel előttem képek és jutottam el addig, milyen régen láttam Bryan-t. Vagyis... látni láttam, csak nem beszéltem vele. Ami elég zavaros volt tekintve, hogy mi történt és ami miatt rosszul éreztem magam, akárhányszor eszembe jutott, hogy szórakoztam az agyával és szó szerint a szemébe hazudtam és kénytelen leszek az elkövetkezendőkben is ezt tenni. Kilépve az ajtón rögtön az agytekervényeim egyik lekötőjével találtam szemben magam. Önkéntelenül húzódtak mosolyra az ajkaim, mintha egyszerű, természetes reakció lett volna a jelenlétére. Elég volt megpillantanom és jó érzés fogott el, olyan, ami elkezdte felülírni a rosszat. - Gondoltam rá, hogy kellene. - Mellé léptem, ekkora talán láthatta rajtam a zavaromat. Ne az ütköztetett meg, hogy mit csináljak, hiszen tisztában voltam azzal, hogy a normális üdvözlési formák jelenleg nem kivitelezhetőek és ezekkel nem is akartam foglalkozni... a jelenléte volt rám ilyen hatással, pozitív értelemben kavarta fel a gyomromat. - Szabadnapot vettél ki? - Kérdeztem utalva a ruházatára, megigazítottam a vállamon a táskám pántját. - Nehogy bajba kerülj, mert miattam lógsz a munkából. - Egy kis viccelődéssel próbáltam oldani a megjelenésének meglepetését és örültem, hogy igazából senki sem volt körülöttünk és napok óta végre újra hozzászólhatok.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 16, 2016 8:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony && Bryan
i learned to live, half alive
Elmosolyodtam. - Az egyetemisták amúgy is gyakorta elfelejtenek ebédelni, ezt inkább küszöböljük ki - jegyeztem meg. Leginkább a saját ilyen éveimre gondoltam, mikor abból állt az életem, hogy a vizsgák közeledtével megnőtt a kávéadagok száma, de a bevitt táplálék ezzel egyenes arányban csökkent. Talán nem lett volna olyan ostoba találmány ezekre az időkre a vénás táplálás, akkor legalább nem kellett volna megküzdeni azokkal a falatokkal. Rólam nem gondoskodott senki, hát inkább a dolog elébe megyek, és még lehetőséget sem adok a dolognak. Bár tény, hogy furcsa volt ez a szituáció... nem tudtam még kezelni ezt, valószínűleg még nehezebb lesz, ha más szemtanúja is lesz a dolognak. Tanárként arra kellene figyelnem, hogy ki mit súg össze a hátam mgött - tanulva az első esetből -, de úgy tűnt, hogy a tanulás ennyi idő elteltével már végképp nem erősségem. - Nem lógok. Nincs több órám - vontam fel a szemöldököm, mint aki éppen készül felháborodni a feltevésre, miszerint próbálok órát megúszni. Ezt mondjuk végig humorosan tettem, így egy másodpercre sem vehette komolyan, amit csináltam, és nem is volt itt a szívbaj ideje, így rögtön sóhajtottam egyet, a kiürülő folyosó pedig egyre inkább szimpatikusabbá vált. - Tudom, hogy nem lenne túl szabályszerű, hogy ilyesmit tegyek... de az elmúlt pár nap már magában borzalmas volt, nem bírtam volna ki még egy napot - vágtam zsebre mindkét kezemet. Arra akartam utalni, hogy hiába láttam elvétve, de nem szólhattam hozzá, és mi több, nem beszélhettem meg vele semmit, ami megfordult a zakkant fejemben az elmúlt napokban. - És még nem döntöttem el, hogy kezeljem ezt az egészet. Valószínűleg nem kellene arra pályáznom, hogy egy Noémie-hez hasonló valaki lesse ki minden mozdulatunkat. - Ez már némileg lemondóbb sóhaj volt, de még mindig nem indultam. Beszéltem, de már amúgy sem értettem, hogy minek. Ebédet ígértem neki, nem felolvasást. Talán a probléma ott kezdődött, hogy még megannyi dolgot kellett volna tisztáznunk egymással azok után, ami néhány nappal ezelőtt történt, de nem tettük. Akkor azért, mert még friss volt, és még ennyi idősen sem voltam biztos abban, hogy megtaláltam a megfelelő módszert a helyzet kezelésére. A napokban pedig... időm nem volt arra, hogy megkeressem őt. Beteltem a látványával, azzal a pár másodperccel, amíg elsuhant előttem, vagy láttam az ablakokon keresztül, átsétálva a campus-on... kezdtem azt hinni, hogy valaki nagyon nem akarja ezt az egészet, és mindent elkövet, hogy ne legyen egyszerű. De talán én magam voltam saját magam démona, mintha a saját boldogságomat akartam volna keresztezni lapos, üres kifogásokkal.
Jó volt őt végre szemtől szemben látni, napok óta nem volt erre lehetőségem és egyre rosszabbul éreztem magam amiatt, hogy én sem kerestem őt. De nem tudtam mit tenni, hogy mi lenne a helyes cselekedet… a pár nappal ezelőtti éjszaka amellett, hogy életem egyik legjobbja volt és ugyan magamnak sem mertem bevallani, de túlságosan is régóta vártam rá, meggondolatlan voltam. Egyszerűen minden előzmény nélkül állítottam be hozzá úgy, hogy magam sem voltam tisztában azzal mit akarok, mit nem, mit kellene kezdenem azzal, hogy ismét a közelemben van, hogyan tudnék mellette lenni egy teljes változással a nyakamban és egyáltalán megérdemlem azt, hogy legyen valaki, aki… szeret? Azt mondta, szeret. És én még ezt sem voltam képes kiejteni a számon. Bryan mindennél többet jelentett nekem, érte sóvárogtam legjobban, miután eljöttem Brüsszelből. Hiányzott a hangja, a mosolya, a beszéde, minden, ami hozzá volt köthető… és most, hogy az enyém lehetett volna, nagyon féltem. Nem tőle, hanem magamtól és attól, hogy mihez kezdenék vele. Nem akartam ártani neki és a legkevésbé sem volt szándékom elásni magam előtte, ám magam mellett tartani jelenleg lehetetlennek tűnt. Egy arany középutat, legalábbis olyan vonalat kellett volna találnom, ami megfelelő lehetett volna, de semmi sem jutott eszembe… egyetlen járható sem. - Fogalmam sincs. – Vallottam be őszintén végighallgatva a szavait. Ő is hozzám hasonlóan érzett és ez cseppet sem könnyítette meg a helyzetet. Nem vártam el, hogy megoldjon mindent vagy legyen egy ötlete, de mennyivel könnyebb lett volna. - Talán senkit sem érdekelne a dolog, hiszen… nem tanítasz. Nem vagyok a diákod, véletlenül sincs hozzáértésed a kémiához… - A folyosó kiüresedett, a legtöbben vagy ebédelni indultak vagy a másik órájuk terme elé vándoroltak, esetleg úgy döntöttek, hogy hagyják máshol töltik a nap további részét, mindenesetre, erre jelenleg a madár sem járt, ezért léptem még közelebb Bryan-hez. Most, hogy láttam őt és itt volt mellettem, szükségem volt a közelségére, egy utolsó gyors végigpásztázás után nem tétováztam tovább, megcsókoltam őt. Felelőtlenül és nem foglalkozva azzal, hogy bárki betévedhet… nem érdekelt más, csak az, hogy itt volt. - Mi lenne, ha egyikőnk sem ezen törné a fejét? – Kérdeztem, amikor elszakadtam tőle és aprót nyeltem, hogy visszafogjam magam. - Menjünk el ebédelni és csak… ne törődjünk azzal, hogy mi lehetne vagy mi lesz. Eleget jár ezen az agyam a nap huszonnégy órájába, jólesne egy kicsit… kikapcsolni. – Megrántottam a vállamat, alig láthatóan és legszívesebben sóhajtottam volna. Nem tudtam kizárni a gondolatokat, amelyek a „mit kellene csinálnunk?” részre vonatkoztak, ám jobban szerettem volna csak vele lenni akkor is, ha összezavaró volt a helyzet. Miért nem tud valami egyszer tiszta lenni?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 27, 2016 9:32 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Irina && Bryan
WHAT THE HELL ARE YOU DOING HERE?
Papírhalmazokat szorongattam az ujjaim között, miközben végigsétáltam a folyosó jelenleg még kihalt szakaszán. Tudtam, hogy ez pár másodpercen belül meg fog változni, diákok özönlik majd el a jelenleg még tágasnak tűnő részt, de nem zavartattam magam, akadt öt szabad percem, hogy átnézzem ezeket a munkákat. A legtöbb átnézendő előadás vagy prezentáció és házi feladat, hiszen valószínűleg egyik itteni diák sem gondolta, hogy az utolsó évüket fogják csak úgy ellazsázni. Bár megvoltak a követelményeim, viszonylag normális arcnak tartottak, de sosem engedhettem, hogy átessenek a ló túloldalára, arra következtetve, hogy ha én ilyen vagyok, hát szabadon lehet trükközni és elnapolni a tanulást. Tévedték, ha azt gondolták, hogy könnyű dolguk lesz, vagy lazítanak a diploma évében. Láttam pár kakukktojást a termekben, akik meglepő, hogy még mindig a főiskola kapuin belül tanulhattak, nem egyszer gondolkodtam el rajta, vajon hány náluk jobb eszű diákot küldhettek el innen... Egy pillanaton belül azonban be kellett csuknom a mappákat, mert egy csomó lelkes diák vett körül. Néhányan szakmai kérdésekkel, néhányan a szakmai kérdéseken keresztül próbáltak információkat megtudni rólam, hogy miért hagytam ott Európát egy rosszul fizető állás végett. Ha nem kötötték volna meg a kezemet, szívesen elmondtam volna minden egyes alkalommal, mikor ezt megkérdezték tőlem, hogy nem is az állás volt itt a lényeg. Én még egy híd alatt is vígan elélnék, ha Ebony közelében lehetnék közben. De tény, hogy mosolyt váltott ki belőlem a faggatózásuk. Már tizenöt éve vagyok a pályán, voltam fiatal is, akihez az ilyen korban lévő lányok tényleg vonzódtak, de akkor is le tudtam őket rázni, és ez most sem lenne másképpen. A tekintetemet viszont másodperceken belül valami más vonta el. Vagyis, valaki más. A folyosó vége felől kezdett közelíteni felém egy testet öltött lidérc. Még a vér is megfagyott az ereimben. Volt valami, amit nem kalkuláltam bele a napjaimba, és az Irina felbukkanása volt. Eleinte azt gondoltam, csak képzelődöm, elvégre nyugodt napom volt, de a közelgő alak és az őt kikerülő diákok hada azt sugallta, hogy nem képzelgésről van itt szó. - Bocsánat - szólaltam meg végül, majd miután otthagytam a diáksereget, és félrevonultam, de nem sétáltam Irina elé, megvártam, míg ő ér oda. Úgy véltem, neki van mondanivalója, ha eljött idáig. Én pedig még eleve nem tértem magamhoz. Nem sokat változott azóta, hogy nem láttam. Semmi lényeges, értelmes dolog nem történt közöttünk mióta kiderült, hiogy megcsalt, csak a gyerekek miatt voltunk hajlandóak békésen elválni. Én legalábbis így tettem, és látszólag ő is. Lehet, hogy közben majd felrobbant, ez már nem az én problémám volt. - Nem tudom, hogy mi lep meg jobban. Téged itt látni, vagy tudni, hogy itt vagy, miközben nem értesítettél. Nem magad miatt. A gyerekeink miatt - fűztem hozzá. A gyerekeimet nem láttam mögötte, de biztos voltam benne, hogy őket sem hagyta ki a képletből.
Már megszoktam a főiskolák fülsértő zaját. Miután a csengő beharangozta az órák végét, a folyosókat ricsaj töltötte meg. A szemfülesek voltak annyira ügyesek, hogy nem ütköztek neki úton és útfélen mindenkinek, de azok, akik még viszonylag újnak számítottak itt, mintha útvesztőbe tévedtek volna. Az egész egy elmondhatatlanul nagy labirintusnak tűnt, de a brüsszeli egyetemen már igencsak megszoktam az egész jelenséget. Nem kellett térképpel a kezemben szaladgálni, bár nem kerülhettem el a meglepett pillantásokat, amik követték az utamat. Nem ismertek engem, és ha volt egy kis szerencséjük, nem is vesznek majd részt olyan órán, amit én tartok nekik. Elég rendesen követeltem, ebben teljesen eltérő voltam a volt férjemtől, akit egy-két szóval le lehetett venni a lábáról. Igaz, nem volt könnyű eset ő sem, de az én tanári szokásaimat csak akkor kapjuk meg, ha az övéit beszorozzuk hárommal, és eltöröljük a jópofizást és a lelki tréninget. Mióta elváltam, nem leltem örömömet abban, hogy másokon segítsek, mert nekem se segített senki. Csak összesúgtak a hátam mögött, sajnálkoztak és szánakoztak, de már a válásunk előtt is. Leginkább akkor, mikor kirobbant a lány körüli balhé, és elterjedt a pletyka, hogy Bryan nemcsak kötelességtudatból vette szárnyai alá a diákját. Mikor először hallottam meg a folyosón, kis híján a padlóra szédültem. Azelőtt csak sejtéseim voltak, hogy a férjem másra vetett szemet, de a pletykáknak mindig volt alapja. Már meg sem lepődtem, hogy ekkora pofára esés áldozatává váltam. Csak nem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt az élettől. Neveltem két gyereket, okosak voltak és életrevalóak. A karrieremet sosem szakítottam félbe nyomatékos indok nélkül, küzdöttem foggal és körömmel. Mégis nekem jutott a hárpia szerepe. Kivártam pár napot, mikor már aláírt szerződésem volt. Így Bryan még akkor sem tudott volna kituszkolni innen zökkenőmentesen, ha szándékában állt volna. Az pedig már főleg nem okozott meglepetést, hogy megláttam a folyosókon, fiatal lányok gyűrűjében. Mindig népszerű férfi volt a maga visszafogott, szerény módján, bár talán a kapuzárási pánik látványosan utolérte. Mi más lenne a magyarázat erre az egész diáklány-tanár történetre, ha nem ez? - Óh. Nem akartalak megzavarni, szemmel láthatóan elfoglalt vagy. - néztem a háta mögé, mikor megállt előttem, és mosolyra húzódtak ajkaim. - Semmi "Miújság, drágám?" Hová tűnt a jómodorod, Bryan? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és hüvelykujjammal a még mindig viselt aranykarikát kezdtem birizgálni a gyűrűs ujjamon.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 26, 2016 4:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Irina && Bryan
WHAT THE HELL ARE YOU DOING HERE?
Csak egy lemondó sóhaj bukott ki belőlem, de ezúttal nem nagy örömömben. Bár tény, jó ideje semmi normális emberi tevékenységet nem örömömben csináltam, ha neki is köze volt hozzá. Régen képes voltam örülni Irinának, de ma már nem jelent semmit az, ami történt. Jó pár év házasság került a kukába, még ha annak idején úgy is hittük, hogy ha valakin, hát rajtunk nem foghat ki az idő vasfoga. Most már meg tudtam nyugtatni mindenkit. De, kifogott. És megőrjít, ha eszembe jut, ami annak köszönhető, hogy volt olyan kedves, és beledöfte az utolsó szöget a házasságunk koporsójába. Valamelyest ezért hálával tartoztam neki, hiszen ha nem csal meg, talán még mindig ott lennénk abban a jégverem lakásban, bámulnánk egymást, a gyerekeink pedig megőrülnének abban a fagyos csendben, amelyet megteremtettünk nekik. Erre sem nekik, sem pedig nekünk nem volt szükségünk, ezért is ismerték el ők is, hogy a válás a legjobb. De arról nem volt szó, hogy keveset találkozhatom majd a tulajdon gyerekeimmel. Bár hol a változatosság... engem amúgy is csak ritkábban láthattak, elvégre én nem természettudományt tanítottam egy egyetemen, ami azzal járt volna, hogy leadom az anyagot, majd megyek haza. Bár távol állt tőlem, hogy lebecsüljem Irinát, de világ életében volt elég szabadideje ahhoz, hogy gyereket neveljen. - Talán azt is neked ítélték a váláskor - forgattam meg a szemem. Még hogy jómodor... nehezen türtőztettem magam a közelében. Egyáltalán nem az én asztalom volt az, hogy lefedjem a véleményem valami átlátszó papírlappal, ő pedig ismert már annyira, hogy kiolvassa a szememből, hová is kívánom ebben a pillanatban. - Látom, hogy egy szemernyit sem változtál. Vagyis, ahhoz képest, akit feleségül vettem, a változás elég látványos. De attól, akitől elváltam, hát nem lep meg egy ilyen lépés - jegyeztem meg, arra utalva, hogy ideérkezett, majd közelebb léptem hozzá, de szemernyi pozitív érzést nem éreztem magamban a jelenléte mellett. Régen, még a házasságunk elején olyan heves reakciók voltak kettőnk között... most ennek már nyoma sincs. Nem véletlenül siklott félre. - És ennek oka is van, vagy csak szeretnéd a bolondját járatni velem? Emlékeztetnélek, hogy nem véletlenül váltunk el. Nem akartunk többé egymás közelében lenni.
Még meg kellett szoknom, hogy az új Bryan szeret viccelődni. Legalábbis a válásunkra utaló mondata eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy ő már képletesen sem hord fekete gyászruhát azért, amiért elváltunk. Esetében inkább az lepett meg, hogy nem szervezett valami hétországra szóló partit, amiért végre megszabadult tőlem. Régóta tudtam, hogy ez volt a legnagyobb vágya, és még csak azért sem akartam a kedvére tenni ilyesmivel. Annak idején okkal vett feleségül, nemcsak azért, mert éppen akkoriban nem lett volna jobb dolga. Engem választott megannyi idióta barát helyett, mert tudta, hogy mellettem van a helye. De úgy tűnik, ebben én tévedtem. Vagy ez lenne a kapuzárási pánik a bizonyos negyedik X után? Fiatal barátnő, aki a lánya is lehetne, és ostoba lázadás a világ ellen. Ebből mi már régen kinőttünk. Nem értettem, hová tette az eszét. Vagyis, sejteni éppen sejtettem, hogy a fejében lévő agyat nem nagy erőfeszítéssel használja, szívesebben hallgatott egy másfajta ösztönre, ha a kis diákjáról volt szó. - Nem vagy poénos. -jegyeztem meg arcrendülés nélkül, miközben karjaim összefonódtak a mellkasom előtt. Értékelhettem volna az erőfeszítéseit, hogy próbált változni, de valójában nem nagyon érdekelt. És nem is az én kedvemért csinálta. Valamiért kisimult, jobb kedve volt, és... bántott, hogy ez nem miattam történt, hanem Ebony miatt. - Remélem, nem arról kell beszélnünk, hogy melyikünk mire vitte az életben, és mennyire változtunk meg. Nincs értelme. - mosolyodtam el nagy nehezen. Még hogy én ne tudtam volna.. én se ehhez a férfihoz mentem hozzá. De nem állt szándékában előhozni magából azt, aki elnyerte a figyelmemet. Mondhatott ő bármit, sokan szerették azt a Bryant is. És ami most előttem állt, az... egy furcsa huszonegyedik századi bohózat. - Te talán azért váltál el. Amikor beadtad a keresetet, nem nagyon kérdeztél meg róla. -billent oldalra a fejem. Neki elég volt az, hogy tudta, hűtlen lettem. Nem akarta megbeszélni, nem v olt kíváncsi arra, hogy miért tettem. Örült, hogy megszabadult tőlem, és végre tényleges indítékot szolgáltattam neki néhány hangos veszekedés után. - Egyébiránt... - sóhajtottam fel, és közelebb léptem hozzá, hogy pár centire az arcától vigyorodjak el. -, állást kaptam itt. Csak játszd el egy kicsit, hogy örülsz neki. - vált a mosolyom némileg gunyorossá.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 18, 2016 12:19 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Irina && Bryan
WHAT THE HELL ARE YOU DOING HERE?
Megrántottam a vállamat. Az tény, hogy nem értékelte a humort, ha az az ő kárából csinált viccet. De személy szerint semmi másban nem leltem már örömömet, ami vele kapcsolatos. - Tudom, hogy nem tartasz annak. Én sem díjazom a te humorodat, mert remélem csak egy vicc, hogy itt állsz előttem - néztem némileg már komolyabban, bár a mosoly egy halvány árnyééka még ott időzött a szám sarkában. - Tudod, drágám... kettőnk között van egy minimális különbség. A válás részemről nem azért volt fontos, hogy elvegyem tőled a gyerekeimet. Hanem hogy végre mindketten ott legyünk, ahol valójában lenni akarunk, és kiszabaduljunk abból a rettenetes életből, amit régen még szerettünk - finomodott meg pár vonás az arcomon. Eléggé felbosszantott azzal, hogy megjelent itt. Egyáltalán, miért nem telefonált, ha annyira ide akart jönni? Vagy küldhetett volna egy emailt. Bár más kérdés az, hogy már Brüsszelben sem én kezeltem az online postaládámat, mert erre többek között már nem volt időm. Neki viszont úgy tűnik, a megcsalás és a tanítás mellett is volt ideje rájönni, hogy mégis mivel húzza keresztül a számításaimat. Fel sem tudtam fogni, hogy mi az öröm neki ebben... én elengedtem, minden kérésének eleget tettem, hagytam menni, hogy úgy élje az életét, ahogyan kell... hiszen az ég szerelmére, egy nőnek még ennyi idősen is elég sok esélye van arra, hogy ismét rátaláljon a valódi szerelem. Olyan, amilyen a miénk volt... nagyjából húsz éve. - Ahhha. És ez nyilván véletlen - biccentettem, mikor bejelentette, hogy itt kapott munkát. Az arcomon nem mutattam jelét annak, hogy mennyire feldúlt a bejelentése. Kezdtem pontosan tudni, mi az oka. - Direkt csinálod, igaz? Nem az érdekel, hogy mi a jó a gyerekeinknek, hanem hogy az én életemet megnehezítsd - léptem közelebb hozzá. Meg akarta nehezíteni a dolgaimat. Ebonyét is. Ez pedig jobban zavart, mint az, hogy az enyémet nehezíti meg. - Csak egyszer mondom el, szóval jól fülelj. A feleségem voltál, mindig a gyerekeim anyja leszel. De mi itt nem ismerjük egymást, nem kell úton útfélen mindenkinek azt magyarázni, hogy milyen szálak kötnek össze bennünket. És ha csak fél füllel de tudomásomra jut, hogy olyat teszel valakivel, ami nem tartozik rád, istenemre esküszöm... én kitekerem a nyakadat - néztem a tekintetébe rezzenéstelen pillantással. Dehogy ölném meg. Pontosan tudja ő is, hogy sosem tenném. Annak ellenére, hogy simán megúsznám ha akarnám. De ha megtudja, hogy Ebony itt van, és olyat tesz, amivel felbosszant, tényleg megfojtom.
Kezdőlap
