Nem számítottam arra, hogy valakibe bele fogok botlani, főleg nem egy hasonló alakban. Magam sem tudom, hogy mit kellene róla gondolnom tényleges. Egyszerre volt a külseje bizalomgerjesztő, olyan, akiben az ember könnyedén megbízna, ugyanakkor valami miatt úgy éreztem, hogy jobb tőle tartani és távolságot tartani. Nem mintha olyan sok lehetőségem lett volna elfutni, hiszen nagyobb volt nálam, s szemmel láthatóan kondiban is volt, így simán utolérne. Ahogyan mondani szokták a látszat sokszor csal és ez talán most sincs másképpen. Bizalmatlan voltam eleve az emberekkel, így nem csoda, hogy képes voltam belőle is kinézni a legrosszabbat, meg a múltkori támadás után meg pláne, hogy mindegyik férfi őrült és… Nem is tudom, hogy mi lenne a jó szó rájuk. Sietve kaptam fel a fejemet, amikor ismét megszólalt, majd amikor az apákat emlegette, akkor egy eléggé gúnyos nevetés hagyta el az ajkaimat. Tényleg nem tiszteltem az apámat, mélyen legbelül talán még szerettem őt, de valójában már nem. Elárult és eladott a hatalomért, s volt egy olyan érzésem, hogy köze van ahhoz is, hogy meghalt egykoron az a férfi, akit mindennél jobban szerettem. S okkal paterolt el a világ végére, s záratott be. Nem is én lettem volna, ha csak nem fordítok neki hátat, hogy ezzel is kifejezzem azt, hogy mennyire nem érdekelnek a kérdései és nincs kedvem apámról beszélgetni. Ha azt se tudja, hogy mit tett, akkor mit keres itt? Talán nem is ő küldte és inkább nagyobb bajban vagyok, mint elsőre gondoltam? De alig, hogy ezt végig gondolhattam volna a férfi elém került, de olyan módon, amire egy ember vélhetően aligha képes lenne. Még szép, hogy elkerekedett a szemem, s nem sok híján még neki is sétáltam. Ezek után pedig a megmagyarázhatatlan és a fura dolgok tovább folytatódtak. El akartam őt tolni, de mintha egy sziklával viaskodtam volna, majd az újabb szavainak köszönhetően a nyelvem megmeredt. - Lássuk csak mit is csinált? A hatalmat választotta a lánya helyett. Rám fogott egy gyilkosságot, amihez semmi közöm nem volt, de miért is hitt volna, hiszen a hatalma és a család jó híre volt a tét! Ha tippelnem kellene, akkor köze volt ahhoz a gyiloksághoz, de persze én csak egy naiv lány vagyok. – a hangom pedig inkább undorral volt telítve, mintsem a gyermeki szeretettel, amivel általában beszélnek a szülőkről. – Persze ezt bizonyítani nem tudom, az is lehet, hogy már el is temettek odahaza miután itt bedugott egy intézetbe. Remélem elégedett vagy. – feleltem egy grimasz keretében, majd elléptem mellette, hacsak meg nem állított benne. – Ohh, igen. Az előbb mégis hogy keveredtél elém olyan gyorsan? – kérdeztem meg kíváncsian, s persze legbelül azért féltem kicsit a választól, de néha kell kockáztatni is. Kezdtem úgy érezni néha, hogy elmentek otthonról, de csak nem.
Sietősen szedem a lábaimat, már néhány utcányira eljutottam, és habár meg mernék esküdni rá, hogy fogalmam sincs merre kell mennem, lábaim maguktól visznek előre. Emlékeznek rá, hogy sok idővel ezelőtt, mikor hasonló akadályba ütköztem, merre találtam a megoldást. A mostani helyzet viszont ennél bonyolultabb. Benedict már a városban van, és csak az ördög tudja, mikor szánja el magát arra, hogy a nyomomba szegődjön vagy rám állítsa az egyik emberét, ha eddig még nem tette volna meg. Vele kapcsolatban semmiben sem lehetek már biztos. Beleütközhetnék bármelyik utcasarkon, de az is meglehet, hogy kezdek paranoiás lenni... Az emberi tempó lelassít, pedig most igyekeznem kellene, de nem merem kockáztatni a bőrömet. Akkor nem, mikor elég nagy veszélyt jelent rám egy kis napsugár is. Ostoba módon a Chriesttől kapott napfénygyűrűt nem akartam többé az ujjamon tudni, pont ezért vágtam be a sarokba, hogy azzal a lendülettel soha többé ne kerüljön a szemem elé. Mérges voltam rá, magamra.. De legfőképp rá. Megvetettem őt, irigyeltem a friss boldogságát és lélekben felkészültem arra, hogy az én életem sosem fog ilyen fordulatot venni. Megszenvedtem ugyan érte, de ha a tervem sikerül, nem fogok addig élni, hogy változás álljon be a kapcsolataimban. Egy kissé talán elvesztem, de mi értelme lett volna újra magamra találni, ha a helyzetet mindezek ellenére is kilátástalannak látom?! Ennek ellenére nem engedtem, hogy a depresszió hullámai teljesen maga alá gyűrjenek, felkeltem és elindultam, hogy meg se álljak a holnap első sugaraiig, s ha minden jól megy, azután se. A boszorkány nagy árat fog kérni a szolgálatért, én pedig nem átallom neki átadni az utolsót, ami maradt a félig félholdas árulóból. A gyűrű, ami egykor szerelme záloga volt, most az árnyékbörtönből való szabadulásom árát fogja jelenteni. Már mindent elterveztem, csak épp arra nem gondoltam, hogy amiből új talizmánt bűvölhetne a boszorka, azt Chriest korábban személyesen adta át Benedictnek, a nyakláncomat. Kénytelen kelletlen hát ahhoz a megoldáshoz folyamodtam, ami a leggyorsabb volt. Egy egyedül sétáló fiatal mögé settenkedtem, majd a silány lámpafényben hamar elé kerültem, immár kihasználva a vámpír gyorsaságomat. Feltételezem, egy fiatal nő hord ékszert, a nyakában meg is pillantottam egy láncot, a következő pillanatban pedig reflexszerűen néztem vele szembe, hogy egy hangját se lehessen hallani. - Ne félj, nem bántalak. Csak a nyakláncod kell.. - nyomatékosítottam egy igézettel, s vártam, hogy levegye. Nem szívesen téptem volna ki a nyakából, hisz ha a lánc elszakad, többé már nem vehetem hasznát.
Az elmúlt pár alkalommal a kísérletek - jobb szó híján így hívom magamban -, kudarcba fulladtak. Eljátszottam nem egy (nem kettő) férfi idegrendszerével, bár jócskán inkább sajátom tükrévé formáltam mindegyikükét. Kíváncsi voltam, mennyire vagyok hatékony és mindenek előtt flörtképes, de világossá vált, hogy egyáltalán nem. Shawn próbálkozása, hogy a nem létező barátságunk újabb fokra terelődjön, szintén kudarcba fulladt. Hála nekem. Az életem romokban. A korábbi önmagam legfakóbb, leghaloványabb változatát produkálom, valami töménytelen mennyiségű szánakozással motoromban. A vadász, a hidegvérű gyilkos, az amazon, mostanra lecsillapodott. Victor előtt aligha volt éjszaka, hol ne osontam volna világgá, s űztem volna a vadat. És most... Inkább begubózva vackomban olvasok, vagy elmerülök a fürdés adta gyönyörökben. Meg kell próbálnom fénysugarat irányítani a jelenlegi énemre - a kezdeti erőszakos, fizikai jellegtől elmozduló, egy kevésbé durva, ám a számomra annál nyomasztóbb szerepjáték felé. Ha másra nem, legalább egy rövid ideig-óráig tartó tömör hajkurászással felitatott estééig. Sebesen szedem a lábaim, ezúttal nem habozok. Hátra hagyom a munkahelyem, benne megkopott mozgatóizmom minden darabjával. Pihegve kapkodom magam, nem vágyom semmire, csak az otthonom melegére, és a fegyvereimre. Meztelennek érzem magam, mikor nincs tarsolyomban minden kirakósa páncélomnak... A napsütés egy átlagon aluli tudással rendelkező vadásznak elegendő nyugalmat biztosítana, de nekem nem. Paranoiás ellenben nem vagyok, így amikor elém ugrik egy nő, még nem kezdek azonnal támadni. Hiába a földön túli gyorsasága, és szépsége, még lehet csak él sportoló - nyugtatom magam. A lassú beszéd, a szemkontaktus elmélyítése, mindenféle körítés nélkül azonban már vámpír-gyanús. Épp csak hátra hőkölök, majd elképedt ábrázatom átformálom somolygóssá, hogy végezetül előrébb mozduljak, csökkentve a távolságot közöttünk. -Bár én is ezt mondhatnám... - erőltetetten rándul szám sarka, ahogy farzsebembe kapok és előhúzom az ott elbújtatott verbéna adagot. //Egy vadász legyen felkészült!// Szabad kezem tenyere, a nyakamban hordott nyakláncra simul, elvégre, nem sok hagyatékom van apámtól, nem képzeli, hogy neki adom?! -Sajnos, igényt tartok rá! - bravúros megjátszással húzom föl állam, közben a nő után kapva - minden bizonnyal gyengébb lehetek, s simán leteríthet, ha akar, de- úgy nyújtózom el érte, hogy háttal állítva magamhoz, -hozzá idomulva-, nyaka köré fonhassam kezem, ezáltal mintegy fojtogatva őt. //Ennyit érne egy halandó élet? Egy nyakláncot..?// -Tőlem nem kapod meg,.. - susogom, minden erőmet bevetve, hogy megfékezhessem.
Elegem van ebből az életből, a vérmámorból, és abból is, hogy veszélyt jelentek mindenkire, akit valaha szerettem. Sőt, az egész világra. Meg akarok ettől szabadulni, de még nem tehetem. Nem így, és nem most. Ha most hagynék mindent a hátam mögött, mit sem törődve a következményekkel, újabb hibát követnék el, de lelkiismeretem nem bír el többel. Így hát a tőlem telhető legjobb megoldást kell választanom, méghozzá önzetlenül kell vállalnom. Lucas érdekében talán képes leszek végre meglépni azt, amit évekkel ezelőtt kellett volna: fenntartás nélkül és viszonzást nem várva, szeretetből cselekedni. Ehhez viszont először túl kellett élnem a hajnalt, sőt talán nem csak egyet, hanem még jónéhányat. A boszorkány igézete pedig ehhez nyújt majd segítséget, amint a kezembe kaparintom a fiatal szőkeség nyakláncát. Nem akarok ártani neki, ha rajtam múlna, többé senkinek nem ártanék, de a dolog nem működik ennyire egyszerűen. Pláne mikor meglátom, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt előre elterveztem. Túl felkészült, túl hamar átlát rajtam, meg sem rémül. Tudja, és valószínűleg ez nem véletlen... - Hát megtalált... - remeg meg a testem egyetlen pillanat erejéig, ahogy elmémet megrohamozzák a kéretlen emlékképek. Háborog a gyomrom saját magamtól és a múltamtól. Benedict arcának képe a legédesebb gondolataimba is képesek befurakodni és tönkretenni azokat. Olyan, mint a méreg, ami nagyon lassan fejti ki hatását, de garantáltan nem élhető túl. Hamar összekapom magam, hisz a meglepetés ereje az ő oldalán áll, még azt is eléri, hogy látszólag én essek csapdába. Nyakam köré font karját azonban nem nehéz lefejtenem magamról. Gyorsan szabadulnék, ha nem érezném, hogy gyengülök. Az okát is csak azért tudom, mert nem ez az első alkalom, hogy bevetik ellenem. Jared is használta ellenem, megedzett az a néhány nap, de még így is jelentősen romlik az esélyem. Nem néztem meg, kivel is állok szemben, most pedig már nem is érdekel, mert arra koncentrálok, hogy taszítsak rajta egyet, de cserébe én penderedek a falnak. - Még mindig mással végezteti a piszkos munkát, mi? - nevetek fel hisztérikusan, hisz nincs vesztenivalóm. Csak azt reméltem, hogy hasznos is lehetek még az életemben, de ha a sorsom másképp pecsételődik meg... Nos, életösztön nem igazán ragadt már belém annyi, hogy menekülőre fogjam. Talán nem is jutnék messzire. - Mondd csak, milyen érzés neki dolgozni? Milyen érzés, hogy az övé vagy? - veszem nehezen a levegőt, erőlködnöm kell a beszéd miatt, de továbbra is talpon maradok. Sem Benedicnek, sem az emberének nem fogom megadni azt a dicsőséget, hogy lásson összeesni.
Kezdőlap
• 
