Hurrá, hurrá. Nyaralunk. Totál feldobott a gondolat. Egész nap csak mosolyogtam, miközben csak tettem-vettem a klubba. Valahogy most még az sem zavart, hogy újra nekem jutott a budipucolás. Naná, hogy a gúnyos megjegyzés most sem maradhatott el Mr. öntelt vámpírkától. Volt képe megjegyezni, hogy milyen jókedvűen vakargatom fényesre a vécékagylót. Szerinte ha ekkora örömömet lelem benne, csinálhatnám mindig. -Fogd be, bunkó. - fújtattam rá, mint egy dühös kismacska. Valójában az örömöm forrása a bácsikám reggeli bejelentése volt. Egy hétre bezárunk és a kis csapat nyaralni megy, mivel nagyon ránk fért már a lazítás. Ez a mondat osztatlan sikert aratott, mégis én örültem neki a legeslegjobban. Hogy miért? Mert még soha életemben nem voltam sehol nyaralni. Miután rendbe vágtuk a klubot, hazamentem pakolni. Kithi-t nyaggattam, aki már tapasztalt volt nyaralásügyben, hiszen a fél világot beutazta. Éjfélre becsomagoltuk a bőröndöket és nyugovóra tértünk. Olyan izgatott voltam, hogy a szememet is alig tudtam lehunyni. Nyaralni megyünk, nyaralni megyünk, jaj de jó. Csak ez járt a fejemben. Másnap reggel én voltam az első, aki elhagyta a puha ágyikót. Már akkor menetkészen álltam, amikor a többiek épp csak beleléptek a mamuszba és álmosan dörzsölték meg a szemzugukat. -Nyaralunk, Kithi, nyaralunk. - csacsogtam vidáman. Nagy reményekkel érkeztem New Orleansba. Noha nem először voltam ennek a városkának a vendége, de mindig csak munkaügyben. Rendesen még nem volt időm, hogy bejárjam, és hogy megnézzem a látványosságait. Most viszont egy teljes hetem lesz rá, hogy felfedezzem a város szépségeit. A bácsikám egy kis meglepetést is tartogatott a számunkra. Mielőtt a szállodába mentünk volna, mindenképpen úgy gondolta, hogy meg kell ismernünk valakit, akivel az elkövetkező napokban gyakran fogunk találkozni. Izgatott voltam és alig fértem a bőrömbe. Egész addig, míg a taxink le nem parkolt egy orvosi rendelő előtt. Egy belső hang azt sutyorázta, hogy valami nem stimmel és valami nagy sunyiság van itt. A gyanúm sajnos beigazolódott. -Jó reggelt, üljetek le mindjárt kezdjük a foglalkozást. - mosolygott ránk egy kedves arcú nő. Foglalkozást? Néztem nagy segélykérő szemekkel Kithire. Milyen foglalkozásról van szó? Barátosném is csak a kezét tárogatta. Aztán kibújt a szög a zsákból. A bácsikám elrepített minket egy csapatépítő tréningre. Már a neve sem tetszett. Totál csalódott voltam. Hol marad a városnézés? A fürdőzés? Masszírozás? A mozizás? A finom éttermi ételek? Haragosan néztem a bácsikámra, mert úgy éreztem, hogy átvert. Méghozzá nagyon csúnyán. Ha ezt tudom, fele olyan jó kedvvel suvickoltam volna a budit. Mekkora kamugép a bácsi. Még egy dolog, hogy engem át tudott verni, de hogy még a pultos csodagyereket is behúzta a csőbe. Végül is vehettem elégtételnek, hogy nem csak én szívok, de az egobajnok vámpírka is. A délelőttöt a dokinővel töltöttük. Nesze neked szerencse, hát kit fogtam ki játszópajtinak? Na kit? A legnagyobb képű férfipéldányt kerek-e földön. Mr öntelt vámpírurat. Mondanom sem kell, hogy siralmas eredményt produkáltunk a foglalkozáson. A dokinő szerint: pályafutása alatt még soha nem találkozott olyan párossal, aki között ennyire nincs meg az összhang, pedig már három évtizede a pályán van. Késő délutánig tartott az első foglalkozás. Igen, az első! Mindenki abban bízott, hogy ez a kis csoportterápia egy egyszeri alkalom volt, és mellékvágánya a nyaralásunknak, de gyorsan kiderült, hogy egész hetes elfoglaltság lesz. A délutánjainkon viszont szabadok voltunk, akár a madár. A fiúk első útja egy bárba vezettek, ahol csinos, tüzes lányok táncikáltak tűsarkúba és falatnyi ruhába. Valahogy érthető, hogy nem vágytam oda. Kithi viszont fáradt volt, és inkább visszament a szállodába. Csudajó idő volt, bűnt lett volna alvással tölteni az időt, ezért felfedezőútra indultam. Céltalanul bandukoltam New Orleans utcáin, és észre sem vettem, hogy a kínai negyedbe keveredtem. Elég veszélyes környéknek tartották, de most kifejezetten barátságosnak tűnt. Valami ünnep lehetett, mert melankolikus keleti muzsika szólt. Az emberek díszes, hagyományos népviseletben táncoltak az út közepén. Az utca két oldalát árusok övezték, és néhány helyről finom ételek illatoztak. Egy hatalmas sárkány is bekanyarodott az utcába. A szájából tüzet fújt. Micsoda mutatvány. A sarkam már piroslott a sok sétától, ezért kerestem egy ülőhelyet. Nem kis feladat volt helyet találni ebben a tömegben. -Szabad? - kérdeztem meg egy szőke lánytól, aki mellett volt még egy talpalatnyi hely. Kérdésemmel egy időben egy halk, sercegő hang kúszott fölénk, ami hangos durranásban tört ki. Az elsőt újabbak követték. Mindenki az égre szegezte a tekintetét. Elkezdték fellőni a tűzijátékokat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 22, 2015 1:44 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ryttha & Ashley
Nemrégen érkeztem csak New Orleans-ba. Nem tudom, meddig maradok, azt se, egyáltalán van-e értelme errefelé keresnem bármit is. De nem adhatom fel a kutatást. Muszáj annyit megtudnom, amennyit csak lehet. Ha közben szövetségesekre is lelhetnék esetleg, az volna a legjobb. Természetesen elsősorban a két féltestvéremre számítanék, de míg őket nem sikerül megkörnyékeznem, minden más segítséget is szívesen veszek. Hogy mi motiválja ezt a segítséget, az számomra lényegében mellékes. Lehet érdek, számítás, nekem mindegy, amíg az illető hasznomra van. A frissen szerzett boszorkánymesteremmel is ez a helyzet. Tudom, hogy szükségem van egy tapasztalt mesterre, hiszen amennyit sikerült kiderítenem, jelenlegi legfőbb ellenségem, az apám gyilkosa, aki szintén féltestvérem, bizony gyakorlott mágiahasználó. Botorság lenne felkészületlenül elé állni. Az pedig, hogy nem puszta jó szándékból, kedvességből kapok segítséget,hanem ellentételezést várnak érte, mondhatni természetes. Ez a rideg világ már csak ilyen. Én tudom, ebben nőttem fel lényegében. Semmit nem adnak ingyen. Most, hogy itt vagyok New Orleans-ban, hirtelen azonban nem tudom, hogy lássak neki a keresésnek. Teszek hát egy sétát a környéken. Gondolatban pedig egyre csak a kutatás és a bosszúm lépéseit tervezgetem. Észre sem veszem, hogyan kerültem a Kínai negyedbe, ami egyébként egy elég rossz környék, de hát árvaházban nőttem fel, különben is értek a mágiához, sosem voltam különösebben félős.
Ma azonban egyáltalán nem tűnik ijesztőnek ez a környék. Legfeljebb annyiban, hogy iszonyatosan zsúfolt. Valami fesztiválfélének tűnik. Érdeklődve nézelődök, utat vágva magamnak a főként ázsiaiakból álló tömegben. Zene harsog és az út közepén díszes népviseletben táncolnak emberek, mintegy felvonulás jelleggel. Keresek magamnak egy helyet, ahonnan aránylag jó rálátásom nyílik a fellépőkre, mutatványosokra és onnan csodálom. Nem láttam túl sok hasonló rendezvényt eddig rövid életem során, az a helyzet. Egészen lenyűgöz, noha ezt kifelé nem annyira mutatom. Épp elámulok az utcába bekanyarodó, tüzet fújó sárkányon, ami persze csak egy álöltözet, de attól még szemet gyönyörködtető, mikor valaki kicsit oldalba lök. Egy fiatal, ázsiai vonású lány az, csak helyet keres. - Persze, csak tessék – mondom és arrébb lépek, amennyire a tömeg engedi, hogy ő is elférjen. Nem túl magas, végül is érthető, hogy látni akar. Nem leszek modortalan vele, miért is lennék az?
A kínai negyedben bandukoltam egyelőre még cél nélkül. Szabad volt az egész estém, és nem akartam egy hotelszobában rostokolni, de egy füstös kocsmában sem. Nem tűntem ki a tömegből, Rara ázsiai pofija tökéletes álcának bizonyult. Amint magamra maradtam és egyedül róttam a várost, már nem kellett megjátszanom magam, felhőtlen mosolyt erőltetni az arcomra és elhitetni mindenkivel, hogy örülök ennek az utazásnak. Csak púp volt a hátamon, eltérített a valódi céljaimtól, hiszen annyi de annyi minden várt rám Mystic Fallsban. Ettől a nevetséges bagázstól is szívesen megszabadultam volna. Rara bezzeg nem, ő valamiért kedvelte őket, ragaszkodott hozzájuk, sőt mi több a családjának tartotta őket. Még azt az undokképű vámpírt is, aki folyton szívja a vérét és azt hiszi magáról, hogy ő Isten ajándéka. A következő saroknál ünneplő tömeg fogadott. Petárdák roppanó hangja, kisgyermekek vidám kacaja, a friss étel fűszeres illata lengedezett a levegőben. Pompás kis ünnepségnek tűnt. Az ünneplő negyed lassan elcsendesedett és szemeiket az ég felé emelték, fel a csillagfényes égboltra, mikor fellőtték az első rakétákat. -Tűzijáték, tűzijáték. - kiáltott fülig érő mosollyal egy kis törpe mellettem, aki az apja nyakában kéretkezett, hogy jobban lásson. Már majd leszakadtak a lábaim a sok sétától, és a szandál is alaposan kidörzsölte a lábam. Jól esett volna néhány percre lehuppanni valahová. Kis keresgélés után találtam is egy szabad ülőhelyet, egy szőke lány mellett, aki maga mellé engedett. -Köszönöm. - mondtam hálásan, s ezzel le is huppantam mellé. Istenem, de jól esett végre leülni, fáradt lábaimat kinyújtóztatni. A jobb lábikómat kihúztam a szandálból és megmozgattam a lábujjaimat. Mennyei érzés volt. A rakéták egymást követték. Magasra szálltak a sötétben aztán piros, zöld, rózsaszín, sárga és lila színekben robbantak szét. -Varázslatos. - motyogtam. Ez volt az első alkalom, hogy ilyet láttam, teljesen új élményként hatott rám. Ám nem tudtam sokáig élvezni, mert egy alkoholmámorban úszó férfi közénk tolakodott. Olyan természetesen, szemtelenül és dühítően vigyorogva fészkelődött közénk, hogy viszketni kezdett a tenyerem. A tetőpont pedig az volt, hogy átkarolta a vállunkat és az arcunkra nyálas csókot nyomott. Nem tudom, hogy mit szólt ehhez a szőke lány, de én rettentő haragos lettem. -Te meg mit képzelsz magadról? - álltam fel zabosan, és a szandálommal képen csókoltam a csávót. A cipőm lenyomata pirosassá színezte a bőrét, és tisztán kivehető volt rajta a lábbelim lenyomata. Az ittas férfi abban a szent minutumban kijózanodott és elkapta a karomat. Olyan erősen szorította, hogy felsikoltottam.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Okt. 04, 2015 5:33 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ryttha & Ashley
Egészen magával ragad az utcai fesztivál hangulata. A látvány lenyűgöz. Mystic Fallsban, az árvaházban sosem láttam hasonlót. Kicsit hagyom, hogy a gyermeki énem vegyen erőt rajtam, nem pásztázom a környéket, kicsit talán még a figyelmem is lankad mindenféle természetfeletti erőt kutató érzékeimet is beleértve, egyszerűen csak átadom magam a fesztivál forgatagának, a látvány ámulatának. A mellettem helyet kérő fiatal nőre sem fordítok különösebb figyelmet. Mindaddig, amíg egy igencsak ittas, alkoholbűzös fazon vissza nem ránt a valóságba. Önelégült vigyorral fészkeli be magát közém és az imént érkező lány közé, sőt, valószínűleg az alkohol hatására van még annyira gátlástalan is, hogy átkarolja mindkettőnk vállát, majd először az én, majd a másik lány arcára nyom egy undorító, nyálas csókot. Természetesen feldühít. Mielőtt azonban bármit tehetnék, vagy mondhatnék, a mellettem ülő nő felpattan és felháborodottan a pasi képébe rúg. Nagyon helyes. Én se csinálhattam volna jobban. Ez azonban mintha felbőszítené a férfit. Felpattan és erősen megragadja a nő karját.
Ezt már én sem nézhetem tétlenül. Illetve külső szemlélődő számára akár úgyis tűnhet, de korán sincs így. És ezt a fickó is rövidesen megérezheti. Összehúzott szemmel koncentrálok a fickó nőt szorító kezére. Aprócska varázslat, amivel átveszem a keze fölött az irányítást és a szorítása akarata ellenére enged. Mivel egyszerű halandó, nincs vele nehéz dolgom. Látom, milyen elképedten, értetlenül nézi, mint csúszik ki a kezéből a nő karja, ami kaján vigyorgásra késztet. De dühös vagyok rá, nem állok meg ennél. Az igézettel kicsit hátrébb feszítem az ujjait. Látom az arcán a fájdalmat. Majd egy kis roppanás és felüvölt, ahogy a középső ujjában a csont elroppan. Ezután elengedem, hagyom, hogy összegörnyedjen és újra használhassa a végtagját. Talán már ezzel is kissé túl messzire mentem így is. De dühös voltam és megérdemelte, hogy megtanulja egy életre, ne packázzon idegen, fiatal nőkkel.
Tisztában voltam azzal, hogy nem kell túl sok idő ahhoz, hogy felbukkanjon Dahlia és szerettem volna mindent a lehető leghamarabb elintézni. Az összetevők egy részét, már rábíztam a többiekre, de volt valami, amit nekem kellett elintéznem. Egy bizonyos vérvonal leszármazottját. Nincs különösebb jelentősége már a személyének, egyszerűen csak azt tudom, hogy szüksége van Dahlia-nak minden egyes alkalommal, amikor felébredünk egy évszázadban annak a családnak a leszármazottjára. Most pedig csak azt kell kitalálnom, hogy mégis miért lehet neki olyan fontos. De, ha nem is tudom kideríteni, hogy mégis miért van olyan nagy jelentősége ennek a vérvonalnak, akkor is azt hiszem képes leszek megszüntetni a lehetőségét, hogy megszerezze azt, amit akar. Persze az lenne a legegyszerűbb, ha megszüntetném a lehetőségét annak, hogy a vérvonal tovább terjedhessen, de amíg nem érzem azt, hogy veszélyt jelent, nem fogom elvágni a torkát, vagy éppenséggel bármilyen más módon megkísérelni kiontani az életét. Sikerült bemérnem őt a kínai negyedben. Azt hiszem szerencsém van, hogy pont itt van ő is. Vagy akár ez pont egy szerencsétlenség, mert így még ő maga is ide csalogatja Dahlia-t nem csak Hope-nak az ereje. Amit persze én magam is érzékelek szüntelenül, hiszen az egész létezésem szinte Dahlia-hoz van kötve. Tudom, hogy ide fogja vonzani, ahogyan engem is egészen idáig vezetett. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont a testvéreim egyikének a gyermekét kell megvédenem, hiszen elvileg ennek nem szabadott volna lehetségesnek lennie, de mégis megtörtént. Megszületett, mint valami csoda és fogalma nem volt, hogy milyen tragédia fogja övezni az életét csak azért, mert ezer éve már döntöttek a sorsáról. Mikor megpillantom a férfit, akihez vezetett az igézetem egyszerűen csak odasétálok hozzá, mintha csak ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. - Mr. Wilmer? - Azt hiszem ez volt a családneve akkoriban a férfinak, akihez Dahlia fordult és csak remélni tudom, hogy ez mostanra sem változott meg, mert akkor viszont valahogy más irányba kell terelnem a helyzetet. De most azért vagyok itt, hogy kiderítsem miképpen lehet ő egyáltalán Dahlia segítéségre. Vagy mi szükség van rá egyáltalán. Mert meg kell vonnom attól a nőszemélytől mindent, amit csak lehet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 06, 2016 8:35 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
freya & alex
sorry, i don't know who are you
Nem szerettem ingázni, de még mindig jobb volt Mystic Fallsból New Orleansba utazgatni, semmint ismét New Yorkba. Az esetek többségében napokig fájt a fejem, amiért nem sikerült rendesen átállnom, arról nem is beszélve, hogy soha nem akkor aludtam, amikor kellett volna. A nap nagy részében ráértem, hiszen az újságírói tevékenységemet otthon végeztem. Hajtottam a Pulitzer díjra, ismét. Eléggé érdekes témával akartam előrukkolni, de nem fedhettem fel olyat, amelynek témája az én halálommal járhat. Hiszen akkor mégis ki fogja kiadni azt a nagyszerű irományt? Egy toll és egy füzet volt a kezemben, úgy ültem a kínai negyed egy kis padján, néha felnézve. Valójában nem az ihletszerzés miatt jöttem el idáig, azt megtaláltam volna a hotel melletti parkban is, és még repülnöm sem kellett volna érte. Cseppet sem tűnt jó szórakozásnak ez az egész. Segíteni valakinek, akit még sosem láttam, de a szüleim, sőt. A nagyszüleim és körülbelül minden egyes felmenőm dolgozott neki. Végül meg is kapták amit akartak. Meghaltak. Lemészárolták őket. Csak a franc tudja, hogy én ennek fényében hogy maradhattam életben. És azt sem értettem, hogy hová tűnt a bosszúvágyam, amely éveken át hajszolt. Egyik napról a másikra elillant. Meg akartam találni a boszorkányokat, akik legyilkolták őket, de sosem jártam igazán szerencsével. Még a haláluk előtt kaptam meg a feladatot, hogy maradjak hűséges egy Dahlia nevű nőhöz. Én pedig... igyekeztem legalább ezt az egy ígéretemet megtartani. Habár nem tűnt túl szép jövőnek az, hogy emiatt akár ki is végezhetnek. - Igen? - kaptam fel hirtelen a fejemet, és megláttam a szőke hajú nőt. - Ismerjük egymást? - kérdeztem hirtelen, amikor rájöttem, hogy még sosem láttam. De ő tudta a nevemet. Oké, ez megint jól indult. De mégis mit csináltam már megint? - Öhm... maga valami behajtó? Mert azt hiszem, hogy akad pár elmaradt számlám, de nem hittem, hogy ennyire vészes a helyzet - nyeltem egyet. Szerettem ártalmatlannak tűnni, még ha amúgy nem is voltam ekkora marha, de jobb volt titokban tartani azt, hogy amúgy nem vagyok egy nyápic kisfiú. Bár hülyeség volt behajtónak tartani, túl fiatal és szép volt hozzá.
Lehet, hogy nem kellene ezt csinálnom, mert eléggé veszélyes dolog, már eljátszadozni is a gondolattal, hogy keresztbe tegyek Dahlia-nak, de most már mindent feltettem. Muszáj lesz legyőznünk őt, mert én nem fogok egy évszázaddal később újra mellette ébredni a keserűség mélységében. Azt pedig végképp nem engedem, hogy Hope-t is megfertőzze. Bár, ha ketten lennénk, akkor már meg tudnám őt védeni Dahlia kegyetlenségeitől, de megérdemli az a kislány, hogy a családjával nőjön fel. Senki nem érdemli meg azt, hogy kegyetlen módon elszakítsák azoktól, akiket szeret. S míg rám még szüksége lesz Dahlia-nak ez már egyáltalán nem igaz a testvéreimre. Őket megölheti, hogy fájdalmat okozzon nekem. Bár, akkor megint csak kérdésessé válik, hogy ki ajándékozza meg egy következő gyermekkel. Mert, akik mellette nevelkednek tudják, hogy miért nem szabad teherbe esniük. Én megtanultam a saját káromon és ezt átadom Hope-nak is, bár remélem erre nem kerül sor. Mindent elkövetek annak érdekében, hogy ezt elkerülhessem. Ezért is vállaltam mindezt most magamra. Fejest ugrottam az ismeretlenbe, hiszen pontosan ez volt ez a férfi a számomra. Egy ismeretlen, akinek a családjától Dahlia mindig behajtott valamit. Már csak ki kell derítenem, hogy mi is az a valami. – Azt mondanám, hogy egyelőre még nem. De ez azt hiszem mindjárt megváltozik. – Elmosolyodom, mintha valami régi barátra tekintenék. Pedig fogalmam nincs, hogy mégis mi ez az egész. Azt sem tudom, hogy elmondja-e nekem mi az, ami Dahlia-hoz köti. Vagy egyáltalán van valami fogalma arról, hogy mégis mi az, ami hozzá köti. De azért vagyok itt, hogy mindezt kiderítsem. – Mondhatjuk, hogy behajtó vagyok, bár egészen más szempontból kell ezt nézni.. A név, hogy Dahlia, mondd neked valamit? – Oldalra döntöttem a fejemet és próbáltam a tekintetében valami választ találni arra, hogy tudja miről beszélek, vagy sem. Az is lehetséges, hogy még azt is tudja, hogyan néz ki Dahlia, akkor pedig a tervem megdőlni látszik, mert biztosan nem fogja nekem elmondani magától, hogy mi az, amiben őt segíti. De vannak más módszerek is, hogy rávegyük az embereket arra, hogy elmondják mindazt, amit tudni akarunk. Csak jó helyre kell bevinni egy erősebb ütést, avagy rúgást és máris meg van oldva a probléma. Főleg a férfiak esetében.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Márc. 17, 2016 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
freya & alex
sorry, i don't know who are you
Felvontam a szemöldököm. Azt hiszem, máris nem kedveltem ezt a szőke hajú nőt. Eleve baljós volt az egész jelenléte, én pedig ha valamit próbáltam elkerülni, az a baj volt. Miért is nem maradtam inkább otthon... nem lehetek gyáva egész életemben. Nem mintha erről a tulajdonságról lettem volna híres. Tudtam, hogy amit csináltam eddigi életem során, az túlmutat mindenen. Csak éppen... nem szerettem, mikor ilyesmi történik. Ő tudta, hogy én ki vagyok. De én nem tudtam róla, hogy ő kicsoda. Szívem szerint hátat fordítottam volna neki, és elsétáltam volna, de volt egy olyan érzésem, hogy ehhez főleg nagyon bátornak kellene lennem. Még nem volt elég hangulatom meghalni. Volt dolgom. Nem is kevés. És ideje lenne rájönni, hogy mit is akar tőlem ez a nőszemély. Mert hogy nem meginni egy kávét, az is biztos. - Azt hiszem, hiába a barátságos mosoly, te nem barátkozni akarsz velem. Vagy tévedek? - kérdeztem, habár eléggé költői volt az egész feltevés. Én is tudtam szépen pislogni, de újságíró voltam, szép hangsúllyal tudtam bunkó kérdéseket feltenni, ha éppen abba a munkakörbe kerültem. Szerencsére az az időszak, amelyben én voltam a kérdező, egy képviselő volt a válaszoló és nekem kellett jegyzetelnem, már lejárt. Saját irodám volt New Yorkban, kitüntetésem a falon... mi többet akartam volna? Lezárni az egész ügyet ezzel a Dahlia nevű nővel, akit a szüleim szolgáltak. Elegem volt a természetfelettiek kibaszott háborújából. - Hm - értem az államhoz a hüvelyk-, és mutatóujjammal, mintha erősen gondolkodnék, majd felsóhajtottam. - Mondani mond. De még sosem láttam. Meglep, hogy pont róla érdeklődsz, én is éppen azért vagyok itt, hogy rájöjjek, miért is ennyire fontos ez a nő mindenkinek - vontam egyet a vállamon. Nem a barátom, nem fogok vele jópofizni. De ezek szerint többet tud, mint én. És előnyt is csiszolhatnék abból, hogy elmondja, ki a franc ez a nő, és miért van minden utcasarkon egy-egy... hm... hű szolgája. - De nem ittunk közös kehelyből, nem tartottunk pizsipartit, és vérszerződésünk sincs, szóval azt hiszem, barátja sem vagyok az említettnek - tettem hozzá. Most mit lapítottam volna? Nem az a fajta voltam, aki behúzta fülét és farkát. Bár talán azt kellett volna.
Nincsenek határok, amelyeket ne lépnék át annak érdekében, hogy megtudjam azt, amit akarok. Mégis miért szolgálja ez a család egyáltalán Dahlia-t. Vagyis sokkal inkább az a kérdés, hogy mivel szolgálja. Megannyi kérdés, amire választ szeretnék kapni, de semmi nem olyan egyszerű. Azonban előbb vagy utóbb úgy is meg fogom kapni a válaszokat, amelyre szükségem van. Mert, ha másképp nem őt magát használom fel ahhoz, hogy egyfajta hidat építsek közte és a felmenői között, hogy mit őriznek, mi az, amit adhatnak Dahlia-nak. Ez nem titkolhatja el előlem. Nem engedem. – Talán tévedsz, talán nem. Mindez azon múlik, hogy miképpen tudjuk egymást előrébb juttatni. – Nekem tudnom kell a titkot ő pedig végre megszabadulhat ettől a tehertől, amit a természetfeletti világ erőszakolt rá a gyermeteg, emberi vállaira. Ez a legfurcsább az egészben, hogy nem más mindössze egy ember. Még, ha boszorkány lenne, vagy bármi ilyesmi, de egy ember. Azonban a felszín karcolgatása sosem azt jelenti, hogy tudjuk mi rejlik legbelül. – Akkor még te magad sem sejted, hogy mégis mit akar tőled? – Oldalra döntöm a fejemet és próbálom kiolvasni belőle, hogy most hazudik, vagy esetleg az igazságot mondja. De, ha nem tudja, hogy miről van szó, akkor mégis mi ez az egész? Egyfajta elterelés a számomra, hogy ezzel foglalkozzak és utána pedig kiderül, hogy csak együtt vacsorázott velük, hogy később úgy érezhessem, hogy egy fegyver van a kezemben és mire kiderül, hogy az egész semmit nem jelent addigra ő már régen végzett azzal, amit eltervezett és mindketten, vagy hárman visszalendülünk az álomvilágunkba, ahonnan nincs menekvés. – Ha tényleg nincs fogalmad arról, hogy mit is akarhat tőled, akkor nem hiszem, hogy szükségem lenne rád.. Mármint, hogy eszméletednél légy. Jól gondold meg. – Elég fájdalmas módszerem van ahhoz, hogy kihúzzam belőle, amit akar. De, ha tényleg nem tud semmit, akkor a vérét kell arra használnom, hogy egy kapcsot építhessek fel a felmenői között és közte. Hogy megtudhassam, mit rejtegetnek előlem oly hevesen, hogy még tovább sem adják azt, hogy milyen ügyletről van szó. Mire fel ez a nagy titokzatosság? Tudnom kell.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 03, 2016 6:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
freya & alex
sorry, i don't know who are you
- Érdekes gondolatmenet - biccentettem, miközben továbbra is az arcáról próbáltam leolvasni valamit. Kevés sikerrel. Talán színész. Azok tudják a legjobban, hogyan is kell elrejteni azokat a bizonyos árulkodó pontokat... ő pedig ezt mesterien űzte. Semmit nem tudtam megállapítani, pedig újságíróként remek emberismerő is voltam. - A nőket nem így szoktam előrébb juttatni, de talán később visszatérhetünk erre is - húztam el a számat. Talán próbáltam oldani azt a feszültséget, amit abból kifolyólag éreztem, hogy nem ismertem. Csinos darab volt, de amíg nem akart beszélni arról, hogy mégis mi a francot akar tőlem, hát kevésbé tudtam rá úgy nézni, mint nőre. Nem tudtam, minek tegyem őt be, ellenségnek, barátnak... bár ahogy Dahlia-ról kiderült, ő sem bizonyos, hogy barátom. Főleg hogy a szüleimet is miatta mészárolták le. Egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy én is hű szolgája legyek, ha tehettem volna, kibúvót keresek, de nem ismertem ezt a világot. Itt másfajta szabályok uralkodtak, mint Mystic Fallsban, és ezt észben kellett tartanom. - Azt tudom, hogy a szüleim rendszerint tartották vele a kapcsolatot... a beépített emberei voltak - vontam egyet a vállamon. - Egészen addig, míg ki nem belezték őket. Természetesen rejtélyes körülmények között. Nem volt idejük elárulni, hogy mi lesz a szerepem ebben a képletben, azt sem tudom, hogy ki az a nő. De ezért vagyok most itt. - Tényleg nem vettem le róla a szememet. Ő úgy méregetett, ahogyan én őt, és valószínűsítettem, hogy ő is éppen arra pályázik, hogy megtörje a hallgatásomat. Már ha hallgatnék, de láthatta rajtam, hogy nem tudok semmit. Most még. Talán holnapra okosabb lennék. Felsóhajtottam. - Hm. Szóval most megfenyegettél - helyeztem át egyik lábamról a másikra az egyensúlyt. Mit kezdhettem volna vele? Nem volt a fejemben alternatíva, hogy mit kellene tennem vele, mivel akadályozzam meg. Vagy hogy mivel jöjjek rá, hogy ki ez a Dahlia. - Te tudsz róla valamit. Miért nem árulod el? Talán abból rájövök, hogy nekem mi a szerepem, és hogy a szüleim milyen titkos kémek lehettek. Mert tudom, hogy információkat szállítottak. Talán egy... családról - tettem aztán hozzá. Talán nem ártott volna elolvasnom a szüleim naplóit, amit a hátam mögött hagytam.
Lehet, hogy egyetlen egy évet élhettem minden egyes évszázadban, de azaz egy év arról szólt, hogy egy szerepet játszottam. Hozzá kellett szoknom a korok változásához méghozzá a lehető leghamarabb, hiszen ha túlságosan sokat foglalatoskodtam az idő múlásának elfogadásával, akkor nem is volt igazán életem, amit élhetnék. Na, nem mintha arról nem gondoskodott volna Dahlia. Szinte mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legnyomorultabbul érezzem magam. Az a nő nem érdemel mást, mint halált. Ha pedig most lépés előnybe kerülhetek vele szemben, ha megtudom mit is tud ez a férfi, akkor legyen szó bármiről én ki fogom deríteni. - Hát, nem mondhatnám, hogyha ilyen téren szükségem lenne bármire is, egy úgymond vadidegent szólítanék le az utcán. - Értékelem, hogy egy kicsit oldaná a helyzetet, hiszen nekünk nem feltétlenül kell ellenségeknek lennünk. Egyáltalán nincs törvénybe iktatva, hogy ebből a találkozóból csak egyikünk távozhat élve. Bár, akkor talán Dahlia valami igazán értékeset veszítene. Nem is olyan rossz gondolat. De nem ölhetek meg mindenkit, aki az utamba sodródik, mert akkor nem lennék más, mint egyfajta tömeggyilkos, akit Dahlia teremtett és a végén még ő röhögne rajtam örömében, hogy mindeközben ő könnyedén kijátszott engem. Na, azt most már nem. Nem engedem, hogy egyetlen egy újjal is hozzáérjen ahhoz a kislányhoz. Nem érdemli meg azt a sorsot, amit nekem kellett átélnem. - Szóval idejöttél igazából, hogy kiderítsd mi történt a szüleiddel és, hogy miért? Nem is igazán azért, hogy milyen részed van ebben az egészben? - Hát, akkor vele nem igazán fogok sokra menni, mert láthatóan nem tud semmit sem. Talán idő előtt léptek közbe, mielőtt beavathatták volna. De akkor ennek az egésznek most Dahlia-hoz van köze, vagy teljesen máshoz? Van azaz érzésem, hogy erre addig nem fogunk választ kapni, egyikünk sem, amíg nem beszélt Dahlia-val. De az is lehet, hogy addigra már túl késő lesz. Mert előfordulhat, hogy ő is már mester szinten űzi a megtévesztés álcáját. - Ha nem tudsz semmit, akkor nem is árthatsz igazán, nemde? - Eszem ágában nincs neki még csak morzsányi információt sem adni. Mert, ha tényleg gőze nincs arról, hogy mégis mit csinálhattak a szülei, vagy mire van szüksége Dahlia-nak, akkor kétlem, hogy pár apró szösszenet eszébe juttatná. - De miért is ugrott be neked az, hogy talán egy családról kellett információt gyűjtened?
Kezdőlap
