Fogalmam sincs, mennyi időbe telhet, míg összeszedem magam. A hangosan kimondott szavak sajnos hozzájárulnak a kiborulásomhoz. A szégyenérzet újra és újra elönt, de még mindig úgy gondolom, hogy jobb őt kész tények elé állítani. Valószínűleg nehéz dolga lesz velem, de most kétszer annyira szükségem van arra, hogy segítsen, hogy tudjak támaszkodni valakire. Nem lenne kötelessége, de az alkunk értelmében, biztos vagyok abban, hogy megtartja a szavát. - Annak semmi jelentősége.. - sóhajtottam nagyot, lemondó hangon. Chriest és köztem valami elszakadt akkor, legalábbis azt láttam a szemében, mikor értetlenül ugyan, de eleget tett a kérésemnek és magamra hagyott. Nem tudtam elviselni a jelenlétét, a folytonos aggódó pillantásokat, amiket felém vetett. Ő pedig nem tudta elviselni a tudatot, hogy kevés ahhoz, hogy a segítségemre legyen. Ha pedig azt kötném Lucas orrára, hogy épp egy teliholdas éjszakát töltöttünk kettecskén az erdőben, akkor borítékolható, hogy az épelméjűségemet is megkérdőjelezné. - Micsoda? - kapok észbe, amint hátraarcot vág. A szemében ugyan csak később látom meg az indulatot, a hangján viszont hallom, hogy fortyog. Meg sem próbálja leplezni a dühét. - Azzal nem segítesz.. - kerülök egy pillanat alatt elé, azzal sem foglalkozom, hogy esetleg leleplezem magam a járókelők előtt, ahogy azzal sem, hogy benne van a pakliban, hogy hátrahőköl, vagy egyszerűen az undort fogom látni rajta, amiért kihasználtam ellene fajtám előnyeit. A történtek következményei így is elég súlyos, nem kell, hogy hirtelen felindulásból ő is hülyeséget csináljon. - Szükségem van rád. Nincs más, akihez fordulhatnék - vallom be kelletlenül. Már rég nem olyan a kapcsolatunk, mint rég volt, de a lelkem mélyén úgy érzem, hogy számíthatok rá. Habár, ha minden kötél szakadna.. Nem, még akkor sem jutna eszembe visszamenni Benedicthez.
Megakadt a figyelmem azon, mikor azt mondta, nincs jelentősége. Gondoltam, hogy a fickóra érti, mármint a saját bejárású vérfarkasára, de nem állt össze a képlet. Annyi viszont még mindig biztos volt részemről, hogy ha csak még egyszer az utamba kerül ebben a városban, teszek róla, hogy többet ne akarjon itt forgolódni, és húzzon innen a francba. Ez az én területemmé vált, ismertem a szokásaimat, a város szokásait, ő pedig a legelső adandó alkalommal elveszítette ezt a nőt, és hagyta, hogy egy vadállat elmebeteg ilyet tegyen vele. Én négyelem fel. Nem adnám másnak a lehetőséget, bár nem értettem még teljes egészében a saját indulatomat. Már csak azért sem, mert jó ideje Gwendolyn-t sem tartottam a kedvenceim listáján, inkább ott kerültem el, ahol tudtam, és időt sem engedtem arra, hogy máshogy gondolkozzak róla. Elég volt nekünk egymásból éppen annyi, amennyi kijutott, ő Benedict-et választotta, mikor lehetősége volt a döntésre. Én nem. Meghozta a döntését. Ezek után már akkor sem tudnék benne bízni, ha akarnék. Megállított, mikor előttem termett. Még nem szoktam meg, hogy vámpír. Benedict egy csodálatos húzása vele szemben, amivel közvetetten engem, az én lelkiismeretemet is terhelni próbálta, amiért szemet vetettem az ő kis angyalkájára. - Nem tűröm el, ha valaki nem tudja, hol a helye. - szólaltam meg lassan, kimérten, a hangom szinte fortyogott. Egy férfinak nagy bátorság kell ahhoz, hogy ilyet tegyen egy nővel. Vagy a minimálisnál kevesebb esze. Otromba viselkedés, megalázó, és gusztustalan, ahogyan egyesek kezelni szokták a nőket, habár akit már egyszer elrontottak, nem menti meg senki. Mióta Aliena szó nélkül eltűnt, nem láttam értelmet semmiben, valami elborult, elgurult, talán éppen a gyógyszerem. Nagyot nyeltem, amikor felfogtam szavait. És azért is, hogy mérsékelni próbáljam dühömet, és szinte könyörögni tudtam volna ebben a pillanatban, hogy előttem vagy ellenem soha ne használja vámpíri képességeit. Érzékeny voltam mindenre, őt pedig úgy akartam mindig is megőrizni az emlékeimben, ahogyan megismertem. Egy törékeny, porcelánbőrű lány képe volt a fejemben. Ismertem a múltját. Sosem bélyegeztem meg miatta, habár nála rosszabb sorsúak is voltak már Benedict karmai között. Egy ideig még néztem a szemeit, majd egy mozdulattal emeltem felé kezemet, hogy hajába markolva öleljem magamhoz, majd másik karom is börtönbe zárta. Még a lélegzetemet is visszafogtam, nem tudtam, honnan jött a mozdulat, miért volt szükségem rá. Talán így tényleg vissza tudom majd fogni magamat. Nem is akartam beszélni. Éreztem mellkasomon az ő szívének ütemét, és a járókelők hada sem érdekelt körülöttünk. Egy pillanat volt, míg azt éreztem, hogy nem történt meg semmi, ami gátat hozott létre kettőnk között. De rögtön be is ugrott, hogy mi már nem ugyanazt az utat járjuk.
Gondolom sejti, hogy ha lenne más, akihez fordulhatnék, nem terhelném őt a bajaimmal. De ha egy kicsit is emlékszik még arra, milyen voltam, akkor tudja, hogy a problémamegoldás nem tartozott az erősségeim közé. Ebben nem is változtam sokat. Mondjuk a hibáim száma nőttön-nőtt, de ez aligha meglepő. - Chriestet elküldtem… Épp én sem igazán tudom, hol a helye. Jared pedig… Remélem kíméletlenül megbűnhődik majd. De azt nem akarom, hogy általad tegye.. – adok rövid magyarázatot neki, mert dühe még mindig nem szállt el. Nem is tudom, igazából miért lep meg, hogy még mindig ennyire indulatos. Talán mert miattam érez haragot, de éppen nem irántam. Viszont a lehetőség, hogy majd megbosszul engem, sokkal kevésbé volt megnyugtató, mint amennyire feltehetően annak szánta. Nehezen ugyan, de tudomásul vettem – annak ellenére, hogy nem mondta ki -, hogy még mindig törődik velem. Ártottam neki, fájdalmat okoztam, számtalanszor csalódott bennem és most is kézen fogva járok a problémákkal. Sőt, én magam is csak egy jó nagy probléma vagyok az ő életében. Mégis, ahogy váratlanul ölelésébe von, rég nem érzett érzések kerítenek hatalmukba. A depresszió már majdnem sikeresen maga alá gyűrt, erre jön ő és olyat tesz, amire egy a millióhoz az esély, de végre nem érzem magam nyomorultul. Talán egy kissé el is gyengülök, de igyekszem tartani magam és megnyugodni. Leginkább viszont azon vagyok, hogy őt nyugodtnak lássam, a lelkem aligha viselne el több keresztet. Kezdeti dermedtségem kezd oldódni, habár a fizikai közelséggel még van némi problémám. Ennek ellenére nem húzódom el tőle, helyette a kabátja gallérját markolom meg és vállának döntöm a fejemet. Hogy neki, vagy nekem volt-e igazán szükségem erre, azt nem tudnám megmondani. - Sajnálom.. – lehelem olyan halkan, hogy talán meg se hallja. Ha pedig mégis, hiheti, hogy rosszul értette. Sosem kértem tőle bocsánatot semmiért. Most sem tudom épp elkülöníteni a sok rosszat, amiért végtelen sokszor elismételhetném még neki. Sajnálom, hogy kihasználtam ellene a gyorsaságomat, azt is, hogy ilyen helyzetbe hoztam, azt meg még jobban, hogy egyáltalán vámpír lettem. Hogy annak idején ki tudja hányszor, de rosszul döntöttem. Hogy a dolgok már nem úgy állnak köztünk, mint régen. És hogy ennek ellenére én mégis tőle várom a megváltást.
Gonosz megjegyzésnek hatott volna, ha szóvá tettem volna azt, hogy mennyire jól tette, hogy elhagyta azt a félbolond vérfarkast. Sosem kedveltem, és a megérzéseim általában helyén találják a szöget. Reméltem ugyan ott legbelül, hogy nem lesz igazam, de úgy tűnt, ismét ugyanoda lyukadtunk ki. Megint nem volt más, csak mi ketten. Mint a régi szép időkben, mert már megszépítette őket az emlékezet. Haragudtam rá, úgy, ahogyan csak ember képes volt rá. Sosem bocsájtottam meg neki azt, hogy az utolsó pillanatban nem jött velem, és nem kezdte el velem azt a bizonyos közös életet. Most jól lehetne, ember lehetne, és mi több... velem lehetett volna. Mindketten új életbe bonyolódtunk, ő egy eszetlen mellett, én pedig egy boszorkány mellett akartam megtalálni a boldogságomat. Talán ha Aliena nem tűnt volna el, mindez meg sem történt volna. Vagyis, nem így, nem ilyen körülmények között. Az egész állkapcsom meg volt feszülve, a levegőt is úgy vettem, mintha valaki egy szűrőt tartott volna az orrom előtt. Éreztem teste melegét, és ez meggyőzött arról, hogy ők, vámpírok sem annyira mások, mint ahogy én azt gondoltam. A testük meleg... vagy csak én érzékeltem annak? Engem fűtött a düh, de Gwen nem dühös volt, benne ezúttal valami egészen mást érzékeltem. Csak nem tudtam megnevezni, mert... talán nem ismertem. Velem soha nem bánt még el úgy senki - meglepő -, és lehunyt szemmel simítottam végig egy hajtincsén, amelyet felkapott a szél nem is olyan régen. - Ugyan mit sajnálsz? - kérdeztem mély levegővétel után, majd még továbbra is magamnál tartva ráztam meg a fejemet. - Nincs mit sajnálnod. Kiköveztük magunknak ezt az utat... és isszuk a döntéseink levét. - Újabb nagy nyelés, majd erőt vettem magamon, és megkerestem szemeit, hogy bele tudjak nézni. - Van hová menned? - kérdeztem. Jobban biztonságban akartam tudni. Azt már nem akartam elárulni neki, hogy Benedict a sarkunkban van. Valószínűleg pontosan ez nem hiányzott most a helyzetéhez, Benedict és az otromba stílusa. Tőle is meg akartam védeni. De egyszerre csak egy démon ellen tudok küzdeni. És az a démon jelenleg nem körülöttünk volt, hanem ott benn... Gwendolyn elméjében, szívében. Benne. És ha valamihez jó ideje nem értettem, az a nők érzelmi birodalma volt. Mióta eltaszított magától a döntésével, teljesen másfelé hangolódtam.
Végigfutott bennem, hogy az egész életünk merőben már lenne, ha nem baltázok el egy sor döntést. Fiatal voltam és bolond, mikor a saját boldogulásom és boldogságom helyett azt a kiszolgáltatott sorsot választottam, amit Benedict biztosítani tudott. Az a mocsok valószínűleg előre látta, hogy előbb vagy utóbb, de egyszer biztosan elegem lesz abból az életből is és visszasírom az elkótyavetyélt lehetőségeimet. Mi másért változtatott volna vámpírrá? Tudhatta, hogy mindenképp megkeresem Lucast, és ezzel elkaszálta a lehetőségemet, hogy valaha is bocsánatot nyerjek. Nem ostoba, az biztos. Most viszont hiába érzem, hogy Lucas egész testében megfeszül, nem érzem azt, hogy gyűlöl. Akkor nem a törődés szikráit érezném körülötte és nem vont volna védelmezően az ölelésébe sem. Nem próbálna lenyugodni csak azért, mert én kértem.. - El sem hinnéd, milyen hosszú a lista.. - sóhajtok nagyot. Abban igaza van, hogy mindketten döntöttünk, csak nem mindegyikünk jól. Saját hibáim pecsételték meg a sorsomat. Ezen túllendülni nem túl egyszerű mutatvány. - Van.. - ismerem be néhány másodpercnyi hezitálás után, aztán kissé távolabb húzódom tőle, hogy megelőzzek egy kínossá fajuló szituációt. - Nem szívesen maradnék egyedül... - folytatom halkan. Nem akarom magam ráerőszakolni, annak ellenére sem, hogy úgy tűnik a társasága jótékony hatása már most megmutatkozik. - ... de a barátnőd biztosan nem örülne annak, hogyha bébiszitterkednél ahelyett, hogy vele vagy. - emlékeztetem őt és magamat is egyszerre, hogy a helyzetet ez csak még tovább bonyolítja. Nem várhatom el tőle, hogy erkölcsi támaszként végigasszisztálja azt az időszakot, míg végül helyrejövök. Pedig szükségem lenne rá. De biztos vagyok benne, hogy Lucasnak nem épp ez a régóta dédelgetett vágya.
Nyilván nem álltam le azon gondolkodni, hogy milyen hibákat vésett már fel arra a listára. Ez nem a megfelelő hely és idő volt arra, hogy egymás szemére olvassuk a múltban elkövetett baromságokat, amik néha már tényleg azt a bizonyos plafont súrolták. De szarságokat mindenki elkövetett, mi miért lettünk volna kivételek? Ha nem úgy cselekedtünk volna, talán könnyebb lépésekkel haladtunk volna előre, de megismerve magam - s őt is, rájöhettem már arra, hogy egyikünk eszköze sem az, hogy könnyű úton akarjuk végighaladni. A döntéseink már alapból úgy indultak el, hogy kikerültük a legkézenfekvőbb, legbiztonságosabb módozatokat. Én pedig a kockáztatásnak éltem, férfi voltam a bátrabbik fajtából, habár nem egy barát hülyézett már le, amiért ott hagytam Benedict-et. Ehhez bátorság kellett, és a minimális ész hiánya, hiszen neki nincs olyan pajtása, aki ép bőrrel megússza a hűtlenkedést. Tőlünk épp akkora hűséget várt, mint Gwentől. - Ha majd lesz öt szabad percem, megnézem, mi az első öt pont azon a listán. Addig lesz fontosabb dolgunk is. - reagáltam végül ennyit. Sosem mutattam ki könnyedén az érzéseimet, eme szavaim is némileg ridegek, tárgyilagosak voltak, annak ellenére, hogy még ott éreztem a karjaimban, az illatát pedig az orromban. Nem is a szavaimon nyilvánult meg általában, ha éreztem valamit. Valamit, ami jó és felszabadító. De itt mi lett volna felszabadító? Egy szadista őrült bántotta ezt a lányt, és erre bárhogy is próbáltam nézni, mindennek tartottam, csak laza délutáni programnak nem. Elengedtem, mikor elhúzódott tőlem, tekintete rögtön egybeolvadt az enyémmel, de szavai folytatását követően megforgattam a szemem. - Na ja. Bizonyára baromi kínos lenne. - sóhajtottam fel költőien. Aliena váltotta ki momentán a legnagyob dühöt belőlem, már kezdtem megemészteni, hogy lógva hagyott, méghozzá szó nélkül. - Aliena már nincs velem. Valószínűleg jó ideig nem is lesz, úgyhogy... mindegy. Sosem volt szerencsém a nőkkel. - Megrántottam a vállamat. Itt sem mutattam túl sok érzést, úgy tűnt, mindkettőnk szívét összetörték, de nálam mindig volt egy kis ragasztó, nem először történt már meg, hogy egy nő csak úgy elsátált. Kezdve Gwennel a sort, aki mondjuk nem elsétált, de a maga módján szintúgy cserben hagyott. - Akarod, hogy hazavigyelek? - Éreztem bezárulni a saját kis világom kapuit, amit az imént kinyitottam előtte. Az érzelmes világ számomra még teljesen felfedezetlen volt, és tudta rólam, hogy ha valamit, hát az érzéseimet nem szerettem világgá kürtölni. Nem egyszer amúgy is megkérdőjelezték, hogy dobog-e valami ebben a mellkasban.
Percek. Csak percek kellenek ahhoz, hogy egy pillanatra úgy érezzem magam a karjaiban mintha abszolút nem történt volna semmi. Mintha az elmúlt hónapok a semmibe vesztek volna, mi pedig kiteljesedhetnénk végre, Benedict árnyékának fenyegetése nélkül. Aztán az illúziónak vége szakad, hirtelen ránt vissza a jelenbe Lucas hangja. Újra távolságtartó és talán egy kis feszültséget is érzek rajta, habár nem tudom mitől következett be a pálfordulás, abban egyetértek vele, hogy egyáltalán nem időszerű most a leglényegtelenebb problémákkal előhozakodni. A segítsége viszont elég remény volt nekem ahhoz, hogy túl tudjak lépni a hirtelen jött érzelmi viharon és ahhoz is, hogy egyszer majd újra teljes értékű lehetek. A tévhit is, én már beleringattam magam. Nincs ember, aki nála jobban ismerne, olyan meg végképp nincs, akitől tanácsot kérhetnék vagy támogatna. - Oh.. - lehelem alig hallhatóan meglepettségem egyértelmű jeleként, mert ez az információ más esetben letaglózna. Nem nyilvánítom sajnálatomat, valószínűleg ez őszintébb gesztus, mint amit remél. Különben is képmutatás lenne, ha hamis érzelmeket tükröznék felé. - Akkor Aliena bolond.. - ahogy én is. Teszem hozzá magamban, miközben elmélázva felsóhajtok. Ha képes volt arra, hogy elhagyja, nos egy cipőben jár velem. Én már rájöttem arra, hogy mekkora ostobaságot műveltem és azt is tudom, hogy egy rossz döntés után a következmények lavinaként zúdulnak az ember nyakába. Ez egy olyan folyamat, ami talán megállíthatatlan. A rossz döntések embere vagyok, nem is tudom, mi történne, ha csak egyszer is sikerülne megítélnem, melyik a helyes út. Szerencsére egyelőre ennek a veszélye nem is áll fent. - Szeretném.. - válaszolok végül némi hezitálás után. Az akaratosságomból sikerült alább hagynom, mióta kikerültem a mókuskerékből. Talán nem kellett volna, mert cserébe lelki és testi megrázkódtatást egyaránt el kellett szenvednem. - és azt is szeretném, ha velem is maradnál. Mindenféle hátsó szándék nélkül. - folytatom csendesen. Ez ismét csak egy kérés, már-már azon gondolkozom, hogy túl sok mindent várok tőle és vissza kéne fognom magam. Benne van a pakliban, hogy erre nem vállalkozik. De borzasztó a tudat, hogy még én sem tudom, mihez kéne kezdenem és egy kicsit tartok attól is, hogy elveszítem önmagam. Azt viszont be kell látnom, hogy ezen még Lucas sem segíthet, akármennyi meg nem érdemelt jóindulatot is képes produkálni.
Félelem... a szó, melyet már évtizedek óta nem ismerek. Egy szó, mely mára már nem jelent nekem semmit. Csak egy a sok közül azon szavak szótárában, melyek nem valóak vámpír kezébe, szájába... talán már a szótárunkba sem?! Ideje lenne szabadalmaztatnom egy szótárt kifejezetten vámpírok számára! Melyből hiányoznának az olyan finomságok, mint a félelem... fájdalom... és minden negatív érzelem. Nem adnék helyet a szerelemnek, a szeretetnek, hiszen ha bármi utat tör bennünk, képes letörni azt a láthatatlan koronát, melyet minden vámpírnak hordoznia kellene magán. Egy koronát, amiért mi vagyunk azok a teremtmények, kiknek nem lenne szabad érzékennyé válnia... el kellene tüntetni az összes állatvér-ivót. Az összes zacskóvér-ivót. Mindet, az összeset! Néha elgondolkodom, honnan származnak ezek a gondolatok. De hát a legjobb tanárom volt... Maga az élet volt a mesterem. És azért nem kell figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy kinek a vére által lettem vámpír, s az a vér folydogál az ereimben, nemde? Ma este partit tartottak az egyik közeli bárban. Egyértelmű volt, hogy ki kell vennem benne a részemet. Hogy miért? Mert én vagyok a vámpír, akinek a parti végeztével végeznie kell ott pár emberrel. Csupán hogy csillapítani tudjam fene nagy éhségemet. Elegánsan öltöztem fel. A tegnap estei szerelésem már a mosodában kötött ki. Nem lenne szabad engednem hogy összevérezzem magam. De nem is igazán tudok kiigazodni. Mi sarkallt most arra, hogy megint ilyen elmebeteg gyilkos legyek.. nem. Most semmi nem venne rá arra, hogy ismét jófiú legyek. Van belőlük jó pár. Nem akarok csődtömeg lenni. Nem tudtam kivárni, hogy elkezdődjön az a parti. A sötét sikátorban találtam magam, egy szintúgy a partira készülődő hölgyemény nyakára tapadva... édes volt a vére. Mintha rám várt volna. El akartam húzódni, de nem voltam teljesen beszámítható. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy egy árnyékosabb részhez vonszoljam a megigézett lányt. Talán izgatottá tett a gondolat, hogy lebukhatom...
Egy kis esti futás rám fér időnként. Épp eleget olvastam már utána a betegségemnek és ha rendesen karban tartom az izmaimat, akkor a betegség előrehaladását is lassíthatom, úgyhogy épp e miatt elég sokat foglalkozom az edzéssel. Nem azt mondom, hogy szinte már hivatásosan, szó sincs róla, csak mint egy átlag ember. Nem járok konditerembe, vagy ilyesmi, de elég gyakran járok el futni, biciklizni. Ez utóbbi persze most kizárt, mivel nem otthon vagyok és ide nem hoztam magammal ilyesmit. De most feszültségvezetésnek is kiváló, miután ez az egész rettenet ügy bejött. Komolyan... képesek lennének csak azért börtönbe vágni, mert nincs más, akit lehetne helyettem? Én csak ott voltam, még csak rám se tudják bizonyítani, hogy tettem valamit, hiszen nincs gyilkos fegyver és minden létező krimi sorozatban kell a bizonyíték nem igaz? Ne mondja már nekem azt bárki is, hogy én körömmel szétmarcangoltam valakinek a torkát. Akkor minimum ott kéne lennie a bőrének a körmeim alatt nem? Megnézhették, miután még a mosdóba se mehettem el az után, hogy letartóztattak és semmi ilyesmit nem találtak, akkor meg? Persze a béna kirendelt ügyvédem szerint egyszerű a fáma, szimplán csak rám akarják verni az ügyet, mert kell valaki, aki hibás, ha már egy szenátor fiáról van szó. Nem lehet ezt csak úgy annyiban hagyni, és nem tudják eladni állattámadásnak sem, miután én azt mondtam, hogy láttam valakit. Ezek után maximum azt foghatták volna rám, hogy sokkolódtam, de ezzel se próbálkoznak. Nekik csak egy bűnös kell, aki elviszi a balhét, teljesen lényegtelen, hogy ténylegesen köze volt-e az ügyhöz. Futás közben történik meg, hogy meghallom a zajt a sikátor csendjéből. Szinte alig érzékelhető a mozgás és a nyeldesés hangja sem erős, de mégis megüti a fülemet. Ezért jó a puha talpú és kényelmes cipő, legalább nem keltek nagy zajt. Lássuk be kíváncsi típus vagyok, pedig lehetne annyi eszem, hogy pont a kíváncsiságom vitt bele a mostani bajba is, és nem biztos, hogy jót tesz az ügyemnek, ha megint valami olyanba keveredem bele, amibe nem kéne. Próbálok én ellenállni úgy... két másodpercig, de aztán mégis csak a zaj felé veszem az irányt. Az egyik épület sarkának takarásában állok meg és onnan nézem végig az egész jelenetet. Pont ilyen volt, amit láttam nem is olyan régen, talán csak pár hete. Pont egy hasonló jelenet vitt rá arra, hogy megszállottan keresni kezdjek egy vámpírt, aki segítene nekem, aki hajlandó átváltoztatni, aki engem is olyanná tenne. Nem érdekel engem a vele járó rossz, csak az, hogy nem haldokolnék, ahogyan most. Mégis várok, a szívem már csak a látvány miatt is a torkomban dobog, talán túlságosan hangosan, ahogyan figyelem az eseményt, ahogyan az a lény a nő vérét szívja megállíthatatlanul. Meg fog halni igaz? Mint a legutóbbi alkalommal is élettelenül hanyatlott le a test, bár akkor főleg azért, mert szinte szét lett marcangolva a nyaka, de logikus, ha túl sok vért veszítesz belehalsz és nem úgy néz ki, mintha a fickó le akarna állni. Vajon ez elég? Elég, ha megöl egy vámpír, hogy te magad is azzá válj? Vagy ehhez több kell? Bár értenék a témához, de... nincs így és nincs más választásom, mint hogy kockáztassak. Megmoccanok, csak egyet lépek oldalra, ha még eddig nem hallott meg, vagy szúrt ki, akkor most már az egész alakom látszik, bár nem vettem látványosan világos ruhát, de azért bőven ki lehet szúrni. - Te meg mit művelsz? - oh jesszus, mégis hogyan kérdezhetek ilyet? De akkor mégis mivel kellene kezdenem? Hé haver ne öld meg, inkább ölj meg engem, de csak ha aztán én is úgy ébredhetek majd mint te, vámpírként. elég hülye kezdés lenne mi? Akkor már jobb ez a béna nyitás, legalább biztosan rám figyel és talán a nő sem hal meg, ha ő amúgy sem akar, bár sejtelmem sincs, hogy amúgy mióta szívja a vérét.
Hangot hallottam a hátam mögül. Már az kész meglepetés volt a számomra, hogy egyáltalán volt elég erőm felfigyelni rá, mert a táplálkozás képes volt elvenni az eszemet. Főleg ha ilyen édes vér tapadt a számhoz. Magam sem tudtam visszaemlékezni, mikor ettem utoljára ennyire finomat, bár sajnáltam is, hogy ez ezúttal is csak egy alkalommal valósult meg. Nem abból a fajtából származtam, amely vért itatott az áldozataival, csak hogy meggyógyuljanak, majd újra és újra rárepüljek. Nem, nem szerettem a vérbankokat, a két lábon járó tasakokat. Kellett a változatotosság, még akkor is, ha néha szörnyen választottam. A tegnap esti vacsorám például droggal mérgezhette magát, és a vérén ez is tökéletesen érezhető volt. Ostoba mind, aki ilyesmire vetemedik, habár csak nekem származott abból komolyabb hátrányom, hogy nem tudtak felhagyni a káros szenvedélyeikkel. Nekem is volt. A vérszívás. De ezt nevezzük inkább létfenntartásnak. A hang forrásának irányába fordultam, miközben fél kézzel még tartottam a prédámat. Ajkaim vértől voltak nedvesek, egy mozdulatot sem pazaroltam arra, hogy letöröljem magamról a vöröslő nedűt, miközben egy ravasz vigyor kúszott arcomra. - Nem gondoltam, hogy ilyen szerencsés leszek ma este. Rögtön két gyönyörű nő. - engedtem el azt, aki éppen a kezeim között volt. Hangos puffanással érkezett a földre, míg én már teljesen a másikra figyeltem. Kinyújtottam kezem, hogy megérintsem a szám szélét, letöröljem a vért, majd rögtön a nyelvemhez érintettem. Nem akartam, hogy egy csepp is kárba menjen ebből a finomságból. - Nem tanították meg, hogy vigyázz, hová mész ilyenkor? Főleg ebben a városban? - kérdeztem félrebillentett fejjel, de még nem mozdultam meg, hogy közelebb lépjek hozzá. Nem volt szükségem testi közelségre ahhoz, hogy valakivel kommunikációt kezdjek. - Ezek a mai emberek annyira naívak. Hová jutott a világ abban a hetven évben, amíg egy kellemes álmot aludtam? - kérdeztem, bár inkább csak magamtól, az égbolt felé emelve tekintetemet. - Van utolsó kívánságod? - indultam meg végül felé, feltűrve az ingem ujjait, nem is pislogva. - Neki nem volt. - böktem fejemmel a hátam mögött hagyott tetemre.
Oh tökéletesen tisztában vagyok vele valahol mélyen, hogy nem kellene megszólalnom, hogy csendben kellene maradnom és eltűnni innen, de közben ott kiabál a fejemben a hang, hogy legalább próbáljam meg, mert ha nem teszem, akkor aztán végképp nem jutok egyről a kettőre. Nem ismerek vámpírokat, ha nem is próbálkozom akkor nem is fogok sosem. Persze logikus lenne, hogy nem pont egy olyannal kellene kezdenem, aki láthatóan épp most szív valakit csont szárazra, de mivel még csak ennek az egésznek a menetét sem ismerem... A fene tudja hogyan működik, hogyan válhatsz te magad is vámpírrá. Nekem csak ez a lényeg és könnyen lehet, hogy meg kell halnom hozzá. Persze azt nem tudom, hogy nem csak úgy szimplán, de mivel vámpíros filmekből merítem a tudásomat, azokban pedig mindig másképp jelenítik meg a vámpírrá válás módját... Szóval a józan ész veszít, a fanatikus élni akarásom ellen és végül csak megszólalok, hiába nem kellene. Azért az a ravasz vigyor egy pillanatra rendesen elbizonytalanít és a tény, hogy még mindig véres a szája és esze ágában sincs letörölni onnan, a nő pedig mint valami rongybaba dől el, az se lenne meglepő, ha már nem élne, vagy nem sok lenne neki hátra, ha nagy a vérveszteség, amit elszenvedett. - Megölted? - bukik ki belőlem elkerekedett szemekkel, de még mindig nem moccan meg a lábam, pedig legbelül tudom, hogy kellene. Meg kéne fordulnom, el kellene futnom, vagy legalábbis megpróbálni. Helyette állok egy helyben és figyelem, ahogyan letörli a szája széléről a vért és azonnal le is nyalja az ujját, nehogy kárba vesszen akár csak egy csepp is? Fel kellene, hogy forduljon a gyomrom, az lenne a reális, de ha arra gondolok, hogy ilyen élet, vagy a halál... akkor inkább az ilyen életet választom. - Ez a belváros, ha már itt se mehetek ahová akarok este, akkor... zárkózzam be, ha lemegy a nap. - egy pillanatra akadok csak meg, mert lássuk be a tekintete enyhén szólva is mustráló, vagy szó szerint véve úgy néz, mint aki fel akar falni. Muszáj nyelnem egyet, hogy visszataláljak a saját hangomhoz, de nem moccanok. Nem lépek hátrébb, bár még nem is közelít, talán e miatt nem erősödik a késztetés, hogy távolabb kerüljek tőle. - Aludtál? - ne kérdezz vissza, ne kérdezz vissza! Mi értelme van? Csak szórakozik mielőtt még én is arra a sorsra jutok, mint az aki már a földön van kivéreztetve. - Van! - vágom rá azonnal, talán kissé hevesebben, mint kellene, de azért mostanra már csak átszakítja a gátat az ösztön. Érzem, hogy félnem kell tőle és a fenébe félek is. Ahogyan közelít az épp elég fenyegető ahhoz, hogy most már moccanjon a lábam és lépjek egyet hátra. - Olyan akarok lenni... olyan, mint te. Nem akarok meghalni... - nem akarok arra a sorsra jutni azt hiszem, mint az a lány, bár nem tudom, hogy vajon felkel-e még, de annyi biztos, hogy... szeretném túlélni ezt, hogy szeretném legyőzni a betegségemet és tudom, hogy arra csak egyetlen mód van, mert az orvosok nem tudják megakadályozni a pocsék véget, az viszont, ami ő igen.
Hátam mögé néztem, tekintetemmel ostromlóan fürkésztem a mozdulatlan tetemet, miután meghallottam a kérdést. Megöltem-e? Eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy nem élte túl a velem való találkozást, pusztító jelenség voltam a környéken. A gyászjelentések nagy részét az én megunhatatlan és elpusztíthatatlan szeszélyeim tették ki. Régen azért nem volt ennyire nyilvánvaló a mi társadalmunk pusztítása, mert nem volt nyomtatott sajtó, amely megírta volna ezeket a híreket. Maradhattam volna a névtelen senkiknél, mint annak idején. De semmi kedvem nem volt éhező prostituáltak vérét szívni, ők tényleg zsákbamacskák voltak. Vagy finomak vagy sem. Inkább az utóbbi. S még így, halott szervezettel is tudott hányingerem lenni a gusztustalan vértől. Az igényesebb áldozatkat kedveltem. Közöttük is akadtak kakukktojások, a tegnapi nőről például egyáltalán nem az sütött, hogy drogozik. De talán a mindennapokat már ebben a korban is némi marihuána segíti túlélni. - Nem, csak alszik. - jegyeztem meg gunyorosan, ám hangom megütött egy olyan szintet, amely akár azt is sugallhatta volna, hogy tényleg így történt. - Ha ráterítünk egy bolyhos takarót, talán még én is elhiszem, hogy csak elszundított. - tűnődtem el, mintha ténylegesen jelentősége lett volna annak, hogy a lány él-e vagy sem. Most, hogy itt állt előttem egy újabb préda, mégis mit törődtem volna a lerágott csonttal? A friss vér kellett, s nem az, amely már a hideg betonon folydogált. - Mondjuk. Igen. - biccentettem. A bezárkózás nem lett volna ostobaság. Én még viszonylag kegyesebb vámpír voltam. Csak elragadtam őket, kiszipolyoztam belőlük az éltető nedűt, majd ott hagytam őket. Voltak közöttünk olyanok is, akik előtte szerettek eljátszadozni azokkal az ártatlanokkal, s ki tudja, talán ebben a hobbiban is volt értelem. Még ha én nem is véltem felfedezni benne. - Bár tény, szerény személyem nélkül csak egy szokványos, hétköznapi estéd lenne. - vigyorodtam el. Nem állt távol tőlem az önfégyezés, büszke voltam arra, ahogyan kinéztem, annak ellenére, hogy az elmúlt hetven évemet egy hordokkal teli helyiségben töltöttem. Falnak dőlve, élve mumifikálódva. Már ott álltam előtte, egyetlen pillanat kellett hozzá. A szívének hevesebb dobbanását én magam is hallottam. Felemelve kezemet érintettem meg nyakát, közben hallva reakcióját. S éppen ez járult hozzá ahhoz, hogy a döbbenet kiüljön az arcomra. Sosem váltottak még ki belőlem ilyesfajta ösztönös reakciót. Olyanná akart válni, mint én. Megálltam a mozdulatban. - Mit beszélsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, fogaim visszahúzódtak. - Miért akarnál olyan lenni, mint én? - folytattam tovább a sajátos faggatózásomat. Ez nem jótékonysági intézmény.
Fotóriporter vagyok, de néha úgy érzem elmehetnék akár folyton kutakodó újságírónak is, mert akár még az is jól állna. Állandón beleütöm az orromat olyasmibe, amibe nem kellene. Ha nem így lenne, akkor nem láttam volna meg olyasmiket, amiket nem kellett volna, de akkor reményem se lenne arra, hogy meggyógyulhatok. Tudom, ára van, ahogyan mindennek, de érdekel? Az a fő, hogy élni fogok, hogy nem kezdi el a szervezetem harminc körül szépen lassan felmondani a szolgálatot, hogy egy idő után megmaradjak valami roncsnak, aki negyven évesen már ki se tud menni egyedül a wc-re. Másoknak jó esetben 70-80 évesen jön el ez az állapot, én nem akarok ilyen rövid ideig élni. Olyan sok tervem van még, olyan sok mindent akarok megvalósítani úgyhogy akárhogy is, de nem vagyok hajlandó meghátrálni még akkor sem, ha igen egyértelmű, hogy a földre hulló nő nem csak alszik. - És már nem fog felkelni ugye? Nem... úgy halt meg. - azaz igazából megölte. Az, hogy valaki meghalt finom megfogalmazás és nem akkor alkalmazzák, amikor valakinek kiszívták az utolsó csepp vérét is, vagy legalábbis annyit, amekkora vérveszteség már halállal jár. De őszintén szólva ez sem érdekel. A vészcsengőt, ami valahol a fejem hátsó részében visítva csilingel egyszerűen elnyomom és nem foglalkozom vele. Tudom, hogy a nő halott és sejtem, hogy nem fog magához térni, de sajnos nem vagyok tájékozott, szóval fogalmam sincs, hogy ez a vámpírrá válás dolog hogyan működik, pedig ez a lényeg, ezt akarom tudni. Talán nem a legjobb illetőnél próbálkozom ez ügyben, de mégis hogyan találhatnék egy rendes vámpírt, aki átváltoztat? Ilyen célzattal még sem adhatsz fel hirdetést az újságban. Most viszont észnél kell lennem úgy tényleg igazán, mert ha nem, akkor valószínűleg itt a vége és nem biztos, hogy olyan vége lesz, amilyet én szeretnék. Levegőt is alig veszek, amikor a nyakamhoz ér. Valahogy ösztönösen fordítanám el a fejemet, mintha az érne valamit, de végül nem teszem meg. A szemébe nézek, nem szabad félnem. Vagy vége és akkor nem kell átesnem a jövőbeli kálvárián, vagy... valami jó sül ki ebből az egészből és akkor a miatt nem kell átesnem rajta. Csak az a kérdés, hogy milyen módon úszom meg. A szavaim viszont láthatóan hatással vannak rá, ami persze felbátorít. A szemfogak, amikről igazából próbáltam nem tudomást venni visszahúzódnak, én pedig nagyot nyelve vágtam bele a magyarázatba. Időt nyerek vele és... ki tudja még, hogy mit. - Mert nincs más választásom. Így is úgyis végem és ha a betegségem végez velem, akkor sokkal rosszabb lesz, amit nem akarok kivárni. Így is úgyis meghalok igaz? És te mindenképpen megkapod, amit akarsz... akkor nem mindegy hogy mi lesz utána? - tippelek, a hangom bizonytalan csengéséből azért ezt hallani lehet. A vámpírok halottak, legalábbis a legtöbb történetben, tehát mindenképpen meg kell halnom, csak azt nem tudom maga a folyamat hogyan zajlik, hogyan változom át, mi kell hozzá, hiszen nincs erről szakkönyv, vagy hasonló sajnos. Marad a tippelés, ami nem biztos, hogy jót eredményez, de hátha meglepi annyira, amit akarok, hogy hajlik rá, hogy segítsen.
Nem tűnt túl tapasztaltnak vámpírok terén, de ezt nem is bántam. Nem volt sok esélye elszökni előlem, hogy világgá kürtölje a mi is titkunkat, mégis jobbnak láttam így. Nem látott semmit. Csak annyit tudhat, amit mindenki más is ismer a történetekből. Mi, vámpírok az emberek nyakából táplálkozunk, bár a tárgy szempontjából teljesen mindegy, hol ízleljük meg bőrüket, a lényeg az alatta folydogáló vér. Erek szempontjából a nyak a legjobb, ott tör utat a legjobb forrás magának. Egy apró kis mozdulat, s máris csorgott belőlük a vöröslő folyadék. Ennél többet pedig kívánni sem szándékoztam. Régen lemondtam már erről az élményről, de végre volt okom visszatérni. Csak a megmentőmnek köszönhettem, még le kell rónom a hálámat. De nem ma és nem itt fogom elkezdeni a jótékonykodást. Ahhoz még mindig túl éhes voltam, a gyomrom vérének illatára ismét dió nagyságúra szűkült. Mintha nem az előbb táplálkoztam volna - méghozzá eléggé tisztességesen. - Nem, ő már semmilyen formában nem fog felébredni. Hacsak nincs egy önmagát feláldozni kívánó boszorkány. Esetleg ő még életet tudna lehelni belé. - vontam egyet vállamon. A mágiával már tele volt a bakancsom. Sosem becsültem igazán, és belerúgtam volna abba, aki használta. Egyre csak émelyegtem tőle, mert annyi mindent hittek magukról. Sebezhetetlennek vélték magukat, mégis több boszorkányt tettem el láb alól, mint azt a legtöbben elmondhatják magukról. Ujjam játékosan táncikált egy hajtincse körül. Nem törődtem az esetéleges félelemmel, vagy azzal, hogy megpróbálhat kiszökni a karjaim alól. Itt volt, és már annyira közel, hogy esélytelen volt a szökése. De szavai csak nyomatékosították, hogy nem is szándékozott kereket oldani. Annál mélyreszántóbb gondolatai voltak, és döbbenetemet csak lassan, nagyon lassan tudtam eltüntetni. Pislogásom sem vált ezzel párhuzamosan gyorsabbá, szemeimmel minden másodpercnyi időt kihasználtam, hátha nyomát adja annak, hogy csak blöffölt. Rafináltak voltak az emberek, minden apró lehetőséget megragadtak, hogy megmentsék saját, olcsónak titulálható életüket és bőrüket. - Szóval betegség. -szimatoltam nyakába, majd lehunytam szemeimet. - Igen, már érzem. Halálos. -sóhajtottam elégedetten. Úgy beszéltem, mintha éppen valami kitüntetéséről cseverésztem volna vele. Meg volt jelölve, isten a legátkosabb bélyeget nyomta rá, amely már önmagában okot adott arra, hogy higgyünk a nagy és magasságos teremtőben. - Ennyire élni akarsz? - vált hangom suttogóvá, miután végre nemcsak az orrom után mentem. Ez az esszencia... sosem kóstoltam olyan vért, amelyet halálos kór támadott meg. Tenyerem nyakára siklott, így tartva meg magam előtt.- Tetszik a kitartásod és élni akarásod. - tettem aztán hozzá, majd elbűvölő mosoly táncolt arcomra. - Most akarod?
Igen, azt hiszem túlságosan egyértelmű, hogy halván dunsztom sincs erről az egészről. Nem tudom, hogyan működik a vámpírság, ahogyan azt sem, hogy én hogyan válhatnék azzá, csak azt tudom, hogy azzá kell válnom, ha életben akarok maradni. Egyszerűen nincs más választásom, még ha ez nem is nevezhető normális életnek, de még mindig jobb, mint elépülni és meghalni. Nem is magától a haláltól félek a legjobban, hanem attól, hogy képtelen leszek magamról gondoskodni, hogy nem tudok majd úgy érni, mint egy normális ember. A magatehetetlenség... ettől sokkal jobban tartok, mint a haláltól. - És téged ez... cseppet sem érdekel. - talán az első másodpercben felfelé viszem még a hangsúlyt, aztán viszont meggondolva magamat mégis csak kijelentés lesz a mondatból. Balga kérdés, már miért is érdekelné, hogy kioltott egy életet? Látszik rajta, hogy teljességgel hidegen hagyja, hogy az a nő nem kel fel onnan többé. Látszik rajta, hogy könnyedén át tud ezen lendülni, nem érdekli, hogy ki volt az a lány, hogy kiknek fog hiányozni, hogy kit sokkol majd, amikor megtalálja és persze, a rengeteg vér... már miért is érdekelné? Ahogyan velem játszik, abból minden egyértelmű. Bizsergető, rémisztően bizsergető, ahogyan a hajammal játszik. Akaratlanul is nyelek egyet és tudom, hogy ha most nem segít, akkor itt a vége. Ha nem érti meg, hogy mit akarok, akkor... kár is bármin gondolkodnom a továbbiakban. De inkább itt és most legyen vége, mint hogy tovább szenvedjek és várjam a kínokat, amik következni fognak néhány éven belül. Az a lány... láthatóan nem szenvedett sokat, hiszen nem sikított, nem kiabált, csak... meghalt és kész. Úgy tűnik, hogy mégis csak sikerül meglepnem őt és el kell gondolkodnia azon, hogy igazat mondok-e. Vámpír, talán erre magától is rá tud jönni, ki tudja. Levegőt is alig merek venni, amikor a nyakamba szimatol bele. Érzem a leheletét, a szuszogását. Csiklandozó, de ez most nem olyan érzés, amikor tudod hogy nevethetsz, inkább olyan, amitől megfagy az ereidben a vér, mert tudod, hogy épp a vadállat mustrálja a prédáját és te vagy a préda. Hagyom, hogy elgondolkozzon rajta, egyszerűen csak várok, amíg ezt teszi és csendben hagyom, hogy átgondolja, hogy mi is legyen, hogy akar-e és fog-e nekem segíteni. - Igen... de nem is az élet a fontos. Nem félek... nem a haláltól félek leginkább, hanem a kínoktól, amivel jár ez... az egész. - a fájdalom, a kontroll elvesztése, hogy nem vagy önmagad, csak szemléled a világot, de a szervezeted szépen lassan felmondja a szolgálatot és te nem tehetsz semmit sem. Tudom milyen, amikor úgy reszket a kezed, hogy nem tudsz felemelni egy poharat és ez csak a jéghegy csúcsa. Semmiség ahhoz képest, ami még rám vár és én nem akarom megvárni, amíg teljesen leépülök. Még se tehetek egyelőre mást, mint hogy várok. Feszülten és talán enyhén már le is vert a veríték, ami azt hiszem érthető. Azért mégis csak kellemetlen egy helyzet, főleg ahogyan játszik velem. Az ujjai a nyakamon pihennek, ha akarnék se tudnék szabadulni, de ha segít nekem, akkor nem is akarok. Lassan bólintok csak. Látszik a szememben egy cseppnyi félsz, de sokkal erőteljesebben süt belőle az eltökéltség, ezt jól láthatja. - Élni akarok és le akarom győzni ezt a rémet... a kórt... Akár most is azonnal. Mivel... jár? - egyáltalán hogy megy ez? Nem tudom, semmit se tudok az egészről, csak azt tudom, hogy nem akarok teljesen tönkremenni egy betegség miatt. Nem tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy vámpír legyek. Ha jól sejtem így is úgyis meg kell halnom, de nem tudom, hogy pontosan mi a módja. Vajon fájdalmas?
Egy arcátlan mosoly jelent meg szám legszélében. Nem is tudtam volna tagadni, hogy hidegen hagyott a számomra ismeretlen nő halála. De ha ismertem is volna... nem rázott volna meg. Belőlem már régen kiölték az érzelmek ezen formáját, nem tudtam törődésemet kifejezni mások iránt, ahogyan a szeretet apró szárnycsapásai sem vergődtek már a gyomromban vagy a szívem tájékán. Sokan mondták annak idején, hogy a szívemet szóba hozni is felesleges, mert az átváltozásom óta nem rendelkeztem vele. Valójában akkor szűnt meg dobogni ez a szerv, amikor eloroztam a hatalmat az azelőtti vezetőmtől. Ostoba volt és naív, fel sem merült benne egy belső lázadás. Márpedig az embereknek nem arra volt szüksége, amit ő tudott nyújtani nekik, hanem amit én. Ennél egyszerűbb pedig nem volt vámpírt eltűntetni. Nem volt védelem körülötte. Szó mi szó, tényleg nagyon óvatlan volt. - Hány olyan vámpírt ismersz, akit érdekel, ha öl? Azért öl, mert jólesik neki. Akik bűntudatot éreznek egy ilyen hulla láttán, azok már azelőtt karót döfnek a saját szívükbe, hogy ezt tennék. Vagy mókusvérre sanyarodnak, de annál már a karó is jobb. -fintorodtam el. Megvolt a véleményem a fakír vámpírokról, akik önmagukat kínozták, csak mert nem lettek volna képesek bántani egy embert. Ezért voltunk viszont ragadozók. Ők voltak a táplálékláncban alattunk. Azonban nem vetemedtem hangos kritizálásba, hisz ezáltal engem is joggal ítélnének el, amiért közel hetven évet töltöttem száradozva - egy koszos pincében. A mosolyom nem szünetelt, csak megváltozott. - A félelem emberről árulkodó tulajdonság. Habár ezt már a gyorsan zakatoló szívedről is megállapítottam. -tettem hozzá. Arca nem tükrözött túl sok ijedtséget, ám egy vérnyomásmérőt talán ebben a percben képes lett volna kiakasztani. - Megértem a helyzeted. A vámpírlét sok fájdalom elől menekít meg. Egy B terv, ha úgy tetszik. - billent oldalra fejem, hogy így is tartsam pillantását. Nem szakítottam volna el a sajátomat egy pillanatra sem. - Nem tudom, hogy mióta szenvedsz. De ez talán megoldja majd minden bajodat. -Tetszett benne valami. Habár sokan féltünk a haláltól, köztük én is. De nekem időm sem volt rá felkészülni. Csak lesétáltam egy föld alatti titkos kamrába emberként, de onnét már vámpírként távoztam. Többre nem is nagyon emlékeztem. Elkezdtem felgyűrni az ingem ujját, majd felsóhajtottam. - Először fájni fog. Amíg nem táplálkozol. De előtte meg kell, hogy halj. A véremmel magadban. - haraptam meg a csuklómat, amelyből vér sercent ki, majd felé tartottam. Még volt lehetősége ellökni magától, ha meggondolja magát. De nem fogja. Láttam a szemén.
Mondhatnám, hogy ijesztő maga a tény, hogy hogyan áll ehhez az egészhez és a halálhoz, de nincs tapasztalatom, nem fogok a miatt félni az esetleges átváltozástól, mert én is ilyen lehetek. Nem... nem hiszem, hogy ez így működik. Nem attól lesz valaki szörnyeteg, hogy vámpírrá válik, hanem attól, hogy úgy viselkedik, ahogyan ez az alak. Viszont most az se számít igazán, hogy mit mond, vagy tesz, mert az a fő, hogy segíthet nekem. Az a nagyobb kérdés, hogy megteszi-e vajon, hiszen ha nincs lelkiismerete és nincsenek érzései, akkor talán érdekelni sem fogja az, hogy segítséget kérek tőle. Csak abban reménykedhetem, hogy esetleg felkeltem az érdeklődését annyira, hogy e miatt megtegye. - Nem ismerek... vámpírokat. Ha ismernék, akkor gondolod, hogy... most itt lennék? - milyen balga felvetés ez egyáltalán. Ha ismernék vámpírokat, akkor megkértem volna azt, akit ismerek, hogy segítsen nekem, hogy változtasson át, hogy ne egy kínzó betegség vigyen el, hanem inkább jöjjön a gyors halál, aztán valamiféle új, másfajta élet. - De nem... ugye nem kell ölni ahhoz, hogy élhess? - nem, valahogy ezt nem hiszem. Ha a vámpír vért iszik, akkor biztosan nem kell ahhoz meginnia mindet. Én sem eszek meg egy egész grillcsirkét, ha éhes vagyok. Sőt ha nagyon éhes vagyok is elég pár falat, amivel csillapítom az éhségemet. Ez biztosan a vámpíroknál is így van... így kell lennie. És ha nem... Vajon, ha tényleg ölnöm kell ahhoz, hogy élhessek, akkor meghátrálnék? Nem, akkor ott vannak az állatok, ahogyan ő is mondta, nekem az is megfelel. - Igen egy B terv... esély az életre kínok nélkül. - és ez kell nekem. Élet fájdalom és kínok nélkül, mert nem akarom megvárni azt, amíg végül már képtelen leszek gondoskodni magamról, vagy eljutni A-ból B-be, mert nem tart meg a lábam. Ettől rettegek a legjobban és ha kivédhetem, hát ki akarom védeni. Ha ilyen módon, hát akkor ilyen módon. - Már túl régóta... - és nem is a szenvedés számít, a sok gyógyszer, hiszen még nem olyan mértékű a betegségem. Pár év és sokkal rosszabb lesz. Most ahhoz képest még enyhe, de az is épp elég kínzó, hogy tudom... mi vár rám. Figyelem közben, hogy mit tesz, hiszen fogalmam sincs, hogy pontosan mivel is jár ez az egész, hogy mi vár rám, vagy hogy mi a menete egyáltalán. - Ha ezt... megiszom, akkor meg fogsz ölni? És... felébredek? Biztosan? - nem ismerem mégis bíznom kell egyszerűen csak a szavában, mert nincs más választásom. És az is benne van a pakliban, hogy itt és most vége mindennek, hogy csak átverés az egész és nekem annyi. Szóval az eddigi heves szívverés csak még jobban fokozódik, de végül a számhoz emelem a kezét. Épp elég rémes ízű kotyvalékot ittam már meg, de szándékosan inni valaki másnak a véréből nem tűnik valami higiénikus dolognak, még se tehetek mást. Még rá pillantok, csak aztán hajolok rá a sebre, amiből kiserkent a vér, hogy valamennyit kortyoljak belőle. Legalább annyit, amitől nem leszek rosszul. Automatikusan meg is törlöm a számat a kézfejemmel, amikor meg vagyok vele és újra a szemeibe nézek. - Hát akkor... - nagyot nyelek, újra a földön fekvő hullára siklik a tekintetem, de nincs mit tenni, nincs más út. El kell hinnem neki, hogy ez így működik, hiszen ha nem így lenne, akkor megölt volna, mint azt a nőt. Mi értelme lenne átvernie? - Hogy csinálod? - kérdezem még meg, ha van egyáltalán rá lehetőségem és nem folytja belém a szót azzal, hogy... hát lássuk be ez következik... megöl.
Biccentettem. - Van benne logika. -ismertem el. Minek tagadtam volna le, ha láttam, hogy neki van igaza? Ha lettek volna vámpír ismerősei, régen gondoskodott volna az átváltozásról, és nem az utolsó pillanatra hagyta volna. A vére árulkodott arról, hogy a kór, ami ellen harcot vív, kezdett eluralkodni az egész testén. Az életet adó nedű cipelte a testében - egyik pontról a másira. Morbid volt az egész. Annak az áramlása járult hozzá a közelgő halálhoz, aminek táplálnia kellene. Jött az a kérdés, amit nem akartam hallani, mégis tudtam előre, hogy nemsokára bekövetkezik. Mindegyik annyira gyámoltalan, annyira gyáva. Vámpírrá azért lesz az ember, hogy élvezze az örök ifjúságot, az életet, ami amúgy rövid évtizedek után lezárulna. Ez károkkal járt, mint például azok a bizonyos emberi életek, de valójában azok is egy nemesebb célt szolgáltak. Csak ki kellett találni, hogy mi is az a nemesebb cél, de ez egyénenként változott. A filozófiánk nem volt ugyanaz, én az élvezetet szerettem, a harcot, az örök körforgását a zajló eseményeknek. Sosem szerettem unatkozni, ragaszkodtam a csatározáshoz, s ha nem jött magától, hát kiváltottam én. - Nem, nem kell ölnöd. A táplálkozás a vérre vonatkozik, nem a halálra. - forgattam meg mindkét szememet. Láthatta rajtam, hogy cseppet sem lelkesedem a már most kigondolt eszméért. Egy újabb vámpír, aki ellent fog mondani az ösztönének. Nem voltunk különbek a telihold idején eltorzult lelkeknél, akik nem tudtak parancsolni maguknak, és gyilkoltak a hold alatt. Bár ők foghatták arra, hogy nem voltak eszüknél. - Ne légy biztos abban, hogy kín nélküli lesz. Bár tény, hogy a haláltól nem kell félned, ha mindig ilyen ártatlan, bociszemű leszel. - néztem végig rajta, végig nyájas hangon beszélve. Nem láttam sok esélyét annak, hogy bárki kezet próbálna emelni rá, hát még ha én változtatom át. Egy-két kivétellel minden teremtettemet védelmeztem, tabuk voltak mindenki más előtt. Ismét bólintottam. - Ha a vérem benned van, és kitöröm a nyakad, pár órán belül fel fogsz ébredni. -mondtam el a szokványos menetet. - De nem foglak itt hagyni az utcán. Biztonságos helyre viszlek, ahol egy vérfarkas sem akadályozhatja meg a végbemenő folyamatot. És szerzek neked vért. - tettem még hozzá. Ez már tényleg bevett szokásom volt, és miért hagytam volna most cserbne? Éppen azt akartam elérni, hogy ismét legyen valaki az életemben, aki becsült valamire. És ha megmentem az életét, máris lesz miért becsülnie. Ivott a vérből, én pedig nagyot sóhajtva néztem az arcát. Nyilván nem szokott hozzá, hogy ilyesmi folyjon le a torkán, az emberek általéban undorodnak a vértől. Nem baj, több jutott nekünk.- Hogyan? -kérdeztem, majd egy pillanaton belül már a nyaka körül volt két kezem, és egy reccsnéssel törtem ki a nyakát. - Ez a legegyszerűbb. - vontam aztán meg a vállamat, de mielőtt elesett volna, elkaptam.
// ha gondolod, folytassuk itt azzal, hogy felébredsz. :3
Egész szép napra virradtunk már kora reggel. Európa néha viszontagságokkal teli időjárása után megszoktam, hogy itt néha egész nap szakad az eső, aztán kisüt a nap, de a lényeg így is az volt, hogy mindig változott. Ezért is imádtam ezt a várost, még ha nem is élveztem olyan régóta a vendégszeretetét. Bár lehetséges, hogy inkább a francia beütését kedveltem jobban, nem pedig magát a várost, de ez már majdnem egyre ment. Ha kedvencet kellett volna választanom Amerika területéről, erre teszem le a voksomat. Bár néol egészen hideg sugallat futott végig a bőrömön. Máshol túl forró... még hogy az ígéret földje. Egyeseknek tényleg ezt jelentette, köztük annak is, aki ezért hagyott el ezer évvel ezelőtt. Hogy megérte-e neki, azt nem tudtam. Európát már körbejártam. Ott is születtem. Bulgáriában. Azt a helyet főleg nem kellett félteni. Ami azt illette, ha egykoron valami középkori hódító lettem volna, - elvégre a lehetőségem adottak voltak rá -, biztosan Olaszország lett volna az első hely, amit az uralmam alá vonok.Erről viszont bizony jócskán lekéstem. Majd legközelebb. Egy következő életben. Egyszer eljöhet az is, bár nem hittem az indiai lélekvándorlásban, vagy abban, hogy a lelkünk megtisztul. A lélekvándorlás nagy hülyeség. Visszatérve Európára... a többi ország olyan... semmilyen. Mindegyik küzdött már a hatalomért, amiről megállapíthattuk, hogy nem lehetne egyetlen ember kezében. Mindenesetre jobban tetszett ez az egész, mint annak idején. Néha kinéztem az emberekből, hogy szívük szerint máglyára vetnének, csak mert megtagadtam mindazt, ami akkoriban menőnek számított. Megtagadtam a saját otthonomat. De vámpír voltam, nekem nnem volt szükségem az otthon nagy melegére, amiről olyan sok legendát szórnak szét a szentimentális emberpalánták. Ez a nap tökéletesnek bizonyult a vadászathoz. Nemrégiben sikeresen megöltem egy lányt, bár ezt inkább a véletlennek tudtam be, mert csak... pár másodpercre elvesztettem a kontrollt. És ahogy egyre beljebb haladtam a városban, a belvárosi negyedben kikötve jólesően beszippantottam a levegőt. Volt nem messze pár fa. Meglepőnek meglepő volt, hogy egy kisvároshoz mekkora fás terület tartozik a város középpontjában, és mennyire terebélyesek ezek az ágak. Elindltam felé, egyre mélyebbre haladtam befelé, lesve minden nyom, nesz és hang után, amikor végre megláttam valamit, nem olyan messze tőlem, és ez rögtön ravasz vigyort varázsolt az arcomra. Egészen addig, míg rájöttem, hogy a szimatom valamelyest tévedett, nem egy fajtámbéli lopózott be a fák rengetegébe, hanem egy... gyerek? Az emberi illat viszont rögtön át is vette a helyét mindennemű döbbenetnek.
Ha rajta kapnak azon, hogy ismét kiszöktem, akkor biztosan meglesz a maga büntetése az egész dolognak, de valahogyan nem érdekelt ez se. Körbe akartam nézni már jobban ebben a városban, s azért a korábban történtek se hagytak nyugodni, de igazából sehova se tudtam rakni az eseményeket. Egyszerűen csak arra vártam, hogy az alkuban meghatározott kort betöltsem és megpattanhassak abból az intézetből. Elhiszem, hogy vannak problémás egyedek, gyerekek, akiknek tényleg ott a helyük és szükségük van olyan törődésre, amit a családjuktól sose kaphatnak meg, hogy érezzék a szereteterejét, de én nem vágytam erre, hiszen nem követtem el semmilyen bűnt se, legfeljebb azt, hogy nálam idősebb férfiba szerettem bele, aki viszont szeretett még ha nem is lehetett volna. Jó, annyira nem volt idős, hogy már őszbe borult volna a haja. Fiatal volt, hiszen még csak 26 körül járt, de ez valakinek roppant mód nem tetszhetett, mert könnyedén kente rám a gyilkosságot. De addig nem fogok nyugodni, amíg nem tudom meg, hogy mi történt. Tudom, hogy valami csel lehet a dologba, hiszen a szívem azt súgja, hogy él még, de az eszem teljesen mást mond. Ő inkább azt mondja, hogy fogadjam el, hogy nincs többé és amúgy se hinne nekem senki se abban, hogy nem én öltem meg a kormányzófiát. Mégis miért hinnék el? A lakás tele volt az én DNS-emmel is, ami még szép, hogy ott volt, de inkább én legyek gyilkos, mint őt hívják az újságok liliomtiprónak. Sose értettem, hogy az embereket miért zavarja ez a dolog, ha egy idősebb és egy fiatalabb együtt boldog. Főleg, hogy úgy, hogy sokszor az erőszak ellen, vagy éppen a lányok elrablása ellen meg szinte nem is tesznek semmit se, csak a szájukat járatják. Fura egy világban élünk, de én úgy se válthatom meg és nem is akarom. Én csak igazságot akarok szolgáltatni és végre talán elhozni a békességet a lelkemnek is. Fogalmam sem volt arról, hogy merre menjek vagy mit is csináljak a városban. Inkább csak el akartam tűnni és elveszni az emberek között, hogy újra érezzem azt, hogy milyen lehet a normális élet, mintsem a bezártságot tovább érezni. Talán estére se kellene visszamennem, de azzal még rosszabbul járnék. Már csak pár hónap és szabad leszek. S akkor többé nem kell azzal a nővel se találkoznom, aki állandóan beszélgetni akar velem. Végül pedig a természet segített abban, hogy kizökkenjek a gondolataimból, hiszen majdnem orra buktam egy gyökérben. Ekkor tűnt csak fel, hogy egy fás területre érkeztem. Parknak azért nem nevezném, de fura volt látni, hogy ilyen része is van a városnak. Kíváncsian pillantottam körbe, amikor is támadt egy olyan érzésem, hogy roppant mód nem vagyok egyedül és még a szellő is kicsit feltámadt. - Hahó, valaki van ott? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen lehet már az eszem ment el, magam sem tudom. Ha nem felelt senki se, akkor rövid ideig még ácsingóztam, majd végül inkább úgy döntöttem, hogy tovább haladok, de merre is kellene menni? Megrántottam a vállaimat és elindultam az egyik irányba, ha csak valaki meg nem akadályozott benne.
Még élt az emlékeimben, hogy milyen volt, amikor először táplálkoztam emberből. Az érzés azóta se kopott meg, sőt. Ha lehetséges lett volna, azt mondanám, inkább napról napra, percről percre erősebb volt a kísértés, hogy többet és jobbat vadásszak le. A fiatal lányt látva viszont egyrészt ott volt a kísértő vére... az illatát méterekről is éreztem, szívének minden üteme úgy dobogott a fülemben, mintha mellette álltam volna. De nem tudtam elmenni amellett, hogy amikor legutóbb láttam a lányomat emberként, pontosan ilyen korú volt, egy törékeny kis ember, aki azt hitte, a boldogságot egy paraszt mellett fogja megtalálni. Látva kettejük elbűvölő szerelmi történetét, Erin ezerszer megbánta már azóta, hogy azt az életet választotta. Bár nem voltunk beszélő viszonyban, minden idejét azzal töltötte, hogy borsot törjön az anyja orra alá. Szíve joga volt, Tatia többet szerepelt azon a bizonyos számlán, mint én. De ha egyszer megunja majd az anyja szekírozását, a következő én leszek a listán. Felsóhajtottam. Választanom kellett, mit is akartam. A vérét vagy belelátni valami olyasmibe, amit már régen el kellett volna felejtenem. Az időt nem lehetett visszapörgetni, nem tudtam kiengeszteni a lányomat, és egyre inkább az volt a fejemben, hogy nem is akarom. Akkor a legtehetségesebb, amikor fortyog valamitől, és amíg az anyján nem veri le, amit akart, hát nem fogok elrontani semmilyen játékot. - Az attól függ. Szeretnéd, hogy társaságod legyen? -kérdeztem kíváncsian, csak ezután lépve elő az egyik fa vaskos törzse mögül, és elbűvölő mosolyt varázsoltam az arcomra. Törékeny embernek tűnt, de megtanultam már ezen a környéken, hogy az ártatlanság nem egyenlő azzal, hogy az illető tényleg törékeny.
Sok furcsasággal találkoztam már, olyan dolgokkal, amikről sokszor azt hittem, hogy csak álmodtam, de úgy éreztem, hogy van valami fura ebben a városban. Nem értettem, hogy miért pont ebbe a városba küldtek a szüleim, amikor semmit se tettem, de számukra a hírnév és a hatalom előrébb volt, mintsem az igazság kiderítése. Még mindig nagyon hiányzott, hiszen azt a személyt vette el valaki tőlem, aki a legfontosabb volt számomra az életemben, de a legrosszabb talán az volt, hogy pont engem hibáztattak a haláláért, amikor a légynek se tudtam volna régebben ártani. Azóta már talán ebben is változtam. Páncélt növesztettem és legalább szavakkal megpróbálok mindenkit ellökni magamtól. Így legalább senki se árthat nekem, s az meg roppant mód nem érdekelt, hogy megint tilosban jártam. Nem lehettem volna itt, de mégis erre hoztak a lábaim, de hogy miért… arról tényleg fogalmam sem volt. Szellő is szinte másképpen kezdett el fújni, mintha hidegebb lett volna és egy belsőhang azt súgta, hogy nem vagyok egyedül. Próbáltam kitalálni, hogy ki lehet itt, vagy ki követhet engem, de inkább az érdekelt, hogy miért. Talán apám küldte volna ide? Azért, hogy idővel esetleg már az életemet is elvegye, s ne csak egy intézetben sínylődjek olyan miatt, amit el se követtem? Amikor meghallom a férfi hangját, akkor picit összerezdülök, hiszen annyi mindent lehet hallani a mai világban, hogy mik történnek. Sietve pördülök meg a tengelyem körül, de első pillanatban nem is veszem őt észre, hiszen kicsivel később bukkan ki a fák takarásából. - Attól függ, hogy mit akarsz vagy éppen kiküldött. Ha apám, akkor inkább menj vissza oda, ahonnét jöttél, mert semmi kedvem vele beszélni, még követen keresztül se. – a hangom komolyan csendült, hiszen tényleg így gondoltam. - Miért követsz? – ebben nem voltam biztos, inkább csak egy tipp volt, ami vagy be fog jönni, vagy nem. Ha esetleg közelebb lépett, akkor egy darabig egy helyben próbáltam maradni, ha túl közelinek észleltem volna őt, akkor pár lépést tuti hátráltam. Jobb megijedni, mint esetleg később valami komoly bajom legyen…
Szerettem játszani az emberekkel. Nem számított a koruk, az, hogy fiatal nők, idős férfiak, vagy felelőtlen kamaszok voltak. Mindegyikükben megvolt az egyediség, és az, ahogyan reagálni tudtak bizonyos szituációkra. Néha akadt egy-egy emlékezetes, kedvenc momentumom az ilyen védtelen lelkekkel, de azóta rájöttem, hogy a legtöbbjük egyforma. Emberek, méghozzá ugyanazokkal a félelmekkel. A legtöbbjük örökké akart élni, míg valamelyikük csak szeretett volna egyszerű, emberi dolgokat a magáénak tudni. Én voltam az első, aki megfosztotta őket ezektől. Az álmok, amiket ringattak, egy pillanat alatt váltak köddé, én pedig őrült módjára élveztem. A saját démonjaimat üldöztem, magamat láttam a törékeny emberekben, mert egykoron én is szenvedtem, éppen azon terhek alatt, amiktől ők is. - Ti, lányok... - ráztam meg a fejemet, majd zsebre vágtam mindkét kezemet, és elvigyorodva közelebb léptem. - Annyira nem érdekel titeket az apátok lelki világa. - sóhajtottam fel lemondóan, némi gúnnyal a hangomban. Talán túlzásokba estem, és a saját lányommal azonosítottam. Nagyjából így képzeltem el azt az Erinát, aki elszökött otthonról. Vajon hány embert kért meg arra, hogy titkolja el előlem a búvóhelyét? Vagy annak a kis ficsúrnak a nevét, családját, mindenét? - Mit vétett ellened szegény öreg, hogy bújkálsz előle? Csak nem bezárt egy toronyba? - kérdeztem költőien, elég nyilvánvaló volt a válasz a kérdésre. Egy nagy levegőt véve körülnéztem, összeszűkült szemekkel konstatáltam, hogy senki nincs a közelünkben, majd ott termettem előtte, és mélyen a szemeibe nézve szólaltam meg. - Csak beszélj. Válaszolj az előbbi kérdéseimre. És senkinek nem esik baja. - mondtam határozottan, rezzenéstelen szemekkel. Őt nem bántottam volna, ahhoz már túl mélyen élt bennem egy bizonyos kép. De ez nem jelentette azt, hogy nem öltem volna meg valakit a szemei előtt.
Kezdőlap
• 
• 
