Mi tagadás, egy kis pohárka vér is sokat segített abban, hogy ne kelljen a rácsnak támaszkodnom, akár egy hatvan évesnek, noha éppenséggel öregebb voltam, mint egy nagypapa. De ez nem normális, ha az ember, vagyis vámpír alig néz ki harmincnak. Szóvá teszem, hogy biztos nem tartja normálisnak, amit itt művelnek, mégsem tesz fel kérdéseket, csak jegyzetel, szorgosan, akár egy kisdiák, mikor megtanulja az első betűket. -És mire figyel, ha szabad kérdeznem. Mert ahogy láthatja, a reggelek szinte ugyan azok. Maga ide hozza azt a poharat, én megiszom, és nagy meglepetésére, jobban nézek ki, mint mielőtt megittam volna a tartalmát.-vázolom fel röviden a helyzetet, amit nem tartana senki normálisnak, és amit minden bizonnyal ő sem lát annak. De a szeme most sem hazudik, és mintha ezt tudná, úgy pillant rám. Féloldalas mosolyt húzok a számra, mígnem kezeimmel továbbra is a vasat támasztom, lábaim pedig kényelmesen tartják elgémberedett, és gyógyuló félben lévő testem. Terelem a témát, a bűzre, amit éreztem, és amit nem biztos, hogy az itt dolgozók éreznek. Arról nem is beszélve, hogy a volt cellatársam, elég ramatyul viselte a kínzásokat, és rendszerint a vérével mosta fel a fél celláját. Én igyekszem egy helyre elintézni, és így legalább nem azt látják a cellámba benézve, hogy kis híján elvéreztem. Kérdése hallatán arcomon megfeszültek az izmok, és egészen addig csendben maradtam, amíg a mozgalmas élet, ami a rácson kívül zajlott, le nem csillapodott. Mikor csendesebb lett a cella szintje, és az emberek lépteinek zaja, az emeletről visszhangzott fülemben, halkan nekikezdtem. -Ha az igazat mondanám el, úgy sem hinne nekem. De amit biztosra mondhatok, és amit véleményem szerint el is hinne, az az a tény, hogy a maga professzorai szerint a magamfajtának valamiféle különleges képessége van. A legtöbbünk nem tett semmit, mégis bezárták de, és kísérleti nyulaknak használnak bennünket.-fejtem ki röviden, és tudom, hogy ha pontosabban fogalmaznék, nem hinne nekem, így nem strapálom magam feleslegesen. Ha többet akar tudni, így is úgy is meg fogja tudni, nem kell magam erőltetni az igazság elmondásával.
Érdeklődve figyelem, ahogy ízlelgeti a pohár tartalmát, és várom a változást, ami ezt szokta követni. Kicsit összeszedettebb lesz, egy árnyalatnyival élénkebb... Ez az első, amiről a feljegyzéseimnek szólnia kell. - Nekem... nekem nem az a dolgom, hogy kérdéseket tegyek fel. Csak megfigyelek - jegyzem meg tárgyilagosan, csak a szemem bizonytalan rebbenése árulkodik róla, hogy igenis szeretném tudni a válaszokat. De igazából nagyon szóba sem állhatnék vele. Nem szabadna cseverésznem, nem szabadna reagálnom semmit a szavaira, csak jegyzetelni némán, figyelve minden rezdülését. Ez is egy féle próba, vagy beavatás, ha úgy tetszik, és ha ezt teljesítem, akkor remélhetően beavatnak majd a további titkos részletekbe is, a kutatások céljaiba és eredményeibe. Hátat fordítok a férfinak, majd fogom a széket, amelyet nekem hagytak itt, és kicsivel közelebb húzom, úgy foglalok helyet Enzoval szemben. - Szólhatok pár szót az érdekében... - pillantok a szomszédos cella felé, ahonnan a lehetetlen szagok fakadnak, de szerintem mindketten tökéletesen tudjuk, hogy a főnökeimet a legkevésbé sem érdekli az itteni higiénia. - Mivel érdemelte ki, hogy bezárják ide? - szakad ki belőlem hirtelen a kérdés, amely nagyon régóta foglalkoztat már, de azonnal meg is bánom a meggondolatlanságomat. Olyan dolgokba ütöm az orrom, amibe nagyon nem lenne szabad.
Talán a megszokás. Ez volt az a dolog, ami elviselhetővé tette a napjaim. Megszokni a fájdalmat, a mindennapos kínzásokat. És megszokni, hogy néhány cellatársnál és megfigyelőnél több nem adatik meg az emberi világból. Nem hadakoztam, túléltem, erre mentem, semmi másra. Ezért történhetett meg az a remek dolog, hogy életben maradtam idáig. Remélem ez a jövőben is így marad. A szokásos tortúra után megérezett az a személy, aki mindennek ellenére emberként, normális emberi lényként kezelt, s hiába próbálkozott elrejteni, az együttérzését akarva akaratlan észrevettem. Noha ő erről aligha tudhatott. Kicsit ironikus lehet, hogy jó reggelt kívánunk egymásnak, hisz normális társadalomban ezt nem, hogy normálisnak nem, de abnormálisnak sem lehet nevezni. De ez is része ugyebár a megszokásnak. -Köszönöm.-veszem el a kis poharat, és orrom alá dugom. A jellegzetes szag amikor elér a tudatomig, szinte érzem, ahogy gyógyulni kezdek, pedig még csak bele se ittam. Remegő ujjai láttán halovány mosolyt engedek felé, és szemébe nézek, miközben a poharat megemelem, és iszok előle egy aprócska kortyot. -Soha nem gondolkozott el rajta, hogy minden reggel ugyan ezt játsszuk végig, és még mindig az van az arcára írva, hogy fogalma sincs róla miért vagyok itt, és mit itatnak velem ilyenkor?-érdeklődök, és a pohárkát a kezemben tartva vizsgálom tovább arcát. Tudom, hogy ez aligha helyes, pont a hozzá hasonlókkal nem kellene hosszabb beszélgetéseket lefolytatnom, de ő más. Nem tudom mitől, valami megmagyarázhatatlan okból, de más. -Feljegyezheti: A páciens él, bár volt már jobban is. És üzenem a főnökének, hogy a szomszéd cellát ki kellene pucolnia, mert döglött patkány szag van, amióta nincs lakója.-jegyzem meg gúnyosan, és lehúzom a maradék vért is. Persze aligha az én orromra kellene hallgatnia, viszont napokat töltök itt, és nincs ínyemre, hogy ennyi szenvedés ellenére még az ellátást is a pocsék legpocsékabb fokára kell tenni.
Ismét kicsit korábban érkeztem, mint kellett volna, ezért a korábbi jegyzeteim másolataival - mivel az eredetieket kifelé jövet mindig elveszik tőlem - leülök egy padra a pince lejáratától nem messze. Belelapozok a tegnap történtek feljegyzéseibe, és akaratlanul is mosoly kerül az arcomra, ahogy visszaidézem Enzo szavait. Olvasgatásaimból ordítások hangja ránt ki, melyeket erősen eltompítanak a vastag falak. Első alkalommal, amikor ezt hallottam, esküdni mertem volna, hogy csak képzelődök. De most már nem tudnám becsapni magam. A háború alatt nem volt ritka, hogy valaki ilyet hallott. Orvosi tanulmányaim kezdetén még főképp sebesült katonákon gyakoroltunk, mert mellettük sok szorgos kézre szükség volt. Ez viszont más, a háborúnak már vége, és egyszerűen el sem tudom képzeni, hogy mik történhetnek itt éjjelente, de a rossz érzés bennem egyre csak nő. Eljön a hét óra, és ideje bejelentkeznem. Összekapkodom a papírjaimat, és lesietek a lépcsőn, ahol hamarosan kezembe is nyomnak egy füzetet, pár új kérdéssel, melyeket a nap folyamán majd meg kell válaszolnom, a megfigyelések alapján. Félelem és izgatottság keveredik bennem, ahogy megindulok a cellák felé. Minden egyes reggelen izgulok kicsit, hogy Enzo itt legyen még, hogy újra lássam. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez nem önzőség-e tőlem, hisz ez azt jelenti, hogy továbbra is fogva tartják, nem igaz? Még mindig nem tudom, mit követett el, amért ide került. Mielőtt a folyosó végére érnék, egy újabb köpenyes lép oda hozzám, és a kezembe ad egy poharat, amelyben valami vörös folyadék lötyög. Folyton a vérre emlékeztet, de nem tudom, miért itatnának bárkivel is vért. Egyesek szerint valamilyen gyógyszer, amit itt kísérleteztek ki. - Jó reggelt! - apró mosollyal lépek közelebb, de hamar lehervad az arcomról, amikor szemem megakad bíborszínnel mocskolt felsőjén. Nyelek egyet, majd közelebb sétálok, és benyújtom a cella rácsai között a poharat. - Ezt magának küldik - adom át, és nem is veszem észre, hogy kezem kicsit megremeg, miközben a tekintetét fürkészem.
Túl hosszú ideje vagyok már itt. A napszakokra csak akkor tudok rájönni, ha itt vannak lent a megfigyelők. Ők ugyanis többnyire napközben jönnek. Éjszaka pedig elvisznek kínozni. Egy ilyen, már-már sablonos nap volt a mai is. Az esti ébresztőt egy kábítólövedék adta meg, majd egy, már megszokott szíjjakkal ellátott ágyon ébredtem, úgy, hogy vérem közel háromnegyede hiányzott. Körbenéztem a helységben, de még csak az emberek arcai sem cserélődtek. Beszélni kezdtek a véremről, hogy valamiféle változást találtak benne, majd az egyik azt javasolta, vizsgálják meg, ez mennyiben változtat azon, hogy milyen is lesz a gyors gyógyulás. El-elfojtva üvöltésem, tűrtem a kés éles karcolatát a bőrömön, ahogy velőmig hatolva átszakítja minden porcikám, amit érint. Aztán miután a napi edzés is megvolt, visszavittek a cellába. És most itt vagyok. Megint nappal van, valószínűleg reggel, mert a már megszokott arc jön le a lépcsőn. -Szép jó reggelt Maggie!-szólalok meg elhaló hangon a sötétben ülve, és tekintetemmel egyenesen szemébe nézek. Véres fehér pólóm testemhez simult, s hiába az elviselhetetlen fájdalom, amit éreztem, mégis feltápászkodtam, és a cellám rácsához léptem. Rajtam kívül csak patkányok és egerek lehettek erre. Legutóbbi társam két napja láttam utoljára. Ennyi idő alatt alighanem a másvilágra küldték. -Ma mi a feladata?-érdeklődöm, és kezeimmel a rácsnak támaszkodva tartom magam, és hiába a szánalomra méltó külső, és a sajgó végtagok, arcom kemény, rezzenéstelenül tűri azt, hogy belsőm ordítva rogy a földre minden mozdulatnál.
Kezdőlap
