Csendesen hallgatom amit mond, majd fanyar mosoly szalad arcomra megjegyzése hallatán. -Majd lesz mit mesélnünk a patkányok unokáinak, vagy az egerekének.-dünnyögöm kissé egykedvűen, mert ez nem éppen tölt el boldogsággal. Ahogy látom őt se, s ujjaimmal lábamon dobolni kezdek, mert a nap lefelé megy, és kintről már hallani a doktorok hangját. Kezdődik a következő műszak, és ha jól sejtem rajtam a sor. Ez még kevésbé boldogít, sőt még inkább nyugtalanít. -Az én bosszúm kevésbé összetett, inkább kis apró motívumai vannak. Köztük az is, hogy bár Maggie nem hiszem, hogy örömmel fogadja majd, de az ő rokonait, akik itt kínoznak, biztos nem fogom életben hagyni, ha egyszer kikerülök innen. A többi egyenlőre legyen az én titkom, hisz te mondtad, hosszú időt fogunk még itt eltölteni.-hallom meg ahogy nyílik a zár, majd belép rajta két orvos, és a cellatársam előtt megállnak. -Nos 21051-es látom összeszedte magát. Tehát indulhat a séta.-jelenti ki, de mikor a kilincshez nyúlna, felpattanok, és sebességem kihasználva a rácshoz lépek, és kiadós rángatásban részesítem azt. -Higgye el, velem többre megy, mint a cellatársammal. Azt akarom, hogy engem vigyenek el.-jelentem ki, és arcom izmai megfeszülve mutatják elszántságom. -Ám legyen.-lép az egyik az én cellámhoz, majd mikor kilépek a rácson, vállamba lövi a maró verbénát, de csak izmaim rándulnak meg tőle, hangot nem adok ki. Még egy utolsó pillantást vetek Damon-ra, majd hagyom, hogy kicipeljenek az alagsorból, és az ágyhoz szíjazva kezdjék el a mai napra esedékes kísérleteket.
- Tudod mit barátom? - nevetek fel sötéten. - Bolond vagyok, na igen. Nem tudod a teljes története rólam, és Katherine kisasszonyról - morgom aztán a végén. - De ezt nem most mesélem el. Ha tényleg hosszú időt fogunk együtt tölteni, miért adjam ki magam már az első napon? - mosolygom el magam vidáman, már amennyire a vidámság jelenleg helytálló részemről. - Majd mesélek még... máskor. Feltéve, ha élek - jegyzem meg cinikusan, aztán elnyúlok a puszta betonon. Kedves vendéglátás... legalább egy nyomorult pokrócot idedobhatnának nekünk. Persze, ha nem is néznek minket embernek, miért várnék olyan bánásmódot? - Na és mondd csak... - kérdezem Enzot, aki feltűnően csendben van, csak a szeme villog a sötétben. -Mi tart életben téged? Mi a te bosszúd, ha kikerülsz innen?
Igaza volt, mégis jobb volt a tudat, hogy nem kockáztattam. De nem igaz. Kockáztattam, rosszul választottam, és szem elől tévesztettem. Hát ez se sokkal jobb, mintha kockáztattam volna egy nagyobbat, és hagytam volna, hogy kiszabadítson innen. -Igazad van, elismerem, mégis... Elismerem, aki átváltoztatott ő csak egy kaland volt, de soha nem kértem volna csak úgy valakitől, hogy adja fel az életét, és éljen vámpírként. És a második lehetőség valószínűbb, ahogy az is, hogy rájöttek tudja mi vagyok, és nem vagyok én abba olyan biztos, hogy szó nélkül elengedték. De ugyebár szép dolog a bosszú.-az utolsó mondatnál szemem megcsillan, arcom sötét mosoly teszi egy pillanatra kevésbé emberivé. Hiú ábrándokat kergetek, s ilyen a szökés mellett, az a tény, hogy még egyszer így vagy úgy de akarok találkozni Maggie-vel. Kérdésemre válaszol ugyan, de időközben annyira megváltozik, hogy alig ismerek rá. Mint aki a fellegekben kalandozik, mégis jó látni, hogy túltette magát valamennyire a kezdeti kínokon, és már nem hányja tele a celláját. -Megfogtad vele az isten lábát, mégis elengedted? Haver...még azt hittem én vagyok az, aki annyi évtized alatt megbolondult...De kezdek ebben kételkedni.-nézek rá értetlenül, hisz melyik férfi ne álmodna a nőről, aki boldoggá teheti, s ha már megtalálja, miért engedné el. ahogy leírta a külseje nem hagy maga után kivetnivalót, így nem értem, mi problémája lehetett. Bár van egy olyan sejtésem, hogy nem holmi összeveszés szakította el őket egymás társaságától.
- Hogy kockáztatnám-e akit szeretek? - kérdezek vissza. - Nem. Persze, hogy nem. Inkább magamat kockáztatnám, és sodornám veszélybe. De az is igaz, hogy kockázat nélkül szerelem sincs - fűzöm össze az ujjaimat a térdemen. - Ide hallgass - mondtam aztán lassan. - Nem tudom, hány éves vámpír vagy, de sejtem, nagyjából egyidős lehetsz velem. Emberként, és vámpírként is. Nyilván te is láttál már sokat az életből, talán túl sokat is. Mondd, ahhoz nem fűzött semmi érzelem, aki miatt átváltoztál? Mert engem igen. Ő vámpír volt, én ember. És mégis... - vontam vállat. - Mégis működött. Legalábbis úgy hiszem - köhögtem egy sort. - Miért nézett volna másképp rád Maggie? Vámpír vagy, igen. De Enzo... mióta itt vagyok, és osztozom veled a mocsokban, meg a kínban, még csak az emberi oldaladat láttam. Szerinted ő nem vette ezt észre? Két lehetőséggel számolhatsz, barátom. Vagy gyáva volt, és elfutott a felelősség, és az érzelmei elől, mert a félelmei erősebbek voltak... vagy... elvezényelték innen - gondolom meg magam a mondandóm közben. Épp elég szerencsétlennek a nyakig érő sz*r amiben ülünk. Készítsem még ki azzal is, hogy talán észrevették, hogy vonzódnak egymáshoz, és ez a bizonyos Maggie azóta már talán nem is él? Akik képesek velünk erre, azok nem lehetnek túl kíméletesek a saját fajtájukkal sem. - Ami meg Katherine-t illeti... - rántom magam vissza kissé a mindenfelé kalandozó gondolataimtól - barátom, te olyan nőt még nem láttál. Porcelán arc, és termet... hosszú, hullámos haj... olyan illata volt, mint a napfénynek, vagy az illatozó nyári mezőnek... - ábrándozok vissza a múltba. Nem is bánom, addig is elfelejtem a nyomorúságos létemet. - Ő egyszerűen tökéletes volt. Miatta, és általa váltam azzá, ami ma vagyok.
Hazudnék ha azt mondanám, nem az éltetett egy jó ideig, hogy nap mint nap láthatom Maggie arcát. Bár mosolyt szinte soha nem váltottam ki belőle, de ez talán a helyzet fintora is volt. Nem reagáltam, de egy percig elmosolyodtam, és elméláztam a múlton, mint egy kisgyerek. -Te kockáztatnád azt, akit szeretsz azért, hogy neked jó legyen?-érdeklődöm, és hangom olyan fokban változik meg, ahogy még eddig talán soha. Még magam is megdöbbenek rajta. Összevonva szemöldököm hallgatom, amit mond, de nem akarok vájkálni a múltjában. Száz éve halott, vagy legalábbis akkor látta utoljára... Akkor az ő élete sem lehet fenékig tejfel. Valami azt súgta, hogy többről van szó, mint puszta egyszerű szerelemről, de nem firtattam, nem vagyok én macska, hogy kilenc életem legyen, és minden érzékemre és megérzésemre adjak. Újabb féloldalas mosoly szökik arcomra, ahogy magát jellemzi, majd vonakodva, de válaszolok kérdésére. -Az a fajta nő volt, akit egy magamfajta alsó sorból származó álmában kívánhatott csak magának. Elérhetetlen, okos, merész és vakmerő egyben. De hogy ő mit gondolt rólam, abba nem gondolok bele...-vonok vállat egykedvűen, majd folytatom.-Egy bebörtönzött vámpír, aki mocskos, a saját vérében fürdik, és nem mellesleg a munkáját adja. Ahogy a családjának is. Még ha meg is akart szöktetni innen ő ember volt, és nem hiszem, hogy vámpírként szerette volna magát látni...vagy a családja.-ismerem be magamnak is, hogy hiú álmokat ébresztve nem juthatok egyről a kettőre. -És ez a te Katherine Pierce-od... Miért érzem úgy, hogy fontos volt neked, most mégis máshogy érzed?-a beszélgetéshez éppen csak egy üveg jó ital hiányzott, és a lerészegedés lehetősége, de ez is egy vágyálom volt csupán.
- Szóval szép és okos? - húzódik a szám akaratlanul is gyenge kis mosolyra. Magam is férfi vagyok, és pontosan tudom, mit érez egy magamfajta, ha így beszél egy nőről. Alighanem készül nyakig beleesni. Ha csak persze már meg nem történt. - Nem értelek Enzo - gondolkodom el aztán lassan. Hála a vérnek, kissé már könnyebben megy ez is, akárcsak a mozgás. - Azt mondtad, ki akart innen vinni? Miért... miért nem hagytad? Miért választottad a kínokat a szabadság helyett? - érdeklődöm. Tényleg kíváncsi vagyok. Ha nekem bárki felajánlaná, hogy kijuttat innen, hát nem hezitálnék. Mennék tűzön-vízen át. - Ha jól veszem ki a szavaidból, ez a nő tudta mi vagy. Ennek ellenére felajánlotta a segítségét. Te meg visszautasítod. Tényleg látni, hogy agyadra ment a bezártság - mondom, és íme, kezd visszatérni korábbi önmagam. Van már némi fanyar humorom is. Aztán elhallgatok. - Pontosan tudom, hogy képes egy nő megbabonázni. Nekem is van, akire gondolok. Noha már csaknem száz éve, hogy találkoztam vele, és ma már halott. De Katherine Pierce pont ilyen nő volt - ábrándozom el kissé. - Na és mondd... Maggie... milyen volt veled? Ha ki akart vinni, akkor azt hiszem, ő is úgy gondolt rád, ahogy te rá. Még most is. Gyenge vagyok barátom, de sem hülye, sem vak nem lettem.
Ha sikerül ha nem, jelen helyzetben nem érzem úgy, hogy bármi vesztenivalóm lenne. Sőt, épp most érzem úgy, hogy a halál könnyebb út lenne innen a szabadulásra, mint a szenvedés, ami a szökési kísérlettel jár. Nem kényszerítem semmire, megérteném, ha nem bólintana rá, viszont eddig egy kezemen meg tudom számolni azok számát, akik túlélték az ittlétet, és kibírták a nappalokat. -Nem állítom, de nem gondolom, hogy nem éri meg megpróbálni. Ennél már csak jobb lehet bárhol.-ismerem el, s kissé mintha megtörne a kép arról, hogy milyen kitartó vagyok évek óta. Ő nem képes a beszédre, hát maradtam én, viszont a csendet most, hogy van társaság nehezen tűröm. Végre nem csak a gondolataim folyamának tudok válaszolgatni. -Maggie egy okos és szép nő volt, akit ezen a helyen ismertem meg. A sors fintora, hogy épp ő figyelte a nappalaim, de hetekkel ezelőtt egyik percről a másikra eltűnt. Kezdetben azt se tudta miért vagyok itt, aztán a fejébe vette, hogy megszöktet. Nem tudom mit képzelte, talán, hogy eljön a megváltó, de lebeszéltem róla. Azóta vagyok olyan egyedül, mint a kisujjam. Addig elviselhető volt.-húzódik arcomra féloldalas mosoly, ami inkább önmarcangolásról mintsem valódi mosolyról árulkodik. -Érezted már úgy, hogy egy nő annyira megbabonáz, hogy gondolkodni sem tudsz józanul?-fárasztom kérdéssel, esélyt se adva arra, hogy csak én tépjem a szám feleslegesen. A napokat könnyebb úgy túlélni, hogy nem csendben tűröd a sorsod.
- Szóval azt mondod, sikerülhet - motyogom. Hát, fogalmam sincs, mennyire járható út az, amit kitalált. De rögeszmének tökéletes. Ahogy nekem is, neki is kapaszkodni kell valamibe, hogy ezt az egészet túl lehet élni. Lehetőleg úgy, hogy a józan eszünket is megőrizzük mellé. Nem hibáztatom, ha próbálkozni akar. Ha nem sikerül... meghalunk. Még mindig jobb, mint évtizedekig itt sínylődni. Ha őt nézzük, akkor újabb évtizedekig. - Ki a fene az a Maggie? - nyögöm, és nekitámasztom a fejem a cella falának. Remélem, mesél valamit. Mindegy mit. Csak mondjon valamit, amivel a gondolataimat eltereli erről az egész rohadt szívásról, aminek a közepébe belecsöppentem. Addig míg beszél, lesz időm gondolkodni az ajánlatán és az ötletén.
Optimista, de érzelemmentes és komoly hanggal mondom, amit mondom, és bár nem az én ötletem lesz a világmegváltásra képes terv, az eddigi kísérleteknél ez biztosabbnak tűnik. Még mindig olybá tűnik, én vagyok itt lent a legpozitívabb ember, bár nincs mire fel. -Nem, nem lőnek tele. Legalábbis eddig engem nem töltöttek fel előtte. Épp ez a lényeg, gondolj csak bele. Ha beléd lövik, gyenge leszel, használhatatlan, és hitelét vesztett. Némelyikük iszik ugyan, hogy akkor is védve legyen, sőt a legtöbb vendégtől csak úgy tudnánk megszabadulni, ha eltörnéd a nyakukat.-a cáfolatban van valami, de a remény, amit kergetünk nem hagy alább, hisz mind a kettőnknek egyaránt igaza van, mégis...A tudat, hogy innen lehet kiutat találni valamivel több életerőt ad ahhoz, hogy túléljük az éjszakákat. Passzívan kitart amellett, hogy innen nem lehet szökni, én viszont továbbra is pozitívan nézek a jövőre, és nem hagyom magam eltántorítani a célomtól, még ha a szökésre esélyt adó tervem kissé földhöz ragadt, és esély rá nem sok van, hogy alkalmazható. -Csak erőfeszítés kérdése. Elég egy minimális idő a felkészülésre. Fél év maximum, és megoldható.-győzködöm őt és magam arról, hogy nem hibbantam meg, és meg lehet tenni mindent, amit elképzeltem. -Gondolj csak bele. Még a napgyűrűnk sem veszik el, mert vagy nem tudják mire jó, vagy ha tudják is, félnek, hogy még itt is elégnénk. Kell lennie gyenge pontjuknak, ahogy Maggie is gondolta. -hangom akaratos lesz, arcom izmai megfeszülnek, fogaim összecsikordulnak, ahogy kimondom a nevet.
Borzadva hallgatom Enzo szavait. Ketrecbe zárnak, mint az állatokat, és közszemlére tesznek? - Ezt nem hiszem el - szorul ökölbe a kezem. Úgy bánnak velünk, mintha automaták lennénk. Csak belőlünk nem kóla, vagy csoki jön, hanem vér. Mintha nem is emberek lennénk - már amennyire - hanem érzelem nélküli automaták. Ennél megalázóbbat elképzelni sem tudok. - Ha oda visznek minket, egy csomó ember közé, nyilván telenyomnak verbénával - mondtam, és ennek kilogikázásához nem kellett túl nagy ész. Majd feszülten kezdek figyelni Enzo szavaira. Még nem tudom, hová akar kilyukadni. - Ezt hogy érted? - nézek merően a szemébe. - Hiszen ez a vér csak ahhoz elég, hogy ne száradjunk ki - rázom meg a fejem, de megkapom a választ. Ettől egyszerre kap el a reménykedés, és a félelem. - Azt akarod, hogy egyikünk mondjon le az adagjáról? - suttogom döbbenten. - Aki megteszi, az meghal. Kiszárad, és vége.
A háború sok mindent tesz egy emberrel, és még a vámpírt is megváltoztatja némiképp. Engem például felüdített a tudat, hogy megölhetem azt, aki azt öli, akinek az oldalán állok, és még csak nem is kell megerőltetnem magam. Mit meg nem adnék ezért. Inkább besorozva lennék még vámpírként is, mint ezen a szutyok helyen. A különbség, hogy onnan megszökhettél, s hiába a szökés itt csak egy teórián alapul, aminek megvalósítása nem túl baráti. Hallom, ahogy közelebb kúszik, de tekintetem újra az ajtóra szegezem, és az eddigi hangnemem lenémítom, remélve, hogy csak ő hallja meg, amit mondok. -Szilveszterkor az eddigi években rendeztek amolyan összejöveteleket. Egy cellába zárva tartottak egészen sokáig, majd mielőtt éjfelet ütött volna, lelepleztek, és aki akart, a felvágott ereimből csordogáló vért pohárba tölthette, és ezzel köszönthette az új évet. Persze a legtöbb nő epedve vetette magát érte, gondolván, hogy így csúfságuk leplezni tudják.-kezdem el beavatni, bár elmémben ezek a képek még mindig elevenen élnek, s újra érzem, ahogy csuklóm felvágja az éles penge. -Eddig kiengednek a celládból, de még így is sokan vannak hozzá, hogy egyedül, félhulla állapotodban szökni tudj. Ketten még soha nem voltunk abban a cellában, talán idén. Csak túl kell élned.-emelem vissza Damon-ra a tekintetem, s ekkor már arcom is komolyságot sugall, és hangomban sem fedezhető fel egy cseppnyi boldogság sem Ha sikerül, nem veheti se ő se én félvállról. -Csapatmunka kell hozzá, és az, hogy az egyikünk erősebb legyen mint a másik. ehhez nyilvánvaló vérre van szüksége...Tehát az egyikünk minden alkalommal, mikor vért kapunk, a másiknak adja az adagját, mivel akkora eszeveszett adagot nem kapunk.-térek rá a nem túl elhanyagolható lényegre, és a kis rács elé sétálva helyet foglalok a földön.
- A polgárháborúban katona voltam - mosolyodtam el erőtlenül. - Talán onnan ragadt rám valami - tettem hozzá, és vállat vontam, bár a fájdalom újra azonnal elöntött. - Kiszabadulunk? - kérdeztem aztán. - Azt mondtad, innen nem lehetséges a szabadulás. Akkor mégis, hogyan gondolod? - kérdezem, és felköhögök némi vért. Undorodva nézem a tenyeremen az apró tócsát, aztán óvatosan a már így is csupa vér és mocsok pólómba törlöm. - Nem értelek. Mi van szilveszterkor? - ráncolom aztán össze a szemöldökömet, majd körülményesen hasra fekszem, és elkúszom a kis nyílásig. Jobb így beszélgetni, mint úgy, hogy a cella másik végében hörgök és szenvedek.
Válaszolva kérdésére elgondolkodtat, mit akar ezzel a névvel, s mikor megkérdezem, nyökögve ugyan, de megkapom a választ. Arcomra mosoly szökik, ahogy hallgatom, és ismét megpaskolom a vállam magamban, hogy jó tanárnak bizonyultam. -Mondhatni tökéletes katona.-hangom üdébben cseng, mint eddig, és kezem a homlokomhoz emelem, ahogy katonához illik. Bevallom egész leleményes, és legalább van humora annyi, hogy frappáns is legyen. Hisz melyik ember szeretne azzal a tudattal élni, hogy megölheti egy vámpír pusztán a neve miatt. -Ha kiszabadulunk innen, mind a kettőnknek lesz erre lehetősége. Bár az én bosszúm kicsit más mint a tiéd.-nézek az ajtóra, és emlékeztetem magam, hogy hiú ábránd azt hinni, hogy egyhamar bekövetkezik ez a pillanat. -A szökéshez egy mód van. Ha megéljük a szilvesztert, mi lehetünk a fő attrakció akikkel az orvosok a feleségeiket elkápráztathatják a feleségeiket. Ehhez viszont az kell, hogy egyikünk erősebb legyen a másiknál. Ami érthetően ilyen körülmények között csak egyféleképp valósulhat meg.-nézek újra át a kis lyukon, aminek túl felén a már valamivel élettel telibb cellatársam lapul. Feláldozhatom magam egy célért, de ha a célért előtt ki kell innen jutni, akkor ki kell innen jutni, lehetőleg élve. Ehhez egy mód vezet, egy dolog, amit bár nehéz és meggondolandó feladni, megérheti. De ha nem sikerül, felesleges volt minden erőfeszítés.
- Whitmore... - nyögöm, elismételve és mélyen eszembe vésve a nevet. Soha, de soha többé nem felejtem el. Ez biztos. Olyan biztos, mint a gyötrelem, amin átmentem, és ami még rám várhat ezen a pokoli helyen. - Mondok neked valamit - húzom magam nagy nehezen négykézlábra, amíg el nem mászom a pohár vérig. Aztán szegényes táplálékomat dédelgetve nekidőlök a falnak. Lassan kezdek inni, megfogadva Enzo tanácsát. Erőt kell vennem magamon, mert legszívesebben egyben felhajtanám, és még így is az éhhalál kerülgetne tőle. De muszáj beosztanom ezt a keveset is. - Azt mondtad nekem nemrég, találjak valami célt, ami életben tart - motyogom aztán. - Találtam. Ha innen valaha kiszabadulok, megkeresem a Whitmore-okat, és kiirtom őket. Mind egy szálig - hunyom le a szemem erőtlenül, de még így is érzem, hogy Enzo gúnyosan mosolyog rajtam. - Mindegyiküket, kivéve egyet. Valakit, aki továbbviszi a nevet. Megvárom, hogy felnőtté váljon, és családot alapítson. Aztán akkor is kiirtom mindet... kivéve egyet. És így tovább, és így tovább, generációkon át. Mit szólsz? Azt hiszem, ez elég jó életcél.
Láttam, hogy túl sok segítséget nem nyújt, ha a földön fetrengek, így hát felálltam, és a rácshoz sétálva megtámasztottam magam, de még így is hallottam nyöszörgését, és láttam, ahogy a szomszéd cellában fekszik félholtan. Hallom a kérdést, bár inkább csak tudom, hogy kérdez, mert egy ember minden bizonnyal nem értené amit mond, csak a nyöszörgést hallaná. -Az orvos neve Whitmore, ahogy ennek a helynek is. Az, hogy kik dolgoznak neki, fogalmam sincs, nem mutatkoztak be. De olt egy nő, Maggie, aki ismerte őket, ő mesélt róluk. Már amennyire mesélhetett róluk...-válaszolom átnézve a rácsok között, mígnem fentről újra teljes csend nem szűrődik le. Minden nap így kezdődik, és attól tartok, még egy ideig így is fog menni. Hangom nem túl hangos, nyugodt de fáradt, mert bár aludni jó lenne, ezt az üvöltés közepedet elég nehéz megtenni. -Egyébként mit számít, hogy hívják az orvost?-érdeklődöm felvont szemöldökkel, mert ha már itt vagyunk, törjük meg a csendet, és tereljük a gondolataink el attól a ténytől, hogy ma már mind a ketten foltunk félholtak. Idők kérdése és tervem is elmondom neki, csak élje túl a gyógyulását, mert a kihűlt testek látványától már nekem is hánynom kellene.
Hallom és felfogom ugyan Enzo szavait, de nincs erőm megmozdulni. Csak heverek, mint egy darab fa. Momentán azt kell mondanom, szerencsére. Közel állok hozzá, hogy levegyem a gyűrűmet, és ezzel befejezzem a földi pályafutásomat. Bármit, akár a halált is, csak ezt a sorsot ne. De mivel képtelen vagyok bárminemű mozgásra, így jelenleg ez is kivitelezhetetlen. Időbe telik, míg egyáltalán képes vagyok az ujjamat megmozdítani. Kell a vér, nagyon kell, de várok vele. Félő, hogy reszkető kezemmel csak felborítanám a poharat. Valami másra kell gondolnom... valamire, ami erőt adhat addig, míg a vér nem lesz képes rá.
- Enzo... - nyögöm, és remélem érti amit mondok, mert az is fáj, hogy egyáltalán szólásra nyissam a számat. - Az orvos... aki ezt tette... mi a neve? - motyogom, aztán összeszedem minden erőmet, hogy felemeljem a fejem.
Elmosolyodom, s egy kissé megkönnyebbülök, hogy humora annak ellenére is van, hogy milyen helyzetbe került. Talán az ő ösztönei is a túlélésre sarkallják majd, nem pedig arra, hogy mindennek mielőbb vége legyen. Ahogy az ajtó nyílik, és megjelenik a két éppen aktuális jelölt, a ma esti "páciens" elcipelésére, a rácstól hátrébb lépek, arcom megkeményedik, és kiül rá az összes feléjük tanúsított gondolatom. -Kitartás.-gondolom, ahogy becsukódik az ajtó, és újra egyedül vagyok a cellában, és nincs akit kioktassak, vagy akit felkészítsek a túlélésre. Igyekeztem gondolataim valami boldogabb dologra koncentráltatni, de amikor meghallom az üvöltést, a falnak vetem hátam, és izmaim megfeszítve, fogaim összekoccantva és csikorogtatva próbálom a hangot kizárni. Sikert nem érek el. Órák telhettek el, de ez nem oszt nem szoroz a tényen, hogy a hallásom olyan erős, hogy már-már magamon érzem az éles penge hasítását. Aztán megjelenik a két orvos, cipelve a verítékes, vérben ázott cellatársam, aki minden bizonnyal teljesen kiütötte magát a "vizsgálódás" alatt. Ahogy a két hajcsár ismételten távozik, és a kis pohárka is a rácson belül végzi, odalépek a réshez, és lehasalok a hűvös, mocskos földre. -Damon... Ébresztő, vége van!-próbálkozok, de percekig semmi válasz, míg végül megszólal. Tüdőmből egyfajta megnyugvást sejtető hang szalad ki, a kifújt levegő kis porfelhőt kever az orrom elé, de nem akadály abban, hogy jól lássam mennyire súlyosak sebei. Elég ramatyul néz ki, s hangja is ezt igazolja. -De, kibírtad. Csak ne borítsd ki a poharat, és az segít. Lassan idd ki a tartalmát, úgy talán hasznosabb.-tanácsolom újra, s már-már gyanús, hogy nem teszi szóvá ezt. Végül is, senki nem szereti, ha megmondják neki mit csináljon. Fentről hangos nevetés zaja szűrődik le, mire szem forgatva nézek el az ajtóról, így újra a rács között vizsgálódom.
Fanyar, keserű mosoly húzódik az arcomra. Remek lehetőségek. Komolyan, ennél jobbat kívánni sem lehetne. - Remélem legalább jól tartanak majd minket - szemlélem meg a vér maradékát a földön, amit botor módon kiöntöttem. - Azt hiszem, vacsorára kaviáros lazacos kérek, vörösboros mártásban. Egy üveggel a legfinomabb pezsgőből. És desszertként egy csinos, fiatal barna lányt - ironizálok, aztán felkapom a fejem. Az ajtó, ami elválaszt minket a felsőbb szintekről, újra kinyílik. Ismét léptek koppannak a folyosón, de ezúttal már ketten jönnek. Rémült, rettegő pillantást vetek Enzo felé, de ekkor már két "doktor" meg is áll a cellám előtt. Az egyikük kulcsot vesz elő a zsebéből. Azt hiszem, eljött az időm. Hiába próbálok tusakodni, viaskodni, az erőm még mindig nem tért vissza teljesen. Ketten minden gond nélkül legyőznek. Éles nyilallás a vállamban, ahol a verbénás fecskendő tartalma belém hatol, és a világ kissé ködössé, de mégis fájdalmassá válik. Érzékelem, hogy kezek nyúlnak a hónom alá, és mikor elvonszolnak Enzo cellája előtt, egy segélykérő pillantással nézek csak rá. Nem tudom nem észrevenni a tekintetében a szánalmat.
*****
Fehér fény szűrődik át a lehunyt szemhéjamon. Mesterséges világítás, valószínűleg. Valahová megérkezem, és a következő másodpercekben szíjak vágnak a húsomba, ahol csak lehet. Fájdalmasan szorítják a csuklómat, a bokáimat, és mellkasomat úgy, hogy alig kapok levegőt. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemeimet, és körbenézzek. Valamiféle morbid kíváncsiság vonz, hogy megnézzem, miféle helyre is kerültem.
Egy labor, legalábbis annak tűnik. És - amennyire meg tudok ítélni - rendkívül jól felszerelt. Talán még egy kórház sem büszkélkedhet olyan eszközökkel, amiket itt látok. Igaz, a látvány nem tölt el jó érzéssel, épp ellenkezőleg. Az egyik fehér köpenyes fogja magát, és mint aki elvégezte dolgát, távozik. A másik férfi velem marad. Papírt tesz egy asztalra, tollat mellé, majd felemel egy fecskendőt, és a szemembe néz. - Nos, 21051-es - paskolja meg a karomat ott, ahová a fecskendő tartalmát szúrni készül - remélem, hosszas és gyümölcsöző lesz az együttműködésünk. Én azon leszek - mosolyog rám, és mire bármit is reagálhatnék, már érzem is ahogy a tű a testembe hatol. Az orvos megveregeti az arcom, mint egy kölyökkutyának, aztán hátradől, és vár. Az első néhány percben nem történik semmi. Aztán valami égetni kezdi az ereimet. Mar, feszít, egyre és egyre jobban. A kín másodpercről másodpercre fokozódik, mintha folyékony láva ömlene végig az egész testemen, fejem búbjától a lábujjamig. Először tompán felnyögök, aztán ahogy az érzés fokozódik, úgy feszül a testem görcsbe. A végén már ívbe hajlik, ahogy a szíjak engedik. Minden izmom görcsbe rándul, és már nem vagyok képes másra, csak üvölteni, üvölteni, és üvölteni... könyörögni, hogy inkább a halál, mint ez az elmondhatatlan fájdalom. Nem tudom mennyi idő telik el, mire a gyötrelem kissé alább hagy. Úgy lihegek, mint egy kivénhedt kutya. Tekintetem az orvos szemébe fúrom, némán könyörgök neki, hogy legyen elég ennyi mára. - Egy kis sav, 21051-es - veti oda nekem félvállról. - Nyilván szétégette az ereidet, és a belső részeidet. Most leellenőrzöm - villan meg valami a kezében, és halálra váltan ismerem fel az orvosi szikét. Éles, kemény, hideg fájdalom ér el, mikor a penge felnyitja a testemet, és nem tudok mást tenni, csak ordítani újra, addig míg úgy nem érzem, hogy elvesztem az eszem, szét nem reped a torkom, vagy amíg a puszta hangom segítségével meg nem remegnek, és omlanak majd le a falak. Kín, pusztalás, gyötrelem. Nem érzek semmi mást. Azt kívánom, bár jönne el a halál.
*****
Elszaladhatott az eszméletem, mire mikor magamhoz térek, már vége. Ott fekszem a cellámban, és érzem újra a vér szagát. De ez már az önnön vérem. A pólóm cafatokban, és vértől nedvesen tapad rám. - Enzo... - nyögöm erőtlenül, és azt hiszem, most úgy festhetek, ahogy ő nézett ki néhány órával ezelőtt. - Én ezt nem fogom kibírni.
Belefeledkezni, hogy mennyi ideje vagyok már itt, könnyebb, mint túlélni a kínzással teli éjszakákat. Ahogy azt is, mikor más hangját, üvöltését, és kínjait hallod, s hiába fogod be a füled, a hang csak nem akar kizárkózni az elmédből, és már-már mardos a tudat, hogy tépd ki a saját szíved. Mert így is meg lehet szökni. Én viszont ép testben tervezem a jövőt, nem pedig szellemként, mert a bosszúm úgy nem végrehajtható. -Gyorsan keress, frappáns legyen és vámpírhoz méltó.-tanácsolom, és verejtékes arcomon ördögi mosoly jelenik meg. A kérdést először szó nélkül hagytam, s gondolataim összeszedve valami frappáns választ akartam összeszedni. Eddigi cellaszomszédjaim közül ő valamiben más volt, megfogadta a tanácsom, és csak remélni tudtam, hogy napi ismeretségen kívül több ideig lesz itt. Bár ezt nem kívánnám az ellenségemnek se, de ha nem hozzák ide vissza, akkor vele is csak a másvilágon találkozhatok. -Lássuk... Ha túléled az éjszakát, fordíthatod az időd dühöngésre, gyógyulásra, fuldoklásra esetleg hányásra. Vagy tehetsz róla, hogy a helyzeted ne legyen rosszabb, és igyekszel kizárni a világot. Ha túléled lehetőséged van emberibb kapcsolatokra, ha épp a cellatársad nem purcan ki.-válaszolok végül, és ökölbe szoruló kezemmel erőteljeset vágok a földre. Mert ha igazi társaságról esne szó, akkor még Maggie is itt lenne, nem hagyott volna itt rohadni, és ha naponta látnám, legalább biztos lehetnék benne, hogy jól van. -Egy két megfigyelő, akit néha beküldenek ide...A lényeg, hogy őket meg lehet kicsit fárasztani.-próbálok lényegre törő lenni, de az arcomon ülő fanyar mimika nem múlik, s felállva a rácshoz sétálok. Tekintetemmel az ajtót pásztázom, de fentről olyan csend szűrődik le, ami már-már különösen hat rám.
Rájövök, hogy bármilyen fájdalmas a puszta gondolat is, jelen helyzetben nem tudok mást tenni, mint igazat adni Enzonak. Ebből a lyukból nem lesz túl könnyű a menekülés. De még a túlélés sem. Nagy levegőt veszek, és úgy döntök, megfogadom a tanácsát. Itt van már három évtizede, ergo nyilván tudja, mit beszél. Nem tehetek mást, mint felkészülök az éjszakára. Testben és lélekben egyaránt. Igaz, nem tudom hogy képzeli, hogy ha épp olyan dolgokat művelnek velem, amit vele is, azt hogy fogom kapálózás nélkül kibírni, de azt hiszem ezzel majd akkor foglalkozom, ha épp belekerülök az események sodrásába. - Azt mondod, legyen célom a túlélésre? - visszhangzom aztán a szavait, és egy gondolat fogalmazódik meg a fejemben. - Találok. Esküszöm az istenre, hogy találok - szorul ökölbe a kezem, és tehetetlen dühömben a földre vágok. - És ha... ha nem orvosok kísérleteznek velünk, mit lehet itt csinálni éppen? - teszem fel a kérdést. Ahogy ránézek, már nagyjából sejtem a választ. Lehet gyógyulni, és összeszedni magát. A következő turnusig.
Felkészítettem rá legalábbis remélem, hogy az ittlét nem egy leányálom, és még csak nem is kellemes. Halkan felnevetek, mikor a beletörődés jelei mutatkoznak, és gondolatban megpaskolom a vállam, hogy sok ideje először talán sikerült valakinek a lelkére beszélnem, és elérni, hogy higgyen nekem. -Nem állítom, hogy be is válik, de némi esély lehet rá.-nem akarok hiú reményeket ébreszteni senkiben, csak az elmúlt évek tapasztalataira tudok támaszkodni. Azok pedig mutatnak némi esélyt erre. Alighogy kimondom a választ lépteket hallok, majd kinyílik az ajtó, és nem sokkal később a hanghoz arc is társul. A falnak vetem hátam, mire az a szomszéd cella előtt megáll. Gondolhattam volna, hogy a friss húst viszik ki a következő este. Majd mond valamit, és távozik is. Elfintorodva dőlök vissza a réshez, mikor meghallom a nevem. -Hazudhatnék, de nem lenne sok értelme.-vonok vállat, de hangom és arcom mutatja, hogy együtt érzek vele, annak ellenére, hogy velem is ezt tették. -Javaslom a vért ne pazarold, mert ennyire nem jól tartanak minket. Az energiád pedig ne a kapálózásra fordítsd majd, vagy arra, hogy szembeszegülj velük, hanem arra, hogy túléld.-tanácsolom ismételten, és már kezdem úgy érezni, mintha szelleme lennék valakinek, akit bezártak a négy fal közé, és nem tud szabadulni. -És még valami... Legyen célod a túlélésre. Gondol ki egy bosszút, vagy valamit, ami arra sarkall, hogy túléld. A tested még meg fogja köszönni neked.-fordítom tekintetem az ajtó felé a rácsok között, és hallom, ahogy fent máris készülődnek az éjszakára, amit ma én mint hallgatóság "élvezhetek" majd. Sajnos ez az a rész, amit puszta megszokás alapján nem tudok túlélni.
Felülök, és nekitámasztom magam a falnak. Így kissé stabilabbnak érzem magam. Fizikailag legalábbis. Lelkileg.... arról inkább ne is beszéljünk.
- Csodálatosnak tűnnek az esélyeink - dünnyögöm. Próbálom felfogni a felfoghatatlant, ezt az egész rémálmot. Ezek szerint jobb, ha nem is próbálkozom, mert csakhamar búcsút mondhatok az árnyékvilágnak. Na és ki tudja, nem jobb-e ez így.... néhány nap szenvedés után megbékélni. Lehet, hogy jobb lenne levenni a gyűrűmet. Nem kellemes érzés hamuvá égni, de egy perc elteltével már vége is. Momentán vonzóbbnak tűnik ez a verzió, mint a ki tudja meddig - talán évtizedekig - tartó végtelen szenvedés. Enzo szavai rántanak vissza a képzelgésből. - Tehát azt mondod, van mód a túlélésre, és a szabadulásra? - kapom fel a fejem, de válasz már érkezik, mert odafenn mintha kinyílna egy súlyos ajtó, aztán léptek koppannak lefelé, és megállnak a cellám előtt. - Üdv, 21051 - áll meg a cellám előtt egy fehér köpenyes férfi, én pedig ijedten nézek rá. - Készüljön az éjszakára... másfél óra múlva meglátjuk, mit bír - mondja olyan barátságosan, hogy kiráz tőle a hideg, aztán ahogy jött, távozik is. Itt hagy egy aprócska pohárnyi vért. Hirtelen indíttatásból felrúgom a poharat, és nézem az apró vörös patak csordogálását. - Enzo... - hasalok le újra a réshez - ez azt jelenti, hogy ma éjjel velem csinálják azt, amit.... amit veled? - szorul el a torkom a félelemtől.
Még miközben beszéltem, is éreztem, ahogy hangom átitatja a belenyugvás, és a nyugalom. Mert tudtam, hogy innen csak egy nap lehet szabadulni, és az a nap, nem ma következik be. -Mondjuk úgy, hogy ezt. -zárom rövidre, révén épp most próbálom összeszedni azt, amit elvettek tőlem, és nem tervezem felingerelni magam azzal, hogy visszagondolok rá. Azzal se segítenék magamon, sőt. Az energiám most másra tartogatom, nem ilyen felesleges dolgokra. Nem szóltam, de a hangokat hallva tudtam, hogy épp kiadja magából azt, amit mindenki, aki ide kerül. -Nincs hozzá joguk, de valószínűleg azt keresik, hogy milyen lenne az örök élet, és miért épp vér kell hozzá.-válaszolok, miután öklendezésének vége, és már nem maradt benne semmi. Hiába, az ő páni félelme, ami engem már elkerül ijesztőbb, mint a többié, aki a szomszédom volt az évek során. Ki gondolta volna, hogy harminc év távlatából még tapasztalhatok újat ebben a patkánylyukban. -Persze...Végül is, csak professzorok, valószínű, hogy egy ilyen gyerekcsínynek bedőlnek. Nem vagyunk oposszumok, akik a csúnya nagy sast akarják átverni. Próbálták már, nem jött össze, de vissza se kerültek.-kontrázok rá újabb ötletére, amit már én is végiggondoltam, miután ide kerültem, aztán lassanként beláttam, hogy nem fog működni, mert ha félhalott vagy is kapsz egy adaggal, mielőtt kikerülsz a cellából. Kérdése hallatán újabb fanyar arcot vágok, és Maggie jut eszembe, aki egyszer ugyan ezt a kérdést tette nekem fel. A válasz hasonló lesz, mint akkor volt. -Az elején ellenkeztem, azóta viszont kitartóan a túlélésre megyek. Talán a többiekben nem látták ugyan ezt, vagy feladták, miközben épp felvágták őket.-hangom valamivel élettel telibb, de vértől és verejtéktől mocskos arcom, és hasonló külsejű pólóm épp az ellenkezőjét mutatja. - Na meg persze, ha elhatározod magad egy cél mellett, kitartasz, és arra gondolsz, ha kiszabadulsz, hogy bosszulod meg.-mintha én lennék az útikalauz stopposoknak kötet, úgy adom a tanácsokat neki, hogy mit kellene csinálnia. Bár eddig nemigen sikerült elérnem nála sikereket, hogy cselekedni is ezek szerint cselekedjen. -Szóval túl lehet élni, csak akarat kérdése. Eddig rajtad csak a pánikot láttam. Szóval javaslom uralkodj magadon, és ha érdekel, és elég kitartó vagy, megosztom veled a teóriám a kijutásról.-nézek át a rácson, és csak remélem, hogy érdemes is rá, és képes ezek szerint cselekedni majd.
Szinte beleszédültem Enzo szavaiba. Énem egyik része nem akarta elhinni amit hall. Másik része viszont sajnos nagyon is lehetségesnek látta, legalábbis az eddigiek alapján. - Téged... veled épp ezt tették? - kérdeztem lassan, és összekoccantak fogaim a rettegéstől, és a haragtól. - Mi jogon teszik ezt velünk? - kiáltottam. - Miért akarják tudni, hogy mi.... ? Mások vagyunk, ennyi az egész! Erre nincs, és soha nem is lesz magyarázat! - hadartam, aztán elszédelegtem a sarokig. A félelem és az összekavart érzelmeim okozhatták, hogy nemes egyszerűséggel megöntöztem gyomrom tartalmával a sarkot. - Nem lehet... - motyogtam, megtörölve számmal a kezem fejét, aztán visszakúsztam a nyíláshoz. - És te tűröd? Még soha nem próbáltad átverni őket? Biztos lehet! Ha... ha azt hiszik, hogy még mindig kábák vagyunk, talán nem adnak verbénát... akkor talán megmenekülhetünk, nem? - kérdeztem, bár erős volt a gyanúm, hogy szalmaszálba kapaszkodom a háborgó tengeren. Ha lett volna rá lehetőség bármikor is, Enzo már alighanem nem itt heverne előttem, önnön vérétől mocskosan. - Ha mások egy hétig sem bírják, te hogyan élhetted túl már harminc éve? - teszem fel aztán a kérdést, ami ott bujkál az agyam mélyén.
Olyan belenyugvással beszéltem, mintha a légtermészetesebb dolog lenne a földön a tény, hogy hol vagyunk, és itt pontosan mit is művelnek. Tudtam, hogy ez is olyan lesz, mint a legtöbb eset, aki ide kerül, és tőlem, a félholtra kínzottól kér segítséget, aki örül, hogy a nyelve a helyén maradt, és még tudja a nevét, nem őrült meg. A reakciója láttán egy mosoly kúszott arcomra, ami inkább volt fanyar és jelezte azt, hogy én megmondtam, mint önfeledten boldog. Hátamra fordulok, és a plafont bámulva gyógyulok tovább, mint egy vegetáló virág, aki a fényre vár. Aztán meghallom, hogy a bőre és a húsa serceg, és ebből tudom, hogy őrjöngése és a rács rángatása addig tartott, amíg a zárhoz nem ért. Nem strapálom magam, hogy helyeseljek, mert egyenlőre annyira még nem unatkozom, hogy mindent kétszer mondjak el. -Éjszaka, mert napközben valószínűleg túl nagy errefelé a zsivaj.-válaszolok vontatottan, és nyugodtan. -Augustine doktoroknak hívják őket. A kísérleteik célja pedig az, hogy megfejtsék a vámpírok létezésének és gyors gyógyulásuknak a módját. Sarkítva de ez a lényege annak, ami itt zajlik. -válaszolok röviden újabb kérdésére, majd újra hasra fordulok, és következő kérdésére arcomra szökő gonosz mosollyal válaszolok, ami éppen csak meg nem szólal, hogy mennyire gyűlölöm ezt újra és újra elmondani, és hogy mennyire átérzem azt, ami rá fog várni. -Bejönnek, addig nem hagynak békén, amíg meg nem bénítanak annyira, hogy ne legyél rájuk veszélyes, majd elhurcolnak, és egy ágyhoz szíjazva nem véged. Ezután az éppen aktuális kísérletekbe kezdenek. Előfordulhat, hogy a beleid bánják, hogy az érzékszerveid. Mondhatni ami a csövön kifér. Aztán mielőtt felkelne a nap, visszahoznak ide, és egy kis pohár vért teszek be a celládba, ami épp arra elég, hogy ne halj meg. Ez amolyan bónusz, amiért túlélted az éjszakát. Viszont a te celládba tíz éve van, szinte hetente változnak a jelöltek. -készítem fel a halálos ítéletére, és csak reménykedni tudok benne, hogy újabb kislányos viselkedéshullám helyett férfiasan elviseli a tényt. Ha képes erre bárki is. Igyekeztem kellőképpen nyers lenni, de túl nagy erőfeszítésbe ez nem került, mivel a nyöszörgés helyett épp annyira hangosan beszéltem, hogy ő megértse. -Napközben néha küldenek be amolyan megfigyelőket. Változó, mikor ki. De amióta...-veszek mély levegőt, amit egyenletesen kifújok, és arcomra az eddigi fájdalmas fintor helyére egy még fájdalmasabb fintor szökik.-Szóval egy jó ideje nem jött be ide senki.-zárom rövidre, és érzem, ahogy fejemet tartó karjaim megfeszülnek.
Kezdőlap
(Játék vége)
