Nem tudom hogy leírni az érzéseket, amik elfognak a szavai hallatán. Mintha egy jeges kéz markolna bele a zsigereimbe, és szorítaná őket csomóba. Éreztem már félelmet, rettegést.... de ez azt hiszem, túltett mindenen. - Istenem... - motyogtam, és tükör nélkül is éreztem, hogy lesápadok. Most kb úgy festhettem, ahogy ő. Láttam az arca egy szeletét. Fehér volt, mint egy kísértet. - De hát... ezt nem tehetik velünk! - kiáltottam elkeseredetten. - Nem zárhatnak be ide, mint.... mint az állatokat! - pattanok fel, már amennyire a maradék verbéna a szervezetemben engedi, és Enzo szavaira fittyet hányva rángatni és feszegetni kezdtem a rácsokat. Egészen addig, míg a zárhoz nem érik. Úgy kapom el a kezem, mintha forró vízbe nyúltam volna, és savanyú képpel veszem szemügyre ujjaimon a verbéna után maradó égésnyomokat. Hamar belátom, hogy az őrjöngésem nem vezet célra, hát visszafekszem a padlóra. Amíg Enzoval beszélek, legalább enyhül bennem a rettegés okozta gyomorgörcs. - Az első háború óta itt vagy? - suttogom, és fejben számolok. Atyaég.... szűken számolva is harminc év. Nagyot nyelek, és szeretnék felébredni ebből a rémálomból. - És ezt... mikor csinálják veled? És főleg kik, és miért? - kérdezem halkan, és elfordítom a szemem a vérrel áztatott ingéről. Mintha ezzel meg nem történtté tudnám tenni a dolgot, mintha letagadhatnék mindent, ami jelenleg velem történik. - És mégis, mi vár rám éjszaka? - teszem aztán fel a nagy kérdést. Valami azt súgja, nem lesz őszinte a mosolyom a választ hallván.
Bár a megjegyzésem a maga nemében nem tartogatott negatívumot, de tudtam, ha egy új tag került ide le, az nem biztos, hogy jól fog végződni. Sőt, aligha végződik jól. Amit mondok, mintha kínai lenne számára, persze egyből meg is értem, hogy nem hisz a fülének. Senki nem számít ilyen válaszra, s nem mellékesen nem is ilyen választ akar hallani. Ez viszont nem az a hely, ahol a dolgokon szépíteni kell, mert a csúf igazság, bár rosszabb felkészít a jövőre. -Igen, jól hallottad, kínzókamra. Hidd el, tapasztalatból mondom, hogy ez a hely, egyfajta börtön, némi szenvedéssel megspékelve. Egy vámpírkoncentrációs tábor, ha így tetszik.-ismétlem meg önmagam, igyekezve azért, hogy elhiggye amit mondok, és ne képzeljen holmi beszámíthatatlan hibbantnak. Éppenséggel lehet, hogy az lettem az elmúlt évben, években, de nem volt kivel megbeszélnem a bajaim, így nem igazán derült erre fény. Aztán ki tudja, lehet, hogy épp most fogok vele szembesülni. Bemutatkozom, elfogadva kéznyújtását, de a mozdulatsortól megroppanó végtagjaim miatt arcomra torz fintor ül, és gyorsan vissza is húzom a karom abba a pozícióba, amiben eddig volt, és kevésé járt fájdalommal. Torkomból őszinte, fájdalmas és halk nevetés szökik ki, és lehunyva szemeim igyekszem komoly arcot vágni ahhoz, amit az előbb hallottam. -Ha jól számolom, most 1948-at írunk, és engem nem sokkal az első világháború vége után hoztak le ide. Azóta volt vagy hatvan cellatársam, akik jó ha koporsóba zárva, de kijutottak innen... a túlvilágra. Másfelől a rácsokat meg se lehet mozdítani, pedig hidd el, próbáltam már. A falak jól hang szigetelnek a külvilág felé, a zárak és kilincsek pedig verbénába forgatottak.-adok némi ismertetést a hely "szépségéről", mely meggátolja, hogy a föld alól a föld fölé juthass. Jobb később, mint soha elmondani ezen tényeket, mielőtt hiú ábrándokat kezd el dédelgetni a szökéssel kapcsolatban. -És utólagos engedelmeddel megjegyezném, hogy az energiád ne arra fordítsd, hogy futkosol ezen a kis helyen, és rángatod a ácsokat, mert akkor garantáltan nem éled meg a holnapot. Vagyis azt, ami a ma éjszaka után fog rád várni.-kedvességem határtalan, ahogy figyelmességem is, noha hangom irónia fűszerezte és csupa beletörődést áraszt. Bár bensőm nem igazán volt az a beletörődő típus. Ő még lelkes, rólam viszont ugyan ez nem mondható el. Edzett vagyok már abban, hogy elmagyarázzam mi és hogy megy errefelé.
- Ezzel sokan vannak így, engem ismerve - dünnyögöm, mikor azt mondja, egy patkány társaságának jobban örülne. Aztán neszezést hallok, és csakhamar a kis nyílás túloldaláról, közvetlen közelről hallom a hangját. Legalábbis a nyöszörgését, mert többre nem futja tőle. Ahogy jelenleg kinéz, ezt meg is értem. - Micsoda? - próbálom felfogni a szavai értelmét, aztán megcsóválom a fejem. Szegény srác, ennek elég rendesen elmentek itthonról. Bár, ha megnézem az állapotát... és azt a helyet, ahol tartva vagyunk... legszívesebben nyüszíteni kezdenék ha belegondolok, hogy ez akár igaz is lehet. - Kínzókamra - motyogom borzadva. Szemem előtt megjelennek az inkvizíció képei. Még ha én akkor nem is éltem, láttam már róla rajzokat. Nagyot nyelek, a torkomat hirtelen túl száraznak, forrónak érzem, és ez már nem a verbéna hatása. - A nevem Damon - nyújtom át kezem a nyíláson, és várom, hogy megszorítsa. - Enzo... nagyon gyorsan meg kell szöknünk innen.
A gyógyulás folyamatában nem tudtam, hogy hallucinálok, hogy hihetek e a fülemnek. Kérdésemre a választ nem veszem készpénznek, mikor azonban újra érzem, hogy vannak végtagjaim, és mellkasom is normális ütemben süllyed és emelkedik, összeszedem gondolataim, és erőm, hogy a kis rés felé kússzak, mivel a felállás esélyét jelen pillanatban egy a millióhoz tettem. -Hát, lehet, hogy a patkánynak jobban örültem volna.-közlöm egykedvűen, hangom halk, és szenvedésem még mindig átitatja azt. Mozdulataim kissé szaggatottak, és ha megéri mit próbálok nyöszörögni, már megérte. -Lassabban, mert nem vagyok épp toppon.-nézek rá, mikor odaérek a kis réshez, majd megküzdök egy újabb mozdulatsorral, melynek köszönhetően állam alá csúsztatom kezeim, így támasztva zúgó fejem. -Ez a hely Whitmore, ahová egy vámpír sem akar kerülni. Persze ez nem akarás kérdése.-hangom valamivel élettel telibb, már ha egy vámpír hangja lehet ilyen. -Ez egyfajta kutatólabor. De ha az igazságot akarod tudni, az ajtó mögött egyfajta kínzókamra.-próbálok meg biccenteni a kérdéses hely felé, de nem igazán sikerül elérnem, hogy fejem megmozduljon. -A nevem Enzo. Vagy ha jobb szeretsz kevésbé ember lenni akkor én lennék az 12144-es.-mutatkozom be, majd fintorodva hozzáteszem.-Mondhatnám, hogy örülök a társaságnak, vagy annak, hogy megismerhetlek, de hazudnék.-mert bár nem ismerem, nem kívánnék még az ellenségemnek se ekkora szívást, mint ez itt. Egy vámpír sem érdemelné ezt a fajta bánásmódot.
Arra figyelek fel, hogy az ordítás elhal. Nemsokára léptek koppannak a kinti folyosó kövén, aztán nyílik a szomszéd cella ajtaja, és a zajokból ítélve valaki ugyanúgy érkezik meg odaát, mint ahogy én érkeztem nem is olyan régen. Jó ideig nem hallok mást, csak nyöszörgést, majd egy jól érthető, kivehető hang szólal meg. - Nem vagyok patkány - suttogom, és mászni kezdek egy aprócska nyílás felé, amely - mintha átjáró lenne a két cella között - közvetlenül a padló felett nyílik. Odaérve lefekszem, és még épp látok egy férfit. Talán velem nagyjából egy idős lehet, és borzalmas állapotban van. A pólója vértől ázik, és két mozdulatot - meg két jól kivehető roppanást - meg egy jókora ordítást követően szemmel láthatóan kissé megkönnyebbülten fekszik, bár a mellkasa zihál. Mellette egy apró műanyag pohár, és idáig érzem a vér szagát. - Mit tettek veled? - kérdezem, és szinte minden idegszálam sikít a rettenettől. - Hol vagyunk? Mi ez az egész? - faggatom. Remélem nemsokára olyan állapotban lesz, hogy válaszolni is tud.
Egyik nap még élvezhettem a nő társaságát, aki nem csak az érdeklődésem keltette fel, de jó mentsvár volt ahhoz, hogy emberségem helyen maradjon, hogy tudjam értékelni a tényt: élek, a helyzetemhez képest elég tűrhetően. Ha az itteni létet életnek lehet nevezni, akkor talán értékelhetem a nappalokat, amikor annyi életterem van, hogy a testrészeim és a szerveim a helyükön maradnak, és van annyi időm, hogy az energiám a gyógyulásra fordítsam. De ahogy telnek az órák, s rájövök, ahogy tegnap éjszaka, úgy ma is én leszek a mészárszéken soros, mert cellatársam nem igen érkezett. Ahogy a hűvös földön fekszem, és nézem a fények által falra festett árnyékokat, újra meg újra eszembe jut a kinti világ. Ahogy felállok, és a rácshoz lépek, léptek zaja üti meg fülem, s tudom, újra itt a kínzás ideje. Nem ellenkezem, amikor belém nyomja a tűt, megmaradt energiám arra fordítom, hogy az elkövetkező órákat túléljem. Eszméletemhez az ágyhoz szíjazva nyerem vissza, ahogy a megszokott arcok néznek le rám. -12144-es a mai napra különlegességet tartogatunk magának.-közli velem az egyik, de arra se méltatom, hogy bármiféle reakciót lásson rajtam. Egy tű közelít karom felé, majd ahogy a benne lévő folyadék belülről kezd el marni, felmordulok. Aztán előkerülnek a kések is, melyek mintha vértől tisztulnak, napról napra fényesebbek. A húsomba viszont minden alkalommal ugyan olyan élesen fúródnak bele, elérve, hogy torkomból hangos morgások és üvöltések törjenek fel... Órák teltek el, mire elvégeztek minden mai napra tervezett kísérletet, s a végére még a szokottabbnál is rosszabb állapotba juttattak. Két kéz nyúlt a hónom alá, és cipelt vissza a cellámba, ahol a földhöz vágva végeztem. Aztán megérkezett a szokásos férfi, aki egy kis műanyag pohárba két korty vért tolt be a rácsok között, majd ő is távozott. Arccal a hideg föld felé, nyöszörögve próbáltam megfordulni, és elkúszni a pohárért, ami kisebb nagyobb sikerrel, de sikerült, és ahogy megízleltem a vég ízét, volt annyi erőm, hogy a plafon felé fordítsam tekintetem. Zúgó fejem, és fájó végtagjaim ellenére is meghallottam valamit a mellettem lévő cellából. -Ha nem vagy patkány üdvözöllek.-szólalok meg, mert a motoszkálást hallva nem tudtam eldönteni, hogy a hallásom csal, vagy tényleg van itt lent rajtam kívül valaki. A poharat újra a számhoz emelem, és a hátramaradt kortyot is megiszom, majd ujjaim a bennem dúló dühtől összeroppantják a kis műanyag pohárkát, ami szinte szó nélkül tűri ezt. A fejem továbbra is zúg, de a rajtam lévő sebek kezdenek összeforrni, így véres pólóm nem ázik tovább. Törött karommal, és lábammal nem jutok egyről a kettőre, így agy hirtelen mozdulattal kinyújtom elgémberedett végtagjaim, hogy azok is a megfelelő pozíciójukba kerüljenek. Torkomból holmi nyökögés helyett egy erőteljes ordítás szakad ki, míg mellkasom ritmusos emelkedése és süllyedése megáll, és kihagyok pár légvételt. Ezennel már csak a gyógyulás van hátra.
Tömény szívás. Azt hiszem így tudnám jellemezni az elmúlt néhány napomat, ha röviden kellene összefoglalnom. Túl régóta vándoroltam már. A háború még csak nemrég ért véget, a világ a holtakat gyászolta, és a sebeit nyalogatta. Az élet egyszerre volt nehéz és könnyű. Kinek vérmérséklete szerint. A béke azért már amennyire lehetett, visszatért. Az igazat megvallva, kissé bántam. A háború forgatagában és zűrzavarában nem volt feltűnő egy hol itt, hol ott feltűnő holttest. Békeidőben mindig nehezebb volt vadászni. Talán ennek is tudható be, hogy az utóbbi pár napban alaposan rám járt a rúd. Éhes voltam, veszettül éhes. Az elővigyázatosságom ezzel párhuzamosan sikerült sutba dobnom. Három napja sikerült megkóstolnom egy lányt, és mivel az éhség csaknem eszem vette, mindössze akkor éreztem meg a verbéna bűzös kipárolgását, mikor az első néhány korty vére már lecsúszott a torkomon. Ott hörögtem a sikátorban, mint valami részeg állat, és csak hajnaltájban éreztem erőt magamban, hogy elmásszak onnan. Rögtön rákövetkező napon az erdőben vadásztam. Igen, vadásztam. Végre úgy, ahogy egy vámpírhoz illett. A vér utáni sóvárgás úgy űzött, hogy az áldozatomat üldözvén kizárólag akkor torpantam meg, mikor kiértem a fák közül egy tisztásra... egyenesen egy verbénamező közepébe. Csodálatos volt. Szinte még most is érzem azt a fájdalmat. Ezzel az erővel akár egy kazánba is sétálhattam volna. A zsákmány elillant, de nem is bántam. Gyaníthatóan komikus mozdulatokkal táncolhattam körbe-körbe, mígnem kiértem a veszélyes zónából. Akkor nemes egyszerűséggel hasra vetettem magam a földön, és a talajnak csaptam néhányszor a homlokomat. Ezt az esetet nem fogom feljegyezni az önéletrajzomban, az bizonyos. Túl jóképű és sármos vagyok ahhoz, hogy egy ekkora bakin röhögjenek a világ vámpírjai. A harmadik eset pedig... nem is tudom, mikor történt. Talán tegnap, talán csak néhány órája. Egyszerűen róttam a várost, és egy sarkon befordulva egy villanásnyi fájdalom a nyakamban... majd a verbéna égető, bénító fájdalma követte. Azt hiszem, az eszméletemet is elvesztettem kis időre. Most pedig itt vagyok... bár tudnám pontosan, hogy hol. Valaki vonszol a földön, ennyit felfogok. A tudatom nagyjából tiszta, a testem viszont képtelen mozogni. Ha nem így lenne, akkor már nem engem húznának a földön, hanem én húznám annak a tetemét, aki épp a karomnál fogva rángat. Alighanem lépcső... mert a fejem jókorát koppan, többször is egymás után. Tízszer, egész pontosan. Igen, valószínűleg lépcsőn rángatott le a rohadék... bárki is legyen az. Van annyi erőm, hogy bágyadtan felnyissam a szemem, de csakhamar újra le is hunyom. Halvány fény árad be valahonnan, de most ez a fény is mintha ezer wattal bombázná érzékeny retinámat. A verbéna jól ismert tünetei... De a néhány másodperc alatt nyirkos falakat látok. Durva, kőből vésett falakat. Mint valami régimódi börtön. Raboskodtam ilyenben annak idején, a polgárháború alatt. Akkor még emberi lényként. Megállunk. Aki eddig a földön húzott, ránt rajtam még egy jókorát, hogy csaknem tőből szakad ki a karom. Egy tompa nyögéssel reagálom le a dolgot, magamban pedig szitkok tömkelegét zúdítom a faszkalapra. Majd érzem, hogy emelkedem. Két kar nyúl a hónom alá, és üggyel-bajjal talpra rángat. Aztán már csak azt fogom fel, hogy repülök. A tüdőm megtelik levegővel, de ki is száll belőlem abban a pillanatban, mikor fájó csattanással landolok valami kemény, függőleges dolgon. Alighanem sziklafal. Lepattanok onnan, mint egy gumilabda, hogy ezúttal dicstelenül terüljek végig a földön. Szeretném felemelni mindkét kezem, egyrészt hogy védjem magam az újabb ütéstől, másrészt hogy egyik kezem kinyújtott középső ujjával üzenjek, de sajnos a verbéna még mindig nagyobb úr nálam. Egy nyikordulás, egy jókora csattanás... aztán a léptek elhalnak. Egyedül maradtam. Nem tudom mennyi ideig hevertem a mocskos, hideg padlón, mire képes voltam kissé összeszedni magam. A nap már némileg lejjebb csúszott az útján, legalábbis az apró rácsos ablakon még épphogy látni lehetett a narancsszín korong tetejét. Nemsokára eljön a szürkület, és követi barátja, a sötétség. Négykézlábra vergődtem, és csak most voltam képes tüzetesebben szétnézni. Nem tudom miféle hely ez.... sziklafal, döngölt padló. Rácsos ajtó... vasrács, mint valami fogdában. És a szag... szinte egy másodperc alatt támadja meg minden érzékemet. Mintha valahol dögök oszlanának. Ennél jóval uriasabb körülményekhez vagyok szokva. - Nem nyerte el a tetszésemet az elhelyezés - jegyzem meg félhangosan. Nem mintha bárki is hallana ebben a nyomorult lyukban. A rácsokhoz mászom - még mindig négykézláb - és a vasrudakba kapaszkodva vergődöm nagy nehezen talpra. Épp meg akarom rázni a börtönöm ajtaját, mikor rémülten hátrahőkölök. Mert valaki felordít. A hang mintha a fejem felől jönne. Elképzelhetetlen kín, mérhetetlen szenvedés, és őrjöngő harag keveredik ebben a hangban. És nem hal el... megismétlődik újra... és újra... és újra. Órákon át. De ekkor már a sarokban kuporgok, és fülemre szorított kézzel igyekszem kizárni a hangokat a fejemből. De hiába. Nem tudom, mi ez az egész. Nem értek semmit. De egyet tudok. Iszonyúan félek.
Sejthettem volna, hogy még az emberi hangon folytatott társalgást is meghallják, mert mondhatni itt még arról is tettek, hogy a falaknak füle legyen. Nem volt mit tennem, így vagy úgy, de el kellett innen űznöm, el kellett érnem, hogy tűnjön el, amíg megteheti. De makacs volt és hajthatatlan, s még ha a nyaka bánta volna se mozdult volna el. Közelebb lépett, mire torkomból egy, már-már állatias nyögés szakadt fel, amolyan segélykiáltásféle, noha értelme így sem sok volt, és aligha lett volna ez a kiutat jelző fény a sötét alagútban. -Mit számít, hogy én mit akarok? Soha nem számított...-nézek arcára, és gyengéden megfogom rácsot szorító kezeit. Nem mondok mást, nézem kétségbeesett arcát, de szemében látom az arcom, ami épp annyira mutatja a tényt, hogy beletörődtem a sorsomba, mint azt, hogy vágyom a szabadságra, amit talán már meg se kaphatok a jövőben. Megfordult, de még időben eszméltem fel, és a kelleténél hangosabban szóltam utána. -Nem teheted. Miattam nem.-szólok utána, és ökleim a rácsra fonódva megrázzák azt, mire hangosan nyikkan fel. Ahogy kilép az ajtón, elengedem a rácsokat, fejem pedig a falnak fordítva, öklöm belevágom a kőzetbe. Percek telnek el, mire benyit egy köpenyes, kezében ott zörögnek a kulcsok, de én a pillanatnyi gyengeségem elfeledve megmutatom neki valódi énem, és azon maradék energiám, ami még bennem maradt, a rács elé lépek, szemeim megváltoznak, fogaim előugranak, és torkomból morgás tör elő. De ez volt a nap utolsó képe. Kezemben tű fúródik, fejem a földön koppan, és a feketeség eluralkodik testemen...
Hitetlenkedve nézek Enzora. Ennyi? Csak így elküldene? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, mintha nem tudnék semmit? Csak lépjek le? Hátra pillantok az ajtóra, csak hogy biztos ne legyen tanúja annak, hogy ismét megközelítem a rácsokat. Aztán oda lépek elé, ujjaim a vasra fonódnak, és ha tehetném, beljebb is mennék, a hűvös fém helyett az ő arcát érinteném újra. - Tényleg ezt akarod? Menjek el? - kérdezem halkan. Még mindig össze vagyok zavarodva, de egyet biztosan tudok: nem lennék képes lehunyt szemmel kisétálni innen. De folytatni sem lennék képes ezt a munkát. Persze nyilván egyedül nem állíthatnám meg ezt a kísérletezést, és Ezonak is igaza lehet, hogy veszélyben vagyok. És annál nagyobb veszélyben, minél többet tudok. Mindennek ellenére egy valamit talán mégis megtehetek. Meg kell próbálnom legalább őt kijuttatni innen. Egy féle elszántság költözik a tekintetembe, ahogy elhátrálok a rácsoktól. Nem fogok elbúcsúzni, mert nem utoljára látjuk egymást. Tenni fogok róla, hogy ne úgy legyen. Mélyen a szemeibe nézek még egyszer, aztán hátat fordítok, és sietve távozok a helyiségből. Sürgősen beszélnem kell Karl-lal...
Közel se én voltam az az ember, akitől a legjobban tartania kellett volna. Sőt. Én még a magam fajtájának békésebb természetű egyedei közé tartoztam, akibe emberség is szorult. Bár ha egy cellába zárva töltöd a fél életed, ha nem előbb, akkor utóbb, de megbolondulsz. A tébolyt eddig nagy ívben, s sikeresen el tudtam kerülni, de csak Isten tudja meddig. Szorításom nem volt erős, inkább amolyan figyelmeztetésre szólító, mégis felszisszent. Elengedve csuklóját, hallom a léptek zaját, majd mikor a fehér köpenyes férfi benyit, egyszerre kerít hatalmába a saját magam testi épségét féltő aggodalmam, és a tény, hogy Maggie is bajba kerülhet, aminek szintén csak én vagyok az oka. Fanyarú vigyort vágok a férfira, aki egy rövid monológ után úgy dönt, újra magunkra hagy minket. A rövid monológ inkább figyelmeztetés, mintsem valódi kedves szavak. -Miben lenne nehezebb, mint a többi?-érdeklődöm halkan, elhaló hangon, mikor távozik, s szemem a földre szegezve ökölbe szorulnak ujjaim. -Úgy látszik ma megint én vagyok a soros, ahogy tegnap is. A régi alanyok úgy látszik bemondták az unalmast.-legyintek egykedvűen, mintha legalább az időjárásról tárgyalnánk, nem pedig az életemről. -El kell tűnnöd, amíg lehet, különben tesznek róla, hogy mindent, amit tudsz így vagy úgy, de kihúzzák belőled, és ez aligha lenne neked jó. Mert a megfigyeléseket, ha szépen lassan összeteszed azzal, amiket már tudsz, nem fognak életben hagyni. Ebben biztos lehetsz.-még ha akartam sem tudtam volna tagadni a tényt, hogy nem mehet ez így tovább. Most vagy soha. el kell mennie, mert a végén nem csak én végzem itt, egy lepukkant cellában.
- Áuh - rezzenek meg, ahogy elkapja a csuklómat, de ez inkább csak az ijedtségtől van, mert a szorítása bár erős, mégsem igazán okoz fájdalmat. Riadtan pillantok a szemeibe, ami, azt hiszem, hatással van rá, mert láthatóan megenyhül tőle. Elgondolkodtat az ajánlatával. Elmeirányítás. Nem tudom, miért éppen a verbéna az, ami ezt megakadályozhatja, de nem tudok róla, hogy lenne belőle a szervezetemben. Komolyan belegondolok, hogy egyszerűbb lenne, ha törölné az emlékeimet az elmúlt fél óráról, mert foglalmam sincs, hogy tudnám ezek után ugyanúgy folytatni a munkámat itt vele. Viszont... mégsem szeretnék megfeledkezni semmiről, és nem csak azért nem, mert az lenne a könnyebb és helytelen út. Emlékezni akarok rá. Nem szeretnék visszatérni a tudatlanságba. Ám mielőtt bármit szólhatnék, léptek zaja töri meg a kínos csendet. Enzo látszólag hamarabb felfigyelt rá, mint én, mert visszavonul a rácsok mögött, a hangja pedig hivatalossá és távolságtartóvá változik. Én is hátrálok egy lépést, és próbálom rendezni az arcvonásaimat. - Minden rendben itt? - kérdezi a belépő férfi, az egyik főnököm. - Dr. Ross, lépjen el a rácsoktól. Megmondtuk, hogy ne menjen túl közel, a beszélgetést pedig szorítsa a minimumra. És jobb lenne, ha hagyná pihenni az alanyt, mert hamarosan szükségünk lesz rá - az ajkamba harapba bólintok, és igyekszem visszafogni mindazt, amit most legszívesebben a férfire zúdítanék. A nemtetszésem azonban, úgy tűnik, elkerüli a figyelmét, mert inkább Enzohoz fordul. - Készüljön fel, 12144, nehéz éjszakája lesz - jelenti be egy öntelt mosollyal, aztán kivonul a helyiségből, én pedig szinte leroskadok a székemre. Mi legyen most?
Miből látszik, hogy nem vagyok normális? Felajánlja, hogy segít, mire én elutasítom azt. Bár többre tartottam az ő életét, mint a sajátom, s talán ez az önzetlen viselkedés visz majd a sírba is. -Azért, mert ha nem teszed, azok, akik fogva tartanak, tesznek majd róla, hogy ne csak én szenvedjek. És épp elég nyűg nekem az, hogy életben maradjak, nem kell még tetézned azzal is, hogy a te testi épségedért is aggódjak.-válaszolok olyan őszinteséggel, hogy magam is meglepem vele. Arcom egyik pillanatról a másikra változik meg, s vele együtt hangomból is eltűnik az az emberség, amit minden nap felvesz, amikor társasága adódik. Nem válaszolok kérdésére, csak arcára meredek, kimutatva éles fogaim. De nem érem el a kellő hatást. Kezei felém mozdulnak, s egyik felem azt kiáltja az agyamnak, hogy lépjek hátrébb. Másik felem viszont örül, hogy nem szaladt el sikítva. Kettősség tombol bennem, amivel nem tudok mit kezdeni, s akarva akaratlan enyhülök megy egy másodpercre. Ekkor mégis fejbe csap a ragadozó énem, aminek köszönhetően elkapom kezét, szorosan, de még se fájóan, és így nézek szemébe. Arcom megenyhül tekintetét látva, s ráeszmélek a tényre: megvan az én gyenge pontom. Noha ezt eddig is tudtam, de nem tudatosan. -El tudom, ha azt akarod. Ez is amolyan szuper képessége a magamfajtának. Persze ha verbéna van a szervezetedben, nem fog működni.-simítom meg kézfejét, majd engedem el azt, és arcát fürkészve próbálok rájönni, hogy mikor jön el nála az a pillanat, hogy végleg elkönyvel bolondnak. Hallom, ahogy lépések zaja közeledik az ajtó irányából, mire elengedem, és hátrébb lépek a rácsoktól. -Ma feljegyezhetné azt is, hogy az időjárásról tárgyaltunk, és megállapítottam, hogy olyan mint mindig. Mert innen nem látok semmit belőle.-zagyválok valamit, mikor a kilincs lenyomódik, és egy fehér ruhás orvos pillant be a folyosón.
Egy pillanatra minden rémületem és szörnyűlködésem helyét a döbbenet veszi át, amikor tulajdonképpen megtiltja nekem, hogy segíteni próbáljak. Nem értem. Szemöldököm a magasba szökik, úgy lépkedek ismét közelebb. Megosztotta velem, hogy milyen rémségeken megy itt keresztül nap mint nap, és most azt várná, hogy üljek itt tovább csendben, ölbe tett kézzel, mintha mi sem történt volna? - Miért? Miért akarod, hogy kimaradjak? - Oké, persze megértem, hogy ez veszélyes lehet rám nézve. Azok az emberek, akik képesek mások kínzását tűzni ki életcélnak, nyilván sok egyéb dologra is képesek. Tisztában vagyok vele, tudom, hogy óvatosnak kellene lennem. Ezért is jöttem vissza, ezért is akarom összeszedni magam. De nem értem őt. Ki tudja mióta szenved már itt, mégsem akarja, hogy miatta kockáztassak. Pedig még csak nem is igazán ismer engem, ráadásul, még ha eddig tudatlanul is, de azok közé tartozom, akiknek az ő szenvedései biztosítják a megélhetést. - Hogy mit mondtál? Elfeledtetni? - Mégis miről beszél? Képes lenne arra is, hogy belemásszon a fejembe? Mielőtt tovább elemezgethetném a témát, Enzo a rácsot szorítva lép előre, és miközben farkasszemet nézek vele, az arca egyszerre teljesen megváltozik. Kissé állatiasabb lesz, sötétebb, és azok fogak... A rémület és a meglepetés egyvelegétől tátva marad a szám, a szemeim is elkerekednek. De ahogy így nézem, felszínre tör lassan egy újabb érzés is. A kíváncsiság. A félelmet magamban nem tudom teljesen elfojtani, de valamiért úgy érzem, hogy nem tudna, nem akarna bántani, és nem csak azért, mert a rács közöttünk feszül. Azon kapom magam, hogy szeretném megérinteni az arcát, és mielőtt meggondolhatnám, mit teszek, előrébb lépek, a kezem pedig már a levegőben, ujjaim óvatosan érintik őt a szeme alatt.
Nem vártam ki, hogy éjjengésben törjön ki, és elhiszem, hogy megviselte mindaz, amit mondtam, de elég nehéz egy rácson keresztül elhitetni azt, hogy vámpír létedre nem vagy annyira veszélyes, ha csak azt nem akarják, hogy az légy. ahogy azt is, hogy elhiggye, mindannak ellenére, amit velem tettek és tesznek a jövőben, magamhoz képest jól vagyok úgy, ahogy vagyok. Ő viszont ugyan ezt nem mondhatja el magáról. Szívverésének zaja már-már fülsértő, és éhesebbik felem kezd előtörni belőlem, ínyemen érzem a szúró érzést, s mély levegőkkel próbálom türtőztetni magam. Ha eddig is meg volt rémülve, ha hegyes fogakkal, és eltorzult arccal nézek rá, szívrohamot kap. Talán nem kellene. Aztán még mielőtt válaszolhatnék, vagy szólhatnék egy szót, kilép a helységből, és kínzó csend lesz úrrá azon. Utánakiálthatnék, mégsem teszem, mert azzal még nagyobb bajba sodornám magam is és őt is. Az pedig ezen a helyzeten aligha javítana. Hallom a kívülről beszűrődő zajokat, s ellépve a rácstól, hátam a hűvös falnak vetve próbálom zavaros gondolataim a helyükre tenni. Ujjaim hajamba siklanak, míg végül a haragon kívül semmi mást nem kezdek el érezni. Nem rá, magamra vetem ki ezt az érzést, mert tudom, ezzel csak rontottam a helyzetén, mely így sem épp biztonságos talpakon áll. Aztán meghallom a hangját, melyet talán normális ember meg se hallana, elengedne a füle mellett. -Ezt verd ki a fejedből. Elég nagy bajba kevertelek azzal, hogy elmondtam mi is folyik itt.-nézek ki újra a rácsok között, szorosan markolva azokat, mintha segítene levezetni a bennem dúló dühöt. -Ha kell, el tudom feledtetni veled, amit mondtam. Ha kell, teszek róla, hogy taszító legyen a gondolata is annak, hogy megments. Bármit megteszek azért, hogy te kimaradj ebből, de te nem tehetsz semmit.-nézek rá,, szemem alatt kidüllednek az erek, fogaim előugranak a helyükről, és próbálom meggyőzni magam arról, hogy hiába adtam neki tudomást az itt történő dolgokról, ha valódi arcom látja, talán csak megfordul, kisétál az ajtón, és soha többé nem jön vissza.
Nézek rá mereven, csak meredek előre, mintha azt várnám, hogy bármelyik pillanatban elnevethetné magát, és bejelenthetné, hogy csak tréfál velem. De ez nem történik meg, a gombóc a torkomban pedig csak egyre nő. Kezem megremeg a jegyzetekkel, melyeket korábban felvettem, és minden egyes pillantás a felírt furcsaságokra mintha csak még tovább erősítené mindezt az őrültséget. Azért vagyok itt... azért vagyunk mi mind itt, hogy ezt a férfit kínozzák, a végtelenségig, felhasználva a halhatatlanságát, és egyéb képességeit. - Rosszul vagyok - motyogok magam elé, a hajamba túrva vetek még egy pillantást Enzora, bár a kép kissé összefolyik. Aztán sietve kibotorkálok a helyiségből. Valamit tennem kell, tenni akarok... Ez így nincs rendben. Semmi sincs rendben. A folyosó közepéig jutok, a jegyzetfüzet kicsusszan a kezemből, én pedig hátamat a falnak vetve próbálom összeszedni magam, és úrrá lenni a rám törő pánikon. Mély levegők. Ez az, jó lesz ez. Felveszem a papírokat, némelyik kicsit maszatos lett. Visszasétálok Enzohoz, de az ajtóban megtorpanva figyelem őt. Ki vagy be? Nem tudom. Nem ronthatok rá a doktorokra. Semmi értelme nem lenne. Szeretném kijutattni őt innen, de ehhez egyedül kevés leszek. Ki kell találnom valamit, mert én képtelen vagyok ebben így továbbra is részt venni. - Valamit ki fogok találni - szólalok meg halkan, de nem vagyok biztos benne, hogy neki mondom, vagy csak magamnak. - Ez így nem helyes - teszem hozzá némileg határozottabban.
Próbáltam nem túl bonyolultan fogalmazni, hogy könnyebben felfogja a dolgokat, amiket összezagyválok, sarkítva, de az igazat mondani. Adtam neki egy kis időt, hogy felfogja, amolyan próbaidőt, hogy elrohan, vagy meghallgat, és ha érdekli valami, még rákérdezhet. Szerencsére, vagy épp ellenkezőleg, de türelmes volt, nem futott el, bár abban biztos voltam, hogy épp eléggé megrémült. Talán még örül is neki, hogy közte és köztem még ott van egy rács, amit bárhogy próbáltam, nem tudtam kitépni a helyéről. -Igen, meghaltam. Egyszer teljesen, azóta csak bizonyos időközönként amolyan tudatvesztésen esek át, míg regenerálódnak a sejtjeim. A polgárháború idején változtattak át engem is, ahogy még jó pár embert. Aztán jöttek a világháborúk, és most itt vagyok. Szép életkép.-vágok fancsali arcot, akár egy kiskölyök, akitől elveszik a labdáját. Leszámítva, hogy neki nem függ az élete attól, mit mond és mit nem. Kérdések hadára számítottam, de csupán szép lassan törtek belő előle, átgondoltnak nem mondható sorrendben, de talán így is össze tudta rakni a lényeget a dolgokról. -Az Augustine doktoroknak köszönhetően.-válaszolok röviden, a részletekbe nem belemenve. Majd elgondolkodom a másik kérdésén is, és próbálok összerakni egy épkézláb, és talán helyt is álló választ. -Fogós kérdés, amin már én is sokat gondolkodtam. Talán a vonzerőm miatt.-próbálom elviccelni a dolgot, hangom végül mégis keserédessé változik.-Kitartó vagyok. Van egy dolog, ami éltet, még akkor is, mikor a kések amikkel kínoznak felszakítják a bőröm. Amikor csontom zúzzák, mindig csak egy dologra gondolok.-próbálom megértetni vele, hogy a saját magamba fektetett hitem az, ami nem hagy nyugodni. -Meg aztán, valakinek ez a munka hozza meg a pénzt a házhoz.-pillantok szemébe, és célzok arra, ha én nem lennék, most ő se tartana a kezében egy paksaméta papírt.
Szavaiba lassan beleszédülök és émelygek, és a baj az, hogy teljesen igaza van. Már hónapok óta megfigyelem őt, és akár el akarom hinni, akár nem, a meséje értelmet ad mindannak, amit eddig nem tudtam ép ésszel megmagyarázni. Azok a furcsaságok, a sebek nyomai rajta, melyek hamar begyógyultak, és az a pohár... Tényleg vér van benne. - Meghalni? - kérdezek vissza elhűlve. - Tehát egyszer már meghaltál. - Egyszer valóban volt ember, viszont már nem az. Épp ahogy mondta. Nekem mégis annak tűnik. Teljesen emberinek. Leszámítva a furcsaságokat. Még mindig nehezen tudom elhinni, ezért próbálok most inkább olyan témákat érinteni, amit könnyebb felfognom. - Hogy kerültél ide? - Még arról sincs fogalmam, hogyan "szerzik be" alanyaikat a tudósaink. Csak azt tudom, hogy a legtöbbjük gyorsan cserélődik. Kivéve persze Enzot. - Hogy lehet az, hogy te már olyan rég óta itt vagy, míg a legtöbben csak pár hetet vannak itt? - teszem fel a kérdést, bár nem biztos, hogy ő tudhatja erre a választ. Vajon mi történik azokkal, akik innen eltűnnek?
Nevezzenek szánalmasnak, kövezzenek meg, vagy süssenek meg a napon, de úgy éreztem, itt az ideje őszintének lennem. Joggal tart tőlem, s noha próbáltam nem túl nyersen közölni a tényeket, ez a téma aligha lehet egyszerűen feldolgozható. Meghaltam, de itt vagyok, élek, és minden nap kibírom azt, hogy velőmig kínoznak. Lassan nézek újra szemébe, miután hátát a falnak veti, és próbálok magamban felsorakoztatni olyan okokat, amik miatt nem kellene erről többet beszélnem. De újabb kérdéseket tesz fel, és a válaszok lassan, de viszonylag érthetően fogalmazódnak meg elmémben. -Igen, lehetséges. Vért iszom, hogy életben maradjak. Ki így, ki úgy. Én amíg szabad voltam azok közé tartoztam, akik nem ölik meg az életet jelentő embereket csupán szórakozásból.-közlöm olyan egyszerűen, mintha csak az időjárás viszontagságairól csevegnénk. -Bár azt hiszem felesleges bővebben magyarázkodnom, mert a megfigyeléseid alatt így is sok dolgot megtudtál rólam. A kis pohárban vér van, ez kell a gyógyuláshoz is, ha nagyobb sérülés ér. Velem itt kísérleteznek. Próbálnak rájönni, mitől vagyok, vagyunk képesek olyan gyorsan meggyógyulni. Keresik az ellenszert a halálra. De ahhoz, hogy valakiből olyan legyen, mint én, vámpírvérrel a testében kell meghalnia. Ez az, ami a lényeg. Meg kell halni azért, hogy örökké élhess.-mondom, és megkoccan a gyűrűm a rácson, majd veszek egy mély levegőt, és a közérthetőség kedvéért, megmutatom, hogyan is működik ez a gyógyulás dolog. Öklöm a mellettem lévő falba verem, minden dühöm beleadva. Ujjaim megroppanva törnek el az őket ért behatástól, majd kezem a világosra emelem, és így szeme elé tárul a gyógyulásom folyamata. Ahogy a sejtek és a csontjaim milliméterről milliméterre forrnak vissza normális állapotukba.
A hátát nézem egy ideig, és már kezdem elveszíteni a reményt, hogy bármit is fog nekem mondani, amikor végre újra felém fordul. Olyan közel áll ezúttal, hogy már nincs fél méter sem közöttünk, épp csak a rácsok választanak el. Ezúttal az én ujjaim fonódnak az ő kézfejére, ezzel biztosítva őt a figyelmemről. - Azért csak tegyél egy próbát - suttogom, és igyekszem felkészülni mindenre. Bármire. Ez mégsem sikerül. Amikorra a mondandója a végére ér, a kezeim lehullanak róla a testem mellé, majd hátrálok két-három lépést, amíg a lábaim neki nem ütköznek a mögöttem levő széknek. A fejemet rázom tagadólag. Ez túl sok. Képtelenség. Nem lehet. Belül egy részem azonban már tudja, elfogadja, hogy igazat mond. - Vámpír - ízlelgetem a szót. - Ez.... ez... tényleg lehetséges? - Pillanatok fel rá. De hát hogyan? Vámpírok? Nem, ez nem... Ez még mindig... És 169 éves? Kezdek attól tartani, hogy ha nem mond valami kézelfoghatót is, amivel legalább egy kicsit helyre rakja, megmagyarázza bennem a dolgokat, akkor fel fogok robbanni.
Bármit teszek, így is úgy is ártok neki, így hátat fordítva megóvom magam a szánalmas önsanyargatástól. De hiába, újra hallom, hogy a rács elé lép, és szívveréséről próbálom elterelni gondolataim. Kérdése nem, hogy segít, még rosszabb is lesz. Nem felelek. Csendben állok, szemem lehunyva veszek pár mély levegőt, majd csak ezután fordulok meg, és lassan visszalépek a rács elé, s közben belekezdek a válaszadásba. -Ha elmondom, meg kell ígérnie, hogy nem beszél róla másoknak.-nézek szemébe, és a rácsot ujjaim közé véve, olyan közel lépek hozzá, ahogy csak tudok. -Nem fogsz hinni nekem Maggie.-közlöm vele egyszerűen, és hiába minden próbálkozásom, nem tudom elengedni tekintetét. Veszek még egy mély lélegzetet, és rátérek a valós válaszra, ami talán megtöri majd a munkájába fektetett hitét. -1844-ben születtem Spanyolországban, és 169 éves vagyok. A sejtjeim nem öregednek, ezért nézek ki úgy, mint ahogy átváltoztattak. Egy Sarah nevű nő változtatott át olyanná, amilyen ő volt. Vámpírrá változtatott, amikor kitörtek a polgárháborúk.-mondom el a titkom, amit talán még eddigi életemben egyszer sem említettem meg senkinek.
Csak egy pillanatra rezzenek össze, amikor elkapja a kezemet. Az érintése hűvös, de kellemes, a tekintete pedig hamar magára vonja a figyelmemet. A szavaitól kezdem azt érezni magamról, hogy egy féle tagadásban vagyok, de még nem tudom, mi az, amit nem akarok észrevenni. Mi az, ami előtt szándékosan takarom be a szemem. Eszembe jut, amit a főnökeim mondtak, amikor idejöttem: "ne menjen túl közel, ne lépjen soha a rácsokhoz, 12144 veszélyes". Nekem nem tűnik annak. Ujjai a kézfejemen pihennek, de nem hiszem, hogy árthatna nekem. Főleg odabentről. Aztán hirtelen el is fordul, én pedig reflexszerűen lépek egyet hátra. De hamarosan újra előző helyemen állok. Én nem félek tőle, bármit is mondanak, és ezt meg is mutatom neki. Kezdem nagyon úgy vélni, hogy az itt dolgozók a veszélyesek, és nem ő. Tudom, hogy ez nem helyes, de számomra ő nem csak egy számsor. Már nem. - Enzo - szólítom meg szándékosan a nevén. - Mondja el, mi változott? Miért kellett lemondania az álmairól? - még mindig nem értem, hogy került ide, miért mondja magáról, hogy már nem ember. És miért regenerálódik olyan gyorsan, ha ez egyáltalán igaz.
AAzért ismerjük el. Azt, hogy egyszer meghaltál, nem lehet csak így közölni. Nem elég, hogy bolondnak nézne, de még jól ki is röhögne. Hiába, pedig a csúf igazság ez. És ez elől a sötétbe menekülök, távol tőle, ő mégis követne. Tudom, hogy saját magam, és őt is veszélybe sodrom, de nem érdekel. Túl sokat hazudtam már az életemben, és eddig ő az egyetlen, aki annak ellenére is megért, hogy szinte semmit nem tud rólam. Kérdéseit vagy inkább kéréseit hallva, lehunyom szemeim, és percekig csak csendben ülök a sötétben, gondolataimba merülve. Elfutni, ez is egy megoldás. De jelen esetbe aligha futhatok bárhová is. -Fogalma sincs róla, mi van bennem. Mennyire nem vagyok ember, hogy mennyire nem vagyok az, aki egykoron voltam.-termek előtte, olyan sebességgel, hogy kezeit még az előtt el tudom kapni, még mielőtt elhúzhatná őket. -Régen nem csak egy szám voltam. Volt nevem, volt életem, voltak vágyaim, voltak olyan elképzeléseim a jövőről, amiket a férfiak általában kitalálnak. Egy más idő volt az, akkoriban a pestis, és a többi nyavalya okozta az emberek halálát, nem pedig egy testbe fúródó fémdarab. És akkoriban nem hittem, hogy egy istenverte földalatti ketrecbe leszek zárva, egész addig, míg már a nevem is elfelejtve vérbe fagyva meghalok. Ugyanakkor arra se gondoltam, hogy itt találom meg azt a személyt, aki ember számba vesz, és aki még most is világít a sötétbe, mutatva, és reményt adva a kiútra.-simítom meg ujjaimmal selymes kezét, míg szemébe nézek, és látom benne sötét pillantásom. Érzem, ahogy ujjaim alatt lassan lüktet a vér ereiben, és hiába az emberségem, amit felé tanúsítok, állatias énem nem nyugszik, éhes, és ezt az éhséget csillapítani akarja. Elkapom tekintetem, hátat fordítok neki, még mielőtt meglátná arcom, és így egy tyúklépésnyire a rácstól, a falat bámulva várom, hogy visszaálljon minden tettem az emberileg normális módba.
Válaszától nem kapok mást, csak újabb kérdéseket, melyek a fejemben sorakoznak zavarbaejtően, kétségeket, bizonytalanságot, zavart... félelmet. Újabb űrt, mely bővíti a már betöltetlenül tátongó réseket, olyan érzés, mintha homokba próbálnék kapaszkodni, de az természetesen könnyedén kifolyik az ujjaim közül. Nem értek semmit. Miért montja, hogy nem ember? Hogy érti? Miért gondolja ezt magáról? Kezdem úgy vélni, hogy kettőnk közül egyikünk őrült. De még nem tudom, melyikünk az. Résnyire húzom a szemeimet, úgy fókuszálok rá, miközben visszavonul a sötétbe. Szinte automatikusan lépek utána, közvetlenül a rácsok elé szorosan, csak az tart vissza attól, hogy tovább kövessem. Nekem nincsenek kulcsaim. Ujjaim a rácsokra fonódnak, és annyira szeretnék tenni érte valamit... valamit, amitől jobban lehetne. Leharcoltnak érzem magam, amiért ezek az ösztönök bennem felülkerekednek a józan észen, és közel sem azt teszem, amiért iderendeltek. - Ne mondjon ilyet... Maga még mindig ember, még ott van magában - biztatom, elhitetve magammal, hogy az emberségéről beszélt, de tudat alatt egy kis részem már sejti, hogy ennél sokkal többről van szó. Regenerálódás, abnormális fehérvérsejt-szaporodás. Lehetséges ez? Ajkaimon már itt van a kérdés, amit fel kellene tennem. "Mi vagy?" De valami visszatart, és nem tudom kiejteni a szavakat. A félelem. Azt hiszem. Pedig még azt sem tudom, mitől kellene tartanom. Vagy kitől is pontosan? - Meséljen az életéről. Amikor még ember... embernek érezhette magát - fogalmazom meg óvatosan a kérésemet, megkerülve a téma ingoványos talaját.
Veszélybe sodorhatom. De aligha én jelentek rá itt veszélyt. Nem mellesleg modortalan lennék nem reagálni a jelenlétére. És ezt aligha akarnám. Egyébkén is. Ha nem én mondom el neki az igazat, elmondja valaki más, amit lehet, hogy először nem tud majd összerakni, végül mégis megérti majd. Normális esetben nem vettem volna számba a jelenlétét, de ez az eset nem volt épp normális. Napról napra éltem, soha nem tudhattam, mivel várnak ma rám azok az abnormálisak, hogy mit fognak velem csinálni. Ha akartam volna se tudtam volna úgy tenni, mintha csak egy lenne a sok közül. Mert valamiben különbözött a többitől. Tudatlan volt, ami előnyt jelentett neki, de hátrányt is, mert félő volt, ha egyszer rájön, miféle vagyok, soha többet nem láthatom. Megfogott. Megfogott bennem valamit, amit átváltozásom követően nemsokkal, azt hittem, végleg kiöltem magamból. Most mégis érzem, hogy van reményem, hogy puszta börtönbe zárt madárnál több vagyok. Figyelem mozdulatait, és ahogy elhagyják számat a mondatok, arcáról leolvasom, hogy épp annyira kételkedik abban, amit mondok, mint amennyire hisz nekem. Persze nem hibáztatom. Én se hinnék magamnak. -Például a gyógyulás képessége. A kísérletek egy része erre van kiélezve. A gyógyulásra. Hogy, vajon minek köszönhetjük azt, hogy a sejtjeink gyors regenerációra képesek, és miért termelődik olyan gyorsan annyi fehérje, amennyi már más embert megölne. a probléma leginkább az, hogy akik itt megfordulunk, közel sem vagyunk olyan emberek, mint amilyennek hisznek. Mert nem vagyunk azok.-közlöm egyszerűen a tényt, hogy miért is vagyok itt, noha pontosan még most sem mondom el miféle vagyok. De nem is kérdezte. Arra válaszoltam, amit tudni akart, nem többre. -Mert én sem vagyok egy egyszerű katona. Nem vagyok egyszerű ember sem, sőt...még csak ember sem vagyok. Inkább úgy mondanám, az voltam. Egykor, sok évvel ezelőtt.-a hangok halkan hagyják el torkom, inkább suttogok, mintsem beszélek, de azt hiszem, így is megérti, amit mondok neki. Bár kétlem, hogy hinne nekem. Kezeim a testem mellé zuhannak, és a sötétbe lépek, beburkolózok abba, és kényelmesen elhelyezkedve a ketrec ágyán, ami egy matracból állt, elrévedek arcán. Ez egy tökéletes hely arra, hogy ne lássa, őt nézem.
Nem az én dolgom, nem az én dolgom. Nem üthetem bele az orromat, nem szabad, hogy érdekeljen, nem az én dolgom. Mint egy mantra, ismételgetem magamban, hogy mi lenne a helyes, de mit sem ér, hisz a kíváncsiságom egyre erősebb. Be kell vallanom magamnak, hogy a napi pár óra együtt töltött idő alatt, sajnos megkedveltem Enzot, amit nagyon nem lett volna szabad, és nem tudok teljesen objektíven, orvosi szemmel fordulni felé. De ez a helyzet nem is olyan, mint kórházban ápolgatni a betegeket. Az természetes, ez nem. Hisz lényegében semmit nem tudok az itteni páciensekről, fogvatartásuknak okáról, vizsgálatainak mikéntjéről és miértjéről. Az első kérdését sikeresen figyelmen kívül tudom hagyni. Elég, ha én tudom, mire kell figyelnem, hiszen ha elárulom neki, az változásokat eredményezne, azzal pedig talán az állásomat kockáztatnám itt, amit nem engedhetek meg magamnak. A jegyzeteimbe bújok, mintha meg sem hallanám őt, de az utóbbi megjegyzéseit nem tudom elengedni a fülem mellett. "Nem hinné el... magamfajtának... különleges képesség..." Lassan felemelem a fejemet, és pillantásom találkozik az övével. Őszintének tűnik. Akár igazat mond, akár nem, ő maga elhiszi a saját szavait. Leteszem a székre a füzetemet, majd a rács elé sétálok, hogy csak egy karnyújtásnyira vagyok tőle. - Miféle különleges képességek? És... - nyelek egyet aggodalmasan, és futólag a bejárat felé pillantok, aztán újra rá. - Milyen kísérletek? - teszem fel halkan a kérdést. Te jó ég, Maggie! Ezt azonnal be kell fejezned!
Kezdőlap
