Enyhén felhorkantam szóhasználata hallatán, majd gyorsan el is hallgattam. Nem szabad elfelejtenem, hogy már nem azokat a korokat éljük, amiben engem oktattak, neveltek fel.
Ohh de még mennyire, hogy nem azokat. Itt már az illem és az etikett úgy tűnik - ha nem is teljesen, de nagy részben - elhanyagolhatóvá lett, de hát ezt el kell fogadnom. Mert most már a korok olyan gyorsan mennek, amilyen gyorsan jöttek így az én koromban. Ha ember akarok lenni, akkor meg azt hiszem ezt el kell fogadnom. Figyelmesen végighallgattam történetét a fogadott szüleiről, de egy szót sem szóltam, mert azt hiszem nem bírtam. Azt véltem felfedezni magamon, hogy jelenleg egy szót sem tudok szólni a családomat, vagy az övét illetően. Egyszerűen nem tudok megint a Petrovákról, meg az akkori életről cseverészni vele, ilyen természetesen egy chicagói utcának a padján. Ott ahol bárki meghallhatja. Majd mikor már átterelődött a szó az ő kis barátnőjére hirtelen ismét visszakaptam a beszédképességemet.
- Igen, egy befolyásolható kis boszorkány, természetesen nagy erővel... azt hiszem majd egyre nekem is feltétlenül szükségem lenne.- gondolkodtam hangosan. Bár nem állt szándékomban erről Katie előtt vélekedni, de ha már így történt nem bánom. Nem terveztem sok titkot kettőnk közt most, hogy szövetségesek lettünk.
Nem tagadhatom, tényleg meglepett faggatózása az életemről, de ugyanakkor ez jól is esett. Sok száz éve senkinek nem panaszkodhattam arról, hogy mi is történt velem ember koromban, mikor és miért haltam meg, vagy hogy kit szerethettem.  
- Szomorú, de az, az igazság, hogy körülbelül tényleg ennyi lenne az én kis életem fontosabb mozzanatai, feljegyzései.- állapítottam meg, hogy talán egy unalmas, ámbár - akkor is - nyitott könyv vagyok a kis rokonom számára. Mégis továbbra is kattogott az agyam, hátha találok valami kis emlékmorzsát, valamit ami talán felkeltheti az érdeklődését, de egyenlőre semmi...
- De persze van még egy - két szaftos pletykám az akkori életről, a szüleidről, a nagyszüleidről és talán még magamról is.. de ezt majd ember koromban szeretném elmesélni neked. - feleltem, miközben magamra öltöttem egy kisebb, szolidabb ámbár enyhén gúnyos és ravasz mosolyot. Felpattantam a padról, ahol eddig nyugodtan üldögéltem és a kezemet intésre emeltem.  
- Akkor találkozunk a  jövőben. Már alig várom!- mondtam majd egy pillanat alatt eltűntem a szeme elől. Tényleg már izgatottan várom, hogy viszont lásson!

Csípős megjegyzésein csak jólesően kuncogtam. Jelen pillanatban most én sem szívesen emlékeznék meg az én szeretett nővéremről. Tehát valamiben talán végre egyetértünk. Furcsa! Az viszont tényleg megrémített, hogy hogyan is áll az édesanyához ez a lány. Tényleg nem volt mit szépíteni gyűlölte őt. A vérét. Legalábbis engem már kezdett megvezetni ennyi beszéd után.
- Igen a fogadott szüleid... - amint a téma átterelődik az unokahúgom nevelőszüleire megpróbálom felidézni első emlékképemet velük kapcsolatban. Jó régen volt, be kell hogy valljam. Persze arra még tisztán emlékszem, hogy párszor őket is "meglátogattam", mikor Katie-t figyeltem...
- biztos rendes emberek voltak. - semmi kedvem nem volt pont most megjátszani magam. Nagyon tiszteltem a fogadott szülőket azért, amiért így elmerték vállalni Katie nevelését, még azokban az időkben is. Mert abban az időben nem volt olyan könnyű ez az örökbefogadásos ügy...
- Rendben van kislány! Te nem akarsz hallani Katarináról, én meg nem akarok róla beszélni. Ilyen egyszerű és könnyű a helyzetünk. Tudod jelenleg nekem sem ő a kedvenc rokonom. - felelem játszi egyszerűséggel a hangomban. Jelenleg úgy tartom, hogy semmi értelme hazudnom Katienek azt illetően minként is állok jelen pillanatban az anyjához.
- Emma... elég furcsa elhinni, hogy így szereted azt a lányt. - gondolkodok hangosan. Vajon miért szereti ennyire ezt a kis boszorkányt? Mert együtt nőttek fel? Ugyan már...
Következő kérése, vagy inkább megjegyzése ugyancsak meglepett. Az én életem - Katarináéval ellentétben - nem volt nyitott könyv, aminek nagyon örültem. Rólam nem szárnyaltak pletykák a szülőföldemen, én csak a csendes húg voltam, aki tüdővészben meghalt. De érdekelt, hogy ő vajon mennyit is tud rólam.. Kíváncsiságommal vezérelve én is kényelmesen elhelyezkedtem a padon. Már ez lehetséges volna...
- Te mennyit is tudsz rólam, Katerina?! - persze szívesen mesélek el neki egy - két kis szösszenetet az unalmasra sikeredett életemből, de előbb tudni akarom, hogy ő vajon mennyit tud erről a témáról...

Figyelemmel hallgattam, hogyan vélekedik rólam és még önmagáról is. Tény, hogy mindketten Petrovák vagyunk, és mégis mindannyira különbözők...
- Talán igazad van... - elmélkedtem hangosan. Bár nem szeretek olyan embernek igazat adni, akivel épp nem rózsás a kapcsolatom, viszont hazudni sem szokásom. Egyenes embernek és most már egyenes szellemnek is tartom magam, aki jelenpillanatban bármit megtesz azért, hogy visszakaja a rég elvesztett testét.  
Előbbi kis érzelem ki nyílvámosításom ritka nagy hiba volt részemről, így Katerina előtt. Könyörtelenül kihasználta a helyzetet, amit én teremtettem meg a tekintetemmel és az elkalandozó gondolataimmal. - Tudod az én szüleimért megérte pár másodpercig csöndben maradni.- válaszoltam kis idő elteltével szatirikus kérdésére amint úgy éreztem, hogy a lehető legjobb válasszal tudok majd szolgálni.
- Tudom, hogy érdekel, hisz az anyád volt.. biztos mindenki kíváncsi az édesanyjára.- húztam el a mondatot, miközben, most az én tekintetem fúródott bele az övébe. Nem akartam ezzel még - ennél is - kellemetlenebbé tenni a helyzetet, csak iszonyat kíváncsi vagyok a reakciójára.
- Természetesen érdekel! Nincs is jobb annál, ha az embert a halálból a drága családja menti ki…- amint befejeztem a mondatot, egyszerűen nem bírtam megállni, ha ne kacagjam el magamat. Tudom, hogy köztem és Katie közt pontosan annyi családi szeretet, családi béke van, mint két viszálykodó szomszéd között... mégis tartottam magam ahhoz, hogy a lehető legkomolyabban és legtaktikusabban kérdezgessem hátha rájövök miért is kellek neki.  
Iszonyat módon megmozgatta a fantáziámat ezzel az ötlettel, de mégis tudom, ha most elkezdtem faggatni akkor csak megint az elutasító hangnemet kapom.  Ilyen szempontból még neki is jó érzés segíteni, tudni, hogy valakinek szüksége van a segítségemre, hisz az ilyen kis szívességeket könnyen átlehet fordítani üzletre. Nos itt is ez történt - vagyis remélem történni fog, mivel nem akarom vásárra vinni a bőrömet- .. Katerina visszahoz az életbe, én meg segítek neki valamiben. Mi sem egyszerűbb… remélem...
- Mint az anyád…- reagáltam a fenyegetésére, még mindig a tekintetét figyelve. - De azért te se tedd meg nekem az a szívességet, hogy elfelejted, ki vagyok, és mióta figyellek. Katie, drágám én nagyon jól ismerlek. Tudom ki fontos számodra, tudom, kinek kell eltűnnie, hogy az életet egy perc alatt pokollá váljon.- úgy éreztem, hogy a fenyegetésére kötelező valamit reagálnom, de még most is csak az igazat mondtam. Pontosan tudtam, hogy mit kell azért tennem, hogy a már most sem szivárványosan szép életét, még jobban tönkretegyem...

Senki másra nem tudtam gondolni jelen pillanatban, a feltámasztásomat illetően. Pedig Katie-n kívül még rengeteg rokonom van - igaz a vérvonal már nagyon meggyalázott, de akkor is - annyi Petrova leszármazott van, hihetetlen, hogy pont az én kis bosszúszomjas unokahúgomra gondoltam. Bár ha jobban átfutom a "képletet" akkor megmagyarázható, hogy Katienek ebben csak annyi szerepe van, hogy ismeri Emmát. Ő a kapocs köztem és a boszi lány között. Még jó, hogy a Szöszi sokkal udvariasabb, mint az én kis rokonom. Persze, ő nem Petrova...
- Tudod ez nem rossz ötlet! De én -ahogy mondtad-  nem vagyok az a fajta. Pedig én is Petrova vagyok... - sütöttem el egy kisebb poént a hangulat fokozása érdekében, bár tudtam, hogy ehhez a levegőhöz nem elegendő az én kimeríthető, faviccekből álló tarsolyom.
- Ez így volt, így van és így is lesz kedvesem! - adtam a tudtára, hogy ne vágjon ilyen fancsali arcot, hisz nagyon nagy ár volt  részemről is, hogy így megvédtem a nővérem erényeit. Ergo, hogy ennyi éven át titokba tartottam a várandóságát... és ezt hogy hálálta meg az én édestestvérem?!! A szüleim nyakára küldte azokat a borzalmas fenevadakat, akik olyan csúnyán meggyilkolták őket a szemem láttára.
Ebben a pillanatban hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról. Ajkaim lefele konyultak és a szemeim is enyhén üvegessé váltak. Talán eddig a percig nem is tudtam mennyit jelentettek számomra a szüleim... Bár engem ők befolyásoltak és úgy mozgattak mint egy bábot, de még is. A szüleim voltak és nem utálhatom őket...
Gyorsan visszatértem a valóságba, 1654-be, Chicagoba, az unokahúgom mellé, a padra. Ebbe a borzalmasan sötét és hűvösre változó helyre.
- Azt nyered vele, hogy mindent elmesélnék az anyádról! - kontráztam rá a "semmi" -ből álló mondatára.   Tudom, hogy még az előbb az volt a taktikám, hogy Katarinát a későbbiekre hagyom, de már annyira vágytam az emberlétre, hogy kész voltam még a testvérem titkaiba is beavatni Katiet.
Az "ajánlata" hallatán kikerekedett a szemem. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Ez neki meg miért lesz jó? Mármint, négyszáz év egy örökké valóság...
- Honnan veszed, hogy megéljük... vagyis "megéled" majd azt az időt? És miért pont akkor lesz majd szükséged rám? - tudom, hogy nem jós, de akkor is érzetem, hogy van valami terve az új évszázadban, ami engem nagyon érdekelt. Sőt, ha még jónak is találom majd, akkor szívesen benne leszek a buliba! Hisz a család ha tud, tartson már össze....
- De rendben van! Én megtudom várni az a pár száz évet, csak ne felejtsd el az ígéretedet, mert én nem fogom! - mondtam komolyan, de még mindig értetlenül. Hisz mit számít nekem az a pár száz év, ha újra ember lehetek?

Meglepetésemre igazán nyugodtan kezelte a témát. Ezzel a bizonyos hidegvérrel ő is rendesen meg lett áldva, úgy mint a családom többi tagja is. Majd mikor már láttam, hogy igazán elengedni magát és belekezd abba ami még szintén nagyon jól megy a Petrováknak,  a ravasz és enyhén fájdalmas megjegyzésekbe, kénytelen vagyok nevetni rajta, de nem úgy mint egy vicces szokás. Csak azon, hogy lehet akár már 500 éves is, de a felfogása olyan gyermeki, mint egy 13 évesé! És ezen nincs mit szépíteni...
- Katie, szerinted én nem leszek majd újra ember? Te komolyan ezt hiszed?- kérdeztem csodálkozva. Nem is hiszem el, amit hallok. Hogy hiheti azt, hogy ennyi időt csak azért töltöttem el a figyelésével és a többi rokonom figyelésével, mert nem volt más dolgom?! Ohh, dehogy is! A mosolyom hirtelen le is konyult mikor megkérdőjelezte a rokoni kapcsolatunkat.
- Milyen gyorsan is telt el ez, az 500 év! Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, mikor az édesanyád megszült. Tudod - ha elhiszed, ha nem - te voltál a családunk legnagyobb titka. Naná, hogy ezt a "titkot" rendszeren megfigyeltem. - vonom meg a vállam, mintha csak egy egyszerű vasárnapi ebédről beszélnénk. És nem egy 500 évvel ezelőtti szülésről, meg a kísértésről... számomra ez a téma már annyira hétköznapivá vált.
- Emma... nos, ugye már elég erős boszorkánnyá érett? - igazából pont most hullott le a lepel az érkezésemről. A kis unokahúgom úgy látott bele a fejembe, mint valami gondolatolvasó. De persze ezt nem mutathattam ki.
Nem volt nehéz Emmát sem megfigyelni, hisz mindig ott volt Katie mellett. Ő volt az a legjobb barátnő típus, legalábbis azt hiszem... hisz én sosem bővelkedtem ilyen kapcsolatokba.
- Alku?! Miért te még nem hallottál a családi szívességről?! Tudod az, az, amit megteszünk egy rokonunkért. Mondjuk a nagynénénkért... - kérdeztem kicsit meglepett hangnemen, de nagyon is jól tudtam, hogy nem ajándékozna meg engem ekkora szívességgel. Az túl nagyvonalú lenne a részéről.
- Ez tényleg egy szép név! - reagáltam a gyors névváltására. Habár én a helyében meg sem fontoltam volna ezt az egészet. A Petrova egy nagyon erős és befolyásos név, amit csak egy butuska, vagy egy olyan lány vált le aki nem ismeri a névtörténetét. - Pedig egész jól tartotta magam, akkor is. - kontráztam rá egy kicsit. Pedig sosem voltam az a egoista típus, csak egyszerűen kimondtam magamról is az igazat.
- Hát igen, ezt megértem. Biztos nincs annál rosszabb dolog, ha tudod, hogy a nő, aki 9 hónapon át a szíve alatt hordozott az egyszer csak elhagy. - nem adtam meg Katarinanak azt a szívességet, hogy elmondjam a lányának, hogy igazából nem elhagyta, hanem elvették tőle a babát... inkább én is játszottam a gonosz Petrovát egy kicsit.

Elmés kis megjegyzésre kénytelen voltam válaszolni, mert úgy éreztem, mintha csak a fejembe látott volna...
-  Ki tudja... talán majd egyszer! - - feleltem, miközben egy kicsit belemerültem abba a gondolatba, hogy talán ez egykor lehetségessé is fog válni. Hogy ismét emberi szükségleteim lesznek. Talán, egyszer...
Hosszú - hosszú kémlelés után levettem a szememet a kis rokonomról és felmértem a helyet, hogy hol is lehetünk.
Egy kétirányú út, aminek a talaja már igencsak megkopott és a kis járdán, egy pad. Pár bokor és fa dúsította járda szegélyét, hogy sokkal zöldebbé, de barátságosabbá varázsolja a helyet. Igazán kedvesnek és szelídnek mondható hely lenne, ha nem ilyen késő este járnék erre fele, egy vámpírral az oldalamon.
- Ez egy gyenge kérdés volt... mert itt az a quiz kérdés, hogy te mikor is láttál engem utoljára? - kérdeztem kíváncsian. Mert én iszonyat sokszor "kukkantottam"  rá az én imádott unokahúgomra.
- Pedig féltél tőlem... - kezdtem bele egy kis kacaj közepette. Hirteteken minden emlék bevillant... mikor még hol Őt, hol pedig a szüleimet figyeltem.
- de nem is értem miért, hisz sosem adtam rá okot! Csak figyeltelek.... - ültem le mellé gyorsan a padra.
Majd a következő mondatnál ismét sikerült megnevettetnie. Sosem voltam jó a hasonlatok gyártásában. Igazából ha úgy nézem, a humorom is csak halott koromba bontakozott ki... ami azért nem valami nagy dicsőség...
- Anyádról úgy vélekedsz ahogy akarsz... de - szerintem - jó megismerni az igazi szüleinket. - magam is meglepődtem, hogy a ravasz és már - már zsarolós hangnememből milyen gyorsan áttudtam váltani egy gondoskodóbb, melegebb hangszínre.
Bár ez alatt a hosszú idő alatt az én felfogásom is változott a szüleimmel kapcsolatban, mégis jó volt, hogy véleményeztem az előbbi kijelentését, miszerint "örül annak, hogy nem ismerheti meg az anyját".  Valahol meg is értettem, mivel én is, tényleg sok mindenben nem érettem egyet a szüleimmel, de tudtam, hogy csak a legjobbat akarták belőlem és a nővéremből kihozni, ezért nem is mertem mást gondolni Katarináról sem. Se jobbat, se rosszabbat!
- Mi az?! Nem látogathatlak meg csak úgy? - - horkantam fel, mikor bekezdett a kis kihallgatásába... de tudtam, hogy egyszer csak rá kell majd térnem a lényegre...   

Jóleső mosollyal nyugtáztam, hogy pár másodperc alatt felfigyelt a jelenlétemre. Egy lépést hátráltam, hogy jobban szemügyre vegyem... Hihetetlen, annyira hasonlított az anyára!  
- Látom  van étvágyad. - bólintok egyet elismerően. Már régóta figyelem ezt a kislányt... vagyis inkább  ezt a "nagy titkot". Ha szabad így fogalmaznom...
Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a nővérem törvénytelen gyermeke lett a családunk egyetlen igazi kapocs-a.
- A pici Katie... megnőttél! - még mindig nem veszem le róla a szemem. Furcsa belegondolni, hogy nekünk halottaknak milyen gyorsan telnek az évek. Nem is hiszem el, hogy már ilyen rég volt az, hogy Katarina megszülte ezt a babát. Vagy, hogy kiskorában én titkon mindig is figyeltem. Már akkor is halottként. Jajj ez a fránya tüdővész... akkor bezzeg még nem gyártottak ilyen spéci gyógyszereket!
- Jó tudni, hogy már nem félsz tőlem. - görbült amolyan ravaszkás, romlott mosolyra a szám. És csak annyi időre pillantottam máshová, míg a szőke barátnője le nem lépett.
- Jaj ezt ne!! Nem hiszed el, milyen ocsmány ez a szó rám nézve. -  játszottam meg egy kis szívfájdalmat a szó hallatán, de magamat nem tudtam becsapni. Borzalmasan!- egyszóval, de még többel is tudnám illetni  a hangulatomat.
- Anyádat sosem fogod megismerni, ezért valószínűleg csak az én verziómat hallhatod... - kezdtem bele, kicsit elhúzva a mondatot. Sosem volt egyszerű Katarináról beszélnem, főleg nem a lányának. Hála eddig nem is kellett neki erről beszélnem, sőt - ha jobban meggondolom - igazából semmiről nem beszéltünk így, egymással ilyen sokáig.
Hmm.. egy új rekord, azt hiszem...  
- anyád egy igazi "mérgezett alma" volt, de le sem tagadhatnád, hogy az Ő véréből vagy. - a drámaiság kedvért vetek egy keresztet magam előtt, "drága" testvérem emlékére.

A halál után tényleg megáll az életet... és ebbe most nekem is igazat kell, hogy adjak. Az ember azt hinné, hogy  ilyenkor megtalálja a lelki békéjét és megnyugvásra talál, hát velem ez nincs így... Mármint abban a borzalmas egy hónapban, míg haldokoltam tényleg csak erre vártam. Ezt képzeltem el és tényleg ilyennek hittem...  
Arra vártam, hogy végre vége legyen ennek az egésznek és a letisztult, kis fehér szobába lehessek, ami csak pozitív és nyugtató energiák sugároz majd felém, ami a célja csak az, hogy elfelejtesse velem az életben megélt gyötrelmeket.  Vicces, mi?!
A halál nem ilyen! A halál nem nyugalmas és nem kellemes. Szörnyű, hogy a kis hangok már előbb tudják, hogy mit tegyek, mint mielőtt én ezt kigondolnám. És az sem túl kellemes, hogy a lelkem már előbb elhúz a kívánt helyre, mint előtt egyáltalán kigondoltam volna, hogy pontosan MIÉRT IS akarok oda menni.  Sokak számára ez fárasztó lehet... hát számomra viszont iszonyat frusztráló! Sőt sokszor olyan is van, hogy egyszerűen nem tudok rájönni, hogy hol - és miért vagyok...
Persze most tudom...  valahogy az értelmet nem találom. Talán csak a magam szórakoztatásáért volnék itt?! Tényleg a halál ennyire kisemmizett, hogy egy szerű kísértésre van szükségem?! Nem tudom... de ez a elhalálozás borzalmasan unalmas...
Óvatosan felemelem a kezem, a számhoz és csak egy kis nevet suttogok, amit oly' könnyű megjegyezni, hogy kár volna elfelejteni.
- Katie. -