köszönöm, egy élmény volt, Richard. hamarosan újra találkozunk.   

Szavai keltettek fel abból a furcsa álomból, melybe nem olyan régen beleringattam magam. Hogy volt-e lehetőségem mást tenni? Nem igazán... nem akartam többé emlékezni. Én felejteni akartam! Felejteni egy beteg elmét, mely aztán az én lelki elferdülésemet okozta! Én csak felejteni akartam Őt... a tulajdon apámat. Hát miatta nem akartam én soha apa lenni. Miatta nem akartam soha, hogy vérségi alapon kötődjek valakihez. Megölte az anyámat, láttam a két szememmel, hogy megölte őt... és nem akartam, hogy szívem meghasadjon... én magam végeztem az apámmal... megöltem őt a saját késével, mellyel előtte a halottakat kibelezte. És örömmel tettem. Mosolyogtam szétmarcangolt teteme felett. Mosolyogtam, örültem annak, hogy többé nem bánthat majd senkit! Egyszerűen csak mosolyogtam, mert... muszáj volt. Ez jelezte, hogy én magam léptem a helyébe. Én lettem az az őrült, aki előtte apám volt. És nem tehettem ellene semmit. Mert már őrült voltam.
- Nem kell senki sajnálata - bukott ki aztán a torkomon, és úgy pislogtam rá, mint aki ebben a szent pillanatban csak úgy itt termett volna. Eddig valamiért sikerült keresztülnéznem rajta, és nem is vettem észre, hogy jelen van a helyiségben... nem is értem, miért tudtam ennyire elbambulni.
- Van egy perced... hogy megpróbálj kimenni innen. Hogy megszölj innen - hátráltam el tőle, de tekintetem gyilkos nyugalmat üzent felé. - Tűnj el úgy, hogy többé ne is lássalak. MErt ha még egyszer a szemeim elé kerülsz, megöllek. Úgy, ahogyan most kellett volna - sziszegtem felé, de még mindig nyugodtan, miközben egy mély lélegzettel próbáltam felmérni az egy perc hosszúságát. És belül azt kívántam, hogy... tűnjön el... mert tudtam, hogy találkozunk még. Egyszer valahol... utunk ismét összeakad majd.

Nem szerettem, ha fenyegetnek. Mi ő, hogy fenyegessen?! Pontosabban inkább: ki ő, hogy fenyegessen?! Nem jogosítja fel semmi... az sem, hogy évek óta itt raboskodik a kezeim alatt. Szerintem egyetlen olyan dolgot sem tettem vele, amibe bele tudott volna halni, hiszen szemmel láthatóan még mindig itt van, én itatom és én etetem. Tehát mindene megvan, ami az élethez kell. És méltatlankodik... ha engem valaki pátyolgatott volna...
- Tudod, soha nem beszélek a családomról, de... megvan az oka - kezdtem bele egy olyan témába, melynek semmi köze nem volt az eddigi szóváltásunkhoz. Csak úgy jött. Tekintem elzordult, és úgy pislogtam a padlóra, mint akit megszállt egy szellem, és nem tudja, levegőt vegyen-e, vagy inkább ne. - Az apám miatt lettem ilyen. Ő is őrült volt. Sosem szeretett. Az anyám egy olyan nő volt, aki... szegény olvasni és számolni sem tudott... de mégis szeretett. Apám egy olyan férfi volt, aki hűen követte Leonardo Da Vinci minden tevékenységét. Embereket boncolt fel a sötétben, miután holtesteket lopott... és megőrült. Gyermekként én is részt vettem rajta, mert kényszerített rá - váltam valami furcsa érzékeny hullám áldozatává hirtelen. - Végig kellett néznem, ahogy eltávolítja az emberek összes belsőszervét... hogy utána mit csinált velük? Talán elásta őket... talán mást csinált velük... de ez érzelmileg sokkolt engem... és tönkretett. Megcsonkolta a gyermekkoromat. És megcsonkolta a lelkemet.

Csak felsóhajtottam. Egyáltalán nem tudtam, mitévő legyek, az pedig nálam már ritka volt... mindig volt valami a tarsolyomban, erre ez a fickó elvett tőlem minden ötletet a tekintetével. Talán most találtam az emberemre, vagy hogyan is tudnám ezt megfogalmazni? Nem adja fel... pedig évek óta itt van már. - Tudod, egyik áldozatom sem élt meg három hónapnál többet. Te pedig... - sóhajtottam fel. - Mióta vagy már itt... van benned valami, ami által ígéretes vagy. Nem végezhetek még veled - nyeltem egyet, és eltettem a verbénát a zsebembe.

Gondolkodni kezdtem. Nagyon látványosan csinálja most ezt a műsort... mit akar ez? Egyáltalán... miért akarna ennyire meghalni? Elvégre... ha magamból indulok ki, hosszú fogság után sem akarnék csak úgy meghalni, vagy valami... mert esélyem lenne arra, hogy még kiszabaduljak. De ez csupán az én felfogásom, csakis az enyém.
- Te akarsz valamit... - kezdtem el bámulni a szemeit úgy, mintha egy egész ragadozó veszett volna el benne. De hát az is volt... egy igazi ragadozó.

- Hm - vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, majd elléptem előle, és a sarokba dobtam a csokrot, hiszen láthatóan már feleslegesen próbálkoztam ezzel. - Tehár már immunis vagy rá. Remek - forgattam meg a szemeimet, de közben gondolkodtam, mit is kellene tennem ezek után. Nem volt semmi ötletem, és mi több, nem akartam, hogy ne legyen semmilyen fegyver a kezemben ellene.
- Remélem megérted, hogy ezek után már nem vagy hasznomra - billent oldalra a fejem, majd meghátrálva az ujjaim közé fogtam a karót. - Meg kell, hogy öljelek.

Soha nem éreztem azt, hogy ennyire gúnyt űznek belőlem. Nem tudom, hogy miért... talán a vigyorgása, mleyet eddig ritkán produkált felém, vagy az, hogy csak így néz... bátran. Mintha egy tőr lapulna a zsebében, és tudná, hogy ő nyert. De ellenem soha nem nyert senki! És ez a kis senkiházi sem fog, mert isten a tanúm, hogy... hogy... megakadályozom!
- Tudod mit? Inkább nyeld egy kicsit a verbénádat... - dühödtem fel teljesen, majd odanyomtam az orra alá a virágcsokrot, mely az éppen bimbózó verbénák virágát tartalmazta.
- Ugye milyen kellemes? Valódi szobanövény... gondolkodom, hogy teleültetem vele az ablakokat, csak hogy egész nap gyönyörködhess bennük - vágtam kegyetlen arcot úgy, mintha tényleg töprengenék az ötleten.

- Tudod... mindannyian változunk, kedves barátom. Mindannyian! - hangsúlyoztam ki ismét ezt a szót, és úgy néztem rá, mintha legalább ajkaim közül valami vér csorogna, vagy valami. Ebben a pillanatban talán olyat mutattam magamból, amit nagyon ritkán. Vérszomjat. Hogy örömömet látom abban, hogy kionthatom a vérüket. És rendkívül jólesik, hogy megtehetem!
- Nos... sajnos tapasztalataim alapján, néha a vámpírok életében is megbújhat egy-egy olyan személy, aki akár az élete végéig is kutatna. És a te esetedben is bele kell kalkulálnom mindent. Nem akarok úgy kilépni innen, hogy egyszer csak a mellkasomba vájódik egy kard, vagy eltörik a nyakamat, netán elvágják az ereimet a nyakamon - billent oldalra a fejem.
- Jobb, ha beszélsz. Van valakid? Ha nem mondod el, magam járok utána... és a szemed láttára fogom én magam kivégezni! - néztem rá határozottan. Így is gondoltam. Hosszadalmas lenne, de... most, ahogy a szemébe, és vigyorára néztem, olyat éreztem, amit eddig szinte soha. Apró félelmet. Hogy túljárhat az eszemen.

Gyanús volt nekem. A hosszú évek után most először. És nem tudtam, életemben először nem tudtam olvasni valakinek a szemieben. Egyszerűen olyan volt előttem, mint egy csukott könyv. Ezer menny és pokol, ez így nem jó! Ilyen még sosem fordult elő velem. Nem lérezik, hogy kezdek rozsdásodni. Hiszen... hiába is mondják, az én fiatalságom örök. Örök lesz... hamarosan. Mert már nem sok választ el attól, hogy kijussak innen.
- Hm. Nos... nem vagy túl bőbeszédű - sóhajtottam fel, és tovább figyeltem az arcát. Nem adhatom fel. Muszáj mindent megtudnom. Mindent, ami a fejében csak megfordul. És keresek majd rá megfelelő indokot, módszert, de kiderítem, hogy mit akar. - Igaz, nem is társalkodó nőnek vettelek fel. Igazán... kivételt tehetnénk. Bár meglehet, a te eseted tetszik. Nincsenek kétségbeesett családtagok, akik téged keresnek... - sóhajtottam fel újra, majd előrehajoltam. - Vagy talán van egy kétségbeesett anya..? Testvér?

Nem igazán tudtam mire vélni, hogy ennek a férfinak hogy van még kedve mosolyogni, vagy vigyorogni. Egyszerűen... ha engem évekig tartanának fogva, legszívesebben magam fordítanék a fejem felé egy ágyút, hogy így veszítsem el az életemet, de nem engedném végignézni azt, hogy lássák: mennyire szenvedek. Persze azért ha úgy nézzük, ő se mutatott nagy szenvedést. Eleinte igen, mikor idekerült, hiszen szokatlan volt számára a napi adagokban érkező verbéna.
- Nos, mesélsz nekem is, mitől van ilyen jó kedved? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, még mindig vigyorogtam én is, hiszen miért ne tenném? Majd leültem, és vártam, hogy dalra fakadjon. Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből a helyzetből. Mert hogy mi most beszélgetni fogunk, hát az is biztos.

Hat csodálatos esztendő ennek a férfinak a társaságában. Ha szabad így fogalmaznom, még mindig nem jutottam semmire. Hol a fenében van az az átkozott gén?! Vagy... vagy mi okozza azt, hogy ezek nem képesek öregetni? Nem képesek megsérülni? Mit nem veszek észre?!
Ez a Richard nevű alak többet elbír, mint gondoltam. Persze... nem akarok én mondani semmi rosszat róla, mert viszonylag engedelmes... nem mitnha a tömény verbénától tudna bármit is csinálni, de egyszer majdnem ráfáztam, hogy efelejtettem neki beadni a szert.
Felsóhajtottam, egy tálcával a kezemben, majd beléptem a pincehelyiségbe, majd elvigyorodva löktem oda elé a fémtálcát. Ezt még a láncolt kezekkel is meg tudta fogni. Szerettem ezt a korszakot. Őrök... minek ide őrök? Itt én vagyok az őr. És senki nem sejt semmit.
- Egyél - szóltam csak ennyit a magam bolondos vigyorával.