Laura & Tadero

Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.

Tévútra tért szuggesztív pillantásom. Egy csontba nyíllaló kegyetlen felismerés, és átkot hozó fájdalma. Imáimnak végeadatik, ám a korai fohásznak haszna egy különc vérfarkas lányban mutatkozik. Igazságba mártott egyvelege és sajátos parfümje megbélyegzi, s görbe fintort nyom szám végére. "Ma ismét egy újabb jelenet, az élet humoros színpadán!" Kissé talán groteszk képet festett, küllemem ahogy a sír felé magasodik. Mintha ha vétek lenne keresztény vámpírnak születnie egy ily pipogya generációban! Még ilyet! Mindazonáltal, most kicsinyes, másrészt gyermeteg hajlam lenne most ezen zsörtölődnöm. Inkább megmutatom milyen díszkészletem van tulajdonomban hegyes fogak terén, ennek a nem kívánt, zavaró jelenségnek, vagy minek. Valójában, az utálatom nem indokolt, csak ösztönös. De kérdem én, ez olyan súlyos büntetést érdemlő probléma?
- Az érdeklődő figyelme, alaptalan, mégis ráveszi a bűnös gondolat, hogy olyanba üsse bele a dolgát, ami nem az ő dolga. - jelentem ki a farkas vérű egyénnek, arccal egyenest húgom síremlékét bámulva, mintha csak azt a cseppnyi figyelmet se adnám meg neki, hogy miközben beszélek ránézzek. Fiatal farkas ivadék, úgy vélem, nem rég volt hogy utolérte a jövendöltetett sorsa. Így tehát, azzal a kevés ellenszenvre se kell nagyon számítom, hiszen hiú korszakában még nem fejlődött ki teljes mértékben undorra saját fajtám iránt. Ez a véletlenszerűség, talán még a hasznomra is válhat. "Nos, Aro, te magad is jól tudod, hogy nem vagy valami fajta-tisztelő és empatikus lény, de most az egyszer előveheted a jó modorodat egy mihaszna, szőrös vaddal szemben!"
Megtettem. Kellő akaraterőt vettem, s rászántam magam az ellentétben forduló szívélyes üdvözlésemre. Noha szelíd megközelítésem, ismét gyorsra sikeredett, de legalább nem kellett hangosan eresztenem a cinikus szavakat a húgom halotti ágya felett.
- Ne vegyél tudomást az előbbi kijelentésemről! - józan meggondolásból, hagytam magunk között kétlépésnyi távolságot, ha netán a barátosdiból ellenségeskedésbe váltana. - ...csak, rendkívül meggondolkoztató, hogy egy sír felett áll, mosollyal az ajkán. - közlésemben egy adott pillanatra vezettem tekintetemet szájára. E becses helyen elmélázva, ötlött fel bennem: "ez a szörnyike csak a gyermeteg befolyásolhatóságával ennyire tetszetős nekem, a többi rokonaihoz képest?"

Words: 293 Music:   Brennisteinn Note:  kárpótlás a késedelemért.

Örömtelenül felnevetek magabiztos szavaira. Minden bizonnyal bölcsebb lenne, ha nem cukkolnám feleslegesen, de abban mi lenne a poén? Szeretem a kockázatokat, az olyan kockázatokat, amelyekben több esélyem van a túlélésre, mint a halálra és nem érzem, úgy, hogy jelen helyzetben tartanom kellene a haláltól. Valamiért biztos voltam benne, Soren úgy rendezte a helyzetet, hogy ne halljak meg. Vagy, ha ezt nem is tette meg, nem fogja, hagyni, hogy Katherine Pierce-el egy frissen átváltozott senki végezzen. Az borzalmas halál lenne. Annál még azt is szívesebben viselném, ha Elena, Klaus vagy valamelyik Salvatore keze által halnék meg. Még egy utolsó, eszelős vigyort villantanék rájuk, ami egészen biztos, hogy örök életükre beleégnie a retinájukba. De ez nem nekem való halál.
- Tehát az éhségre fogod? Ennél ostobább indokot még életemben nem hallottam, pedig már itt vagyok egy ideje. - vigyorogtam rá kajánul.
Hiába idegölő, zavaró vagy unalmas, ez vagyok én. Ezek az én szavaim, én kifejezéseim és mozdulataim, amikor húzni akarom az időt. Ilyenkor bármit megtennék a nemes cél érdekében, mely jelen esetben az életem megtartása. Amikor rájövök, hogy fizikai erővel úgysem érnék el semmit és menekülnöm sincs hova, akkor a szám minden tudatosság nélkül elkezd beszélni. Mindegy, hogy mi a téma vagy mennyire illik a modorom az alaphelyzethez, a lényeg a beszéd és ennek eredményeképpen természetesen valamilyen pozitív történést várok. Soren azonban nem úgy nézett ki, mint aki olyan könnyen hagyná magát befolyásolni puszta szavakkal. Remekül bánok velük, sokszor mentett már meg húzós helyzetekből, de Soren eszelős tekintetéből képes vagyok kikövetkeztetni, hogy egyáltalán nem érdekli, miről beszélek. Sőt, nem értelmetlen, rendezetlen fecsegésemre kíváncsi, hanem inkább hangos sikolyomra. Na azt már nem. Nem fogom megadni neki azt az örömöt és különben sem vagyok hajlandó még tovább bámulni azt az önelégültvigyort a képén. Ha lenne hozzá erőm, akkor lekennék neki egy akkorát, hogy nem lenne többé kedve ilyen képet vágni. Sajnos azon az ég más lapokat osztott nekem, így képtelen vagyok szánalmasan kevés önerőm segítségével kikecmeregni a bajból.
- Átkozott! – ordítottam fel fájdalmamban, amikor körmével végigszántotta az arcomat. Gyenge, emberi erőmmel ellöktem a kezét és hátráltam pár lépést. A tenyerem az arcomra szorítottam. Annyira fájt, hogy szinte már lüktetett az égő seb és mindkét karom remegett. – Még szép. hogy jól áll. Nekem minden jól áll. – nyögtem alig hallhatóan. Borzalmasan fájt, de még így sem voltam hajlandó kedvesebben felelgetni neki. Dühös és büszke voltam.
- Ez a vér ötszáz éve poshad az ereimben. Mégis mit vártál? – morogtam rá ingerülten még mindig az arcomat szorongatva, de ajkaimon már elterült a jól megszokott kárörvendő vigyor.
A vigyor azonban hamar lehervadt az arcomról, majd ideges pillantásom egyszer a mozgolódó kisvámpírra, majd a kaján Sorenre vetettem. Most még az sem tudott lekötni, hogy milyen jól szórakozik rajtam. Az agyam csak azon kattogott, hogyan ússzam meg a dolgot a napfelkelte előtt.
- Valóban nagyon nagylelkű vagy. – bólintottam, de természetesen nem gondoltam komolyan. Hangomba az intenzív rettegés mellett, erős gúny költözött és ha nem az életem megmentésével kellett volna törődnöm, akkor az sem érdekelt volna, hogy gyengébb vagyok nála; akkorát behúztam volna neki, hogy nekem fájdult volna meg a karom, ő minden bizonnyal csak egy lepke szárnyának simogatását érezte volna. Nekem mégis idegnyugtatóként javasolt lenne egyszer megtennem.
Mielőtt még komolyabb mozgásba kezdett volna a kis újonc, megfogtam a láncot és hozzákötöztem a lábához. Már éppen tápászkodott fel, amikor csavartam a láncot a legközelebbi fa törzséhez, hogy kikössem szerencsétlent, mint egy kutyát. Megijedtem, amikor az idegen lánynak elváltoztak az arcvonásai, kidülledtek a szemfogai és elkezdett felém közelíteni. Ez nem szokott ilyen hamar megtörténni, de az arcomból szivárgó vér kissé poshadt szaga biztosan eljutott az ő orrához is. Egy utolsót erősítettem a láncon, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elrohantam a fától. Olyan távolságba húzódtam, ahová a lekötözött lányt már nem engedte a lánc. Ezután felkaptam egy viszonylag erősebb botot a földről és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felkeljen a nap.
Legszívesebben én magam toltam volna meg a seggét, mert az időm vészesen kattogott és ne tudtam biztosan, hogy jól kötöztem-e meg az a láncot. Azt is el tudtam volna képzelni, hogy csupán egy ócska trükk ez Sorentől, hogy pocsék láncot ad és végig akarja nézni, ahogy lankad a magabiztosságom, amikor elszabadul a kis szörnyeteg.
A kövér, fényes napkorong nagy nehezen felvonszolta magát a horizontunkra így beragyogta a temetőt is. Rögtön végighasítottam a tenyerem a gallyal, majd amikor kibuggyant az első vércsepp, odamentem a teljes átalakulás előtt álló lányhoz és az orra alá dugtam a kezem. A z mohón és tudatlanul rábukott a tenyeremre, de nem kellett neki sok. Egy csepp vér is bőven elég volt ahhoz, hogy az átalakulást befejezze. Láttam, ahogy egyre jobban égeti a nap, de olyan mohó volt, hogy nem szakadt le egyből a kezemről és inkább eltűrte a nap okozta fájdalmat, mintsem búcsút intsen a vér adta örömöknek. Amikor azonban már az egész teste lángra lobbant, kénytelen volt elengedni. A földre borult és hatalmas lángnyelvek nyalogatták a testét. Zihálva figyeltem, ahogy visítozva közeledik a végzete felé, miközben a tenyerem a nadrágomba töröltem.
- Na hogy tetszett a műsor? Elég lenyűgöző voltam? – vontam fel szépen ívelt szemöldököm és szélesen Sorenre vigyorogtam. Nem olyan könnyű engem elpusztítani.

Szerencsétlenségemre nagyon úgy tűnik, hogy első és egyetlen találkozásunk az ő emlékeiben is még elég frissen él. Akkoriban fénykoromat éltem és nem éreztem ostoba ötletnek a vacsija elfogyasztását. Tulajdonképpen azzal a vámpírtesttel még most is ugyanúgy döntenék, hiszen ez vagyok én. Puszta szórakozásból ejtettem át másokat, mert nem volt bennem félelem. Gondoltam, hogy azok a merész évek előbb-utóbb visszaütnek és meg sem lepődtem, hogy átváltozásom éjjelén rögtön megtalált az a szöszke eredeti. De ki számított arra, hogy visszaváltozom emberré?! És valaki szólt volna, hogy ez be fog következni, akkor sem hittem volna neki és biztos lettem volna benne, hogy ha így is alakul, akkor is képes leszek megvédeni magam. Ami azt illeti, ez eddig egész jól be is jött. Egy fél pár cipőm bánta az ősi ribanccal való találkozást, aztán a másik agyrém, a kimondhatatlan nevű, vén banya fosztott meg egy csepp véremtől.
Azonban most úgy éreztem, hogy nem fogom ennyivel megúszni. Nem ismertem túl jól Sorent, de viszonylag hamar át szoktam látni a helyzeteket és remekül kezdem el analizáni az adott szituációt. Most bizonyára valami elégtételt szeretne tenni az elhalasztott emberért, akit a múltban lenyúltam. Csodás időzítés. Nincs is egyszerűbb, mint egy vénülő embertestben lakozó lelket pesztrálni. Gyáva, undorító, de ravasz dolog olyankor támadni, amikor a mezőny nem kiegyenlített. Én is ezt tenném a helyébe.
- Az emberek változnak. - vontam vállat. - Te pedig sokkal jóképűbb voltál... De fogd fel ezt a különlegességed jeleként. - Nem mintha sokat változott volna utolsó találkozásunk óta, na de ha ő csipkelődik, én sem állhatom meg. Talán lakatot kéne tennem a számra az én helyzetemre, de még mindig túl büszke vagyok az ilyen megjegyzések elviseléséhez. - A legtöbb vámpíron nem fog az idő. - tettem hozzá félvállról.
Az oké, hogy a külsőmben talál valami kifogásolhatót, én is lépten-nyomon észreveszek magamon egy-két őszülő hajtincset vagy fájó ízületet, de még mindig úgy vélem, hogy a belső tulajdonságaim nem szenvedtek hátrány a kis malőr miatt. Természetes, hogy egy kicsit felszökik a vérnyomásom egy bosszúszomjas vámpír közelében, miközben én egy ilyen lagymatag embertestbe vagyok tuszkolva.
- Tényleg?! - kérdeztem vissza homlokráncolva. - Tudtam, hogy rossz döntés volt a parfümváltás. - jegyeztem meg gúnyosan, de könnyed hangon ahhoz képest, hogy a hideg is kiráz a közelségétől.
Magamban elhatároztam, hogy nem itt, nem most és főképp nem az ő keze által fogok meghalni. Igazából úgy terveztem, hogy senki keze által nem halok meg. Soha nem gondolkoztam a halálomon, de ha mégis bekövetkezne akkor annak örülnék a legjobban, ha én magam vethetnék véget az életemnek. Sokkal büszkébben, méltóságteljesen léphetnék be a pokolba. Merthogy minden bizonnyal oda kellene mennem. Nincs értelme magamban szépíteni a dolgokat, főleg miközben az összes tettemre büszkén tekintek vissza. Azonban attól, hogy én nem látom gonosztetteknek életem darabkáit, talán odafennt máshogy vélekednek erről. Márha van odafennt valaki. Ha nincs, akkor sem akarom megtudni, hogy mi vár rám halálom után, így nagyvonalúan úgy rendelkeztem, hogy nem fogok meghalni. Ennyire egyszerű.
- Egy percig sem gondoltam ilyesmire. - mondtam magától értetődően. - Csak egy igazi úriembert érdeklődik egy hölgy szükségletei felől. - mondtam nagyképűen és tudtam, hogy ezzel csak még tovább feszítem a húrt, pedig egyébként sem áll túl rózsásan a helyzetem.
A dolgok kezdtek egy kissé felpörögni Soren jóvoltából, ami miatt rögtön el is könyveltem magamban, hogy amint sikerül visszakapnom vámpírtestem, megkeresem és lassú mozdulatokkal fogom kivájni a szívét. Ez a gondolat kissé feldobott, de a földön heverő nő élettelen, átalakulóban lévő teste még mindig ugyanott volt. Még jó, hogy ugyanott volt. A probléma akkor kezdődik, ha már nincs ott.
Szép munka, így a feléledő újdonsült vérszívó átalakulásának utolsó fázisához engem fog majd segédeszközként felhasználni. Nem számítottam ilyen fordulatra, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne tudnék ki kavarodni belőle.
- Okos trükk. Ugye nem gond, ha ezen most meglepődök? - kérdeztem ártatlanságot tettetve, de csodálatos alakításomba némiképp belerondított gúnyos hanghordozásom.
Nem ismerem jól, de azok után, hogy anno képes voltam elhaklizni előle a táplálékot, nem tartom túl eszes lénynek. Talán az eléggé megjegyezhető arckifejezése miatt van még mindig életben.
Hajszálak, hajszálak, hajszálak.... Ó, a francba!
- Oké, nem is vagy te olyan ostoba. - legyintettem, majd léptem egyet hátrébb. Nem kell, hogy még több szuvenírt vegyen magából belőlem. Esetleg egy végtagot vagy létfontosságú szervet. - Mostanában aprócska problémák akadnak a külső megjelenésemmel kapcsolatban, de ez nem azt jelenti, hogy fizikailag, illetve szellemileg nem vagyok a toppon. - magyaráztam nagyképűen, miközben próbáltam észrevétlenül oldalra sandítani valami védekező eszköz reményében.
Bármi jól jönne most. Egy faág, egy szikla, egy monitor vagy egy cserepes virág, de leginkább egy kihegyezett fakaró. Miért nem vámpírölésre felszerelkezve járok futni, amikor tudom, hogy ellenségeim a világ minden pontján jelen vannak és mind a halálom akarják?!
- Azt hiszed, hogy megrémíthetsz egy újonnan átváltoztatott szerencsétlennel? - kérdeztem cinikusan. - Inkább csak sajnálom az ostobát... Vagyis sajnálnám, de alapvetően nem érdekel a sorsa. - javítottam ki magam. Attól függetlenül, hogy határozatlan ideig muszáj 'élveznem' az emberi adottságaimat, továbbra sem fogok együtt érezni velük vagy valamivel is többet foglalkozni az életükkel.

Unott tekintettel és felhúzott szemöldökkel néztem, ahogy kiskutya módjára körbeszimatol. Nem mondom, hogy nem szoktam meg ezt a figyelmet, de tisztában voltam vele, hogy ő nem azért bámészkodik ilyen feltűnően, mert ágyba akar dugni. Tudom, hogy tudja, nem vagyok vámpír. Nem vagyok ostoba, nem hiszem el ezt az embert ajándékba maszlagot, mert épp a minap törte rám Damian az ajtót, hogy megbizonyosodjon róla, igazak-e a pletykák, amiket távoli kontinenseken hallott. Katherine Pierce tényleg ember lett? Talán már meg is halt? Ugyan már, ha a legidősebb földrészen is tisztában vannak az életem eseményeivel, anélkül, hogy posztolnám minden lépésem valamilyen gagyi közösségi oldal segítségével, akkor Soren is tudja. És én mégis úgy tettetek, mintha nem tudná. Valószínűleg a közhelyes mondás miatt, amely szerint a remény hal meg utoljára.
- Csodálkozol, hogy nem örülök neked, Soren? – válaszoltam illetlenül kérdésre kérdéssel, de mikor érdekelt, hogy udvariatlan modorba beszélek valamivel. Sosem és nem nyilvánvalóan ez nem most, illetve már nem fog megváltozni.
Igyekeztem nem megugrani ijedtemben, amikor számomra túl gyors mozdulatokkal termett hirtelen a hátam mögött. Nem jó, ha félelmet lát rajtam. Felsóhajtottam, de nem mozdultam el ijedten akkor sem, amikor vállon ragadott.  Amikor azonban éreztem meleg lehelete simogatását a nyakamon, tudtam, hogy itt a vége. Már hiába titkolom, hiszen ha ilyen közelről nem jön rá, hogy ember vagyok, akkor ezzel a lendülettel indulhat az orvoshoz.
- Nem hinném, hogy tudnál olyat tenni, ami megváltoztatná a véleményem. – mondtam továbbra határozott hangon.
Tenyerem ökölbe szorítottam, hogy ne remegjen és szememmel egyből valami hegyes védekező eszközt kerestem. Sosem lehet tudni, hogy mikor érhet támadás. Hát most pontosan tudom, hogy Soren nem hagy csak úgy itt, egyetlen karcolás nélkül, hiszen régebben borsot törtem az orra alá és most jött gyerekes bosszút állni. Persze, mennyivel könnyebb gyengébb testemet jól helyben hagyni. Ravasz, de gusztustalan dolog. Én is így tenném.
- Persze, persze. És ajándék lónak ne nézd a fogát. – bólogattam helyeslően és hangomba nyers gúny szökött. – Gondolod, hogy érdekeltek valaha ilyen közhelyes szólások? – vontam fel kérdőn szépen ívelt szemöldököm, miközben igyekeztem feltűnés nélkül hátrálni egy lépést. – Kösz, nem. Ezen a korszakomon már egy ideje túl vagyok. – fintorogtam.

Mi a francot keresek én a temetőben? Talán a leendő temetésem előkészületeit jöttem megcsinálni, tudat alatt? Sírhely, sírkő kiválasztás, rózsák, tuják, szentbeszéd, egyebek? Szép is lenne... Meg egyébként sem lenne temetésem, ha meghalnék. Se sírkövem, se megemlékezésem, se részvétet nyilvánító síró emberkék, akik szagos virágot és mécseseket tesznek a síromra. Ez az egyik ok, amiért nem szabad meghalnom. Mégis mi értelme lenne a halálomnak, ha csak leköpnék a holttestem, majd beborítanák földdel az erdő közepén?! Sosem gondolkoztam arról, hogy milyen temetést szeretnék magamnak. Az igazság az, hogy életem nagy részében azon törtem a fejem, miként éljem túl, így az ellenkezőjére egyszerűen nem jutott időm.
Mégis mi történik, ha meghal Katherine Pierce? Semmi, mert nem hal meg. Legalábbis egészen eddig ebben a szent hitben éltem. Hogyan halnék meg? Elmenekültem a legravaszabbak elől, leküzdöttem a legerősebbeket és manipuláltam a legbefolyásolhatatlanabbakat. Az egész világ hallott a történetemről és azt hiszem, elég jól kezelem a hírnevet. Tulajdonképpen, magasról tojok az utálkozó emberek véleményére, a lényeg az egésznek az, hogy beszélnek rólam. Minden boszorkány, vámpír, vérfarkas és egyéb természetfeletti pletykál, suttog, mert hangosan félnek kimondani a halálomat. Attól tartanak, hogy elkiabálják és nem jutok el a föld alá.
Egyetlen oka van annak, hogy a temetőbe jöttem. Nem, mielőtt bárki azt merné feltételezni rólam, hogy az a közhelyes és ostoba indokom van, gondolkozni jöttem ide vagy naplót írni, le kell, hogy lombozzam. Még mindig nem vezetek füzeteket az érzéseimről és minden helyet sokkal hasznosabbnak találok a gondolkodásra, mint egy hullákkal teli parkot.
Igazából futni jöttem. Mármint nem a temetőbe, csupán az erdő egy részén voltam és, mikor a közelben jártam, láttam egy homályos alakot. Most már fogalmam sincs, hogy tényleg homályos volt-e vagy csak a szemem romlik. Azt hittem, egy szellemet láttam és egyből le akartam csapni rá. Szellemekkel még remekül tudnék üzletelni. A kísérteket élni szeretnének, én pedig nem öregedni. Mind a két dolog csakis boszorkány segítséggel történhet meg. Szereznem kell egy szellempajtit.
- Soren. - fordultam a hang irányába kitágult szemekkel. Oké, ez most meglepett. Általában nem ilyen könnyű mögém osonni. - Ha tudnád, mennyire nem örülök a találkozásnak. - rendeztem el gyorsan vonásaimat. Nem szabad megtudnia, hogy meglepődtem és a gyomromban nőtt csomóról sem szabad tudnia, amelyet félelmemben növesztettem pillanatok alatt dió nagyságúra. Bűbájos mosollyal fordultam felé. - Micsoda kedves gesztus, de elég volt egyszer lenyúlni a vacsidat. - vigyorodtam el kajánul. Nem tehettem róla, emlékeztetnem kell, hogy egyszer átvágtam. - Különben is ide érzem, hogy nem a kedvenc vércsoportom hoztad. Vámpír vagy, Soren, nem tudod megjegyezni?! - emeltem szemeim az ég felé. - B po-zi-tív. - tagoltam szájbarágósan, majd flegma mosolyt villantottam rá.
Hátráltam egyet, amikor a lábam elé lökte az embert. Valószínűleg hamar rá fog jönni, hogy nem vagyok már vámpír – kivéve ha hallott már róla és csak szórakozik velem –, de addig is el kell színlelnem, hogy semmi különleges nem történt a testemmel, mióta nem találkoztunk.

violet & emery

all i need is a new chance

Elég szarul nézett ki, de azon kívül, hogy hálás voltam neki az életemért nem éreztem úgy, hogy most elsősegélyt vagy ilyen baromságot akarok neki nyújtani. Tisztában voltam azzal, hogy félig vámpír, szóval ha mást nem a véremet fel tudom neki ajánlani az erőm nélkül eléggé tehetetlen vagyok ezen a téren. – Igyál egy kicsit. Az erőmmel rá érek később foglalkozni. – Forgatom meg a szemeimet, majd pedig odanyújtottam neki a csuklómat. Ebbe remélhetőleg nem fogok belehalni, bár nem ismerem a táplálkozási szokásait. Az erőmmel pedig ráérek foglalkozni azután, hogy megtaláltam Simon-t. Bár ez ténylegesen megnehezíti a dolgomat. Azonban nem az erőm a legfontosabb dolog. Hanem az, hogy élek. Most nem kaptam vissza az erőmet.. Nagy ügy. Túl fogom élni. - Az, hogy az erőm eltűnt.. Azaz én problémám. Ne kezd magadat hibáztatni, mert még a végén szarul fogom érezni magam miattad. S ez rettentően nagy szó nálam. - Nem kell önmagát ostoroznia. Azt kértem, hogy hozzon vissza nem pedig, hogy csodával határoson módon még az erőmet is visszaadja. Azért nem vagyok teljes mértékben telhetetlen.  

violet & emery

all i need is a new chance

Láttam, ahogy az orra elkezdett vérezni mégsem adta fel. Nagyon sok erejébe kerülhetett az, hogy engem visszahozzon. De megtette. S pont ez a lényeg. Nem állt meg még akkor sem, mikor hatalmas szél kerekedett. Ha nem szellem lettem volna talán még el is fújt volna a helyemről de nekem ilyesmi miatt nem kellett aggódnom. Azonban idővel kezdtem érezni a szelet, aminek megörültem, hiszen azt jelentette, hogy kezdek visszatérni az élők sorába. Nem sokkal később összerogyott előttem én pedig ugyanezt tettem, de nem azért, mert kifáradtam volna vagy erőtlen lennék vagy valami ilyesmi egyszerűen csak érezni akartam a kezeim között a földet. Pontosan ezért is túrtam bele és annyira hihetetlen volt, hogy érzem a most már lágy szellőt az arcomon a halovány napsütést. Őrületesen hiányzott már ez az érzés. Élek! Végre újra életben vagyok most már semmi nem állíthat meg. Azonban valami megváltozott. Emlékszem régebben, hogy mekkora energia áradt felém mindig a földből. Ebből most semmit nem éreztem. Próbáltam a legegyszerűbb varázslatokat, amiket az évek során sikerült elsajátítanom másik boszorkányoktól, de semmi nem működött. S ekkor ráeszméltem. Életben vagyok, de az erőmet elveszítettem.
– Attól eltekintve, hogy elveszítettem az erőmet.. Igen. Sikerült.. – Forgattam meg a szemeimet, hiszen most már nem tartoztam semmivel neki. Meg, ha most meg is hal, akkor legalább nem tartozom az égvilágon senkinek.

violet & emery

all i need is a new chance

A helyében én sem tenném ezt ingyen, de érdekel is engem ez az egész? Nem.. Egyáltalán nem. Az egyetlen lényeg az, hogy visszakapjam a testemet. Akkor talán az erőmet is képes leszek irányítani, hiszen akkoriban nem igazán volt lehetőségem erre. Még csak fel sem fedeztem, hogy milyen erő is lakozik bennem. Mondhatni elpazaroltam a rövidke életem során azt, amim volt. Amit még akarok az életemen kívül az Simon. Tudom nem lesz egyszerű visszaszereznem magamnak, de tudom most ő is itt van Mystic Falls-ban és ez rettentő nagy reményt ad nekem.
Nem vagyok egy szerelmes kislány. Bárcsak az lennék, ha ennyire egyszerű lenne a dolog talán soha nem hagyott volna el engem. De nem ez az igazság. A lelkem sötétebb az éjszakánál is és ezt senki, de senki nem tudja megváltoztatni. Azonban most ezt a sötétséget jobb lesz, ha magamba temetem, mert nem akarok belekötni abba is, akibe most minden reményemet ültettem. Ő adhatja vissza az életemet és tudom itt és most ez az egész nem fog véget érni. Tartozni fogok neki. Nem is kicsivel. Az életemmel. Vannak olyan áldozatok, amiket anélkül meg kell hoznunk, hogy kétszer gondolkoznánk rajta.
Nem szólaltam meg ezek után egyszerűen csak hagytam, hogy végezze a dolgát, hiszen nekem azon kívül nincs semmilyen dolgom, hogy egy helyben lebegjek vagy ácsorogjak. Tudjam is én. A lényeg, hogy ez az egyetlen dolog, amit nekem tennem kell. Csendben figyeltem, ahogy kántálni kezdett és már alig vártam, hogy érezhessem az engem körülölelő tűzet, ahogy melegíti a bőrömet.. Mindent.

violet & emery

all i need is a new chance

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha én is egyszerűen csak a föld alatt maradok és nem kell itt mászkálnom. Akkor soha nem ismerhettem volna meg Simon-t, aki a legjobb és a legrosszabb dolog az életemben. Most egyetlen dologra vágyom, hogy az övé lehessek a saját tulajdon testemben. Érezhessem, ahogy a szellő belekap a hajamba. Nem akarok továbbra is ez a rakás szerencsétlenség lenni, aki egyenlő a levegővel. Mindenki keresztül néz rajtam és ettől meg kellett volna bolondulnom, de megtanultam értékelni a magányt. Viszont elég unalmas a folyamatos piszkálódás az emberekkel. Hiányzik Simon is. De ő undorodik tőlem. Miért is csodálkozom ezen? Olyan dolgokat tettem, amire ő talán még gondolni sem mert volna. Az, hogy lemészároltam egy családot a családfő bőrében.. Tudom nem kellett volna és kicsit túlzás is volt. Dühös voltam. Ez pedig a legjobb megoldásnak tűnt arra, hogy elüldözzem magamból ezt a végtelen haragot. Aztán ezzel végképp el is veszítettem azt a személyt, aki a legfontosabb volt a számomra. Most pedig mindent megtennék azért, hogy visszaszerezzem.
A napokban felkerestem egy boszorkányt, aki azt mondta vállalja a kockázatot, hogy visszahozz az életbe. Természetesen ezzel én is vállaltam a lehetséges következményeket. Annak örülök, hogy hamar sikerült megtalálnunk a közös hangot így ennek köszönhetően elvállalta az egészet. Nem könnyű olyan boszorkányt találni, aki csak úgy megteszi. De biztos vagyok a jövőben még fog erre hivatkozni, ha szívességre lesz szüksége. Mocorgást hallottam a hátam mögül és megfordultam, majd szembe is találkoztam vele. – Helló. Akkor vágjunk is bele, nemde? – Kérdeztem, miközben a szemeim csillogtak az izgalomtól.

Csak mosolygok azon amit mond. Néha túlságosan könnyen megbízom az emberekben. Nyugtáztam magamban, mint egy ténymegállapítást, amire a későbbiekben jó ha odafigyelek. Változott a világ és nekem is változnom kell. - Micsoda udvariatlan hozzáállás ez!   -dorgáltam meg azért amit a külsőmre mondott belemenve ezzel a játékba. - Fogalmam sincs hogy szedted fel Maggiet ilyen hozzáállással.  -vertem oldalba. -  Örültem a találkozásnak Enzo! -nyújtottam búcsúzásként a jobb kezemet. - Remélem még találkozunk.  -mondtam egykedvűen, majd hátat fordítva neki elindultam be az erdőbe.

Vajon mi vár még rám? Annyira ismeretlen minden. Annyi fájdalom és halál. Még keresem önmagamat. Talán lemásolom a körülöttem lévők személyiségét. Talán úgy meg tudom védeni magamat a külvilágtól való félelmemtől. Ki tudja. Csak abban az egyben vagyok biztos, hogy most a Salvatore birtok felé tartok és hamarosan megszűnik minden fájdalmam...

Nemigazán szerettem volna tovább göngyölíteni ezt a természetfeletti szálat. Isten sem egy nap alatt teremtette a világot. Nekem sem kell mindent rögtön megtudnom. - Gyűlölöm az embereket... Sosem bántak velem emberként... végül is nem meglepő ahogy végeztem.  -filozofálgattam. Mindig is egy rabszolga voltam... Nem vettek sosem emberszámba. Talán ez hiba volt részükről. Talán még visszaadhatom a tartozásomat feléjük.

Felkacagok a hasonmásos viccen. - Az első igazán jó poénod. Talán fel kellene jegyeznünk.  -kacsintok rá. Figyelmesen hallgattam, ahogy elmesélte, hogy is működik ez manapság. Ezt már Silas is megtette, de valahogy Enzo sokkal barátságosabbnak tűnt. Olyannak, akitől még sokat tanulhatok. - Látom felkeltettem a benned rejlő kíváncsiságot.  -tápászkodtam fel a földről. - De sajnos ez szakmai titok. Túl sok emlékkel élek. Nem olyan könnyű csak úgy visszaemlékezni amire csak akarok. Te is csak akkor ugrottál be mikor megláttalak. Ráadásul Maggie igazából nem halt meg, tehát nem lépett át rajtam. Így még kevésbé maradtak meg a dolgok.  -fogtam a fejemet. Túlságosan lüktetett a sok erőszakos emlékképtől. - Héj Enzo...  -pördültem egyet a tengelyem körül, ahogy egy pillangó mozgását próbáltam követni a levegőben. - Szerinted hogy állna a rövid haj?  -kérdeztem óvatosan. - Hm?  -pislogtam kedvesen.