Hiába vesznek el a vérlény szemei a különös idegen tekintetének mély tengerében, felfedez benne egy apró jéghegyet. Egy jéghegyet, melynek valódi mivoltját alant elrejti a sötétség. Érzi, hogy eme tett sokkal többről szól, mint egy egyszerű, érzéketlen gyilkosságról. Lát az íriszek mélyén valami különös csillogást, mely teljesen más tartalommal tölti meg az iménti eseményeket. Hiába volt Erick szem s fültanúja ennek a kegyetlen vérengzésnek, valahogy nem tudja elképzelni erről a fehér szőrűről, hogy csupán jó kedvéből tette azt, amit tett... S ha mégis... Valahogy akkor sem tudja hibáztatni. Sejtelmeiről azonban a másik engedékenysége is tanúbizonyságot tesz, hiszen mikor hűs ujjai elvesznek a fehér bundában, ahogy tapodják a megalvadt nedűvel kavargó nedves, földes szálakat, valami szokatlan, megmagyarázhatatlan melegséget érez a véráztatta szőrtengerben. Mikor az éles fogak fájón marnak a férfi kezébe, ő nem húzza el. Furcsa, de valamiért úgy érzi, hogy nem fogja bántani ez az állat. Lehet balga, s olyannyira a hatása alatt van, hogy naiv emberként viselkedvén azt hiszi, hogy neki bármit szabad. Ám mozdulatai nem maradnak abba, csupán akkor, mikor érzékeli az enyhe köszönetnyilvánítást, mire elrakja nadrágjának egy zsebébe a fájdalommal telített szövetet. A pillanat valójában nagyon meghitt s érzéki, hiába a szétmarcangolt testek, hiába a széthullt testrészek, a matéria s a lélek kontrasztja valami oly' magasságokba emeli az egész helyzetet, hogy az már szinte lebeg a valóság s képzelet kicsiny határán. Azonban minden jónak vége szakad egyszer, s ennek a gyönyörnek a végét a vészterhesen villódzó lámpák jelzik, melyeknek összjátéka vészesen kezd közeledni. Bár Erick megindul, mégis érzi, hogy kettejük közt ott szövődik egy halovány fonál, tán a Sors fonala, mely nem engedi el egyiküket sem a másik nélkül, így mikor meghallja a mancsok halk szavát, ajkaira egy halovány, békés mosoly kúszik. A kripta ölelése nyugalommal tölti el a férfit, mintha csak egy láthatatlan menedékként szolgálna, melyet senki emberfia nem képes felfedezni. Hiába, a holtak birodalma mindig kellemes érzéseket szült a férfiben, s ez most sincs másként. Elvégre ő maga is halott, mint itt bárki. Még emlékeiben ott él, ahogy mestere tőre átfúrja bőrét, hogy szívébe hatolván megfossza őt emberi mivoltától... Hagyja, hogy a tigris elfoglalja bent helyét, a vámpír pedig leül az ajtóba, megtámasztva hátával a bejáratot, s innentől kezdve csendesen figyel. Nem szól egyelőre egy szót sem, alig mozdul, úgy viselkedik, mint valami rideg őr, kinek minden áron meg kell védenie e lényt. Egy pillanatban azonban újra egy szokatlan hang csendül fel az állat felől, melyről ismét nem tudja eldönteni, hogy tényleg felőle jön, vagy elméjében zendül fel a hang. Mintha valami különös telepátia szüleménye lenne az egész... Bárhogy is legyen, a kérdés nem marad megválaszolatlanul. - Az vagyok, kit tetteiddel vádolnak. - hangja nem vádlón szól, inkább mintegy beletörődő tényközlés, mely nem hordoz magában semmiféle kelletlen érzést. Amolyan "majd együtt megoldjuk" érzése kering a levegőben, ám ez már mit sem számít akkor, mikor a lény elterül a kripta menedékében, s valami oly' csodálatos dolog történik, melyet eddig a hosszú évszázadok alatt sem tapasztalt a vámpír. Látott már farkast, amint át- s visszaalakul, de ily' gyönyörű teremtéshez még sosem volt "szerencséje". Figyel minden egyes fájdalmas mozdulatot, s nyomasztó percek elteltével végre megpillanthatja a felszín alatt rejtőző lányt, ki egy veszedelmes állat maszkja mögé bújt. Tudja jól, hogy kiváltságosnak számít, hiszen egy ilyen jelenet nem adatik meg bárkinek e világon, de mivel érdemelhette ki ezt a csodát? Ahogy természetanya megteremtette, úgy kúszik felé a lány teljes , fedetlen valójában, s Erick szinte gondolkodás nélkül veti le magáról kabátját, majd az alatta pihenő megtépázott inget. Most ő van erőfölényben egyértelműen, ám ezt nem használja ki. Mozdulatai finomak, érzékiek, így mikor közelebb lép a másikhoz, óvatosan leguggol mellé, majd ráteríti a melegséget ajándékozó ruhát. Így az ő felsőteste marad mezítelen, ám mit számít az? Ő a sötétség szülötte, posványban s fagyban nevelkedett, őt csak a fény képes elpusztítani, ellenben ezzel a túlvilági szépséggel, kit minél hamarabb ki kell innen mentenie. De miért? Miért teszi ezt? Elvégre miatta gyanúsítják meg a férfit. Magyarázatot még maga sem tudna adni egyelőre, csupán annyit érez, hogy e hölgy valami ősi, elfeledett dolgot szólított meg benne... Az események gyorsan követik egymást, s a hangokból leszűrve megtalálták a megtépázott tetemeket, az erősítés pedig a hallottak alapján úton van. Hiába nyújtott eddig menedéket a kripta, itt nem maradhatnak. Így ha nem ellenkezik a lány, akkor Erick jobb kezét óvatosan combjai alá simítja, másikkal pedig hátát érinti, hogy aztán egy könnyed mozdulattal saját testének védelmébe vegye őt, majd felemelvén e legyöngült emberi lényt, meginduljon a kijárat felé. A látszat ugyanakkor nem mindig rejti a valóságot. Hiába próbál segíteni a férfi, legbelül valami olyasmit érez, mely ellen hosszú éveken át küzdött, melyet próbált elnyomni lelkének üres bugyraiba, a maró sötétség homályába. Ám ahogy hozzáér sápadt bőréhez, ahogy érzi szívének minden egyes apró dobverését, ahogy ujjai alatt folydogál az örök életet jelentő mennyei manna... Szívesen ízlelné testének minden cseppjét, s ha nem gyakorolta volna oly' hosszú időn át az önkontrollt, most teljesen biztosan rossz véget érne ez az egész. Így azonban csupán nagyot nyelve löki ki résnyire az ajtót, s mikor megbizonyosodik róla, hogy nincs a közelben senki, óvatosan kilép a menedékből. Még szerencse, hogy ereje s érzékei az átalakulás után újra lettek formálva, így a hölgy arra lehet figyelmes, ahogy a nyugodt kis szellő, mely eddig körülöttük játszadozott, viharos hűvösségbe torkollik, s a temető világa gyorsan kezd mozogni körülöttük, melyet hamar felvált az erdő mélye. A fények s hangok gyorsan távolodnak, épp úgy, ahogy a veszély is. Szinte pillanatok telnek el csupán, mikor a férfi megáll, s a lányt egy hűvös bőrülésre helyezi. Az erdő halott ágai hangosan felzúgnak, mintegy elrejtvén a páros zajait, amint Erick kitolja a motort az útra. Ő maga is óvatosan felszáll, majd halkan beindítja a motort. - Kapaszkodj! - kéri a másikat, ezzel jelezvén, hogy végleg eltávoznak a helyszínről. Ha minden úgy történik, ahogy azt a férfi elképzelte, akkor hamarosan elkezdik szelni a magányos utakat. Fák ezrei zúgnak el mellettük, meghajolván a különös páros előtt. Jó s rossz... Ki húzza meg a határokat? A határokat, melyek talán nem is léteznek...
Lehetek egyáltalán egyszerre két ember - egy jó és egy rossz -, vagy muszáj lesz összemosni őket, és a végén egy jó ember leszek, aki a gonosz szüntelen kísértésében él?
“Vérszagra gyűl az éji vad…” Még érzem a számban a forró és mézes ízét, köröttem húsukban még lüktető, de élettelenre tépázott tetemek. A legyőzöttek végzete, a győztesek dicsősége. Ó milyen dicsőség is lehetne itt ez? A tigris, mely olyan erőteljesen tombol jelenleg az elmém felett, büszkén és magabiztosan tekint le áldozataira, a sikeres küldetés gyönyöre és mámora járja át az utolsó porcikáját is. Csak én vagyok aki értetlenül szemléli tettének következményeit, a parancsot, mely immáron a sokadik embert küldte a halálba. Miért teszem? Mi célja ennek az egésznek? Sosincs lehetőségem kutatni, vagy a kérdéseket feltenni újra, mert ami most még itt van bennem eleven emlékként lobogva legbelül, az holnap üresen lebbenő, kornyadó pernye lesz az elmúlás vermébe taszítva. A boszorkányom veszélyben volt és nem számít milyen áron de meg kell szüntetnem, el kell pusztítanom mindazt ami rá nézve halálos is lehet akár. És talán ebbe én is belepusztulhatok. Drága kincs vagyok a számra, de tán nem annyira drága, hogy ne hagyhatna ott veszni ha éppen nincs lehetőség a menekülésre. Lava koromszín tincseit látom árnyékként felsejleni a távolban, mintha élő vízió lenne. Mosolya körbeölel, simogató nyugalmat kelt bennem. Megtettem amit kért, és most ennek bizonyítékai hevernek az éjjeli temető zajtalan de nyughatatlan kőtömbjei között. Nem kellett volna ezeknek itt lenniük, tulajdonképpen senkinek nem kellene itt lennie akire veszélyes lehetek, mert ilyenkor nem gondolkodom csak teszem amit a parancsom diktál. Most pedig, hogy bevégeztetett indulnom kéne vissza...hozzá, de valami nyugtalanító sötétség kel életre a sírhantok között, valami kelletlenül itt bóklászó, eddig szinte meg sem moccanó vészterhes árnyék, melyről még nem tudom eldönteni, hogy ki lehet. Fájlalom a bal oldalamat, ahol a lövés érte, a vérem forrón teríti be a barnán, alvadt vérrel pettyezett bundámat. Morranásom halk, alig hallható, fejemet lehajtva megrázom, majd újra felemelem, és fürkészem a sötétet. A csillagok árnyéka akár egy éjjeli tó víztükre feszül meg a tekintetemben. Látom mozdulni a bokrokat, meghajolni akaratos kezek alatt, a fákon végigfutó szél ahogyan visszhangot ver, és megbotlik egy testben. Számomra a természet a legbeszédesebb zenemű, és minden rezdülésével üzen. Még akkor is ha éppen túlságosan csendes. Most azonban nem az, és noha avatatlan fülek annak vélnék, valamiféle baljóslatú csendnek én nagyon is tisztában vagyok vele, hogy van itt még valaki...valami. Bármi is legyen szükségét érzem, hogy megtudjam, hiszen szemtanút nem hagyhatok. Ez a parancs. Zümmögő morgásom töretlenül körülzeng, néha halkul csak el, hogy foszlányokban a prüszkölésem szakítsa meg, egy felcsapó páragomollyal. Végül aztán ezek az összekapaszkodó árnyékok megszülik kéretlen tanúját tettemnek, és magától lép elő. Egy alak az, amelyben életnek a legkevesebb nyoma sem fedezhető fel, sokkal inkább valami más. Maga után hordozza évszázadok dohos titkait, elmúlt és tán sosem volt érzések és érzéketlenségek szövevényes kapcsolathálóját, valamit, ami már a régmúltban kellett volna elvesszen semmint itt álljon velem szemben. A tekintete mögött a sötétség feléled, benne fényben fürdő tompa ragyogás, miképpen a művemet szemléli. Hátrálok, a fakéreg a sebemet karistolja és fájdalmasan kapok az oldalam felé. De ez csupán egyetlen figyelmetlen másodperc, mert utána már nem szűnik meg figyelmem az ismeretlen irányba. Emberi énem veszélyt szimatolva menekülne, a vad azonban kivár, még sebesülten is erősnek hiszi magát. Ha elsétál, prédáját az ismeretlenre hagyva, úgy a győzelmét feladná, azt pedig nem akarja. Így aztán maradok, mert mindaz ami itt van az az enyém, én szereztem, én magamnak. Lassan mozog én pedig kiegyenesedve figyelem őt tovább, kissé talán ki is húzom magam, méltóságom és büszkeségem hirdetve. Még egy lépés, apró ágroppanás, aztán még egy és már egészen közel engedem magamhoz. Az utolsó lépés előtt figyelmeztetően morranok: ha bántani akar támadni fogok, és nem számít mi lesz a következmény. Az idegen megemeli a kezét és én ösztönösen rántom el a fejem, hogy aztán a másodperc tört részét követően engedjem a mozdulatot befejezni. Az ujjai a fehér szőrbe simulnak. A vajszín ujjak szinte elvesznek a hosszú, véres és vizes földtől alaposan összemocskolódott szőrzetben. Kissé lejjebb ereszkedem beismerve ezzel, hogy megsérültem. Állati énem egy kicsit engedi felülkerekedni az embert, amely segítséget vár. A hangját hallva én is beszélnék elmondanám mi történt, tán csak magyarázatot nem tudnék adni neki, de az állat bizalmatlanul morran egyet a kérdés hallatán és prüszkölve rázza meg pofázmányát. A hullákon nézek végig és az egyik karját amely előttünk hever lehajolok és a homlokommal bököm odébb. A vér még friss rajta, szilánkosan merednek a csontok belőle az ég felé. Pusztító barbárság amit műveltem, de abban a pillanatban nem gondolkodtam és mintha most sem tenném. Ha gondolkodnék, ha egy kicsit is okosabb lennék, nem engedném őt közelebb. Síron túli nyüszítés hagyja el a torkomat és picit hátra is marok amikor a sebemet éri egy mozdulata. Mint egy kölyök állat halkul el ez a kétségbeesetten fájdalmas hang. A fogak finoman karistolják végig az idegen kézfejét, visszafogott, elhullott támadásom utolsó taktusa, hálásan simogatja végig befejezésképpen az érdes nyelv. A rendőr autó hangjára felkapom a fejem, éppen úgy mint az idegen és beleszimatolva a levegőbe, még ha fájdalmasan is de kihúzom magam, fenyegető morgással készülök fel egy újabb támadásra, ám ezúttal úgy tűnik erre nem kerül sor. A hívó szó abban a pillanatban csendül fel amidőn közé ékelődik a vaskapu kelletlenül bosszantó nyekergése. Nem indulok rögtön utána. Nem bízom még benne, ugyanakkor mérlegelek. A rendőrök lámpáinak fénye ide-oda imbolyogva közeledik a sírok között, csizmájuk alatt a fűszálak surrogva hajolnak meg. A hideg és fagyott földön olyan minden lépés mint egy szabálytalan szívdobbanás. Az enyém viszont őrületes tempóban ver. A távolodó alak felé pillantok, sürgető a hangja és a mozdulat is amellyel invitál. Döntésre kell jutnom, hiszen itt nem maradhatok. Végül megfordulok és elindulok utána. Miért ez az elhatározás? Azt hiszem azért mert tudom, hogy a rendőröket meg kellene ölnöm, de parancsot nem kaptam rá, és én sem akarom igazán megtenni. Nem tudom miért maradtam itt, már régen úton kellene lennem hazafelé...és az igazság az, hogy az idegent sem szabad lett volna a közelembe engedni. Meg kellett volna ölnöm, hiszen szemtanú nem maradhat. Lava meg fog büntetni, még akkor is ha a parancsot végrehajtottam és én engedékenyen tűrni fogom. Egy borostyánnal és vadszőlővel, melynek kopasz ágai most meredt árnyékként kúsznak végig a falakon, benőtt régi kripta lesz a menedékünk arra az időre amíg a rendőrök el nem mennek, vagy nem találunk valami lehetőséget a menekülésre. Odabent tökéletes sötétség honol, a halál tapinthatóan keserű bűze keveredik az esőtől izzadt föld szagával. Remekül látok a sötétben és van egy olyan érzésem, hogy az idegen is. Amíg a félelem erősebb bennem nem tudok átalakulni, meg kell nyugodnom. Emberi alakot kell felvennem, különben nem fogok tudni innen sehogyan elmenni. Idegesen kezdek járni fel-alá, a bal oldalamra kissé sántítva, a bal hátsóra nem tudok támaszkodni. Gyorsan gyógyulok, két nap múlva már a nyoma sem lesz meg, de addig valahogyan ki kell innen jutnom. Csapdába zárt vadnak érzem magam, akitől elvágták a menekülés lehetőségét. Végül az idegenre emelem akvamarin íriszeimet, és közel lépve hozzá a fejemmel a kézfejét bököm meg. ~ Ki vagy?~ Újabb és újabb roham a fejjel, még egy kissé bele is simítom mintegy jelezve, tudni akarom kivel vagyok a halál egy gödrében összezárva. Lava védelme még rajtam, de már halványodik, a mágia szövete foszladozik. Fájdalmasan terülök el a földön, és visszafogott, zajtalan morgásom a földbe temetem ahogy a pofázmányom odafordítom. A vissza alakulás mindig sokkal fájdalmasabb, sokkal erőteljesebb folyamat és idegen még soha nem volt tanúja. Ez a legveszélyesebb, hiszen ilyenkor vagyok a legsebezhetőbb, ilyenkor találna rajtam bárki fogást. Miközben odakint a hangokat felkapja a szél, az erdő fái suttogva viszik tovább a vérengzés hírét, én a kripta ősi sötétjében kezdem levedleni állati alakom. A hófehér szőrzet visszahúzódik, hogy helyét apró, az emberi bőrön növekvő szőrpihék vegyék át. Az állati bőr puha emberi bőrré válik. A megnyúlt pofázmány egy női arccá és a karmokban végződő mancsok apró, kecses lábakká és kezekké. Csupaszon dideregve kuporodom össze a földön és amikor lassan felemelem a fejem csak a víztiszta kék tekintet ugyanaz ami az idegenre néz. Olyan vagyok mint egy sokadszorra világba engedett újszülött, ezerszer teremtett lélek, valaki, aki jelenleg még nagyon is tisztában van azzal mit művelt, mert az emlékeim még az enyémek, amíg Lava el nem veszi őket. - Köszönöm- csak ennyit tudok kinyögni, majd a földön kúszva a bejárat felé araszolok. Gyenge vagyok, emberi alakban mindenképpen. De vissza kellett alakulnom, másképpen nem lehet megúszni. - Kell….egy...kell egy kis...idő...amíg- lihegem alig érthetően, bár remélem érteni fogja. - Miért?- belőlem is kibukik egy kérdés, amit korábban ő tett fel egészen más aspektusban. De talán a válasz mindkettőnk részéről megérkezik, amíg várunk. Mert várnunk kell, nem tehetünk mást.
Kár lenne tagadni a tényt, hogy Erick nem csupán saját igazáért kezdett bele öncélú nyomozásába, hiszen valójában kíváncsiságának is csak az égiek szabhatnak határt. Ugyanakkor az is meglepő, hogy valamiért egyből ráterelődött a gyanú, függetlenül attól, hogy egy ostoba ember is láthatja, hogy a nyomok messze nem egy vámpírhoz vezetnek. Mintha valaki keresztbe akarna tenni neki, az utóbbi időben úgyis több erre utaló jel volt már... Az persze egyáltalán nem biztos, hogy aki ezt az egészet elköveti, tudatában van annak, hogy más alatt vágja a fát. Csupán jókor van épp jó helyen, s ezt biz' a csőcselék is kihasználja. A három nyomozó nem ejt el bővebb információt, s a hisztérián és önsajnálaton kívül más egyébről nem is esik szó. Úgy látszik, hogy e röpke fél óra alatt Erick is meg tudott annyit, amennyit ezek a semmirekellők, s innentől már csupán azt várja, hogy végre eltakarodjanak a helyszínről, hogy ő maga is szemügyre vehesse a terepet. Ám azok csak nem akarnak távozni, s szánalmas, hazug verziókat próbálnak kitalálni, amivel a felsőbb vezetőket átverhetik. Néha már késztetést érez arra a férfi, hogy elzavarja őket, ám az csak újabb bonyodalmakat szülne, hiszen hamar meg tudná a világ, hogy ezen az éjen itt járt, már pedig az egyenlő lenne egy halálos ítélettel. Avagy meg kell ölnie őket, ha felfedezik, hiszen a holtak nem beszélnek... Ez esetben viszont ott tartanánk, hogy tényleg Erick lenne az a bizonyos gyilkos. Bonyolult dolgok ezek, melyek úgy tűnik, nem szülnek megoldást... Az viszont egy röpke pillanat erejéig sem szállt keresztül a férfi agyán, hogy az elkövető újra lecsaphat. Így igen csak váratlanul éri, mikor a másodperc töredéke alatt egy véres húskupac marad csupán a három nyomozóból. Fejét ide-oda kapkodja a sötétben, s alig tudja kivenni a történteket, oly' gyors tempóban történik minden. A halálhörgés hangja komoran töri meg a temető csendjét, s az áporodott levegőt lassan megtölti a vér édes illata. Hogy nem volt képes érzékelni, hogy van itt más is rajtuk kívül? Nem érezte sem a szagát, sem a jelenlétét... Mintha az árnyak védelmét élvezte volna ez a különös idegen, mígnem azok minden erejüket átadva neki kilökték a fényre. Csend vala. Síri csend s hullaszag. Mintha a halál hideg érintése kavarogna a levegőben, bekukkantva minden egyes kis kő mögé, hogy rátaláljon az egyedüli szemtanúra. A veszély egyáltalán nem múlt el, sőt, talán csak most kezdődik... Ericket sosem lehetett illetni a gyáva jelzővel, hiszen a legtöbb esetben mindig belevágott mindennek a közepébe, hiszen azt az elvet vallja, hogyha meg kell halnia, ha elérkezett az utolsó percre, akkor az ellen nem fog tudni semmit sem tenni. A Sors ellen kár lenne küzdeni, úgyis mindig ő győz. S ezen elven szárnyalva inkább beleveti magát mindig a legnagyobb veszélybe, ha már egyszer volt oly' szerencsés, s belekavarodott. A gyáva megtántorodástól elvégre még senki sem lett hős, nem igaz? Pedig el tudna futni, ha akarna, azonban nem teszi. S mikor épp megmutatkozna az idegen előtt, egy szokatlan hang hasítja ketté a levegőt. Mintha elméjének mélyét érintené meg a hang, melyről szinte el sem tudja dönteni, hogy valós volt, vagy csak képzelete játszadozott vele. A bársonyos él halállal fertőzött. S innen már nincs visszaút. Kilép a sír takarásából. Amit pedig lát, az egyben elborzasztja, s egyben gyönyörködteti. A gyors mozgásból annyit ugyan kivett, hogy egy állat lehet az elkövető, bár ő maga egyértelműen farkast mondott volna, ehelyett egy csodálatos, fehér szőrű tigris figyel vissza rá büszkén. Erick hűlt szíve nagyot dobban a látványtól, s a szétmarcangolt testekkel karöltött összkép csodálatot szül a férfi szívében, s mintha eltűnne minden eddigi harag s düh, úgy lép előre egyet tiszta fejjel. Ében íriszei szívják magukba a sötétséget, ugyanakkor a csillogás, mely ott rejtőzik mélyen, könnyedén felfedezhető, ha az állat figyel. Márpedig a férfi le sem veszi róla tekintetét, s ki épp balga lépést akarna elkövetni, úgy sétál közelebb. Mozgása lassú, kimért, s egyáltalán nem lehet benne felfedezni fenyegetőt. Hirtelen annyi kérdés fogalmazódik meg fejében, hogy csupán szótlanul tapodja a fagyott földet, hiszen a szavak odabent mintha nem akarnának ajkára szökni. Ajkai helyett azonban kezeibe szaladnak, s ha nem ugrik el a tigris, vagy nem támad rá a férfire, akkor amaz megállapodik mellette, s leguggol. Jobb kezét óvatosan felemeli, s leheletük ködén lassan átnyúlva ujjait a finom szőrtengerbe meríteni, ha a különös idegen nem húzódik el. Ostoba lépésnek tűnhet ez kívülről, hiszen épp most volt szem s fültanúja egy kegyetlen vérengzésnek, most mégis valami olyasvalamit érez legbelül, mint még soha. A kábulat fátyla viszont hamarosan eltűnik, s Erick érzékei újra kiélesednek. Ekkor az átlagos emberi vér illata mellett mást is érezni kezd, mire tekintete a tigris oldalán levő sérülés felé terelődik. Szemöldökét összeráncolja, majd lép egyet hátra, s kérdőn felszólal. - Te ember vagy. - az illat, származzon bármilyen testből, sok mindent elárul gazdájáról, jelenleg pedig azt, hogy ezen állatias külső mögött bizony egy ember lapul. - Miért műveled ezt? - ered meg nyelve, s szavai számonkérést tükrözhetnek, ám a lágyság, mellyel kimondja őket, egy teljesen más élt ad a betűknek. A csend pedig újra ráereszkedik a vidékre, miközben a férfi ismét előrébb lép, s ha nem akadályozza meg a tigris, akkor leguggolva mellé leszakít egy darabot bőrkabátja alatt rejtőző ingének aljából, majd kicsiny flaskát húz elő zsebéből. A szövetet leönti az erős alkohollal, s ha szabad utat kap, akkor egy gyors mozdulattal rányomja azt a sebre. Teljesen biztosan nagyon fog fájni, s ha jól érzi, akkor a sérülés is súlyosnak mondható. Történjék bárhogy, ha megejthette előbbi mozdulatait a férfi, ha nem, perceken belül hangos vinnyogással parkol le a temető előtt két rendőrautó. Az ajtók hamar csapódnak, s ha jól hallja, akkor nem is vesztegetik idejüket. A kovácsoltvas kapu ajtaja hangosan nyög fel, mikor azt belökik. - Mennünk kell. - csendül fel Erick hangja, ki azonnal szövi magában a vésztervet, s hirtelen felegyenesedvén kihúzza magát, s mint valami védelmező hímtigris, úgy áll a fehér szőrű elé. - Kövess. - kövess. Remek, Erick, még meg akarod mondani ennek a fenevadnak, aki most tépett szét három embert, hogy mit csináljon?! Mintha csak valami álomvilágban élne, ahol a rosszak talán nem is rosszak, s a jók valójában a hazugok... Ha követi őt az állat, akkor az egyik távolabbi, öreg kripta felé vezeti, melynek ajtaját belökvén előre engedi az idegent. Hogy miért teszi? Maga sem tudja... Mintha valami mágiát érezne a levegőben, mely ennyire megbabonázza, de ebben sem biztos... Ha a tigris marad, akkor viszont a férfi sem tágít mellőle, s mintha csak a védelmezője lenne, úgy áll támadó állásba, s várja, hogy megérkezzenek a rendőrök. Ha pedig az állat nem kér Erick társaságából s eltűnik, úgy ő maga is inkább tovaszalad, a maradással úgyis aláírná halálos ítéletét...
Lehetek egyáltalán egyszerre két ember - egy jó és egy rossz -, vagy muszáj lesz összemosni őket, és a végén egy jó ember leszek, aki a gonosz szüntelen kísértésében él?
Tovafutó éjjeli árnyékokat rajzolgat az ablakomra a gyéren csiklandozó hold fénye. Lassuló, egyre többször az álmot kerülgető pillamozgással szenderülök el. Hosszú napom volt, és nehezen térek nyugovóra. Mintha érezném napok óta, hogy valami baj van, amit nem vagyok képes megmagyarázni. Egyensúlyozom a jótékony homály és a szobám zajtalan ürességében. Hirtelen valami fuvallat emeli meg az egyik hajtincsemet, de nem nyitom ki a szemeim. Az illatok felismerhetővé teszik: lágy akár a legfinomabb fagylalt nyár idején, az illatos szőlő zamata, a hó hűvöse, a cseresznyevirág könnyedsége. Minta maga után vonszolná csokorba kötve az évszakokat, és én oly nagyon vágyom mindig arra, hogy a közelemben legyen. Vagy én az övébe. Nem tudok elszakadni tőle, örökkön vágyom vissza, és megtennék bármit amire kér. Hosszú, finom bársony ujjak követelnek maguknak utat barna fürtjeim között, egy meleg tenyér a homlokom érinti, és a hangja akár az angyalok...de nem, ez sokkal szebb annál. - Avarina...Avarina….itt az idő.- nem kell kérdeznem, hogy mire, hiszen a hangtalan zengés az agyamban, a folyamatosan ismételt mantra egyetlen gondolattá áll össze. Meg kell védenem őt, mert ezt akarja tőlem. Bántani akarják, az életét venni. Neki adtam az életem,a gondolataim, mindent ami én vagyok. Lassan nyílnak a szemeim, üveges opálként bújik meg az árnyékban, amikor felülök az ágyamban és csak őt nézem. Gyönyörű, mint mindig. Ében haját keretbe foglalja a szürke ezüst ragyogás. Nem mozdulnak ajkai, én mégis értem, hogy mit akar. Ha emberi tudatom lenne magánál, akkor magamhoz térítene, és figyelmeztetne, hogy ostobaságot készülök elkövetni. Követni akarok egy parancsot, amihez alapvetően semmi közöm. Életre hívom a vadat, hogy aztán nekifeszülve a város örökkön morajló duruzsoló szellőjének bevessem magam a fák közé, ösztönösen tudva merre tartok és mi a feladatom. Másnap majd az ágyamban ébredek, és olyan lesz mint egy álom, amely valóságos lesz mégis. Az emberi testek melege, a vér fémesen karistoló íze, a csont roppanása, a hús sercenése, a fogaim amint belemélyednek a kemény, idő edzette bőrbe. Mintha nem is én lennék, pedig tudnom kellene, hogy én vagyok. Lava megfogja a kezemet és két tenyere közé simítja, ujjai lágyan cirógatják a kézfejemet, és én engedelmes kis familiárisként mozdulatlanul tűröm, hogy a bűbáj, és az édes dallam melyet nekem súg körül öleljen. Nem is akarok elfutni, hiszen sehol nem lennék nagyobb biztonságban mint nála. Ott van benn a agyamban, ott a hangja, akár a karomon végigsimító finom selyem. ~ Meg fogod tenni. Veszélyben vagyok. Ki fogják deríteni, de te nem fogod hagyni. Kövesd a szagokat ahogyan mindig, és ne maradjon nyoma életnek. A sajátodat is kockára kell tedd értem. Nem számít semmi, csak sikerrel járjon a küldetésed.~ Beleegyezően bólintok, majd engedi, hogy felkeljek az ágyról és szélesre tárjam az ablakot. A kert fái alig mozdulnak, szinte fű sem rezdül, az éji madarak is csendesek. Én mégis kiélesedett érzékeimmel egyre erőteljesebben hallom a morajt, a fák hívó szavát, a szabadságot, a rohanást. A testemben hangtalan fut végig a vágy, az akarat és megszüli bennem az állatot, amely felszínre törni kész. A csontjaim úgy roppannak, mint a leguruló mészkövek a hegy oldalában. A szemeim egyre élesebb kontúrokban látják a világot, orrom szinte kilométerekről megérzi mindennek a szagát külön-külön. Ott vagyok én is benne, egy pici része az emberi énemnek, mely kíváncsian szemléli az eseményeket, és amely visszafogni akarna, de a felébredt és immáron fizikai valójában is megmutatkozó vad sokkal erősebb. Nem tudom még legyűrni, hiszen ereje teljében emeli fejét az éjjeli égbolt felé, és a levegőbe szimatol. Az ablakon visszatükröződő alakom az előző fél óra eredménye. Egy hatalmas méretű, világos szőrű bengáli fehér tigris prüszköl egyre akaratosabban. Lava ujjai átsimítják a szőrömet, és hozzádörgölőzöm a lábához, a combjának melegében érzem az erekben lüktető vért. Az életet. Érdes nyelvem végigsimogatja a kézfejét. Még várok, még nem mozdulok, de ugrásra készen meresztem gleccserszín tekintetem a távolba. Egyre sürgetőbbé válik az indulás, de a boszorkány még markolja a nyaki bőrt, a szőröm szinte beleborzong az érintésbe és megrázom magam. Emberi énem egyre kétségbeesettebben fogna vissza, marasztalna a szoba biztonságában, de nem tudok maradni. Morranva rázom meg a fejem, indulni akarok. Érzem az áldozatok vérének zubogását. Mint egy gyilkos és minden ízében kívánatos vad folyó ami csak arra vár, hogy megmártózzam benne. Akarom. A dühöm táplálja az erőmet és ezt érzi Lava is, ezért tart még vissza. Végül ujjai bilincséből kiszabadulva elrugaszkodom a földtől. Magam mögött hagyom a kertet, a gondozott utcák sorát, igyekezve végig árnyak takarásában maradni. Könnyedén mozgom, tappancsaim puhán érnek az aszfaltra. Nem csapok zajt, a bokrok, kopasz lombkoronájú fák között araszolok, és egyetlen cél lebeg a szemeim előtt: a temetőbe eljutni. Már messziről hallom a hangokat, érzem a vér lüktetését a testükben, a szagától felforr az enyém is. Tépni akarok, húst ízlelni, és ölni. Emberi énem ott legbelül kétségbeesetten dörömböl, hangja gyermekien vékony és könyörgő, de nem hallom meg. Azt mondja én nem ilyen vagyok. De én ilyen vagyok. Ilyen is. Lava élete a tét, hát meg kell tenni. Ezt akarja, ahogyan mindig. Ahogyan hetek óta mindig és én engedelmeskedem. Mert nem tudok mást. Észreveszem őket, a beszélgetőket néhány örökzöld takarásában, és oda lopakodom. Fejem kissé lejjebb emelve figyelem őket. Szinte levegőt is alig veszek, a testem egyre inkább megfeszül mint egy tökéletesen edzett íj. Gyorsnak kell lennem és nem számít milyen nyomot hagyok. Csak élet ne legyen több. Finoman lejjebb helyezkedem, ugrásra készen, és egy óvatlan pillanatban a bokrok közül ugrom ki, vetve magam az első áldozatra. Kieresztett karmaim az arcán szántanak mély, vörös árkokat, miközben egy darabot nyesek ki a húsból a bal oldalán. Ahogyan a vér íze elönti a számat megvadulok, és egy ugrással a másikra vetem magam. Gyors vagyok, talán számukra felfoghatatlanul gyors, de nem eléggé. Miközben a másodiknak a combjában lévő érzékeny artériát harapom ketté, a harmadik fegyvert ránt és amikor hátratántorodik vaktában lő felém. A csípőmet súrolja a lövedék, és fájdalmasan üvöltök fel. Visszhangját az erdő elnyeli, a város felé talán egy kóbor farkas nyüszítése jut el, amelyre egy vadász rálőtt ezen a vészterhes éjjelen. Sebesülten is csak egy dolog lebeg a szemeim előtt, hogy bevégezni a küldetést. A mozdulatomban benne van a sebesült állat vadsága, és a küldetésem sikeressége. Nem hibázhatok. De én soha nem is szoktam. Nem végzek tiszta munkát, de mindig biztosat. A harmadik kézfejét kapom el, amelyben a fegyvert tartja és szélesre tárt pofával úgy roppantom ketté mint valami vékony ostyát, hogy aztán a nyaka felé marva az utolsó jajjkiáltást is beléfojtsam. Szó szerint. A fehér szőrt vér pettyezi, én pedig fáradtan járom körbe szanaszét heverő áldozataimat. Fülelek és szemrevételezek. A szél feltámad és a levegőbe szimatolok. Ösztöneim veszélyt érzékelnek, menekülnöm kellene innen. A hátsó bal lábamra sántítok egy kissé. El kellene indulnom, mert így lassabban érek vissza. Felkapom a fejem a fák közé, amikor egy apró ág zörren. Morranva hátrálok, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne szembe szállnom vele akárki az. Kimerültem, fáradt vagyok és sérült. Nyüszítve vetem a hátam az egyik fának, mintha lekusshadnék, de végül felemelkedik a hatalmas fej védekezőn, büszkén a magasba. Bizonytalan vagyok, hiszen hirdetném a területre szerzett jogosságomat, ugyanakkor sérült is vagyok, nem tudom tökéletesen megvédeni magam és azt ami az enyém. A hullák között mégis méltósággal állok amennyire tudok. Megtettem amit kellett. Vissza alakulni azonban még nincs erőm. Jégszín tekintetem egyetlen pontot fürkész kitartón, amerről azt a hangot hallottam. Figyelmeztető morgással bökök a magasba egy apró, vékony nyüszítés kúszik bele a hangba. ~ Gyere elő, akárki vagy!~ Fenyegető és védekező vagyok egyszerre. Időt kell nyernem. Nem tudhatom ki rejtőzik az árnyak között. Egy biztos: nem emberi. Más a szaga.
- Csak az idődet pocsékolod, már elmondtam párszor, hogy nem én voltam. Tudhatnád, hogy én azért óvatosabb vagyok. Kivéve, amikor nem... Ettől függetlenül akkor sem én gyilkolom le az embereket. Nem is értem a feltételezést! Ha ölni akarok, akkor azt legtöbbször a lakásomon teszem. - Erick hangja bejárja a rendőrség egy eldugott kis szobáját. - A brutalitás, mellyel megölték őket, nagyon is rád jellemző. - válaszol vissza az egyik tiszt, ki hasonlóan örök életet tudhat magáénak. - Tényleg? És szerinted hol van nekem akkora pofám, hogy csak úgy kiharapok egy jókora darabot egy ember oldalából? Vagy éppen a fejéből?! Gondolkozz már, ember... - legyint lemondóan, mire a tiszt feláll, s az ajtó felé sétál. - Húzd meg magad, Erick. Még ha nem is te voltál, tudd, hogy páran rád gyanakszanak. Tedd magad takarékra az elkövetkezendő napokban. - utasítja őt a rendőr, mire a férfi csak dühösen elviharzik. Nem pazarolja ilyen patkányokra a drága idejét tovább, s nem fogja senki előtt bizonygatni az igazát. Ha nem hisznek szavának, akkor majd hisznek a kézzel fogható bizonyítéknak... Az éj előtti órák lassan peregnek, s Erick ujjai türelmetlenül dobolnak a nappali közepén levő üvegasztalon. A sok cigaretta füstje egy gomolygó masszává állt össze a levegőben, melyet a jó minőségű whisky szaga talán még édessé is tesz. A pohár a földön, a halovány, fa mintázatú burkolaton pihen üresen, mellette pedig egy alig pár cseppet magában tartó üveg támasztja a kanapét, amin épp a férfi fekszik. Feje egy kispárnán, lábai a karfán, tekintete pedig a plafonon. Gondolatai egyre csak az eset körül járnak, amivel őt gyanúsítják. Először valami újonc vámpírra gyanakodott, aki képtelen türtőztetni magát, aztán ezt az ötletet hamar elvetette, hiszen a körülmények szinte lehetetlenné teszik a vámpírtámadást. Tán farkas lenne? Nem, az is kizárt, még farkasénál is nagyobbak voltak azok a harapások... Akkor mi az isten pusztítja a népet? Gondolatai olyannyira elkalandoznak, hogy észre sem veszi, amint a párás ablaküvegen túl felbukkannak a csillagok. Nagy sóhajjal kapaszkodik fel a vöröslő kanapéról, majd felkapja az üveget, s míg az ablakhoz ér, lehúzza az utolsó kortyokat. Végül amaz hangos csörömpöléssel törik ripityára a szemközti falon... A motor felharsog. Az éj ezen szakaszán alig vannak az utakon, s mikor letér az egyik mellékútra, onnantól kezdve a temetőig egy árva lélekkel sem találkozik. Azonban mikor megpillantja a távolban a Hold bágyadt tükrénél a sírokat, egy fekete autó képe is kibontakozik, mely közvetlenül a kapu mellett parkol. Így Erick hamar leállítja a motort, majd a járműről leszállva halkan betolja a kis erdő mélyére, mely a holtak birodalmát fogja közre. Nem lenne jó, ha észrevenné itt bárki is, hiszen az eltűnések és halálesetek nagy része épp itt történt, ha pedig pár kellemetlenkedő alak felfedezi itt a férfit, igen csak meg fogja ütni a bokáját. Ezért halk léptekkel indul a bejárat felé, ahol jobban szemügyre veszi az autót, melynek belsejében pár cigarettacsikken, számlán, s napszemüvegen kívül nem vesz észre egyéb szokatlan dolgot. Azt leszámítva persze, hogy a kocsi tulajdonosa ily' késői órákban látogatja meg a holtakat... Még egyszer körbenéz odakint, majd átcsusszan a félig nyitva hagyott kovácsoltvas kapun, s a főútról letérve az öreg sírok között halad tovább. Dohos, áporodott szag terjeng a levegőben, melyben mintha valami kellemes aromát is fel lehetne fedezni... Léptei olyanok, akár egy árnyé, így nagyjából egy három perces séta után az a három alak sem veszi észre, akik az egyik nemrég ásott gödör fölött ácsorognak. Erick megbújik az egyik kopottas, töredezett sírkő mögött, s onnan fülel tovább. - Szerinted mi lehet? - szólal meg az egyik. - Fogalmam sincs. Ilyet még nem láttam. Állattámadásnak könyveljük el az egészet, ám ez nem fogja megnyugtatni a népet, mert ez azt jelenti, hogy valami fenevad ólálkodik erre. - a vámpír már érzi, miről beszélhetnek, hiszen az alvadt vér szagát messze viszi a szél. Minden bizonnyal egy, vagy több test lapulhat a gödör mélyén. - Ezt megint jelentenünk kell. - vakarja meg fejét az egyik. - És mégis mit fogunk mondani? Hogy egy jó ideje már nyomozunk, csak ezen az ügyön dolgozunk, nem értünk el semmi eredményt, sőt, a halálesetek egyre gyakoribbak?! - fakad ki magából a másik. - Vagy talán... - szólal meg sejtelmesen a harmadik. - Ne is folytasd, te barom! Még eszedbe se jusson! Nem leszek bűnrészes, a hullákat nem tüntetjük el, hozzájuk sem fogunk érni. - inti le azonnal az első. - Akkor szerintem csomagolhatunk. Megmondták... Ha ez így folytatódik, másnak adják át az ügyet, mi pedig szedhetjük a cuccainkat... - a beszélgetés hosszasan elnyúlik, a három nyomozó pedig egyre inkább azon tanakodik, hogy mit tegyenek. Erick közben meg sem mozdul, megvárja, mi sül ki ebből az egészből, hátha el tud csípni még információt. Kilétét semmiképp sem fogja felfedni, hanem majd ha ezek eltakarodtak innen, szépen felfedezi ő maga is a terepet, hátha vámpírként több mindent képes majd leszűrni. Főleg, hogy újabb gyilkosság történt, ami megint csak nem hozzá köthető...
Már ott tágra nyílnak a szemeim, amikor a családomat megemlíti. Ez meg egyáltalán hogy jön ide? Nem vagyunk éppen egymás kedvencei, hogy bevonjam őket bármibe is. Persze hamar kibújik a szög a zsákból, és Ignotus lassan kifejti, hogy mit is akar kihozni ebből, közben további meglepetéseket okozva azzal, hogy valóban milyen jól ismer engem, és a történetemet. Ki hitte volna, hogy ilyen nyitott könyv lehetek bárki számára, csupán hónapokkal azután, hogy visszatértem az „élők földjére”. A városi legendák nem évek meg évtizedek alatt keletkeznek? Úgy tűnik, népszerűbb, de legalábbis hírhedtebb vagyok, mint valaha gondoltam volna. És ez vajon nekem most jó vagy rossz? Nem vagyok benne biztos, hogy tetszik-e a dolog, de van abban némi pozitívum, hogy nem csak úgy szórakoztatjuk egymást a druidával némi szócsépléssel, hanem pontosan tudja is, hogy mit akar, és hogy hogyan kaphatja meg. Elgondolkodva hallgatom a férfi szavait, egy sírról a másik sírra lépkedve – beismerem, nem kifejezetten tisztelegve a tény előtt, hogy a Holtak Földjén járok éppen –, majd egy sóhajjal leülök az egyik sírkőre, pontosan szembefordulva a szónoklóval. Nem túl barátságos dolog a másik orra alá dörgölni, hogy a kovenje sosem fogja tisztelni. Még ha igaz is. A család számára sosem leszek több egy korcsnál, és néha tényleg szívesen fognám magam, és lemészárolnám valamennyit, csak hogy soha többé ne emlékeztessenek arra, honnan jöttem, és mi van mögöttem. De egyrészt az erőm nagy részét belőlük nyerem, másrészt talán nagyobb büntetés az a számukra, hogy vezetőjükként tőlem függ az életük, a haláluk, a sorsuk, és ez ellen semmit sem tehetnek már. Másfelől viszont... nem túl vidám dolog ezt bevallanom, de Luke halála óta folyton ott van a fejemben az a szörnyű kis hangocska, ami nem is hagyná nekem a mészárlásos verziót. Szóval... nyitott vagyok bármilyen egyéb megoldásra. - Nos! - Állok talpra összecsapva a két tenyerem, amint Ignotus a mondandója végére ért. Senki nem mondhatja, hogy türelmetlen vagyok, hisz ezt a monológot is teljesen higgadtan végigvártam. - Ez mind nagyon csábítóan hangzik, és azt hiszem, már valahol a felénél megvettél. Az a "nem csak a saját fajtád" rész például nagyon izgalmasan hangzik. Bár számomra még mindig nem derült ki, hogy mégis miféle hatalomról is beszélünk... Még több varázserő? Abból mondjuk szerintem már van elég, és bármikor tudom fokozni – utalok az elnyelő-képességre. - Egy másik koven? Egy hajóflotta a Csendes-óceánon? - Az ember merjen nagyot álmodni, nem igaz? Ki ne akarna egy hajóflottát tele modern kori kalózokkal? Vagy még inkább egy űrhajó-flottát. Na jó, az talán mégsem az én stílusom. - Félreértés ne essék, tetszenek a nagy szavak, de szeretem a konkrétumokat is – vonom meg a vállam elvigyorodva.
Amint az idős vámpír kisétált a képből, elégedetten sóhajtottam fel. Kezdett elegem lenni a vámpírok pökhendiségéből, az ilyesfajta szónoklatokkal vissza lehetett volna üldözni a tó fenekére újabb egy évezredre. A saját családomban sem viseltem el soha, ha valaki nagyobbnak hitte magát, mint amekkora volt, és végül éppen ez a viselkedés okozta a vesztünket. Delmar azóta már megbánhatta, amit tett, de nem azért, mert annyira hiányozhatott neki a szűk családi kör. Inkább azért, mert a boszorkányok egyáltalán nem azt adták neki, mint amit előtte ígértek. Emiatt legalább nem fájt a fejem, mikor éppen éber állapotban fulladoztam a tó fenekén, abban a börtönben, amiből nem volt kiút. A boszorkányok ostobaságának köszönhettem a kiszabadulást, nem is lehettem elég hálás nekik, amiért ebben az évezredben már tele voltak meggondolatlansággal. Annak idején az idősek kordában tartották a fiatal tanoncokat, ma már... úgy tűnt, mindegyik arra ment, amerre akart, nyoma sem volt kontrollnak. De ezt tökéletesen ki tudtam használni, az előnyömre válhatott még. Elmosolyodtam. Ezúttal rászolgált arra a kis warlock, hogy tényleg őszinte legyen ez a gesztus. Sok démont kellett legyőznöm magamban ahhoz, hogy szóba elegyedjek egy olyan teremtménnyel, akiben boszorkány vér csörgedezett. De nem kellett sokat sétálgatnom ebben a városban, hogy meghalljam a férfi nevét, és megismerjem a történetét. Volt oka arra, hogy dühös legyen, ám ő inkább volt egy bolondos, szórakoztató mágus, akinek több volt a fejében, mint holmi meggondolatlanság. Erre volt szükségem. Erre a hidegvérre. A szórakozás csak velejáró, másodlagos haszon. Bár én sosem ismertem a feleségem halála után azt az érzést, amikor önfeledten képes voltam szórakozni. - Egy koven élére kerültél. Ők lényegében... a családod is. De elég ez neked? - kérdeztem, egy lépést téve felé, arcomról pedig nem tűnt el a mosoly. Persze, hogy nem. A lényegre akartam tapintani, az arcára pedig kiült, hogy elgondolkodtatta az, amit beszéltem. - Ismerem a történeted, Malachai Parker. Sosem fognak tisztelni, sosem fogják meghajtani előtted a fejüket igazán... talán ideje, hogy kibővítsd a kört. Hogy szert tégy valamire. Valamire, amivel még nagyobb hatalmad lehet. Elvégre... mire lehet szükséged, ha nem erre? - kérdeztem, majd alig láthatóan vontam egyet a vállamon. - Nekem az kell, hogy valaki kiszabadítson pár druidát a föld alól. Az, hogy az új nemzedék megtalálásában segítsen. Cserébe pedig... - fordultam el tőle, hogy a telihold felé fordítsam a tekintetem, és ott ragadjon a pillantásom. - Olyat kapsz, amiről álmodni sem mertél még akkor, mikor évtizedeket éltél egy börtönvilágban. Hatalmat. Erőt. Talán nemcsak a sajátjaid felett - fejeztem be aztán. Szerettem rébuszokban beszélni.
Esküszöm mindenre, ami... nos, nekem nem sok dolog szent, de gondolom, attól még érhető, hogy mire gondolok... szóval, esküszöm, hogy Elijah Mikaelson a legunalmasabb... lény, akivel valaha találkoztam. Valószínűleg a hosszú élet átka, hogy ennyire közhelyessé és sablonossá válik valaki. De az is lehet, hogy ő mindig ilyen volt. Egész este nem hallhattunk tőle mást, mint szánalmas fenyegetőzéseket, mintha valamilyen komplexusban szenvedne, és ha nem fitogtathatja a korát meg a hatalmát – ami egyébként francokat sem érdekel – akkor összedőlne az egész világ, vagy ilyesmi. „A szívetek díszítse a családi házunk kandallópárkányát.” Morbid fogalmuk lehet a családi házról meg a többiről. - Én a helyetekben felbérelnék egy igazi lakberendezőt, mert ez elég undorítóan hangzik – húzom el a szám egy fintor szerű vigyorra. Biztos karácsonykor is egy-egy szívet dobálnak egymásnak a kandallóhoz felakasztott piros Télapó-zoknikba. Fúj. Ennyire még az én családom sem elcs*szett, pedig nálunk is színültig van a szekrény csontvázakkal. És van pofája engem nevezni félcédulásnak újra és újra. Mivel a sok tévhiedelemmel ellentétben még nem ment el teljesen az eszem, úgy döntök, hagyom az öreg vérszívót a fenébe, és foglalkozom azzal, ami igazán érdekel: a küszöbön álló alkudozással az új cimbinkkel. Azért ez az Ignotus is nagy filozófus ám. „Nem rendelkezik azzal, ami nincs.” Haha, oké. - Hmm... határozottan felkeltetted az érdeklődésem – billentem oldalra a fejem, a szemeimben kíváncsiság csillan. Bár még nem teljesen értem, mire is gondol, de a fejemben a fogaskerekek máris mozgásba lendültek. Még több hatalom... Miért is nem gondoltam erre hamarabb? Megerősíteni, megszilárdítani a birodalmamat. Hónapok óta azon rágom magam, hogy hiába lettem a koven vezetője, hiába függ egyedül tőlem az életük és az erejük, mégsem tisztelnek eléggé. Talán nem jól közelítettem meg a dolgokat. Ha még többen csatlakoznak hozzám, új tagok, külsősök... valahogy biztosan megoldható... és azzal az erőnk is nőhetne... kollektíven, és külön a sajátom is... Lehet, hogy egyes elképzeléseimmel nem ért egyet a családom, de biztos lesznek olyanok, akiknek tetszene, ha a koven megerősödhetne. - Szóval úgy gondolod, kölcsönösen tudnánk segíteni egymásnak? Ha van kedved ezt az egészet kifejteni, szívesen hallgatlak - Nem emlékszem a legutóbbi alkalomra, amikor megpróbáltam volna valakivel együttműködni... ha egyáltalán volt ilyen. De érdekes módon most egészen felvillanyozott ez az ötlet.
A fiatal warlock szemmel láthatóan megértette a szituációt, még ha a módszereimmel nem is értett egyet. A vámpír viszont a felesleges fenyegetéseivel nem a legjobb hatást keltette bennem, ami inkább arra utalt, hogy a kor nem mindig jár együtt ésszel, bármit is tartson magáról a Mikaelson név viselése miatt. - Tehát hat láb mélyen, New Orleans temetőjében... - ismételtem el szavait, majd elmosolyodtam. - Hét évszázadig éltem egy harminc láb mély tó fenekén. Ha nekem akarod megmondani, mit tegyek, találj ki ennél egy kissé... eredetibb fenyegetést, máskülönben nemcsak én fogom megszenvedni a föld alatt töltött időket - mondtam, de legalább őszintén. Már annak idején sem díjaztam a Mikaelsonok pökhendiségét, habár nem tekintettem célpontnak vámpírokat. Talán kellett volna, hisz ha már a család értelmisége ilyen közhelyeket dobál, vajon mi lett a többivel? A fejükbe szállhatott a dicsőség. Azon már nem sértődtem meg, hogy sejtése sincs, kik a druidák, de azt az apró részletet nyilván nem szerencsés elfelejtenie, hogy hiába a két éles foga, az előbb ő volt a földön, nem én. - Annyit igyekeztem sugallni, hogy ne lepődj meg, ha a város közepén némi... rendbontás következik be - tettem végül hozzá, majd elfordultam a férfitól. Menjen, ha akar. Engem már nem köt le. Amit akartam, elmondtam neki, méghozzá hogy ha az egyik társam hét évszázad után kiszabadul a városa alól, talán nem lesz minden annyira szép és jó. Az ifjonc boszorkány felé fordultam, majd elmosolyodtam. Nem volt szokásom boszorkányokkal diskurálni, de vele volt miről cseverésznem. - Jól sejted, arra kellesz, hogy kihozd onnét a barátomat - biccentettem, majd közelebb léptem hozzá. - Cserébe... mondhatnám, hogy bármit kérhetsz, de sajnos jelenleg nem rendelkezhetem azzal, ami nincs nálam - fűztem még hozzá. Szerettem olyasmit ígérni, amiről tudtam, hogy birtoklom. De amit kínálni tudtam neki, az nem nálam volt. Egy farkasnál, aki remek szolgálatot teljesített azzal, hogy a családja évszázadok óta megőrízte az ereklyét. - Az a fajta boszorkány vagy, akinek soha nem elég, igaz? Most itt a birodalmad, de... talán kaphatnál ennél többet is - sóhajtottam fel, elmerülve az erdő fáinak szépségében. A csillagok alatt minden szebbnek tűnt. Még akkor is, ha háború dúlt az ég alatt.
Felvont szemöldökkel, pókerarccal hallgatom az újonnan feltűnt jöttment szavait, aztán halvány mosollyal nekitámaszkodom az egyik sírkőnek. - Bocsásd meg ha ezt mondom, még mindig nem teljesen világosak a céljaid. Ahogy félcédulás ifjú barátom rávilágított - pillantok Kai gúnyos-nemtörődöm arca irányába - ő talán segítségedre lehet. Ahogy kényszerű triónk harmadik tagja is az lehetett volna, amennyiben nem száll inába a bátorsága, és nem menekül el gyáva patkány módjára - nézek a férfi arcába. -Mint ahogy már kifejtettem, nem szívlelem a boszorkányokat, ettől függetlenül nem gyilkolom halomra őket. Ha szeretnél ehhez a csoporthoz tartozni, akkor ajánlanám, hogy te szabj nekem feltételeket, sem feladatokat. Ellenkező esetben te is ott találod magad hat láb mélyen New Orleans temetőjében - engedem el a sírkövet, és előkelő mozdulattal leporolom tenyeremet. - Amennyiben a régen elföldelt rokonaid maradványait akarod kiásni, tedd. Mindenkinek megadatik a boldog családi viszontlátás pillanata akár így, akár úgy. De ha úgy gondolod, hogy saját kezemmel fogom kikaparni ezen családtagod bűzlő tetemét a föld alól, messzebb nem is járhatnál a balga, téveteg elképzelésekkel. Nem vagyok a szolgád. Ellenben némi pénzért vagy ráhatásért annyian teszik meg neked a feladatot, hogy válogathatsz is közülük. Neked a félnótásra van szükséged, így hát, meg megbocsátjátok, addig távozom köreitekből, míg képes vagyok féken tartani magam, hogy holnap ne a szívetek díszítse a családi házunk kandallópárkányát - igazítom meg a zakómat, és ellépek a boszorkányduó tagjai mellett.
Elijah monológjának elején még enyhe érdeklődéssel billentem oldalra a fejem, de valahol a felénél elveszíti minden figyelmemet, és a mellkasom előtt keresztbe font karral, unottan várakozom, hogy a roppant érdekfeszítő szónoklata végére érjen. Nem is tudom, mi hatott meg jobban, ez a bájos kis kötődés, ami közte és Ignotus között hirtelen kialakult a közös boszigyűlölet jegyében, vagy a rövid, de – nem túl – tanulságos gyorstalpalója arról, hogyan érdemes hírnévre szert tenni. Nem is csoda, hogy Hayden időközben köddé vált. Ki hibáztathatná? Nem túl izgi a program, valljuk be. Igazából én is érzem az erős késztetést, hogy egy álcázó bűbáj áldásos leple alatt szépen csendben köddé váljak a helyszínről, de egyelőre mégsem választom az angolos távozást. Először is, mert nem fogok megfutamodni valaki elől, aki épp az imént zárt láthatatlan falak közé, szabadította rám az öcsém szellemét, és játszadozott az életemmel, másodszor pedig... hát továbbra is kíváncsi vagyok, milyen lesz ennek az egésznek a végkimenetele. Amikor a druida különlegesnek nevez, ajkaim felfelé görbülnek, már-már mosolygok, és amikor elutasítja az ősi által emlegetett és nagyra becsült hírnevet, majdnem meg is bocsájtom neki, hogy idecsalt. Majdnem. De még messze áll attól, hogy megkedveljem. Nem mintha kedvelnék én bárkit is ezen a földön. - Tehát... azért vagyunk itt, mert szükséged lenne ránk. Hmm... igazán furcsán kérsz segítséget, haver – ingatom a fejem, és mostanra már vigyorgok. Őszintén? Tény, hogy a fickónak elég furcsa stílusa van, és nem minden esetben viselném ilyen jól, hogy fenyegetéssel és elrablással próbálnak együttműködésre bírni, de legalább szórakoztató a pasas, sikerült felkelteni az érdeklődésem. Arról nem is beszélve, hogy eddig még soha nem hallottam a druidák létezéséről. Már ennyivel is okosabb lettem. - Kelleni fog egy elszívó a társaid kiszabadításához – bólintok összegezve az elhangzottakat, és már csak egy kérdés érdekel. - Nem gond... és én mégis mit nyerek azon, ha segítek? - Ez itt az alkudozás helye, nem igaz? Remélem, hogy tud valami meggyőző válasszal szolgálni, mert egyébként máris hajlok rá, hogy belemenjek a dologba, és még az sem érdekel, hogy rühelli a fajtámat. Nincs ezzel egyedül, de sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások. Az viszont nagyon is csábít, hogy adósaimmá tegyem a druidákat, főleg ha olyan nagy az egyesített hatalmuk, ahogy Ignotus szavai sejtetik. És legalább addig sem unom magam halálra, amíg a tervén dolgozunk. Amióta kiszabadultam ebbe a világba, és megszereztem a koven feletti uralmat, minden annyira lelassult és leegyszerűsödött. Félreértés ne essék, nem vágyom vissza a börtönvilágba, nagyon is jó itt nekem, köszönöm szépen. De mostanában semmi igazán érdekfeszítőben nem volt részem, és amióta rám ragadt az öcsém, Lucas lelkének egy része, már az ártatlanok kínzását sem élvezem annyira, mint korábban. Már nem vagyok fogoly, nem vagyok egyedül, megvan minden hatalmam, amit csak kívánhatok, de bizonyos értelemben még mindig számkivetett vagyok, és nagyon is könnyen kapható lennék bármilyen kalandra, veszélyre és egyéb bonyodalomra. Arra viszont továbbra is kíváncsi vagyok, vajon Ignotus mivel szeretne rávenni, hogy a kedvéért használjam a képességemet. Ez csak akkor működik, ha önként csinálom, így az életemet hiába fenyegetné, és nincs mit vagy kit elvennie tőlem, tehát vissza is kanyarodhatunk a feltett kérdésemhez: mit nyerhetek én ezzel? A nyilvánvaló szórakozást leszámítva.
Nem vártam el tőlük semmit. Főleg nem azt, hogy meghatódjanak vagy szánakozni kezdjenek. A szánalomból egy életre elég volt. Annak idején, miután legyőztük az eredeti véneket, már a családom szemében is láttam. Nem hoztam vissza a feleségemet ezzel az egész mészárlással, de elégtételnek bizonyult. Legalábbis, akkor még ezt hittem. - Úgy tűnik, a boszorkányok sem akkor, sem az utóbbi egy évszázadban nem díjazták azt, ha valaki különleges - néztem a fiatal boszorkányra. Nem kellett ahhoz mély tanulmányozásba kezdenem, hogy rájöjjek, a Gemini koven milyen próbák elé állítja a családba született ikreiket, az előttem állóról pedig szintúgy tudtam, hogy nem is olyan régen a tulajdon testvére életének vetett véget. Nem szoktam a boszorkányokat dicsérni, vagy meglátni bennük a lehetőséget, de hasonló sorsot kaptunk. Fogságot. Amikor az ősi megszólalt, felsóhajtottam. - Itt nincs szó hírnévről. Nem vágyom arra, hogy beszéljenek rólam és a családomról. Nem mindenki vágyik Mikaelson-i életre - jegyeztem meg némi gúnnyal a hangomban. Nem kellett sok helyen járnom ahhoz, hogy tudjam, ők még mindig ugyanabban a népbetegésgben szenvednek. Betegesen küzdöttek a figyelemért, főleg a testvére. Ahová csak mentek, felismerték őket, tudták, hogy kik ők, ha meghallották a nevüket. Nekem erre nem volt igényem. Ahogyan a többi druidának sem. Mi azt szerettük jobban, ha meglephettük a másikat. - És bármilyen furcsa, mindannyian okkal vagytok itt. Ő azért, mert elszívó, és még lehet hasznom ebből, amíg nem találom meg a családom összes tagját - néztem a fiatal Parker felé. Még ha annyira nem is volt fiatal, ezzel pedig éppen olyan megtévesztő tudott lenni, mint amire csak kevesen képesek. Éppen ez nyert meg benne. Ez a kis közjáték pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, tényleg mire képes. - Te pedig azért, mert nekem nem elég Mystic Falls. Az egyik családtagom New Orleansban nyugszik. Abban a kertben, ahová előszeretettel kárhoztatnak vámpírokat. Annyi különbséggel, hogy ő nem vámpír. És a föld alá temették - húztam el a számat, majd közelebb léptem a férfihoz. - Ha a teste hozzám kerül, nem tartom majd célpontnak a városotokat. Azt hiszem, oda nem kell több bajkeverő, van elég jelölt a jelképes trónra - mondtam, majd Parker felé fordultam. - Hogy mi vagyok? Druida. A természet elemeit irányítom. Amíg nem egyesülök a családommal - adtam választ a kérdésére. Ez volt a legnagyobb átok ránk nézve. Külön-külön semmit nem értünk, nem voltunk ijesztőek, habár a legerősebb még így is én voltam. Nemcsak két faág megmozdításához volt erőm. De ha mindannyian egyesülünk, képesek lehetünk bármire. A boszorkányok ezért dugták el őket előlem. Ezért öltek meg közülük párat. Nem elég megtalálnom a régieket. Az újakat is fel kell fedeznem, pedig ők bárhol lehetnek a világban. Arról már nem nagyon akartam tudomást venni, hogy a harmadik férfi megfutamodott. Valószínűleg jól tette. A félvámpír, félboszorkány kombó még nem volt túl ismeretes számomra.
Még mindig az indák fogságában vergődöm, mint egy Lilliputba tévedt Gulliver, mikor is egy negyedik férfi lép ki a homályból, és oly színpadiasra sikerül a bemutatója, hogy várom, mikor villan fel a rivaldafény, és csattan fel a taps. Erre természetesen nem kerül sor, ugyanakkor megszabadít a rám hurkolódó növénytől, mire egyrészt megkönnyebbülve, másrészt bosszúsan tápászkodom fel. A legjobb öltönyöm viselem ma éjjel, és máris mehet a mosodába. Remek. A ma éjszaka nem fog a kedvenceim közé tartozni, az tény. Az előbb még azt hittem, nem lehet fokozni az őrületet, ami körbevesz, és ez alig öt perc alatt cáfolódik meg. Az újonnan jött alak beszéde hallatán viszont hideg, és némileg megvető mosoly lopakodik az ajkaimra. Az öntelt dicshimnusz fennköltségét hallgatván egyszerűen úgy érzem, mintha Niklaus állna előttem. Ez a temperamentum és viselkedés - keverve a szemmel látható őrülettel - egy évezreden át volt kép előttem. Úgy tűnik, az én keresztem az, hogy elmebetegek vegyenek körbe. - Nos, Mr.... Ignotus - lépek aztán egy lépéssel közelebb - sosem hittem, hogy kimondok ilyet, de egyet kell értenem félcédulás barátommal - vetek egy pillantást Kai felé. - Továbbra sem tudom, ki ön, bár az élettörténetét hallva, megszállottság tekintetében lekörözi az öcsémet. Ha az elmúlt évszázadokat valahol mélyen bezárva töltötte, ne lepődjön meg róla, ha nem szolgáltat beszédtémául, ellentétben a mi családunkkal. A hírnévért, még a kétes hírnévért is, erőteljesen dolgozni kell. Ha meg akarja ragadni ennek lehetőségét szabadságának immár teljes birtokában, tegye, én nem állok az útjába. Már csak azért is, mert véleményünk a boszorkányokat illetően nem sokban különbözik. Talán csak annyiban, hogy én nem ölök válogatás nélkül, akár van rá indokom, akár nem. Az viszont roppantul érdekelne, hogy szerény személyem miért került az érdeklődésének középpontjába? Én magam nem vagyok boszorkány, és semmi közöm a kovenek egymás közötti harcához - vágom zsebre a kezem, és érdeklődve nézek rá. Tényleg kíváncsi vagyok a válaszára. Tőlem lehet akármilyen boszorkány, ha engem akar, nem adom meg magam háború nélkül. Még az a jelenleg roppant képtelennek tűnő lehetőség is előállhat, hogy két másik társammal, a teljesen bolonddal és a félbolonddal kell harcolnom egy homályos indokokat képviselő alakkal szemben.
Bevallom, egy kis részem akarja, hogy újra támadjon, hogy okot adjon rá, hogy megmutathassam, min mindenre vagyok képes. Azon tűnődöm, vajon a képességem elég lenne-e arra, hogy megfosszam ezt a beképzelt ősit minden csepp mágiától, ami őt összetartja. Talán tényleg képes lennék végezni vele. Végül is ha egy sima vámpíron működik a dolog, akkor rajta miért is ne? De úgy tűnik, nem most fogom megtudni erre a választ. Elijah a mai este folyamán először okosan dönt, visszafogja magát, és mivel egyértelmű, hogy van most nagyobb problémánk is, mint hogy tovább kakaskodjunk, így én is visszavonulót fújok. Éppen időben ahhoz, hogy a figyelmemet az újonnan érkező felé fordíthassam. Az est házigazdája kiskirályként sétál be közénk mindhármunk érdeklődését felkeltve. Ezúttal Haydentől érkezik a megfejtés arra vonatkozóan, hogy kihez is van szerencsénk. - Nahát, haver, ez igazán érdekes történet volt. - fordulok a negyedik kerékhez, amint a meséje végére ér. - Különösen a boszorkányok által kárhoztatás és újonnan világra szabadulás rész tetszett... valahonnan ismerős is – jegyzem meg tűnődést színlelve. Most komolyan azt várja, hogy szánakozzak, mert a magam fajták elárulták és félreállították? Ugyan! Álljon be a sorba! - És egyébként kösz a meghívót erre a ma esti halloweeni parádéra, nagyon szórakoztató volt – lépek közelebb elvigyorodva, zsebre dugott kézzel. A fenyegetőnek szánt szavai cseppet sem ráznak meg. Komolyan, ma este a legszánalmasabb módon próbálnak engem itt sorra megfélemlíteni. Kérhetnének pár tippet a fateromtól. Az öregnek már van tapasztalata, hogy hogyan kergessen az öngyilkosságig őrületbe valakit. De hát már azon is túl vagyunk, nem igaz? Egy igazi túlélőt pedig minden egyes újabb halál közeli élménnyel egyre nehezebb és nehezebb megijeszteni, hisz a mi fajtánk már megtapasztalhatta, hogy mindenből lehet kiutat találni. - Én már csak arra lennék kíváncsi, hogy mi a franc is vagy te? - billentem oldalra a fejemet érdeklődve, hiszen ez még nem hangzott el. Tudjuk, hogy hétszáz éves, hogy köze van a mágiához, meg hogy nagy a szája, illetve hogy rühelli a boszorkányokat, ami arra enged következtetni, hogy ő nem egy közülünk. De akkor mégis micsoda? És miért hiszi, hogy a puszta jelenlététől és a fenyegető előjátékától remegni kezd a lábunk félelmünkben? A stílusomért pedig nem kérek elnézést. Ez a kis összejövetel kezd egyre fárasztóbb és bosszantóbb lenni, erről Elijah, és az újdonsült barátunk egyaránt gondoskodtak, úgyhogy miért is fognám vissza magam?
Nem érdekelt a nevetséges kakaskodás, aminek a fültanúja lehettem, mielőtt beléptem a képbe. Annyit tudtam biztosra, hogy nem engedhetem, hogy az ősi indulatai elszabaduljanak, éppen ezért volt ő az első, akit hatástalanítottam azzal a pár faággal. Megölni senkit nem akartam - ebben a pillanatban. Vagy ezen az estén, ahogyan tetszett. Felvontam a szemöldököm. - Háromból egy hallott rólam. Ez az igazán sértő. Rólatok ehhez képest mindenki beszél - néztem az ősi felé. A Mikaelson család. Még az is tudott róluk, aki soha nem akarta kivenni a részét ebből az egész természetfeletti históriából. Annak idején is megvolt a maguk híre. Az első vámpírcsalád. A család, aki vérrel táplálkozik és képes saját vérvonalat létrehozni. - Bár van egy közös bennünk - néztem a Mikaelson férfira. - A boszorkányok mindkettőnket rühellnek - vigyorodtam el. Kit ilyen, kit olyan okból. Velük az a baj, hogy emberek százait, sőt... ezreit ölték meg ennyi idő alatt. Az én bűnöm az volt, hogy megtoroltam a feleségem halálát, méghozzá vandál módszerekkel. Megkínoztam azokat a nyavalyás véneket, majd saját családot hoztam létre. Megvetettem őket, amiért nem szóltak közbe, mikor a vének öltek ártatlanokat, és feleslegesen kiontott vér folyt ki. De amikor én tettem meg, és hoztam létre a druidák új nemzedékét, közellenséggé váltunk. Maguknak vívták ki az állandó utálatot. A haragot, amely nem csillapodott. És amit könnyű szerrel levezethetnék ezen a két boszorkányon, de nem érnék vele semmit. Egyedül nem voltam erős, csak a saját képességeimet tudtam használni, a nagyobb csapáshoz szükségem lett volna a társaimra. - Szóval most, ismét a világra szabadulva úgy nagyjából... hétszáz év után... - sóhajtottam fel elgondolkodva, mintha egy nehéz matematikai feladványt bíztak volna rám. - megfogadtam, hogy ismét egyesítem a családomat. És leszámolok azokkal, akik hétszáz évig kárhoztattak. Mi volt ez az este? Kis lecke. Az első fejezet. A bevezetés, hogy mire vagyunk képesek - léptem közelebb hozzájuk, majd intettem egyet, minek hatására az ősi férfi lábáról lekúsztak az indák, és ha akart, ismét talpra tudott állni. - De nem szeretek tehetetlen, meglepett ellenfél ellen küzdeni - vontam egyet lassan a vállamon. - Éppen ezért a figyelmeztetés. És a helyedben - néztem a fiatal boszorkány felé, aki kiszívta a mágiát a nyakláncból. -, óvatos lennék a névtelen ékszerekkel. Nehogy... hosszútávú következményei legyenek egy ismeretlen erőnek, amely már benned bújkál - vált a vigyorom ravaszkássá. Nem tudta, hogy igazat beszélek-e vagy sem, esetleg megpróbálom megtréfálni. De szemmel láthatóan tudhatta, hogy a nyaklánc ottlétéről én gondoskodtam.
Kezdtem belefáradni ebbe a kakaskodásba a két férfi között. Ezért dolgoztam én inkább emberekkel, habár már hozzászokhattam volna, hogy a tárgyalóteremben is ugyanez a közeg uralkodott. Szerettek ordibálni, egymásra kígyót és békát mondani, de legalább nem volt abrakadabra. Nem túl sok szépet hallottam a fiatalnak tűnő Parkerről sem, de ennek ellenére sem nyert meg az ősi vámpír modora. És még róla mondják, hogy tisztelettudó és becsületes. Igaz, ezt talán a vámpíri átlaghoz kellett volna viszonyítani. Még ott álltam Kai mellett, mikor megérkezett az ellentámadás, és ezúttal Elijah volt az áldozat. Csak nagyot sóhajtottam, és követve a pillantásommal a vámpírt, keresztbe fontam a karjaimat mellkasom előtt. - Most már döntetlen? - kérdeztem, mikor végül mindenki talajt ért, és eleinte jól esett volna vigyorogni a férfi tántorgásán, de inkább visszafojtottam. Valószínűleg csak az mentette meg Parkert az újabb körtől, hogy egy ismeretlen férfi csatlakozott hozzánk, méghozzá nem is akármilyen belépővel. Úgy tűnt, szerették padlóra küldeni a vámpírokat, de a férfi jelenlététől remegni kezdett a gyomrom. A neve hallatán némileg összeszűkültek a szemeim. Tudtam, hogy hallottam már róla valahol, talán egy könyvben olvastam, miközben az első heteket töltöttem itt, a városban. - Erről beszéltem. Nincs vége. - jegyeztem meg, de ezúttal inkább nem sóhajtottam, csak próbáltam figyelemmel követni, hogy mi is a férfi szándéka. Mert azon kívül, hogy elgáncsolta Elijah-t egy faággal, majd felénk fordult, inkább csak beszélt. De nem cselekedett. Azt kívántam, bár ne lett volna igazam, és elindulhattunk volna innét oda, ahová tartoztunk. De ez a férfi hiába beszélt úgy, mintha ártalmatlan lenne, valami oka volt, hogy összezárt bennünket. - Ignotus. - ismételtem meg a nevét. - Hallottam a legendádat. De nem gondoltam, hogy egy szó is igaz belőle. - nyeltem egyet alig láthatóan, majd Kai felé fordultam, hisz boszorkányokként inkább ránk nézve volt jelentősége. Egyedül nem bírna Elijah ellen, bár kinéztem belőle, hogy szzimplán nézőközönségnek tartotta itt. - Boszorkányok zártak be több évszázada.
Nemes egyszerűséggel unom, és elegem van. Ennyi az egész, amit érzek az egész éjszakával, és ezzel a két idiótával egyetemben, akivel össze vagyok zárva. Persze, csupán az is lehet, hogy frusztrál a tény, hogy még mindig nem értem, ki tette ezt velünk, és mire volt jó a kényszerű összezártságunk, hacsak nem az volt a célja - bárki is álljon mögötte - hogy mentálisan készítsen ki. Ahhoz a két legjobb partnert választotta nekem, főképp a teljes mértékben félcédulásat tekintve, viszont Niklaus mellett már edződtem annyit, hogy mindössze egy nem túl kedves - hozzám talán annyira nem is méltó - tettel fejezem ki szabadulásunk iránti megelégedettségemet. Konkrétan azzal, hogy "kitessékelem" Kait a temető kapuján. Arra számítok, hogy bármit is tegyek, erősebb lesz bennük a vágy, hogy többé ne nézzük egymást arcát, és elpályáznak. A trió idiótája viszont úgy tűnik, tényleg elég flúgos ahhoz, hogy ne hagyja megtorlatlanul a tényt, miszerint közelről bemutatom őt az anyaföldnek. A szemem fenyegetően megvillan felé, jelezvén, hogy jobb, ha nem gondolja komolyan a revansot, és ebben a pillanatban átfut az agyamon, hogy néha a kelleténél jobban hasonlítok Niklausra, és hogy az öcsém nyilván roppant büszke lenne most rám, ha látna... a következő másodpercekben viszont elvesztem a talajt, de nem képtelesen, hanem a szó legszorosabb értelmében. Néhány méter magasan találom magam, csaknem a fák csúcsával egy szinten, és csupán a lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy mikor útnak indít egy fa irányába, egy ügyes mozdulattal kivédem, hogy úgy csapódjak a törzsnek, mint a rajzfilmekben. Egy jókora huppanás jelzi a földetérésemet, máris talpon vagyok, és fogaimat fenyegetően villantom a félnótás felé. Rendben, hogy kijuttatott bennünket, és ezt meg is háláltam neki azzal, hogy nem öltem meg a tiszteletlenségéért. Ezt, amit most tett velem, már nem hagyom megtorlatlanul. Érzem, ahogy szemem alatt megjelennek a fekete erek, és fogaimat fenyegetően villantom ki feléje. Az biztos, hogy most, mire csak az ujját megmozdítaná, már a markomban fogom tartani a dobogó szívét.
Azonban ebben a tervben megakadályoznak. Ezúttal nem az előbbi, kényszer szülte bezártságunk másik két szereplője, hanem egy ismeretlen férfi, aki úgy lép ki a homályból, mint a színész a színpadon, ki tapsra vár. Szinte fel sem ocsúdunk még a meglepetésből, mikor indák fonódnak a lábamra, és térdre rántanak. Erőm megfeszítve igyekszem küzdeni a bilincseimmel, de közben a fülem nyitva tartom. Nem kell hozzá nagy ész, hogy megállapítsam, ennek a most megjelent fickónak köszönhetjük a ma éjszaka roppant "kellemes" programját. Ugyanakkor ahogy hallom, vendéglátónk utálata főképp nem irántam irányul. Ebben az érzésében könnyedén képes voltam osztozni. Noha a lehetőségekhez mértén sosem volt bajom a boszorkányokkal, ez a két szerencsétlen viszont kivétel.
A remélt szabadulás örömétől megrészegülten egyáltalán nem számítok Elijah váratlan, nem túl barátságos gesztusára, pedig ha elég felkészült vagyok, minimum egy migrénnel megjutalmazhattam volna, miközben kifelé szállok a temető kapuján. Sajnos a landolásom sem igazán szerencsés, a fejemet és a hátamat egyaránt sikerült bevernem, így a gyors talpra ugrás még várat magára pár percet, amíg összekapom magam. Annyira lüktet a tarkóm, hogy pár pillanatra muszáj lehunynom a szemeimet, de még így is elnevetem magamat kínomban. Szép! Én kiszabadítom őket, és a vén vérszopó úgy hálálja meg, hogy frízbit csinál belőlem. Na de téved, ha azt képzeli, hogy ezt csak így ennyiben hagyom. Nem ejtettek a fejemre. Kivéve persze most. Mire az apró csillagszerű fénypontok befejezik a körözést a fejem körül, Hayden kezét pillantom meg magam előtt. Belekapaszkodom, és talpra kecmergek, majd egy biccentéssel köszönöm meg a gesztust. Aztán szembefordulok az ősivel. - És még te beszélsz jó modorról, öreg? - csettintek a nyelvemmel rosszallóan, miközben egyetlen kézmozdulattal a levegőbe emelem úgy jó három méter magasságba. Onnan legalább nem tud ártani nekem. - Ezt még egyszer ne merészeld! Lehetsz tőlem ezer éves, meg akármilyen erős vámpír, és lehet, hogy megölni nem tudlak, de léteznek sokkal rosszabb dolgok is a halálnál, nekem elhiheted – közlöm vele hidegen, hangomból ezúttal minden játékosságot mellőzve. Tulajdonképpen éppen annyira vagyok bosszús, mint amennyire élvezem is, hogy visszavághatok. Nem érdekel, hogy kicsoda vagy micsoda, nem tűröm, hogy valaki dobáljon, mint egy rongyot. Volt ebben részem már eleget, és ahogy a családomtól nem fogadok el több baromságot, úgy az ehhez hasonló alakoktól sem. Egymás szívatása, a fenyegetőzések, az egy dolog, a tettlegesség, az pedig egy másik, és lehet, hogy egy többé-kevésbé ártalmatlan kölyöknek tűnök, de nem vagyok az, és nem habozok reagálni egy ilyen támadásra. - Ne tévesszen meg a huszonéves külsőm és a komolytalan stílusom, én sem annyi vagyok, mint amennyinek kinézek, és nem csupán egy medál lemerítése mindaz, amire képes vagyok. - Hála a kovennek, melynek mágiája már bennem egyesül, elég erős vagyok ahhoz, hogy könnyedén kiszárítsam, kifacsarjam, mint egy citromot, aztán pedig bezárjam egy varázslattal valahová, akár évszázadokra. Bár jelenleg az is elégtételül szolgálna, ha kitörném a nyakát, és félredobnám a fák közé. Mégsem teszem. Ahogy Hayden kérdése erre emlékeztet is, a szabadulásunkkal valójában még valószínűleg nincs vége ennek a ma esti játéknak. - Ide csaltak bennünket, ránk zárták a temetőt, majd megidéztek a kedvünkért néhány szellemet. Valami tervük van velünk, és kétlem, hogy ennyivel megúsznánk a dolgot. Szóval talán nem ártana még egyelőre összetartanunk, és nyitva tartani a szemünket – közlöm a véleményemet a félboszival, és a szavaim igazolásaként le is engedem a földre Elijaht. Persze cseppet sem kíméletes módon, hisz ennyi elégtétel még nekem is jár, hogy egy nagyobb fa felé hajítva eresszem őt el. És ezúttal résen vagyok, ha újra támadni próbálna, esküszöm, hogy élete legrosszabb migrénjével ajándékozom meg... közben pedig talán el is töröm néhány végtagját. Ám mielőtt bármelyikre sor kerülhetne, hogy negyedik férfi is csatlakozik a kis csapatunkhoz. Összehúzott szemekkel figyelem, ahogy közeledik, majd bemutatkozik. A jelenet, ahogy Elijaht elkapja, egyenesen felvillanyoz, de közben fejben máris átveszem a lehetőségeimet, mindazt a trükköt és varázslatot, ami a szabadulásomat jelentheti. Egyelőre azonban leginkább csak kíváncsi vagyok. Ki ez a fickó, és mit akar tőlünk? Kérdéseket viszont még nem teszek fel, inkább megfigyelő üzemmódra kapcsolok.
Már nem volt bennem félelem. Hét évszázaddal ezelőtt írtották ki belőlem azok, akiket a családomnak hittem. Aljas árulás keretei között ontották ki a szeretett nőm életét, csak hogy egy életre megpecsételjék mindannyiuk sorsát. Nem kellett hozzá sok idő, hogy új családot alapítva én végezzek velük. A druidák mindig is tudták, hogyan kell bosszút állni... pontosan ezért végeztü be úgy a sorsunkat, ahogyan. A boszorkányok kíméletlen bosszúja miatt eltűntünk a köztudatból. Maradt helyettünk egy titkos, képességek nélküli szekta, akik druidáknak hívták magukat, de soha semmit nem tudtak felmutatni. A valós tagjaink nem is tudják, hogy mivé születtek. Nekem kell őket megkeresnem. De előtte még véghez akartam vinni ezt az egészet... a halloween éjszaka mindig is a kedvenceim közé tartozott. Nem véletlenül választottam ezt a szent éjjelt arra, hogy találomra kiválasztott senkiházikat zárjak össze. Nem vallottam kudarcot. Még akkor sem, mikor láttam, hogy a fiatal kis elszívó sikeresen megtörte a varázslatot... - Nem kell annyira sietned - léptem ki az egyik fa árnyékából, hangom közömbösséget tükrözött, ahogy végigmértem a trió legidősebb tagját. Ősi volt, erről a családról már a saját időmben is sokat beszéltek. Akkoriban még nem volt elterjedt mindenhol vámpírokra botlani, de ez mára már megváltozott. Kezemmel az egyik földre zuhant, elszáradt faág felé intettem, minek következtében a természet szülötte kis ág megmozdult, egy pillanaton belül pedig az Ősi lábára tekeredett, elgáncsolva őt ezzel. - Így máris jobb - mértem végig az elzuhanó alakot, majd a két boszorkány felé fordítottam fejem. Utáltam őket. Már csak azért, mert boszorkányok voltak. Azok, akik örök rabságra ítéltek egy tó fenekén. Akik miatt hét esztendőn keresztül újra és újra megfulladtam, majd feltámadtam. Nem halhattam meg, nem engedték... a varázslatuk arra kárhoztatott, hogy szenvedjek. Az idők végtelenségéig. - Micsoda összetartás! - vigyorodtam el, majd a szemeim vándorolni kezdtek a három alak között. - Talán be kellene mutatkoznom. A nevem Ignotus. Miattam vagytok most itt. - Hirtelen nevetés bukott ki belőlem. Fogadást kötöttem volna arra, hogy soha,m még csak hírből sem hallottak még a druidákról. Főleg nem rólam, a druidák vezetőjéről. Rólam, aki kénye és kedve szerint irányítja a természet elemeit, kezdve a víztől, a leveleken és fákon át a legapróbb homokszemig. - Nem gondoljátok, hogy túl könnyű dolgotok volt? Csak egy nyaklánc. Nem lehettek ennyire naívak.
Csak bizalmam volt annak irányába, hogy végre a megoldás tört utat magának, és nem egy újabb félrevezetés volt az egész, amellyel meg akartak bennünket tréfálni. Nem tűnt túl humánus megoldásnak, bár tőlünk is távol állt mindennemű emberség, így talán joggal mondhattuk volna, hogy megérdemeltük azt, amit kaptunk. A kérdés még m indig az volt, miért itt és miért most. Miért pont velük együtt, és mi értelme volt, ha egy egyszerű nyaklánc magában hordozta a megoldást? A fiú túl egyszerűen törte meg az egészet, és emiatt bontakozott ki a gyomromban valami aggodalom. Pedig nem voltam olyan alkat, aki könnyedén megijedt, vagy akit csak úgy egyszerűen meg lehetett félemlíteni. A gondolatokból az húzott vissza, hogy puffanást hallottam Kai megjegyzése után. Szóvá tette, hogy a kijárat ezúttal szabad, a madarak elhagyhatják a kalitkát, őfelsége pedig készült élni a lehetőséggel. De ki sem hagyhatta volna, hogy ne tegyen kárt abban, akinek köszönhette a szabadulását. - Túl hasznosnak hiszed magad. - A vámpír felé címeztem a szavakat, tekintetemmel az elterülő alakot figyeltem, majd rezzenéstelen arccal fordultam az idős vámpír irányába ismét, megindulva Kai felé. - Már nincs kétségem afelől, anyátok miért akart elpusztítani mindannyiótokat. - címeztem a legidősebb Mikaelson felé, miközben Kai mellé lépve kinyújtottam a kezem, csak hogy felsegítsem az avarból. - Én is a földdel tenném egyenlővé a hálátlanokat. - sóhajtottam fel. Nem tudtam elviselni ezt a fickót. De amíg a kis warlock inkább gunyoros és szórakoztató megjegyzésekkel bombázta, én a saját véleményemet takargatnivaló nélkül tettem szóvá. Vámpír voltam félig, de mégis több empátiát éreztem a bolond kölyökképű iránt, akiről elég volt hallanom is, hogy tudjam, gondolkodás nélkül tépked fejeket vagy döf át szíveket. - Mit gondolsz, tényleg vége és ennyi? - kérdeztem ezt már Kai-tól. Lehetett az egyik ezer éves, a másik pedig pár évtizedes, úgy tűnt, egyelőre a warlock-é a tudás java ebben a helyzetben.
Úgy tűnik a Bennett név nem kizárólag nekem mond valamit. Vagy ez a két félnótás is találkozott már velük, vagy a mágia mércéjével mérve a boszorkányok eme családja olyan mérföldkövet jelent a város életében, mint a Mikaelson név New Orleansban. Nem gondolkodom melyik ok lehet a valószínűbb, igyekszem a lényegre koncentrálni. Szerencsémre Hayden közelebb lép, és elfintorodva nézem, ahogy a mocskos, sáros vízben kezd dagonyázni, ami felgyűlt a virágvázában. Nincs az a pénz, hogy én ezzel szennyezzem be a kezem, egyszerűen méltóságon alulinak tartom. A szívkitépés más kategória, annak nemessége és méltósága van, a koszban kotorászást meghagyom az ilyen alantasabb lényeknek, mint ez a kettő itt velem. Csak a barracuda hal ragadozó mosolyával ígérem meg némán Haydennek, hogy ha ásni kell, nem én leszek az, aki a földet fogja túrni, de erre nem is kerül sor. Amikor kihúzza kezét a vázából - nem túl kellemes illatokat, és egy tóra való békanyálat hozva magával - valami mást is tart az ujjai között. Egy láncot. Az okfejtésem tehát helyes volt, bár miért is ne lenne az? Nem szoktam tévedni. Nincs ugyan ínyemre, hogy a szabadulás lehetséges kulcsát egy komplett őrült kezébe adjuk, de adott körülmények közt belátom, nem tehetek mást. Mindenesetre tény, hogy amennyiben az az idióta valamit elbaltáz, a legközelebbi sírkővel fogom agyonverni. Szél támad, falevelek kelnek táncra a sírok között, megborzolja hajunkat, ruhánkat... majd egy halk surranás, és a kísértő szellemeink úgy tűnnek tova, mint az álom. Mintha soha nem is lettek volna velünk. A félcédulás magabiztos vigyora pedig azt mutatja, hogy sikerrel járt, de ezt magam is érzem. Az eddig elvesztett erőm úgy tér vissza, mintha villamos áram vibrálna a tagjaimban. - Azt mondom, legyen a tesztalanyunk az, aki a feladatát elvégezvén immár a legkevésbé szükséges ebben a történetben - kapom el a dilinyós nyakát, és visszatérő erőmmel akkorát lódítok rajta, hogy azonnal keresztülbucskázik a temetőkapun, és elterül odakinn, mint egy jól kifejlett béka. - Nos Hayden úgy hiszem, a triumvirátusunk kényszerű bezártsága véget ért - verem össze a kezeimet, mintha csak jelképesen leporolnám a fickó érintése után, aztán követem, és csakhamar megérzem magam is a szabadság mámorát.
- “Ami megkülönböztet egy Ősit tőletek az a gondolkodás képessége” - motyogom az öreg után gúnyosan, amint hátat fordít nekem, mellé jár a kezem is a levegőben azt jelképezve, hogy sok a duma. A mimikám viszont arról árulkodik, hogy ennek ellenére szórakoztat. Érdekes, hogy általában ahol én megfordulok, engem tartanak flúgosnak és nincs ez most sem másképp. De legalább nem vagyok egy öntelt, ezer éves fószer, aki veszettül zseninek képzeli magát, csak mert itt rontja nekünk a levegőt már vagy az őskor óta. „Nem gondoltatok még rá, miért épp a temető?” Hahó, boszi vagyok, rémlik? Teljesen tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy varázslás szempontjából egy ilyen felszentelt hely, ahol holt lelkek nyugszanak, a legmegfelelőbb, nem beszélve arról, hogy a sírokban általában nem csak hullák fekszenek, hanem mellettük a velük eltemetett ilyen-olyan értékeik is. - Na ne mondd, Elijah! Szóval a temetőben lehet találni ereklyéket is, nem csak csontokat? Hű! - játszok rá a csodálkozásra nem teljesen gúnytalanul. Aztán követem a pillantását a szellemek felé. Komolyan, ez a nagy terve, hogy odadobna nekik? Haha, tőlem, öcsém! Aztán örökre itt ragadtok, és sayonara, ősi vérszopó! Legalább Hayden felfogja, hogy nélkülem innen nem juthatnak ki. A gyöngyházfényű emberkék közül azonban végül mégis csak előkerült egy segítőkész is, aki elvezet bennünket egy bizonyos sírhoz. - Bennett? - vonom fel a szemöldökeimet. - Gondolhattam volna, hogy valamilyen módon nekik is közük lesz ehhez az egészhez – sóhajtok fel. Úgy látom, ez a név egyikük számára sem újdonság. Hát nekem is megvan a magam tapasztalata ezekkel a banyákkal. Konkrétan Sheila Bennett volt az, akinek az erejét és vérét használva a családom rám zárta a másik világ láthatatlan ajtaját. A talált nyakláncot egyetlen szó nélkül veszem át Haydentől. Bevallom, egy kicsit már én is izgatott vagyok. Lehunyom a szemeimet, aztán már érzem is, hogy a tárgy szinte felizzik a kezeim között. - Óóóó, igen – vigyorodom el, és kipattannak az a szemeim. Az ékszer minden csepp mágiáját magamba szívom, és élvezem, ahogy az erő átjár, egy részét szabadon is engedem, és száraz leveleket magával sodró szél kavarodik körülöttünk. - Nos... ki akarja először megpróbálni, hogy szabad-e a kijárat? - csippentem két ujjam közé a hasznavehetetlenné vált láncot, majd hanyagul visszaejtem a sírra.
Megköszörültem a torkom, mielőtt felvontam volna a szemöldököm. A könnyen szerethetőséggel tudtam volna vitatkozni, de úgy láttam, hogy erre most nem volt időnk. Sőt. Ha ezt túléljük, esetleg foglalkozom majd azzal, hogy mégis merről fúj a szél, az egyik irányításmániás, a másik egyszerűen csak... bolond. Legalábbis szavai alapján ezt szűrtem le, és belegondolva abba, amit mondott, egyáltalán nem lepődtem meg a saját következtetésemen. Nem az én tisztem viszont az, hogy elviseljem őt a jövőben, így inkább azon kezdtem gondolkodni, mivel tehetném hasznossá magam. Elszívni én nem lettem volna képes semmit, nem adatott meg ez a lehetőség, a vámpíri adottságaimnak sem láttam most hasznát, tekintve, hogy már egyszerűen csak nem voltak. A Mikaelson néven bemutatkozott fickó felé fordulva hallgattam az újbéli eszmefuttatást, habár nem lepődtem meg, hogy ezt is tökéletes beképzeltséggel tette. Egy dolog ezer évet élni, de arról szót sem ejtettek, hogy megannyi vámpírtól ők maguk vették el ezt a lehetőséget egy egyszerű fejletépéssel. - Egyelőre még mindig úgy tűnik, hogy ő a leghasznosabb hármunk közül, úgyhogy talán nem kellene a régen látott... barátaira bízni. - néztem rá, a fiatalabbikra bökve. Ha a tárgy megvan, ő már könnyen tudna belőle hasznot húzni, és talán ha kijutunk ebből a ketrecből, gond nélkül kapjuk vissza a képességeinket is. Valamiért úgy éreztem, egyáltalán nem simogatni tértek vissza azok, akiket ő látott a közelben, és mire én is elindultam, hogy körülnézzek a sírok között, akaratlanul is a közelgő alakok felé tévedt a pillantásom. Az előbb csak anyám arcát láttam. Tudtam, hogy dühös rám azért, amit ellene tettem az utolsó óráiban... nem volt mentségem arra, hogy hűtlen gyermeke voltam, és elárultam minden lépésemmel. Ezúttal viszont mellé társult valaki. Akire nem szívesen emlékeztem... az, aki megátkozott. Aki ismét boszorkánnyá tett, ezzel megpecsételve a bosszúját felém. Nem került sokba utána ismét hűvösre tennem. A gondolatokból szavak zökkentettek ki, és rögtön mozdultam, hogy odalépjek, ahol Elijah megállt. Egy sír előtt. - Emily Bennett? - kérdeztem. A név nem mondott sokat, legalábbis a keresztnév. A Bennett már annál inkább. - A Bennett család évszázadok óta él a közelben, elég erősek ahhoz, hogy... elegendő mágia legyen itt, valamiben. - néztem magunk alá. Csak egy rossz vicc, ugye? - De remélem, nem kell a csontvázával keringőzni. - Ha most el kell kezdenünk ásni, eléggé vicces összhatást fogunk kelteni. Felsóhajtottam, és elléptem, a sír másik oldalához léptem, ahol a kis virágtartóban megláttam pár, már régóta elszáradt virágot. Eleinte csak azért tettem, mert kényes voltam az összhatást romboló elemekre, de ahogy a virágok szárai nehezebben csúsztak ki a helyükről, felvontam a szemöldököm. Próbáltam nem törődni azzal, hogy láthatóan a szellemek dolga sietősebbé vált, gyorsabban közeledtek. Belemélyesztettem kezeimet a már szinte penészes vízbe, ami már ki tudja, mióta állt a rohadt virágok alatt, és amit kihúztam onnan a kosz és sár közül, nem illett oda. Nyakláncnak tűnt, bár ez inkább már csak csúfolva volt annak nevezhető, a medálon pedig egy nagy B betű díszelgett, de inkább tűnt valami pecsétszerűnek, semmint nyakláncnak. - Talán ha lenne mágiám, érezném, hogy ez-e az, amit keresünk. De inkább a porszívó képességeidre bízom. - nyújtottam át a fiatal srácnak a talált ereklyét. Azt már nem tettem hozzá, hogy gyorsan tegye, különben elég hamar leszünk mi is a túlvilágon, a közelgő arcokat látva. Nem nagyon volt már türelmem, sőt. Nekik sem.
Az eddigi viselkedésem és szavaim tükrözték azon tulajdonságomat, amik láttán-hallatán az ellenségeim már nyüszítve iszkolnak a világ másik végébe, mert tudják, hogy - személyemet ismerve - roppant kifinomult, ugyanakkor meglehetősen gyors, és biztos halálnemben lesz részük. Most azonban ellenségeim nem volt sehol, ellenben össze voltam zárva egy csomó holt lélekkel, és két férfival, akik közül az egyik láthatóan "beleszarok a világba" jelleggel állt jelen helyzetünkhöz, a másik pedig száz százalékosan félnótás. Remek program mindenszentek éjszakájára. És szemmel láthatóan egyik sem fogta fel, hogy merre is kellene elindulnunk. Bár erről magamnak sem sok sejtésem volt. Kezdett bosszantani a helyzet, legfőképpen a nyilvánvaló tisztelet hiánya irányomban. Ezt sosem tűrtem el. Noha nem vagyok a hatalom megszállottja, mint Niklaus öcsém, szeretem, ha tudják, mivel tartoznak egy ősivel. Legalább annyival, hogy tisztelik a hierarchiát, aminek jelenleg én állok a csúcsán. Még emberi mivoltomban is könnyedén kettétéphetném bármelyiküket. Kizárólag azért nem teszem, mert szemmel láthatóan ők sem örömükben, és önként dalolva kerültek ebbe a fejreállított és megzavarodott világba itt, a temető ódon sírkövei között. - Nos, ami megkülönböztet egy Ősit tőletek az a gondolkodás képessége. Már úgy értem, én legalább képes vagyok rá. Tőletek eddig még csak a papolást hallgattam - vágom zsebre a kezeimet, és sétálgatni kezdek oda-vissza a sírkövek között. - Nem gondoltatok még rá, miért épp a temető? Miért nem egy régi gyártelep? Vagy egy világtól elzárt farm? - kérdezgetem őket, bár nem is várok választ. Mondjuk úgy, a szavaim inkább csak hangosan kimondott gondolatok. - Talán azért, mert amit itt találhatunk, nem fellelhető máshol - állapítom meg a végén, megtorpanva egy sírkő előtt. Noha a szellemek közelebb jönnek, még mindig távol vannak - legalábbis biztos távolban - mellesleg nem látok köztük ismerőst. Tehát nem engem kísértenek. - Nem is értem, miért nem hagyjuk ifjú barátunkat, hogy közelebbről megismerkedjen eme láthatóan nem túl kedves holt lelkekkel, akik szemmel láthatóan az ő szívére ácsingóznak - mosolygom el magam baljóslatúan. - Ahogy látom, pontosan a te... - harapom el a mondatot, és a távolba meredek. Nos, ha eddig hiányoltam a saját kísértő lelkeimet, akkor meghallották a kimondott, vagy ki nem mondott szavaimat. Mert aki a távolban felsejlik, azt már jól ismerem. Több, mint száz évvel ezelőtt is ismertem. Túl jól ismertem, ha finoman akarok fogalmazni. Egészen addig, míg Niklaus cselszövéseinek következtében meg nem találtam holtan, a saját fürdőkádjában. - Celeste... - suttogom döbbenten, és szívemben még most, ennyi év után is felsajog elvesztésének tompa fájdalma. Noha az idő már megszeliditette az elviselhetetlen kínt, van, amit sosem lehet kitörölni egy lélekből sem. Összeráncolom a szemöldökömet, és figyelem alakját. Kívül áll a többi holt lélek gyűrűjén, a hátuk mögött. Az eddigi tapasztalat alapján azt várom, hogy gyűlölet csillan meg majd szemében és arcán, de csak egy apró mosolyt kapok. Biztatást a tekintetében, és valamit, amit jelenleg nem tudok néven nevezni. Aztán kinyújtja ujjait, és előre mutat. Valahová tőlem nem messze. Majd bólint egyet, és máris köddé válik, mintha soha nem is létezett volna. Sarkon fordulok, és elindulok az általa jelzett irányba, ügyet sem vetve két másik társamra. A legkevésbé érdekelt, hogy milyen arcot vágnak, és vajon most mit gondolhatnak rólam. Meg-megállok a sírkövek előtt, egyik-másikról eltakarítom a mohát, amit belepte már az évtizedes feliratokat, egészen addig, míg egyiken ismerős névre bukkanok. - Emily Bennett - mormolom magam elé a nevet. Ismerős, mégsem tudom hirtelenjében hová tenni az ismeretséget. Felemelem kezem, ujjaimat szememre szorítva koncentrálok. Nem könnyű visszapergetni gondolataimban száz és száz évben felbukkant emberek, vámpírok és egyéb lények listáját. Aztán lassan felsejlik előttem egy jelenet... amikor rátaláltam Niklausra. Pontosan akkor, mikor Elena Gilbert vérét vette, hogy megtörje magán az átkot, ami elzárta vérfarkas énjét. A boszorkánya, aki az életét is feláldozta érte, akkor már holtan feküdt. De Niklausnak volt B terve. Elena barátnője... Bonnie Bennett. - Uraim...és ezt a szót tágabb értelemben használom... - fordulok higgadtan a két kényszer szülte társam felé - érzéseim azt súgják, találtam valamit.
Még mindig azt mondom, hogy ez a fickó nagyon szórakoztató. Az szerinte teljesen rendben van, hogy ő szívkitépéssel fenyeget, meg hasonló finomságokkal, de amint én is bekapcsolódnék a buliba, és megosztom vele, velük, a saját efféle tapasztalataimat, máris borzadva hőkölnek hátra, és őrültnek bélyegeznek. Szép. Nem, mintha nem lennék az, de hé, haver, nem is ismersz! A családomnak nagyjából húsz évébe telt, mire ilyen következtetésre jutottak, ezeknek még húsz perc sem kellett. Talán ez amiatt lehet, mert egyre jobb vagyok. Haha. Na jó, több komolyságot! Végül is mégis csak az életünket fenyegetik itt éppen, vagy mifene! - Ismerted a jó öreg Jacket? Te mázlista! Nagy rajongója vagyok a munkásságának – vigyorgok, mint a tejbe tök. Igazából nem kimondottan érdekel a Hasfelmetsző, de nem tudtam megállni, hogy ne kontrázzak ismét rá valamivel a megjegyzésére. Ahogyan az „iker-baromságos” megszólalás mellett sem tudok csak úgy elmenni. Hmm, a családom, úgy tűnik, híres lett a beteges áldozati szertartásaikról, ez azért mégis csak király, nem igaz? - Elszívással vagy anélkül, tagadhatatlanul könnyen szerethető személyiség vagyok – bólintok, mint aki ezt tényleg komolyan is gondolja. - Bár amióta megörököltem az öcsém erejét, már nem kell porszívóznom másokból. És igen, az ikerdolog is stimmel – teszem hozzá egykedvűen. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez sokakat megbotránkoztat. Én már több, mint negyven éve vagyok része ennek a baromságnak, némi kihagyással, de még én sem fogtam fel igazán a lényegét. Miután vázolom nekik az elméletemet a kijutásunk kulcsát illetően, én meg is indulok, hogy feltérképezzem a terepet, és megtaláljam azt a valamit, ami megkötötte a fogva tartó varázslatot. A másik kettő azonban egymás torkának esik, képletesen, és arról vitatkoznak, melyikük fontosabb tagja a civilizációnak. Vagy legalábbis, hogy ki tett többet eddig a szabadulásunkért. Saját szerény véleményem szerint mindketten annyit tettek eddig, hogy besétáltak a csapdába, aztán semerre tovább, de persze ki vagyok én, hogy beleszóljak a kakaskodásukba? - Ezzel valóban sokat segítetek, köszi – ingatom a fejemet néhány percnyi hallgatás után. És még engem neveznek pszichopatának. De legalább a szellemeket nem csak én látom. Igazából nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Részben a frászt hozzák rám, de csak ilyen horrorfilmhez illő borzongás szintjén, másfelől viszont eleget éltem egy mesterséges világba zárva ahhoz, hogy ne törhesse teljesen a kedvem némi szellemjárás és a láthatatlan börtönfalak. Bár a Hayden nevű nem mond hülyeséget. Látszik, hogy ő is konyít valamicskét a boszorkánysághoz. A tárgy, amit keresnünk kell, biztos nincs valahol elhagyva útközben, hogy csak úgy hasra essünk benne. - Na jó, van valakinek bármilyen használható ötlete, hogy hogyan akadjunk a mágikus ereklye nyomára? Vagy előbb leállnátok cseverészni a túlvilági tánccsoporttal? - Vagy csak bennem idézi fel Michael Jackson Thriller klipjét a szellemek kimért közeledése? Amúgy meg, ugyan, mit árthatnak nekünk? Két nő, meg az öcskös, hármunk ellen. Még ha valódi testet is öltenek, hülyeség lenne Joeytól rám támadnia. Hacsak nem szeretne repetázni, és a kezeim által halni meg ismét, amit persze könnyen megoldhatunk. És mi van, ha tudnak valamit a keresett ereklyéről? Bár kétlem, hogy szívesen segítenének, még ha így is van.
Kezdőlap
す 
す 
す 
