-Sajnálom Anna. - Gondoltam végig ezt az egészet. Boldog vagyok Aprillel, de még mindig úgy gondolok mindent, ahogy azt az elöbb.. Nem tudom mit, vagy kit akarok igazán most nem tudom eldönteni. Nekem ez így most nem megy.. Lehet valakivel meg kellene ezt az egészet beszélni és akkor könnyebb lenne ez az egész, de nem hinném hogy bármi is segítene rajtam, ezt most nekem kell megoldani.

Szavai hallatán egy széles molyos rajzolódott ki az arcomon.. Szóval gondolt rám? Ez elképesztően jól esett, de amikor April-t említette a mosolyom szertefoszlott. Láttam miket műveltek ketten.. Oké, nem szép dolog másokat kukkolni, de ha már egyszer halott vagyok attól még érdekel, hogy mik történnek az élők soraiban, de ez esetben kissé csalódott voltam. Miket beszélek? Még hogy kissé voltam csalódott.. Határozottan rosszul esett.
Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy erre mégis mit kéne reagálnom, de nem nagyon ment.. - Szóval szereted őt.. -nyögtem ki csak ennyit, bár lehet, hogy eléggé hülyén hangzott. Örülnöm kéne, hogy boldog.
-Jeremy, halott vagyok és ezen nincs mit szépíteni... -sóhajtottam- Egy darabig tervezgettem a visszatérésemet, de most teljesen lehetetlennek tűnik az egész.. El vagyok veszve.. -suttogtam, miközben a földet bámultam.

Fel állt és hozzám sétált, majd hozzám szólt, ekkor vettem észre, hogy nem képzelődöm.
-Szia.. gondoltam rád és nem bírtam ki, hogy ne jöjjek ki hozzád. - Sétáltam oda elé és közel hajoltam az arcához.
-Nem tudok még mindig tovább lépni. Szeretem April-t, de téged nem tudlak elfelejteni. - Mondtam neki.. Lehet soha nem fogom tudni kiverni a fejemből Anna-t és akkor kettős szerepet kell játszanom. Nem akarom Aprilt megbántani ahogy Anna-t sem.

Fogalmam sincs mióta ücsöröghettem már itt magam elé révedve, de perceken belül léptek zaja ütötte meg a fülemet. Ösztönösen odakaptam a fejemet. Jeremy volt az.. Ezek szerint mégis csak volt értelme itt üldögélni. Ami különösebben megérintett az az, hogy az én síromhoz jött ki. Ezek szerint mégis csak van egy olyan ember akit érdeklek. Igaz csak pár hete, vagy talán hónapja nem láttam Jeremy-t, de mintha valami megváltozott volna benne..
Felpattantam a kőről és lassan odasétáltam elé. - Jeremy... -suttogtam, de már az elején láttam, hogy észrevett, de vagy nem akart hinni a szemének vagy csak szimplán nem akart észrevenni, na de mindegy is ez most úgyis kiderül.
-Mit keresel te itt? - néztem rá egy halványabb, de ugyanakkor örömteli mosollyal. Jólesett, hogy valaki törődik velem.

Apriltől útban haza felé eszembe jutott Anna. Igaz most nem a legalkalmasabb alkalom, de nem bírtam ki, hogy ne jöjjek ki a sírjához. Valami furcsa érzés öntött el ami erre ösztönzött. Jó volt Aprillel ez a mai nap, de nem lenne tökéletes, ha nem gondolnék egy kicsit Annara. Szeretnék hűséges maradni Aprilhez, de az érzéseim felett sajnos én sem tudok uralkodni. Oda álltam a sírkő elé, majd egyszer csak megjelent Anna. Nem tudtam el dönteni, hogy az tényleg ő-e, vagy már csak képzelődöm, ezért nem is szóltam semmit csak álltam ott és vissza emlékeztem a régen eltöltött közös időkre. Folyton járt bennem a kérdés, hogy mi lenne, ha nem halt volna meg.. de mindig több választ tudtam erre kitalálni.

Napok, vagy hetek óta -már nem is számolom- céltalanul bolyongtam. Egyszerűen nem találom ebben a világban a helyemet. Talán az élők el sem tudnák képzelni, hogy milyen frusztráló és szánalmas így valahol a két világ között ragadni. Mennyivel egyszerűbb lett volna ha tovább tudok lépni, de anya és a gyerekek ösztönöznek arra, hogy ezt ne tegyem meg. Istenem mit meg nem adnék azért, hogy újra élhessek. Azt hiszem már Tyler sem igazán érdekel, éljen boldogan Caroline-al.. Amúgy is szellem vagyok, senki se venné túl sok hasznomat, hacsak nem találok egy kiskaput.

Nem is tudom miért, de itt lyukadtam ki.. A síromnál. Olyan elhagyatottnak tűnt. Már pár gaz is jócskán elburjánzott rajta, csak egy pár szál virágot tett valaki a síromra, gondolom anya volt az, más nem igazán hiányolhat. Egy ideig csak meredtem az előttem lévő kőtáblára amibe a halálom dátuma és a nevem volt vésve.. Annyira jelentéktelennek éreztem most magamat..
Egy sóhajtás keretében ráültem a sírkőre és meredtem magam elé. Nem így képzeltem el a halált..

- Azért áruld el, mert egyszerűen nincs más választásod. - vontam meg a vállamat, de nem voltam olyan egyszerű, mint ahogyan tűnhetett az egész. Belül a zsigereimben éreztem, hogy meg kell ölnöm, meg kell őt fojtanom legalább, de nem tehettem még meg... még... életben kell hagynom, amíg beszél. Minden titkot tudnom kell.
A karót néztem a kezében és erre vigyorogni támadt kedvem.
- Beszélj! Mi vagy ki vagy te? És hogyan lehetsz vámpír és boszorkány egyaránt! - fontam össze mellkasomon a karjaimat.

- Miért áruljam el magam egy idegennek, aki meg akart ölni? - kérdeztem és odarohantam hozzá, hogy kirúgjam a karót a kezéből.
Abbahagytam a varázslat és míg ő nehezen feltápászkodott, beraktam a könyvem a táskámba. Véletlen sem akartam, hogy valami baja essen, az édesanyámtól maradt rám.
Szembe néztem a vadásszal, aki immár két lábon állt előttem és kutató szemekkel vizslatott, nem mert megtámadni. Szórakozottan játszottam a karóval a kezemben és azon gondolkodtam, hogy vajon hány döfést bír ki, míg meg nem hal. Semmiképp nem akartam megölni, hiszen akkor csakis a magam vesztét okozom. Nem fogom bántani, de ha megtámad, akkor belédöföm.

Azt mondta, hogy tévedek. Ez már több , mint gyanús volt, mert én még sosem tévedtem ilyen ügyben. De a következő momentum már arról szólt hogy előtte térdepelek és erősen szorítom a halántékomra a tenyeremet, mert fájdalom gyötör. Felnyögttem a kíntól, melyet még soha nem éreztem előtte, majd mindenféle ijedség nélkül, de felpillantottam rá, míg nagyot nyeltem közben, de még mindig lüktetett az agyam.

- Boszorkány...? De azt hogy..? - lepődöm meg méginkább.

Nem válaszolt a kérdésemre és ez dühített, legalábbb ezt a kis tiszteletet megadhatta volna nekem, de tudtam, ez neki ösztönből jön. Nincs ideje köntörfalazni és nem szereti húzni az időt.
Egy percig sem éreztem félelmet, mikor megindult felém, karóval a kezében.
- Bizony, tévedsz. - mondtam és a kezemet felemeltem. Először kérdőn pillantott rám, majd mikor elkezdtem varázsolni, fájdalmas arccal összegörnyedt előttem és a fejét szorította. Egy kis fejfájást okoztam neki, de csakis önvédelemből.
- Ne merj a közelembe jönni, mert megbánod. - sziszegtem neki mérgesen és próbáltam uralkodni magamon.
Ha letépem a fejét, magamnak ártok vele, ha mágiával ölöm meg, akkor is magamnak ártok. Ha hagyom élve elmenni, vagy elmenekülök, akkor máskor is meg fog keresni és már tudni fogja ki vagyok...

Határozottan állítom, hogy nem ismertem. De erre eléggé gyorsan rájött ő is, és szóvá tette. Egy ilyen lányt nem könnyen vernék ki a fejemből, főleg hogy vámpír, és kezeim alól nem gyakran távoznak élve vámpírok. Mindig kényszert éreztem, hogy megöljem őket, és most sincs ez másképpen. De vissza kell fognom magam... egy kicsit.. legalább.

- Alana? - kérdeztem vissza, majd megindultam felé és mindig ott tartottam előtte a karót. - Öhm.. sajnálom, Alana. De.. vámpír vagy. Vagy tévedek? - kérdeztem felvonva a szemöldökömet. Nem szerettem köntörfalazni. Meg kell őt ölnöm. Nem szökhet meg!

Mikor elkezdett felém közelíteni, megijedtem és szinte ösztönösen használtam a varázserőm. A férfi már nem tud közelebb jönni hozzám. Egy láthatatlan, levegő fal választ el minket, de elég erős, ahhoz, hogy a magas férfi beleütközzön és ne tudjon közelíteni. A karó még mindig a kezében volt, de már döbbenten pillantott, hol rám, hol maga elé, ahol a láthatatlan akadályt vélte.
- Nem ismersz. A napokban érkeztem a városba. - válaszoltam készségesen a goromba válasza ellenére is. Nem akartam támadni és varázsolni, de magamat meg fogom védeni. - Alana Becker vagyok.
Gondolkozva vizslattam végig a szememmel őt és a mögötte lévő felszerelését. Csupa kifaragott karó és vámpírölő cucc. Vajon egy vadásszal van dolgom? Talán a múlt évszázadban találkoztam eggyel legutóbb. Veszélyesek és ráadásul megölni sem lehet őket, ha csak nem kívánom saját magam halálát is.
- Elárulod te ki vagy?

Letettem mindent, amit a kezeimben tarotttam, miközben feléje néztem, és egyre többször néztem végig rajta, hogy megítéljem, mi is lehet ő. Neki akartam támadni, meg akartam őt ölni, mert a vérem azt súgta, meg kell tennem. És így is lesz, nem fogom sokáig életben hagyni. A külső megtévesztő, de nem hagyhatom, hogy folyamatosan ezt tegyék velem. Nem, nem lehet...

- A kérdés, hogy Te ki vagy! - néztem, felegyenesedve, majd közelebb léptem hozzá, még minidg a karóval a kezemben. - Te ki vagy? - kérdeztem fegyelmezetten.

A férfi szinte azonnal észrevett és egy karóval a kezében nézett velem farkasszemet. Nem látszott rajta, hogy félne, vagy meglepett lenne, attól, hogy egy tizenéves lányt lát a temetőbe, egy sirkőnek borulva olvasni. Pedig ez sem egy mindennapi látvány.
Inkább azt láttam rajta, hogy felkészült, elszánt és teljesen tisztában van a dolgával. Biztos voltam benne, hogy sejti mi vagyok, de, hogy honnan arról fogalmam sem volt. Talán ő valami új természetfeletti lény, amiről eddig nem hallottam. Mistyc Falls csodálatos hely egy magamfajta kutakodó, kíváncsi és tudásszomjas jellemnek. Új és új dolgokat ismerek, tapasztalok és tudok meg.
Lehet, hogy félnem kellett volna tőle, de mivel nem voltam vele tisztában miféle szerzet, azt sem tudtam mit kell vele tennem, de nem tartottam valószínűnek, hogy egy többszáz éves váámpírnak, aki a mágia képességével van megáldva, miért kéne félnie egy emberszagú, távoli férfitől, aki egy karót szorongat a kezében.
Mindazonáltal a könyvemet félrelökve, gyorsan talprapattantam. Az izmaim megfeszültek és készen álltam az esetleges támadásra. Eszem ágában sem volt fizikai erőszakot használni, de varázslatot is csak akkor fogok ellene használni, ha az nagyon szükségszerű lesz.
- Ki vagy? - kiáltottam oda neki. Közelebb azonban nem mentem.

Léptekre lettem figyelmes. Nemhiába, mindig is nagyon sokat adtam a zajokra, s mi több, nem is kerülték el a figyelmemet. Már csak azért sem, mert vadászként meg vagyok áldva egy furcsa adománnyal, abból kiindulva, hogy az Ötök egyike vagyok.

Felegyenesedtem, egy karóval az ujjaim között, úgy meredtem a lányra. Fiatalka volt még, és... ahogy láttam, tapasztalatlan is. Mégsem volt vele minden rendben. Mert érezhetően vámpír szaga volt. Az ösztöneim azt lüktették, hogy ezt a szívébe kell döfnöm. Meg kell ölnöm. De őt? Hát még csak egy kislány... és nem lehet vámpír!

Connor

(Grill)

A Grillben alig töltöttem többet, mint öt perc. Nem nekem való az a környezet. Azt hittem ott majd jó társaságra lelek, de az ilyen helyekre nem olyanok járnak, mint én. Én pedig nem szeretek olyan bőbeszédű, felvágós, vérengző emberek között lenni, mint akik oda járnak. A probléma az, hogy a csendes, nyugodt helyeken viszont senki sincsen.
A városba jöttömkor úgy döntöttem barátokat keresek és társaságba járok, de hiába próbálkoztam, csak áltattam magam, mert én sokkal jobban szeretek egymagamban üldögélni és könyveket olvasni, mint bulizni és piálni.
Ezt egyszer végiggondolva, rögtön a temetőbe vezetett az utam, mert itt általában egy árva(élő) lélek sincs és csendes. Eg sírkőnek nekidöntöttem a hátam és elővettem egy ősrégi, szakadt szélű, boszorkánykönyvet és olvasgatni kezdtem.
Halk zajok zavartak meg, mire döbbenten körbepillantottam. Egy magas, kreol férfimatarászott a táskájában, körülbelül 15 méterre tőlem.

Alana

Miután Candice magamra hagyott, a temetőig fáradtam csupán el. A legfőbb indokom pedig az volt, hogy itt mindig rengeteg vámpír tanyázik. Itt várják a fiatal, ostoba gyerekeket, akik a fűtől nem is látják a saját problémáikat, azt pedig főlkeg nem, hogy milyen csapdába sétálnak bele éppen. Szánalmas, vagy nem az, mégis így van ez.

Ledobtam a táskámat, a bőrkabátomat és rendezkedni kezdtem a vámpírcsapdámat.

Csak heves válasza hallatán vettem észre, hogy elég nagy baromságot kérdeztem. De könyörgöm, vámpírok vagyunk, tegyük túl magunkat a múlton minél előbb, vagy felemészt minket. Talán irigy voltam rá. Persze nem azért mert holtak a szülei, hanem mert van kit hibáztatnia. Pár évig Én is Alastort hibáztattam, de volt bőven időm, hogy átgondoljam. Mégsem ő volt ekkora szörnyeteg, hogy kinyírja a saját családját, Én voltam. És ez a gond az emberekkel. Tele vannak előítéletekkel, folyton azt hajtogatják: "Nem tetted volna meg, ha nem akartad volna. Könnyen ellenállhattál volna, csak akarnod kellett volna.. stb.". Csak, hogy ne éljenek tévedésben ez nem így van. Ha egyszer - főleg első alkalommal - feltámad benned a vágy, hogy kiontsd valaki életét, és eluralkodik a vágy egész valódon, a vér köteléke, a megannyi jóság, a szeretet, háttérbe kerülnek. Nem tudsz másra gondolni csak arra, hogy beleharapj az áldozatba, és szívd a vérét, ahogy csak erődből telik. Ráadás engem senki sem hátráltatott, sőt! Alastor mosolyogva nézte végig mindezt. Rohadék!
- Helyes. - csak ennyi válaszoltam.
Elgondolkodtatott az, amiről beszélt, a múlt változtatásáról. Rengeteg "Mi lenne ha.." kérdés cikázott fejemben, megválaszolatlanul. Egyet biztosan tudtam: ha valamilyen módon visszahozhatnám a családom, feladnék bármit. Furcsa, hogy csak most gondolkodom el ilyenen, talán a temető hangulata hatott rám így, nem tudom. Szükségem lesz egy boszorkányra, egy nagyon erős boszorkányra, hogy segítségemre legyen.

- Furcsa, hogy ezt pont te mondod nekem. - hangomban ismét lehetett érezni a gúnyt, de ugyan akkor a bánatot is.
És két szempontból is ellentmondásos: 1. ő ölte meg őket, most meg arról papol, hogy jobb nekik ott, 2. az imént még ő szorult vigasztalásra. Nem akartam megint összekapni, de akarva-akaratlanul nem tudtam csipkelődésmentessé változtatni a hozzá intézett mondanivalóm e témával kapcsolatban. Nem időztünk itt túl sokat, még utoljára végigvonultattam tekintetem a sírokon, majd felálltam, és mindketten megindultunk a kocsimhoz.
- Ó igen. Nyálas volt, vagyis, hogy téged idézzelek: "romantikus". Tény, hogy el lehetett vele beszélgetni, de nekem túlságosan is tutyi-mutyi volt. Mindig is jobban szerettem az veszélyesebb srácokat, és ez most sincs másképp. - nevettem fel, ránézve arra a is, amelyen az ő neve állt.
Nem mellesleg én sem voltam főnemes. Csak egy egyszerű ács lánya, minden esetre az anyja, abban a tudatban élt, hogy valami báró elkényeztetett kislánya vagyok, és ezzel nekem sem volt semmi gondom. Legalább így megismerhettem Roset.
- Ha hiszed, ha nem, és kinéztem belőled. - bököm meg könyökömmel az oldalát, majd rámosolygok.
Beszálltunk a járműbe, majd neki indultunk az éjszakának, majd később megtudtam, hogy a cél a Vandenberg rezidencia. Már alig várom, hogy beköltözzek.

// További házak és lakások/Vandenberg birtok/Nappali (földszint)//

Hang akadt a torkomon. A rohadt ribanc.. de utálom az ilyet, miért kell szegény kezemet törni? Nem.. ezt nem hagyhatom ennyiben.!
- Tudod.. nem mondták még neked, hogy soha ne köss bele egy kétszáz évesbe? - kérdeztem gunyorosan, és már készültzem volna neki rontani, de ekkor hangot hallottam.. a pokolba.. így itt nem folytathatjuk a mókát!
Belemarkoltam az idegen lány hajába és szinte köddé váltam vele.

Játszótér

Hasonló reakciót vártam tőle is, mint ahogy én tettem. Ha nem a saját szememmel láttam volna, és Elijah nem győz meg róla, csak egy zakkant tyúknak tartottam volna a lányt, akinek túl nagy a fantáziája. Szellemes megjegyzése egy cseppet sem volt humoros, sőt, inkább megint csak előhozta modortalanabbik énem. Nemrég közölte velem, hogy megülte a rokonaim, ami más esetében engem is szórakoztatna, de ezen egyáltalán nem mulattam jót. Megfeszülnek arcizmaim, és csak egy szemöldökrángatással jutalmaztam, "jópofa" magyarázatát.
- Emiatt nem kell aggódnod, hála neked, Clarissa az utolsó, meg persze az apja, de felőlem kinyírhatod azt a szemetet, Ő egy cseppet sem érdekel. - vonok vállat flegmatikusan, és úgy is gondoltam, ahogy látszott.
Nem akartam kioktatni, vagy nagyobb óvatosságra inteni, mert jelen pillanatban a harag még nyomot hagyott bennem. És az is lehet, hogy feleslegesen csépelném a szavakat, mert ő sem egy könnyű eset, ráadásul, gyakran önfejű, tipikus Vandenberg. Még kiskoromban az apja igen mély benyomást tett rám, ahogy ő is. A vér nem válik vízzé.
- Szerintem a csizmád bepiszkolása legyen hosszú életednek legnagyobb gondja. - nevettem el magam, és ebben a pillanatban fordultam be a temetőhöz vezető útra. Nem túl közel hozzá megálltam, majd a csomagtartóhoz sétáltam, hogy kihalásszak egy pólót. Össz-vissz két tartalék pólóm volt, semmi más, de nem is volt szükségem most semmire. Kibújtam a dzsekimből, hogy magamra öltsem, majd visszavettem a fekete bőrdarabot, és lezártam a járművet. Kísérteties volt az összkép. A földből kinövő sírkövek, a fák vetette árnyékok, mik a Hold világító fényének segítségével még ijesztőbbek, és az a sokat sejtető alantas köd, minden jóság és boldogság felemésztője.
Rose előre ment én pedig követtem, és mire odaértem, porfelhő lengte körül, arcát pedig benedvesítette a szomorúságos, sós könny.
- Minden rendben? Egy könnyet sem érdekel az a féreg. - tettem vállára kezét összeszűkült szemekkel a darabokra tört márványtáblát. - A múltat nem lehet megváltoztatni bármennyire is szeretnénk. - tettem még hozzá, mert idő közben én is elszomorodtam, a saját családom csúfos véget érésének beugró emlékképein.
És a legszörnyűbb az egészben, hogy Én tettem, Én öltem meg őket a saját két kezemmel. Nem tudtam mást mondani, elindultam, hogy az újabb, kevésbé kopott sírok között kutakodjak, elhunyt csonka családom maradványa után. Néhány régebbi sírra írt neveken is végigfutott tekintetem, de nem fordítottam nagy figyelmet rájuk. Időbe telt, míg megtaláltam, hiszen Mystic Fallsabn, különösen gyakoriak a halálesetek, de meglettek. Egyetlen szál virág sem sugallta azt, vannak, akik szívükben őrzik őket, és gyászolnak. Egy sem. Én viszont szinte kötelességének éreztem, hogy így tegyek, pedig nem hoztam magammal virágokat. Ez viszont nem volt akadály. Egy távolabbi sírhelyhez suhantam szélsebesen, és egy még tündöklő szálakat kölcsönvettem. Csak nem veszik észre. Mindegyik elé tettem egy-egy szálat, majd letérdeltem a puha fűbe, és egy darabig elméláztam. Észbe kapva intéztem hozzájuk néhány szót kedveskedés gyanánt.
- Sajnálom. Nem voltam veletek, de amíg éltetek jobb volt így nektek. Rose-nak pedig bocsájtsatok meg, elég, ha engem kínoz tovább ez a tudat. Nyugodjatok békében. - fejem jobbra-balra forgattam, hiszen üzenetem mindegyiküknek szólt.

Az egyik pillanatban még az üveget szorongattam, de a meglepetés erejével amit azzal okozott, hogy előttem termett és a nyakamat szorongatta, ki is ejtettem az üveget a kezemből ami ripityára tört.
-A rohadt életbe, nem így gondoltam a feszültséglevezetést. -morogtam egyenesen a képébe. Azt hiszem soha a büdös életbe nem teszek többé ilyen ajánlatot senkinek..
-Tudod a feszültséglevezetésnek van egy szolidabb módja is...Beszélni is lehet. Kulturáltan... De látom ez neked nem megy. Akkor játsszunk így. -mondtam egy széles és gonoszkás vigyorral az arcomon és azzal a lendülettel ki is törtem a kezét egy könnyed mozdulattal.

A pia nagyon nagy hatással volt már rám, nem igazán tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mit ajánlott fel nekem. MOst muszáj volt valakit jól megfojtogatnom ahhoz, hogy kiheverjem ezt az egész napot. Ezt az egész életet, ha azt vesszük.

Ott termettem előtte, és sziszegve fontam ujjaimat a nyaka köré, hogy egy oszlophoz szorítsam. - Dühös vagyok! EL sem tudod képzelni, hogy mennyire! Ésd azt hiszem, nagyon nehezemre fog esni, hogy ne öljelek meg, ha már felajánlottad, hogy vezessem le a feszültséget rajtad! - engedtem el egy pillanatra a nyakát, de a következő pillanatban még jobban megszorítottam.

Eléggé meglepődtem azon amikor előttem termett és felkínálta az ivás lehetőségét. Ilyen vámpírral sem találkoztam még.
-Hát akkor igyunk.... a magányra!? -kérdeztem félig meddig kérdő hangnemben és kivéve a kezéből, jócskán meghúztam az üveg tartalmát.
-Ha az segít akkor nyugodtan add ki magadból, hogy mi a baj. Elhiheted, hogy nem szoktam ilyen felajánlani, szóval ha szeretnéd inkább most tedd meg mielőtt visszaszívom. -vigyorodtam el. Hát igen tőlem ez ritkaságszámba megy, és nem is tudom, hogy miért akarok jót egy vérszívónak, de egyszer-kétszer megenyhülhet mindenki.