Amikor már majdnem indultam volna, egy gyengéd, szomorú női hang suhant el a hátam mögött. A lámpafény megvilágította az arcomat, amikor megfordultam, hogy megszemlélhessem, ki van még itt ilyen későn a temetőben. Csak egy lány. Kérdezte, hogy a vizet hol találja. Most tényleg úgy éreztem magamat, mint egy vénembert. - A bejáratnál. - Válaszoltam közömbösen. Nagyszüleim sírjánál megigazítottam a rózsát, s felültem, éppen készülve arra, hogy magukra hagyom most. De a lány is családtagjait jötte megnézni. Nyeltem egyet, s körbenéztem, hogy merre tudnék elmenni, ahol közelebb van a hazaút. Avagy Rory szobája. Mire léptem volna egyet a kapu irányába, addigra a lány megszólalt, hogy mily "helyes" fiú vagyok. Hűha... nem tudom, hogy temetőbe mennyire illik ez. Őszintén szólva, most nem akartam senkivel sem társalogni, főleg nem az ilyen rámenős lányokkal. Legalábbis, nem vagy az a fajta fiú. - Ez nem annyira temetőhöz illő. - válaszoltam erkölcsös hangnemben, de egy mosoly keringett arcomon, hogy ne tűnjek bunkónak. Érdekes volt ez az egész pillanat. A lány eleinte könnyezett, de hirtelen szemei rám irányultak, s megjegyzést is mellékelt hozzá. Lassú lépteket tettem a kapu felé, hogy elmenjek innét. Sietnem is kell haza, na meg Rorytól holnap bocsánatot kérek. Hagyom éjjelre aludni.
Mindenféle érzelemmel találkoztam. Meghallgattam a kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Minden, ami emberi, nyitva volt számomra.
Csak sétálok és sétálok. Mostanában semmi érdemlegeset nem teszek. Talán tennem is kéne azért, hogy valamivel előrébb kerüljek. Nem beszélve arról, hogy bármennyire is nem akarom, de én vagyok a leglustább vámpír. Mindig csak várom a sült galambot. Ami néha meg is érkezik, de van mikor nem. Épp egy követ rúgtam arrébb, mikor gyenge, de még inkább csalogató vérszag csapott meg. Istenem, egy igen csak férfias illattal párosítva. Lehet, hogy ez lesz a szerencse napom?! Felszökkenve az egyik fára, figyeltem, a temető bejáratnál. Nem messze a sírok között egy férfi mászkált a sötétben, a lámpa fénye tompán világította meg. Tökéletes! Sehol egy zavaró tényező. Leugorva talpra érkeztem, akár egy macska. Kecsesen sétáltam elé és magamra varázsoltam egy szomorú arckifejezést. - Ne haragudj, meg tudod mondani, hogy merre találom a csapot? – útközben az egyik sírról leemeltem egy kannát, ürügy gyanánt, hogy megszólítsam. Most kicsit játszani volt kedvem. Nem akartam egyből az életét venni. Pár könnycseppet is sikerült magamból kifacsarni. Melyik is az a díj amit a legjobb színész kap?.. Ó igen, az Oscar. Na, nekem azt most megadhatnák. A vére csak úgy csalogatott, hogy meg kell kóstolnom, hogy éreznem kell, ahogy megtelíti a számat és erőt ad. De előtte meg kell bizonyosodnom róla, hogy a drágába nincs-e véletlenül verbéna. - Bocsánat, hogy csak így rád törtem. De csak beugrottam meglátogatni a nagyszüleimet és hoztam friss virágot, de a váza száraz, nincs benne víz. – magyaráztam és úgy tettem, mint aki megbotlik és közelebb kerültem hozzá. Beszívtam a mély levegőt és az orromat egyből a vér töltötte meg. - Micsoda helyes srác vagy. – kuncogtam el magam, ahogy a lámpa megvilágította az arcát. Ez az Cassie, mint egy ártatlan szűz kislány, ezzel tudsz a közelébe férkőzni.
/Whitmore főiskola / Sokan mondják azt, hogy akik meghaltak, azok a szívünkben élnek tovább. Milyen szív? Miről beszélünk? Ez a mende-monda is csak egy kifogás arra, hogy fogadd el; Körötted mindenki meghalt. Sajnos én ebbe soha nem fogok bele törődni, míg világ a világ. Nem tudom elfogadni, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen, aki mindig csak a rosszat, és a megalázást kapja. Mondhatom; soha nem volt olyan, aki mindig mellettem állt volna, vagy törődött volna velem. De nem bánom. Ez tesz erősebbé. Semmi más. Már egy ideje tervezgettem, hogy elmegyek a temetőbe. Úgy érzem magam, mint egy százhúsz éves nyugdíjas vénember, aki elvesztette a szüleit, feleségét, gyermekeit, unokáit, és csak ő él még egymagában. és még nem vagyok annyi, csak tizennyolc. Hm, mi lesz velem addigra - ha még megélem azt az időt -. Útközben beugrottam annyi rózsát venni, ahányan a rokonaim mystic falls -i temetőben nyugszanak. Körülbelül olyan huszonöt. Unokatestvéreim, nagyszüleim, szüleim, keresztapám, keresztanyám, és még egyéb más rokonok. A temetőhöz érve megigazítottam az orrom alatt illatozó rózsakupacot, miknek még nem hántották le a tüskéit. Egy kicsit vérzett is a karom, de nem annyira, hogy elvérezzek. Kevesebb fájdalom az, mint amit belül érzek. A szívem helyén. Észrevettem, hogy mióta eljöttem Rorytól, visszaálltam a régi kerékvágásra. A régi Aaron, akit nem érdekel senki más, csak az, hogy megemlékezzen mindig azokra, akik halottak körötte. De ezt már megszoktam. A kapu fölött elindultam, s lassan elindultam fel a dombos részen. Mindenhol sírkövek, és sírfeliratok. Csak én voltam ott, senki más. Nyomasztó hőség volt, és éjszakai sötét. Végül, megérkeztem a Whitmore sírokhoz, hová külön részt bérelt ki még apám, mielőtt meghalt volna. Hmm... ő sem gondolta volna, hogy ilyen hamar kerül ide a rokonjaival együtt. Talán már engem is várnak. Nem tudom. A nagy, fekete csiszolt sírkövekre letettem a nagy ölnyi, piros rózsacsokrot, s egy nagy levegőt vettem. Nem sírtam. Eleget sírtam akkor, mikor kijöttem először minden egyes nap, amikor még frissek voltak ezek a halálesetek. Ez az egész úgy nézett ki, hogy a sírkövek egybe voltak téve, egymás mellé építve, s felettük, mindegyiknél kereszt volt kifeszítve. Elég hosszú sor. Sajnos. A nagyszüleim sírjára terítettem a rózsacsokrokat, s én is odaültem le. Talán nem bánják. Pár perc alatt ki is raktam a tüskés, szép rózsaszálakat. Mire ideértem, kissé elfonnyadtak a növények. De nem baj, nem bánom. Ez az egész rózsacsokor olyan negyven dolláromba került. Nem volt annyira drága. mondjuk a rózsa a legdrágább növény -majdnem-. Nem nagyon tervezem, hogy még itt maradok fél órát. De nagyon gyenge, és fáradt vagyok ahhoz, hogy hazahurcoljam magamat. Még maradok tíz percet, aztán még közben beugrok Roryhoz bocsánatot kérni, hogy csak így eljöttem, aztán én is megyek haza.
Figyeltem őt, de láttam rajta, hogy gondolatban teljesen messze jár. Fogalmam sem volt, hogy ő eleve ilyen típus vagy esetleg a kérdésemmel válthattam ki? Fogalmam sem volt, hogy mennyi idős lehet, de biztos voltam abban, hogy az ő kezéhez is tapadt vér, de ettől még nem rosszabb, mint más. Egyszerűen a természetéből fakadt, persze ha élvezettel öl, akkor szimplán egy gyilkos. Mindig is megvetettem a gyilkosokat, legyen szó emberről vagy éppen egy lényről. Akkor jó. - mondtam egy vállrándítás keretében és nem is szenteltem több figyelmet ennek a dolognak. Talán ez a baj, hogy elhiszem amit mások mondanak, de talán még is csak óvatosnak kellene lennem, hiszen egy vámpírral vagyok itt, egy elhagyatott temetőben. - Örülök, hogy megismerhetlek Harold. - mondtam neki kedvesen és próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy megvetéssel mondta ki a nevét. - Ha jól tippelem ez egy régi név. - folytattam tovább a találgatást, mert tényleg kíváncsi voltam, hogy mennyi idős lehetett. Kíváncsi voltam a múltjára, hiszen a múlt sok mindent elárul az emberekről. Elmondja, hogy milyen is valaki vagy miért lett olyan amilyen. Reménykedtem benne, hogy lesz lehetőségem az övét is megtudni, de amilyen keserű szájízzel mondta ki a nevét biztos voltam abban, hogy nem könnyen fog erről beszélni. - Szomorú hely? - néztem rá döbbenten, mert sokan így gondolják, de én nem. - Miért lenne ez szomorú hely? Azért mert valaki meghal és remélhetőleg örök békére lel sok szenvedés után, szerintem ez egyáltalán nem szomorú hely. - mondtam neki higgadtan, de biztos voltam abban, hogy kicsit zakkantnak fog nézni.- Meg itt egyedül tudok lenni, persze ha nem maradt éppen itt egy szellem. - mondtam picit halkabban.- Te? - néztem rá érdeklődve, majd összefontam a karomat magam körül, hiszen egyre hűvösebb lett a szelő.
►note: Igen Semmi baj, ilyen már velem is volt és bocsi, de ezt most nem lett vmi jó és a késésért is bocsi. || ►zene:-
Kérdése kissé váratlanul érintett. Hogy félnie kéne e tőlem? Az őszinte válasz a talán lenne, vagy a nem tudom. Igazándiból, nem mindig vagyok ura az érzelmeimnek, vagy a tetteimnek esetleg. Fáradtan elmosolyodtam. Emlékeztem minden gondatlanságból, vagy ilyen nem odafigyelésből elkövetett emberölésemre. Gyilkosságomra. Emlékeztem minden egyes vércseppre, ami legördült a torkomon, minden süketítő sikolyra, minden fénytelen szempárra, minden hideg bőrre, és minden könnyre, ami valaki szeméből az én arcomra hullott. - -Nem. - Nyögtem be szimplán minden izgatottság, vagy bűntudat nélkül. Miért kéne tőlem félnie? Talán mert vámpír vagyok? Ó nem, ez nem mentség. Az emberek is ugyan olyan veszélyesek, mint a magam fajta. Ráadásul az emberek csupán kedvtelésből ölnek, azért, mert unatkoznak, nekünk viszont szükségünk a vérre azért, hogy mi élhessünk. Életeket veszünk, hogy magunknak időt ajándékozzunk. Mikor közelebb lépett már biztos voltam benne, hogy nem emberrel van dolgom. A rezgései harmóniában voltak a természettel. Éreztem, ahogyan a föld pulzál a közelségére. Egy boszorkány állt velem szemben. - Harold - Mondtam ki a saját nevemet olyan mély megvetéssel, amit talán még sosem hallattam. Undorítónak hangzott. Nem szerettem. Talán mert felsőbbrendűen hangzott. Mindenkinek olyan egyszerű neve volt, csak én tulajdoníthattam magamnak a Harold Barnabus Archibalth nevet. Keserű lett tőle a szám íze. Már csak attól is, hogy rá gondoltam. Gyorsan elhessegettem a negatív érzelmeket és rámosolyogtam a lányra, aki időközben leheveredett mellém. - Mi hozott egy ilyen csinos lányt, egy ilyen szomorú helyre?
Már éppen meg akartam fordulni és elsétálni, amikor megszólalt. Egy darabig mindenhova néztem, de rá nem. Valami miatt sikerült zavarba jönnöm, de fogalmam sem volt, hogy most miért. Voltam már más vámpírok társaságában is, persze egyedül a barátaim társaságát élveztem ilyenkor, mert túlzottan is elevenen élt benne az, amikor jó pár éve majdnem vámpír eledel lett belőlem. Végül óvatosan felpillantottam rá és elmosolyodtam kicsit. Magas, sötétes hajú fiú állt előttem, de nem tűnt túl idősnek, persze ez a vámpíroknál semmit se jelent. Felettük meg áll az idő, amikor átváltoznak, mint feletettem is meg állt jó pár éve. -Félnem kellene? - kérdeztem vissza végül, mert egy vámpírnál soha se lehet tudni, hogy éppen milyen szándék vezérelni, de ugyan akkor ő is félhetne tőle, ha tudja, hogy mi vagyok. Nagy fájdalmat tudunk okozni a fajtájának és akár még meg is tudjuk ölni őket, de most semmi ilyen nem állt szándékomban, egyszerűen csak el akartam szakadni a kicsit zűrös életemtől. A kisebb félelmet meglepődés váltotta fel az arcomon, amikor megkérdezte, hogy csatlakozom-e hozzá. Fura volt azt tapasztalni, hogy még vannak kedves vámpírok, főleg olyanok akik egy boszorkány társaságára vágynak. Egy darabig haboztam, mert az járt a fejemben, hogy esetleg valami hátsó szándék áll a kedvessége mögött és valamit akar tőlem, jobban mondva az erőmtől,de végül bólintottam és válaszoltam a kérdésére. - Szívesen csatlakozom hozzád. - mondtam végül egy apró mosollyal az arcomon, majd lehuppantam a földre és néztem a nap gyenge sugarait, majd végül újra rápillantottam. Egy darabig csak néztem őt, s figyeltem minden egyes arcvonását, mozdulatát, majd végül a szemének tengerében teljesen elvesztem. Fogalmam sem volt, hogy mit észlelt ebből, de gyorsan elkaptam a tekintetemet, majd az ajkamba haraptam zavaromban.- Layla vagyok. - mondtam neki egy kisebb csend után, s mosolyogva pillantottam rá.- Te pedig? - néztem rá kíváncsian. -
Kérdése kissé váratlanul érintett. Hogy félnie kéne e tőlem? Az őszinte válasz a talán lenne, vagy a nem tudom. Igazándiból, nem mindig vagyok ura az érzelmeimnek, vagy a tetteimnek esetleg. Fáradtan elmosolyodtam. Emlékeztem minden gondatlanságból, vagy ilyen nem odafigyelésből elkövetett emberölésemre. Gyilkosságomra. Emlékeztem minden egyes vércseppre, ami legördült a torkomon, minden süketítő sikolyra, minden fénytelen szempárra, minden hideg bőrre, és minden könnyre, ami valaki szeméből az én arcomra hullott. - -Nem. - Nyögtem be szimplán minden izgatottság, vagy bűntudat nélkül. Miért kéne tőlem félnie? Talán mert vámpír vagyok? Ó nem, ez nem mentség. Az emberek is ugyan olyan veszélyesek, mint a magam fajta. Ráadásul az emberek csupán kedvtelésből ölnek, azért, mert unatkoznak, nekünk viszont szükségünk a vérre azért, hogy mi élhessünk. Életeket veszünk, hogy magunknak időt ajándékozzunk. Mikor közelebb lépett már biztos voltam benne, hogy nem emberrel van dolgom. A rezgései harmóniában voltak a természettel. Éreztem, ahogyan a föld pulzál a közelségére. Egy boszorkány állt velem szemben. - Harold - Mondtam ki a saját nevemet olyan mély megvetéssel, amit talán még sosem hallattam. Undorítónak hangzott. Nem szerettem. Talán mert felsőbbrendűen hangzott. Mindenkinek olyan egyszerű neve volt, csak én tulajdoníthattam magamnak a Harold Barnabus Archibalth nevet. Keserű lett tőle a szám íze. Már csak attól is, hogy rá gondoltam. Gyorsan elhessegettem a negatív érzelmeket és rámosolyogtam a lányra, aki időközben leheveredett mellém. - Mi hozott egy ilyen csinos lányt, egy ilyen szomorú helyre?
Fogalmam nem volt, hogy mit keresek itt, jobban mondva mit is csinálok itt. Lexi biztosan valahol bulizik és Stefan-nak is jobb dolga akadt, mint esetleg aggódva felhívni, hogy jól vagyok-e. Nem is értem miért jöttem ide, miért engedtem Stefan hívásának, hogy jöjjek ide. Ő a barátom volt, aminek a határait néha átléptünk, de valahogy soha se túlzottan. Még mindig eléggé fájt a fejem a varázslásnak köszönhetően, hiszen visszaadni egy vámpírnak a látását nem éppen egyszerű dolog, de élek, szóval egy szavam se lehet. A Petrova szellem lánynak se láttam a nyomát, így nem is volt igazából mivel törődnöm vagy éppen kivel. Lassan sétáltam és szeltem az utcákat, míg végül arra lettem figyelmes, hogy a temető irányába sétálok. Itt mondhatni egyedül lehetek, ha csak éppen nem jár erre falkányi szellem. Kinyitottam a kaput, majd besétáltam és közben figyeltem az ütött-kopott sírokat. Nem is értem, miért jöttem ide, hiszen senkim se fekszik itt, legalábbis nem tudok róla. Ahogyan egyre beljebb sétáltam egy alakra lettem figyelmes. Nem tudtam jól megfigyelni őt a távolból, de abban biztos voltam, hogy nem ember. Lassú és halk léptekkel sétáltam tovább, amikor megláttam, hogy egy férfi áll előttem. Kinézetre nem lehetett sokkal több, mint én, de biztos vagyok benne, hogy idősebb, mint én. Már éppen békén akartam hagyni őt, amikor véletlenül ráléptem egy faágra, ami hangos reccsenéssel tört szét a lábam alatt.- Én sajnálom, nem akartalak megzavarni. - mondtam neki sietve és közben a felém forduló alakot néztem. Nagyon reméltem, hogy nem fog a torkomnak esni.
Bámulatosak a mai emberek. De tényleg, egyszerűen, ámulatba ejtenek azzal, hogy ilyen nyugodtan viselik ezeket az autóknak nevezett bűzös, berregő, életveszélyesen száguldozó emberi találmányokat. Én nem bírnám. Még jó, hogy igazából nem a belvárosba tartok. Gyűlölöm az embereket, akik megbámulnak, mondjuk a magasságom, vagy az öltözködésem miatt. Nem igazán tudom követni az évekkel együtt röppenő divatot. Mindig lemaradok egynél. Aztán ahogyan a stílusom, változik a ruhatáram is. Általában a hangulatomhoz öltözködök, most kissé borult a kedvem. Ennek talán az az oka, hogy a temetőbe tartok. Ott legalább nem zargat senki, hiszen a holtak csak nem kelnek fel. Bár, mondjuk ez az én szemszögemből nézve úgy nevetséges, ahogy van, végül is én sem élek már annyira. De nem is érzem magamat halottnak. Eszek, iszok, alszok, szeretkezek, sőt, még az illemhelyeket is a meg szokott módjukon tudom használni. Lassú léptekkel, de végre elérek a temetőbe. A kőből faragott fejfák felbukkannak a kis zöld dombon, és a régen elkopott nevek nekem mutogatják magukat. Nekem senkim nincs itt eltemetve. A szüleimet, talán el sem temették. Legalább is anyámat biztosan nem. A húgom pedig, még minden bizonnyal életben van. Isten balszerencsémre még nem távolította el az élők sorából. Minden hónapban kapok tőle egy képes lapot, amiben arról ír, hogy épp hol van, kivel van, és mit csinálnak. Arra vár, hogy válaszoljak, de úgy sem fogok. Leülök a földre. Mivel nincs hideg, és vámpír is vagyok, nem félek az esetleges betegeskedéstől. Hátamat neki vetem az egyik fejfának, és lehunyt szemmel hallgatom a madarak énekét.
Nem sejtetett számomra sok jót, hogy annyiszor végigmért. Biztos voltam benne, hogy azon elmélkedik, milyen módszerrel szedje ki belőlem az áhított válaszait, és pechemre elég leleményes tudott lenni, ha vallatásról volt szó. - Akkor más idők jártak.. Bíztál bennem.. - vágtam a képébe, és tudtam hogy ezzel csak magam alatt vágom a fát, ahogy addig is tettem, de egyszerűen nem tudott a torkomon akadni a szó. Most először rémlett fel bennem, hogy a nagy szám átok is tud lenni. Eddig mindig a segítségemre volt, de az egyetlen ember, akit nem hatnak meg a szavak, nos épp most kulcsolta ujjait nyakam köré. Meglepetten vettem tudomásul hirtelen tettét, ami.. Csak számomra tűnt annak, mert ábrázatát vizsgálva, arca megfontoltságról árulkodott. Szemeiben viszont egyszerre tükröződött a hirtelen rám törő rémület és saját tébolyodása. - Mit művelsz? - kaptam levegő után, és próbáltam lefejteni magamról ujjait. hamar rá kellett jönnöm, hogy az erejét is használja rajtam, így akár veszett ügyként is könyvelhettem volna a helyzetet. De hisz tudja, mi történt.. Legalábbis azt hiszem.. Zavartan bámultam rá, hisz az a Curtis, akit én ismerek, jobban mondva ismertem, sosem tenne velem ilyet. Nem sérelmezheti még mindig a múltat.. - Te tényleg a halálomat akarod, ugye? - nevettem fel nehézkes, rekedt hangon, bár semmi vicces nem volt a helyzetben.. Abban viszont biztos lehet, hogy nem adom egykönnyen az életemet. Mindig a saját sorsom kovácsa voltam és aszerint alakultak a dolgaim.. Ebből is kimászok valahogy..
- Néha meglepődöm, hogy oly' rövid idő alatt ennyire kiismertél - sóhajtottam fel, és végignéztem rajta. A modora tényleg változatlan, bár nekem nem lenne szabad erre alapoznom, hiszen... hogyan is szokás ezt mondani? Mintha a szótáram teljes mértékben kiürült volna most, hogy a közelemben van. Bár egyszerű... én csak egyszerű válaszokat akarok. Csak... válaszokat. Amiket ő egyértelműen nem akar megadni nekem, és ez egyértelmű ok arra, hogy hamarosan felmenjen a vérnyomásom, és valamelyikünk ereiből patakozva fog folyni a vér. Hiszen tudhatta rólam, hogy utálok tudatlanságban élni. Sok mindent tud használni ellenem, amit tud rólam.. de nekem nem szabad megadnom neki az örömet. Egyszerűen nem tehetem meg most, mert... akkor elbukom. - Hát jó - köszörültem meg a torkomat, és végignéztem rajta, miközben lassan de biztosan a torkára tapadtak ujjaim, a fogaim pedig összekoccantak, és úgy néztem rá, mint vadász a vadra... mintha egy percre állnék attól, hogy lenyúzzam a bőrét, és a falra terítsem ereklyeként... vagy a padlóra szőnyegként. - Véletlenek nincsenek. Ilyen nagy véletlenek főleg nincsenek - szorítottam még inkább az ujjaimon. - És a te esetedben... valahogy meg tudom feledkezni arról is, hogy nőt bántani gyávaság - sziszegtem ingerülten.
Talán épp itt lenne már az ideje, hogy kitaláljam, hogyan is juthatok ki innen ép bőrrel, arra az esetre, ha Curtis valóban bepöccen.. Nem vagyok benne biztos, hogy igazat mond és nem tervez mást.. Kár, hogy én meg a nagy szám csak egy csomagban vagyunk kaphatóak. Bár talán még hasznomra is válik, hisz régen is elég nyomós érv volt ez arra, hogy meg tudom védeni magamat.. Persze akkor még aggódott értem, azt hiszem. Lehet, hogy most viszont épp a sírok valamelyikébe kíván. Szegény én.. - A te idegeidet már a puszta jelenlétem is irritálja.. - jegyeztem meg szárazon, mintegy megcáfolva ezzel felvetett tervét a békés társalgásról. - De... annak veszem... - vigyorodtam el, hisz tökéletesen látja. Semmit sem változtam azóta, maximum nőtt bennem a kalandvágy.. Nem hátráltam meg. Eszem ágában sem volt. Persze némi aggodalomra adott okot közelsége, így, hogy mindenkitől baromira messze voltunk, azt pedig tudom jól, hogy előszeretettel használja az erejét. Csak nem tenne velem ilyet.. vagy mégis?! - Nem unod még, hogy sosem kapsz kielégítő választ? - húztam el a számat és komoly dologra szántam el magam. Őszinte leszek vele. - Nem tudom, oké?! - tártam szét a karjaimat. Hangom valóban őszintén csengett, bár kezdtem elveszíteni a türelmemet. Miért kérdezi ezt folyton? - Nem tudom.. - ismételtem magam, de éreztem, hogy ez magyarázatra szorul. - Azok után, ami történt.. Sehol sem maradok sokáig. Már rég nem menekülök előled.. - néztem a szemébe határozottan. Igaz, ha annyira meg akart volna találni, sikerült volna neki. - Az igazi kérdés inkább az, hogy mit fogsz csinálni most, hogy itt vagyok? - vontam fel kérdőn szemöldökömet. Kockáztatok?! Meglehet, de másképp nem is érdemes élni.
Tudta nagyon jól, hogy velem nem ajánlatos packázni. Azalatt a kis idő alatt, amíg kettőnk kapcsolata tartott (persze szigorúan barátság, és mióta átvert, azóta nem bízom meg úgy általánosságban senkiben), megtanulhatott egy-két furcsaságot rólam, bár én ezt a dolgot nem nevezném furcsaságnak. Mindenki utálja, ha játszanak vele, én meg pláne, és talán ez meg is bocsájtható nekem a múltam után. Az vessen rám keresztet, aki hibák nélkül, tökéletesen él. És az bizony nem ez a lány...! - Nos, igazából mindaddig békés társalgást terveztem, míg nem kezdesz el hergelni, és nem húzod ki képletesen szólva... a gyufát - mértem végig közben. - Mit sem változtál. Sem te... sem a modorod - billent oldalra a fejem. - És jobb, ha ezt nem veszed bóknak - tettem aztán hozzá, majd elvigyorodtam, és még közelebb léptem hozzá, így nézve nyomatékosan a tekintetébe. - Szóval ha ép torokkal szeretnél innen elmenni, felelj... miért pont ebben a városban kellett neked felbukkannod... - követeltem határozottan, és arcom ugyan sima volt, tekintetemmel fojtogatni is tudtam volna.
Kellene, hogy legyen bennem egy egészséges adag félelem? Nos.. van. Gondolom jó mélyre rejtve, nehogy megneszelje. Azonban ha most akarna kinyírni, bőven elég ideje lett volna már rá, őt ismerve. Nem állítom, hogy minden rezdülésének tudom az okát és a következő lépését, de ha igazam van. És már miért ne lenne?! Csendesen forral valamit és nagy durranásra készül.. Pechemre elég szadista módszerei vannak. Ehh.. Mintha magamat látnám. - Mintha egyébként jó vége lenne.. - nevettem fel aztán. Még mindig erősen lepleztem, hogy zavart a jelenléte. Az meg pláne, hogy folyton kérdez, mintha vallatáson lennék. - Miért ne? - kérdeztem vissza. Nem vagyok az az árral sodródó fajta. Nem adom meg neki az elégtétel egy kis foszlányát sem, ha arra fáj a foga. Büszkeség még szorult belém, és ezt ő is pontosan tudja. Na meg.. valaha elég fontos voltam neki ahhoz, hogy megbízzon bennem, és ennek nyoma marad. Sajnos bennem is. - Bár nem lepődtem meg a fogadtatáson.. - forgattam szemeimet. Ha szívélyesebb üdvözlést remélnék, valószínűleg hamar végem lenne.
Kedvem támadt vigyorogni, miközben láttam, hogy miként változik arca, és ezzel együttvéve a benne tomboló érzések is. Nem hiszem, hogy annyira örül nekem, elvégre ki vagyok én, ha nem egy testet öltött ellenség? Hah, ez egy nagyon jó vicc, de inkább... nem is gondolkodom ezen. A múlt elmúlt. Csak én éppen... nos, mondjuk úgy, hogy mindaddig nem bírok ezen továbblépni, míg meg nem fizetek neki azért, amit tett velem. Velünk... mert azt hittem, barátok vagyunk. És ő csak egyszerűen becsapott...! Ezt pedig én nem tűröm el. Nem és nem! - Ne hergelj. Tudod, hogy nem lesz jó vége - billent oldalra a fejem vigyorogva, és a karjaimat a mellkasomra fontam. - Mit keresel te itt? Miért pont... ebben a városban? - mélyedtem szemeibe.
Lassan tettem egymás után a lábaimat, és nem tudtam merre járok éppen. Sokért nem adtam volna, ha mégis akad most célom, de hiába.. Néha céltalanul kell cselekedni, bár.. Nálam ez oly ritka, hogy szökőévente is alig fordul elő. Ahogy az is, hogy nyugalomra vágytam. Morbid dolog ezt a halottak között keresni?! Talán.. De.. Senki nem mondta, hogy normális vagyok.. A sírok mellett baktattam el, néha figyelve a névre is, mindezt természetesen teljesen értelmetlenül, hisz aligha ismertem olyasvalakit, akit itt temettek el. Ha pedig belefutnék egy ismerős névbe.. Nos, kit érdekel? Nem vagyok egy sírva gyászoló fajta. Viszont úgy tűnik rosszkor jöttem.. Ezt a hangot, ha akarnám sem tudnám kiűzni a fejemből. Curtis. Ironikus.. Pont egy temetőben akadnánk össze?! Jellemző.. - Heló, Curtis... - fordultam meg. Arcomról minden érzelmet eltüntettem. Na nem mintha előtte sokáig tudnám titkolni a dolgokat, mikor képes és belemászik a másik fejébe is.. - Megfeledkeztél? Te, aki mindig a kezedben tartod az irányítást? - vontam fel a szemöldökömet, a szám sarkában mosoly bujkált. Talán nem épp jó terv felidegesíteni, hisz most nincsen nálam ellene semmilyen partiképes ütőkártya, de nem a kis számról vagyok híres. - Kár a gőzért. Tudod, hogy nem félek tőled..
Nem tudom hová tenni azt a kíváncsiságot, mely éltet engem. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy az életem ilyen intenzíven folyjon. Itt van Tatia... istenem, nőt én még sosem szerettem ennyire...! Nem tudom, mi ütött belém... talán szembesültem azzal, hogy az a nő, akire vágytam évekig, nem is jelent annyit, mint amennyit én azt gondoltam. Az nem szerelem volt. Ez viszont... az... és utáltam az érzést. Mintha gyengébb lettem volna tőle, még ha tisztában voltam azzal is, hogy ez kissé jobbá tesz. És nekem szükségem van egy pirinyó jóságra is. Vagy... talán nem?! A temetőben sétáltam, és modortalanságomat felhasználva zsebrevágtam az ujjaimat, fapofával vonulva előre. Nem hiszem, hogy nagy jelentősége lenne. Istenben nem hiszek, ezek meg úgyis halottak. A szellemük nem tud velem mit csinálni. Ámde egy pillaanton belül megfagytam, és határozottan azt hittem, hogy szellemet látok. Nem tudom... talán hónapok... talán évek... mikor utoljára ezt az arcot láttam. Ajkaim rögtön vigyorba fordultak, és ravaszság kezdett csillogni szememben. - Zara - billent oldalra a fejem. Nem érdekelt, mit keres a temetőben. Talán azt a szemétládát gyászolja, akit anno megmentett tőlem. - Láss csodát, újra látlak - suttogtam tovább, ekkor már a szemeibe nézve, hiszen a hangomat hallva egyértelműen hátrafordult. - Az utóbbi időben megfeledkeztem az árulásodról... - vágtam olyan arcot, mint aki nagyon tűnődik valakin, de ezáltal inkább csak a dühömet igyekeztem elfojtani. - És íme, saját magad sétálsz ide.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Miután elvégeztem a varázslatot és lenéztem a lányra.. feltűnt valami, aminek nem szabadott volna bekövetkeznie. Egy olyan dolog, amit ha tudok.. talán soha nem támasztom fel ezt a lányt.. Ez a lány, már halott volna, amikor megölték.. Egy nyavajás vérszívó, aki hatalmas kiskutya szemeivel érte el, hogy megsajnáljam!! Na ne.. most támasztottam fel egy vámírt.. Ez nem túl jó jel.. Ennek előre nem látható következményei is lehetnek a későbbiekben.. A szellemek nem örültek.. És naná, hogy lelépett a kis csitri, miután elvégeztem rajta a varázslatot. Na nem baj, mert megtalállak.. és akkor újból kinyírlak, te kis vérszívó csitri! Dühösen rúgtam bele a tálba, majd hagytam ott és indultam el haza felé.
Éreztem, hogy újra átjárja testemet az élet. - Ez az! - motyogtam inkább csak magamban, majd mikor végzett és végre átléptem a túlvilág küszöbét egyszerűen eltűntem. Biztosan újra odajuttatott volna ahonnan most visszahozott, ha rájön, hogy mi vagyok. Meglépve a helyszínről vámpírsebeséggel valamerre másfelé vettem az irányt. Kitudja hova.
Néhány keserű mondat után Tatia távozott. Nem csak a templomból. Úgy éreztem, az egész életemből is. Szerettem volna utána menni... magamhoz láncolni őt az örökkévalóságig. Vele akartam lenni, boldogan, önfeledten, ahogy még nemrég is történt. Még sosem sírtam vissza talán úgy az emberi létemet, ahogy ebben a pillanatban. De tudtam, hogy úgyis hiábavaló lenne minden. Felkeltem a padból, és vissza se nézve kisétáltam a szabad levegőre. Itt volt az ideje végigjárni az utat, amit választottam.
Kissé feszülten vártam Klaus válaszát és nem tudtam, hogy mire számítsak, ezért nem is leptek meg a szavai. Talán mindössze az volt furcsa, hogy együtt van a lánnyal. Ki tudja, hogy mit láthat benne... de ez már nem az én dolgom volt, nem is akartam nagyon belegondolni. Jobb volt úgy, hogy nem kezdek el ezen rágódni. Mi értelme lenne? - Engem nem kell féltened. - Mondtam határozottan és bólintottam mintegy jelezve, hogy felfogtam a helyzetet. Vettem egy mély levegőt és próbáltam valamiféle mosolyszerűt varázsolni az arcomra. - Vigyázz magadra. - Kértem kissé elhúzva a számat. Soha nem fogom elhinni, hogy Klaus akármilyen harcban alul maradhatna. Maximum ha mi ketten háborúznánk. - De ha mégis meghalnál, akkor... foglalj egy jó helyet nekem a pokolban. - Vontam vállat lazábban. Nem akartam tovább egy légtérben tartózkodni vele, mert annak nem lett volna jó vége akármelyik lehetséges verziót forgattam le a fejemben. Így csak intettem egyet... bármilyen más gesztus fájdalmas és felelőtlen lett volna és nem akartam magamat mélyebbre taszítani ebben a lehetetlen helyzetben, ezért inkább csendben hátat fordítottam neki és kilépdeltem a templomból. A fene ebbe a szerelembe.
Tatia elindult kifelé. Hallgattam a lépéseinek koppanását, ami azonban hirtelen elhallgatott. - Hogy micsoda? - fordultam hátra a padban ülve, mikor elhangzott a kérdése. Tudtam, hogy a mostani válaszommal magamra vonom az istenek haragját, de ha már benne voltam az őszinteségben, talán illett volna folytatni. Legalább egyszer ebben a büdös életben. - Hayley - mondtam. - Igen, vele vagyok. Velem jött New Orleansba, és most vissza ide. És ha távozom, újra magammal viszem, hacsak ő maga nem akar itt maradni. Akkor nem fogom kényszeríteni semmire - néztem Tatia szemeibe. - Sajnálom. Tudom, hogy nem ezt a választ vártad, de ez az igazság. . És van itt még valami, Tatia. Jelenleg semmilyen körülmények közt nem maradnék veled. Silas a halálomat kívánja, de előtte Mikael kérésére meg akar kínozni. Hogy ezt fizikai vagy lelki értelemben teszi-e majd, nem tudom rá a választ. Talán mindkét módon. Ami azt jelenti, hogy ha veled lennék, féltenem kéne téged. Mert Silas csupán szennyes bosszúból is képes lenne ártani neked. Azzal tudlak védeni, ha távol tartom magam tőled.
- A sorsunk... - Ízlelgettem a szót. Meglehet, hogy így van, különben miért ne tudnánk elkerülni egymást? És egyébként is túl sok minden köt össze kettőnket ahhoz, hogy az véletlen legyen. A legszebb pedig az, hogy ez nem is most kezdődött. Elindultam kifelé, ám megtorpantam. Egy kérdés volt a nyelvem hegyén, amit muszáj volt feltennem, mielőtt eltűnnék. - Az a lány, akivel a bulin voltál... még mindig együtt vagytok? - Kérdeztem. Zavarban voltam, a hajamba túrtam és így pillantottam Klaus-ra. Érdekelt, hogy vajon fontos-e neki az a farkaslány...
- Igen, biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Azt hiszem, nekünk úgyis ez a sorsunk - mosolyogtam rá kissé vidámabban Tatiára. - Ha akarsz, menj. Én talán még maradok egy kicsit. Úgy hiszem, van miért - ültem vissza a padba. - Talán nekem sem árt némi lelki béke.
- Igazad van. Talán érezni fogom. - Pillantottam a mellkasomra kissé már szomorúbban. Nem terveztem, hogy ilyen dolgokról fogok beszélgetni akárkivel, vele meg főleg nem, de... úgy látszik, hogy muszáj. Kissé emlékeztetett a helyzet arra, amikor ott a lelátónál elbúcsúztuk egymástól és egyáltalán nem akartam belegondolni abba, hogy Klaus-nak bármi baja eshet. Mondhatnám, hogy nem érintene meg, de nem lenne igaz... valószínűleg nem élném túl még egyszer, ha a halálhírét kellene hallanom. Lehunytam a szemeimet, amikor megcsókolta a homlokomat. - Úgyis látjuk még egymást. Valahogy mindig sikerül összefutnunk.- Mondtam elszorult torokkal és egy könnycseppel küszködve. Rossz érzés volt, hogy ismét ennyi és eltűnik, hogy valahol máshol és mással lehessen. De valószínűleg jobb lesz így mindkettőnknek.
Kezdőlap
Semmi baj, ilyen már velem is volt és bocsi, de ezt most nem lett vmi jó és a késésért is bocsi. 
|| ►zene:-
