Már az első pillanatban megéreztem azt, hogy Louis vámpír. Habár igaz, én csak félig vagyok az, de attól még a vámpírképességeket én is tudom használni, csak nem vagyok olyan gyors és erős, mintha rendes vámpír lennék. A hallámos viszont ugyan úgy olyan kifinomult, mint a többi vérszívóé. Vérszívó... Brr, a gondolattól is kiráz a hideg, hogy valamilyen szinten én is vérrel táplálkozok. Utálok vámpír lenni, mert mindig attól félek, hogy egyszer kicsivel több vért fogok magamhoz venni, és akkor átesek a ló túloldalára. Nem akarok teljes vámpír lenni, nem kellenek a vámpírképességek, én csak egy egyszerű ember szeretnék lenni, egyszerű élettel, normális gondokkal. Normális gond az, ha szerelmi bánatod van, normális gond az, ha rossz jegyet kaptál, szenvedsz a tananyagok miatt. Ezek mind normális, emberi gondok. Ilyen életet szeretnék én élni, és nem olyat amiben egy részem természetfeletti. Louis vámpír, ezt már megéreztem az első pillanatban, pont ezért nem értem, hogy eddig még semmi jelét nem adta annak, hogy érdekelné a vérem. Pedig eddig minden vámpírt csábított a különleges vérem illata, akikkel eddig találkoztam, ő viszont jelét sem adja, olyan, mintha nem érezné. Nem mintha bánnám, most először legalább nem kell attól félnem, hogy a kis spontán össze találkozás vége az lesz, hogy én holtan, avagy megcsapolva végzem. Figyelem, ahogyan közelebb lép felém, majd leguggol és megfogja a lábamat, és megmutatja, hogy hogyan kéne csinálnom a helyes nyújtást. Mikor végez, én csak bólintok egyet, hogy oké, megjegyeztem. Felvonom a szemöldökömet amikor a vámpírgénekről kezd el beszélni. - Nem olyan vámpír vagyok, mint amilyennek te hiszel engem. - mondom halkan, majd arrébb állok a fa törzsétől és a tájat kezdem el szemlélni, mintha olyan érdekes lenne. Érdekes is a maga módján, csak mondjuk most nem köti le a figyelmemet. - Félig ember vagyok. - mondom még mindig háttal állva neki.
Éreztem, ahogyan végigfolyik a bőrömön. Le, az ujjaimra. Mintha hallottam volna, ahogyan a cseppek egyre gyorsabb iramban a poros fűbe csapódnak. Vér volt. Az illata édes, de nem rendelkeztem két kiálló foggal, így ez a része egyáltalán nem izgatott. Már hozzászoktam. Más az alkoholisták vérének tapintása, mint egy drogosé. Az egészséges ember vére vöröslő, szép, bársonyos... míg a szenvedélyfüggőeké ragadós, mocskos, undorító. Még a színe is más. Megannyiszor fordult már meg a fejemben, miközben a kihűlt tetemeket vizslattam, hogy vajon egy vámpírnak mennyire taszító, ha a vér szinte bűzölög a marihuánától? Sosem kóstoltam. Nem vágytam rá. Sőt, mi több, leggyakrabban azt szerettem, ha egy átkozott vámpír az áldozatom. Nem egyszer esett már meg. Valószínűleg nem is utoljára, mikor legutóbb történt. Szerettem húzogatni ezeket a kis strigulákat a listámon. Ha minden gyilkosságot feljegyeznék, már egy egész könyvtárnyi anyagom lenne. De nem érné meg, tekintve, hogy sosem érdekelt a nevük. Nem néztem, hogy van-e gyerekük, nem voltam tapintatos. Nem azért éltem le több évtizedet, hogy utána érdekeljenek az ilyen formalitások. Egyszerűbb volt felgyújtani az igazolványokat, majd a holttesteket. De előfordult, hogy csak hagytam. Nem törődtem a tetemmel. Most is csak egy kevés levelet szórtam rá. Az arc szürkévé változott, az erek megduzzadtak a bőr alatt. Tipikus vérszívó reakció, miután kitépik a szívet. Összezúztam az ujjaim között. Nem számított rá, még a szemem előtt volt a meglepődött arc. Már menekült valami elől, mikor belém botlott. Középkorú férfi, de ki tudja, mikor és milyen körülmények között lett vérszívó. Máskor jobban figyelhetett volna, ha olyannal hozza össze a sors, aki képes lett volna segíteni. De én nem egy angyal vagyok. Hallottam a fű ropogását. Tegnap esett az eső, majd beköszöntött a fagy, és a fű még mindig deres volt. Egy fiatal fiút pillantottam meg. Szinte még gyerek volt, mit keres ilyenkor a környéken? Bár őszintén nem érdekelt. Csak meglepett, és ezúttal én voltam az, aki óvatlanná vált pár másodpercig, míg fel nem fogta, hogy mi történik körülötte. Megláttam a kezében egy fegyvert, de nem tudtam kivenni, mi is az pontosan. Összeállt a kép. - Á. Egy tapasztalt vámpír menekül. Egy kölyökképű elől. Ez mókás - léptem közelebb hozzá, de nem álltam meg szemben vele. Helyette csak kikerültem, véres kezemmel megveregettem a vállát. - Elintéztem helyetted, remélem nem bánod - tettem még hozzá. Nem akartam megállni, hisz semmi közöm nem volt a kölyökhöz. Csak le akartam mosni magamról a rám csapódott vért. Nem tudtam, mióta üldözheti, talán csak egy pillanaton múlt, hogy nem ő, hanem én kaptam el. Vagy fordítva. Mindenesetre elismerően kellett volna tekintenem rá. Arra viszont nem készültem fel, hogy egy másodpercen belül két másik vámpír terem a már kivájt mellkasú tetem mellett. Nem egyedül volt. A fiatal kölyök szemmel láthatóan tudta. Ezúttal pedig jogos volt a döbbenetem. Leginkább akkor fogtam fel igazán, mikor az egyik nekem rontva az egyik fa törzséhez döngölt.
Kezdőlap
•