l'Archer valley egy ősi boszorkánycsalád birtoka volt még éltek. Varázslat védi-e helyet, csak boszorkányok képesek belépni rajta, mások számára ez a hely nem is létezik. A térképeken nem szerepel, a halandó szemeknek csupán egy szakadék, nem más. Vámpírok és vérfarkasok számára is láthatatlan birtok mi védelmet nyújt még a l'Archer vonal is él.
Az ősz ugyan beköszöntött már de még nem volt zimankós hideg. A földön ültem és hagytam, hogy a természet végigcirógassa testem; hagytam, hogy megismerjen engem ahogy apám mondta. Curtis egy ideje már eltűnt én pedig egyedül ültem a tó partján és engedtem, hogy a víz mossa lábaim, a szél felkapja tincseim, a föld körmeim alá kússzon és a tűz mi mellettem békésen pattogott, füstjével kormosítsa arcomat. Egyáltalán nem bántam, sőt. Soha nem láttam tisztábban a dolgokat magam előtt. Pár méterrel odébb vertünk sátrat. Nem az én ötletem volt ez a kis kiruccanás de a lehető legjobb döntés volt életemben, hogy úgy döntöttem, száz százalékig megbízom ebben a férfiben és rábízom magamat. A tiszta levegő, a gyönyörű táj, a természet erői kitisztították a fejemet. A gondolataim lecsillapodtak és a fekete vér mi eddig ereimben folyt, lassan újra pirossá változott. Éreztem ahogy a méreg mi eddig fojtogatott, lassan elhagyja a testem, épp úgy ahogy a tüskék is kihullottak belőlem a túra alatt. Letisztult gondolatokkal maga a varázslás is jóval könnyedebben ment; végre, most először, képes voltam irányítani az erőmet. Persze apám segítsége nélkül, mindez nem ment volna. A lángok melyek vidáman táncoltak, az én erőmből jöttek létre… épp úgy, ahogy az enyhe szél is mi rakoncátlan tincseibe mart-mart bele olykor, miközben a leveleket is terelgette maga előtt. Mikor apám visszatért, pár nyúl volt a kezében. Én halat fogtam a délután, az már sült a lángok között. A hegyek felől érkező hideg kellemesen birizgálta bőrömet; egyáltalán nem fáztam, sőt, jó barátként üdvözöltem az időjárás változást. - Annyival tisztábban látom a dolgokat… mindaz amit mondtál… hogy az erő miképp áramlik testünkben és miképp tudjuk irányítani… most hirtelen olyan egyszerűnek tűnik. – vallottam be mikor leült mellém és nyársra húzta a már lecsupaszított nyulakat. – Köszönöm, hogy elhoztál ide. – mosolyodtam el és még számomra is furcsa volt, hogy ezen az egy napon hányszor nevettem fel őszintén és hányszor mosolyodtam el, szinte minden ok nélkül.
Soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben. Igazából tudtam, hogy mivel fog járni az, hogy én megpróbálom tanítani ezt a gyermeket. Mert... nem volt senki előtte, aki taníthatja... nem volt ott az anyja, aki csak egy kicsit is törődött volna vele... az apja - vagyis akit apjaként tisztelhetett volna - semmit sem tett hozzá az életéhez. Vagyis igen... rengeteg borzalmat, melyek még a gondolatomban is fájóak, és engem ér seb, ha belegondolok, mi minden történhetett... A levegő tiszta volt, mikor visszafelé tartottam a lányom felé, és a hajamat birizgáltam ki az arcomból, mikor megpillantottam őt. Letettem a kezemben tartott zsákmányt, majd félre billentettem a fejemet. Olyan volt, mint a középkorban... leginkább ezek az idők hiányoztak. Szerettem vadászni. Állatra is, és vámpírokra is. - A varázserő szelidíthető. Talán nevetséges megszemélyesíteni ezt a tulajdonságot, de hidd el... ez olyan benned, mint egy külön lény... nem akarsz... vagy nem tudsz róla nem tudomást venni... és most azt kell elérnünk, hogy együtt tudj működni vele - suttogtam, és eleinte végig akartam simítani az arcán, de végül meggondoltam magam. Leültem vele szembe, és egy apró mosoly kíséretében fürkésztem arcát. - Tudod... muszáj utána járnom, milyen erők lakoznak még benned... - köszörültem meg a torkomat. - Az anyád... kislány korodban is úgy bánt veled, mint... később?
I cannot think of any need in childhood as strong as the need for a father's protection.
Elkomorodtam. Nem akartam erről beszélni többet… el akartam temetni, mélyre vagy kiokádni magamból de semmiképp nem akartam elpazarolni egy ilyen szép délutánt arra, hogy a múlt árnyaival mocskoljam be az előttem elterülő tiszta folyót, a hegyek felől folyó szelet, a bánattól mentes földet vagy a vidáman pattogó tüzet. Ahogy a múltamra, anyámra gondoltam, a szél megerősödött és dühösen kapta fel tincseimet is. – Igen, úgy. – nyeltem nagyot és elfordítottam a fejemet, hogy Curtis ne láthasson. Elképesztő volt… a természet mintha érezte volna, hogy nem akarok beszélni a múltról mi torkomat fojtogatta és a semmiből törtek elő a gyökerek, miből először vesszők majd ágak születtek, melyeken levelek termettek, hogy eltakarjanak apám figyelő tekintete elől. Életemben most először reagált így az erőm… teremtett, pusztítás helyett és nem akartam elhinni, hogy ez valóban megtörtént… persze, nem a tökéletes szépséget teremtette meg, hiszen tüskék ezrével látta el a mágia a növényt, hogy megóvjon de a szél rögtön csillapodott, nem törtem csontokat, nem hajlottak ki a fák gyökerestül, nem vert hullámokat a folyó… hirtelen, nem is tudtam mit mondhatnék. Aztán végül csak megtaláltam a hangom és végtelen csodálattal szólaltam meg. – Nahát… ez gyönyörű… - suttogtam halkan magam elé majd mikor felfogtam, hogy ezt valóban én teremtettem, megemelkedtem és megkerülve a növényt, léptem apám oldalára. Arcomon izgatott mosollyal haraptam ajkamba. – Látod ezt? – a tekintetem ragyogott. Tudtam, hogy beszélnem kell az emlékeimről de ez a kis csoda mi előttünk hevert, annyi erővel töltött fel, hogy képes voltam helyet foglalni Curtis mellett. – Gyerekként többször vettek el tőle de mivel kellett neki a pénz, amit utánam kapott, mindig összeszedte magát. Persze, otthon attól még ugyan úgy vert. Minden nap ivott és mikor ivott, akkor átkozta az embert aki teherbe ejtette de akiről ő maga sem tudta, kicsoda mert annyi férfival feküdt le. – rántottam vállat egyszerűen, mint akit nem terhel a múltja. Felhúztam a pulóverem ujját. Jobb karomon, jó pár égési sérülés pihent. – Amikor dühös volt megbüntetett. Azt mondta én nem érdemlem meg, hogy tökéletes legyek. Épp ezért tett róla, hogy a külsőm tökéletlen legyen. – nem csak a karomon nyugodtak cigaretta nyomok de hátamon is. Azt azonban nem mutattam meg. – Én pedig egyre dühösebb lettem. Aztán azon az éjszakán amikor… - nem tudtam kimondani de már megmutattam Curtisnek… az első gyilkosságom, aminek anyám és a barátja lett az áldozata – kitört belőlem… és azóta ha valaki bántott, az erőm felülemelkedett rajtam. A düh egy teljesen más embert faragott belőlem.
Nem is tudom, szívem szerint mit cselekedtem volna először. Én már évszázadok óta gyakoroltam a rezzenéstelen arcot, a kitartást, a megtartóztatást, és mindent, mely kontrolállni tudta a varázserőmet. Eddig mindig sikert arattam a krízishelyzetekben, mert tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet már. Majdnem négyszáz évem volt megtanulni, és most olyasmire készülök, mely még nagyobb lépcsőfokra emel. Da Abigailnak ezt nem mondhatom el. Nem... bíznia kell bennem. És ahhoz szükséges az, hogy ne tudjon a legmélyebb titkaimról. Megszorítottam a kezét, ahogy láttam, hogy az emlékek milyen hatást váltanak ki belőle. Eleinte azt akartam tesztelni, hogy okoz-e itt szélvihart, csapkodó ágakat, vagy valamit az indulat, mely nyugszik benne, de helyette csupán egy új növénynek adott életet a varázserő, melyet birtokolt már. - Ez már... a kezdetek kezdete - suttogtam egy halvány mosollyal, és belenéztem a tekintetébe. Nem tudom, mikor láttam valaha ilyen csillogó tekintetet. Talán soha. Talán mert... még sosem néztem ilyen kristály tisztán a leányom szemeibe. Egyszerűen... gyönyörű volt. Mit sem látni abból, hogy milyen gyermekkora volt. Talán csak a szemein... azok árulkodnak arról, hogy mi mindent megjárt már. - Sajnálom. Mostantól nem emlegetem fel, hogy mi történt egykoron. Mostantól a jelen van, és a jövő. Az a jövő, amiben teljes életet fogsz tudni élni, akár egyedül, akár mással. Nem lesz veszéllyel a varázserőd senkire - suttogtam, és elmosolyodtam. - Halhatatlan vagyok, szóval egy egész életem van arra, hogy megtanítsalak az apróbb dolgokra. És végül meglátod majd, olyan erős lehetsz, hogy azt az ősi boszorkány családok is megirigyelhetik - simítottam végig a kézfején. - Talán jobb is, ha tisztában vagy egy-két dologgal... Bennett boszorkánnyal sose kezdj. Velük szemben majdnem semmi esélyed, hacsak nem valami kezdő boszorkány a családjukban az, akivel ujjat akarsz húzni. Illetve kerüld el az ősi boszorkányt is. Van egy feketelista itt is... és jobb betartani a boszorkányság alapszabályait. Igaz, azok még olyan varázslatokból állnak, melyekhez neked sokat kell fejlődnöd.
I cannot think of any need in childhood as strong as the need for a father's protection.
Megcsóválva fejemet vártam még befejezi a mondanivalóját. Némiképp csalódott voltam. Nem, nem apámban, hanem abban, ahogyan engem kezelt. Valóban ennyire gyengének gondolt engem? Nem látta mire vagyok képes ha igazán feldühítenek? - Félreértettél engem. Azt akarom, hogy az erőm veszélyes maradjon… kiszámíthatatlan azok számára akik ellenem tesznek. Ellenben meg akarom tanulni kontrollálni mindezt. A hatalmam alá akarom vonni… nem úgy mint eddig… nem akarom újra elveszteni önmagam. – így volt. Tetszett neki vagy sem, eszem ágában sem volt visszafogni a mágiát ami bennem kavargott. A másik énem mi bennem honolt és a düh hatására tört elő, megállíthatatlan volt. Őt akartam elpusztítani, hogy aztán én az igazi én uralkodjon az erő felett mit apámtól örököltem. Az apámtól aki az előbb azt mondta halhatatlan… összevont szemöldökkel fordultam felé és értetlenül ráztam meg a fejemet. A szőke tincseket felkapta az enyhe szellő mit már nem én produkáltam. – Tessék? – tártam ki karjaim és megköszörültem a torkomat. – Hogy érted, hogy hallhatatlan vagy? – nem akartam felfogni amit mondott… még úgy is hihetetlennek tűnt amiről beszélt Aztán újabb tényt vágott a fejemhez amivel sokkolhatott… vagyis ha jól belegondolok, én fogom sokkolni őt. - Egy évvel ezelőtt felkeresett egy velem egyidős fiatal nő. Azt mondta végeznie kell velem mert ez az ő öröksége… a kötelesség amit muszáj megtennie. Azt állította ettől erősebbé válik. – megemelkedtem miközben meséltem. Fel s alá kezdtem járni. Nem voltam kimondottan ideges de nem tudtam mi lesz apám reakciója. – Egyértelműen nem járt sikerrel. Megöltem őt amivel azt mondta háborút indítok. Azt hittem csupán egy flúgos, nem több. – Apámra pillantottam. – Curtis, azt a lányt úgy hívták, hogy Emma Bennett. – nem voltam rémült pedig tudtam, hogy most annak kellene lennem. Rémület helyett azonban inkább büszkeséget éreztem… és őszintén szólva némi kétséget is, hogy Curtis meggyűlöl majd ezért.
A szavak, melyek elhagyták ajkát, némiképpen furcsán érintettek. Hiszen eddig szenttül hittem, hogy senki ellen nem akarja felhasználni a varázserejét, pontosan azt akarja, hogy akik bántják, az ellen továbbra is tudjon tenni... bonyolítja a dolgokat, de talán megoldhatjuk. Én is így élek jelenleg. Használom az erőmet azok ellen, akik ellen akarom, és közben mégis vígan élek, úgy hogy kontrolállom magamat. És nem hiszem, hogy ez olyan nehéz lesz számára. Ha már az én vérem folyik az ereiben... gyorsan megtanuljuk ezt is. Ám a végső meglepetés ezek után jött... - Hogy mi?! - bukott ki belőlem úgy, mintha életemben először most hallanék emberi beszédet, és az előbbi guggoló pózból hirtelen fel kellett állnom és így néztem lefelé Abigailre. - Megöltél egy Bennett boszorkányt? - hűlt ki teljesen a vérem, és nagy nyeléssel pislogtam rá. Nem, nem féltem. Nem is ijedtem meg. Csupán nem hallottam még példát arra, hogy bárki megölt volna egyet... és ez magával vonta azt, hogy nem tudtam, milyen következményekkel járhat. - Egy Bennett boszorkány... - fordítottam neki hátat, és az államat dörzsölve kezdtem el sétálni fel és le, majd pár méterre tőle megálltam. - azt mondta neked, hogy háborút indítasz, ha megölöd... - ismételtem szavait, majd szemeim összeszűkültek, ezzel fejezve ki a gondolkodásomat. - Bennett boszorkányok élnek a városban jelenleg is - fűztem tovább a saját gondolataimat. - Ha ez a háború arra utal, hogy szükséged lesz a mágiára... kétségtelen, hogy minél előbb el kell sajátítanod azt, amit én tudok. Egy erős Bennett ellen nincs esélyed, ők már nem kezdők - túrtam a hajamba, de ekkor már feszülten tettem mindezt. Még a végén elkezdem félteni az életét. - És nem tudom, mivel tudnak büntetni téged. Tudod, léteznek olyan boszorkányok, akik... már meghaltak, de a lelkük itt maradt. És képesek megbüntetni azokat, akik az erejüket nem arra használják, melyre az adatott.
I cannot think of any need in childhood as strong as the need for a father's protection.
- Alábecsülsz engem… - dühös lettem. Mérhetetlen harag uralkodott el rajtam pillanatok alatt, aminek az lett a következménye, hogy gyöngének éreztem magam, hihetetlenül gyöngének. Talán elfelejtette volna apám, hogy mire vagyok képes ha valaki fájdalmat okoz engem? Ha valaki veszélybe sodor? Lehunytam a szemem, hogy lenyugodjak. Mély levegőt vettem de nem segített. Mennydörgés szakította ketté a békét mi a tájon honolt. – Az a boszorkány eljött, hogy megöljön! El akarta venni az életem! – A napfény eltűnt. Sűrű, éjsötét felhők gyűltek az égen mi egyre mélyebben mordult fel még végül villám nem csapott ki belőle. – Én csak megvédtem magam! – kiáltottam apámra dühösen és úgy éreztem, nincs megállás, hogy nem tudok visszafordulni. Ezt a dühöt éreztem már oly sokszor életemben, ez volt az a düh mi életre hívta bennem az erősebbik, megállíthatatlan felem… azt a felem, aki erejét az apjától örökölte, azt a felem akit senki nem nevezhetett gyöngének. A hullámok megvadultan csaptak fel és én nem tudtam megnyugtatni magam. Ez az erő támadt fel bennem oly sok alkalommal amikor valaki az életemre tört és én kivégeztem mielőtt egy ujjal is árthatott volna nekem. Ez az erő óvott meg mindezidáig attól, hogy bárki rájöjjön, én állok a gyilkosságok mögött, hiszen sosem hagytam magam után semmiféle nyomot ami alapján azonosítani lehetett volna. – Mindig is megvédtem magam! Nélküled is! – ez az erő volt az, melyet képtelen voltam megfékezni… és ami most apám ellen indított hadjáratot, mikor gyökerek csaptak fel a földből és hasították azt ketté, hogy apám bokáira fonódjanak. – NEM! – sikítottam ahogy csak tudtam. Curtis az apám. Az egyetlen ember a földön aki törődik velem. Nem hagyhatom, hogy a felbőszült énem hozzáérjen, hogy megsebezze. Kényszerítenem kellett magam és csak úgy tudtam, hogy magam ellen fordítottam az erőmet. – Sajnálom… - törtem ki zokogásban ahogy a hullámok dühös szörnyetegként emelkedtek felém majd lehunyva tekintetem hagytam, had nyeljenek el.
A jelenet, ami lezajlott előttem, mintha nem is velem történne... egyszerűen a hideg rázott, pedig ez ritkán fordul elő velem. A lányom, akit hosszú évek után ismerhettem csak meg, most itt áll előttem, és olyan mágiát használ, melyet nekem egykoron el kellett fojtanom, és meg kellett tanulnom csak akkor felszínre engedni, mikor úgy éreztem, hogy ideje ezt tennem... kétségbeesés töltött el, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy felfogjam, ez tényleg a valóság, és nemcsak egy rossz álom... próbáltam pedig... de nem tudtam felrázni magamat. - Abigail, ez nem Te vagy! - ráztam a fejem, ahogyan körülöttünk minden mozgott szinte... a lányom tudata az, mely irányította a faleveleket, a szelet, még azt az átkozott tavat is, mely készült elborítani minket... engem... vagy őt. - Abigail!! - bukott aztán ki belőlem már elvakulva... nem hittem el, hogy ez történik velünk. Elnyelte őt... elnyelte őt a víz. És ekkor az a jeges rémület, mely úrrá lett rajtam, úgy hozta felszínre belőlem is ezt az egész erő históriát, hogy féltem, itt kő kövön nem marad...! - Abigail! - kiáltottam ismét a nevét... szinte a vérem folyt ki a szemeimen, olyan intenzíven érzékeltem a dühömet, a haragomat, és a kétségbeesésemet. S lehunyt szemekkel, a vízben gázolva lábaimmal koncentráltam, hogy megtaláljam a lányomat a varázserőmmel...
I cannot think of any need in childhood as strong as the need for a father's protection.
Éreztem, ahogy a víz be akarja tölteni tüdőmet és azt is, hogy hatalma ellen nem tehetek semmit sem. Próbáltam a felszínre úszni de nem sikerült. A hullámok maguk alá temettek. Teljesen elvesztettem a kontrollt az erőm felett. Csak arra tudtam gondolni, hogy ne essen baja apámnak. Az ő vére nem száradhat az én kezemen, azok után nem, hogy az ő keze nyúlt ki egyedül értem. Eltűntek a hullámok. A küzdés alábbhagyott. A gondolatok elhalkultak és sötétség borult elmémre. Éreztem ahogy az utolsó pillanatok is megszűnnek… hogy a víz kimossa belőlem a fájdalmat, a múlt pokoli emlékeit. Nem maradt más, mint a csönd és sötét mi átkarol, átölel. A test pusztulásával a varázslat is megszűnt. Apám megtalált. A testemet partra emelte a víz, olyan gyöngéden, hogy tudtam, ezt csak apám varázslatának köszönhetem. Láttam a testem melyet elhagyott az élet… ott magasodtam fölötte és szembenéztem apámmal. – Curtis…- suttogtam. Féltem, hogy összetöröm a pillanatot… csak az járt a fejemben, hogy meg kell mentenie… hogy egy olyan erős és öreg boszorkány mint ő, meg fog menteni. Valahogy meg kell tennie.
Talán nálam jobban senki nem tudta, hogy az érzelmi háttér mennyire kihatással van arra, hogy miként működik a varázserőnk. Nem akartam elrontani ezt az egész varázslatot, mert... abba a lányom élete kerülne... és ő... az egyetlen gyermekem. Ugyan sosem kívántam őt, sosem tudtam, hogy él, mégis ő az én egyetlen lányom... és ha rajtam múlik, jó ideig az is marad... A szívem még mindig zaklatottan dobolt, mint valami törzsi jelzés, de nem mertem belegondolni abba, hogy mi történhet, ha a varázslat nem úgy sül el, ahogyan én azt most elterveztem... nem hiszem, hogy bármi jelentősége is van annak, hogy én miként tervezek... van akaratom. De néha annak az erőnek, melyből a mágiámat merítem, nem tetszenek az én akarataim. Talán mert telhetetlen vagyok. Gonoszság jár végig, akárhányszor használni akarom... és most önzetlenségemben talán pontosan ez lesz az, ami megbuktat engem... - Abigail... - suttogtam halkan, rekedten, ahogy a hullámok elmúltak, eltűntek, és csak egy test hevert ott a parton, vízzel szennyezett ruhával, nedves hajjal, és... éreztem, szinte hallottam, hogy él... hogy dobban a szíve... és tudtam, hogy itt most csak és én segíthetek. Odasétáltam mellé, leguggoltam, és kezemet az arcára tettem, így kényszerítve hogy rám nézzen és ne tudjon elszakadni a pillantásomtól. - Azt hiszem, sokkal erősebb határokat kell szabnom, hogy ez még egyszer ne forduljon elő - szólaltam meg olyan komolyan, hogy talán nyoma sem volt hangomban az iménti aggodalomnak.
Napok óta csak a feszültség az, mely a testemben növekszik. Bár ha jobban belegondolok... már nemcsak az. Az indulat is maga alá vont, hiszen mégis miért kellene nekem bármit is mondanom, vagy tennem azért, hogy védelmezzek valakit? Semmi kedvem hozzá, mert nem vagyok egy jótét lélek... aki szeret jól cselekedni. Ostobaság! Miért pont Velem történik mindez? Miért velem? Miért most? És miért bonyolult ennyire minden? Mióta Mystic Fallsban vagyok, egyik meglepetés ér a másik után, s képtelen vagyok mindezt feldolgozni. A sok hülyeség, melyet azelőtt megéltem... a gyilkolás, melyet folyamatosan űzök... mind olyan távolinak tűnik... én, mint jókislány? Belegondolni is szörnyűséges, azt nézve, hogy egyáltalán nem tudom, mi a dolga egy jókislánynak már. Oké, hogyan is érthetném? Mindig is voltak olyan vonások bennem, melyek sokkalta inkább emlékeztettek egy pimasz kamaszra, mintsem egy felelősségtudatos felnőttre. Itt cseszek el mindent. A mobilomat szorongattam ujjaim között, és lehunyt szemekkel tartottam vissza lélegzetemet. Vártam, mert mást nem tehettem... egy üzenet alapján van valaki a városban, aki fontos lehet a számomra, így hát... taln nem szereti a névtelen üzeneteket, de küldtem neki, hogy itt várom, ennél a kis völgynél. Kíváncsi vagyok, eljön-e...
Valamiért frissnek és üdének éreztem magamat. Pedig egyáltalán nem kellene így éreznem azok után, ami történt. Próbálom magam mögött hagyni a dolgokat, próbálok visszatérni a régi önmagamhoz. Fogalmam sincs ez mennyire fog sikerülni. De egy biztos... próbálkozni fogok. Viszont mindenképpen összegeznem kell, hogy mit is akarok. Az első dolgom még mindig az, hogy megtaláljam az édesanyámat. Esetleg az édesapámat is, ha ő egyáltalán még él. Valahogy összehozni a Petrova családot és megóvni a tagjait. Habár vannak olyanok, akiket a hátam közepére sem kívánok innen. Pl. Katie... Őt legszívesebben eltörölném a Föld színéről is. Persze miután lenyomtam a torkán az ellenszert, gondolom nem is fog többé kevésbé most egy jó darabig bezavarni. Aztán ott van a nagymama, Tatia. Talán így első találkozásra nem sikerülhet minden, talán még kicsit furcsa számára a helyzet, de jelenleg őt sem kedvelem. Valamiért ez a család nem akar befogni egy olyan egyéniséget, mint én. Talán csatlakoznom kéne a Mikaelsonékhoz... ők sokkal jobban hasonlítanak rám. Persze ebbe belegondolni és rémséges. A hideg is kiráz az ötlettől... én és a nagy Klaus egy légtérben. Grrr! Még a húgától is kiráz a hideg, sőt vele sem jövök ki túlságosan jól. Mindig is magányos farkas voltam sok felszínes baráttal. Elérem azt amit akarok és ez tesz vérbeli Petrovává. Nemrég egy névtelen sms-t kaptam. Egy cím állt benne. Olthatatlan kíváncsiságom miatt persze eljöttem. ~ Van itt valaki? ~ kiáltottam körbe a kihalt helyen. ~ Nem szeretem ha megvárakoztatnak. ~ mértem fel újra a terepet most már kissé idegesen.
Egyelőre nem tudtam belegondolni, miként is kezeljem a helyzetet, hiszen sosem találkoztam a fiammal előtte. Egyáltalán van valami, ami arra utal, hogy az én fiam? Nem lehet, hogy tévedés, nem lehet, hogy csak kitalálta, hogy így tudjon meg olyan titkokat erről a családról, melynek sosem lenne szabad felszínre kerülnie? Egyelőre jobb, ha nem ezeken töröm a fejemet, de úgy tűnik, hogy képtelen vagyok kikapcsolni az idegeimet, a kíváncsiságomat, és nem fürkészni érdeklődve az eget. Utoljára ezer éve tettem mindezt... mostanában túl sok minden akarja előhívni a nemlétező emberségemet. Mikor hangot hallottam meg, egy nagy levegőt vettem, s megindultam a hang irányába, így fürkészve az érkezőt, aki... jó ég, hány évesen vált ő vámpírrá?! Őt.. nem sikerült úgy megvédeni a vámpírságtól, mint Gretelt. De.. nincs bennem anyai érzés.. egyáltalán nincs. Kiölik belőlem az összeset. - Én sem szeretem őket. - jegyeztem meg mellékesen, bevezetőként, miközben két karomat a mellkasomra fontam, és elmosolyodtam. - A nevem Erin. Ebből talán már tudod, ki is vagyok. És mit akarhatok.
Idegesen toporogtam. Aztán végre egy nő lépett elő a semmiből. Utánozva őt én is összefontam karjaimat a mellkason előtt. Majd lassan, nagyon lassan végigmértem az egész alakját. Idősebbnek tűnt mind kinézetre, mind korban nálam. Gyönyörű volt. Persze nem az én esetem. Ahhoz túl idősnek néz ki és valamiért van vele kapcsolatban egy furcsa érzésem.
A szemeim elkerekednek, mikor kimondja a nevét. Nem tudok megszólalni. Karjaim lehullnak az oldalamhoz. - Anya? -suttogom halkan magam elé. - Ez nem lehetséges... Ez valami rossz vicc lehet csak... -kommentálom tovább magamnak. Nagyon meglepődtem. Ezer év... ezer éve kerestem és még csak nem is én találtam rá, hanem ő rám. - Te vagy az a lány, aki a nagyival verekedett a bálon... -ugrott be az arca és az a nagy pofon. - Miért csak most? -kérdeztem berekedve. Annyi év szenvedés, elhagyatottság... olyan sok kérdésem van hozzá. Leírhatatlan az érzés, amit most érzek.
- Áhh... - bukott ki belőlem egy sóhaj kíséretében, ahogy anyának szólított. Mindez olyan ridegnek hatott ebben a pillanatban. Olyan idegennek... hisz nem vagyok én már senki anyja. Ezer éves vagyok már lassan. És hozzászoktam, hogy nekem nincsenek gyermekeim. Beletörődtem, hogy mindketten boldogok a maguk kis sírjában, és ezzel ennyi. De tisztában voltam azzal, hogy ennek a történetnek ezek szerint még közel sincs vége.
- Szóval a drágalátos nagyanyádat már ismered. Bár.. túlzottan fiatalos ahhoz, hogy bárki is nagyinak hívja. - forgattam meg a szemeimet, majd rögtön visszatévedtem a tekintetébe. - Csak látni akartalak. Meggyőződni arról, hogy nem egy összeesküvés áldozata vagyok. - sóhajtottam. - Egyáltalán honnan tudhatom, hogy egyáltalán az én fiam vagy? - kérdeztem, de hangom nem remegett meg. Most kellett a leghatározottabbnak lennem. És azt hiszem, többnyire sikerült is.
- Igen... Nem éppen egy nagymama típus... -nevetem el magamat zavaromban. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mi történik velem. Az édes szülő anyámmal állok szemben, most már több, mint tíz perce és még csak oda sem rohanhatok, meg sem ölelhetem. Ez, ennek a tudata megrémiszt és csak még egyet lépést hátrálok. - Összeesküvés áldozata? -vontam kérdőre. - A nevemet gondolom már tudod... Nash vagyok. - húztam félre a számat. Ő adta a nevemet. - Szerintem egyértelmű. - az a játékos vigyor újra az arcomra kúszott. A hajunk színe majdhogynem egyforma árnyalatban játszott. A testmagasságunk is stimmelt, bár én egy picivel magasabb voltam nála. - Tudod... mindig is volt valami amit meg akartam tenni, ha megtalállak. -mondtam miközben már úton voltam felé. Széttártam a karomat és megöleltem. Melegség töltött el. Egy pillanatra úgy éreztem végre van családom. - Elakartam mondani, hogy bármit is tettél a múltban, bármilyen oknál fogva is hagytál el... Én szeretlek és megbocsájtok. -leheltem a hajába. Nem az a gyerekes Nash lennék, ha nem pityeregtem volna el magamat. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd még egy és még egy. Zavarba jöttem és elcsépelten vigyorogva próbáltam letörölni őket, miközben elhúzódtam tőle. - Sajnálom... Úgy látszik sosem növök fel... -mondtam elpirulva. 17 évesen változtam át. - Mondj valamit! -követeltem, inkább kérleltem.
Nem kellett számomra bemutatnia Tatiát. Én vagyok a lánya, nálam jobban úgy hiszem, senki nem ismeri. Bár talán ebben az is óriási szerepet játszik, hogy apa mindennel tömte a fejemet, miután anyám elment és elhagyott minket. De ez teljes mértékben ferdítés volt! Legalábbis az egyik része a történetnek... amúgy attól tartok, hogy... a teljes történetet amúgy is egyedül én voltam képes összerakni. És sikerült is. Túl jól! Én már anélkül is anyám utódja voltam, hogy ismertem volna őt. Mert a vér az vér marad. És ez a vér minket örökké össze fog kötni. Nem akarom ezt hangoztatni, úgy hiszem, hogy ebben a helyzetben nem is kötelességem. Kissé tágabbra nyíltak a szemeim, mikor megjelent előttem, és a nyakamba vetette magát. Előtte gondolkodtam én mindenfélén, ami vele volt kapcsolatban! A külsején, a szeme színén... mindenen. De nem számítottam arra, hogy egy Petrova lehet ilyen módon érzelgős. Igaz, Elena Gilbert óta én már semmit nem tartok véletlennek és lehetetlennek. - Mondd... úgy nézek én ki, mint aki... annyira hozzászokott ezekhez az érzelmi kitörésekhez? - kérdeztem megköszörülve a torkomat. A hangomban azonban nem volt bántás. Csak teljes sokk. Ledöbbenés. És egy csomó tanácstalanság fűszerezte az egészet.
Nem kellett számomra bemutatnia Tatiát. Én vagyok a lánya, nálam jobban úgy hiszem, senki nem ismeri. Bár talán ebben az is óriási szerepet játszik, hogy apa mindennel tömte a fejemet, miután anyám elment és elhagyott minket. De ez teljes mértékben ferdítés volt! Legalábbis az egyik része a történetnek... amúgy attól tartok, hogy... a teljes történetet amúgy is egyedül én voltam képes összerakni. És sikerült is. Túl jól! Én már anélkül is anyám utódja voltam, hogy ismertem volna őt. Mert a vér az vér marad. És ez a vér minket örökké össze fog kötni. Nem akarom ezt hangoztatni, úgy hiszem, hogy ebben a helyzetben nem is kötelességem. Kissé tágabbra nyíltak a szemeim, mikor megjelent előttem, és a nyakamba vetette magát. Előtte gondolkodtam én mindenfélén, ami vele volt kapcsolatban! A külsején, a szeme színén... mindenen. De nem számítottam arra, hogy egy Petrova lehet ilyen módon érzelgős. Igaz, Elena Gilbert óta én már semmit nem tartok véletlennek és lehetetlennek. - Mondd... úgy nézek én ki, mint aki... annyira hozzászokott ezekhez az érzelmi kitörésekhez? - kérdeztem megköszörülve a torkomat. A hangomban azonban nem volt bántás. Csak teljes sokk. Ledöbbenés. És egy csomó tanácstalanság fűszerezte az egészet.
Otthon, édes otthon. Sokan megkérdőjelezik a jelentőségét a puszta ténynek, miszerint fontos, hogy ott legyünk, ahová a gyökereink vezetnek vissza bennünket. Sokáig én is menekültem... vissza-visszatértem, majd ismét elnyelt egy akkor modernebbnek tartott civilizáció, mely mindig kikerülte Mystic Falls-t. De egyetlen dolog állandóan jelen volt az életemben. A tény, hogy van egy lányom, és ha nem is békés céllal, de mindig követett engem utamon. Vagy én követtem őt. Ez inkább fedi a valóságot. Mindig ott voltam, mikor úgy gondoltam, hogy szüksége van rám, és közben sosem volt. De mikor a vámpírság elvakított... rögtön tudtam, hogy nekem ez kell. Ez az élet. Nem a lányom. Meglesz ő nélkülem is... de mégis... ez kovácsolt össze minket. Egy láthatatlan kötelék, egy láncolat, melyet egyetlen halandó tárgy sem képes elpusztítani. De mióta élünk mi halandó világban? Sosem volt részünk benne igazán. Emberként semmik voltunk.
Egy elhagyatott völgybe vezetett első utam. Hogy miért? Nem volt még hangulatom emberek közé menni. Be a városba... jelenleg minden szebbnek tűnt ennél. Éjszaka van. Az emberek ilyenkor a szórakozóhelyekre menet jobban bepörögnek. Én pedig nem akarom egyiket sem halálra szipolyozni... egyelőre. Az égre néztem. A hold félig ragyogott csupán, de egy mosollyal vettem tudomásul, hogy telihold közeledik. Talán éppen ezért nem lepett meg, mikor meghallottam egy furcsa, és zavaros lépéssorozatot a hátam mögött. - Ki jár erre ilyenkor? Ott, ahol a madár sem? - kérdeztem költőien, majd a csapzott arcú lány felé fordultam. - Óh, kedvesem... csak nem helyet keresem az átváltozáshoz? - vigyorodtam el szélesen, miközben végigmértem a szépséges lányt. Idegen volt. Számomra. Egy vérfarkas.
I hate the full moon. I hate that I am a werewolf.
Azóta utálom a teliholdat, mióta csak rájöttem, hogy vérfarkas vagyok. Az első átváltozásom óta, ami az elvonón történt. Nem tudom, hogy sikerült annyira kordában tartanom magamat abban a két évben, hogy csak a szobám - vagy ahogy én hívtam, a kalitkám - lett katasztrófa sújtotta terület, de jobban érzem magam, ha a szabadban vagyok telihold idején. A természet mindig is közel állt hozzám, és mióta vérfarkas vagyok, még közelebbinek érzem. Olyan hely, ami elfogad annak, ami vagyok, még akkor is, ha én ezt nem teszem meg magammal. Sosem akartam vérfarkas lenni, sosem akartam megölni valakit, mégis megtettem. Ezt is csak magamnak köszönhetem... Ma ismét telihold lesz, így összepakoltam a szükséges dolgokat - vagyis egy plusz ruhát, amire szükségem lesz, mikor visszaváltozok - a szokásos táskámba és az erdőbe vettem az irányt. Ez volt délután. Most már este van, de még mindig nem találtam meg a szerintem megfelelő helyet. Mindig is utáltam ezt a pillanatot. Sosem tudom, hogy elég messze jöttem e a várostól, hogy hol fogok újra magamhoz térni és ami még rosszabb, hogy bántani fogok e valakit. Nem akarom, hogy ez újra megtörténjen velem, félek, hogy akkor megint ott kötnék ki, ahol legutóbb. Túl sebezhető vagyok én ehhez az egészhez, még az után is, hogy az elvonón végre szereztem önbizalmat és más pozitív tulajdonságokat is. Enyhe szellő fúj, ami megzörgeti a faleveleket a fejem fölött és hátrafújja a hajamat. Valaki van itt, egy vámpír. Érzem. De mégis mit keres itt? Pont teliholdkor? Ez az én szerencsém, miért nem lehet békén hagyni? Ahogy közelebb érek hozzá, látom, hogy ő is észrevesz engem, mi több, még gúnyolódni is elkezd rajtam. Ez most komoly? Tényleg szükség van erre? - Hát, kérdezd meg magadtól, hisz te is itt vagy - mondom szinte csak magamnak a madaras kijelentésre, miután egy hatalmas lélegzetvételt vettem. - Ennyire látszik? - kérdezek vissza, miközben végignézek magamon. Tény, hogy nem a legszebb ruhám van rajtam, de akkor is... Vagy csak szimplán észrevette, hogy telihold van... Rohadtul nem érdekel, hogy mégis mit keres itt, csak hagyjon engem békén, épp ezért elindulok, hogy kikerüljem.
a hozzászólás Yvannanak készült, 339 szót tartalmaz, és írás közben a Paradise (piano) című számot hallgattam.Lesz ez még jobb is :$
Egy mosoly húzódott meg ajkam legvégső szegletében, amely csak kiszélesedett, mikor szavakat formált ajkaival, és hangja eljutott hozzám. Meglehetősen érdekes visszavágás, de azt kell hogy mondjam, a vérfarkasoktól nem is számíthatunk másra. Egymás ellenségei vagyunk. És azt hiszem, ez sosem fog változni. - Óh, kedvesem. Ha már önmagammal beszélgetnék, az régen nem jelentene az égvilágon semmi jót. - vált mosolyom elbűvölően tenyérbemászóvá, ahogyan ismét végigmértem őt. A maga módján egészen csinos. Vérfarkas mivoltjához képest biztosan. Ezt is csak azért teszem hozzá, mert sosem szoktam pozitív kritikával illetni egy ebbe a fajba tartozó lény külsejét. Okom van rá persze. Ha talán csak tudnám, hogy a vámpírok és vérfarkasok automatikusan ki nem állhajták egymást... ez még nem zavarna. De hogy egykoron velem is egy vérfarkas cseszett ki.. nos, ez eléggé általánosította őket a szemem előtt. Nem tehetek róla, ezzel az egyáltalán nem szimpatikus tulajdonsággal jöttem erre a fene nagy világra. - Nos, tudhatod jól, hogy a vámpírok és vérfarkasok örökkön örökké meg fogják érezni egymást. Még ha csak kicsit is, egy icipicit... - emeltem fel a kezem, hogy mutató- és hüvelykujjam között kis rést nyissak. - de érezzük egymást. De ezek szerint nekem kiváló a parfümöm. - nevettem el magam halkan, pedig ez nem volt valami nagyon nagy poén, ha azt nézzük. - Talán jobb lenne, ha most mennék, hiszen valószínűéleg hamarosan éppen farkasként fogsz üvölteni a teliholdra, de akkor hol marad az izgalom? - kérdeztem költőien, majd közelebb lépkedtem hozzá, és élveztem, ahogyan a talaj lassan besüpped alattam. - Mi a neved... kicsi farkas lány? - hangsúlyoztam ki lassan az utolsó szavakat. Ez csak a kezdet.
Tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm. Ma már jobban eligazodom ebben a világban, mint mikor felébredtem. Három hónap telt el azóta, hogy Cedric visszahozott az életbe és elmondta, hogy Nicholas életben van. Ennél többet, nagyobb kincset, mint a remény, nem is adhatott volna egy magamfajta álmodozó léleknek. Mindig is szelíd teremtés voltam. Egyedül Cedric tudott rávenni, hogy erőmet szörnyű dolgokra használjam, olyan kegyetlenségre, mint amit Nicholassal és a falkájával tettem. Persze, mondhatom, hogy nem akartam, hogy igézés alatt álltam, de mindezek mellett tetteim terhe engem súlyt, kísért, minden nap. S én nem tudok megküzdeni velük. Meg kellett volna szöknöm vele amíg tehettem. Fel kellett volna szabadítanom őket és elszöknöm a férfivel aki megbabonázta, elrabolta a szívemet, akinek odaadtam mindent, kivéve a lehetőséget, hogy társak legyünk. Miért? Félelem? Talán. De sokkal inkább azért, mert Cedric is meghódított. Kétszáz év szolgaság és mikor végre valaki gyöngéden érintett, csókolt s szeretett, képtelen voltam vele tartani. Meghaltam érte mégis kísért a bűntudat, hogy ha előbb léptem volna, ha előbb ragadom meg a fegyvert amivel születtem, szabadok lehettünk volna. Minden nap keresem őt de nem találom. Most is a kristályt figyelem, keresem az utat, a vért, az erőt, mi annyi évvel ezelőtt megkötötte. A nyaklánc mit tőle kaptam most nem a nyakamban pihen, nem. Most az asztalon nyugszik, hogy segítsen megtalálni őt de már tudom, hogy nem fog sikerülni. Soha nem sikerül. Csak könnyek szakadnak fel belőlem, semmi több. Kivéve ma. Ma a hotelszobát megtölti a sikolyom. Tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm. Megtaláltam. Tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm. A völgy mélyen húzódik az erdőben. Ahogy beléptem az ősi boszorkányok energiái simultak bőrömbe. Azonnal tudtam, hogy ezt a helyet csak a boszorkányok értik igazán, hogy nélkülük, ez a hely csupán egy üres völgy de ha ők is belépnek, akkor olyan energiák élednek fel, melyek mindent legyűrnek. Ha itt megtámadna valaki, esélye sem lenne. Olyan erők otthona ez, melyet nem ismer sem élő sem holt. Tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm. Már látom alakját. A szívem úgy dobog, hogy majd' kiszakad a helyéről. Levegőért kapkodok, érzem, hogy könnyek mardossák arcomat. Kiáltani akarom a nevét de épp csak egy halk Nicholas tud csak kiszakadni belőlem. Hallania kell, tudom, hogy hallani fogja, vérfarkas. Felé indulok. Rohanni akarok de érzem, hogy menten összesem. A férfi aki több, mint kétszáz évvel ezelőtt rabolta el a szívemet itt van, csupán méterekre tőlem. Akiről azt hittem halott, akiről azt hittem örökre elvesztettem.
† music: Human † note: Remélem tetszik! † words: 384
Nem számolom a napokat, se az éveket, miket az Ő keresésével töltöttem el. Minek? Ha csak eszembe jut, hogy milyen hosszú idő áll mögöttem… nem adhatok teret a szomorúságnak, nem búslakodhatok, miközben ő kitudja hol van és mit tesz akarata ellenére. Nincs velem, de ez nem jelenti azt, hogy ne szerethetném őt. Sok mindenre jöttem rá a nélküle eltöltött idő folyamán. Az iránta érzet szerelmem, olyan, mint egy fa, amit kivágtak. Magától növekedett, mélyen gyökeret eresztet a lényembe, és hiába lett vége, hiába vágták ki, tovább növekszik a szívem romjain, és én nem tudok, nem akarok tenni ellene semmit sem. Sokat gondolkodtam rajtunk, a múltunkon és ráébredtem arra, hogy nem szabad több kérdést feltennem magamnak, mert nem válaszolhatom meg őket, és minden kérdés csak egy újabbat szül, és már így is túl sok kétség és kérdés gyötri a lelkem. Hosszú idő óta szerettem őt némán. Nem beszélek vele, nem hallhatom a hangját… nem lehetek biztos abban, hogy még él, és mégis szeretem, és fogom is, bárhogyan végződjön a szinte még el sem kezdet történetünk. Voltak olyan pillanatok, hogy megakartam érteni a megérthetetlent. Tudom jól, hogy akkor éltem igazán, mikor őt magam mellett tudhattam, és tudom, hogy nincs semmi olyan az életemben, ami elégedettséggel töltene el, ha ő nincs velem. Azonban megtanultam, hogy a szerelem nem olyan egyszerű, mint képzeltem. Eleinte sok gyönyört okoz, de végül csak fájdalmat hagy maga után. Most már tudok uralkodni a gondolataim felett, tudom mit kéne tennem, hogy elkerüljem azt, amit egyszer már átéltem. A megoldás sajnos sokkal szörnyűbb, mint a fájdalom, éppen ezért soha nem is fogom megtenni. Nem hátrálok meg, nem szegem meg a szavam, és nem fogom meghazudtolni magamat. Önkéntelenül is őt kerestem egész életem során, és vállaltam, hogy talán évekig fog tartani ez a keresés. De megéri, mert abban a pillanatban, ahogy keresni kezdtem őt, tudom, hogy ő is elindult felém. És megvált. Újra. Csukott szemmel állok, és próbálom kitisztítani az elmémet. Nem szabad elkalandoznom, nem terelheti el semmi sem a figyelmemet a célról. Hitetlenkedve nyitom ki a szememet, de nem fordulok meg egyből a hang hallatán. Bár csak egy suttogás, hallom, jobban, mint bármi mást, és érzem, hogy valami feltörik bennem. A nevem, ahogyan ő ejti ki a száján… eláll a lélegzetem, ahogyan lassan megfordulok és megpillantom az arcát. Óvatosan lépek közelebb hozzá, mintha attól félnék, hogy egy rossz mozdulat tönkretehetné ezt a gyönyörű illúziót. -Megtaláltál… - mondom a szemeit fürkészve, miközben gyengéden érintem meg az arcát. Egyetlen érintés, mégis többet mond ezer szónál, és több ezer mélyre eltemetett emléket emel fel a múlt homályából. Annyi kérdésem lenne, mikre választ szeretnék találni, mindennél jobban szeretném újra megcsókolni, kétszáz év után először, de… de valami visszatart. Mi van akkor, ha… ha más ember lett? Ha még mindig szolgát játszik annak a vámpírnak az oldalán? Kétszáz év hosszú idő... túl hosszú.
Kezdőlap
||
