Hogy is gondolhattam, hogy ilyen mély - előre is elnézést kérek a konzervatív vénségektől - sz*rba ásom magamat, egy újságíró mimózát karöltve? Ha megkérdeznék nyíltan miért pont őt választottam bűntársnak, azt felelném: "csupán megsajnáltam" Bármilyen lehangoló maga a tény, de csakis ezért engedtem utamba szegődni. Habár, bátorsága, még ilyen nyomasztó betegállományában is elismerést érdemel. S abban a percben kimondott kijelentésében, hittem, teljes mértékben. Helyes! Ha én fele ilyen elszánt lennék mint ő a munkája iránt, akkor nem vesztegelnék tovább egy patkány lakta egérlyukban! De ilyen az emberi természet, különféle tulajdonjegyekkel. Én nem vetem meg mások énben való különbségét. Sőt, ha lehet minél előbb kiakarom ismerni. Felfedezni mi tesz minket másokká ebben a aprócska világban. Már maga az univerzum szava is hangyává tapossa a földi életet. Mégis miért hiszik, hogy mi vagyunk az egyetlennek egy ilyen végtelenbe terjedő egyetemben? Hát önteltségből. A nagy filozofikus kérdéseket elűzöm magamtól, settenkedve a kora esti sötétség alatt. Ki mással, mint vele. Természetesen már a nekiindulás előtt lefektettem a szabályokat. Bármilyen figyelmet is fektetett a szövegelésembe, tudattam vele, hogy felelősséget nem vállalok érte. Valamint nem bocsátkozom feltétlen harcba, hogy csak az ő seggét védjem. Mindamellett próbáltam a fejébe verni, hogy úgy kövessen, hogy szinte már kutyává válik. Minden jelzésemre azonnal cselekedjen, ha bajt észlelek. S nem utolsó sorban fusson amikor kell! De ezek egy amatőr, gondtalan életet élő újságírónak ugyan, miként hasson? Az egész fizetésemet felteszem, hogy még sosem tette be lábát egy ilyen embertelen helyre. Ennek ellenére, engem is megingat öntudata, hogy belevág egy ismeretlen veszélybe. Hatalmas szerencséjére, itt voltam én, akinél ismert veszélyként szerepelt ez a hely. Gondolom nélkülem csupán a kis lábujja maradna meg. Élő GPS-ként navigálom sötét helynél sötétebb helyre, míg végül elérkezek vele a végállomáshoz. Megszokottan helyezem a kezemet a kilincsre, de még az ajtó nyitás előtt, utoljára számon kérem: - Akkor minden tiszta? Én a színpadon, te pedig az előadás alatt aktívba teszed magad és jegyzetelsz!
Tudom jól, hogy ezzel az egésszel veszélybe sodrom magam. Olyan veszélybe, amit nem tudok pontosan meghatározni, mert fejest ugrok az ismeretlenbe. Nem gondolkozom feleslegesen csak úszom az árral reménykedve, hogy élve kijutok ebből a folyóból. A kezemben a tökéletes cikkel. Mert az, hogy van egy díler, aki kivételesen nem egyszerű tablettákat, hanem a saját vérét árulja.. Nehéz megtalálni ebben azt az egyensúlyt, amivel érdekessé tehetném, mert az emberek nagyrészt csak grimaszolnának rá és a cikket átugorva fosztanák meg magukat a tehetségemtől. Mert igen is tehetséges vagyok. Különben nem léptettek volna elő ilyen hamar. Egyszerű gyakornokként indultam onnan pedig egyenest kilőttem a biztos állásba a talpraesettségemmel. Ha valamit akarok azt el is érem és nincs semmi, ami megállíthatna. Most is pontosan ezért mentem bele ebbe az egészbe. Van bennem egy aprócska félelem, hogy a semmiért kockáztatom az életemet, de remélhetőleg nem így fog alakulni a dolog. Már pusztán az elhelyezkedéséből sejtem, hogy nem éppen a mennyország kapuin készülök átlépni sokkal inkább, mintha a pokol bugyrai felé közelednék. Szinte érezhető, ahogy a lágy szellő lángokká alakul át. Tökéletesen megértettem a szabályokat, amiket elmagyarázott. Nehezen tartom magam a szabályokhoz, de most azt hiszem, ha meg akarom úszni ezt az egészet élve kénytelen leszek hallgatni rá. A jegyzetfüzetkémet sem kaphatom csak úgy elő. Leginkább fejben kell az egész helyet lejegyzetelnem magamnak néhány dolgot felvésve magamnak, hogy örökké az emlékezetemben maradjon. Pár szócska, amit majd emlékhez köthetek. Tudom jól, hogy óvatosnak kell lennem. Nem az óvodába jöttem játszadozni. – Minden teljesen világos. – Mondom határozottan és egy kicsit kezdtem összekaparni magam a betegségből is. Nem tolhatom mindig félre, de most szükség van a figyelmemre és a koncentrációmra. Na meg persze arra, hogy ne ájuljak el. Nem szabad. Azzal csak felhívom magamra a figyelmet. Bár talán már maga a személyem is tekintet vonzó. Ezt őszintén nem tudhatom.
Felelete hihetőnek bizonyul, így tehát megadásra bírom a robusztus fém ajtót. Az első zúgolódó jelek, embereket tüntetnek fel a villanó sötetségben. Tömérdek embert, egy ideiglenesen bejátszott, monoton - egy ütemű zenével kísérve. Elsőre tán bordélyház látszatát kelti, a jóval több női rúdtáncosával. De ahol egy ármány szövő nő megjelenik, ott mindig van egy fenyegetőző strici. Az éjjeli életet szívó szörnyetegek itt népesítik be a legtöbb létszámot. Bármelyikünk óvatlanul ütközik valamelyikükkel, utolsó tettként könyvelik el. Épp ezért, nagy fontosságot kerítek annak, hogy ne adjam meg a módját, hogy valamelyik barmot feldühítsem. - Nézz a lábad elé! - kísérem zaklatottan szememmel a mozgó tömeget, szinte már ordítva felé a figyelmeztetésemet. Ebben a hangzavarban a kommunikáció is nehézkes, nem hogy a fényviszonyok, hogy jobban tájékozódjunk. S azok az epilepsziát okozó színes fények aligha segíthetnek ebben. Egy támpont azért vélhetőleg nem fog elmozdulni a helyéről. Méghozzá a színpad, amit célállomásnak tűzök ki. Sietősebb tempóban próbálom elérni a színpadot, nem számolva azzal, hogy egy kisebb távolságot hagyok az újságíró és köztem. S mikor végre hátravezetném a fejemet, hogy meglássam hol ténfereg, egy magas gorilla takarásában pillantom meg. A célirányt ellenkezőre váltom, s amilyen gyorsan tudok, ott termek mielőtt még nagyobb baj lesz. - Velem van! - rögtön ezt vetem be mentő szövegnek, mire az ismeretlen veszélyforrásból, egy mihaszna pofát ismerek ki. - Áhh...Ev, már rég a szólódat nyomatnánk! - persze amilyen nagy szerencsék van ebben az esetben, ismerős arccal ütköztem,- azaz ütközött ő, - akit akár a patkányok vezérének is lehetne nevezni. - ...és mióta van neked - nem hagyom befejezni a mondatát, mert érzem, azzal a jelzővel más reagálást okozna az újságírónak, ami egyben leleplezné őt, véglegesen. - Hagyjuk holnapra a bemutatkozást! - lépek a lány mellé, széles, hamis vigyort rántva, miután rögtönözve előszedem az ütőkártyámat. - Megyek is a színpadra! - közölöm vele, a tulajdonos pedig híresen gúnyos vigyorával díjazza a kijelentésemet. - ... húzódj meg a lehető legészrevétlenebbül, különben megölnek téged! - az utóbbi jelzést, most már a lány fülébe súgom, majd a színjáték kedvéért, úgy teszek mintha fülét szúrtam volna ki erogén-zónaként. Szerencsére az apró malőr hihetőnek tűnt a házigazdának, s hamarosan és odébb is állt. Most rajtam a sor, hogy figyelemelterelő cselekvést végezzek. Kockázattal hagyom magam mögött az újságírót, mostanra a színpadot saját magamnak tulajdonítva. De mindenekelőtt a rutinszerű behangolás a bandával.
Képes vagyok ezt végigcsinálni. Nem vagyok ostoba. Mindig is vállaltam kockázatot a munkám miatt. Ez sem lesz másképp. Csak itt most sokkal nagyobb a tét, mint szokott lenni. Úgyhogy jobb lesz, ha egy kicsit jobban figyelek oda a lépéseimre, mindenre. Nagy levegőt veszek, mielőtt még követném őt, hiszen szükségem lesz arra, hogy a tüdőmben legyen egy kis tartalék friss levegő, de ez szinte abban a pillanatban elpárolog, hogy belépek az ajtón. Próbálom követni őt plusz tartani vele a lépést anélkül, hogy bárkinek is nekimennék. Én azonban ténylegesen ügyelek arra, hogy hova lépek. Senkinek nem lépek a lábára és senkibe nem ütközöm bele. Egészen addig, míg valaki ki nem lép elém és egyenest neki nem ütközök az izmos mellkasának. Elnézést kérnék, de nem tudom, hogy mennyire lenne itt normálisnak tekinthető ez a viselkedés, hiszen nem a szentek gyülekezőhelye ez a hely mégis néha meg kell adni a módját a hibáink elismerésének azonban egyszerűen tátogok egy sort, aminek semmi értelme sincs. Próbálok úgy tenni, mintha az egész elveszett volna a hangos zenében pedig egyszerűen csak fogalmam nincs, hogy mégis mit mondhatnék. Mi lenne a helyes, de így legalább nem ácsorgom szemben vele némán, mint valami idióta. Megkönnyebbülök, amikor kihúz a csávából. Ezt természetesen nem engedem, hogy kiüljön az arcomra és azt sem engedhetem, hogy a testbeszédem elárulja, hogy mennyire nem az én helyem ez az egész. Kíváncsian várom, hogy mikor fog feltűnni valakinek úgy igazán, hogy nem vagyok több egyszerű betolakodónál jelen pillanatban. Elmosolyodok a szavaira, amiket a fülembe suttogott, mintha nem az életem lenne a tét pusztán azért, mert itt tartózkodom. De a színjáték sikeres és hamarosan egyedül állok a tömeg közepén. Megfigyelek mindenkit, aki körülöttem van. Azonban a figyelmem egy része végig a kísérőmön marad. Nélküle olyan vagyok itt, mint egy elveszett bárányka. Érzem, ahogy pár ember tekintete megakad rajtam, amiért úgy állok, mint egy szobor. Lehunyom a szemem egy pillanatra és próbálok alkalmazkodni a körülöttem lévőkhöz, hogy ki se tűnhessek a tömegből, de közben pedig le ne maradhassak semmi olyasmiről, ami elég érdekes ahhoz, hogy bekerüljön az újságba. Miközben táncolok vagyis valami hasonlót művelek, mint a körülöttem lévő emberek lassan mozgok a tömegben. Egyik pillanatban azonban megfagy a mozdulatom, amikor valaki hátulról nekem simul. Ha most kiborulok akkor én leszek a figyelem eszköze és lebuktatom magam. De ha nem, akkor kidobom a taccsot. Belefagyva a mozdulatba pillantok hátra a vállam felett és szinte rögtön megcsapja az orromat az alkoholtól bűzlő szájszaga. - Táncolj csak tovább cica. - Ebbe a pár szóba az egész testem belerezdül.
Számomra nem jelentett többet az itteni zenélés, mint mulatságot, amit a közönségnek okozhatok. A hangerő félelmetesen nagy erejű hangereje felpezsdíti még azokat az alvadt vérereket is, amik sosem estek kísértésbe egyetlen melódia iránt. Ezen a helyen azonban, mindig akadtak forró vérű, valódi zene imádó emberek, akik az aznapi fáradtságukat ebben élték ki. A felhangolás sikeres, és a megszokott bandával való összerázódás is könnyedén végbemegy. Az első számot, a Replay című számommal kezdem, ami remek felvezetőként használ az akaratos vendégsereg számára. Egy igazán vad, ütős kezdést ütemezek be. Egyedül az szúr szemet, - erényesen rápillantva felettes bűntársamra - hogy a kért meghunyászkodás helyett egy alkoholistának illegeti magát. Hát ez nem ért a szóból?! Azonnali cselekvéssel történek az események. A mikronfont elkobzóm, jelenleg abból az okból, hogy a perverz főszert valahogy eltérítsem a lány közeléből. Nem tudom hányadik szerencséjének tudhatja be, hogy én itt vagyok. De mostanra felesleg már ismételgetnem, hogy én vagyok az élő megmentője. - Franknek küldjük ezt a számot...és Isten éltesse! - mutatok egyenest rá a tömeg közepébe. A neve alapvetően ismert volt, a születési dátuma viszont nem. De amilyen itass állapotában került jobb-bal irányba dőlve, szerintem nem igazán van ő sem tisztában saját születésével. A tömeget gerjesztve, az ünnepeltnek hitt Franket, kivonják a lány közelségéből, és hátát megveregetve fűzik meg itass társai egy újabb italra. Nem sokon múlott. Miután a veszély néhány percig elül, megragadom az alkalmat, hogy szúrós tekintettem a lányra vezessem, amolyan: "nem emlékszel, mint mondtam?" súllyal a tekintetemben. Kénytelen vagyok ismét sorsára hagyni, mert a banda int. A házigazda pedig idegesen méreget. Belekezdek a kezdő akkordokban, amivel ismerhetővé teszem első számomat a közönség füleinek. Ujjonganak. Az ereimben kezd ritmusba szegődni a zene üteme. Szívem dobbanása a mélynyomóval alakít ki harmóniát. Végül belekezdek az éneklésbe.
El akartam vegyülni egyszerűen a tömegben, hogy senkinek ne szúrhassak szemet, de azt hiszem ezzel csak még inkább felhívtam magamra a figyelmet. Lehet jobb lett volna, ha egyszerűen csak nyugton maradok és egy helyben ácsorgok egy sötétebb lyukban, de meg kellett próbálnom valahogyan beolvadni a tömegbe. Aztán ebből megint csak ő húzott ki, hiszen már kezdett a gyomrom felkavarodni az alkohol bűzétől, ami tőle származott. De tettem, amit kért bármennyire is éreztem magam nyomorultan. Ha úgy vesszük, akkor ez is egy tökéletes álca. Egy részeg vadállat cicababája. Bár nem hiszem, hogy itt nagyon törődnének azzal, hogy ki kié csak azzal, hogy egy cicababa, úgyhogy megint csak hálás lehetek neki. Szerintem még semmit sem bánt ennyire, mint azt, hogy elhozott engem ide. Miután elrángatják mellőlem a pasast én egyszerűen elvonulok egy sötétebb kis részbe, ahol senkit sem zavarhat az, hogy csak támaszkodom és nézelődöm. Közben figyelmemet felkelti a megmentőm éneke. Nem tudom, hogy a levegőben van valami vagy egyszerűen csak magától vonzotta a figyelmem, de végül minden kikapcsol csak a zenét hallom. Kezdem azt hinni, hogy van valami a levegőben, ami az ember tüdejébe jut, hogy teljesen ellazuljon. Már nem is igazán tudok figyelni arra, hogy mi történik. Azt sem igazán tudom, hogy miért jöttem ide. Egy cikket megírni egy olyan helyről, ahol mindenki akkora legalább, mint egy szekrény a férfiak még kettőt is kitesznek. Az életemet kockáztatom és most már régen ki kellett volna rohannom a szabad levegőre és elmenni innen amilyen messzire csak lehet és beírni azzal a történettel, hogy egy díler vért árul. Ehelyett pedig őt követve jöttem ide és már kétszer is kihúzott a csávából. A fülledt levegő, ami idebenn volt már mardosta a tüdőmet. Mintha fojtogatna belülről. Egy apró pillanat erejéig lehunyom a szememet és elkezdek lefelé csúszni a fal mentén, amikor rájövök, hogy mit csinálok rögtön talpra pattanok a zene végeztével és próbálom összekaparni magam.
Izmaim elernyedten adják meg magukat a dobszólónak, majd az előadást lezáró gitár kísérőnek. A váratlanul toborzott rajongó had, telhetetlen, és ő új számért könyörög. Ma nem tehetek eleget a hívogató kérésnek, főként azért is, mert továbbra is ingyen alamizsnáért énekelnék. A fukar tulaj állítása szerint, azért nem fizet bőséggel mit megérdemlek, mert attól tart az önteltségemet növelné vele. Milyen idióta hazugság! Nem tudom lenyelni, mint a gyógyszert szokás, hogy semmi pénzért mulattatom a népet. De most ez legyen a legkevesebb bajom. Minden azon az újságírónőn múlik. Ez a hely pedig hamarosan megszűnik létezni! A zene dinamikus ütemében felhevült testemet, szomjúság oltó üveg vízzel csillapítok, amit később fele tartalmában, a közönségbe dobok. A műsor alapján 3-4 dalt kellene elénekelnem. Tippelnem se kell, hogy az idő alatt hányszor kerülne ő ismét harapó fogóba. Ezért, ma a program füzetet rövidebbre veszem. Egy szimbolikus búcsúzó gesztussal köszönök el a bandatársaktól, miután keresztül fúrom magamat a felhalmozódott tömegben. Helyénvaló meggondolásom született azzal, hogy színpadról leléptem. Ámde, hamarosan két gorilla teste fogott közre, amiből rögtön lejött, hogy mégsem volt helyes döntésem. Szokványos modorban rángattak el az ellenkező irányban. Pedig az hittem ennél rosszabb már nem lesz. Egyenest a házigazda elé ráncigáltak. - Ülj le! - szívélyes vigyorban parancsolta, én viszont ütköző magatartás mutattam. Természetesen a két gorilla tessékelésével eleget tett a szónak. - Mond Ev, neked mi a dolgod? - számon kérő hangsúllyal méregeti frissen gyújtott szívárját, mialatt rajtam egy undort kifejező fintor ütött ki. - Egy számmal akarod kikaparni a szemem? - Ösztönzés nélkül nem fogok tenni semmit! - vágom zabosan a fejéhez, miután végig siklik rajtam egy gonosz mosoly. Mit vár egy egész estés koncert, nulla fizetségért? Nincs eléggé tisztábba vele, hogy még így kiszolgáltatott, anyagilag becsődölt állapotban képes vagyok idejárni? Ismételten a semmiért! - Adok én neked ösztönzést! - forgatja ki a szavaimat, sátáni vigyorában, füstjét pofátlanul a képembe fújva. A válaszadás alatt, rossz előérzet kap el, s azonnal rám tör az eszmélés. Azonnal a távolban lévő nőre pillantok, akit óvatlanul két délceg majom közelít meg. A zsarolási eszköz megnyilvánul előttem. Hatalmas erejű düh kap el. - Te szemét - épp beletapasztanám öklömet a képében, mikor az egyik kihelyezett testőre féken tart. - Akkor mond, most mit teszel? - kérdésével még egy adag haragot szít bennem. Bármilyen kilátástalan az opciók tárháza, engedelmeskedtem a szónak. Idegesen ráztam le magamról a fogva tartó barom kezét, mire ismét a színpad felé indultam. Gondolhattam volna, hogy ez lesz! Mocskos, tohonya gengszter!
Minden egyes másodperccel egyre inkább elegem lett ebből az egész helyből. Nem akartam egyedül távozni, mert attól féltem, hogy akkor meg az lenne, hogy mikor végez keresni kezdene és teljesen feleslegesen. Azzal pedig, hogy kalimpálni kezdenék neki, hogy akkor én most távozok azzal csak még több figyelmet vonnék fel magamra. Ezt pedig egyáltalán nem akarom. Ez az egész hely tele volt bűnözéssel. Mindenkiből szinte sugárzott az, hogy a hobbijuk nem a keresztrejtvény. Sötét sarokból hagytam, hogy átjárjon a kellemes zene. Aztán visszatértem a valóságba. Ahol az lenne a feladatom, hogy ezt az egész helyet megfigyeljem és egy ütős cikkel az egészet eltüntessem a föld felszínéről. A színpad felé pillantok, de a kísérőmet nem sikerül felfedeznem az említett helyszínen. Összezavarodottan pillantok körbe. Nem találom sehol. Ha ő hagyott magamra, akkor még rosszabb helyzetben vagyok, mint azt gondoltam. A tekintetem azonban megakad két monstrumon, akik felém közelednek és nagyot nyelek. Fogalmam sincs, hogy mit akarnak és mivel a hátam mögött fal van nem igazán tudok hova menekülni. A tekintetem megakad végül rajta, aki ismételten a színpad felé megy és szinte azzal együtt állnak meg a felém közeledő szekrények, mintha valami kiskutyák lennének, akiket a gazdájuk éppen visszahívott. Azt hiszem számára hivatalosan is ez az este a legrosszabb. Meggyűlik velem most a baja. Hamarosan újra a színpadon van és bele is kezd egy új számba én pedig sajnálkozó pillantással tekintek rá, habár nem tudom, hogy egyáltalán pillant-e felém avagy sem. Valahogy úgy érzem, hogy ez az egész az én hibám. Nem kellett volna igent mondanom erre az egészre, de akkor nem erről a helyről írnék hanem róla, ami nem lenne sokkal jobb a számára. Bár elintézhetett volna. Megengedhette volna kétszer is, hogy könnyedén elhallgattassanak engem örökre. Mégsem tette. Nem tudom, hogy miért teszi, de van egy olyan érzésem, hogy mindez nem végződik itt és ma este. Ennek még következményei lesznek, hogy mik azt még magam sem tudom, de abban határozottan biztos vagyok, hogy nem várom. Az elmém több ezer kis részlettel és elképzeléssel van már tele, hogy mit írhatnék a cikkembe és már őszintén várom, hogy beülhessek a gépem elé és lefirkanthassam az összes gondolatomat.
Minden a látszat burkába takarózik. A bűnök mérhetetlen dőzsölése, és bohém kicsapkodása ez a hely. A szórakoztató bábuk hajszál vékony damillal vannak megkötve. Az enyém viszont jól erősebb mint más alázkodó társamé. A lány zsarolási eszközként, mocskos dolog bevetni! Alattomos szándék, hiszen ha én okozom neki a halálát, akkor ez a hely sosem szűnik meg. Minden reményemet, - azt a parányit is, - bevettem az ő cikkébe. Ami remélhetőleg napvilágra kerül, épségben. Ez az utálatos szakma, amit vigaszul olyanba fojtok ami talán egy kicsit közelebb áll a szívemhez, most egyszerre átok. Ez a tehetetlen érzés, és hogy idegen kéz kedve szerint rángathat, sokkal francosabb érzés mint amit valaha is megéltem, ezeken a sötét falakon belül. Bűntett nélküli tartozásom, ingyen pénzre megy. Miért? Hogy az ő megtört híveit szórakoztassam. Mintha a bűntettük után kijárna nekik az ünneplés. Mintha az öldöklést kedves szívességnek tartanák! Ez a föld alatt megbújó gonoszságok legszörnyűbb példája. Ezért is olyan nagy bennem a késztetés, hogy végre felszámoljak ezekkel a szörnyetegekkel! Mondom én, aki még az emberi élőlény elnevezést sem közelíti meg! De lássuk a különbséget...én nem tudok örülni az öldöklésnek. Az élelem-forrást néha megtagadom magamtól, s inkább élek egy hónapi maradékon. De ők...mintha vadászidényt hirdetnének! Kitud több emberből kiűzni az életet! S a győztes jó nagy dicsőítésnek örvend. Nem tudom, hogy sajnálnom vagy gyűlölnöm kéne őket. A gyűlölet azonban nem vezet közelebb a célomhoz. A banda lejátszik pár akkordot. Elhúzott, értékes percek mennek veszendőbe. A nőre pillantok, akinek nézésében azon nyomban meglelem a bűntudatot. Mibe keveredett! Suta pillantásokat vetek a megtorló tulajra, majd miután bevégeztem a kiszabott óraszámomat, lelépek a színpadról. Egyértelműen az újságíróhoz sietek, de szavak helyett, inkább türelmetlenül ragadom meg kezétől, hogy azonnal maguk mögött hagyhassuk ezt a helyet. A számításomat azonban keresztül húzza, két akadályozó gorilla. - Állj félre!! - utasítom cseppet sem szolid hangszínemben. - Hová-hová Ewan? - az undorító patkány megint előbújt a mocskos zugából, alig pár centire a szabadulástól. - ...mond hová mentek, az újságíró barátnőddel? - a legújabb kérdésére kikerekedett szemet vetek. Ne! Mégis hogyan... - Nem volt nehéz kitalálni, mivel a drága, a belső zsebébe felakasztva hagyta kint az azonosítóját. - okoskodó vigyorában idézem fel azt a jelenetet, amikor megláthatta nála. Pont az ütközés során! - Így már meg van az indok, hogy ne engedjünk el titeket! - szavai hallatán félelem fút át a testemen. De gyáva megfutamodás helyett, azonnal cselekszem. Egy szemrebbenés alatt, magamhoz húzom a lányt, olyan érhetetlen szintű gyorsaságban, hogy még ideje sincs reagálni. A kijárat felé fútok, de ott ismét két őr lézeng. Újratervezett manőver! Egyenest keresztül vezetem a tömegen, s a legjobb kijáratot akkor pillantom meg. Igaz nem éppen a leghelyesebb döntés egy ablaknak kényszerből nekifutni...de jobb mint hagyni tétlenül, hogy elkapjanak.
Egészen addig a pillanatig nem sikerült felfognom igazán, hogy mekkora veszélyben is vagyok itt, amikor elkezdek húzni magával a kijárat felé, de hamar utunkat állták aztán olyan érzés kerített magába, hogy itt helyben el fogok ájulni, ha nem jutunk ki innen a lehető leghamarabb. Ez az egész hely rosszabb, mint azt én gondoltam. Azt hiszem a cikkem teljes egésze megvan a fejemben, de ez mit sem ér, ha itt fogok meghalni ezen a szent helyen. Rájöttek, hogy újságíró vagyok. Ezzel csak nehezítettem a helyzetemen. Most megpróbálhatnám kimagyarázni magam azzal, hogy igen az vagyok, de csak azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, amiről azért nem mondhatom el, hogy sikerült volna megvalósítanom. Sokkal inkább úgy éreztem magam, mintha minden egyes pillanatban a halállal néznék szembe pusztán azért, mert itt vagyok. Most pedig pontosan ez történt. A halállal néztem szembe és még soha nem gondoltam volna, hogy egyszer annyira meggondolatlan leszek, hogy az egyik cikkem fogja a halálomat okozni. Már így is haldoklom és ez még csak igazából rátesz a dolgokra. Ezt is nehéz elfogadnom, hogy az életem napjai megvannak számlálva, de azt sem akarom elfogadni vagy egyáltalán felfogni, hogy akár itt és most véget érhet az egész. Mindig is harcos voltam ezután is az leszek. Ahogy magához húz egy pillanatra megrémülök, de aztán olyan szorosan kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Végül is valamilyen szinten így is van. Olyan gyorsan mozog, hogy alig van lehetőségem felfogni, hogy mégis merre is tart. Először egy normális és mondhatni ésszerűnek tűnő kijárat felé indul. A szívem a torkomban dobog és nem sokáig fogom bírni ezt a helyzetet. Csak az kattog a fejemben, hogy nem akarok meghalni. Nem halhatok meg. Nem itt, nem most, nem így. Aztán megpillantom, hogy az őrök elállják az utunkat ő pedig velem együtt vág át a tömegen és, mikor megpillantom, hogy hova is tartunk legszívesebben kiszakadnék a szorításából, de ez az egyetlen esély arra, hogy kijussunk innen élve. Ezért becsukom a szememet és olyan erősen szorítom, hogy már szinte fájdalmat okozhatok neki ezzel és összerezdülök, mikor meghallom az apró szilánkok csilingelését körülöttem.
El sem hiszem, hogy sikerült. Persze nem zökkenőmentesen mint azt elképzeltem. Igaz a kijutás már nem volt akadály. Csak az a fránya üvegszilánk, sikeresen befúrta magát a vádlimba. Nagyszerű Ewan! Gondolhattál volna erre is! Mindenesetre, néhány percig elfelejtődött bennem, hogy ilyen sebet viselek, és inkább tovább futottam, bűntársamat egy percre sem elengedve. Hasznos mondásnak bizonyult, miszerint a legjobb menekülés a futás. S amilyen lomha, gorillák hajkurásztak minket... Egy igen sötétnek tűnő sikátorba vonaglottam magamat vele, hogy némi pihenő időt szerezzek. Folyamatosan kitekingettem, mikor kell ismét futáshoz iramodni, de hála az égnek, még így is, sikerült őket lerázni. Igazából most sem békéltem meg a ténnyel, de örüljünk ennek a röpke percnek is amíg lehet. Az okosok megjósoltak volna egy kis bemelegítés. Zihálok, forró a testem a rögtönzött maraton futástól. Muszájnak éreztem, főként azért is, mert lelepleztek...jobban mondva leleplezték őt. Még egy kiváltó ok, amiért nem kellett volna idehoznom őt. A szabadulásunk azért eredmény teljes volt. S remélhetőleg a cikk is kikerül. Mindaddig, amíg a barátságos üldözésből nem lesz fejvadászat. Ohh...a francba Ewan!! - El kell hagynod a várost! - jelentem ki, semmilyen lélekápoló dicséret, megjegyzés nélkül. Mostanra már vérdíjat tűzhettek a fejére, hiszen van olyan agyafúrtak, hogy rájöjjenek miért lézengett egy újságíró az estéjükön. Épp ezért sürgető neki a távozás. Ha nem teszi időben, akkor áldozatává vál a mocskos dolgaiknak, ami nekem sem okozna felemelő örömet. Elég volt őt bajba kevernem! Nem várhatom el, hogy helyettem vigye a balhét! Minden figyelmemet ráterelem, várva a helyes reflektálását. De a nem rég szerzett seb kizökkent a figyelemből, és fájdalmas vinnyogást szabadít fel bennem. Kényszerből letérdelek, s próbálom kihúzni a 7 cm mélységbe ágyazódott szilánkot. Ez csak egy becslés, de érzem, elég mélyen kell lennie ahhoz, hogy fájdalmat váltson ki bennem. A vérveszteséget kockázatásónak találom. Így még egy ideig habozok a szilánk eltávolításától. Mindenek a tetejében, trappoló lépteket hallok. Ennyit a pillanatnyi örömnek! De az én segítő jelenlétemnek így is lőttek. Sebzetten csak lassítanám a tempót, így kénytelennek érzem, egy-választás elé állítom az újságírónőt. - FUSS! - halkan, ugyanakkor rámenősen késztetem, mialatt én megpróbálok valamennyi egér utat szerezni neki.
A szívem a torkomban dobogott és talán egész életemben nem rettegtem ennyire. Talán még akkor sem, amikor szembesültem azzal, hogy rákos vagyok és a napjaim meg vannak számlálva. Persze az is meghatározza, hogy még mennyi időm van hátra, bár jelen pillanatban a veszély, ami rám leselkedett az sokkal közelebb vezetett engem a halálhoz, mint a rák. A második veszélyforrás, ami hatással van az életemre jelen pillanatban egyáltalán nem korlátozott. Maximum annyiban, hogy sokkal gyengébb vagyok és a futás sem az erősségem. Talán ezért is lehettem a karjai között olyan, mint valami rongybaba, akit csak azért hurcol magával, mert a gyerekkori legjobb barátja. –Azt hiszem ez menni fog. – Szerencsémre csak átutazóban vagyok ebben a városban. Vagyis egy cikk miatt jöttem, ami meg is lett a két kezem között van. Vagyis hamarosan ott lesz, amint leülhetek és a gondolataimat megoszthatom erről a helyről, ami talán örökre eltüntetni a föld felszínéről és azt hiszem pontosan ezért lesz ez akkora durranás. Egy pillanatra megrémülök, mikor fájdalomtól túlfűtött hangok törnek elő belőle. Fogalmam nincs, hogy mit kellene csinálnom. Sötét van és alig látok az orromig így nem tudom, hogy pontosan mi okozhatja a fájdalmat, de hamarosan megtalálom a fájdalom forrását, ami nem más, mint a lába. Hallom a közeledő lépteket, amik egyáltalán nem jelentenek jót a számunkra, de ezen az estén már annyiszor megmentette az életemet, hogy a legkevesebb, hogy én is megpróbálom. Nem mellesleg úgy sem tudnék olyan messzire elfutni, hogy ne érjenek utol. Meg nem is hagyhatom magára. A lelkiismeretem egyszerűen nem engedné. Nem tudnám elviselni, ha miattam meghalna vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy kártyázni akarják visszahívni vagy azért, hogy elénekeljen még pár számot. Egy ilyen húzás után biztos nem. – Nem megyek sehova nélküled. – Jelentem ki határozottan és megpróbálom felsegíteni a földről. Valahova el kell bújnunk, ahol nem vesznek minket észre, vagy valamivel meg kell tévesztenünk őket. Megvannak számlálva a perceink. Gyorsan letépek a felsőmből egy kis anyagot és a sebébe nyomom. – Bocsi. – Nem lehet kellemes a számára, de a megtévesztés az első. Gyorsan cselekszem, amibe kicsit bele is szédülök, de az a lényeg, hogy sikeres legyen. Hagyom, hogy a vékony anyagból pár csepp a földre csöpögjön, majd elhajítom az anyagot és végül visszasietek hozzá, hogy a dzsekimet tekerjem a lába köré megakadályozva a vérzést. Ha valami alapján most követhetnének minket azok a vérnyomok. Az apró vértócsa egyértelműen erről árulkodik.
Az erényes, másodlagos felszólításomra nem tesz eleget. Helyette ráerősít a fájdalmamra, ami már így is elég jól kivívta magának az első helyet fájdalom központok között. Minden mindennek a kárára hajtja malmát. Ha kihúzom azzal nagy vérveszteséget okozok. Hanem szabadulok meg tőle, kínok kínjai szakadnak fel torkomból, ezzel leleplezve helyzetünket előttük. A spontánnak tűnő figyelemelterelését, enyhén megmosolygom. Persze, nem megvető ingert hangsúlyozva vele. Szöges ellentétéből, hiszen tétlensége ellenére is próbálkozik, hogy a helyzetet mentse. Míg én, teljes-mértékben tehetetlenségemet sugárzom előtte. Ironikus egy kissé, mert ha gondosan visszagondolunk, az én megmentő szerepemet váltotta fel. Aminek persze feltétlen hála és öröm az ajándéka. Egy kicsiny szem-elé vetett eltérítés nem oldja meg ezt a faj súlyos gondot. A felajzott büntetőtömeg áldozatot keres, akin lesújthatják az összes haragjukat. Megtévesztés, árulás szerepel a vétek jegyzékükben. S kitudja, hány opciót találtak arra, hogy ezt milyen formában büntettessék meg a bűntevőkön. Nem várhattam meg, míg kiadják a végleges kínzó listát. Bármilyen fájdalmas döntés is, de futásra kényszerültem. Noha a megszokott tempót nem tudtam tovább diktálni mint korábban. A lány, azaz a gyakorlatban felelősségteljes nő, úgy követett, mint az utolsó megmaradt bizalmasát. Nem volt más lehetősége hitét másba helyezni. Hiszen én vittem bele, én is fogom kihúzni belőle! Az elméletben mondható rohanásnak idő-előtt vége szakad. Ismét a fájdalom okozza. Hála a fennvaló égnek, a sötét utca zeg-zúgókat, egy elhagyatott gyárépületre cseréltük, újabb búvóhelyként. Az éberségem nem lankad. Még akkor sem, mikor a gyötrelem a legmagasabb fokát éri el. Továbbra is előrébb helyezem mások biztonságát, mint a sajátomét. Ez egy pozitív tulajdonjegy, nem? Önzőnek lennem, még ilyen kilátástalan anyagi helyzetben se sikerült lennem. De nem is bánom, hogy a könnyebb út helyett, a rizikósabbat tűztem magam elé. Elvégre én nem az életképtelenségre hajtok, hanem épp a túlélésre! Ami alapvetően több szenvedéssel jár, mint a gondtalan élet. Ezt nem csak én vallom, egyszemélyben, hanem más, filozofikus karakterű ember. Nem mintha én minta képviselőként illegetném magamat a rangadók között. Pusztán egy két nézetben egyetértek velük. S ami a szenvedést illeti, azzal nagyobb bajt okozunk ha mindenbe segítséget nyújtunk, mint hagynák, hogy az illetékes megoldja önmaga. De hogyan is keveredtünk ide?! Most ismét az a legfontosabb, hogy biztonságban érezhessünk magunkat. Remélhetőleg addigra előállok egy jobb ötlettel, mint ezzel a pillanatnyi meghunyászkodással. Ilyen viselkedés a gyáva ebeknél viselhető el. Nem nálam! Ameddig ez a szilánk bennem maradt, csak még több akadályt szítana a erényes cselekvések ellen. Ideje eltávolítani, ha tetszik ha nem. - Kell valami ami elállítja... - hangos morfondírozásomat vázolom magamnak, miközben valami nedv-szívó ruhadarab után koslatok a vak sötétségben megjelenő, fénnyel ért területeken.
words: 373 ••• music: Dangerous ••• note: bocsi, hogy késtem vele.
Kezdtem kétségbeesni, mert nem tudtam, hogy mégis mit tehetnék érte. Meg kell mentenem ezt tiszta sor volt. Neki köszönhetem, hogy még mindig élek, szóval elég nagy bunkóság lenne a részemről, ha csak úgy hátat fordítanék neki, mintha soha nem számított volna az élete és semmi sem. De én nem ilyen vagyok. Nem hagyom csak úgy cserben azokat, akik kockáztattak valamit miattam. Lehet, hogy a sajátos önző céljai is részt vettek abban, hogy elvitt engem arra a helyre, de megvédett többször is. Ezt anélkül tudom, hogy elmondta volna. Most sem azt követelte, hogy cipeljem őt el innen, hanem mentsem a saját bőrömet. Igen a történetem sokkal érdekesebb lenne, ha beleírhatnék egy halálesetet, de még nem vagyok ennyire elvetemült. Túlságosan sokra tartom az embereket és nem szeretem a hazugságot lehozni az újságokban. Az őszinteségre próbálok törekedni. A találgatások tények nélkül semmire nem jók. Bizonyíték kell, mielőtt még állítunk valamit és akkor sem biztos, hogy, amit állítunk az igaz lenne. Nehéz teljes mértékben meggyőződni valamiről. A figyelemelterelésemmel időt nyerünk, bár azt nem mondom, hogy olyan okos vagyok és ők meg olyan ostobák, hogy egy életre leráztuk őket. Keresni fognak az egyszer biztos és addig nem állnak le, míg meg nem találnak és ez az egész nem ér véget ezzel az éjszakával. Talán soha nem ér véget és akkor nem tudom, hogy képes leszek-e megvédeni magamat. Főleg, ha az újságcikkben ott fog virítani a nevem, amivel könnyedén megtalálhatnak a későbbiekben. Azt hiszem utána paranoiás leszek és soha egy pillanatra sem szakadok el Leo-tól. Bár túlságosan féltem az ő életét és nem szeretném belekeverni ebbe az őrültségbe. Amilyen gyorsan csak tudom remegő kezekkel kifűzöm a nadrágomból az övemet és felé nyújtom. – Talán valamire használható, de mi lenne, ha inkább megpróbálnánk kiszedni.. Mert az, hogy egyre mélyebbre fúródik egyáltalán nem fog segíteni a helyzeten és talán még rosszabb is, mintha egyszerűen csak kiszednénk. – Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben. Az elsősegély nyújtásom egyenlő a nullával. Vagyis nem teljesen. De a szívem nem csak azért dobog a torkomban, mert üldöznek minket és megállás nélkül futunk, hanem mert egy kicsit még aggódom is.
Olyan javaslattal lát el, amit már a seb megszerzésekor is egyértelmű megoldásként szolgált volna. Azzal azonban nem számol, hogy én inkább a fájdalom mellett döntenék, kedvem szerint. Értékes véremet nem kárhozhatom pazarló mennyiségbe. Ő is a szakmáját tekinti elsődlegesnek. Nos, akkor én is tudatom vele, hogy ez jelenpillanatban nem válik kedvező megoldásnak. - Nem! - tépem ki minden jóindulatú szavaiból az elhivatottságot. Azonnali nemleges válaszommal együtt, tekintek a sebre ami még szerencsére nem vájta magát mélyebbre, kritikus skálát ébresztve. A hezitálás megöli a cselekvést, így a védtelenség újra kismértékű százalékot ér el. A vérveszteség pedig annál több jövedelem kiesést. A létfenntartás és a jelenlegi túlélés a tét. Aggasztó döntés! De, amilyen kilátástalan helyzetet generáltam, az a lehetőség vál teljesíthetővé, amit nem érzek részemről helyesnek. - A rossebbe!! - szidom meg magamat jelképesen, az elhúzódó gondolkozási idő miatt, mire erőszakosan megragadom az üvegszilánkot. A habozás már nem kerül terítékre. Szélvészen és dühvel kényszerítem ki a húsomba ékelt tört, véglegesen megszabadultan a távolba hajítva azt. Az első 5 másodperc néma, cselekménytelen. Az utána következő másodpercek azonban áttörnek egy fájdalmasabb arckifejezésbe. Az ordítást elfojtom, mégpedig úgy, hogy karomat a számnak tapasztom. A vér szabadon kel útra a kifúrt nyílásban, ami mégjobban megindítja bennem a fájdalmat. S abban a jelentéktelennek tűnő, kárba menő intervallumban, felötlik bennem, hogy mivel tehetem mégis hasznosabbá az elvesztegetett formulát. Ujjaimat mártósként helyezem a felvágott nyílásba. - Igyál! - nézek megrögzött egyértelműséggel a nőre, párhuzamban felnyújtva a vértől átitatott kezem. Ha a vérem, még a találkozó utáni első percekben nem nyújtott kellő benyomást, most, ez a frissen keletkezett vérmennyiség megteszi a hatását. Ugyan a betegségének gyógyulására nincs garancia. Ebben a helyzetben, most csakis annyi erőlétet adhatok át neki a véremben, amennyi az szükséges. Az aktív szerepet ő képviseli, én pedig passzívként rá kényszerültem szorulni a segítségére. Bármennyire is nehéz elfogadnia a büszkeségemnek. Ha engedelmesen követi az utasításaimat, lehet, ez az éjjel nem ártatlan gyilkolással fog befejeződni. Talán a veszély elmúlik, némi menekülési határidőt felszabadítva maga után.
Az ötletem, miszerint jobb lenne eltávolítani a lábából azt a nyamvadt szilánkot, ami húsába fúródott és minden egyes perccel mélyebbre és mélyebbre költözik benne a fájdalmát növelve egyértelmű elutasításra ítéltetett. Végül pedig alig pár perccel később, mintha rájött volna, hogy ez a legjobb megoldás, mert amíg az a kis játékos odabenn keresi a tökéletes helyet, ahol a hordozójának a legnagyobb fájdalmat nyújthatja mi nem tudunk őszintén sehova sem haladni. Ahogyan én is vagyok a rákkal. Egyre jobban helyezkedik el bennem a tüneteket előidézve és meggyorsítva. Az adrenalin, ami jelen pillanatban igen csak dolgozott a szervezetemben a tüneteket most félresöpörte. Igaz egyszer már sikerült összeesnem előtte, de most tényleg úgy érzem, hogy sikerült egy kis erőre kapnom. Nem vagyok természetfeletti. Legalábbis nem olyan, ami plusz erővel van megáldva. Így nem tudom őt a hátamra kapni és elcipelni. Nem csak a betegségem az, ami visszafog engem az ilyen tevékenységekben. Mondhatni ember vagyok. Csak néhány gondolatfoszlányt kapok el, illetve a vérem sokkal kívánatosabb a vámpírok számára. Nem mondhatnám, hogy ezek annyira kellemes adottságok. – Nem.– Utasítom el szinte rögtön az ajánlatát, miszerint innom kell a véréből. Éppen elég volt, miután kis híján elájultam. Nem vagyok vérfüggő és amúgy is jól érzem magam. Megvagyok a vére nélkül is. Amúgy sem szolgálna túlságosan sokáig. – Jól vagyok. Nincs szükségem a véredre. – Óvatosan körbepillantok és fülelni kezdek, hogy követnek-e még minket, avagy sem, mikor egyelőre némaság tölti be a teret egy kicsit kifújom a levegőt és megkönnyebbülök. Talán ma éjszakára vége ennek az egésznek és anélkül mehetek vissza a hotelba, hogy másnap már el is induljak Seattle-be, hogy különösebben a vállaim felett kelljen hátrapillantanom.
Fájdalmasan érintett elutasítása. Olyan empátiát ért el, mintha a szakmám létfontossága elavulttá, használhatatlanná vált volna egyik percről a másikra. Reménykedni kezdtem, hogy a padlóra száműzött mennyiség nem éri el nagyobb százalékot, érintetlenül, kihasználhatatlanul. Az pedig méginkább kétségbeejtőbb cselekmény lenne, ha én innám meg saját véremet. Felfogtam, és nagyon nehezen megrágtam fogaim között ezt az elutasító sűrű maszlagot. De fejben, sosem tudtam megbocsátani magamnak, hogy ennyi vért a semmibe vesztegettem. S annak ellenére, hogy lélekben ez mégjobban megviselt mint fizikai fájdalomként, nem hagyhattam, hogy még több vérveszteség érjen. A pontos helyét nem jegyeztem meg, és pontosan arra sem emlékszem mikor ragadt a kezembe. Sikerült találnom egy rongy féleséget, amit igyekezve a vádlim köré tekertem. Utolsó egyben fájdalmas mozzanat állt még leküzdésemre. Annyira kell erőt kifejtsek a ruhaanyag szorításán a lábon, hogy az ideiglenesen elszorítsa a vérkeringésemet. Nem hiszem, hogy valaki is elhamarkodottan reagált volna egy ilyen esetben. Előre felkellet, hogy készítsem magam a kínra és a fájdalomra. - ÁÁÁ!! - s meg is történt. Habár a kiáltást még így sem egyszerű visszafojtanom. Nem akartam lelepleződni a portyázó maffia előtt, főként ilyen megsebzett állapotban. Gyakorlatban pillanatnyilag nem vagyok cselekvőképes. Ezt az újságíró is bizonyítottan látja. Mozdulni sem tudok, hogy jobb búvóhellyel szolgálhassak magunknak. Így tehát, elviekben maradt ez a kiürült, rideg hőmérséklettel járt elhagyatott hely. Csak egy kipihent éjszakára van szükségem. Egyetlen egyre. - Maradj... - kezdtem bele egy félig elhallgatott beszédbe, mert akaratlanul is a fájdalom ájulás közeli ingert keltett bennem. Szemeim önkényesen húzódtak össze, mire végül, perceket némán tűrve, kiegészítettem az elkezdett szövegemet. - ...velem!
••• music: Dangerous ••• note: elnézést a elkésett reakciómért /:
Nem akartam a véréből inni, hiszen tökéletesen megvoltam most nélküle is. De láttam a szemében, hogy ő a visszautasításnak közel sem örült annyira. Bár talán azért, mert neki ez a szakmája úgymond. Az egyetlen dolog talán, amivel keresi a pénzét az a vére és a hangja. Vagy nem tudom, hogy máshol is megmutatja-e a tehetségét vagy csak ott dolgozik azért, hogy tulajdonképpen békén hagyják, de amíg kinn vannak azok a nyomorultak se az én életem nem lehet olyan nyugodt, mint ezelőtt sem pedig az övé. Ezért is kell a lehető leghamarabb leleplezni őket utána pedig sec-perc alatt felszámolják az egész helyett és volt nincs fenyegetés. Bár talán egy ilyen hely soha nem szívódik fel teljes mértékben. Fájdalmas sikolyára egy pillanatra összerezzenek. Rápillantok és próbálok rájönni, hogy mit tehetnék érte. Kérésére válaszolnom sem kell, hiszen egyértelmű, hogy nem fogom csak úgy itt hagyni. Megmentette az életemet az a legkevesebb, hogy én is megpróbálom. Elég rossz passzban van. – Fogalmam sincs, hogy mi vagy, de neked is vér kell nem..? Vagy mit tehetek azért, hogy jobban legyél?– El sem hiszem, hogy tulajdonképpen arra utalok, hogy felajánlom önmagamat, mint kísérleti alanyt, hogy meggyógyuljon. Nem jutottunk egyről a kettőre, hogy ki micsoda és pontosan mit csinál. Szóval számomra ez még mindig eléggé zavaros. Az pedig mondhatni lehetetlen, hogy elkapja tőlem a betegségemet. Szép is lenne, ha ilyen könnyedén terjeszthetném ezt az egészet. – Csak mondd mit tegyek, hogy jobban legyél és megteszem.– A hangom már kétségbeesett, hiszen egyre inkább aggódom érte. Minden egyes másodperc elteltével egyre rosszabbul néz ki, ami semmi jót nem jelent a számomra.
Kizökkenten lett úrrá rajtam egy olyasfajta nyomasztó nyavalya, mintha egy halálos kór fúrná magát mélyebbre a testemben. Elnyomva bennem a reakció időt, hogy válasszal méltassam az újságíró nőt. - ...vér...v..é..r. - nyomatékos sóhajokat eresztek ki a torkomból, miközben végre sikerül megszólalnom előtte. Noha már a terjedelmes szavakat elvetve, mindösszesen egy szóra tért ki a feleletem. Legnagyobb esélyt adva magamnak, csak úgy adhattam, ha vért ízlelek. Elegendő lenne annyi mennyiség is, amivel az ért sebet és a vele járó fájdalmát eltudom nyomni, pár percig. Az alatt a pár perc alatt is, volna időm jobb búvóhelyet biztosítani a számára. Mert ez a hamarosan összeomló, kiürült helység nem váltaná be jó alvási igényeinket. Márpedig, ennyi bonyodalom és valódi élet-halál harc után, kiérdemelt a nyugodt alvás! A seb ellátása is eredményesebb lenne. Az ajánlata amilyen könnyen jött, olyan gyorsan rábólintottam. S ha valóban öncélú szándéka jót cselekedni, az egészségem érdekében...akkor megteszi. Magától értetődően nem erőltetem rá egy ilyesfajta cselekvésre. Ugyan, azt sem nézem ki belőle, hogy valahonnét az utcáról levadász nekem egy halandó áldozatot, saját véráldozatát kilőve. A feleltem ha nem is olyan határozott formában buggyant ki a szám közül, de kérésemet érhetően megfogalmaztam előtte. Lehetséges, visszautasítóan lemond róla...amit ezesetben pozitív cselekvésnek fogadnék el. Hiszen a félelme, az én kiismerhetetlen szörnyetegem ellene nagyobb benne, mint elszánt segítségnyújtása. Megértem kilátástalanságba ütköző gondolatait, előítéleteit. A garancia abban az esetben sem áll fenn, hogy ha sikerül is megízlelnem, letudok-e állni a kellő időben, percben. Hiszen, őszintén szólva, már 2 hete megvonom magamtól az ilyesfajta ízélményeket, melyet a halandók vére nyújt nekem. Nem holmi böjtből! Csupán, ha van eshetőségem leves vagy egy halandó élet kiontása között, akkor inkább a kevésbé pusztítóbbat választom. Ettől függetlenül, szükségem van vérre...többre mint kellene. Önkényes felajánlása azonban ebben a szituációban nem az éheztetés leállásáról szól. Sokkal inkább arról, hogy ismét előre kapjak. Cselekedjek spontán és gyorsan. Mert számára én jelentem a legnagyobb biztonságot, most perpillanat.
Magam sem tudom, hogy miért ajánlottam fel neki a véremet, de ez azt hiszem egy cseppet sem számít. Talán mert féltem az életemet és tudom, hogy egyedül nem vagyok képes arra, hogy megússzam ezt az egészet. Az én hibámból keveredtünk ebbe a helyzetbe a legkevesebb, hogy megpróbálom ezt valahogyan orvosolni, vagy inkább úgy mondom, hogy megoldani. Azt hiszem Leo, ha megtudja, hogy adtam valakinek a véremből eléggé ki fog bukni rám és azt hiszem a reakciója teljességgel jogos lesz, hiszen még ő sem ivott a véremből egyszer sem, mert már az illatom is túlságosan csábító a számára és nem akarja megkockáztatni azt, hogy végül nem tud leállni. Most pedig egy idegennek kínálom fel magam a tálcán és lehet, hogy ő is képtelen lesz megállni, ha megízleli a véremet, de az a helyzet, hogy szerintem mindegyik esetben halálra vagyok ítélve. Óvatosan sértem fel a kezemet, mert a fájdalmat nem bírom annyira, mint szeretném. Erre a betegségem ébresztett rá, mintha gúnyt akarna űzni belőlem. Abból, hogy mennyire gyenge vagyok. De már csak azért is a képébe dörgölöm, hogy nem gyenge vagyok, hanem egy túlélő, mert ez az egészet le fogom küzdeni. Így vagy úgy, de meg fogom oldani és ebben teljességgel biztos vagyok. – Tessék. – Mondom, miközben a megsebesített kezemet a szájához emelem. Kellene valami biztosíték arra az esetre, ha nem tudna leállni, de azt hiszem akkor már biztosíték ide, vagy oda nem tudnék semmit sem tenni.
Olyan érzésem támadt, mikor kezét felém nyújtotta, mint egy oroszlán aki előtt a ketrecfogság mostanra már nem jelent akadályt. Szabadon engedve a természetes vad ösztönöket, mik egy ragadozót ölésre neveltek. Szabadkozás helyett, csokoládé barna szemeit kémlelem, s azonnal meglátom bennük a szokványos félelmet. Lassú mozzanatokat kísérve követem a szememmel, mire első vendégként megtisztelve neki érintem ajkaimat, kezén feltépett sebéhez. A kapzsi ráakaszkodás helyett, körül nyalom számat, a megszerzett termék mintát alaposan kianalizálva. Cukros, vas íz halmozza el az ízlelőbimbóimat. Úgy rögzül bennem, mintha csak beképzeltem volna ezt az édes utóízt. Hogy jobban megbizonyosodjak erről a szokatlan ízvilágról, engedélyt adva magamnak végül rátapasztom számat nyílt sebére. Fogaim önkénytelenül is ki vájják maguknak a gördülékenyebb útvonalat, s a vér tobzódó mennyisége végül szét árad a számban. Valóban édes...akár a leghíresebb törökméz, vagy a legkedveltebb vattacukor a gyerekek körében. Olyan impozáns élményként ér ez az ismeretlen édeskés aroma, hogy szinte már élvezet teljes sóhajok hagyják el a számat. - hmmm... - sóhajaim, elégedett dünnyögésekkel párosulnak. A vér iránti imádat átka hamar felül kerekedik önkontrollomon. Sosem ízleltem ehhez hasonló vért eddig. Valami érhetetlenül jutalomként kapott nyalánkságnak tekintettem, amit ostobaság lenne kihasználhatatlanul elhalasztani. A fellegekben emelő mámor kánaánjában, kezdem együttesen érezni, hogy próbál vérszívásom ellene tenni. Vergődik kezével, kétségbeesetten életet adó elixírét mentve szörnyeteg fogaim közül. Én azonban nem okozok segítőkészségét, és akaratosan teszem ismét stabillá erőteljes szorításommal karját. A mai ember legkihívóbb vágyait csakis az ágyban éli meg. Én azonban, kiváltságnak véve, kétszeres öröm forrásnak örvendtem. Az ő émelyítő vére pedig egyre inkább eljuttatott arra szintre. Már majdnem teljesen átadtam a hatalmat a bennem szunnyadó vadállatnak, mikor váratlan cselekvésből leváltam számmal a sebről. Valami, kétségbeejtő sikoly ott hallatta magát a fülemben, de nem tudtam pontosan, hogy valódi vagy a képzeletem szüleménye. Magam elé meredtem, öntudatlanságomra eszmélve mi a kezdetekben csakúgy sugárzott belőlem. Féltem felemelni a tekintetem a nőre, kit állatias megrontással majdnem a vesztébe küldtem. Hirtelen paradoxon viselkedésem közepette, szabadult le néhány vércsepp ajkaimról a beton földre érkezve. El sem tudom hinni, hogy ismételten ugyanaz történt velem mint az előzőkben. Ezt a kiűzhetetlen démont sosem leszek képes kiűzni a testemből. Sosem lesz elegendő erőm megszelídíteni, megtörni őt... - B...bocsáss...meg... - tudom a sajnálkozásommal jóval elkéstem. Mindezek ellenére, mégis szerettem volna vele tudatni, hogy tettemért igenis érzek bűntudatot. Legszívesebben itt helyben véget vetnék az életemnek...egy ilyen vétek során, ez lenne a leghelyénvalóbb döntés.
••• note: ne haragudj a mohó táplálkozás módon ért! ):
Ostoba lépés volt ez az egész, de ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy mind a ketten élve kerüljünk ki ebből a helyzetből. Egyedül nem hiszem, hogy képes lennék eliszkolni a helyszínről, mintha semmi nem történt volna. Azzal pedig nem tudnék együtt élni, hogy hagytam volna valakit megölni. Mégis, hogyan hagyhatnám itt? Főleg azok után, hogy annyiszor mentette meg az életemet. Még egyszer sem táplálkozott belőlem senki sem. Még Leo sem, hiszen rettenetesen fél, hogy nem tud leállni. Tudom, hogy milyen hatással van a vérem a vámpírokra és ő is valami olyasminek tűnik, de nem vagyok benne teljesen biztos. Ahogy az ajkai a sebes kezemet érintik összerezzenek egy pillanatra. Megrémülök, ahogy egyre vérszomjasabban kezdi kortyolni a véremet és próbálom kiszabadítani a kezemet, hiszen egyre jobban kezdem elveszíteni az erőmet, ami már így sem volt túlságosan sok bennem. A betegség és az, hogy ő jobban mondva a karomon csüng egyáltalán nem segít a helyzeten. - Ewan. Kérlek szépen eressz el. - Kétségbeesetten kérlelem őt arra, hogy eresszen el, de mintha már nem is lenne itt. Csak a teste van és a benne lakozó szörnyeteg, ami betegesen vágyik a véremre és bármit csinálhatok nem tudom megállítani. Nem akarok sikítani pedig szeretnék. De azzal leleplezném, hogy hol vagyunk és arra azt hiszem jelen pillanatban egyikünknek sincs szüksége. Mikor végre elszakad a kezemtől szinte rögtön magamhoz ölelem azt és szaporán veszem a levegőt. Egy kicsit szédülök a vérveszteségtől, de legalább már egyikünk jobban van. - Tűnjünk el innen. - A bocsánat kérésére nem reagálok semmit sem, hiszen többször megmentette az életem és én voltam az, aki felajánlotta, de kicsit úgy éreztem, hogy kihasználta az ajánlatomat, ami egyáltalán nincs ínyemre.
Semmibe vett sajnálkozásom előrejósolt reflexként érte egyre erősödő szervezetemet. A leszívott vér növekvő impulzusban kezdte helyre billenteni a pillanatnyi gyengeségemet. A sebre összpontosultan gátolta meg bennem a fájdalmat, elsőre, majd az elkövetkezőkben annyi erőlétet bocsátott az izmaimba, hogy két lábra állhassak. Mindez egy perc leforgása alatt végbement, anélkül, hogy a fájdalom visszarántott volna a hamuval beterített aszfaltra. Minden alkalommal meghökkent, hogy a vér, micsoda kondícióval lát el, a hétköznapi étellel szemben. Semelyik élelmiszeri forrás nem rendelkezik, olyan energiatartalékkal, hogy egy embert gyötrő fájdalmából kilábalja. Az én elmaradott életerőm azonnali burjánzásnak indult, mialatt a pártoló cinkosomé egyre csak fogyott. A megrögzött kérésének bólintássommal adtam nyomatékot, miután, enyhe erőléti szintét közvetlenül észlelve, megragadtam laza testét, mellkasomba ékelve. A leforgó másodpercek, hallgatag percekbe fordultak, miközben az egyre sötétebb zeg-zúgokat lámpasoros közutak váltottak. Ötletem sem volt hová tartok. Részben azért tudtam, mi lenne az ilyenkor korrekt betegállomány a számára. Egyetlen taxi, de még egy időt spóroló bicikli nélkül, vezettem ösztökélt lépteimet a helyi kórház felé. Az utolsó lépcsőfokoknál sietősebbre vettem az ütemet, mire az bejáratot modortalanul is berúgtam magam előtt. A vad belépést két sértő arckifejezésű nővér fogadta. Az aggodalmas képemet látva azonban, minden botrányozó hangvételű megdorgálásuktól megszabadultak. Az újságíró nőt segédkezve szakították ki karjaimból, egy kórházi hordágyra helyezve őt. A silány megfosztás után, nem volt bennem annyi lélekerőlét, hogy csakúgy kilépjek innét, mintha dolgomat bevégeztem volna. A bejáratnál tovább nem mozdultam. Inkább egy fali résbe száműzött, fémkeretes székre ültem, miután ingerülten a fejemet ölembe fektettem. Micsoda egy rémes este...
Meg kell mondanom, hogy ez a nap egy kicsit sok volt a számomra. A legrosszabb talán az egészben az, hogy még csak véget sem ért. Nem gondoltam, hogy valaha is a közel jövőben ekkora vérveszteségben lesz részem, hiszen a legutóbbi alkalommal csak egy tűt szúrtak belém az egész egy apró vérvétel volt, ahol minden problémám forrása kiderült. Jó ideje elgondolkozom azon, hogy mi történt volna velem, ha nem vagyok ott azon a vérvételen és nem derül ki ez az egész. Ott tisztában voltak azzal, hogy mikor kell leállni és egy perccel sem húzták tovább a keleténél, de Ewan számára a leállás valami olyasmi volt, amit nagyon nehezen talált meg. Nehezteltem rá és önmagamra is. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy a vérem fura hatással van a vámpírfélékre. Még nem tudom, hogy őt minek is nevezzem, de jelen pillanatban tökéletes megelégszem ezzel a kis címkével. Nem hiszem, hogy pont erről nyitnánk majd egy nagyobb vitát, hogy ki micsoda is. Annyira éretlen lenne az egész szituáció. Plusz nem is mondhatom azt, hogy túlságosan sok energiám lenne erre az egészre. A vérveszteség még jobban legyengített, bár eddig sem voltam egy energiabomba. Magamnál voltam és nem is. Egyszerűen fogalmam nem volt, hogy hova visz, vagy miért visz egyszerűen csak az ébrenlét és a sötétség között lebegtem és akkor kezdtem magamhoz térni úgy igazán, amikor már egy ideje a kórházi levegő mardosta az orromat. Mindig annyira tele van fertőtlenítővel, hogy az ember gyomra is kavarog tőle. Megejtenek jó pár vizsgálatot, mielőtt még elengednének és figyelmeztetnek, hogy legközelebb jobban ügyeljek magamra, mintha nem tudnám. Bár egy ilyen helyzetben azt hiszem ők sem maradtak volna teljesen nyugodtan. Lassan sétálok Ewan felé, hiszen most már épp elég volt számomra a gyors tempóból. Nem csak erre az éjszakára, hanem egy életre is. – Köszönöm. – Mondom, mikor megállok előtte. Sok mindent köszönhetek neki a mai este folyamán talán még az életemet is. Na, jó biztosan az életemet.
Kísértetként jártam a folyosókat nyugtalanságom korbácsolása képpen. Nem viseltem még ember, - vagy kitudja milyen emberséges lélek sorsát a szívemen. Többnyire, saját hibám csapdájából éreztem bűntudatot. Nem beszélve a manipulálásról, meggyőzve őt arról, hogy nem esik bántódása védelmem alatt. Úgy látszik ez az ígéretem véglegesen megtört előtte, gúnyos ítéleteket magamra öltve. A semmiből feltűnő, talpaló nővérek rohanása mindig újabb és újabb reményt ültet a fülembe, hátha ezen a napon valami jó hír is éri a lédózerólt természetemet. De egyenlőre még nem értesítettek az újságírónő egészségéről. Csakis magamat kellett hibáztatnom, hiszen ki más volt még cinkosa ennek a borzasztó kimenetelű estének? Én, hagyományszerűen önös-érdekeimet tekintettem elsőnek. Lerombolni azt ami tetszésemet nem váltotta ki. Pedig alkalmazkodni, és eltűrni nem olyan kétségbeejtő erőfeszítés. Tipikusan, ez az én jellememre nem vall. Helyette önzőségem hajtása a cél, és hogy minél több hasznot húzzak az emberek önzetlen segítségéből. Ez vagyok én, egy önimádó, haszonleső, elfajzott mihaszna! Megrögzött szidolozásomban, csendül meg a hallójáratomban egy ismerősnek mondható hangsáv. Egy női hang, meggyötört és elgyengült rekedésében. Mikor végre feltekintek, az újságírónő keresztező pillantásával ütközik a tekintettem. Rögvest felpattanok, a botrányos szabadon-lábon helyezése miatt. - Nővér!! - kiáltok a recepciós felé. - Köszönd meg inkább azzal, hogy még egy darabig nem hagyod el az ágyadat! - elismerést érdemelő az akaratossága, mégis, ennek ellenére még nincs olyan állapotában, hogy a kórházat szabadon bebarangolja. A nővér érkezése alatt hófehér sápadt színét analizálom. Szinte egybe olvad a kórház vakolatával. - Tegyen róla, hogy ne hagyja el a betegágyát legalább 24 órára! - adom közre erényes utasításomat a kórházi nővérnek, aki kérésemnek eleget-téve, lendületet adva kezét a nő hátára helyezi. Nem is értem, hogyan volt képes még ennyi vérmennyiség levételével ide sétálni. Annyi pihenésre van szüksége, amennyi elegendő, hogy minden elvesztett élet-erejét visszanyerje.
Kezdőlap
