Nem mondhatnám, hogy túlságosan fényesen éreztem magam, de nem hiszem, hogy én valaha is tökéletesen érezném magam a közeli jövőben. A fáradtság szinte mindig jelen van a szervezetemben, de most valahogy dupla adagban, hiszen elég mozgalmas estém volt, amit ténylegesen nem így terveztem, de legalább lesz lehetőségem arra, hogy összeszedjem a fejemben a cikket, amivel véget vethetek ennek a rémálomnak mert jobb dolguk is lesz azoknak az alakoknak, mint engem keresni. Amúgy is. Képes vagyok arra, hogy vigyázzak magamra még egy ilyen nehéz pillanatomban is. Nem szeretek egy helyben feküdni vagy egy térben lenne sokáig és amúgy is szerettem volna megköszönni Ewan-nek az egészet. Igaz nem mondom, hogy olyan jó lett volna ez az este, de legalább egy ütős cikket sikerült kihozni a dologból és ez is számít már valamit. A szívem végig a torkomban dobogott annyira izgultam, hogy mi fog történni, hogy megélem-e a holnapot, de az, hogy itt vagyok nagyon is azt jelenti, hogy emiatt már nem kell aggódnom és a legkevesebb, hogy megköszönöm neki, hiszen ha ő nem lenne én sem lehetnék most itt. Igaz, hogy ő volt az, aki bajba sodort, de ki is rángatott minden egyes alkalomból belőle és tényleg próbálok mindenhez pozitívan állni az utóbbi időben és ez sem kivétel. Lesz egy remek cikkem, ami nem egy vér-dílerről fog szólni, szóval azt hiszem ez már haladás. –Rendben van, ígérem ágyban maradok.– Motyogtam az orrom alatt, mert nem vagyok ennyire törékeny. Lehet, hogy nem csattanok ki az egészségtől, de valamilyen szinten tudom a határaimat. – Még egyszer köszönöm. – Mondom halovány mosollyal az arcomon, majd hirtelen megölelem aztán továbbra is mosollyal az arcomon hátrálok pár lépést és végül követem a nővért a kórterembe, hogy kipihenjem a mai napot. Bőven van, mit kipihenni.
A kis bárba belépve rögtön a pult mellett kerestem egy helyet. Szoknom kellett a környezetet, hiszen itt még sosem jártam. Nem is nagyon volt időm arra, hogy mindent megismerjek itt. De a helyet alaposan befoglalták az asztaloknál, így oda nem is tudtam volna leülni. Égtem már a szomjúságtól. Nem tudtam, mi okozza bennem ezt a felvadult tüzet, ezt a különleges lángolást, de teljesen bizonyos lehettem abban, hogy csak egyetlen módon csillapíthatom: italozással. A múlt számomra sosem volt feledhető. A nő, akiért idáig jöttem, legutóbb távozott a kis kávézóból, és azon tűnődtem, vajon tényleg elég volt az ittlétem ahhoz, hogy mindent elássak? Leginkább magamat a szemében. Apró sóhaj, majd italrendelés. Mindegy, hogy mi, csak erős legyen. De az illat, mely megérintette orromat, mikor az ajtó ismét kinyílt... talán hallucinálok. Igen. Egészen biztos. Valami már megártott az agyamnak, talán a kor, és az, hogy a küllememen nem látszik a valós életkorom. - Még nem ittam, de talán nem is kellene. - suttogtam, de hátra sem pillantottam. Natasha egy éles színfoltja volt az életemnek. Próbáltam betartani azt, hogy távol tartom magam tőle, főleg miután múltkor kiviharzott. A személyisége most valamiben más volt. Keményebb volt, határozottabb, mint ahogy valaha is láthattam eddig. De az is megeshet, hogy az én jelenlétem váltotta ki belőle ezt. Tényleg képes valaki ennyire megváltozni? Bár ideje volt rá, ez az egy kétségtelen. Ezen jelenleg nem akarok gondolkodni. Egyelőre... Már nem is tudom, egyáltalán van-e értelme ezen tűnődni. A múlt csak egy fogalom, melyet nem tehetünk mássá, és mi több, nem tehetünk meg nem történtté. Nekem pedig ugyanúgy tovább kell lépnem, mint neki. Márpedig... azt hittem eddig, hogy ez sikerült. És láss "csodát", mégsem így van! A fene ezekbe a sorsszerű találkozásokba, mindig égnek áll tőlük a hajam...
Egy ideje minden megváltozott körülöttem. A lakótársam, aki elvette a képességem lelépett, felszívódott. A vérfarkas, aki a bátyja meggyilkolásába akart vonni, szintén eltűnt és nem keres egy ideje. És most, hogy végre tiszta lapokkal akarom kutatni a képességem visszaszerzéséhez vezető utam, felbukkant James. A férfi, a nagybetűs férfi az életemben. Akihez görcsösen kötődik minden porcikám. Nem hagyhattam beszélni, nem hagyhattam, hogy hozzám érjen. Éppen elég volt és elkeserítő. Ma este nem akartam mást, mint leinni magam a föld alá, hogy megfeledkezhessek róla. Nem érkeztem társasággal és a kis bár sem tűnt olyan hatalmasnak, de zsúfoltnak látszott és talán most pontosan erre volt szükségem. Elmenekültem legutóbb előle, mert nem tudtam volna hallgatni tovább a szavait. Elváltunk egymástól, mert úgy láttuk jónak. Ő falat csapkodta, én meg sírtam és csak sírtam mellette. A személyiségeink már csak emiatt sem passzoltak össze. És az, hogy még vámpír is vagyok, ő meg vérfarkas, még inkább megnehezítené. Hogyan is lehetne együtt esélyünk a boldogságra? Hogyan? Átlépve a küszöböt, érzem a kellemes - bizsergető illatot, ám egyetlen apró fejrázással leközlöm magamban, hogy csupán a mentális démonaim üldöznek lidércesen, hogy újra és újra emlékeztessenek Rá. Beljebb haladok, az asztalok foglaltnak tűnnek, a pult felé veszem az irányt. És ahogy beljebb érek megpillantom Őt, ahogy ott ül és maga elé mereng. Képtelenség, a sors nem játszhat velem efféle kegyetlen játékot. Végezetül megszólal, én meg elfordulnék, de minek? Azért, mert nem néz rám, érzi, hogy itt vagyok. - Ha neked nem kell,.. - szólalok meg végül mellé telepedve, ám ezúttal sokkal közvetlenebbül, mint a legutóbbi találkozásunkkor. És a pultos már elé tenné az italát, de mohón érte nyúlok és magam elé ragadom azt. - Remélem nem bánod. - pillantok rá egy semmitmondó mosollyal, majd szívószálért a pultra, hogy kortyolni kezdhessem az italom. Jócskán megváltozott közöttünk minden. Én elvesztettem a régi, derűs oldalam, ő pedig talán még komorabb lett, mint volt. Nehéz lenne megmondani. - Jól vagy?- bukik ki belőlem a kérdés, de nem pillantok rá. Úgy teszek, mintha valami rendkívül érdekeset találnék a poharam alján, pedig nincs így. Egyszerűen csak nem vagyok benne biztos, hogy menne a szemkontaktus.
Még mindig az érzelmek viharának kellős közepén éreztem magam. Olyan ez, mint mikor egy kisgyermek elveszít egy játékot, majd évekkel később ismét megtalálja, de már csak az újdonság ismételt varázsa miatt dobog tőle úgy a szíve és vált ki belőle olyan jóízű kacajokat, de már tudja, hogy ezen régen túlnőtt, és kinőtt belőle... de tényleg ezt érzem? Már magam sem tudom. Férfi vagyok, tudható hogy nem vagyok - sokakhoz hasonlóan - érzelmi központú, és nehéz erről bneszélnem. Sosem tettem. Volt kinek? A szüleim idő előtt haltak meg, a nővérem régen nem él már szintúgy... nekem csak azok maradtak, akikkel a rövid életem során találkoztam, de valószínűleg ők sem mászkálnak már úgy a világban, mint eddig. De Natasha, ő igen... és egyszerűen hihetetlen, hogy itt van. Vagy az hihetetlen ,hogy én itt vagyok? - Egészségedre! - biccentettem felé, egy halvány mosolyt villantva felé, mikor leült mellém, majd nagy sóhajtással bűvöltem tovább az imént kiürült narancsos-barnás üveg alját. Kellemetlen szituációnak kellett volna megélnem az egészet, elvégre a legutóbbi találkozásunk során azt hittem, ott és akkor vége. Úgy értem, tényleg vége. És most ismét itt ül mellettem, láthatóan sokkalta lazábban, mint akkor, és ez félig mosoylt csalt ki belőlem, vívódást, a szívem körüli erek már most dagadtak, de nem a büszkeségtől, hanem a félelemtől, hogy túl közel kerülök hozzá, és akkor ismét elveszíthetek majd mindent. De itt is ott volt a tény, hogy erről nem csak én döntök. Ez egy kétoldalú játszma. - Elvagyok. Vagyis... nem is tudom. Majdnem elmentem, de aztán visszajöttem, mert... - köszörültem meg a torkom, de nem jöttek a gondolatok. Nem voltam képes józan gondolatokat szavakba önteni, hiszen nekem is annyi kérdésem lett volna... úgy tolongtak fejemben, mint legyek a finom gyümölcs felett, és.. ez nem tett túl előnyössé. A makogás egy férfinak sem áll jól a tizedik osztály után, már amennyit én az utóbbi időben eltöltöttem a helyi középiskolában. - Mindegy. - legyintettem, aztán lassan én is felemeltem a fejem, csak ekkor tűnt fel, hogy ő sem néz a szemembe. Úgy tűnt, szerejtük az üveg, esetében pohár alját nézegetni. - Nem gondoltam, hogy látlak még. Bár számíthattam volna rá. - Keserédes mosoly villant a szám szélében. Mire számítottam? Hiszen itt maradtam. És miért? Egy esélyért. Egyetlen porosodó, kevés kis esélyért. Egy kulcsért, ami a szívét nyitja. Csak éppen sehol sem találtam.
A megállt idő súlya alatt roskadozó vállak, az emlékképek és téveszmék kipárolgásától málladozó gondolataim pörögni kezdtek, a nyirkos pohár, a fehér csend, melyet csak néha szakít meg egy férfias nesz - üvöltés: összeszorítja torkom és léleknyomorító rettenettel tölt el, és minden vágyam ellenére, hogy megérintsem és megvigasztaljam a férfit, bizony alig várom, hogy minél előbb ismét elbújjon, valahova messzire. Végignyalok ajkaimon, amik cserepesre száradtak az elmúlt néhány perc alatt, majd szólásra nyitom a szám, de odáig nem jutok el, hogy mondjak is valamit. Minden porcikám egyszerre reagál a jelenlétére. Látva, ahogy megadta magát az italt kínálta lehetőségnek feléleszt bennem valamit, amiről azt gondoltam régen eltemettem már. Félek, megérzem a kúszó, tapogató érzést a tarkómnál. Nem akarom, hogy újra bántson, nem akarok rettegni tőle és én sem akarok neki újabb sebeket okozni. Nem akarom a ragyogó pilláiban végignézni, ahogy gyötrelmesen felnyögöm lelkem utolsó darabjait. Élni akarok, méghozzá boldogan. Kettőnk hajója rég elúszott és ezzel aligha nem ő van leginkább tisztában. A magam sötét, egyedi és magányos életét akarom élni, visszanyerni a képességem és bohón szórakozni, ameddig csak lehet. Tudom, hogy ostobaság elzárkóznom attól, akit a legjobban szeretek, de néha a mézédes szavak és a bársonyos érintéseken túl mutat egy kapcsolat szükséglete. Ahogyan James és köztem is. - Köszönöm.- szólok halkan, de hiába érzem meg pillantását magamon, nem viszonozom tekintetét. Nem vagyok tisztában az okkal, amiért végül leereszkedem mellé az ülésre, de nem bánom. Mindketten tudjuk és érezzük, hogy az utolsó beszélgetésünk nem sikerült jól. Ennek fényében, -akár második lehetőségnek nevezve- miért ne próbálkozhatnék újra? Semmit nem tudtam meg róla. És szomjazom a tudásra. Talán ha megtudom, hogy valahol letelepedett az elmúlt évek alatt és boldog, vagy boldog lehet, akkor könnyebben fordítok majd hátat én is. Meg aztán felnőttek vagyunk, bármi is volt közöttünk, tudnunk kell bánni a szituációval és lefejteni egymás válláról a problémákat. Akkor is, ha bennem még mindig lángol iránta valami mély, valami örökre szóló. - Miért?- olyan halkan kérdezem szavalását követően, hogy én magam is alig hallom meg a kérdést. És akaratlanul fordítom felé tekintetem, hogy lássam gyötrődő arckifejezését. Goromba kérdés, több szemszögből is. Mintha azért tenném fel, hogy nincs joga maradásra, vagy mintha azt akarnám hallani, hogy miattam maradt még. Akárhogyan is - örülnék, ha nem hallotta volna visszakérdezésem. Mikor újból megszólal előre révedek. Talán nem hallotta visszakérdezésem és ez most előnyömre szolgál. Nem kell megmagyaráznom, hogy miért foglalkoztat a maradása oka. De azt gondolom, hogy szavak nélkül is megérti. Ismét megérzem magamon tekintetét, de a pohár aljával szemezni izgalmasabb kihívásnak hat, mintha rá kellene pillantanom. Azt hiszem képtelen lennék rá. - Én sem gondoltam volna, hogy összefutunk még.- ezúttal barátságos mosolyra ível ajkaim vonala - Hova mész?- a pohár aljára révedek, de hangomból kihallatszik, hogy keserű szájízzel teszem fel ezt a kérdést. És nincs bennem rosszindulat, félek tőle, hogy elváljunk újra. De abban is biztos vagyok, hogy nem tudnám menteni a kapcsolatunkat, ha megint erőszakosan egymásnak esnénk, ha megint ajtókat csapkodnánk, az túl sok lenne. De minden negatív emlékem ellenére, valami különleges oknál fogva, akarom, hogy maradjon...
Szükségét éreztem annak, hogy megköszörüljem a torkomat. Eleinte azért, mert nem tudtam még, hogy mit mondjak. Amit mondtam volna, rögtön el is vetettem, hiszen nem állt szándékomban itt és most lerohanni őt. Nem ezért jöttem ide. Igaz, bizonytalan lábakon álltam, nem tudtam, mihez kezdjek magammal egy ehhez hasonló kis városban, miközben a tudatában voltam annak, hogy érkezésem célja már nayg eséllyel régóta kívül látna szívesebben. Gondot okozott az is, hogy egy épkézláb mondatot össze tudjak hozni, és ha tehettem volna, már régen eltűntem volna, kifordultam volna az ajtón. Nem tudtam megfogalmazni, mi váltotta i belőlem ezt a menekülési ingert, azt, hogy szívesn az asztal alá bújtam volna előle. Talán már maga az alkohol tette meg a cseppet sem jótékony hatását. Van egy határ a két dolog között, és ez úgy tűnt, hogy nem az én napom. Csak bíztam abban, hogy ezúttal nem kapok olyan pofont amire nem számítok. Képtelesen értve sem, és... szó szerint sem. Nem volt olyasmi a tarsolyomban, amivel bántani tudtam volna, de nyílt titok, hogy részeg ember őszinte ember. - Talán mert nincs más dolgom. - Alig láthatóan vontam a vállamon, mikor visszakérdezett. Nehéz lett volna indokot találnom arra, mit kerestem még mindig itt. Azt már, hogy vele akarok lenni, régen eljátszottam, és először sem úgy működött, ahogyan kellett volna. Szükséges lett volna elfogadnom azt, hogy más és más világból származunk, valamiben sosem fogunk egyetérteni, és ne akarjam rákényszeríteni a sajátos életvitelemet. Nem violtam rosszfiú. Egy kóbor útra tévedt vérfarkasként éltem, aki nem szándékosan váltotta ki ezt a nyamvadék átkot. Veszélyben éreztem magam mellett, telihold idején feszültebb voltam, mint kellett volna. Féltem, hogy kezet emelek rá, ha egy ilyen időszakban bontakozni ki közöttünk nézeteltérés. - Még nem tudom, mihez kezdhetnék. - folytattam az eszmefuttatásomat, amit egy sóhaj követett. Mit tagadhattam volna le azt, hogy az élet nem bánt kesztyús kézzel egyinünkkel sem? Bár joggal kérdezhettem volna azt is, hogy egy olyan megkeseredett vérfarkas mint én, mi többet tudna adni neki ennél a keserűségnél? A szívemet már régen elé dobtam. - Nézz rám. - ejtettem ki a szavakat halkan, de annál dominánsabban. Szinte követelve, elvégre sosem szerettem, ha úgy szólt hozzám, hogy nem láttam közben a gyönyörű szemeket. - Nem megyek sehová. - tettem hozzá egészen nyugodtan, figyelve a reakciókat az arcán. - Hacsak te nem kéred, hogy tegyem meg. - Örültem, hogy rövid ez a mondat. Ha tovább tartott volna, esélyes, hogy elcsuklott volna a hangom, pedig nem volt rám jellemző.
A repülőgép leszáll, melyen egész gyorsan elértem ebbe a porfészekbe és Shenae-t megbízva, hogy keresse őt meg nekem, egyedül indultam utamra, persze kísérőkkel, akikről senki sem tudott, hogy velem vannak. Árnyak voltak csupán az emberek szemében, de bármikor ugrottak volna, ha én úgy döntök. Kiteszek magamért, ahogy mindig, testhez simuló fekete, feltűnően dekoltált ruhámban a szokásosnál is több szempár szegeződik rám, de talán nem elég, hogy élvezzem a helyzetem. Hegyes körmeim megóvva, az ajtóban álló furcsa vágású biztonsági őrre biccentek, hogy mozduljon meg, mire furcsa vicsorral fordít nekem hátat, amit már kevésbé nézek jó szemmel és elkapva nyakát, úgy fordítom, hogy feje az ajtón koppanjon, ezzel elősegítve a beljebb jutásom. -Igazán lekötelezett.-mosolyodom el, mikor elengedem, és bár hangos a zene, hamar kiszúrom azt a férfit, akit keresek. Pár kelletlen lelket odébb lökök, egy tapogatózósnak kitöröm a csuklóját, még mielőtt célba érne fenekemnél. Bájos mosolyt varázsolok ajkamra, hajam szoros kontyba fogtam fejemen, hogy semmi estere se zavarjon, majd szándékosan takarásba húzódom, és a pulthoz lépve rendelek egy üveggel a legjobb töményükből, s a tálcával, melyre két poharat is kaptam, az asztal felé indulok, ahol a sötétbe húzódva, de egyedül iszogat. -A legjobbat a legjobbnak!-csusszanok mellé, szándékosan, hogy menekülési útvonalat se hagyjak neki.-Hisz te vagy a legjobb, nem, Darius?-simítok végig arcán, mikor a tálca már kikerül a kezemből, és keresztbe fonva lábaim, olyan elragadóan kétszínű mosolyt villantok rá, amitől valószínűleg felrémlik neki az arcom, mikor a hajtűm sokadjára is megmártottam testében.
Nem igazán értettem, hogy mit neveznek ebben alviláginak. Ugyanolyan hely ez is, mint minden más, minek hívják alviláginak? Hátha ettől többnek tűnik, mint ami? Hát, nem! Ki kellett mozdulnom, untam az elmúlt néhány napot. Mást sem csináltam csak öltem, öltem és öltem. Ilyen tempóban pedig a Seggfej család nem tudja eltüntetni a hullákat. Sokkal könnyebb lenne, ha vámpírt csinálnék belőlük, de azzal utána sok lenne a macera, irányíthatatlanok lennének és nekem jól idomított kutyák kellenek. Emberként pedig azok. Ha valamit nagyon nem akarnak, megigézem őket, de most már eljutottunk odáig, hogy elhiszik: megölöm őket, ha nem teszik, amit mondok. Biztosan pokolnak élik most meg ezt. Pokol… semmi rossz nincs abban, az tulajdonképpen a szar emberek mennyországa. Már, ha hinnék ilyesmiben. Kész füstfelhő van körülöttem köszönhetően annak, hogy már a sokadik szál cigarettát szívom el. Próbálok keresni valaki olyat, aki kevésbé unalmas, mint a többség, de hiába nézem a tömeget, a többi embert körülöttem, nem találok senkit se. Kezdem úgy érezni, hogy a világ lassan megérik a pusztulásra. Mindenhol ugyanolyan hülye libák táncolnak, ugyanolyan szarul. Nem értem, hogy mikor lett a világ ennyire… unalmas és egyszerű. Régen megvolt a kihívás, most meg a legtöbb nőnek szinte a homlokára van írva, hogy ”dugj meg”. Ez mondjuk annyira nem vészes, de sokadszorra már nem az igazi. Kifújom a füstöt, és úgy fordulok a hang felé, azzal az eltökélt szándékkal, hogy elküldöm a francba, azonban mikor meglátom a füstfelhőn át a hang arcát is… úgy nézhetek rá, mint aki szellemet látott. Végül is, ez nem állt messze a valóságtól. – Mi a … befejezni már nem tudom a mondatot, helyette csak félreütöm a kezét az arcomtól. – Nem, te szórakozol velem! – rázom meg a fejemet nevetve, de egyáltalán nem őszintén. – Nem tudom, ki a tököm vagy, de ajánlom, hogy gyorsan válts arcot! Sikerült kifognod az egyetlent, akit a soha a büdös életbe nem akarok többet látni! – valaki rohadt rossz napot és személyt fogott ki, hogy ellőjön egy szar poént. Eltelik pár pillanat, és még kevésbé hiszem, hogy ez az lenne. Elégett, nem lehet itt. – Takarodj innen! – halkan mondom, de a lehető legkomolyabban. Ha ő az… ha ő az, akkor jobb, ha elmegy innen. Nem szeretem a félbehagyott a dolgokat, ő pedig nagyon úgy tűnik, hogy nem halt meg. Tehát… húzzon innen a francba!
Nem sűrűn fordultam meg ilyen helyeken...dehogy. Sosem jártam még ilyen helyen. Ez a gondolat az irónia felsőfoka esetemben. A belépőm viszont határozottan hozzám méltó volt. Nem volt ellenemre a pia áporodott szaga, amit a falak magukba szívtak, a cigaretta és szivarfüst, az olcsó nők jellegzetes szaga, a férfiakról külön szót sem ejtve. Nem lepett meg különösebben, hogy itt lelek nyomára, sőt. Bár kicsit reméltem titkon, hogy valami jobb helyen üti el az idejét. Lenne miről beszélgetnünk, bár itt, vagy egy ehhez hasonló helyen legalább nem gyújthat csak úgy fel, hisz belépőm és rendelésem hatásosságát pár figyelő, éhesen és kocsonyásan lógó szempár mér végignézte. Ahogy meglátom, hiába a füstfelhő, könnyedén csusszanok mellé, arcomon elragadóan bájos mosolyom sokat sejtetve leplezi a gyűlöletet, ami szemem tüzéből viszont csak úgy süt. Alsó ajkamba harapva, negédes mosolyom eltűnik, helyére egy szemforgatás kíséretében egy ásításszerű gesztust költöztetek, ahogy férfi létére hüledezik, majd nem túl kedvesen az elküldésemmel is próbálkozik. -Kicsit unalmas vagy, Drágám!-kapom ki kezéből a cigarettát, amibe nagyot szippantva, a füstjét fejem fölé fújom, majd mielőtt észbe kaphatna kézfején oltom el a csikket.-Bár bevallom őszintén, kicsit azért alul teljesítettél. Ez a takarodj...-forgatom meg a szemem, és nyúlok az üvegért, hogy töltsek a két pohárba.-Had emlékeztesselek rá, Darius, hogy ellenben a kis éjszakai lotyóiddal, én nem fogok ennyitől lekopni.-tolom felé a poharat de a szavak olyan nyájasak és bájosak tőlem, hogy már egy Oscart érdemelnék az alakításért. -Ha nem akarod, hogy itt helyben tépjem ki a szíved, akkor viselkedj. Kár lenne azokért a szép szemekért.-körmeim végigszántják szakállas állát, míg megnyalom ajkam, és kicsit oldalra billentve fejem, ártatlanul rebegtetem szempilláim. Rossz embernek hisz, ha azt gondolja, hogy ennyitől elmegyek. Plusz, hogy az árnyak a sarkamban vannak, és óvják minden lépésem, nem sokat tud ellenem tenni. A boszorkányom pedig erről csak még inkább tesz, szinte sebezhetetlen vagyok ellene. De ebben ez a szép, pont, mint régen.
Továbbra is értetlenül bámulok rá. Az is csak másodpercekkel később tűnik fel, hogy a kezemben nyomja el a csikket, de nem húzom azt el, csak felmordulok. Nem a fájdalomtól, ez lószar ahhoz képest, amit átéltem, a morgás annak szól, hogy itt van és jól láthatóan lélegzik, pedig neki több, mint halottnak kéne, hogy legyen. – Te meg élsz. Miért élsz? Rohadtul megdöglöttél! – biztos valami rohadt boszorkány keze van ebben is. Mondtam én, hogy olyanok, mint valami természetfeletti rádió, de úgy látszik tudnak ennél sokkal többet is. Őket kéne megölni, nem is értem, hogy miért ránk vadásznak, mikor a boszorkányok tehetnek minden szarról, ami a világban történik. – Ki utál annyira, hogy képes téged visszahozni? Pont téged! – mondom, miközben italt tölt. Sokan rühellenek engem, ez nem meglepő, de ha egyikük képes volt visszahozni a halálból ezt a hülye picsát, azt nem egyszerűen meg fogom ölni, hanem kiírtom az emlékét is ebből a világból. – Tényleg, miért is nem? – kíváncsian pillantok rá, miközben kortyolok az italból, amit az előbb töltött ki. Ha már a kitöltötte, bűn nem meginni, kár lenne az alkoholért. – Te megkínoztál, én megöltelek. Persze, megértem, hogy nem tudsz kiverni a fejedből, de mi a francot akarsz… Drágám? – csakhogy az ő szavaival éljek. Kell némi változatosság, elvégre, ha folyton hülye picsának hívnám, akkor annak oda lenne a varázsa, igaz? – És a farkamat még nem is láttad… vigyorodtam el, mielőtt üresen löktem volna vissza elé a poharat. – Képzeld, mást sem akarok jobban, minthogy megpróbáld! – mosolyogtam rá, kissé előre dőlve. – Már úgy… háromszázötven éve, hogy mi ketten elváltunk. Azóta változtam, nem vagyok a kutyád! közel hajoltam hozzá, ahogy belekezdtem a mondandómba. – Úgyhogy ugass másnak! Drágám. – teszem még hozzá mosolyogva, majd megfogom a kezét és a mellkasomra teszem azt, a szívemhez. – Nem fogsz megölni. Nem, az én vagyok, nem te! – én ölök meg mindenkit csak úgy gondolkodás nélkül, fenntartom a jogot, hogy ez így maradjon. – Te játszol másokkal, nem megölöd őket. – tudom, hogy milyen, engem sem ölt meg, inkább csak kínoztatott és szórakozott velem, amire végül rácseszett a végén, túl sokáig húzta a dolgot. – Na persze… az emberek változnak. De ha most kitéped a szívem, azzal a sajátodat is. Nem jöttél volna csak úgy ide azért, hogy megölj. – nem, én vagyok a kis kedvence, és azért nem jött volna ide, tököm tudja honnan, hogy csak úgy megöljön. Nem az ő stílusa. – Hadd halljam, mi vett rá arra, hogy így kibassz velem? – mert ezt tette azzal, hogy belépett azon az ajtón. Én pedig tudni akarom, hogy miért. Ha megint csak szórakozni akar, még kevésbé fogunk kijönni, mint régen.
A teátrális viselkedés és a hozzám szinte illő, és tőlem elvárt formában nyomom el a csikket kezén, remélve, hogy némi fájdalom emlékezteti rá, hogy ki vagyok és elhiszi, hogy igenis, az a nő vagyok, akit realitása szerint sosem kellett volna többé látnia. De élek, és virulok, az ő legnagyobb örömére. Az időpont felbukkanásomra pedig ennél tökéletesebb sem lehetne. -Óhhó, még annál is jobb! Életemben eddig egyszer haltam meg, és bánatodra, nem miattad.-mosolygok féloldalasan, szemem tüzesen vizslatja a rég nem látott arcot és próbálom nem elengedni a gondolataim, hogy arcának íve, a férfias, erős vonások az én kezem alkotta szobrászati munka tökéletességével maradtak meg. Miattam lett az, aki. -Téged vagy engem?-vonom fel szemöldököm, elnevetve magam-Szerintem elég ember utál téged is és engem is, hogy mindkettőnk meg akarják ölni, és pont annyian szeretnek is, hogy vissza is akarjanak hozni. De, mint mondottam volt, meg sem haltam. Egyszerűen megúsztam azt a véletlen kis tüzet, amihez persze gondolom neked, semmi közöd nem volt.-nem voltam tipikusan a múltban élő, azt hánytorgató, s abban megcsökönyösödő ember, sőt. Szerettem a jövőm, szerettem az életem, és szerettem volna az övét most felfordítani egy kicsit. Legalábbis annyira, hogy elgondolkodjon ismét: nem ő a fő ragadozó ezen az Istenverte Földgömbön. -Hmm...-szisszenek fel szavaira, és figyelem, ahogy a pohár tartalmát vizslatja, megkóstolja, majd eltünteti. Úgy teszek, mint aki nagyon elgondolkodik a kérdésen, közben mégis süt szememből az őszinte megvetés és szánalom, amiért még mindig nem tud az arcomból olvasni. Hiába, ha valaki, én mesterien változtatom a mimikám, percről, percre.-Túl akaratos vagy.-reagálok végül ennyit, nem többet. Nem fogja kiugrasztani a nyuszit a bokorból, egy ilyen kérdéssel, a beszélgetés ennyire első szakaszában. Régen is szerettem a dolgokat húzni, halasztani. Erre emlékeznie kellene... -A sokkhatástól megkímélném magam. Azt mondják, hogy nem valami nagy szám.-vonom meg egyik szemöldököm egy picit, és végigmérem mellkastól lefelé, nem, mintha az esetem lenne, bár akár még az is lehetne, ha tudna viselkedni. De ha ismét kezelésbe veszem, majd rájön, hogy hogyan kell. Elkapja a kezem, mellkasához húzza, mire csak egy félmosollyal állom tekintetét, szavai hidegen hagynak, leperegnek rólam, és a közömbösség csak úgy sugárzik rólam irányába.-Hiú ábrándjaidból kiindulva...-hajlítom be kicsit ujjaim, körmeimmel -mintha csak erre lennének kitalálva-, áthatolok az ingen, és kissé belevájom bőrébe, hogy érezze a törődést.-Mindenki változik, nem igaz? És az az eltelt idő elég hosszú. S te azt hitted, hogy meghaltam. Mert nem hagyok már magam mögött nyomokat, Drágám. És miből gonoldo, hogy nem jöttem volna idáig? A legjobbak az ilyen kisvárosok.-vájom még mélyebbre körmeim, s kirántva kezem kezéből, lenyalom egyik ujjamról vérét, majd nadrágjába törlöm, és kiürítem a poharam. -A kibaszás, hogy a te szava járásod használjam.... nos, kimerül abban, hogy miért, és a miért kimerül egy ki miatt-ban.-húzódik féloldalas mosoly ismét arcomra.-Talán elfelejtetted a fő szabályt. Megölöd vagy életben hagyod. A kettő együtt nem megy. Az a csinos pofi, igazi finom falat lehet, ha a farkad helyett a véreddel oldottad meg és még pesztrálod is. Ennyit a nagy Dariusról, aki szívtelen és nagy gyilkos és a többi sablon, amiben hiszel. Te egy senki vagy ahhoz képest, hogy ki lehetnél.-nemes egyszerűséggel vágom arcába a véleményem, a szavakat. Ő kérdezett, s épp itt volt az ideje, hogy még tovább húzogassam a cica bajszát, apró morzsákat szórva ki elé.
Ha halott vagy, nem különösebben érdekel, hogy ki miatt. – vonom meg a vállamat. Persze, sokkal jobb érzés lenne, ha én lennék az, ki miatt ott rohad, ahol a hozzá hasonló öntelt picsák mulatják az idejüket a halálban. – Eddig egyszer haltál meg, nincs kizárva, hogy ez változzon. – mosolygok rá. Megtudom ölni. Régen nem ment volna, túl tapasztalatlan voltam, azonban ez változott, mostanra sok mindent átéltem, és tudom, hogy lenne sanszom arra, hogy végezzek vele. Nem ő lenne az első idősebb vámpír, akivel végzek. Ha azért jött ide, hogy kísértse a sorsát, könnyen lehet, hogy csúnyán rá fog cseszni erre. – Egész Londont felgyújtani csak miattad? Élénk a fantáziád! – de ezt én nagyívből le is szarom. Nem volt közöm a tűzhöz, de kapóra jött. Viszont, úgy tűnik, hogy már a tűz sem képes végezni a dolgát, tekintve, hogy Karen itt ül ezen a helyen. Arra nem reagáltam, hogy mennyien utálnak engem. Azt nem nehéz kitalálni, hogy őt épp elegen, engem meg… én az vagyok, aki más nem lehet, persze, hogy utálnak. Én is utálnám a helyükben magamat. Az emberek csak ülnek otthon, meccset néznek, eljárnak dolgozni, aztán hazamennek a tepsiseggű feleségükhöz és a hálátlan korcsaikhoz… én viszont azt csinálok amit akarok, kötetlenül. Igen, az vagyok, ezt jobb, ha megszokod! – többek között ez is változott. Régen csak vad voltam, mint minden újszülött vámpír, csak az érdekelt, hogy kielégítsem az éhségemet. Mostanra azonban az éhséget tökéletesen tudom kontrollálni, ami engem hajt, inkább csak az élvezet. Mindenben. Az ízlésem elég egyszerű: mindenből a legjobbat, a lehető legjobb módon. Szóval már a farkam után kérdezősködsz? Egyszerűbb lenne, ha kérnéd, hogy mutassam meg. – vigyorogtam rá. Nem igazán tudott letörni, megsérteni pedig végképp nem. Nem tudom mi hiányzik belőlem, de egyszerűen nem tudok magamra venni szinte semmit. Ha a farkamról van szó, akkor pedig csak reális maradok. Kegyes volt velem a genetika. A fejemet csóválom, ahogy megint a testembe mélyeszti a körmeit. Vagy inkább karmait. – Vagy csak mert magasból leszarlak. – vonom meg a vállamat mosolyogva. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kerestem volna a nyomait. – Ez… undorító. Vágasd le a karmaidat! – csóváltam meg a fejemet rosszallóan, mikor megláttam, hogy még a véremet is megkóstolta. Soha nem voltam a hosszú körmök szerelmese. Végre belekezd a magyarázatba, de az első mondatot hallva felsóhajtok. Beszélhetne sokkal egyszerűbben is, nem értem minek ennyit tökölni a mondandójával. Viszont, azzal, amit mond, meglep, így mikor végzett, és az arcomba vágta, amit akart, néhány hosszú másodpercen át csak bámultam őt. – Beszarok. – böktem aztán végül ki, és elnevetem magamat. – Pesztrálom? Nem, nem… megöltem, aztán feléledt, kiszórakoztam magam rajta és otthagytam a rákba. – tényleg ennyi történt. Nem igazán értem, hogy miről beszél. – Viszont kedves, hogy így figyelsz engem. Még senki nem rajongott értem ennyire. – szerencséje, hogy nem vettem észre, hogy figyel engem. Ha én látom meg először, szinte biztos, hogy egyből leakarom tépni a fejét. – És ne féltékenykedj, pont nem érdekel a csaj, úgyhogy… van még esélyed. ¬– vagy féltékeny, vagy… hülye. Életemben egyszer történt meg, hogy lekötöttem magam, azóta meghaltam. Nem hiszek az ilyen emberi baromságokban. Aki engem akar, annak nagyon oda kell magát tennie. Akkor is, ha azt akarja, hogy én akarjam. – Nem hiszek én semmiben, Karen. Nem kell, hogy folyton igazoljam magam, szerencsére. – sajnálom azt a sok balfaszt, aki akkora önbizalomhiányban szenved, hogy még azt is meg kell dicsérni, milyen szépen megtudta kötni a cipőfűzőjét. – De kíváncsivá tettél! Mondd csak, ki lehetnék? – dőltem hátra és kíváncsian pillantottam rá. Úgy beszél, mint akinek lenne halovány fingja is arról, hogy milyen vagyok. Pesztrálni… mi vagyok én, a csaj apja? Felőlem azt csinál, amit akar, én csak szórakoztam. Ahogy ő is tette velem régen. Persze, az nem számít pesztrálásnak… hülye picsa. – Illetve, még egy kérdés! – mutattam fel az ujjamat, és kicsit előre dőltem. – Komolyan azért jöttél ide, hogy megnézd, nincs-e valakim? – vigyorogtam rá. Az eddigiekből eléggé ez jött le, még, ha hülyén is hangzik. Mármint… nem, megértem, ha ezért jött ide, nem ő lenne az egyetlen, de elég elbaszott egy dolog lenne. Bár, ő szereti azokat.
-Kedves.-nem, mintha magamra akarnám venni szavait, épp ellenkezőleg. Teszek rá magasról, a legmagasabb, hogy mit gondol. Igazából az sem érdekelne, ha erre felbérelne valakit. Megvannak a forrásaim, hogy ne érdekeljenek az ilyesmik.-Elgondolkodtató, de nem...-rázom meg fejem, elégedett, már inkább önelégültnek mondható mosollyal arcomon-Vannak dolgok, amihez kicsi vagy még Darius.-ritkán szólítottam a nevén, olyankor viszont kifejezetten komolyan gondoltam, amit mondtam. Miért? Egyértelmű volt. Tőle a legkevésbé sem féltem már. Igazából akkor sem tartottam volna, mikor megpróbált megölni. De úgy látszik, bizonyos dolgokban mellettem, s nem mellette áll a szerencse. Még szerencse, hogy így van. -Szerencse, hogy tőled nem túl sok dolgot kell megszoknom. Semmit se változtál a jelek szerint.-emlékeztetem a mi kis közös múltunkra, amikor szintén úgy ismertem, mint a kisujjam, és hála a remek emberismerő képességeimnek és egy rakás foglalkoztatottnak, vagy inkább kényszerítettnek, nem okoz gondot, hogy most is a sarkában legyek. Ha nem így lenne, most sem itt beszélgetnénk, a cigarettafüst, az olcsó pia, és a lotyók jellegzetes szagának édes buborékában. -A hátrahagyott lotyóid igen jó informátorok. Kár, hogy mind hiába várta, hogy visszatérhet némi bosszúra a túlvilágról.-engem nem sért meg, lepereg rólam, róla pedig az, amit mondok. De ez így szép. Minden estere mindketten tudtuk, hogy egyikünk sem hagy hátra tanúkat...ha úgy tetszik. -Ahha, persze. Amikor megláttál, olyan képet vágtál, mint egy gyerek, aki a szüleit először látja kefélni.-a hasonlat talán túlzás, de kifejezetten nem érdekel, elég hatásos az igazsághoz. az az arckifejezés... legközelebb még hatásosabb belépő kell, ezt fel kell jegyeznem.-Pont miattad nem fogom.-kacsintok rá, ahogy megiszom a poharamba töltött italt, leöblítve ismerős ízű vérét. Elvetem a hatásos belépő kérdését, inkább a hatásos magyarázatok listáját kellene bővítenem. ismét úgy néz rám egy percig, mintha valami csodát vagy rémeset vagy meg nem érthető dolgot látna. Az angyali pislogás közepedet pedig ajkamon olyan mosoly terül szét, amit legsötétebb óráiban láthatott, és felrémlik egy ilyen kedves pillanat az elmémben. Szavait hallgatva tovább folytatom ezt a fajta viselkedést, tökéletesen lepergetve szavait magamról. -Tudod... szegény lányért kár lenne. Azok a szőke tincsek. Egészen biztos, nem félted a lelked kicsi fényét? Tulajdonképpen megnézném, ahogy szenved. Biztos nagyon hatásos lenne a könyörgése és előbb megtörne, mint te.-elmélkedek, nem, mintha az lenne a célom, hogy azt a lányt bezárom, de ha már így alakulna, nem mondanám, hogy nem teszem meg. Kíváncsi voltam, kit ajándékozott meg a vérével és megérte-e a fáradtságot, vagy csak ez is egy strigula a bakancslistán szereplő dolgai mellett. Bármennyire nem fontos neki az a lány, mégsem hiszem, hogy hagyná, megismerkedjek vele, hisz tudja, pontosan tudja -talán még jobban is, mint más-, hogy mire vagyok képes. -Nem? Mert az igazi Darius életben hagyta volna a lányt, miután meghal és feltámad? Esetleg elfelejtette, hogy milyen könnyű elvenni egy ember életét? Nem kell igazolnod magad? Az a haverod, akinek a vigyor az arcára van vágva... ő is tudná igazolni, hogy a régi vagy? Kétlem. Csak egy seggfej, de annak is gyenge.-nem a sértegetés a célom, őszinte választ adok, ha kérdeznek. Bár ennél jobbra is futná, ez még csak a bemelegítés. Viszont a cica szeret játszani az egérrel, mielőtt elcipeli a börtönébe, nem igaz? Vagy mielőtt megeszi, de kannibalizmus híve még mindig nem vagyok. Nem ebben az értelemben legalábbis. -Csupán szeretnélek rá emlékeztetni, hogy ki vagy, ez minden. Na, meg persze néhány elvarratlan szálra.-ez szinte egyenes célzás arra, hogy simán vele szórakoznék vele, és nem mondom, hogy nem fogom megtenni.-Tudod, ha valaki tudja, hogy egy olyan nő, mint én, még életben van, két dolgot szokott tenni. Egy, elmenekül, de felesleges, úgyis megtalállak. Kettő, próbál elmenekülni, de csapdába esik, és a saját árnyékától is félni fog. Te utóbbiba fogsz tartozni.-merengek, nem, mintha attól kellene tartanom, hogy ettől máshogy fog gondolkodni vagy máshogy fog hozzám állni. De legalább kezdésnek meglebegtetem előtte, hogy eszem ágában sincs se távozni, sem itt hagyni ma este.
Nem reagáltam a szavaira, de mikor elhangzik az utolsó mondat a szájából, meglepve, de mosolyogva pillantok fel rá. – Hát, ehhez a beszélgetéshez biztos! Úgyhogy elnapolhatnánk. Majd szólok, ha készen állok! – amire persze várhatna, de sajnálatos módon aligha fog innen eltűnni. Pedig ezzel mindenki csak jól járna, legfőképpen én, és a mindenki ezzel ki is merítve. – De örülök, hogy még mindig ugyanaz az öntelt, hülye picsa vagy, aki voltál. A dolgokra, amik nem változnak! – emeltem meg a poharamat vigyorogva. Beszarás, hogy mit nem képzel magáról. Nem. Nem, azt leszarom. Az beszarás, hogy mit képzel rólam. Mintha ismerne. Mintha… ismert volna valaha is. Ezt úgy mondod, mintha ismernél! – csak gondoltam szólok neki, hogy nem igazán ez a helyzet állt elő most. Nem ismer. Nem tudja a… kedvenc kajám, színem, vércsoportom, vagy mellméretem. Ebből kettő ugyanaz mondjuk, de… a lényeg a lényeg, nem tudja, mit beszél, és ezzel valamiért nincsen tisztában. Bosszú? Mármint… rajtam? – szerintem inkább rajta. Elvégre, az elmondása alapján megölte őket, nem? Nekem inkább köszönetet kéne mondaniuk. – Veled valami komoly gond van, hogy minden nőt megölsz, akit megdugtam. – húzom el a számat, mielőtt kortyolnék a poharamból. Komolyan, ez elég fura, nem ártana megnézetnie magát valakivel. Mondjuk… párszáz éve is ráfért volna egy kivizsgálás. Sajnállak. Azt hittem csak nem volt gyerekszobád. – biztos tapasztalatból beszélt. Megmagyarázná, hogy miért ilyen. Nekem erre esélyem sem volt, a szüleim nem jöttek ki valami jól, valószínűleg apám verte is anyámat, aztán egy szép napon meghalt az öreg, miután keresztül szúrtam rajta egy dárdát. Ja, embertelen egy kor volt az. A lelkem kicsi fénye? Te… mi a francról beszélsz? – másokat már csak azért megölök, mert ilyet mondanak. Lelkem kicsi fénye… mi a tököm ez, valami disney témájú pornóforgatás? Ki mond még ilyet? Ki mondott ilyet régen? Vannak dolgok, amiket az ember nem mond ki, és nem véletlen. – Amúgy meg, ha ezt tesz boldoggá… kapd el! – mosolyogtam rá. Nem értem őt, miért hiszi azt, hogy foglalkozom a csajjal? Csak mert átváltoztattam, én lettem a pasija, vagy … az apja? Nem, egyik se, nem is akarok, főleg a második nem. Ölje meg, ha megakarja, az ő dolga, meg a csajé. Te mindig ennyit gondolkozol minden szaron? Jó ég, nem lennék a fejedben! – nők… na meg, ő amúgy is egy őrült picsa, úgyhogy ez duplán meg is van magyarázva. – A vigyori barátom jelen pillanatban a saját létét nem képes igazolni, úgyhogy… remélem betudja magától is fejezni a mondatot. Philip teljesen elvesztette a fejét, elkövette azt a hibát, amit egyszer minden férfi elkövet az életében: beleszeretett egy punciba. Ezt hívják varázspuncinak. Nehéz megszabadulni a varázsától, de előbb-utóbb menni fog. A férfiakat és a nőket nem a hosszú, boldog együttélésre tervezték. – Mikor lettél ennyire… hülye? Régen is az voltál, de most… megölöd, akiket megdugtam, sértegetsz… próbálsz…. – javítottam ki magamat. … és azt hiszed érdekel, ha megölsz egy csajt? Tudod, nem véletlen az, hogy nem veszem el ezeket a csajokat, miután megdugtam őket. – erre szerintem magától is ráébredhetett volna. Nem tudom, hogy miből gondolja, hogy bármiféle felelősséget is érzek a csaj iránt. Akkor megkérlek, hogy ne tedd! – mosolyogtam rá. Egyrészt, mert nem ismer, másrészt pedig, mert nem szeretném őt hallgatni. Sőt, azt sem szeretném, ha csendben ülne mellettem egész este. Azt akarom, hogy elhúzzon innen a francba. – Hát ez… bájos. – tudom le ennyivel a szavait. Nem is értem, hogy miért figyelek oda rá. Elég lenne csak nézni, ahogy tátog a szájával, szórakoztatóbb lenne, mint hallgatni amit mond. – Tudod, megértem, nem sok hozzám hasonlóval találkozhattál. Elmondjam, hogy mit teszek majd? Egy, nem foglalkozom veled. Ebben nagyon jó vagyok! – ezt csináltam egészen eddig, sőt, most is, mert nem igazán érdekel ebben a másodpercben sem. – Kettő, elküldelek egy orvoshoz, mert komoly gondjaid vannak! – az orvosok biztos imádnák, bőven lenne rajta mit vizsgálni. – Ráadásul, amit mondtál egy dolog volt igazából. – vontam meg a vállamat. Elmenekül, megtalál, elmenekül csapdába esik. Ez a kettő ugyanúgy hangzik, ha jobban belegondol. – Szeretnélek megérteni, de nem akarlak. – ráztam meg a fejemet. ¬– Szedj fel egy csávót, aztán én is felszedek egy nőt. Utána, ha te ettől jobban érzed magad, megölheted. Nem valami egészséges, amit csinálsz, tudod? – van megoldás: kopjon le rólam! Nem tudom, hogy még inkább megőrült-e, vagy csak féltékeny, de egy biztos: nem normális, sem az, amit csinál. És még mindig itt van.
Én idegesíthettem őt és megpróbálhatott elküldeni, de nem hiszem, hogy sikerrel járna ez ügyben, én ugyanis egy tapodtat se vagyok hajlandó megmozdulni. Pont azért jöttem el idáig, hogy szemébe nézve, vigyorogva közölhessem, élek és virulok, s a kis terve, hogy eltesz láb alól, nem igazán jött össze. -A színvonalat az elvárásokhoz híven kell hozni, nem igaz?-billentem oldalra a fejem, nem is foglalkozva a hozzám címzett, nem túl kedves kijelentésével, ugyanis ha ennyire ismer, ellentétben vele, én a kötél idegeimnek hála, még arcomra sem rezzen meg, amihez már meg sem kell erőltetnem magam. Rajta viszont látom, hogy azon gondolkodik, mit vétett, hogy nem tud elhajtani, és igazából valahol talán még a döbbenetet is látom, hogy egyáltalán életben talált. -Ezt úgy mondod, mintha megfejthetetlen keresztrejtvény lennél! Kérlek, túl sokra tartod magad és a képességeid.-legyintek lekezelően, a kérdésére konkrét választ ugyan nem adok, de ebben a két mondatban minden benne van, amit tudnia kell vagy amit én akarok, hogy tudjon. -Kímélj meg és ne játszd a hülyét!-vakargatom meg homlokom, ezzel ismét burkolt választ adva arra, hogy igen, akik visszatérnének inkább őt ölnék meg, mint engem. -Nézd úgy, hogy megkíméltelek tőlük.-vonok vállat, igaz abban nem bízom, hogy megérintené a dolog bármennyire is. Alsó ajkam gúnytól fűtve rándul meg, és szavaira álmosságot színlelve próbálom a figyelmem fenntartani, mintha valóban érdekelne, miről beszél.-Kedves, hogy azt hiszed, hogy féltékeny vagyok. De esetleg nem fordult meg más is a fejedben? Mondjuk az, hogy nekik hála a mostani éned épp úgy ismerem, mint, hogy régen ismertelek, ellenben Te aranyom, semmit nem tudsz rólam.-vázolom fel az egyszerű helyzetet, majd próbálom ismét felpezsdíteni a kedvem ahhoz, hogy ne most törjem ki a nyakát, hanem még várjak ezzel egy kicsit. Túl gyorsan haladva ugyanis könnyedén mindent elronthatok. -Ugyan, ne mond, hogy azt kívánnád neki, amit veled tettem. Azért nem lehet ennyire közömbös neked. Ha mégis, legalább annyi biztos, hogy a leckéim egy része hatásos volt.-fonom keresztbe lábaim és elragadó pillantással mérem végig, ajkamon még mindig sejtelmesen gonosz mosollyal, mintha ettől el tudnám rejteni, hogy tulajdonképpen örülök neki, hogy ennyire könnyedén kezeli azt a kelletlen liba helyzetet. -Tudod, nem mindenki olyan mérhetetlenül van nagyra a farkával, hogy elfelejt közben gondolkodni is. Ez egy nagy hibád, de még ezen is javíthatunk.-mélázok el a kérdésen, immáron kevésbé véka alá rejtve, hogy tulajdonképpen céljaim vannak még most is, és fura mód ezeket épp rá és köré szabtam.-Ahogy az sem volt véletlen, hogy én itt vagyok. Talán ahelyett, hogy sértegetni próbálsz, végre beláthatnád, hogy szarabb helyzetben akkor se lehetnél, ha akarnál. Tehát én elgondolkodnék azon, hogy innen hogyan tovább és az ismeretlen jövőm sem kísérteném sokáig.-szavaim immár valamivel keményebbek, szemem akaratosan megvillanva árulkodik róla, hogy a türelmem nekem is véges és hála az éveknek és a tapasztalatnak, két percbe se telik és magáról se fog tudni. Szeretek fölényeskedni, felette pedig még szívesebben gyakoroltam ezt, hisz az egyetlen volt, aki képesnek bizonyult arra, hogy megunja az életét és kiszakadjon a mókuskerék forgásából. Legalábbis kis időre. De a múltat nem lehet csak úgy kiradírozni. Elkezd a fejem sajogni, hogy ennyire nem érti, hogy hová akarok kilyukadni, így hajamból kikapom az apró tűt és mivel kezdett a szájalásból elegem lenni, egyszerűen kézfejébe, így egyenesen az egyik erébe döföm, bár igazság szerint keresztül szúrom ezzel a kézfejét, de nem foglalkoztat ez sem. -Emlékeztetni foglak rá, hogy egy senki vagy Darius! Csak egy bolond, aki istennek képzeli magát.-suttogom fülébe, ahogy a méretes adag verbéna szépen átjárja testét és el nem kábul tőle. Legalábbis kezdeti ellenállás még előfordulhat, de a lábaira alig tud már állni, plusz mellém megérkezett a segítség, hogy kocsiba téve legközelebb a házam pincéjében térhessen magához.
Kezdőlap
●● 
