- Na, hát erre most mit mondjak? - sóhajtottam, és rántottam egyet a vállamon. Olyan jól ismer már, most tényleg képes feltételezni rólam, hogy nem vagyok képes kinyiratni magamat két pillanat alatt? - Úgy történt, hogy Elena köcsög ősét megpróbáltam kissé szabotálni, ő meg nem vette jó néven természetesen. Köbö két hónapja porosodtam a pincéjében, mert életemben először meg akartam védeni a húgodat. Hát nem őrület? - kérdeztem értetlenkedve.

Meglepetten vizslattam őt, mikor vigyorogni kezdett és egyszerűen csak széttárta a karját. Aztán a szavai... hullaként? Most mi van? Teljesen elvesztettem a fonalat, már az is megfordult a fejemben, hogy szimplán csak hülyének akar nézni.
- Ha ezt most csak kitaláltad, akkor ez egy nagyon béna kifogás. De ha igaz, akkor... kíváncsi lennék rá, hogy mégis mi történt? - kérdeztem rá, de nem tudtam, mit higgyek, bár Benből én mindent kinéztem. Azt meg főképp, hogy megöleti magát.

Ahogy végighallgattam a szavait, és figyeltem az arcát, hirtelen vigyorogni támadt kedvem, főleg a "Nem adtál életjelet magadról"-résznél. Nos, az azért necces lett volna, legalábbis úgy gondolom a szerény kis fejecskémmel. Nem vagyok én valami varázsló, hogy kivetítsem magamat helyekre, és azt mondjam, hogy jól vagyok, döglök, és vidulok.

Végül sóhajtottam egyet, megjelent egy kisfiús vigyor az arcomon, és széttártam a karjaimat. - Ez azért fordulhatott elő, mert hullaként tényleg nem tudtam életjelet adni magamról - mondtam valami furcsa hangon, ami kívülállók számára bizonyára vicces lehetett volna, bár kétlem, hogy ő nevetni fog.

- Jól tudod - motyogtam, amikor azt mondta, hogy ő tudja, hogy haragszom rá. Ha nem haragudtam volna rá, az lett volna a csoda. Nem hiszem, hogy lett volna akárki is, aki ennyi idő után a nyakába ugrott volna így, hogy nem tudott róla semmit. - Ez meg sem lep, neked mindig mindenre van magyarázatod - sóhajtottam egyet és megkapaszkodva a kilincsben a másik lábamra helyeztem át a testsúlyomat. - Eltűntél két hónapra és semmilyen életjelet nem adtál magadról! - néztem a szemeibe, de nem kérdőre vontam, inkább csak olyasmi hangsúlyt használtam, hogy érzékelhette, hogy ez nekem rosszul esett.

Kitárult az ajtó, és Kate szemei mindent elárultak, mire nagyot kellett sóhajtanom. Mit is mondhatnék? Ide egy egyszerű "bocsesz" nem elég. - Öhm... tudom, hogy haragszol rám... - szólaltam meg, mikor már befejezte, és valami keserű mosoly jelent meg az arcán, legalábbis én annak nevezném. - De hidd el, hogy mindenre van magyarázatom! Ha tudom előre azt, ami történik, isten a tanúm rá, hogy szólok neked - nyeltem egy hatalmasat.

(Nappali)

Nem tartott fél percig sem, míg idesétáltam és kinyitottam az ajtót, de a látvány miatt... nem nagyon tudtam, mit kellene csinálnom. Ben volt az, akit két hónapja nem láttam és aki szinte köddé vált az elmúlt hetekben. Mit akar most tőlem? Még az üzeneteimre sem válaszolt vagy annyit sem mondott, hogy lelép és ne aggódjak miatta.
- Ismerős vagy nekem, csak nem tudom, hogy honnan. Valami azt súgja, hogy nagyon régen láttuk már egymást - mosolyt erőltettem az arcomra, de nem szívből mosolyogtam. örültem, hogy újra látom, de haragudtam is rá, vagyis inkább... csalódtam benne.

(Tatia birtoka)

Nos, Kate-el sem tegnap találkoztam utoljára... ráadásul szó nélkül szívódtam fel. Jaj, jaj, jaj... mi lesz még itt? Ami biztos: nem fog engem tárt karokkal várni, még ha egyáltalán emlékszik rám. Talán két hónapja annak, hogy Tatia belémszúrta azt a karót... és semmi életjelet nem adtam Kate felé.

Felsétáltam a lépcsőn, és becsöngettem. Hallottam a motoszkálást a nappalija felől, és így tudtam, hogy itthon van.

A ház