Becsuktam az ajtót, jó lassan, hogy addig se kelljen a szemébe néznem és hasonlók. Nem mintha nekem kellett volna hibásnak éreznem magam, de így sokkal könnyebb volt. Vettem egy mély lélegzetet, ezután fordultam vissza felé. Amikor azt mondta, van mit megbeszélnünk... van bizony, viszont vele kapcsolatban szokásommá vált a problémák eltusolása, hiszen tudtam, hogy Ben-el sohasem lesz egyszerű. Ezért megpróbáltam azzá tenni.
- Igen, van - mondtam ennyit és elindultam a nappali felé. Úgyis követni fog.

(Nappali)

Talán pont erre számítottam. Igaz, az sem lett volna olyan rossz, ha azt mondja, hogy van itt valaki. Akkor legalább elhúzhattam volna innen mindenféle zavar nélkül, mert ha valaki, hát ő ki tudta váltani belőlem, hogy rosszul érezzem magam, csakis azért, mert... ez de bonyolult!
Lassan beleőrülök abba, hogy ilyen genyó vagyok. - Kösz - sóhajtottam, ahogy átléptem a küszöböt, majd végigmértem magamat, és őt is. - Csak úgy. Meglátogatlak. Régen voltam itt... és amúgy is, szerintem van mit tisztáznunk - nyeltem egyet. Na igen. Legutóbb az volt a téma, hogy meg tudja-e bocsájtani nekem, hogy megcsaltam. De hát én sose változom... és ezt ő is tudja.

Végignéztem Ben-en. Ugyan néhány hete nem találkoztunk, nagy változás nem volt várható, mégis mintha valami más lett volna rajta. Konkrét dolgot nem tudtam volna megnevezni, csak ahogy ránéztem kissé másnak tűnt. Mindegy, azt hiszem, hogy ezt magamnak beszélem be.
- Nincs vendégem. - mondtam tömören. Be kellett volna hívnom őt, hogy ne ácsorogjon a küszöb előtt, viszont kellett pár pillanata ahhoz, hogy összeszedjem magam. - Gyere be. - végül elálltam az ajtó elől, hogy beléphessen a házba. - Miért jöttél? - bolond kérdés volt, mégis meg kellett kérdeznem. Nem kerestük egymást hosszú napok óta... és hirtelen mondani sem tudtam semmit.

Annyi gondolat volt a fejemben, hogy alig tudtam rendszerezni őket. Nem jutott eszembe semmi magyarázat, hogy miért nem kerestem Kate-et. A mi kapcsolatunk úgy tűnik, ilyen hullámvölgyekkel teli dolog lesz. Vagy volt... mert ki tudja, kíváncsi-e még rám. Nagyon úgy tűnik, hogy nem kizárt a nemleges válasz. Hiszen ő sem keresett. Vagy ez volt a teszt? Visszajövök-e? Ezt figyelte meg? Áh, akkor is sokat kellett várnia!
- Szia, Kate - szólaltam meg, mikor kinyílt az ajtó, majd nagyot nyeltem. - Öhm... vendéged van talán? Mert ha zavarok, máris lelépek - sóhajtottam fel, és kellemetlenül toporogtam ott, mint egy szerencsétlen hülye.

Nem sok látogatóm volt az elmúlt időben. Néha a postás becsengetett, de egyébként nem volt kedvem senkit behívni a házba, főleg ebben a városban nem. Megjártam már néhányszor, nem akartam egy vámpírtanyám lakni. Éppen ezért jártam inkább el otthonról, akár hosszabb időre is... bárhol, csak itt ne legyek.
Az ajtó felé baktattam és megállapítottam, hogy biztosan olyasvalaki áll a küszöb másik oldalán, aki útbaigazítást kér, mert turista. Kinyitottam az ajtót és én lepődtem meg a legjobban. Ha valakire, akkor Ben-re nem számítottam. Most mit csináljak?
- Szia. - nyögtem ki nehezen az apró szócskát. Nem hittem volna, hogy idejön, nem is voltam felkészülve rá. Eddig a pillanatig sokkalta jobban éreztem magam, hiszen a szőnyeg alá seperhettem a problémát.

(Iskola)

Na, hogy én ezúttal mit vártam, azt a jóég se tudja megmondani nekem. Talán valami isteni csodát, vagy tudja a pokol, mindenesetre szerettem volna tudni, mi a helyzet Kate-tel. És... ez volt a legjobb alkalom. Most némileg tiszta az agyam. Ő az egyetlen nő, akit... nem kaptam meg rögtön. És... ezért is volt ő más. Ezért volt ő életem nője.
Megálltam az ajtó előtt, majd megnyomtam a csengőt és vártam... hátha nem egy baltával fog nekem támadni.

- Nos, akkor most ismét bevezetjük a szótáradba, mert én éhes vagyok - mosolyogtam rá és tényleg így volt. El is felejtettem, hogy egész nap nem ettem... de akkor mit csináltam? Már az agyam is kihagy.
- Akkor menjünk - jóleső bizsergés járta át a testem, ahogy átölelte a derekamat és így indultunk a konyha felé.

(Konyha)

- Hmm... vacsora - dözsöltem meg az államat, ízlelgetve a szót. - Számomra ez már jó pár évtizede ismeretlen fogalom - kacsintottam Kate-re, de nem leszavazóan, éppen ellenkezőleg. Most kedvem támadt hozzá, bár nem volt nagy kedvencem a konyha. Főzni se igazán tudtam, talán egy rántottát még összeütnék, de ennyi a teljesítmény. - Akkor menjünk. Én követlek téged. - vigyorodtam el pimaszkásan, átölelve a derekát. Nem is tudom, honnan jött... de jólesett.

Beleegyezett az ötletembe, úgyhogy végleg le is mondtam az előre be nem tervezett készülődésről. Tényleg sokáig tartott volna, míg mindennel végzek, úgyhogy mivel addigra eljött volna a jövőhét is, jobbnak láttam inkább itthon maradni. Vagyis nekem itthon.
- Fogalmam sincs - vontam vállat a kérdésére, amikor beljebb lépett. Most már ezzel sem lesz baj, nem kell állandóan behívogatnom. - Talán... vacsorázhatnánk - vetettem fel az első ötletet, ami eszembe jutott.

- Nos, igazából nekem teljesen mindegy - vontam egyet a vállamon. - A cél az volt, hogy egész este téged bámulhassalak, az már mindegy, hogy hol - vigyorodtam el, és beléptem a házba, remélhetőleg nem veszi tolakodásnak, hogy már így önállósulok egy kicsikét. - Mit mondasz, mit csináljunk a bál helyett? - kérdeztem érdeklődve.

Vicces fintort vágtam szavai hallatán, de igazából igaza volt. Egy ilyen bálra nem lehet öt perc alatt elkészülnie, ezért is fordultam inkább vissza felé, minthogy tovább sétáljak a lépcsők irányába.
- Míg én elkészülök, addigra a bálnak tuti vége lesz. Mit szólnál, ha inkább kihagynánk? - kérdeztem visszasétálva elé. - Nem sok értelme lenne most elindulni.

- Eeeeez a beszéd! - vigyorodtam el, amikor beleegyezett, és egy kis sóhajtással az égnek emeltem a tekintetemet. - Add istenem, hogy ne az "öt perc" szöveggel szédítsen... - rimánkodtam kissé gunyorosan, de persze tettetve az egészet. - Na gyerünk, szépségem. Hasadra süt aaaa... hold - kacsintottam rá.

- A Mikaelson-bál ma van? - kérdeztem még mindig meglepődve. Tényleg fogalmam sem volt az időről, még azt sem tudtam, hogy milyen nap van, viszont amikor Ben felajánlotta, hogy tartsak vele, elmosolyodtam. -
Nincsen más programom, szívesen veled tartanék - bólintottam boldogan. - De biztos vagy abban, hogy meg tudod várni, amíg elkészülök? - vigyorodtam el.

Elvigyorodtam, ahogy megláttam az ajtóban álldogálni, és nagyot sóhajtottam. - Valami bál van a Mikaelson villában. Gondoltam, benézek. És te is velem tarthatnál. Már ha nincs egyéb programod... - kacsintottam rá.

(Nappali)

Mindössze öt lépést kellett tennem és már az ajtónál is voltam. Kinyitottam és rögtön el is mosolyodtam, hiszen Ben állt előttem. Egy kicsit mégis ledöbbentem, mert a szokványos öltözetben ácsorgott, hanem öltönyben, ami eléggé meglepett.
- Milyen elegáns vagy! - néztem végig rajta mosolyogva. - Hová készülsz, hogy így kiöltöztél?

Jól elcsászkáltam a városban egy ideig, míg végül rászántam magam, hogy visszamenjek a hotelba, és valami öltönyt vegyek. Utáltam a nyakkendőt, világ életemben. Salvatore gyenge pillanatait ismerve.. még megfojtana egy sima csokornyakkendővel is! Jobb nekem nélküle..

Felsétáltam a lépcsőkön. Noha fogalmam sdincs, Kate mit tervezett be magának, de.. akkor egyedül megyek erre a bálra, és akkor kész. De még mindig szívesebben mennék vele. Ez asszem, egyértelmű.

Megálltam a verandán, és becsöngettem.

Hagytam, hogy megcsókoljon és viszonoztam is. Ez is hiányzott, ezt még hozzá kellett tennem a listámhoz. Egyik tenyeremet az arcára csúsztattam, lehunyt szemekkel élveztem csókját és most már tényleg elfelejtettem, hogy pár perccel ezelőtt még halálosan haragudni akartam rá, amiért nyoma veszett.
- Elfelejtetted, hogy az egoizmusodért imádlak a legjobban - tettem hozzá fejcsóválva, de már kis mosollyal. - Menjünk a nappaliba. Ugye elmeséled nekem, hogy miért öltek meg már megint? - kérdeztem rá, miközben elindultunk a nappaliba.

(Nappali)

- Neeeeem, engem te nem tudnál utálni. Te imádsz engem, imádod a stílusomat, imádod a képemet... mindent imádsz rajtam... - vigyorogtam rá már feszültségoldásképpen, és csak gyönyörködtem a szemeiben, az arcát simogatva a mutatóujjammal, végül... nagyot nyeltem, és lehunyt szemekkel hajoltam oda hozzá, hogy szenvedélyes csókot adjak a szájára, vágytól túlfűtve.

Nagyot sóhajtottam. Hogy értett a meggyőzéshez? Nagyon, talán túlságosan is. Engem pedig mindig meggyőzött, akárhogy próbáltam ellenállni neki, mert...amikor eltűnt, olyan volt, mintha hiányzott volna belőlem egy kis darab. Ezért is mentem vissza New Yorkba. Akkor is, ha erről neki nem kell tudnia.
- Ugye tudod, hogy utállak? - kérdeztem rá picit már viccelődve, hiszen egyáltalán nem gondoltam komolyan. Már nem is számolom, ez hányadik húzása volt, mégis mindig elérte, hogy megbocsássak neki.

- Értek a meggyőzéshez... - mosolyogtam rá nagyon halványan, és még mindig nem engedtem el a tekintetét, ahogyan az arcát sem. - Nem akarlak bántani téged, de... meg kellett tennem azt, amit. Ha sikertelen is volt, egy próbát megért - sóhajtottam, figyelve a szemeit. - Meg... meg tudsz nekem bocsájtani? Nekem... nincs rosszabb, mint mikor haragszol rám.

Mielőtt becsukhattam volna az ajtót ő már megtette helyettem, a következő pillanatban pedig már a kezei közé fogta az arcomat. Szavait hallva pedig...mit mondhattam volna? Haragudni akartam rá, mert már megint hülyeséget csinált és megölette magát, de... ez nem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek én elképzeltem. Közel sem volt egyszerű, sokkal nehezebb volt, mint rámosolyogni. Hangja pedig őszintén csengett, ami szintén nem segített a haragtartásban. Szinte hipnotikus volt.
- Mindig eléred, hogy haragudni akarjak rád, de utána ne tudjak - nyeltem egy nagyot, míg ő az arcomat simogatta. Azt hiszem, ebben a pillanatban tényleg nem tudtam dühös lenni rá. Csak egy kicsit csalódott...

- Kedves vagy, igazán kedves - válaszoltam ugyanolyan stílussal, mint ő, majd beléptem a küszöbön, és a hajamba túrtam, aztán megvártam, hogy ő is belépjen, és helyette is becsuktam az ajtót, hogy felé fordítsam a fejemet, és a következő pillanatban már ott is álltam előtte, hogy a kezeimbe fogjam az arcát. - Sajnálom, Kate... sajnálom. Ha tudtam volna... te voltál az utolsó gondolatom, mielőtt meghaltam... - mondtam teljesen őszintén, cirógatva a selymes arcát.

- Biztosan - bólogattam a szavaira és észrevettem, hogy nem éppen azt akarta mondani, amit végül mondott, de szerencséje. Ha egy rossz szót is szólt volna a húgomra, nem is tudom, mit csinálok vele. Semmi jót, az biztos.
Aztán mégis arrébb álltam az ajtóból, hogy bejöhessen. Ki tudja, miért, de nem akartam, hogy újra lelépjen. Be kellett vallanom, hogy hiányzott az egész stílusa és ő maga. - Csak hogy lásd, milyen kedves vagyok - tettem azért hozzá csipkelődve, amikor bejött az ajtón.

- Ki tudja? Talán megszületett bennem az az énem, aki megsajnálta aaaaa... húgodat - módosítottam végül az előző szövegemen. Végülis... most pont Kate előtt ócsároljam Elenát? AMúgy is csak azért vagyok zabos rá, mert neki mindenki bejött, csak én nem. Mondjuk... maj szemmel talán ez nem is baj. - Nos, beengedsz vagy mehetek haza? - lágyult meg a hangom.

- Ez nagyon jól hangzik - csak ennyit nyögtem ki, miután elregélte a meséjét és mint kiderült, tényleg nem volt hülyeség ez a "megölette magát" dolog. Tényleg képes rá, mikor tanulom már meg, hogy Ben mindenféle abszurd dologra képes? Ám egy apró részletre felkaptam a fejem, miszerint meg akart védeni Elenát. Ő? Elenát? Ez... az év vicce.
- Te beteg vagy, hogy meg akartad védeni a húgomat? Mi lett veled? - kérdeztem ironizálva, hiszen nem arról volt híres, hogy mindig segít Elenának és a családjának.